A holtestek egyre szélesebb körű hasznosítási lehetősége felveti a kérdést: nem ósdiak-e a kegyeletről vallott elképzeléseink?
Alastair Cooke, a BBC riportere 95 éves korában hunyt el. Az egyik legismertebb brit újságíró hamvait a Central Parkban szórták szét, temetése mégis az egyik legmegrázóbb történetté vált, mert hozzátartozói a Manhattanben történő felravatalozása előtt rájöttek, hogy a hamvasztás előtt valakik eltávolították az idős férfi csontjait.
Utóbb kiderült hétezer dollárért értékesítették őket. Végső felhasználóiknak, a fogászati és ortopédiai csontpótlásban részesülő betegeknek nyilván fogalmuk sem volt róla, hogy egy bűncselekmény vétlen részesei voltak, és ráadásul egy matuzsálemi korban elhunyt férfi testének darabjait ültették be nekik – a történetet Sándor Judit, a Közép-európai Egyetem (CEU) egyetemi tanára eleveníti fel a Magyar Narancsnak a Kegyelet és ráció címmel írt írásában. A jogász azt veti fel, hogy a szövetek felhasználásának új módozatai vajon arra sarkallják-e a világot, hogy újragondoljuk a kegyeleti jogokat? Magyarán tekinthetünk-e úgy az elhunyt testére, mint nyersanyagbázisra a túlélők számára?
A kérdés azért fontos, mert a tudomány fejlődésével a holttestek egyre több része hasznosítható, emiatt egyre nagyobb gazdasági érdek fűződik ehhez. Mégis több jel utal arra, hogy nem módosul a kegyeleti jog. Alastair Cooke testének kirablóját, Michael Mastromarinot, a ravatalozói csontlopások egyik legfőbb irányítóját utóbb 58 év szabadságvesztésre ítélték. Az ítéletét súlyosbította, hogy HIV-fertőzötteknél, rákbetegeknél meg is hamisította a halál okát, nemcsak a hullarablás minősített esetét követte el, de veszélybe sodorta a csontokat megkapó betegeket is.
Sándor Judit a cikkében azt elemzi, változik-e a halott testével kapcsolatos társadalmi megítélés. Ilyenre leginkább Kínában talált példát, ott óriási vita kíséri a kivégzett elítéltek szerveinek felhasználását. A nemzetközi jogi szervezetek ezt elítélték, és jó okuk volt rá, elborzasztó belegondolni, hogy a börtönökre szervlelőhelyként tekintsenek. A jogásznő azonban úgy érzékeli, Kínában az elítéltek esetében a szervkivételt sokan a bűnbocsánat részének tekintik, mondván ezzel csökkentik bűnük súlyát.
A cikk idézi John Harris angol bioetikus véleményét, aki szerint a halottakat automatikusan az élők szolgálatába kellene állítani, szemben azzal, hogy a holttest feletti rendelkezés az elhunyt legvégső akaratán nyugszik, s ezt legtöbbször a hozzátartozók közvetítik. De tényleg azt közvetítik, amit az elhunyt akart? (Azt már csak mi tesszük hozzá, ha köztudott lenne, hogy hétezer dollárt lehet kapni egy holttest csontjaiért, miként alakíthatná ez át a magyar gyakorlatot?) Szerencsére a cikk nem tud magyar példákat hozni a szervekkel, szövetekkel kapcsolatos törvénysértő gyakorlatra, itthon rendben folynak a dolgok.
Az Unió pedig nagyon is konzervatív álláspontot képvisel. A cikk az Elberte esetet idézi, amikor egy Németországban autóbalesetben meghalt férfi holttestét rabolták ki, s csak két évvel a temetés után derült ki egy bűnügyi nyomozás során, hogy egy németországi gyógyszercég részére illegálisan távolítottak el belőle szerveket. A család mindebből annyit észlelt, hogy a férfi összekötözött lábbal feküdt a koporsóban. A per mégis tanulságos, a bíróság elfogadta a feleség közvetlen áldozati státuszát és a kínzás, embertelen bánásmód tilalmának megsértését is. Vagyis a bíróság úgy tett, mintha Szophoklész Antigonéjának megszületése óta egy perc sem telt volna el, nem változott volna semmi Európában.
