Koós Attila versei

koós attila

Állandó Tag
Állandó Tag
Ki szóval, ki tettel




Ki szóval, ki tettel,
ki egyéb más szeretettel
vonz és vállal feladatot,
többet, mint mit jussba kapott:

Biztasd hát a jámbort,
ki erdőkbe téblábolt,
de zsúfolt csönd riasztja -
reszkess érte, miatta

te is. Mert nyújtózó féltésed
egyszer majd visszaölel téged,
s addig minden simogatásod
néked ringat tiszta álmot.

Ki szóval, ki tettel,
vagy egyéb más szeretettel
örökséget vonz és vállal
ingyen: békére jut önmagával.



( A hírek szerint Haitin is a legtöbb áldozat gyermek: az életben maradottak is...)
 

koós attila

Állandó Tag
Állandó Tag
Szeretni jöttem





Virág voltam, segítettél:
fény voltál és harmat.
Temetőig terítettünk
szirmos birodalmat.

Felhő voltam, segítettél:
szellő lettél értem.
Árva álmok fodrát fontuk
az ártatlan égen.

Ember lennék, segíts! Legyél
minden körülöttem,
s ne engedd, hogy elfelejtsem,
hogy szeretni jöttem!
 

koós attila

Állandó Tag
Állandó Tag
A feladó ismeretlen

A feladó ismeretlen


Hallgatunk. Ez a sokadik csönd már:
amíg alszik, porlad a könyvtár.

Február van. Melyik év is? Mindegy.
Jóllakathatnak még tavalyi kincsek?

Ezek a betűk mindig feketék voltak?
Most tűnik fel, milyen betegek, holtak.

Mennyi hangot zúz a csend a csendbe!
Mindenkinek vagyok senkije, bárki keresne.

 

koós attila

Állandó Tag
Állandó Tag
Szétesés

Szétesés


I.

Kócos Nap ül ablakomban:
felétek is mifelénk lesz!
(Anyám ajkán, ugye, értesz?)
Fésűs szél ring a Bakonyban,

s tóthágast áll délibábom:
[korgó zsebek csilingelnek]
hungaricum folt a rongyon,
s nyaralás a téli álom.
Cseréljünk, ha irigyeltek.

II.

...ember vagyok
te állat...

III.

énistenemszabadítsmegagonosztólnemakaroktöbbéversetírni

V.

a költő magányos táncos és herélt szerelmes
csak a vershez hű, a vershez
méghogy az őrület betegség, kórban vergődő tudat!
Hát nem a józanok indulnak leinni magukat?

6.

ha karok nélkül élnék,
vajon mit találnék ki,
hogy lejegyezzek egy verset?
szerintem az ihlet első szárnycsapása
rávenne, hogy tanuljam meg
használni a lábaim, vagy a szájam,
ha lábaim sem lennének.
Milyen hülyén néznék ki a könyvem borítóján!
"egészalakos képet parancsol, vagy portrét?"
"hahaha" mondanám,
mert magunkon nevetni lelki nagyságot mutat.
Egy titkár, esetleg?
...diktálni költészetet?
láttatni nyomoromat egy idegen előtt
- még ha csupán egy lélekző toll is -,
láttatni szenvedésemet,
ahogy törlök egy mondatot,
egy szót?
láttatni kínomat,
ahogyan idétlenül keresem az igazit?
láttatni tehetetlenségemet,
ha kész a vers,
de rossz
beteg
nyomorék?!
soha.
elviselhetetlen
lenne
kiszolgáltatottságom.
 

koós attila

Állandó Tag
Állandó Tag
Nincs van


Nincs van


Csodálni méltó a rend.
Köze hozzánk csak annyi,
hogy rontó létünk ellenére képes
a sebzett gyógyulni és megmaradni.

Nincs két egyforma szó,
nincs két egyforma hang.
Minden ölelésben fojtás,
minden ötvözetben penge és harang.

