Koós Attila versei

Attila kedves barátom meghívásomra érkezett közétek, fogadjátok szeretettel őt és verseit.

Én, az Ember.Ezzel eleget mondtam?
Vásznon őrzöm és tömör betonban,
Hidak karcsú ívét és tornyok
Rajzát húzom az égre,
De ha kérdezik, mi végre?
-Talán mindent a földre rontok.

Válasz ez is létem panaszára:
Mert Isten magamra hagyott,
Hát magam legaljasabb társa vagyok!
- S ezt örökítem a holnaputánra.

Én, az Ember. Dőlt homlokom mögött
Ott guggol pattanó inakkal,
Akit a Mindenható megkötözött,
De ingere véremmel együtt nyargal
Mint a musztáng- mint a prédára
Omló vad, ha csap csupasz, lüktető vénára.

Én, az Ember. Mindig mély, friss kútból
Meríthetek üde, új eszméket,
S ha rozsdál, feszítek újból
Hálót- jaj, magam font kerítések!
Én, csak én lépek át először rajta,
Hogy tömegnyi kőnek legyek bálványa, atyja...

Én, az Ember. Büszke dolgos két munkáskezemre,
Mely még csecsemőt ringat, de már temetne-
Nem ifjat már, testvért, dehogy! Csak kort, hitet
S eleven reményt ha már nem hízik senkinek.

Én, az ember. Kimondani is szörnyű hatalmam
S borzalom tudni hogy még lesz nagyobb.
Állatok között mivel tudós maradtam,
Már nem elég a konc: éhes, még éhesebb vagyok!

ajánlás:

Hagyd pihenni békén a halottat.
Majd hegedű borzol föléje hantot.
De a költő kezéből ki ne lopd a tollat,
Szívéből a dalt, a csókot, a bűvös lantot;
Menj, siess! Rohanj! - építni vagy törni mész,
Fuss! Szaladj! E város ma is ölelni, ölni kész!

Budapest,2007.

Vízben,földön,hűs levegőben,
Fűszál karján,dús legelőben,
kőben, vasban,fényben,a fában
Külön-külön és egymagában
Bújj kicsi csönd ide hozzám!

Felhő játszik a tó tükrében,
Bolyhos esti dalt sző tündérem,
Bújj kicsi csönd ide hozzám!

Tűzben,jégben
Csöpp eső csöppenj bátran!
Hóban,szélben
Gondolat röppenj,lássam!

Alszik az éj tovapergő hullám fodrán
Csöpp eső csöppenj,
Szép szavam röppenj,
Bújj kicsi csönd ide hozzám!

:444:
Erdők fölött, lombok között
Megcsillanó dombok mögött
Alszik hamvas délutánom,
Tó tükrébe néz.

Délutónak dísze, éke
Gyémánt fényt szór arany égre,
Mint őszi homlokon
Simító gyönge kéz.

Szél fut rét szép hada közé,
Karcsú nád dereka köré
Selymes illatot lop, onnan
Szórja szét kincseit.

Alszik vágyam, pihen álmom
Elterülve délutánon,
Bágyadtan ring el a tájon:
Csak hiánya ég, magányom
Hogyha fáj, még jobban fájjon,
Ha Ő nincsen itt!

Temetni ráérsz

Ma meghalok. Nem nagyon, csak éppen annyit,
Míg termetem nől egy-két arasznyit,
S a világ úgy emlékszik rólam,
Hogy hiányzom- hogy nem hiába voltam;

S míg én vádlón, mégis szerényen fekszem,
Megdöbben a táguló bogárszemekben
A felismerés: "ne temessük még el!
Hisz' adós maradt a legszebb versével!"

Közben jönnek sorra a nagyok, a hősök,
S ahogy náluk az én lelkem elidőzött,
Most ők néznek le rám sírom pereméről:
Értik-e halálom? Vád süt mind szeméből.

...És három, három vézna, kemény árnyék
Mint ki mindig éhes, folyton fáznék,
Súlyos vállakkal, feszülő dacos alakban
áll kissé hátrébb szótlan, mozdulatlan.

Jaj így már bánom! Nem ízlik a játék:
Hogy mókából dobom el, mi ajándék,
Hogy tollam semmiért rög közé vetem,
hogy felelősség legyen lenge köpönyegem...

