Kopácsi Judit naplójából

A gimnáziumban volt még egy tanárnönk, Hóós Erzsébet, aki -teljesen függetlenül mennyire tudtam az anyagot, - adta nekem az elégéséseket és az egyeseket, idönként mások csodálkozására is. meg is voltam gyözödve róla, évtizedekig, hogy mindez politikai motivációból jött neki, egészen addig, amig 1992-ben föl nem kerestem a gimiben. (Akkor még Ö ott tanitott.) Legnagyobb meglepetésemre közölte velem, hogy ugyan rám nem emlékszik , de a fiukra névszerint igen, és felsorolt legalább egy tucatot. Jót is derültem rajta és megnyugodtam, hogy az más, ha csak azért huzott meg engem, mert féltékény volt a "szépségemre és fiatalságomra", az már egy majdnem megbocsájtható bün egy "vénkisszasszony" tanár részéröl.

Viszont meg kell emlitenem több tanárt is, akik nagyon tisztességesek voltak velem szemben és kinyilvániották jóindulatukat felém. Ez volt Varga Béla, aki oroszt és németet is tanitott, és bár rettenetesen utálta a buta tyukokat, de velem feltünöen elnézöen és kedvesen bánt. Ugyanez állt fent Körösi Tamara, orosz tanárnö esetében is, akinek, ha jól tudom, az édesapját a Szovjetunióban végezték ki. Belléncsné, történelem tanárnöm pl. negyedikben, amkor az "ellenforradalomról" kellett elöadnia, megrökönyödve látta, hogy órája alatt, a második padban ülve, gúnyosan a szemébe nézek és karba tett kézzel hivtam csöndes párbajra. A második óra elött kihivott az osztályból és megkért, hogy ne legyek bent a termben, mert nem tudja az anyagot úgy leadni, hogy lásson engem, nomeg egyszerüen nem képes a szemembe nézni. De, viszont értsem meg, neki ezt az anyagot le kell adnia, és pedig úgy, ahogy az elö van neki irva. Komolyan sajnáltam, és persze nem maradtam bent ezen az órán.

Hanga, ebböl is lehet látni, hogy a meggyözés velem szemben Apámról egy percig sem müködött. Nekem pici koromtól az apám volt a példaképem, hősnek tartottam öt, egyenes, és humánus embernek, aki soha nem használta fel pozicióját arra, hogy akárkinek is ártson. Mesélte Anyám, hogy 1946-ban elfogták azt a kisnyilast aki Apámat 1937-ben, alig tizenötévesen egy röplapozás idején meglötte. Mentek is Apámhoz, hogy itt az alakalom leszámolhat vele. Mire Apám kijelentette, hogy Ö egy rabbal nem fog kezdeni, mert annak most nincsen szabad akarata, és ez szerinte gy nagyon egyoldalú és igazságtalan dolog lenne részéről.

Én ezt a demokratikus szellemet kaptam otthonról és én ebböl nem is voltam vagy leszek hajlandó változtatni sem.

Kérdezted azt is, hogy a gyerekek miért bántanak másokat, akik gyengébbek, vagy kiszolgáltatottak? Tapasztalatom szerint fejétől büzlik a hal, tehát nagyban befolyásolja az amit a gyerek otthon tanul, lát és tapasztal, nomeg az iskolában is követi a tanár által feldobott és kialakitott szellemet is. Ahol a tanár érezteti, hogy ezt az Ö osztályában nem türi el, ott nem is lesz ilyen hangulat. Érdekes, hogy ez felvetödik. Én annyira hive vagyok a demokratikus pedagógának, hogy erröl a témáról irtam is egy tankönyvet, amit ha jól látom a magyar tanárképző intézetekben a mai napig is használnak. (Lásd: Kopácsi Gelberger Judith: Viselkedési Problémák Kezelése, Kiadta a BAZ megyei Pedagógiai és Közmüvelödési intézet Miskolc, 1994). Erről a témárol pedig számtalan mühely munkát is tartottam pedagogusoknak 1991- és 95 között Magyarországon.

Viszont idén történt egy érdekes dolog, amit szintén megosztanék Veled, veletek.
Tavaly összel az 50 éves évfordulóra egyik volt Madáchos barátom, fel lett kérve, hogy 9.-eseknek tartson elöadást a gimobe. Nagy lelkesedéssel meg is kért, hogy egyuttal vihet-e két példányt a könyvemböl, feljaénlva az iskola könyvtárának. megtisztelve éreztem megam emiatt, mindját át is küldettm neki két példányt a könyvemböl és egy példányt a Forum Film által elkészitett "Számvetés" cimü dokumetum filmemböl is ami a könyv alapján készült 1994 öszén és azóta többször is játszották a Duna televizióban is. Egyúttal irtam egy levelet az iskola igazgatójának is, amit most be si másolok:



<!--[if gte vml 1]><v:rect id="_x0000_s1026" style='position:absolute;left:0;text-align:left;margin-left:0;margin-top:0; width:468pt;height:2.15pt;z-index:-1;mso-position-horizontal-relative:margin' o:allowincell="f" fillcolor="#666" stroked="f" strokeweight=".05pt"> <v:fill color2="black"/> <w:wrap anchorx="margin"/> </v:rect><![endif]--><!--[if !vml]-->[FONT=&quot]Madách Imre Gimnázium <o>></o>>[/FONT]
[FONT=&quot]1073 Budapest, Barcsay u. 5.<o></o>>[/FONT]
[FONT=&quot]Mészáros Csaba Igazgató úrnak<o></o>>[/FONT]
[FONT=&quot]<o></o>>[/FONT]
[FONT=&quot]Szerda, 2006. október 11.<o></o>>[/FONT]
[FONT=&quot]<o></o>>[/FONT]
<o></o>>
Tisztelt Igazgató Úr, Tanári Kar és nem utolsó sorban tisztelt és nagyon kedves mai diákok! <o>></o>>
<o></o>>
Levelemet Cs. János úr, kérésemet tolmácsolva fogja az 1956-os emlékünnepségen felolvasni. <o></o>>
<o></o>>
Mélységesen meghatódva írom e sorokat, mert nem hittem volna, hogy erre az eseményre és pont így, valamikor is sor kerülhetne. <o></o>>
<o></o>>
Feltételezem, hogy a meghívott előadók közül sokan arra fognak emlékezni, hogy ezeken a falakon belül mindig is a tolerancia és a magasabb eszmék követése volt a divat, és nekem nincs jogom vitába szállni senki emlékével. Én csak a magaméval tudok el és beszámolni, és ha egy mód van rá, a keserű tapasztalatok átadása után, azokon, utólag, módosítani. <o></o>>
<o></o>>
Én 1960 őszén léptem át a gimnázium küszöbét, megszeppenve, mert mint addigra kiderült, ellentétben az általános felfogással, nem mindenkinek adatott meg a továbbtanulás lehetősége. Ottáné, a Varga Katalin Gimnázium hírhedett igazgatója ugyanis ezzel küldte el Anyámat, aki oda be akart íratni, „egy ellenforradalmár kölyke ne járjon gimnáziumba, menjen maltert keverni, még az is túl jó neki”. <o></o>>
<o></o>>
Anyám, aki nem értett egyet ezzel a kijelentéssel, a pártközpontban felháborodva kiveszekedte, hogy vegyenek fel a Madáchba, ami csupán két villamos megállóra volt az Oktogonnál fekvő új otthonunktól. Két oka is volt, hogy oda kérje felvételemet: az iskola jó hírneve és a tanárok minősége. Anyám ahhoz is ragaszkodott, hogy ha egy mód van rá, tegyenek engem Ada-Winter tanár úr osztályába, akiről akkor már legendák szálingóztak jó humoráról, liberális nézeteiről és szakmai felkészültségéről. <o></o>>
<o></o>>
Az első napi bemutatkozásom rögtön megalapozta a következő négy év alaphangulatát: én ugyanis nem titkoltam, sőt büszkén mondtam, hogy Édesapám azonos azzal a Kopácsi Sándorral, aki akkor éppen életfogytiglanra ítélve töltötte börtönbüntetését az 1956-os forradalomban való aktív részvételéért. Osztálytársaim egy része, és sajnos a hangadók, rögtön rám sütötték, hogy csakis egy idióta dicsekszik ilyesmivel nyilvánosság előtt. <o></o>>
<o></o>>
Ami, persze még továbbrontott a szituáción, az osztályfőnököm, Ada-Winter tanár úr hozzá állása, akinek első lépése az volt, hogy Édesanyámmal közölje, amíg Ö tanít ebben a gimnáziumban, addig garantálja, hogy én, minden törekvésem ellenére sem fogok egyetemre kerülni. <o></o>>
<o></o>>
Hogy Ada-Winter tanár úrnak akkor miért ez volt a hozzá állása, arról ma már csak találgatni lehet. De tényként tudom közölni, hogy a hangadók az osztályon belül teljes szabadságot élveztek, amikor engem a következő négy éven belül bántásuk szisztematikus céltáblájának használtak. <o></o>>