Nincs két egyforma nyelv,
nincs két egyforma ige.
A csönd csak, mi csodálni méltó,
s a dallam, mely féltőn teríti le.

Nincs egy, mely ne vágyna párba,
s pár sincs, mely egyre ne vágyna:
de nincs idő - sem egyre, sem egymásra.
Mintha lét várna elmúlásra.

Bp. 10.03.01.
 

koós attila

Állandó Tag
Állandó Tag
Szomorú szemek



Mint csillagok, mint lámpafények,

ha tócsák fodrán tovább égnek,
olyanok szemeid ma már.
Szomorú, még havas a határ.

Mint foncsor alján karcolások
az esték, éjek, csak kicsit mások,
olyanok szemeid ma is.
Enyém a tűz jégbe fagyva is.

Mintha sírva felkacagna,
őrizne, majd cserbenhagyna,
olyanok szemeid híve.
Takargató álmok dísze.

Szomorú szemek, dacos ajkak,
hegedűszó, ha belém marnak,
s én vágyva vágyom ma is:
látni őket jégbe fagyva is.



Bp. 12:44 2010.03.12.
 

koós attila

Állandó Tag
Állandó Tag
Gagyi vers


Gagyi vers


Aki volt már vak, ma az tud csak látni,
és símogatni, akit megnyúztak.
Az elvesztett képes megtalálni,
s szereti az igazt, kinek nagyot hazudtak.

Mézt csókol, kinek ajakán a hűség
kihasznált évekbe száradt keserűség.
A bűngyűlölő a bűnöst menti bocsánattal,
és szerelemmel szeret, ki tűr alázattal.

Gagyi e vers, mondják, közhely. Az is lehet.
Nem olvassa jól az, kiben nincs szeretet.
Emberből szakadt s emberhez tart, aki
mer még e világban szerelmet vallani.


Bp. 4:04 2003.02.16.

 

koós attila

Állandó Tag
Állandó Tag
Lángocska


Lángocska


Bimbózott Ózdon, elhamvadt Budán,
télen, nyolcvan szép nyár után,
ahogyan élt: fészek nélkül s bután.

Koldus-szemében csak látszat
volt a megalkuvás, az alázat:
a bánat lagzijában bűn a násznagy.

Így volt ő is, míg volt - kinek színfolt,
kinek nyűg, teher és kín volt,
de Isten verset írt, s benne ő rím volt.

Minek csöppent léte porladó méhbe,
ha annyit sem üzen most vissza: megérte...?
szívta volna fel inkább a Nap éhe,

vagy nyelte volna rögtön setét szája
a feledésnek - úgy ki nevét kitalálta,
rótta volna egymást metsző zsenge fába.

De ne bántsuk. Nézd, míly szépen alszik:
álmokban fürdik, vágyakban mosakszik,
majd ébredve eszmél. Hadd éljen addig.

Mert él, mint tűznek atyja parázs,
más lélekbe maró bűvös akarás:
minden emlék egy-egy feltámadás.



Bp. 18:22 2010.03.18.

 

koós attila

Állandó Tag
Állandó Tag
Szoba



Szoba




Gyermekhangok kopácsolnak
A ritkán pucolt üvegen.

Valami bűbájos erő ébred
Bennem ott, hol lelket vallok
Magamban:
Valamiért szeretnélek
Megölelni, csak úgy, ahogy most
Engem fojt ez az augusztusi paplan.

Telente zúzmarás gyermek álmok
Rétjébe téved így játszó lepke
Billegése,
Vagy a falu végére szült cigányok
Korgó asztalára az ünnep szeletkéje,
Sok rossz bor s remény
Egy kevéske.

Hintalánc sóvár tánca koppan a teraszon,
Nyílik a déli csönd kapuja.
Idő van. Szorít
A munkás tisztesség satuja.

A szoba alszik alattam, már
Elengedett. Jól fésült tapéta őrzi
Bársony ölében a bicikli magányát,
S az ebédszag feljár kergetőzni
Hozzám.

