1959. október 11.
Kedves Naplóm.
Ma voltam először meglátogatni Édesapámat a váci bör*tönben. Utoljára 1956. október 28-án láttam őt.
A napló ettől kezdve igen szűkszavú lett. Dátumokra és tömör tényekre szorítkozott csupán. Nem szólt egy szót sem az izgatott készülődésről, a hosszú listáról, amiben lerögzítettem fontos mondanivalómat közel három éve nem látott édesapámnak. Cirmos cica torkoskodásáról, a szomszéd kutya csirkevadászatáról, no meg az őzgidáról, akit vadászok sebesítettek meg, és a szomszédok ápolták fel, hogy végül is egy ismeretlen kutya széjjeltépje az ártat*lant. Ilyen események szerepeltek az elmondandók listá*ján.
De elég ránéznem erre a pár sorra, hogy magam előtt lássam a hatalmas, komor épületet Vácott, közvetlenül a Duna partján. Méter vastagságú, magas falai, nehéz vas*ból készült kapui mögött külön elkerített területen őrizték a nagyidősöket. Ezt a részt Lordok Házának becézték az őrök és a rabok is.
A hosszú, sötét, széles folyosókon ijesztően kongtak lép*teink, amint az őrök tereltek minket a beszélő terem felé. A folyosók egyes részeit rácsos ketrecek szegélyezték, mint később kiderült e mögé terelték a rabokat, és rácson ke*resztül, őrök között zajlott le a beszélő. Minden rab mellett külön őr állt, és minden látogató szavát és mozdulatát egy másik őr figyelte a hátunk mögött.
Mint életfogytiglanra ítéltnek, minden félévben csak 15 perces beszélő járt, tehát nagyon meg kellett fontolni, hogy mit és hogyan közöljünk ennyi idő alatt.
Apu magasan, lesoványodva állt a rács mögött, csíkos rabruhában, ami meglepetésemre nem ejtett kétségbe, pizsamára emlékeztetett csupán. De a beszélgetés nem akart megindulni, szüleim némán nézték egymást, és én egyikükről a másikra vetettem tekintetemet. Végre apu törte meg a csöndet, és kérdezte: - Hát hogy vagytok?
A listát tapogattam a zsebemben, gyürködtem ujjaim között, és nem jutott eszembe semmi. Csak néztem át a rácson, ahová még kezünket sem volt szabad tenni, hogy azon keresztül ujjainkkal megérintsük egymást, és szavak helyett nagy könnyek potyogtak a szememből.
- Ne itasd az egereket - mondta apu tréfásan, és én könnyeimen át mosolyogtam rá, a fejemet rázva, mormol*va a varázsigét, „egy partizánlány nem sír,” amit gyorsan lenyeltem és helyette beillesztettem. „MI, KOPÁCSIAK EZEK ELŐTI’ NEM SIRUNK”. Nem volt már varázsa és be*csülete a partizán szónak előttem.
Mint mindig, most is találkoztunk ismerőssel a látogatók között. Psota Irén, a színésznő állt közöttünk, fátyolos ka*lappal takarva arcát. A férjét jött ő is látogatni.
És mint később kiderült, még az őrök is tudták, nem akárkiket őriznek itt. Szinte büszkén mondta Jóska bácsi a rabőr, aki majd harminc éve dolgozott itt, hogy - „Kérem, őriztem én már itt maguk előtt is kommunistákat.”
A csíkos rabruha csupán az állatkerti zebráknak jutta*tott némi kellemes meglepetést. Ebben az időben édes*anyám az Állatkertben, mint pereces kereste kenyerünket, és standja közvetlenül a zebrák előtt állt, szemben az ele*fántokkal. Szerencsés hely volt. A gyerekek az elefántot etették, míg a felnőttek a zebrák számára vették a 90 fillé*res perecet. Mint kiderült, nagyon sok ember hozzátarto*zója viselte a csíkost, és azok közül, akik szabadultak, so*kan vásároltak tucat számra is perecet, és mindig forintjá*val fizettek, hogy kárpótolják a sorstársakat.
A többi látogatásról már nem emlékezik meg a napló. Nem mintha olyan gyakoriak lettek volna, hanem mert fájdalmasak és megalázóak voltak számomra.
A 14. születésnapomra például sikerült kiharcolnia Anyunak egy külön beszélőt. Eddig, mint 14-éven-aluli*nak, nem volt szükség nekem is külön engedélyt kérnem, az egyszemélyes beszélő a kiskorú gyermekre is érvényes volt. Csak sajnos ez a kiskorú, alig 14 éves leányzó már nem látszott kislánynak. Koromhoz képest magas, és jól fejlett voltam, inkább néztem ki 18-nak, mint 14 évesnek. Így történt, hogy a látogatást a helyszínen letiltották, és büntetésből, mert Anyu lehazudott a koromból, mindenki más beszélőjét is visszavonták.