Ezt a viselkedést hívjuk manapság előítéletnek, mert az igazság az, hogy osztálytársaim és tanáraim közül igen kevesen vették a fáradtságot ahhoz, hogy engem és körülményeimet közelebbről megismerjenek, és azok szerint vonják le rólam a következtetést. <o></o>>
<o></o>>
Ennek ellenére, nem lennék őszinte, ha azt mondanám, hogy nem voltak kivételek. És ezekre a nagyon kedves emlékű kivételekre gondolva szeretném javasolni a Madách Gimnáziumban a Kopácsi Judith Díj megalapítását, azon tanárok és diákok számára, akik bármely módon is, de segítenek egy-egy hátrányos helyzetben lévő, kirekesztett egyénen, vagy valamilyen pozitív módon a társadalom hangját, színvonalát elősegítik. <o></o>>
<o></o>>
A Kopácsi Judith Díjra érdemeseket, elképzelésem szerint egy néhány tanárból és diákból álló kis csoport döntené el minden évben, és azok elismerésül a „Hősök Nem sírnak” című, névre szóló, dedikálással ellátott könyvem mellé 50-50 Kanadai dollárt kapnának, azon kívül, hogy nevük, az évkönyvben is meg lenne említve. <o></o>>
<o></o>>
Ezzel a díjjal szeretném felhívni az iskolában tanító és tanuló egyéneket a tolerancia fontosságára, mert szerintem egy pozitív hangulatú iskolában, ahol senkit sem érhetne bántódás „mássága” miatt, legyen az akár származása, vallása, vagy szexuális orientáltsága, könnyebb és élvezhetőbb tanítani és tanulni is. <o></o>>
<o></o>>
Egy biztos: azok az egyének; tanárok és diákok; akik az akkori időkben mellettem álltak, egy-egy jó szóval bátorítottak, vagy csak egy mosollyal felém is bólintottak, megédesítették nemcsak az aznapomat, hanem egész életemre kihatóan adtak erőt és hitet ahhoz, hogy átvészelhessem a keserű időket. <o></o>>
<o></o>>
Köszönet nekik érte.<o></o>>
<o></o>>
Meleg szeretettel:<o></o>>
<o></o>>
Gelbergerné, Kopácsi Judith<o></o>>
A Madách Gimnázium 1964 végzett IV/c. osztályos volt tanulója.<o></o>>
<o>></o>>

Szóval, nagy örömmel vártam a beszámolót és ez jött:

Kedves Judith!
Ígéretemhez híven máris beszámolok a gimiben történtekről. Ne várj sokat, mert nem sok minden történt. Talán nem pontosan írtam meg, hogy mire kértek fel, hiszen Te iskolai ünnepre gondoltál. Valójában eleve arról volt szó, hogy az évforduló kapcsán több volt VoMát (volt Madáchos) meghívnak (pl. Bacsó Péter, Szakonyi Károly, stb.) akik majd "beszélgetnek" a gyerekekkel. Ebbe a sorba illeszkedett az én meghívásom is, talán, mert a ballagáson és az Erkelben én köszöntöttem az iskolát, az 50 éve érettségizettek nevében. Nekem a meghíváskor azt mondta az igazgató, hogy majd a díszteremben, kb. 100 fő fog várni. Nos, ennyien azért nem voltak, mert csak a IX. évfolyam diákjai vártak. Ünnepélyről szó sem volt. (Őszintén szólva, nekem nem is hiányzott.) Aranyosak voltak és fegyelmezettek, a kb. 3/4 órás "előadásom" alatt egy pisszenés sem volt. Pedig nekem hiányzott az oldott légkör. Mondókám után kérdésük nem merült fel, Mészáros Csaba igazgató megköszönte és mindenki ment a maga dolgára. Természetesen sem hang, sem képfelvétel nem készült. Viszont a diri elkérte a leírt szövegemet, hogy majd az évkönyvben megjelenteti. Ennyit rólam, így az elején.
Még ez előtt, a diri szobájában odaadtam neki az e-mailedet, és a nekik szánt könyveidet, meg a CD-t. Ugyanis rábíztam, hogy mit kíván szólni (és tenni) a felajálott díjról ill. díjjal. Nos, azt mondta, meg fogja beszélni a tanári karral, és személyesen Téged fog értesíteni az eredményről. Vagyis, hogy mikor, milyen formában tudják teljesíteni. (Ha megtörténik, kérlek áruld el nekem is.) Végeredményben örömmel fogadta, legfeljebb azon tűnődött el egy pillanatig, hogy hol talál majd olyan személyt (a gimiben) aki bármely okból segítségre szorulna, hiszen ma már teljes a tolerancia, senki nem szenved (emilyen okból) hátrányt, megkülönböztetést. Ő mondta. Ezért is döntött úgy, hogy nem most, ez alkalomból, hanem majd, egy igazi iskolai ünnepélyen (ahol minden osztály jelen van) fogja ismertetni a felajálásodat. Miután én bőven idéztem a könyvedből, az már biztos, hogy keresni fogják a suli könyvtárában. Talán a súlya is nagyobb lesz, ha már tudják, ismerik a felajálót. Szóval, szerintem rendben lesz a dolog és előre is gratulálok. A múltat nem pótolhatja, de talán egy kicsit kárpótolhat, hogy a Kopácsi név ismert lesz a Madáchban.
Végül köszönetem küldöm Neked és külön is az Édesanyádnak, amiért volt oly szíves dedikálni a nekem szánt könyveket (még a CD-t is.) A HÉV-en elkezdtem olvasni, és tényleg nehéz letenni. Gratulálok. Látod ilyen ma MO-n a könyvkiadás. A TV-ben szereplő bohócoknak - csak a nevük ismertsége miatt is - akad kiadójuk, a tartalmas, jó művekkel pedig kanosszát járatnak.
Üdv. Cs.J.

És most már tudjátok, hogy hála az égnek, Magyarországon és főleg a Madách Gimnáziumnban nem fordulhat elö olyan, hogy akárkit is származása, politikai véleménye, vallása, vagy nemi orientálása miatt bántalmazhassanak.

Kedves Judith!
Köszönöm. Minden gondolat, amit válaszotál mindenkinek szól a megkülöbönböztetésről, és a toleranciaról, a demokratizmusról. Eddig volt egy jelmondat amivel nagyon egyet értettünk és magunkévá tettünk:"Sírni csak a győztesnek szabad" (Székely Éva)
Most van egy másik nagyon igaz: "Hősök Nem Sírnak"
Köszönöm Hanga

Látod Hanga, én ezzel vitába szálnék. Ugyanis a könyv cime pont arra utalt, hogy mennyire megdöbbentem, amikor 10 évesen láttam édesapámat kesevesen zokogni a Rajk temetés után. Akkor nagyon meg is ilyedtem, mert akkor láttam elöször egy felnött férfit, és pláne az én HÖS APUKÁMAT sirni.

De azóta rájöttem, hogy igenis, sirnak a hösök is, pláne, azok után, ha úgy érzik, elrabolták, meggyalázták legszentebb ideáljukat. Sirni nem szégyen. A sirás azoknak legyen a szégyene, akik megbántanak, megszégyenitenek, megaláznak másokat. Talán kéne egy olyan könyvet is irnom, aminek az lenne a cime, hogy "SIRNI NEM SZÉGYEN".

Ez a kérdés már többször is felvetödött és pedig Apámmal kapcsolatban. Nem tudom, van-e róla tudomásod, de a Nagy Imre pert a KGB filmezte. Erröl aztán van egy igen kiollozott változat, amit idönként, a túlélők akarata ellenére, itt-ott bemutatnak. Föleg azon csemegézve, amikor a tárgyaláson apám könnyekben tör ki. Ezt, persze úgy szeretnék beállitani, mint a gyenge ember, az ÁRULÓ könnyeit, nem pedig azét az emberét, aki akkor már húsz hónapot töltött el egy magánzárkában, akit felkészitettek egy halálos itéletre, akit a tárgyalás folyamán ismeretlen gyógyszerekkel "tápláltak".

Mikor én erről a filmröl és a reagálásról hallottam, csak annyit mondtam, hogy az szégyelje magát apám könnyei miatt, akik ezt kiváltották belöle.
Mert szerintem egy teljesen normális és emberi dolog, ha valaki, látva, hogy mindent ami számára szent volt eddig, ott fekszik a lába elött romokban, megtaposva, és talán még fel sem fogta, hogy nem halálra "csak" ÉLETFOGYTIGLANI börtönbüntetésre lett itélve, elsirja magát.

Volt mit siratnia. És még szerencsés is volt, hogy tudott sirni, mert a férfi könnyek általában, bent maradnak, és feloldodás helyett nehéz köként ül a lekükben, korai szivtrombzist okozva.

Judith írta:

Látod Hanga, én ezzel vitába szálnék. Ugyanis a könyv cime pont arra utalt, hogy mennyire megdöbbentem, amikor 10 évesen láttam édesapámat kesevesen zokogni a Rajk temetés után. Akkor nagyon meg is ilyedtem, mert akkor láttam elöször egy felnött férfit, és pláne az én HÖS APUKÁMAT sirni.

De azóta rájöttem, hogy igenis, sirnak a hösök is, pláne, azok után, ha úgy érzik, elrabolták, meggyalázták legszentebb ideáljukat. Sirni nem szégyen. A sirás azoknak legyen a szégyene, akik megbántanak, megszégyenitenek, megaláznak másokat. Talán kéne egy olyan könyvet is irnom, aminek az lenne a cime, hogy "SIRNI NEM SZÉGYEN".

Ez a kérdés már többször is felvetödött és pedig Apámmal kapcsolatban. Nem tudom, van-e róla tudomásod, de a Nagy Imre pert a KGB filmezte. Erröl aztán van egy igen kiollozott változat, amit idönként, a túlélők akarata ellenére, itt-ott bemutatnak. Föleg azon csemegézve, amikor a tárgyaláson apám könnyekben tör ki. Ezt, persze úgy szeretnék beállitani, mint a gyenge ember, az ÁRULÓ könnyeit, nem pedig azét az emberét, aki akkor már húsz hónapot töltött el egy magánzárkában, akit felkészitettek egy halálos itéletre, akit a tárgyalás folyamán ismeretlen gyógyszerekkel "tápláltak".

Mikor én erről a filmröl és a reagálásról hallottam, csak annyit mondtam, hogy az szégyelje magát apám könnyei miatt, akik ezt kiváltották belöle.
Mert szerintem egy teljesen normális és emberi dolog, ha valaki, látva, hogy mindent ami számára szent volt eddig, ott fekszik a lába elött romokban, megtaposva, és talán még fel sem fogta, hogy nem halálra "csak" ÉLETFOGYTIGLANI börtönbüntetésre lett itélve.
Volt mit siratnia. És még szerencsés is volt, hogy tudott sirni, mert a férfi könnyek általában, bent maradnak, és feloldodás helyett nehéz köként ül a lekükben, korai szivtrombzist okozva.