 

koós attila

Állandó Tag
Állandó Tag
A meglesett asszony I.



I.


Te érted, miről beszélek.
Kinn az est bús lárvája reped,
házfalakra köpve elkent fényeket,
s lenn az utcán,
mint hurkapálcán a
vattacukor-bimbók,
sápadnak fel csillagok táncára
az emberfejek.

Az üresen bomló szemek
kék, zöld, sárga hintók
a légben, az aszfalton,
s míg tavaszt morzsál szét bennük alkony,
már Holnap-mester jő amott,
hogy befalazzon.

Előle, mintha vattába vajúdna,
sikoltva szökik a csönd
újra és újra,
hogy visszazuhanjon közönnyé gyúrva:
e zsongás csúszkál a macskakövön;
egy istentelen város imája,
mely minden templomára,
mint hites nyálka, feltapad -

és neked értened kell,
mitől e céda éj,
és szűz minden reggel,
mert te is árvája vagy.
Te tudod,
milyen konok, szűk burok
e bilincsbe verő tudat,
mely szálka létünkre szabottan
kísér kéretlen - a vérszívó -
jóllakottan:
szívedből kell etess egyszerre két urat.

A lélek,
a riadt bogárka,
úgy rejtezik el innen a fonákra,
hogy őrizzék az erezetek, rostok,
mert ki majd megtalálja,
ne dobja ki egy ízekre bontott,
csapzott napvilágra.


 

koós attila

Állandó Tag
Állandó Tag
A meglesett asszony III.



III.


Te érted, miről írok.
A világ tökéletes, csak én benne
vagyok egy penészes szeletke,
és titokként őrizget az élet:
ezért őrölnek szerelmek és kínok,
hogy magamét feledve
megfejtsem a tiédet.

Egyetlen vízcsepp hiánya
mennyit vesz
el a zápor erejéből?
Lelked vakon döbben a világba,
mikor majd elveszítesz,
mert elveszítesz,
úgyis, hiába.
Az ázott szag hűs lepelnek
áll eső után, de sok-sok repedésben
már tócsák ünnepelnek.
Nem búcsúzom örökre én sem,

mert ha színpadra állítottak,
megfeszültem, hogy megfeleljek.
Ha partjaim ellöktek, visszahívtak:
s csak a hullámok láttak hídnak,
és csak az örvények szerettek,
de elfogadtam, hogy ölük is csak
egy magányos forgószínpad,
hol ára van a szerepemnek...

 

koós attila

Állandó Tag
Állandó Tag
Korhatáros játékaink - "Adj, Király, katonát!"

"Adj, Király, katonát!"


Az élő, igaz Erkölcs ma láthatatlan. Szemérmessége csöndes tiltakozás.
A vigyorgó gusztustalanság tetszeleghet törvények szabta palástjában, de vinnyog a seprű alatt, tiszta szívek küszöbein.

"Nyújtsd a kezed!" "Nem tudom, kard van benne..."
"Add hát a másikat!" "Nem lehet...azt már másnak ígértem..."
"Ki másnak?" "Nem tudom...annak is csak a kardom kellett..."

"Adj, Király, katonát!" ... "Ha nem adsz, szakítunk!" ... "Kit kívánsz?"...
...magyart.
És a magyar ment és szakadt. Futott, elesett és szakadt. Itt fogyott a test, amott dagadt a lánc... mígnem odaát már sűrűbb lett a magyar szó, mint az idegen...sűrű s nyomasztó. Magyar szó hámozta a magyar lelket, hogy ki az a két alak ott átellenben, kik egymás kezét fogják?
"Magyarok. Mások."
Már a magyar lett a más.

A hosszú, egyenruhás lánc emez vége már térdig szennyes habokban taposott, amaz végének sarkát mocsok marta-törte...azok ketten ott magaslottak még ősi vízforrás fölött, édes ég alatt, áldott föld göröngyein görgetve álmuk magvait.
Két hang suttogása lebeg, terül szét a kékben, feketében, mint virágillat, mint felleg, mint pára s mint hóhasú óceán...