Vannak örök pontok, és kész. Megnyugtató.
Élő Anita
Alastair Cooke, a BBC riportere 95 éves korában hunyt el. Az egyik legismertebb brit újságíró hamvait a Central Parkban szórták szét, temetése mégis az egyik legmegrázóbb történetté vált, mert hozzátartozói a Manhattanben történő felravatalozása előtt rájöttek, hogy a hamvasztás előtt valakik eltávolították az idős férfi csontjait.
Utóbb kiderült hétezer dollárért értékesítették őket. Végső felhasználóiknak, a fogászati és ortopédiai csontpótlásban részesülő betegeknek nyilván fogalmuk sem volt róla, hogy egy bűncselekmény vétlen részesei voltak, és ráadásul egy matuzsálemi korban elhunyt férfi testének darabjait ültették be nekik – a történetet Sándor Judit, a Közép-európai Egyetem (CEU) egyetemi tanára eleveníti fel a Magyar Narancsnak a Kegyelet és ráció címmel írt írásában. A jogász azt veti fel, hogy a szövetek felhasználásának új módozatai vajon arra sarkallják-e a világot, hogy újragondoljuk a kegyeleti jogokat? Magyarán tekinthetünk-e úgy az elhunyt testére, mint nyersanyagbázisra a túlélők számára?
A kérdés azért fontos, mert a tudomány fejlődésével a holttestek egyre több része hasznosítható, emiatt egyre nagyobb gazdasági érdek fűződik ehhez. Mégis több jel utal arra, hogy nem módosul a kegyeleti jog. Alastair Cooke testének kirablóját, Michael Mastromarinot, a ravatalozói csontlopások egyik legfőbb irányítóját utóbb 58 év szabadságvesztésre ítélték. Az ítéletét súlyosbította, hogy HIV-fertőzötteknél, rákbetegeknél meg is hamisította a halál okát, nemcsak a hullarablás minősített esetét követte el, de veszélybe sodorta a csontokat megkapó betegeket is.
Sándor Judit a cikkében azt elemzi, változik-e a halott testével kapcsolatos társadalmi megítélés. Ilyenre leginkább Kínában talált példát, ott óriási vita kíséri a kivégzett elítéltek szerveinek felhasználását. A nemzetközi jogi szervezetek ezt elítélték, és jó okuk volt rá, elborzasztó belegondolni, hogy a börtönökre szervlelőhelyként tekintsenek. A jogásznő azonban úgy érzékeli, Kínában az elítéltek esetében a szervkivételt sokan a bűnbocsánat részének tekintik, mondván ezzel csökkentik bűnük súlyát.
A cikk idézi John Harris angol bioetikus véleményét, aki szerint a halottakat automatikusan az élők szolgálatába kellene állítani, szemben azzal, hogy a holttest feletti rendelkezés az elhunyt legvégső akaratán nyugszik, s ezt legtöbbször a hozzátartozók közvetítik. De tényleg azt közvetítik, amit az elhunyt akart? (Azt már csak mi tesszük hozzá, ha köztudott lenne, hogy hétezer dollárt lehet kapni egy holttest csontjaiért, miként alakíthatná ez át a magyar gyakorlatot?) Szerencsére a cikk nem tud magyar példákat hozni a szervekkel, szövetekkel kapcsolatos törvénysértő gyakorlatra, itthon rendben folynak a dolgok.
Az Unió pedig nagyon is konzervatív álláspontot képvisel. A cikk az Elberte esetet idézi, amikor egy Németországban autóbalesetben meghalt férfi holttestét rabolták ki, s csak két évvel a temetés után derült ki egy bűnügyi nyomozás során, hogy egy németországi gyógyszercég részére illegálisan távolítottak el belőle szerveket. A család mindebből annyit észlelt, hogy a férfi összekötözött lábbal feküdt a koporsóban. A per mégis tanulságos, a bíróság elfogadta a feleség közvetlen áldozati státuszát és a kínzás, embertelen bánásmód tilalmának megsértését is. Vagyis a bíróság úgy tett, mintha Szophoklész Antigonéjának megszületése óta egy perc sem telt volna el, nem változott volna semmi Európában.
Vannak örök pontok, és kész. Megnyugtató.
Élő Anita