Kattints a kibontásához...

Judith4 Lehet,hogy igazad van. De az én édesapám amikor meftalpalták vallatás közben, biztosan tudod mi az, nem vallomást tett, hanem odatartotta a másik lábát.
Sírni kell szerintem, de vannak olyan helyzetek amikor nem láthatják mások a fájdaalmam, mert így akarják. Vagy nagyon makacs lennék?
A Terror Házában megnéztem a Nagy Imre peről készült filmet. Nem tudom mennyit hagytak és mennyi vágtak.

Sok hibát ejtettem, mert most az én szemem könnyes. Elnézést. Azért megérted.

hanga57 írta:

Sok hibát ejtettem, mert most az én szemem könnyes. Elnézést. Azért megérted.

Kattints a kibontásához...

El vagy nézve. És abban is igazad van, hogy vannak esetek, amikor az ember juszt se mutatja, hogy mások fájdalmat okoztak neki. No meg tudd azt is, hogy amit a terror házában mutogatnak a Nagy Imre tárgyalásról azt törvénytelenül teszik, mert egyetlen hozzátartozója a pernek sem járult hozzá, hogy bemutathassák. Pontosan azért, mert vágott anyag és propaganda célokra készült eleve is.

<o></o>>
Megdöbbentő tendenciára figyeltem fel mostanában. Úgy tűnik, mintha Magyarországon úgy a szélsőjobb, mint a Kádár féle kommunisták szeretnék kisajátítani, elrabolni jogos tulajdonosától, a Magyar Néptől, az 1956-os forradalmat.<o></o>>
<o></o>>
Egyik oldalról a goj-motorosok és barátaik zsinagógákat gyújtogatnak, a mártírokról szóló megemlékezését országszerte megzavarják és nyilas színű zászlaikkal, szennyezik be Budapestet. A másik oldalról történészek neveznek ki és avatnak ÁVÓ-sokat az 1956-os forradalom mártírjainak. <o></o>>
<o></o>>
De, amíg az előzőn már a szemem sem rebben, az utóbbi igazán megdöbbentett. Különösen azon lepődtem meg, hogy az egyik ezek közül, az 1956-os intézetben működő történész- kutató, aki valóságként fogadja el az 1956 utáni megtorlás perei során koholt állításokat. <o></o>>
<o></o>>
Ez a történész az 56-os eseményeket és azok utáni politikai leszámolást más szempontokból kívánja értékelni, és ami számomra is megdöbbentő, nemcsak a perek ítéletében megállapított tényállásokat, felhasznált vallomásokat, dokumentumokban leírtakat, fogadja el valóságnak de, bizonyos esetekben még azt is eldönti, hogy a szemtanuk közül kit is tart hitelesnek. Így a vérbírók ítéleteit, a nyomozó szervek törvénytelenül kicsikart vallomásait, és a vádlók vallomásait, visszaemlékezéseit – lényegébenen kritika nélkül – megállapításai alapjává lépteti elő. Emiatt az aggaszó tendencia miatt kénytelen vagyok egyetérteni Jobbágyi Gábor és Kahler Frigyes által irt: „A hétsoros halálos ítélet”<!--[if !supportFootnotes]-->[1]<!--[endif]--> című cikkben található megállapítással, amit válaszként írtak Kende Péter, Eörsi László és Szakolczai Attila az 1956 utáni megtorlás pereiről szóló írásaikra: ez nemcsak magában rejti 1956 ismételt átértékelését, de egyúttal a kádári megtorlás rehabilitálását is.<o></o>>
<o></o>>
Erre a döbbenetes tendenciára akkor lettem figyelmes, miután elolvastam Eörsi László: Köztársaság Tér 1956 című cikkét, (a könyv már úton van felém, de gondolom a cikk, nem nagyon térhet el tőle részleteiben.) <o></o>>
Eörsi úr, könyvének bevezetőjében ezt írja: <o></o>>
1956. október 30.-án, hét nappal a sztálinista diktatúra látványos összeomlása után az „ancient regime” utolsó nyíltan mutatkozó hívei, a Budapesti Pártbizottságon tartózkodó pártfunkcionáriusok, államvédelmisták, katonatisztek szembeszálltak a támadó, alig szervezett, főleg VII. és VIII. kerületi forradalmi szabadcsapatokkal. <o></o>>
Tény, hogy aznap a több órás harcból nagy szerencsével (a védők segítségére küldött páncélosok tévedésből a parancs ellenkezőjét hajtották végre) az ostromlók győztesen kerültek ki, és az is tény, hogy a lefegyverzett védők közül többen a nekivadult tömeg brutalitásának estek áldozatául <o></o>>
Eörsi szerint a történethez két epizód kapcsolódik. <o></o>>
Az ostrom előtt két nappal a pártházba települt a HM megbízásából kilenc katonatiszt, hogy munkásmilíciát szervezzenek, a „dolgozók” hatalmának megvédésére. Erről azonban a támadók mit sem tudtak, tehát a konfliktus kibontakozásának ebben semmi szerepe nem volt. <o></o>>
Sokan nagyon fontos szerepet tulajdonítanak a nem létező kazamaták körüli hisztériakeltésnek. A támadás főleg a pártházban lévő, már illegálisan működő ÁVH-sok ellen indult, az e szervvel szembeni általános gyűlölet érthetővé teszi a legvadabb feltételezéseket is.<o></o>>
A cikk elolvasása után bennem több kérdés is felmerült:<o></o>>
<o></o>>
<!--[if !supportLists]-->1.<!--[endif]-->Bár tény, hogy Eörsi úr megpróbál egy igen részletes leírást adni az eseményekről, de vajon, mint történész azokat alaposan, minden szemszögből nézve, analizálja is? <o></o>>
<o></o>>
<!--[if !supportLists]-->2.<!--[endif]-->Elegendőnek, megbízható forrásnak tarthatók-e a nyomozati, ügyészségi, bírósági anyagok jegyzőkönyvei, tanúvallomásai, valamint a pártház egykori védőinek aPolitikatörténeti Intézetben található visszaemlékezései, amit saját bevallása szerint kutatásaihoz használt, és azokat a forrásokat elég szigorú forráskritikával kezelte-e? <o></o>>
<o></o>>
<!--[if !supportLists]-->3.<!--[endif]-->Felteszi-e a kérdést hogy kik is voltak a valódi felelősök ezekért az atrocitásokért? <o></o>>
<o></o>>
<!--[if !supportLists]-->·<!--[endif]-->Az alig szervezett, főleg VII. és VIII. kerületi forradalmi szabadcsapatok, akik Eörsi szerint egy vaklármára gyűltek össze a téren, mert azt hallották, hogy a Pártházban foglyokat tart az ÁVO, és társaik kiszabadítása érdekében intéztek támadást az épület ellen?<o></o>>
<o></o>>
<!--[if !supportLists]-->·<!--[endif]-->Vagy Kopácsi szerint (Életfogytiglan. 157 old.) (akit Eörsi szándékosan hagyott ki forrásai közül, mert mint Ö mondja, Kopácsit nem tartotta hiteles forrásnak) azok az egyes - a pártvezetőség második garnitúrájához tartozó - funkcionáriusok, konzervatív, hatalmukat féltő, vagy csak halálra ijedt elemek, akik itt, ebben a házban akartak fegyveres „munkásőrséget” szervezni? <o></o>>
<o></o>>
4. Hogyan döntene ugyanerről a kérdésről mai szemmel egy valóban demokratikus bíróság?<o></o>>