"Adj, Király, katonát..."
"Mit kívánsz?..."

Csak az elszakítottakat.
Anyának csak gyermekeit. Testnek csak tagjait. Szívnek csak dobbanását. Virágnak virágát.
De ne szakítsd, ne tépd le újra.
Csak hagyd élni. Hagyd életben, hogy élhess te is.
Ha akarsz, távol; ha tudsz, közel; ha bírsz, mint mi; ha kívánsz, hát másként.
 

koós attila

Állandó Tag
Állandó Tag
Szeretni kéne


Szeretni kéne



A Gellért-téren ültem, háttal a szállónak,
s csiklandozta orrom a Dunára szálló Nap:
arany szeme csöndes, józan sugárt bontott
lelkemben, hol árnyat szőttek vén-vén lombok.


Szélfia Szellő jött, csókolt, ízlelt, végül
habzó rózsák üdvét hordta rám emlékül.
Míg ott ültem,lassan gyökeret vert lelkem,
s morzsálló madárdal ringott el felettem.


Szeretni kéne! Már nem csak a szerelmet,
nem csak vérét nézni szíven nyíló sebnek:
Szeretni abroncsként koszorú hevével,
szeretni úgy is, ha végül az emészt el!

 

koós attila

Állandó Tag
Állandó Tag
Egy asszony meglesése III.

I.


Te érted, miről beszélek.
Kinn az est bús lárvája reped,
házfalakra köpve elkent fényeket,
s lenn az utcán,
mint hurkapálcán a
vattacukor-bimbók,
sápadnak fel csillagok táncára
az emberfejek.

Az üresen bomló szemek
kék, zöld, sárga hintók
a légben, az aszfalton,
s míg tavaszt morzsál szét bennük alkony,
már Holnap-mester jő amott,
hogy befalazzon.

Előle, mintha vattába vajúdna,
sikoltva szökik a csönd
újra és újra,
hogy visszazuhanjon közönnyé gyúrva:
e zsongás csúszkál a macskakövön;
egy istentelen város imája,
mely minden templomára,
mint hites nyálka, feltapad -

és neked értened kell,
mitől e céda éj,
és szűz minden reggel,
mert te is árvája vagy.
Te tudod,
milyen konok, szűk burok
e bilincsbe verő tudat,
mely szálka létünkre szabottan
kísér kéretlen - a vérszívó -
jóllakottan:
szívedből kell etess egyszerre két urat.

A lélek,
a riadt bogárka,
úgy rejtezik el innen a fonákra,
hogy őrizzék az erezetek, rostok,
mert ki majd megtalálja,
ne dobja ki egy ízekre bontott,
csapzott napvilágra.

II.

Az asszony boldog melle
gond szagával telten
hullámzott fel s le
a konyhamelegben.
Álca most nem takarta,
megcsalta parfüm, festék:
anya volt, csupasz asszony,
s féltés gőze rajzolta testét,
majd egyetemes szépséggé összerakta,
hogy a mából is reményt dagasszon.

Hajló lénye, mint a szép,
verendára űzött hintaszék,
begyűjtve a világból a lángot,
elringat magában minden fáradtságot;
s ha léte olykor csak
nyikorgás a megszokottban,
ő maga a holnap.
Meg kéne köszönni, hogy van.

Talán csak én láttam gyávaságát,
törékeny merszét pőrén,
a letisztult embert - mert ember ő is,
s a legkisebb hő is
hólyagot húz fel lelke bőrén,
s jaj, nincs orvos, ki e sebekhez férne,
csak egy édesanya gyógyító emléke.

Csak én láttam tisztaságát
egy pillanatra, s majd megfojtott,
hogy szűz palástként
viselhet magán megannyi szennyes foltot,
s ragyogja mégis: nem lehet másként
túlélni s éltetni szerelmet,
vágyat...
viselni ékszerként sóhajtó terhet,
mosolyba reszkető szájat.