A folyosókon nagy tömeg állt, mi ketten a kör közepén, velünk szemben Fazekas őrnagy, a hírhedten kegyetlen politikai tiszt kivörösödött arccal üvöltött: „Büdös zsivány fasiszták! A proletárdiktatúrát akarják becsapni? Majd én megmutatom maguknak! Nincs beszélő! Mars, takarodja*nak haza! Mindenki!”
Addigra a nyitott ajtók mögött már beterelték a rabokat a rácsok mögé. Némán, a félelemtől és a dühtől remegve várták, rabok és hozzátartozók egyaránt azösszecsapás eredményét. A kör szűkült körülöttünk, a levegő megsű*rűsödött a visszatartott gyűlölettől, parázsként égette ar*comat, iszonyú erősen markoltam anyu kezét. Minden porcikám remegett. Egyetlen vágyam volt, ott a helyszínen meghalni, és szuggeráltam a földet a lábam alatt, hogy nyíljon meg, nyeljen el örök szégyenemmel együtt. Hogy merek én koromnál idősebbnek látszani?
Váratlanul a börtön parancsnoka került elő, aki elren*delte a beszélő folytatását. Falfehéren néztük egymást percekig, könnyeimet nem tudtam visszafojtani, remegé*semet nem tudtam leállítani.
- Árvíz fenyeget minket - szólalt meg nagy sokára apám - és nekem kell majd vödörszámra feltakarítani utánad. Boldog szüli napot neked
- mondta szeretettel.
Nem beszélt a napló a csomagokról sem, amiket évente kétszer lehetett beküldeni. Zserbót sütött Anyu, vastag ré*teg csokoládéval vonta be. A csokoládét többek között én gyűjtöttem hozzá, a születésnapra, húsvétra, karácsonyra kapott ajándékokat félretéve. Meg nem kóstoltam volna belőlük egy szeletet sem.
A háromhavonkénti levelekről sem számoltam be soha. Összesen 32 sort lehetett írni. De nem írták elő a papír nagyságát, így széltében írtunk nagy papírra, termé*szetesen csupán családi ügyekről. Például 1962 kará*csonyán: „Tanti néni nagyon beteg volt, de már lábadozik. Azt üzeni, hogy tavaszra, ha jobb idők lesznek; jön majd meglátogatni. Reméli, addigra öccse Is jobb körülmények között lesz.”
Nemcsak hallgatni tanultam meg, de a sorok között ol*vasni Is. Ez a levél üzenet volt, hogy előreláthatólag U’Thant, azENSZ főtitkára 1963 kora tavaszára tervezi magyarországi látogatását, ami csak abban azesetben fog megvalósulni, ha a politikai foglyok nagy részét szabadon bocsátják. A benyújtott listán apám neve a harmadik volt.
Magam előtt is titkoltam annak a szép szőke fiatalasszonynak még a létezését is, aki a kisfiával jött hozzánk, látogatóba igen rendszeresen. Gazdag ebéddel vártuk őket, és nagy csomaggal távoztak. Csokoládé, narancs és friss felvágott volt a csomagban. A zsebében, pedig vastag boríték. De jó volt tudni, hogy azínyencségek még más*nap be fognak jutni apámhoz, mert a néni egy rabőr fe*lesége volt, aki jó pénzért hajlandó volt csomagot, élelmet és hírt vinni.
És kinek mesélhettem volna el, hogy vasárnapjainkat a Kozma utcai temetőben, Burda Anyánk sírjánál töltöttük. Burda Anyánk nem volt sem rokonunk, sem ismerősünk. Jól ápolt sírja olyan helyre esett a temetőben, ahonnan jól látható volt azutca túlsó végén álló magas kőkerítéssel körülvett épület. A kőkerítés tetején egy széles párkány volt, amin fegyveres őrök föl és alá sétáltak, a sarkon álló tornyok között. A kerítés mögött egy emeletes épület állt, aminek egyik rácsos ablaka mögött időnként megállt vala*ki és integetett. Mi megvártuk, amíg azőr más irányba for*dult, és az ablakból integető alaknak virágot tartó kezünkkel integettünk, aztán lopva csókot dobtunk. A fehérköpe*nyes alak azablakban azapám volt, bár csak alakját lehe*tett látni, arcát nem. Soha fel sem merült bennem, hogy esetleg idegennek Integetünk, és soha nem kérdeztem, honnan tudjuk olyan biztosan, hogy azapám az
, aki visszaint.