1. Adatok feltárása <o></o>>
Eörsi saját értekezésben is beszámol, hogy fegyveres támadástól tartva Október 23-tól-töl kezdődően a pártházban 40 fős államvédelmi sorkatona és hat tiszthelyettes őrködött, akik megfelelő mennyiségű fegyverrel lettek ellátva. Arról is beszámol, hogy október 28-án délelőtt Tóth Lajos honvéd ezredes megérkezett kilenc másik tiszttel, akiknek az volt a titkos megbízásuk, hogy „megbízható munkásokból kerületenként egységeket szervezve és felfegyverkezve biztosítsák a munkáshatalmat”. <o></o>>
<o></o>>
Október 28-án estére Nagy Imre délutáni rádióbeszédében kijelentette többek között, hogy „a kormány elítéli azokat a nézeteket, amelyek szerint a jelenlegi hatalmas népmozgalom ellenforradalom volna.” Feloszlatta az ÁVH-t, bejelentette a tűzszünetet, és meghirdette forradalmi Nemzetőrség megszervezését. A kibontakozás tehát történelmi tény lett.<o></o>>
Október 29.-töl már hivatalosan tűzszünet volt Budapesten. A harcok elcsendesültek, és már javában folytak a tárgyalások a különböző felkelő csoportok és a kormány között. Joggal teszi fel Gosztonyi Péter „a Köztársaság téri ostrom és a kazamaták mítosza” című cikkébe a kérdést, „Miből következtettek (a pártházban levők) egy várható támadásra? Hiszen október 28-ig, ahol nem provokált az ÁVH, ahol nem lépett fel fegyveresen vagy orvul nem tüzelt a tüntetőkre, ott általában a felkelők nem támadták meg az ÁVH objektumait, védelmi állásait.”<o></o>>
Ha csak, (mint Gosztonyi Péter is állítja), a Pártházat nem egy földalatti szervezkedés, katonai puccs elkészítésének központjának akarták volna felhasználni Nagy Imre új nemzeti programja, a nemzeti kibontakozás ellen. <o></o>>
Eörsi ugyan feltételezi, hogy erről a puccsról a támadók mit sem tudtak, tehát szerinte ez nem lehetett az ostrom kiváltó oka. Ugyanakkor figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy Október 24. -töl kezdve „Tompa Károly, bár erre parancsa Orbán ÁVH-ezredestől nem volt, a következő napokban, a csapat ereje és intézménye fontossága tudatában, igen hetykén viselkedett. Nem a védelemre összpontosította figyelmét, hanem fegyveres karhatalmistáival ki-kicsapott a Köztársaság térre, hogy az ott véletlenül arra járó felkelőket megriassza, megkergesse, sőt a „népi hatalom ellenségeiből” még foglyokat is ejtsen.”<!--[if !supportFootnotes]-->[FONT=&quot][2][/FONT]<!--[endif]--> <o></o>>
Október 28.-ig igen magabiztosak és arrogánsak is voltak, ugyanis addig a szovjetek is őrizték a házat. <o></o>>
De Október 29-től, - miután a szovjet csapatok elsőként a budapesti VIII. kerületből kezdték meg a visszavonulásukat, (ami egyúttal a Pártház védelmére kijelölt három páncélost is jelentette), - ez a védelem már nem állt rendelkezésükre. Sőt, azok a tüzértiszti főiskolások, akik aznap két teherautóval érkeztek meg az orosz csapatok fölváltására, (nem tudni kinek a parancsára) még aznap este vissza is lettek rendelve. <o>></o>
>
Gosztonyi szerint Október 26-tól Tompa Károly többször is hívta Orbán Miklós ÁVH ezredest telefonon, fegyvert és erősítést kérni, és bár ígértek, de nem küldtek semmit. Október 29.-ére már az is tisztán látható volt, hogy nem számíthatnak sem a régi, illegális időkből származó párttagok, sem, a Honvédelmi Minisztérium több szakszolgálatának részvételére egy támadás során. Amikor fegyverek tárolását kérték, a HM.-től az a válasz jött: nincsenek már érintetlen fegyvertárak, és szállítóeszközök sem voltak. Váradi vezérőrnagy, pedig megtagadta, hogy gépkocsikat bocsássanak Tóthék rendelkezésére. Nem számíthattak a nagyüzemekben elhelyezett MDP pártbizottságok titkárokra sem, mert azok többsége Nagy Imre kibontakozásának hívei voltak, és így eleve elutasították a Tóth féle csoporttal az együttműködést.<o></o>>
Gosztonyi szerint Október 29-én még több lényeges dolog történt.<o></o>>
„Az esti órákban az akkor még a pártház elõtt tartózkodó magyar katonai részleg - az a bizonyos páncélozott szállító jármû - elfogott a téren egy támadó szándék nélkül áthaladó civil fegyveres járõrt. Két személy nemzetőri igazolvánnyal rendelkezett, amelyet Kopácsi Sándor rendőrezredes írt alá, úgy is, mint a megalakulóban lévő Nemzetőrség országos parancsnoksága helyettes vezetője. Ekkor már a Nemzetőrség lett a kormány új karhatalmi szerve, hiszen Nagy Imre október 28-i rádiónyilatkozatában hivatalosan is feloszlatta a Belügyminisztérium államvédelmi szerveit, így a belső karhatalmat is. Ennek ellenére a pártházban az elfogottakat, mint „ellenforradalmárokat” kezelték. Kihallgatták, majd katonai kísérettel a Mosonyi utcai rendőrkapitányságra küldték őket. Jellemző a pártházban levő politikai és katonai vezetők tájékozatlanságára, hogy még ekkor sem tudták, hogy a budapesti rendőrség teljes egészében csatlakozott Nagy Imre nemzeti kormányához. Ott, a Mosonyi utcában persze a nemzetőröket elengedték. Õk vihették az első hírt a környék civil fegyvereseinek, hogy a Köztársaság téri pártház „ávéhásokkal” van tele. Államvédelmistákkal, akiket a kormány feloszlatott. Tehát egy illegális alakulattal. Hogy ezt honnan tudhatták? Onnan, hogy október 29-én Tompa és Várkonyi emberei még ávéhás egyenruhában feszítettek, csak rájuk kellett nézni, uniformisuk árulkodott hovatartozásukról.”<o></o>>
Erről az eseményről Eörsi cikkében csak ennyit említ: <o></o>>
„Október 29.- én estefelé és éjjel fegyveres csoportok jelentek meg a Köztársaság téren, és ez nagy nyugtalansággal töltötte el a pártházbelieket. A karhatalmisták kilövöldöztek az ablakon, és foglyokat is ejtettek.”<o></o>>
Eörsi így folytatja az aznap esti eseményekről szóló beszámolóját: <o></o>>
„Este Tóth Lajos ezredes felderítésre küldte a VII. vagy a VIII. kerületi pártházhoz Asztalos János ezredest és Szabó Lajos alezredest. Visszafelé a civil fegyveresek lefegyverezték, de továbbengedték őket. Asztalosék a pártházban azt jelentették, hogy egy volt jutasi őrmester vezetésével készülődnek az objektum megtámadására. Mezőék ennek alapján éjszakára vagy másnapra várták az ostromot, és ilyen értelmű jelentést tettek a HM vezetőinek és a BRFK-nak.”<o></o>>
A cikkből nem derül ki, hogy erre pontosan hol talált Eörsi hiteles dokumentumokat, miután mind Asztalos János ezredes és Szabó Lajos az életét vesztette ebben a fiaskóban, tehát erről nekik már nem volt alkalmuk utólag részletes vallomást tenni. <o></o>>
Eörsi szerint a pártházban lévők Október 30.-án már a hajnali óráktól észlelték a téren a mozgást, és azt is látták, hogy az Erkel Színház tetőteraszán – a pártépületre irányítva – géppuskát állítanak fel, mások, pedig a színházban és a fák között lőállásokat foglaltak el.<o></o>>
Gosztonyi Péter viszont teljesen az ellenkezőjét állítja ennek a napnak a kezdetéről: <o></o>>
„Lovas Márton pártalkalmazottól tudjuk, de mások is említik, hogy 1956. október 30-án a reggeli órákban is még minden nehézség nélkül be lehetett jutni a pártházba. Sem az épületbe igyekvőket, sem azokat, akik valamilyen okból elhagyták a házat, nem igazoltatták. Fegyveres felkelőket, illetve akkor már nemzetőr csoportokat még senki sem észlelt a téren vagy a környező utcákon gyülekezni. Vagyis: a nap úgy indult, mint az előzők. Nyugalomban.”<o></o>>
Ellenben: <o></o>>
„Október 30-án, még szürkületben egy, mások szerint két teherautó érkezett a Köztársaság térre, és megállt rakodni a pártház elõtt. A Szamuely laktanyából a hadtáp küldött élelmiszert Tompáéknak. Rendőr-egyenruhák is érkeztek. Az volt a parancs, hogy az eddig az államvédelmisek számára rendszeresített uniformist a belső karhatalmisták a kék posztó rendőregyenruhával cseréljék fel. <o></o>>
Kinek az utasítása lehetett, hogy a Pártházban levő ÁVH-sokat rendőregyenruhába öltöztessen át? Az, Gosztonyi szerint kizárt dolog, hogy az utasítás Nagy Imrétől jött volna, hiszen köztudott volt, „hogy az ÁVH-t annyi bűn terhelte - gondoljunk a Magyar Rádió előtti sortüzekre, a Kossuth Lajos téren október 25-én történtekre, hogy csak a forradalom alatti bűntettekről beszéljünk -, hogy a „légiót”, a párt erőszakszervét, a nép követelésére, fel kellett oszlatni.”<o></o>>
Eörsi szerint Október 30.-án miután sem a karhatalmisták, sem, a katonai törzs nem volt hajlandó Mező Imre felszólítása ellenére sem távozni a Pártházból, tudván, „hogy (miután a kormány testületüket feloszlatta) az ÁVH-sok helyzete a legveszélyesebb, ezért javaslatára a karhatalmisták rendőregyenruhába öltöztek át.„ <o></o>>
Szóval hogy is volt ez? <o></o>>