III.


Te érted, miről írok.
A világ tökéletes, csak én benne
vagyok egy penészes szeletke,
és titokként őrizget az élet:
ezért őrölnek szerelmek és kínok,
hogy magamét feledve
megfejtsem a tiédet.

Egyetlen vízcsepp hiánya
mennyit vesz
el a zápor erejéből?
Lelked vakon döbben a világba,
mikor majd elveszítesz,
mert elveszítesz,
úgyis, hiába.
Az ázott szag hűs lepelnek
áll eső után, de sok-sok repedésben
már tócsák ünnepelnek.
Nem búcsúzom örökre én sem,

mert ha színpadra állítottak,
megfeszültem, hogy megfeleljek.
Ha partjaim ellöktek, visszahívtak:
s csak a hullámok láttak hídnak,
és csak az örvények szerettek,
de elfogadtam, hogy ölük is csak
egy magányos forgószínpad,
hol ára van a szerepemnek...

 

koós attila

Állandó Tag
Állandó Tag
Szelencék



Szelencék



Csak megszületnem volt nehéz,
azóta haldoklásom jutalomjáték:
ha dicsbe bújok, taps,ha botlok, nevetés
cseng bokámnál. Életem törten is egész,
és sohasem irigyeltem a másét.



Én a szelet szellőnek becézem,
mert édesen hányta rám ifjúságom,
s most, hogy új csecsemőkorba értem,
az emlékeim ízét remegni érzem,
mint emlők kelletését mohó számon.



A felhő felhő, s ég az ég,
s ha a színek olykor be is csapnak,
mint pattanó szappanbuborék
kenem mosolyok közé a magamét,
mert kell, hogy lélektől lélekig lakjak.



Lám, ájult eszmék vezettek
eszméletig: köszönöm nekik magányom!
Ma már rám köszönnek elveszettek,
s a napok pókhálós fénnyel erezettek:
de a fény, a fény a sajátom!



Most, ahogy olvasol( én, az álnok!),
új világként szívedbe kéredzkedek,
s a rémek, a porló szarkofágok,
a dinasztiákat átlengő átkok
súlytalanná lesznek ott, ahol szerethetek.



Ámulva tárulok meg magamnak,
s míg mások mélységeimet temetnék,
neked megmaradok parányi-nagynak,
egyetlennek, ha bárhol kitagadnak,
legyünk egymást őriző szelencék.



Bp.
2010. 04.23.
 