...S jaj a szemek! A szemek! "Ne menekülj, gyáva!
Életet kaptál: ingyért- ez szerint hiába,
Mert kettős szerelmed csalod itt meg:
Azt, kit hiszel- s őket, kik benned hittek!"...

...eszmélek.
Szobám sejlő homályt ültetett körém.
Visszatértem néhány pislogás ködén
Át,az íróasztal zsúfolt csendje bámul,
Kattan a fény.Álmom szememre zárul.

2007.május 27. Rákoskeresztúr

Nem vagyok itt

Nem vagyok itt.Elrepültem.
Tiszta szemű ház tornyára ültem,
S onnan bámulom a Várost-
A kitaszító szót,az igazságost
Hagyom császkálni körülöttem.

Megbékélt gondolatokkal
Húzom magamra az est fényeit.
Emberek!Ti elvagytok magatokkal,
Csak e zugot hagyjátok nékem itt,
Ne üvöltsön,ki szívében nagyott hall!

Nem vagyok itt.Most pihenek,
Pihen bennem a gőg,az alázat,
Az ázott utcák,a villamossinek,
A nappal zajba roskadó házak,
És a virágok sem nyilnak most senkinek.

Majd jövök.A hajnal szül meg újra,
Ébreszt és hamvaszt itt Napot,
Titok és harmat szitál az útra
Majd,tükrözve álmot,pörgő csillagot,
S talpam alá a válasz,hogy ki vagyok!

Szerelem

- Hová, fiú?
- Messzi idegenbe...
- Merre, leány?
- Csak a fiú után...
- Meddig, fiú?
- Míg szép jövő fogad be...
- Meddig, leány?
- Járok párom útján...
- Mit vársz, fiú?
- Hogy utólér a leány...
- Mit vársz, leány?
- Csak párom várjon reám...

Magamnak, szeretettel

Jövőd lett.
Szárnyaid még ki sem nőttek,
Már szabad ég járt előtted
És az álmok,mit tegnapok szőttek.

Benne látod
Vajúdó,árva világod:
Egyszerre gyöngyöd és átkod
Lácra vert szép szabadságod.

Csak nézed
Ahogy kicsordul véred-
Félre kellene lépned,
De Te imáktól vársz segítséget.

Csak várod
Hogy égjen,pusztítson lángod:
Hát tolladat vérbe mártod,
Hogy lásson ki sohasem látott.

Árnyék
Mindez,fényt űző tájék-
Ha senki nem mondja,játsz még:
Hamvába hajlik a szándék.

A sorsod
Hogy megjárd a Mennyt és a Poklot
S a végén semmivé foszlott
Lelked terítsd ki,mint rongyot.

Új Ég
Születik,új Földön új Nép
S gyermeke Magány-ha tudsz még
Hazudni,hát Reményt hazudj még!

Ha támad
Benned ősi alázat
Megfelelni világnak,
Kedvesnek és jóbarátnak,

Tudd:nem Érted
Cívódik Ösztön és Végzet;
Bár osztozik rajtad Igéret
És Vád-de csak vádol az Élet.

De már tudtad
Arcal a felsővasútnak:
Megvernek,ágyékon rúgnak,
Mert ez jár a gyengének,rútnak.

De a Nőket,
Mint kacagó szőlővesszőket
Ültesd lelkedbe-Őket
Őrizd meg habzó jövőnek!

Ha már emlék
Lágy kenyér,falon a szentkép,
A tejföl,ha sebedre kenték
S nádast búvó naplementék...

...E korban
Vágyak az üres gyomorban
Ébrednek,majd halnak bokorban
A bányászsoron,víg nyomorban.

Hazám virága

A tegnap egy csoda-
mosolyodból fontam,
kapaszkodtam Beléd
és én is mosolyogtam;

és át- meg átszőttem
édes álmodással,
igazmondó hittel,
boldog ragyogással:

reméltem és bíztam,
oly fontos volt hinnem,
hogy nem üveg és kavics
lelkemben a kincsem!