Adva van egy törvényen kívül helyezett szervezet, akiket, hogy álcázzanak, átöltöztetnek rendőregyenruhába. És senki nem gondol arra, hogy ezzel a „hadicsellel” mindjárt meg is fosztották az új egyenruha viselőjét mindenféle nemzetközi jogától! Hogy ettől a pillanattól kezdve „ha elfogják, legtöbb esetben a halál vár rá. Főleg, ha mindez „rendkívüli állapotok” ideje alatt történik. És Magyarországon 1956. október-novemberben, ha nem is polgárharc, de forradalom és szabadságharc volt. Az AVH és annak beosztott szervei, pedig az idegen nagyhatalom által a magyar nép nyakára ültetett kommunista párt erőszakszervei voltak. l956 elõtt is, de a forradalom alatt is - amíg erejükből futotta - kegyetlenül leszámoltak a felkelőkkel, de a pártállam ellen tüntető békés civil lakossággal is.Lásd Budapesten a Kossuth Lajos téri eseményeket és Mosonmagyaróvárott az ottani BM Határőrség laktanyája elõtt történt tömeggyilkosságot! Az ÁVH és annak beosztott fegyveres szervei - főleg a belső karhatalom egyenruhás csapata - 1956 októbere végén a nép Első Számú ellenségének számított.”<!--[if !supportFootnotes]-->[3]<!--[endif]--><o></o>>
És Eörsi ezek után azt állítja, hogy „Mezőék az ostrom előkészületeit látva jelentést tettek a pártközpontnak, a kormánynak, a főkapitányságnak, és védelmet kértek.” <o></o>>
Szerintem jogosan merül fel bennem a kérdés, hogy mire föl kértek a Pártházból segítséget pont azoktól, akik ellen éppen egy összesküvést szerveztek? És mire föl követeltek segítséget, pl. Kopácsi rendőrezredestől, akit Eörsi cikke szerint Csikesz Józsefné és az ÁVH is árulónak tartottak, és előzőleg már sürgették a letartóztatását is. Ugyanabban a paragrafusban Eörsi azt írja: „Két nappal később a rendőrfőkapitánytól 200 db nemzetőr-igazolványt kértek, amik azonban nem érkeztek meg.” <o></o>>
További kérdés az, hogy milyen jogon kértek Kopácsitól Nemzetőr igazolványt, miután előző nap, a két nemzetőr igazolvánnyal, rendelkező felkelővel a pártházban, mint ellenforradalmárral bántak?<o></o>>
De félretéve a kényelmetlen kérdéseket, azt is le kell szögezni, hogy nem igaz, hogy Kopácsi ezredes nem akart segíteni. A forradalom alatt számtalan esetben védett meg a lincseléstől ÁVÓ-sokat, és a Deák téri főkapitányságon több mint 100 ÁVH-s tiszt töltötte a felkelés kritikus napjait. Persze csak olyanok, akikről Kopácsi tudta, hogy nem tapad ártatlanok vére a kezükhöz. Többen közülük saját szobát kaptak, ahol kártyáztak, és telefonálgattak hozzátartozóiknak. Akiket meg a nemzetőrök állítottak elő, azokat fogolyként tartották az épületben. Ugyanazt kapták enni, amit a rendőrségi állomány, és nyitott ajtók mellett éltek a cellákban, egészen addig a napig, amíg a szovjet hadsereg másodszor is támadásba lendült. <!--[if !supportFootnotes]-->[4]<!--[endif]--> <o></o>>
Kopácsi így írja le a Köztársaság téren történt eseményeket:<!--[if !supportFootnotes]-->[5]<!--[endif]--><o></o>>
A Köztársaság téri kommunista Párt székházát környező házak lakói már napok óta szokatlan sürgést-forgást tapasztalhattak a pártház körül. ÁVH-sok érkeztek teherautókon. Más kocsik nagymennyiségű élelmiszert, kék rendőregyenruhát és lőszert szállítottak az épületbe.<o></o>>
Az történt, hogy egyes - a partvezetőség második garnitúrájához tartozó - funkcionáriusok, konzervatív, hatalmukat féltő, vagy csak halálra ijedt elemek, itt, ebben a házban akartak fegyveres „munkásőrséget” szervezni.<o></o>>
Ezek az előkészületek okoztak a vesztüket. Október 30-an 9 óra tájban a környéken lakók egy küldöttsége azt követelte, hogy bemehessenek az épületbe, „körülnézni”. A kis létszámú kül*döttséget letartoztatták. Az emeleti ablakokból ezt követően tüzet zúdítottak minden közeledőre. Erre megindult a harc.<o></o>>
10 óra tájban diákok, fiatal munkások kiáltásait hallottuk az utcáról: „Az ÁVO gyilkolja a népet a Köztársaság téren!”<o></o>>
A mindenki által gyűlölt ÁVH legálisan már nem létezett. Felhívtam Mező Imrét, hogy tájékozódjak a helyzetr6l, és hogy felajánljam a rendőrség segítségét, de csak a pártbizottság egy másik titkárával, Csikesz Józsefnével tudtam beszélni.<o></o>>
Szerettem volna elmondani napokkal előbbi tapasztalatomat, mikor egy székre állva, a tömeggel szót értve, sikerült elkerülni a drámát. De Csikeszné gúnyosan csak ennyit mondott<o></o>>
- Kopácsi! Ne aggódjon! Nincs szükségünk a Kopácsi-féle rendőrökre.<o></o>>
A meglepetéstől nem tudtam szóhoz jutni. Nemcsak azért, mert Csikeszné válasza nélkülözte a valóságos helyzet ismeretét, de ellentétben állt saját első titkára kijelentésével is, ami a Kossuth- és Petőfi rádió tízórás híreiben hangzott el:<o></o>>
<o></o>>
A közlemény szerint a Budapesti Pártbizottság leváltotta első titkári tisztségéből Kovács Istvánt és helyette Köböl Józsefet, a központi vezetőség és a politikai bizottság tagját választotta meg. Köböl József, mint a pártbizottság első titkára egyúttal a következő felhívást intézte a kommunistákhoz: <o></o>>
<o></o>>
Alakulnak a nemzetőrségek. A kommunisták kötelessége minden erővel résztvenni a nyugalom biztosításában, a munkáshatalom megvédésében. Ezért a fegyverforgatásra alkalmas kommunisták azonnal jelentkezzenek a nemzetőrségek szervezési központjai*ban.<o></o>>
<o></o>>
Kopácsi számára az is érthetetlen volt, hogy olyan tapasztalt harcos, mint Mező Imre, aki a spanyol polgárháborúban a nemzetkőzi brigádban harcolt, hogyan vállalhatott közösséget olyan, politikailag és katonai*lag ostoba egyénekkel, mint Csikeszné. Tény, hogy Csikeszné nem adta át a telefont sem, Mező Imrének sem a védelem parancsnokának. Aztán mégis sikerült Asztalos alezredessel, a honvédelmi minisztériumtól odavezényelt tiszttel beszélnie, aki elmondotta, hogy van ott néhány honvédtiszt i, akik reggel érkeztek; azzal a céllal, hogy segítenek megszervezni ezt a bizonyos „párhuzamos rendőrséget”, amelyet ők „munkásőrségnek” neveztek.<o></o>>
Ezeknek teljesen elment az eszük! Kedvem lett volna megmagyarázni: „Ébredjetek fel_.! A munkások kint vannak a téren, rátok szegezett fegyverrel. És ti ezekre akartok lőni?” De aztán úgy éreztem, hiábavaló minden beszéd.<o></o>>
Pedig addigra már az ostrom oda fajult, hogy halottak és sebesültek is voltak. Amikor Kopácsi megérdeklődte, hogy mi lesz, ha a helyzet rosszabbra fordul és van-e visszavonulási útvonaluk, a válasz az volt, hogy „az ÁVH belső karhatalom itteni parancsnoka úgy gondolja, hogy tartani tudja az épületet. Éppen most kértünk tankokat a vezérkartól az épület védelmére.”<o></o>>
<o></o>>
Mélységesen felkavart ezeknek a katonáknak - köztük barátaimnak - a hiszékenysége. Tapasztalataim alapján mar könyv nélkül tudtam a páncélosok forgatókönyvét, és azt is, hogy a honvédségnek egyetlen alakulata sem hajlandó a feloszlatott ÁVH védelmében fegyvert használni. Azt még megértettem, hogy egy ÁVH-s tiszt annyira megveti a «csőcseléket», hogy nem gondol meghátrálásra, de egy honvédtisztnek tudni kell a visszavonulást is bekalkulálni védelmi terveibe.<o></o>>
<o></o>>
A végülis odaérkezett három tank lett az ostromlottak végzete. Alighogy a térre értek, a lakosság meggyőzte őket: a mészárlást az ÁVO követte el. Mire a harckocsik ágyúikat azonnal az épület homlokzatára irányítottak. Már a harmadik gránát akkora nyilast ütött a falon, hogy a védők jobbnak látták feladni a harcot.<o></o>>
<o></o>>
Nem kerestek hátsó kijáratot. Fehér zászlóval jelentek meg az épület előtt. Azok előtt, akiket percekkel e1őbb még golyózáporral árasztottak el.<o></o>>
<o></o>>
Azokat, akik elsőnek jöttek ki az épületből, sebesültek és halottak között botladozva, mindjárt agyonlőtték. Így járt a két honvédtiszt is, Asztalos és Szab6 Lajos. Őket, keki egyenruhájukat látva, ÁVÓ-s tiszteknek nézték. Mező Imre, a pártbizottság titkára, aki az élen haladt, a «tuskólábú» lövésétől sebesült meg. Másnap a kórházban halt bele sérülésébe. Tizenöt ÁVÓ-s kiskatona, akik rendőregyenruhát viseltek, esett áldozatul a gyilkos dühnek. A megvadult tömegből egyesek a tisztek holttestét megcsonkították és meggyalázták.<o></o>>
<o></o>>
Azután a bosszúszomj elcsitult. A tömeg kiszabadította az épületben fogvatartott delegációját. Nem sokkal később nemzetőr járőrök érkeztek a helyszínre és a pártház többi védőjét letartóztat*ták. Az egyik járőr telefonon hívott:<o></o>>
<o></o>>
- Kopácsi bajtárs! Csikesznét kerítettük kézre. A legvéresebb szájjal uszította az ÁVÓ-sokat a tömeg ellen. Mit tegyünk vele?<o></o>>
<o></o>>
- Bajtárs! Mit akarsz egy nőtől? Vigyétek haza!<o></o>>
A felkelőkből álló járőr Csikesznét beültette a páncélkocsiba és hazavitte.<o></o>>
Az átélt szörnyűségekről Molnár Lasz1ó volt miskolci partizán* bajtársam számolt be. A budapesti pártbizottság kis beosztottja volt, civil ruhában érkezett, hajtókáján a partizánjelvénnyel. Ez a jelvény mentette meg. Őt is kivezették az épületből, sürü ökö1csapáa*sokkal hajtva, hogy bemutassák neki a teret csata után. Az egyik felkelő, látva hajtokáján a vöröscsillagos jelvényt, fegyverét már Molnárra szegezte, amikor egy másik felkelő közbelépett:<o></o>>
<!--[if !supportLists]-->-<!--[endif]-->Hozzá ne nyúlj! Ez a mi emberünk. Ez egy régi partizán! Molnárt elengedték. A főkapitányságra jött. Kérte, adjak neki valamilyen munkát. Felhívtam Szilágyi Jóskát, hogy nincs-e szüksége egy megbizhat6, értelmes emberre. Maga mellé vette Molnárt, aki az újabb szovjet invázióig a parlamenti titkárságon dolgozott.”<o></o>>
<o></o>>
<o></o>>