koós attila

Állandó Tag
Állandó Tag
Székely királyfi - Csipszi

Csipszi

Ha meg-megtorpan álmom, éber merengésem szülőfalum fölött, mindig napfénybe karol, öles jó illattal telten szitál a dombok közt pihegő háztetőkre. Megszólítanak köztük kacagó képek, hogy foszlányaikból vajon meg tudom-e varrni pöttöm életem akkori díszleteit... s nekem ehhez adott az Isten olyan tűt és cérnát, hogy nem is lesz azokon a vásznakon bizony egyetlen hazug öltés sem - mert hiszem mindet.
Hiszem minden alakját, mit lelkembe mártogatott a szivárvány: népmeséknek mondják ma már, mintha nem lettek volna. Istenről is úgy beszél a körbe világ, mintha nem érezné szőtteseinek gyöngéd, megtartó gyámságát maga körül.
A felnőttekkel amúgy is az a baj, hogy összekavarodnak az érzékeik igen sűrűn: a szemeikkel szaglásznak, a füleikkel tapogatnak, a nyelveikkel meg sok olyat cselekszenek, amikről nekem nem illik beszélni, mert még gyerek vagyok, vagyis szent.
Aztán meg úgy képzelem én, hogy minden lélek egy-egy harang lenne a népek templomában. Egy anyagból öntött harangok, csak a nyelveinket akasztotta más járásra az Úr. A magyar pedig különleges gyermeke a Teremtőnek ez ügyben is. Mert ha elképzeljük a nemzetek nagy táncában forgolódó harang fejű embereket, bizony az Istent dicsérő nagy közös szimfóniához sok dölyfös náció igen furcsa zöngékkel adja hozzá a maga hozsannáját.
Én szerencsés vagyok az én édesem ajándéka által, amely hol harang, hol csengettyű - attól függ, szívemnek melyik bohó dobbanása kúszik fel ajkaimra: mert az ostor előz, a korbács aláz. A magyar nyelv pedig szerelmes dal, még fájdalmában is, mert ebből a színből keverték: ég teljes magasságából, föld durcás mélységéből. Hogy miért épp egy magamfajta pindurit lep meg az Igazságos ilyen gazdagsággal, nem tudom, de megköszönöm, még ha féltem is ingyen örökségem.
Mert a gondolatok romlasztják meg a szavakat. Úgy van az, hogy a lélek keserves vize, ha felfakad, taszít az ajkakra mérges habokat, s akkor, jaj, mindegy, milyen szó úszik át azon - férges lesz az értelme gyümölcse az onnan szakasztónak. Így vétkezik a fül, de sebződik a száj is, s csak a szívben nyugvó csönd képes megszűrni a lélek óceánjait.
Hát ilyen természetes világmeglátásokat tapasztaltam én már pöszméte korom óta, nyár köntöse alatt, szakállas tengerik mélyében. Hogy épp bánat vert-é ki a határba, vagy bohóc jókedvem bújtatott árnyék alá, gyerek voltam, honnan tudjam? Már mire odaértem is elpárolgott, mi felhő kísért. Én meg amúgy is olyan csibész voltam, hogy egy órán túl másokra nem tudtam haragudni - tán mert ezt magam iránt is elvártam, s jól számoltam volna, ha úgy van.
Csipszi kutyám a lábaimnál vackolta el magát, s hol a szikkadt göröngyök közt serénykedő hangyákba kötött bele egy-egy vigyázó vakkantással, hol a simim fűzőjével folytatta véget nem érő párbaját. Ritka értelmes jószág lévén, csodálatra méltó módon azonnal uralma alá tudta venni a belátható területet, bármerre is vetett minket a ravasz somolygású sors. Érthetetlen volt számomra, hogy egy ilyen bolhafészek egy pillantás alatt hogyan volt képes leimádkozni bármely házsártos öreg néne asztaláról a legfinomabb falatokat azzal az ájtatos gombszemeivel, vagy azt a nyeszlett kis farát olyan alázattal rázni, hogy még a legkérgesebb tenyér alól is esett számára néhány "jó kutya" veregetés arra az álszent buksijára. Aztán persze odacsillantott felém a szeme sarkából: így kell ezt, kis komám...
Ni, most is mi van nála: a fekete futó. Már most tarka futó, mert kissé átrendeződött rajta a lakkozás a gyöngy fogak alatt. Nagyapámnál, ha azzal kezdem a magyarázkodást, hogy a Csipszi megtanult sakkozni, bizony a nyakleves csak előétel lesz.