A ma,mint egy álom-
úszik benne lelkem,
tiszta szép szemedtől
én is tiszta lettem;

megköszönni mindezt
született e kis dal,
takard be,Virágom,
gyönge szirmaiddal:

ne bánthassa világ
irígy veszedelme,
Néked illatozzon
szerelmünk szerelme!

A holnap legyen áldás
minden szívre,szájra-
de mindenek előtt is
a szép magyar Hazára;

nem lakhatom máshol,
nem lakhatol máshol
csak ahol e kis föld
életemhez láncol:

Életem, halálom,
szerelmes virágom-
nincs nálam gazdagabb
széles e világon!

Féltés

Bennem itt feszül mindig,tompán,
mint álmában moccanó oroszlán
a kérdés.

De teszem a dolgom.Sajgó közöny
és verejték szánt végig könyökömön
míg lehull.

Bánatom munkál,hiszen tudom:
érted sikolt ma minden mozdulatom
a gépnél.

Homokóra

Megfordítod nekem?Kérlek!
Míg tolakszik egy másik anyagdarab,
Súlyos csöndből telik a fészek,
A remény az utolsó porszem marad-
Szép,lányos mozdulattal emeld kezed:
Törékeny jövőn táncol sóvár emlékezet...

Apám!Büszke Dél szilaj farkasfia!
E leányt válaszd nekem!Te tudod
Milyen férfinak férfival harcolnia
S halni Honért-de nekem ez jutott,
Népet adni a vérrel szerzett rögnek,
Friss öröm áldását a megkötözöttnek...

Anyám!Te boldog reményt ültető,
Sátrak tövében,folyton új ég alatt-
Bölcsőből emlőd után kap születő
Holnap-nem vész mind:egy még maradt!
E leányt mint Magad,szeretve kívánd néki
Mint szívükben apát s anyát együtt élni!

Ars poetika

Verset
jobbat,szebbet
írnak sokan-
de mi bennem fogan
tapasztalás:
nem mondja más
el helyettem.

Amikor ébred a hajnali táj,
Buta kis szél szava száll,muzsikál;
Fakuló árnyakat űz el a fény,
Tiszta szemekben gyúl a remény...

Illatos harmatot old a magány,
Fűre borulva alszik a nyár;
Hűs szava pendül,kócol a dal,
Nyújtja az álmot a vén zivatar...

Dombokról fut le a nyárdélután,
Illata nyúl csak a tegnap után;
Emléket olvasztva dúdol a szél,
Cirógató szava Rólad zenél...

Pázsitok árnya rejt tünde-csodát:
Hangya varázsol,gyűjt vacsorát;
Asztalhoz gyűlnek a csillagok mind,
Álmodni készül a táj odakint...

Fürdik a Hold csöndben,meztelenül,
Hol fák alatt tó arany tükre feszül;
Partjain mozdul az éjjeli nép,
Hallani jó,megérteni szép...

Hozzád tartozom

Hűs hajnal csókol így
álmos illatú mezőt,
fénye hinti szét szép titkait
s füröszt boldog ébredőt:
Te maradj így meg nekem...

Fűszál selyme ringja így
harmat csurranó dalát,
Napnak játszó gyémántszép tüzét
áldozva szórja önmagát:
Te maradj így meg nekem...

Víg tavasz bukdácsol így
fényt kaszáló kerteken,
ölelése balzsam,új-hozó
hű szerelme végtelen:
Te maradj így meg nekem...

Csöpp esőcsepp habzsol így
büszke vágyat vén Dunán-
egyéválik szabad és erős
boldog ősi nász után:
Te maradj így meg nekem...

Egyszer Mindenki Hazatalál

Keleti szél a Dunára jár,
A táti úton rámtalál-
Hozza felém az otthon szavát...
Jaj szegény ember,csak húzd az igád!

Keleti szél fut,nyugatra tart;
Ölel a csönd,befogad a part
Hol szikrázva hív,csalogat a víz...
Jaj szegény,emberben sohase bízz!

Keleti szél fut át Dorogon,
Verejték szalad le homlokomon,
Cserepes szóból faragok imát...
Jaj szegény ember,csak húzd az igát!

Keleti szél,rádbízom a szót:
Gyűlölet szívemben sohasem volt,
Belőle szegények vígasza száll...
Egyszer mindenki hazatalál!