Az általános iskola befejeztével, 1960 nyarán édesanyám elhatározta, hogy mielőtt Varga elvtárs és neje újból tisz*teletét tenné otthonunkban, elcseréli budai házunkat egy pesti bérlakásra. Ez a csere négy családot érintett, úgyne*vezett négyes csere volt, ami egy nap alatt bonyolódott le. A költözés már azért is esedékes volt, mert a házat a Nem*zeti Bank el akarta adni. (A háznak ugyan eredetileg volt már egy tulajdonosa, de attól még az államosítás idején el*vették, és persze senkinek sem jutott eszébe olyan semmi*ségekkel foglalkozni, mint jog és igazság.) Nagy bánatomra akár akartam, akár nem, a kis paradicsomomtól el kel*lett búcsúznom. Külön a János-hegyi panorámától, ami reggelenként ablakomon keresztül köszöntött, a kert min*den egyes fájától, virágaitól, bokraitól, no meg a két fenyő csemetétől, amiket még apuval együtt ültettünk.
A költözés persze nemcsak környezetváltozást, hanem új iskolát is jelentett. Eredetileg majd minden osztálytár*sam a budai Móricz Zsigmond Gimnáziumba jelentkezett, és legtöbbjüket fel is vették ide. Én jó eredménnyel végeztem, tehát váratlanul ért, amikor felvételi kérelmemet el*utasították, és indoklás helyett, azóbudai Martos Flóra Gimnáziumot ajánlották, aminek közgazdasági tanfolya*ma is volt. Ez aziskola a budai lakásunktól majd egyórás buszozással volt csak elérhető, így nem nagyon lelkesed*tünk azötletért. Persze túl sok választásom nem volt. Mint kiderült, sorstárs osztálytársaimat is ebbe a gimnáziumba Irányították, kivéve Vidovics Katit, akinek felvételét osz*tályidegen származása miatt utasították vissza.
Új otthonunk a VI. kerületben, az Oktogonnál volt, úgy*nevezett úri lakás, elegáns környezetben. Egy régi bérház második emeletén, márványlépcső, lift, tágas körfolyosók. Előttünk egy gyermekorvos lakott benne, aki azegyik szo*bát magánrendelőként használta. Két bejáratot is örököl*tünk, és volt egy nagy üveges ajtónk, ami azelőszobába vezetett. Az előszoba egy tágas helyiség volt, amit az orvos várószoba gyanánt használt. Onnan nyílt egy kétrészes mosdó, és WC, no meg a rendelő. A rendelő lett azén szo*bám, ebből nyílt egy hatalmas helyiség, ami a hálószoba lett. A másik bejárat a folyosó sarkán volt, és a konyhába vezetett. A hálószoba és a konyha között terült el a hatal*mas fürdőszoba, a gázfűtéses melegítőjével, és ugyancsak a konyhából nyílott a kisméretű szoba, azúgynevezett cselédszoba, amiben mami aludt.
A lakás szép nagy és tágas volt, csak rettenetesen pisz*kos. Úgy látszott, mintha falai legalább harminc éve nem láttak volna ecsetet, rajtuk kormos-sárgán vicsorogtak a foltok, amiket a képek eddig ügyesen eltakartak. A lakás*cseréért kaptunk pénzt is, amiből először is mami kapta meg a bérét, mert mióta apám börtönben volt, ingyen dol*gozott nálunk. A többi pénz a lakás rendbehozatalára ment el.
Én első pillanattól kezdve utáltam ott lakni. Szobám ab*laka a Lenin körútra nézett, és szeretett János-hegyi pa*norámám helyett a szemközti tej bolt neonreklámja incsel*kedett velem. Egy meztelen kisfiú, fejét hátrahajtva itta azüveg tejet, pocakja egyenes arányban nőtt azelfogyasztott tejjel, amit aztán elégedetten kipisilt, helyet csinálva a kö*vetkező üvegnek. A méregtől könnyes szemmel nézeget*tem a pucás porontyot nap, mint nap, mérlegelve, hogyan tudnám csúzlival kilőni a fiúságát.
De nemcsak a kilátás bántott. Budán reggel madárcsi*csergésre ébredtem, meg mókusra, aki fejjel lefelé lógva bekukucskált, apró mancsával verve azablakot Itt már kora hajnalban megindult a villamos, az autóbusz, és aziszonyúan zajos szemetes kocsik. Rosszkedvűen és fárad*tan ébredtem nap, mint nap.
Édesanyám úgy döntött, hogy átirat a legközelebbi gim*náziumba. A Varga Katalinról elnevezett leánygimnáziumban Ottáné, az igazgatónő fogadta anyámat.
- Osztályidegen, ellenforradalmár kölyke ne járjon kö*zépiskolába. Menjen maltert keverni. Még azis túl jó neki,- közölte gyűlölködve.