"Na, Csipszi! Mára is megrendelted az esti kosztomat!" Nézett rám röhögve, azzal a fekve is álomból faragott korcs alakjával. Én meg visszavigyorogtam, mert ha az este kukoricára kell térdepelnem, nekem a fájdalomtól majd csak telik az idő, de őt is odaeszi az a becsületes kis szíve, és nyüszögni fog az unalomtól.
Azt már a magamfajta kis bukfenc is megértette, hogy az ember életébe az igazán fontos részek nem úgy illeszkednek, hogy várjuk és egyszer csak megérkeznek, hanem egyszerűen észrevesszük, hogy vannak. Talánokból próbáljuk összerakni, hogyan lettek, de ez a létük mellett már nem is lényeges. Vajon rosszul esne Csipszinek, ha nem tudnám felidézni, hogyan lettünk egymásnak? Füllentenék vajon neki, valami enyhítő szépet a rideg köd helyett, talán hogy ilyen kis szőrpamacs voltál, alig fértél a tenyerembe...? Butaság. Hazudhatok neki boldog múltat bármilyet, de az Igazság, ha kopogtat egy nap, többé nem oszthatunk meg egymással semmi életet. Különben is egy este, a teraszon elmeséltem neki, mit üzent Szent István az utolsó szavaival a magyaroknak, azaz neki is: "az igazságot szeressétek!" Hát ezek után, kedves Csipszi, azt kell mondjam, fogalmam sincs, mikor találkoztunk először.
Néz rám és vigyorog, liheg, majd kiesik a nyelve. Egyszer kipróbáltam én is, könnyebb-é így az élet, de úgy kiszáradt egy perc alatt a szám, hogy nocsak! Természetes féltésemből kifolyólag megpróbáltam rávenni őt is a normális és egészséges viselkedésre, de hasztalan. Ha befásliztam a feleselőjét, ha legumiztam, csak nem akart leszokni e némely esetben látványosan gusztustalan nyelvlógatásról. Került egy ideig, nem nagyon, csak picit, míg könyvet nem vettem a kezembe. Mert neki, úgy látszott, ez volt a heppje. Hisztizett, az ölembe túrta magát, s közellenségnek könyvelte el a könyvet, mely kitúrja őt a szeretetemből. Nem értette meg, hogy nekem szükséges, kell, hogy olvassak, hogy lélegezzek a betűk által. Aztán, mivel megbántani nem akartam, felmásztam a szénapadlásra, kilógattam a lábam és úgy merültem el abban a másik, igaz világban. Ilyenkor ő leheveredett a fal tövében, a hűs vályognak nyomta az orrát és úgy tudott, de úgy tudott nézni föl rám, mint valami vigasztalan szerelmes. S ha óvatlan a lábaimmal kácsingóztam a létra felső fokán, s az egyszer csak szépen hátra heveredett az udvaron, Csipszi rögtön előkapta azt az utánozhatatlan röhögést a pofájára, s úgy üzent felfelé: "nosza, inas, nőtt-e szárnyad?"
Mintha a bokámhoz lett volna kötve láthatatlan kötelekkel, úgy járt Csipszi a nyomomban. Neve is így lett. Zsó nevetett rajtunk, hogy olyan az a kutya rajtam, mint egy csipesz. Erre Zsuzska kapva kapott az öreg szó újdonságán, s a maga három évével körbesipítozta az udvart: Csipszi! Csipszi!
Papóval külön mérkőzéseket vívtak reggelente, hogy Csipszi talál-e a porta körül rést, lyukat, amelyen át utánam lóghat az iskolába. Az eredményről hűen vall, hogy még a népboltig sem jutottam, már Csipszi ott táncolt a bokámnál, az utca végén pedig fújtatva-vörösen közeledett a biciklijén Papó, mellényben, kalapban, a szökevény nyomában. Egy, a portáról beláthatatlan, forgalmas kanyarra nyílt a kapunk, s túl hamar jött el az idő, amikor már nem volt elég ügyes Csipszi az átjutáshoz.
Csipszi. Nem dzsipszi. Tudom, a dzsipszi jelentése cigány. De a cigány szép szó. Szép, mert magyar. A csipszi is magyar, ha nem is mindenki érti. De ami magyar, az szép, mert hozzánk tartozik. De mi emberek furcsa harangok vagyunk. Bárki ránt is a köteleinken, nekünk csak azt a dalt illene zengeni, amelyet Isten gyúrt össze velünk, s nem érteni félre az ének hangjait.
 