Élni kell

Élni kell.
Tudom,parancsol bennünk nagyobb hatalom,
Ha még egy napért fakérget kell rágnunk
S féreg után csúszni a zogogó avaron,
Mert élni kell.
De most,te magyar,még két lábbal állunk
E földön!De nincs már bennünk testvéri alázat:
"Enyém" miatt marcangol közöst az érdek,
S mert paloták ülik az ezeréves házat,
A munkás száj tükre e vár szégyenének.
Mert ezt is megéltem:kik gyönyörű Hazámat
Tiszteletre méltó módon képviselni lennének
Hivatottak,törvényt alkotni jövőnek-mának
-Magukból s így e nemzetből bohócot csinálnak
S ----------------- le annak ügyét,kiből élnek
-S úgy ahogy van e szegénnyé tett,
magára hagyott magyar népet.

Esőke

Esik.
Máshol talán szebben,melegebben,
Mint tó tükrén ha halász madár
szárnya vége rebben,
S a parton apró gyermekhangok
kacaja ha csattan
S megül végül hintázva
a felhők közt a Napban.

Fogadj el!

Furcsa világban születtem-
Hidegen pihegett körülöttem,
De tulipánt fogant a kőben:
Fogadd el tőlem!

Furcsa világ nevelt fel,
Hogy atomja legyek,mint ember
Egy lélek férfiban,nőben:
Fogadd el tőlem!

Furcsa világ,mi éltet-
Véremért adott csak szépet,
És én nem sajnáltam a könnyem:
Fogadd el tőlem!

Furcsa világom gyászol,
S kacagva lök el magától,
De én szívemet dalokba szőttem:
Fogadd el tőlem!

Furcsa világ:bánt,tép is-
Én szeretve szeretem mégis,
S hogy létemet így megköszönjem:
E kis versem Te
Fogadd el tőlem!

Gólya, kicsi gólya...

Elbújok, elrejtőzöm,
Ne keressen senki sem
Ősi égen, ősi földön,
Madár járta szép vizen.

Elbújok, rejts el engem,
Éjbe forduló világ,
Árnyékod elfedezzen
Minden bűnt, minden hibát!

Sötéten úszó bánat,
Kavargó fellegek:
Kerüljétek el Hazámat,
E kicsiny, szép helyet!

Elbújok, messze járok,
Átok ül véremen,
Esőben én kiáltok,
Erdőben, tág réteken:

Források hűs ölében
Tisztás nyugalma óv,
De hiába őriz Éden
S vigyáz, mint ottlakót -

Szívemben más a hajnal,
S éjjelem visszajár,
Otthoni szép madárdal,
Büszke tél és tiszta nyár!

Szívekbe sajgó bánat,
Fájón érintő szelek:
Kerüljétek el Hazámat,
E kicsiny sebhelyet!

Elbújok, elrejtőzöm,
Ne találjon senki rám,
Testem, mint múló börtön,
Lelkem, mint óceán.

Tiszta falú friss szobákat
Fut be álmom, mint a szél,
Nyugodt szívben él bocsánat
Ami elmúlt, mindenért.

Lágyan ringó búza álma
Földeken teríti szét,
Szegény ember asztalára
Imájában hinti rég:

Szemekben fürdő bánat,
Örvénylő fellegek
Kerüljétek el Hazámat,
E kicsiny, szent helyet!

Attilához

Érzek valami súlyos hasonlóságot
Sorsunk szabásában-Talán most
Ha élnél,megtagadnál-látod
Én is szembe merem köpni a világot:
Úgy szeretem e népet,az embert,az igazságot.

Mert az igazság mindenek felett:hű barát,
Hű szerető-ezért ha kell,megtörök,
Meghajlok mint a nád-
Mintha magad hallanád?
Bújkáló versed csacsog a ritka fű között.

Gyártelepek és vágányok hajlanak ma is
A tekintet elől a messzeség után-
Kihordott kabát alatt kenyér
S ritkán becézett munkástenyér
Szorít füzetbe tollat,meleget.De elfér az ima is.

Bármit mondtál,egyet sosem:a leg-
fontosabbra nem jutott idő,s vissza-
térni nem tud sem a hős,sem a balek.
A költő meghalt.Úgy hívták:József Attila.