Anyám szó nélkül fordult ki, kezében tartva általános is*kolai bizonyítványomat, amit előzőleg kért ki a Martos Fló*ra Gimnáziumból. Útközben vette csak észre, hogy egy kis cédula volt a lapok közé csúsztatva. Egy géppel írt levél, volt osztályfőnöknőm, Rácz Gabriella aláírásával. Úgynevezett káderlap volt, ami föltehetően minden embert gyerek korától kezdve kísér iskoláról iskolára, no meg később a munkahelyére.
„Kopácsi Judit közepes tehetségű. Nem hajlandó elis*merni apja bűnös szerepét az ellenforradalomban, maka*csul ártatlannak, sőt hősnek tartja. Sokat olvas.”
- Jé, már a Rácz Gabriella Is beállt a farkasok közé? - gondolhatta anyám enyhén csodálkozva, hiszen Ráczék*kal 1944-ben a német megszállás idején a miskolci MO*KAN ellenálló csoportban együtt harcoltak, és mint osz*tályfőnöknőm velem megértően bánt.
(De jellemző erre az időszakra, hogy a félelem tisztessé*ges, sőt bátornak mondható embereket is olyan cseleke*detekre késztetett, amikre ma már biztos szégyenkezve gondolnak vissza.)
- Márpedig az én gyermekem nem fog maltert keverni - határozta el anyám, és taxiba vágta magát.
- Vigyen a Pártközpontba
- utasította a sofőrt.
- Sándor Józseffel akarok beszélni, jelentsen be!
- mondta határozottan oda*fönt.
- De asszonyom
- hebegett a titkárnő, akit egy mozdulat*tal félretolt, és bejelentetlenül bevonult Sándor „elvtárs” irodájába.
- Tessék, ilyen a ti szemétdombotok, - dobta a géppel írt ajánlást az íróasztalra, - Mióta osztályidegen azén lá*nyom, akinek három generációs munkás van a családjá*ban? Mióta bűn ártatlannak tartani egy apát? Avagy egy generációs apa és anyagyilkost akartok nevelni? Pfuj,
-köpött azasztalra anyám.
- Azt hallottam, hogy a Madách Gimnázium egy jó nevű középiskola, és itt van a közelben. Most azonnal felhívja azigazgatót, és elintézi, hogy felveszik a gyereket. Figyelmezteti, hogy amennyiben azapja miatt bármi megkülönböztetésben részesítik, velem, no meg a nemzetközi sajtóval gyűlik meg a bajuk.
Mindezt persze csak sokkal később tudtam meg, a véleményezés, mint dokumentum a családi iratok között he*vert, ott találtam rá pár évvel később.
1960. szeptember.
Barcsai utca. Két villamosmegálló a házunk kapujától. Anyám kolléganője, Gyöngyi néni lánya, Éva, és annak Pöttyi nevű barátnője is ebbe a gimnáziumba jár. Ők két évvel idősebbek nálam. Mesélték, hogy a mi évfolyamunk tesz az első vegyes osztály. Vajon milyen tesz fiúkkal jár*ni egy osztályba? Osztályfőnökömről, Ada-Winter Péter*ről sok jót hallottam tőlük, egy fiatal, belevaló pasasnak tarják. Elvált, és
mesélik, hogy szereti a fiatal lányokat.
Ada-Winter Péter nemcsak osztályfőnököm, de egyúttal matematika és fizika tanárom is volt. Középtermetű, ko*paszodó férfi volt, értelmes, jó humorú ember benyomását keltette. Az iskola párttitkára és egyúttal a munkásőrség tagja is volt. Természetesen rá hárult a KISZ megszervezé*se is.
Első nap, bemutatkozás után közölte velem, hogy sze*retne anyámmal találkozni, de ha lehet, inkább aziskola területén kívül, talán egy eszpresszóban. Közel a Nyugati pályaudvarhoz, egy divatos kávéházban találkoztak, aho*vá én kísértem el anyámat, hogy bemutassam neki a ta*nár urat. Sokáig nem tudtam meg, miről beszéltek.
Csak annyit tudtam, hogy négy éven át voltam azosztály hülyéje, és teljesen mindegy volt, hogy mennyit tudtam, kettes-hármasnál jobb osztályzatot nemigen kaptam. Mint később kiderült, osztályfőnököm azt közölte anyám*mal azon azelső napon, hogy gondoskodni fog róla, amíg ő abban aziskolában párttitkár, én nem fogok egyetemre bejutni Magyarországon.
- Majd meglátjuk, - felelte anyám elsötétedő tekintettel -‚uram, itt sem nőnek a fák azégig. A maga uralma is egy*szer véget ér. Egyre figyelmeztetem, ha megkülönböztetett bánásmódban részesíti a gyermeket, nagyon megütheti a bokáját.