koós attila

Állandó Tag
Állandó Tag
Szonett gyermekeinkhez


Szonett gyermekeinkhez




A csönd bársony, az éj vatta,
csillagok szeretkeznek benne
s alatta
hűségek fogannak fénynek,
árnynak;
játszanak, nyüzsögnek,
aztán földreszállnak:
lecsöppennek végül
asszonyszívekbe lüktetésül,
mint kibomló, mézes álmok
a virradattá szépült
királyfik és királylányok.


Így érkezik a gyermekember,
fénnyel-vérrel mosva, átitatva
szerelemmel.
Méltó a döbbent áhitatra
e csöpp ajándék, s Aki küldte,
s nincs, ki csodáját értve
meg nem szégyenülne:
mert vizsgálod ezt a rendet,
mely milliárdok óta áll
s őrködik feletted,
pedig eszmélő pulyád
közelében feltalálod,
mely téged is megteremtett,
azt az elbocsájtó-hazaváró
édes másvilágot.


Borzasztó a mélység
a magasságban, beleroppan
minden koponyát kitöltő
csekélység.
Ezért szerencsés a költő,
ki lelkével látva lát,
s még jobban
a gyermek, ki félig
még ott él a csillagokban,
csak közénk is ragyogja
már égi hajnalát.


A messzeséget gombolyítod,
mint fonalat s leméred,
de sem a könnyet,
sem a mosolyt nem érted,
hát minél többet
látsz, csak több lesz a titkod.
Az univerzum ott piheg
az emlőkön tejszagú ájulásban.
Részed, s te része vagy részeinek.
Téged keres később másban,
míg majd ő is szétszakad fényre,
árnyra,
s te megérted, hogy megérte:
nem készülhettél szebb hivatásra.

 

koós attila

Állandó Tag
Állandó Tag
A Szerelem szerelmese

A Szerelem szerelmese


Mikor majd elfárad itt benn
ez a ringyó kis húsdarab,
melyre most még annyi
lázrózsás háború tapad,
ha megfárad egészen,
belefárad végleg,
majd a bomlás közönyös ölében
örüljön tovább a te
élő, még lüktető zenédnek.

Mert azért az egy, végső
dobbanásért
állt elő a Teremtés összes
érző lénye,
hogy tanúja legyen: sosem késő,
szeretni megérte,
s így nem hiába volt a lét köztes,
fájdalmas rezdülése.

Mert értelme a csendnek,
ha teret ad a hangnak:
nem azok szenvednek,
akik meghalnak,
csak az itt maradtak.
Jó lenne tudni,
s úgy elaludni,
hogy a szerelem utánunk
marad majd magnak.
 

koós attila

Állandó Tag
Állandó Tag
Ne búcsúzz soha végleg




Egyszerre csöndem ő,
egyszerre himnuszom,
könnycseppet görgető
szomjas papíruszon:
egyszerre képzelet,
egyszerre tett,
egyszerre mindenem lett
a Szeretett.

Egyszerre éjem ő,
s lángoló pirkadat,
színeket éltető
s hamvasztó, mint a Nap:
egyszerre ígéret
s egyszerre vágy csak,
egyszerre nekem és
mindenki másnak.

Egyszer felébredek
s az életet álmodom,
hervadó perceket
takar majd lábnyomom,
s egyszerre megértem,
hogy ez volt a lényeg:
nincs elmúlás, nincs
nélküle élet...

...soha ne búcsúzz örökre,
soha ne búcsúzz végleg!

 

koós attila

Állandó Tag
Állandó Tag
Ének a búzamezőkön



Tengernyi búzatáblát láttam
énekelni az Úrhoz
örömtől lángbaborultan,
s örvényükben, mint apró, kék virágok
bimbóztak fodros kedvű lányok,
s felolvadt hangjuk az égi azúrhoz.

Én eső lettem, hajukba
hulltam vágyódó szemekkel,
hogy a dalt megtanuljam,
de szemeikből csillagok peregtek
ajkaikra bódító hangjegyeknek,
s én nem bírtam a nagy-nagy szeretettel:

megcsókoltam az első keblet,
mely zihálva
tárta ki mámorát, hevét...
s ő visszacsókolt, mint ki várta-félti
az embert, ki ha megtalálja, érti
majd a búzamezők énekét.


 
Oldal tetejére