2. Forrásmunkák hitelessége<o></o>>
<o></o>>
Hogy miért idézek ilyen részletesen Kopácsi könyvéből? <o></o>>
Mert nemhogy ez a részlet, de Kopácsi könyve egyáltalán nincs említve Eörsi forrásművei között. Amikor erre a hiányosságra Eörsi úrnak fel lett hívva a figyelme,<!--[if !supportFootnotes]-->[6]<!--[endif]--> Eörsi úr határozottan kijelentette, hogy a Köztársaság téri eseményekről irt könyvében, azért nem említette Kopácsi Sándor, Életfogytiglan című memoárját a forrásmunkák között, mert „bár Kopácsi Sándort tisztelem, forrásként nem szívesen használom fel memoárját, mert nem tartom eléggé megbízhatónak. Aztán csak úgy hozzávetőlegesen megjegyezte, hogy „De talán valamilyen formában mégis meg kellett volna említenem Kopácsi művét.” <o></o>>
<o></o>>
Eörsi úr ugyan elismeri, hogy „a történetírásnak mindig is a forrásfelhasználás a legvitatottabb pontja, és a Csikeszné által elmondottakat is igyekszem kellő forráskritikával kezelni, Kopácsiét úgyszintén. Amit Csikeszné vallomásaiból felhasználtam, annak szerintem komoly valószínűsége van, Kopácsi emlékezete viszont számos ponton ellentétes, más, megbízhatónak bizonyult forrásokkal. „<o></o>>
<o></o>>
Felettébb furcsának találtam, hogy egy magát történésznek tartó egyén miként jelentheti ki, hogy az eseményekben résztvevők közül kinek a vallomását tarja hitelesebbnek, kitől idéz vagy kit nem tart arra érdemesnek. <o></o>>
<o></o>>
Ráadásul önmagának is ellentmond, mert ugyanakkor hitelesnek tartja Csikesznét, sőt forrásműként kezeli Hollós Ervin – Lajtai Vera: Köztársaság Tér 1956 Bp. Kossuth, 1974-ben kiadott könyvét is. Forrásműként kezeli Pongrátz Gergely: Corvin köz, című könyvét is, amit nagy szabású műnek tart, bár több részével vitába száll.<o></o>>
<o></o>>
És mindehhez természetesen, mint történésznek joga van. Amihez viszont nincs joga, hogy alapállásból hiteltelennek tartson egy olyan embernek a visszaemlékezéseit, aki az eseményeknek nemcsak szemtanúja, de egyik aktív szereplője és később, pedig szenvedő alanya is az azt követő megtorlásoknak. <o></o>>
<o></o>>
Még azt is bátorkodnék hozzátenni, hogy Eörsi úrnak 1990 és 2000 között tíz év állt rendelkezésére, hogy kétségeit, kutatási eredményeit Kopácsival közölje, és azt esetleg tisztázza. Vajon miért várt vele Kopácsi halála után is több évet, hogy Kopácsi memóriájának hiányairól szóló észrevételeit közölje velünk? Arra számított, hogy az idő múlásával minden tanú kihall, és nyugodtan tud majd olyan anyagok között kutatni, amivel bebizonyíthatja, hogy Kopácsi igenis áruló és nem nemzeti hős volt? <o></o>>
De Kopácsi memóriájának a kétségbevonása nemcsak azért felháborító, mert belegázol egy tisztességes ember emlékébe. Azért is veszélyes, mert egyúttal azt is eléri, hogy Kopácsi nagyon is időtálló meglátásait arról a korról semmissé tegye, és ez által megfossza a jövő történészeit egy rendkívül fontos kulcsinformációtól. <o></o>>
<o></o>>
A Köztársaság téri események analizálásához ugyanis Kopácsi adja meg a kulcsot.<o></o>>
<o></o>>
Gosztonyi Péter szerint „amikor Tóth Lajos, Papp és Asztalos főtisztek megérkeztek a pártházba, Tompa beszélt velük. Azt kérte tőlük - helyesen -, ha az épületet támadás érné, akkor õk, a korban idősebbek és tapasztaltabbak és rangban is följebb lévők vegyék át az épület védelmének vezetését. Világos, hogy egy ilyen krízishelyzetben nem holmi karhatalmi hadnagyok, hanem ezredesek és alezredesek kezében kellett volna lennie a szakszerű védelemnek. Tompa Károly 1990. augusztusi találkozásunk alkalmával elmondta, hogy Asztalos, Papp és mások is biztatták, ne féljen, egy külső támadás esetén õk átveszik az épület fölött a parancsnokságot.
Hadd siessünk már itt megjegyezni, hogy amikor megtörtént a pártház elleni támadás, a Katonai Bizottság pártházbeli részlege semmi hajlandóságot nem mutatott a védelem átvételére. Sőt, azt sem tudjuk, hogy ide-oda való kétségbeesett, segítséget kérő telefonálgatásokon kívül, egyáltalában a harcokból kivették-e a részüket?” <o></o>>
<o></o>>
Eszébe sem jut, hogy ez az információ Tompától egy rendkívül ügyes húzás, és elsősorban is arra szolgált, hogy önmagáról és ávós társairól elhárítsa a felelőséget. <o></o>>
De Kopácsi visszaemlékezésének 55. oldalán, Dohány Főhadnagy című fejezetében igen részletesen leírja, hogyan költözött be a főkapitányságra, a főkapitány tudta és engedélye nélkül sajátította ki az épület felső emeletét egy Államvédelmi Hatóság főhadnagya, aki úgy mutatkozott be, mint a „budapesti rendőr-főkapitányságon működő kémelhárítás osztag parancsnoka” és kijelentette, hogy az ÁVH egyetlen tiszthelyettese is fontosabb feladatot tölt be, mint egy rendőrezredes. Következő lépése az volt, hogy magának követelte Kopácsi személyi titkárnőjét. Amikor Kopácsi megkérdezte, hogy miért pont az Ö titkárnőjét szemelte ki, amikor legalább 500 megbízható titkárnő közül választhatna, a főhadnagy csak annyit mondott: „Ezredes elvtárs, ön illúziókba ringatja magát. Amit én eldöntöttem, az ellen ön semmit sem tehet.” <o></o>>
Amikor Kopácsi ez ellen panaszt tett a belügyminiszternél, az csak arra intette, hogy legyen óvatos, és ne tegyen elhamarkodott döntéseket. Azaz, ne húzzon ujjat az Államvédelmi Hatósággal, ami, ezek szerint egy olyan szuverén hatalom volt, annyira a párt és az állam vezetés fölött állt, hogy még egy miniszternek is, aki a Központi vezetőségnek volt a tagja, meg kellett gondolnia, mielőtt beleavatkoznék egy ilyen látszólag csekély dologba is.<o></o>>
Erről a mentalitásról feledkeznek meg azok, akik utólag is szeretnék konstruálni és analizálni a Köztársaság téri eseményeket. A Köztársaság téri pártközpontban adva volt egy meggyőződött fanatikus csoport, akiknek tagjai hozzá voltak szokva, hogy az elmúlt majd tíz év alatt olyan hatalom volt a kezükben, amivel rettegésbe tudtak tartani komoly tömegeket. Ezzel a rendkívüli hatalommal természetesen párosult egy hallatlan arrogancia is, ami teljesen elvakulttá tette őket a valóságos körülmények felismerésére. Egyszerűen nem voltak hajlandók elfogadni hogy a forradalom győzelmével a tömeg ellenük fordult, és az új kormány, őket menesztve, egy új karhatalmat, állított fel. Amiben természetesen, nemcsak hogy nem akartak résztvenni, de még mindig úgy viselkedtek, mintha még az Ö kezükben lett volna a hatalom: napokon keresztül lövöldöznek, felkelőket ejtenek fogságba és egy - ugyan sikertelen - kísérletet is tesznek, egy „ellenmilícia” szervezésére. Szinte minden lépésük a megállíthatatlan tragédiába torkollik. <o></o>>
Ezt félig igazolja is Kopácsi megjegyzése, amikor azt írja, hogy:<o></o>>
Mélységesen felkavart ezeknek a katonáknak - köztük barátaimnak - a hiszékenysége. Tapasztalataim alapján mar könyv nélkül tudtam a páncélosok forgatókönyvét, és azt is, hogy a honvédségnek egyetlen alakulata sem hajlandó a feloszlatott ÁVH védelmében fegyvert használni. Azt még megértettem, hogy egy ÁVH-s tiszt annyira megveti a «csőcseléket», hogy nem gondol meghátrálásra, de egy honvédtisztnek tudni kell a visszavonulást is bekalkulálni védelmi terveibe.<o></o>>
Gondolom, a krízises pillanatban nem jutott eszébe, hogy igen nagy volt a valószínűsége annak, hogy az ávós altisztek egyszerűen fütyültek a tapasztalt Honvéd tisztek javaslataira. Eddigi tapasztalatukra támaszkodva ugyanis meg voltak győződve, hogy egy ÁVH-s altisztnek még mindig nagyobb a hatalma egy magas rangú katona vagy rendőrtisztnél. <o></o>>
És sajnos pont ez a pökhendiség lett a vesztük. De, megint felvetődik bennem a kérdés, hogy vajon miért egyezett bele Mező Imre és két katonatiszt társa, hogy ebbe a végtelenségig felzaklatott szituációban próbáljon parlamenterként szót érteni az általa „csőcseléknek” tartott tömeggel? Tényleg nem volt képes fölmérni, hogy ez egyenlő az öngyilkossággal? <o></o>>
Persze ezek az idő távlatából nézve csak retorikus kérdések lehetnek, miután se Mező Imrétől, sem a többi katonatiszttől nem tudunk utólag választ kapni erre.<o></o>>

3. Felelősségre vonás a Kádár rendszerben<o></o>>
Köztudott, hogya Köztársaság téri eseményben való részvétel, 56 bírósági eljárásban szerepelt a vádlottak bűnlajstromában. A 107 vádlottból végül harminchatot ítéltek halálra és végeztek ki. A vádlottak azonosításában mérhetetlen segítséget adott a számos fénykép, és film, amelyek a szenzációéhes sajtó „jóvoltából” bejárták az egész világot. A régi-új hatalom november 4-étől kiemelt fontosságot tulajdonított a Köztársaság téri eseményekben résztvevők kézrekerítésének és elítélésének.<o></o>>
Eörsi a történtek rekonstrukciójához elsősorban a levéltári forrásokat, és a periratokat, nyomozati, ügyészségi, bírósági anyagok jegyzőkönyveit, tanúvallomásait, valamint a pártház egykori védőinek aPolitikatörténeti Intézetben található visszaemlékezéseit használta fel. És bár megjegyzi, hogy „a periratok felhasználhatósága állandó vita tárgyát képezi, és sokan az 1956-os pereket éppúgy konstrukciósnak tartják, mint a korábbi sztálinista műpereket” de rögtön meg is magyarázza, hogy:<o></o>>
„pedig még a „Köztársaság téri ügyekben” is – amelyek egyébként a megtorlás kiemelt célpontjai voltak – egyértelműen kimutatható hogy a kádárista hatóságok nem kreáltak különböző vádakat. Ha nem került elő elegendő bizonyíték, nem indítottak eljárást.”<o></o>>
Sőt még 2007. január 7.-én lezajlott interjú alkalmával a Népszavában is azt állítja, hogy:<o></o>>
„Nem találtam semmiféle titkos párthatározatot vagy utasítást a forradalom leverése után indított perekre vonatkozóan, ami előre meghatározta volna az ítéletek politikai koncepcióját. A vádlottakat nem kínozták, és nem próbálták őket arra kényszeríteni, hogy önmagukra terhelő vallomást tegyenek, mint az 50-es évek elején megrendezett Rajk-perben, valamint más politikai leszámolások idején.” <o></o>>
De rögtön ellent is mond önmagának, amikor kijelenti azt is, hogy:<o></o>>
„Tisztában vagyok persze azzal is, hogy minden ilyen kategorikus kijelentés esetében akad ilyen-olyan módon magyarázható kivétel. Már rendelkezésünkre áll egy különleges forrás, ami arra vall, hogy azokban a perekben, amelyekben sok szovjet katona esett el, érvényesült a "szemet szemért, fogat fogért” elv. Az említett forrás Kádár János és Mihail Gorbacsov 1988-as beszélgetése. Kádár akkor azt állította, hogy a november 4-i Nagy Imre-szózat utáni harcokban elesett nagyszámú szovjet katona halálának megtorlásában érvényesülhetett a "szemet szemért, fogat fogért” elv. Minden szovjet katona életéért egy magyar ellenállónak halállal kellett lakolnia. Kádárnak ez az alig ismert kijelentése vonatkozik például Mecséri János ezredesnek és társainak elítélésére. Mecséri csapata a Pesterzsébet közeli Juta-dombon szállt szembe a Budapestet elözönlő szovjet egységekkel. Sok szovjet katona elesett, és a magyar ellenállók parancsnoka, Mecséri ezredes perében feltűnően sok halálos ítélet született, magát a parancsnokot is kivégezték.”
<!--[if !supportLineBreakNewLine]-->
<!--[endif]--><o></o>>
Ebben az interjúban azt is elismeri Eörsi, hogy:<o></o>>
Nem állítottam, hogy általában igazságos ítéletek születtek volna. Csak ennyit állítok: nem törekedtek a vádhatóságok arra, hogy a vádlottak politikai előfeltételezés jegyében önmagukra valljanak, s nem próbáltak vallomást erőszakkal, veréssel, éheztetéssel, a hozzátartozók megfélemlítésével kicsikarni. Legalábbis Budapesten nem. De eszem ágában sincs azt állítani, hogy a perek csoportosításánál ne játszott volna közre politikai meggondolás, ami különösen értelmiségiek esetében durva jogi nonszenszeket, más esetben, pedig indokolatlan kegyetlenséget eredményezett volna.
<!--[if !supportLineBreakNewLine]-->
<!--[endif]--><o></o>>
És azt tényleg el kell ismerni, hogy az 1956-os perek eltértek az 1956 előtti terrortól. A megtorlásnak volt némi racionális alapja, hiszen csak azokra sújtott le, akik valóban részt vettek a forradalomban, és ezzel igazolták „veszélyességüket”. Ez nem jelenti azt, hogy a passzív résztvevők nem voltak veszélyben, de azt igen, hogy azok, akik 1956 okt. és nov.-ben távolmaradtak az eseményektől, biztosan elkerülhették a megtorlást. <o></o>>
De ez nem jelenti azt szükségszerűen, hogy az 1956 utáni perek nem lettek volna koncepciósak, még ha nem is betanult szöveget mondattak el a vádlottakkal. <o></o>>
Többek között a Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Bíróságának Népbírósági Tanácsának, Nagy Imre és társai ügyében 1958-ban hozott ítéletet a Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Bíróságának Elnöki Tanácsa 1989. Július hó 6. napján az ítéletet törvénysértőnek minősíti és ezért azokat hatályon, kívül helyezte a következő indokokkal: <o></o>>
Számos eljárási alapelv és rendelkezés lett megsértve, amelyek lényegesen korlátozták Nagy Imrét és társait a védekezési joguk gyakorlásában, és oda vezettek, hogy a bizonyítás egyoldalú, a terhelő körülményekre helyezte a hangsúlyt.<o></o>>
Az ítéletek tényállása hiányos, több ténymegállapítás nincs bizonyítékokkal megalapozva, illetve helytelen ténybeli következtetésen alapul. Az indoklásban több belső ellentmondás is van. Mindezek folyamataként a Népbírósági Tanács olyan eseményekért is felelőssé tette Nagy Imrét és társait, amelyek valójában nem róhatók terhükre, illetve tévesen – vett figyelembe több tényt. ….A Népbírósági Tanács ugyanis bűncselekménynek minősített olyan magatartásokat, amelyek nem voltak azok.<o></o>>
A tárgyalás folyamán nem lettek figyelembe véve a mentő és a büntetést, enyhítő körülmények. Nagy Imre és társai számos, a népbíróság által fel nem derített és ennek folytán figyelembe sem vett körülményekre és bizonyítékokra hivatkoztak. A terhelő körülményeket egyoldalúan előtérbe állító eljárás megalapozatlan ténymegállapításokat és téves büntetőjogi értékeléseket eredményezett. <o></o>>
A tárgyaláson Nagy Imrének és társainak nem volt módja arra, hogy védekezésüket összefüggően adhassák elő, illetve az egyes események hátterére, nemzetközi vonatkozásaira, mások tevékenységére és szerepére vonatkozó védekezésüket előterjeszthessék. <o></o>>
Az eljáró Népbírósági Tanács vezetőjét a Legfelsőbb Bíróság elnöke jelölte ki. Ez ugyan formálisan meg is történt, de a Népbírósági Tanács vezetőjére és tagjaira, sőt a jegyzőkönyv-vezetőre és a tárgyaló ügyész személyére is a belügyminisztérium tett „javaslatot”. Ténylegesen a javasolt személyek jártak el az ügyben.<o></o>>
A Népbírósági Tanács tagja volt mindkét esetben lakatos Péterné, akinek a férje a Köztársaság téri események egyik áldozata volt. Bár a vádirat Nagy Imre és társai terhére rótta az 1956. oktober 23.i eseménynek kirobbanását, Maléter Pált illetően azt, hogy előzetesen tudott a pártház ostromáról és annak sikerét előmozdította. Ilyen körülmények között Lakatos Péternével szemben kizárási ok merült fel, ezért haladéktalanul be kellett volna jelentenie, s a továbbiakban nem járhatott volna el az ügyben. <o></o>>
Eljárási szabályt sértett a Népbírósági Tanács azzal is, hogy a nyilvánosságot az egész tárgyalásról kizárta, beleértve az ítélet kihirdetését. Nem kétséges, hogy nyilvános tárgyaláson a vádlottak sikeresebben védekezhettek volna, és mód nyílott volna arra, hogy a sorsukat a közvélemény figyelemmel kísérje.<o></o>>
Az Elnökségi tanács – Nagy Imrének és társainak felmentésére tekintettel – a felsorolt súlyos eljárási szabálysértéseket illetően annak megállapítására is szorítkozik, hogy az ellenük lefolytatott nyomozás és népbírósági tárgyalás alakilag sem volt törvényes. Mindenek előtt azt kell kiemelni: az Alkotmány és a bírósági törvény akkor hatályos rendelkezései kimondták, hogy a bírák függetlenek és nemcsak a törvénynek vannak alárendelve, a gyakorlatban azonban a törvények erősen korlátozottan érvényesültek. Különösen politikai ügyekben – mint az eljárás is igazolja – hiányoztak az alkotmányos elvek érvényesüléseinek működő biztosítékai. Ennek oka nem a korabeli téves tudományos nézetekben keresendő, inkább az elmélet időnként „igazolni” a gyakorlat torzulásait. <o></o>>
A fentieket tekintetbe véve hogyan hihető hogy Eörsi, ezekből a tárgyalási jegyzőkönyvekből kiragadott részletes vallomásokból volt képes összeállítani egy valós történetet az eseményekről?<o></o>>
Éppen ezért nem értek egyet Mink András: Gondolatok Eörsi László „Köztársaság tér-1956” című könyve kapcsán íródott cikkében,<!--[if !supportFootnotes]-->[7]<!--[endif]--> azzal, hogy Eörsi Lászlónak ez a könyve az önmegismerés és a szembenézés fontos állomása. <o></o>>
Eörsi könyvében nem döntött meg tabukat, és nem leplezte le az igazi bűnösöket sem. Szerinte az ostromot vaklárma váltotta ki, mert elterjedt a városban, hogy a pártközpontot ávósok védik, és titkos pincékben politikai foglyokat őriznek. A felkelők erre összeverődtek a téren, hogy kiszabadítsák társaikat, és leszámoljanak az ÁVH-val. <o></o>>
Ez a leegyszerűsített magyarázat nemcsak, hogy nem állja meg a helyét, de tulajdonképpen csak egy enyhe módosítása a Kádár-rendszer által hirdetett hamis propagandának, hogy szervezett ellenforradalmi erők foglalták el a budapesti pártközpontot. <o></o>>
Mintegy elbagatizálja azt a tényt, hogy 1956. Október 24-25-26-án – bár erre parancsuk nem volt, fegyveres karhatalmisták csaptak ki a Köztársaság téri Pártházból a térre,hogy az ott véletlenül arra járó felkelőket megriassza, megkergesse, sőt a „népi hatalom ellenségeiből” még foglyokat is ejtsen, - annak ellenére, hogy az elfogottak a pártházzal szemben támadási szándékot nem mutattak.<o></o>>
Eörsi szerint a konfliktus kibontakozásának semmi szerepe nem volt abban, hogy az ostrom előtt két nappal a pártházba települtaz ortodox kommunista Katonai Bizottság illegális volt és tulajdonképpen egy földalatti szervezkedés, katonai puccs elkészítésén dolgozott Nagy Imre új nemzeti programja, a nemzeti kibontakozás ellen, hiszen szerinte erről a támadók mit sem tudtak. <o></o>>
Az lehet, hogy a felkelők nem tudtak a puccsról, de azt nem lehetett nem észrevenniük, hogy a Pártházban lévők Október 30.án már a legális kormány által is, elismert nemzetőrségre is lőnek, és ami még inkább fölbőszítette őket, a sebesülteket elszállítandó szanitécekre is lőttek. Ezt a tényt ugyan Eörsi tagadja, annak ellenére, hogy ezt több dokument is bizonyítja.<!--[if !supportFootnotes]-->[8]<!--[endif]--> <o></o>>
Az Ávósok rendőr egyenruhába való átöltöztetéséről szóló történetben is figyelmen kívül hagyja, hogy ezzel törvényen kívül tették magukat, és mentséget keres, sőt talál is azoknak az ávósoknak, akik a felkelőket a végtelenségig felhergelik. Szerinte Csikeszné uszítása a felkelők ellen is természetes, elvégre csupán az életösztön beszélt belőle. <o></o>>
<o></o>>
Ténykérdése az is, hogy Mező Imre már csak akkor volt hajlandó kimenni fehér zászlóval a ház elé, amikor már tisztán látszott, a védők nem tudják tovább tartani magukat az épületen belül, annak ellenére, hogy amikor segítségért könyörögtek azoknak, akik ellen éppen egy fegyverest puccsot terveztek, azt tanácsolták nekik, hogy kezdjenek tárgyalásokat azokkal a felkelőkkel, akiknek többsége addigra már a hivatalos Nemzetőrség tagjai voltak.<o></o>>
<o></o>>
Nem vitás egy pillanatig sem, hogy erkölcsileg elítélendő volt az a cselekedet, hogy a fehér zászlóval kapituláló emberekbe a téren belelőttek és ezzel halálukat okozták. És a felkoncolás sem tartozik a törvényes rend kereteibe.<o></o>>
<o></o>>
De ha egy konszolidálódott demokratikus Bíróság elé került volna ez az ügy, akkor nemcsak a kinti gyilkosok lettek volna felellőségre vonva, hanem azok is, akik ezt a szituációt a Pártházon belül kierőszakolták. <o></o>>
<o></o>>
<o></o>>
Kopácsi Judith<o></o>>
2007. Február 1.<o></o>>
Kanada<o></o>>
<!--[if !supportFootnotes]-->
<hr align="left" size="1" width="33%"> <!--[endif]--> <!--[if !supportFootnotes]-->[FONT=&quot][1][/FONT]<!--[endif]--> http://www.freeweb.hu/flag/millennium/hetsoros.htm<o></o>>

<!--[if !supportFootnotes]-->[FONT=&quot][2][/FONT]<!--[endif]--> Gosztonyi Péter: A köztársaság téri ostrom és a kazamaták mítosza. Budapesti Negyed 22. (1998/4)

<!--[if !supportFootnotes]-->[FONT=&quot][3][/FONT]<!--[endif]--> Gosztonyi Péter: A Köztársaság téri ostrom és a kazamaták mítosza<o></o>>

<!--[if !supportFootnotes]-->[FONT=&quot][4][/FONT]<!--[endif]--> Kopácsi Sándor: Életfogytiglan című könyve. 143. old.

<!--[if !supportFootnotes]-->[FONT=&quot][5][/FONT]<!--[endif]--> Kopácsi Sándor: Életfogytiglan című könyve..157-160.old

<!--[if !supportFootnotes]-->[FONT=&quot][6][/FONT]<!--[endif]--> Ellenfehérkönyv: http://www.eorsilaszlo.hu/el/<o></o>>

<!--[if !supportFootnotes]-->[FONT=&quot][7][/FONT]<!--[endif]--> Beszélő [1], 2006. december, 11. Évfolyam, 12. Szám [2]<o></o>>

<o></o>>

<!--[if !supportFootnotes]-->[FONT=&quot][8][/FONT]<!--[endif]--> Gosztonyi Péter: A köztársaság téri ostrom és a ….<o></o>>

Most fejeztem be Moldova György két kötetes Kádár János című könyvének első kötetét.

Én, aki nem tanultam Kádárról, rengeteg érdekes információt tudok és tudtam meg belőle.

Egyébként, az első kötetben szerepel Kopácsi Sándor is. Mind az 56-os "szerepvállalása", mind pedig az utána következő időszakban csak pozitív hangnemben.

Moldova, említést tesz Kende Péterről is - Pierre Kende -, aki állítólag többször is szélsőségesen nyilatkozott Kádárról, Nagy Imréről stb. A lényeg, hogy nem tartja hitelesnek.

És, olvastam egy érdekességet is, amit eddig még máshol sehol:
"Kopácsi Sándort, Budapest rendőrfőkapitányát, aki 1956 októberében átállt a felkelők oldalára, Hruscsov mindenáron bitófára akarta juttatni. Kádár állítólag negyven percig agitálta a szovjet vezetőt, amíg rábírta, hogy érje be nála börtönbüntetéssel." (210. old.)

Judit, ebből igaz egyáltalán valami???

Judith!
Így már nem torzít az a tükör, kezdenek az események a helyükre kerülni.
Nagyon logikusan állítod szembe a különböző nézeteket. Gratulálok a tanulmányhoz. A fehér foltokat kitöltik az események.

Forgoszel írta:

Most fejeztem be Moldova György két kötetes Kádár János című könyvének első kötetét.

Én, aki nem tanultam Kádárról, rengeteg érdekes információt tudok és tudtam meg belőle.

Egyébként, az első kötetben szerepel Kopácsi Sándor is. Mind az 56-os "szerepvállalása", mind pedig az utána következő időszakban csak pozitív hangnemben.

Moldova, említést tesz Kende Péterről is - Pierre Kende -, aki állítólag többször is szélsőségesen nyilatkozott Kádárról, Nagy Imréről stb. A lényeg, hogy nem tartja hitelesnek.

És, olvastam egy érdekességet is, amit eddig még máshol sehol:
"Kopácsi Sándort, Budapest rendőrfőkapitányát, aki 1956 októberében átállt a felkelők oldalára, Hruscsov mindenáron bitófára akarta juttatni. Kádár állítólag negyven percig agitálta a szovjet vezetőt, amíg rábírta, hogy érje be nála börtönbüntetéssel." (210. old.)

Judit, ebből igaz egyáltalán valami???

Kattints a kibontásához...

Forgószél, igaz, hogy Kádár mentette emg Apámat, de az indokokat nem áll módómban részletesen ismertetni, mert az erről szoló anyag (egyenlöre még) titkositva van.

hanga57 írta:

Judith!
Így már nem torzít az a tükör, kezdenek az események a helyükre kerülni.
Nagyon logikusan állítod szembe a különböző nézeteket. Gratulálok a tanulmányhoz. A fehér foltokat kitöltik az események.

Kattints a kibontásához...

Hanga, köszi a visszajelzést.

Judith írta:

Forgószél, igaz, hogy Kádár mentette emg Apámat, de az indokokat nem áll módómban részletesen ismertetni, mert az erről szoló anyag (egyenlöre még) titkositva van.

Kattints a kibontásához...

Oh, szeretem a titkos dolgokat, és ha most itt laknál a szomszédban, akkor minden nap átmennék, hogy nyúzzalak áruld el :twisted:

Viccet félretéve, azért kérdeztem rá, mert Moldova, csak úgy, mellékesen említi a dolgot, és tulajdonképpen, mint hallomást. Ami ugye, majdnemhogycsak legenda, ergo: nem biztos, hogy így is történt. De ezek szerint, van valóságalapja a dolognak és tényleg így is történtek a dolgok. Természetesen, azt azért gondoltam, hogy van a háttérben valami érdek. Általában, mindig van valaki, akinek van valami érdeke valamihez Azért, érdekelne, hogy Kádárnak milyen érdekei is voltak .... Remélhetőleg, hamarosan felóldódik a titkosítás

Én pedig, nekiesem a második kötetnek

Forgoszel írta:

Oh, szeretem a titkos dolgokat, és ha most itt laknál a szomszédban, akkor minden nap átmennék, hogy nyúzzalak áruld el :twisted:

Viccet félretéve, azért kérdeztem rá, mert Moldova, csak úgy, mellékesen említi a dolgot, és tulajdonképpen, mint hallomást. Ami ugye, majdnemhogycsak legenda, ergo: nem biztos, hogy így is történt. De ezek szerint, van valóságalapja a dolognak és tényleg így is történtek a dolgok. Természetesen, azt azért gondoltam, hogy van a háttérben valami érdek. Általában, mindig van valaki, akinek van valami érdeke valamihez Azért, érdekelne, hogy Kádárnak milyen érdekei is voltak .... Remélhetőleg, hamarosan felóldódik a titkosítás

Én pedig, nekiesem a második kötetnek

Kattints a kibontásához...

Szóval mikor érkezel Kanadába?

Judith írta:

Szóval mikor érkezel Kanadába?

Kattints a kibontásához...

Ha minden jól megy, és Isten is úgy akarja, akkor 2007. augusztusában már ott vagyunk/leszünk