Kulturális kaleidoszkóp
- Téma inditó elfow
- Kezdés dátuma
Odilon Redon - BEATRICE
Bertrand-Jean Redon (Bordeaux, 1840. április 20. – 1916. július 6.)
francia festő, grafikus, a szimbolizmus jeles képviselője.
A szimbolista költészet rögtön felfedezte a rokon lelkű képzőművészt, Stéphane Mallarmé-vel szoros barátságot kötött. Mallarmé ezt írta neki:
„Az ön látásmódjában annyi őszinteség rejlik, sőt oly ellenállhatatlan erővel tudja vízióit másokban felidézni, hogy műveiben a benyomások kimeríthetetlen forrását fedezem fel.”
Kiállításain megbecsüléssel emlékeztek meg alkotásairól, nem egy esetben kiemelt figyelemmel kezelték. Ennek ellenére igazi jelentőségét csak a halála után ismerték fel, a szürrealisták feltűnése után.
"Redon alkotásainak van egy "nyilvánvaló" oldaluk, amelynek jelentését könnyű megérteni, de van egy "titkos" oldaluk is – velük született költőiség, bámulatos technika, szemet gyönyörködtető harmónia –, amely csak a beavatottak előtt tárul fel."
Kosztolányi Dezső:
Szonett egy szoborra, mely az álló Dantét ábrázolja
Egykor mi is majd így fogunk megállni,
mint ez a kőben szenvedő alak.
Leroskadó, merev ívek csodái,
síró tagok, jajongó vonalak.
Így meredünk meg bánatunkba halkan,
mikor az égre-ordítás kevés.
A fájdalom ez, néma, mozdulatlan,
a végtelenbe beledermedés.
Az önmagába fúló néma Kín -
az ős Szükség a végzet partjain -
hátrálni nem tud s nem előremenni.
Önroncsain bús diadallal áll
s nincs fogcsikorgatás - és nincs halál -
nincs békülés - és nincs könny. Ez a Semmi.
"... A Dante-szoborról szóló 1909-es vers sem a korabeli cikkeiben megírt parnasszisták, sem a szimbolisták hangjához nem hasonlított. Költészettani jellegét nem lehet megragadni, ha mintákat keresünk hozzá cikkeiben, megfogalmazható-meg-nem-fogalmazható irodalomszemléletében, korábbi verseiben.
Inkább lehet talányos versnek nevezni, mint könnyen megfejthetőnek. Már azt is nehéz megtalálni, melyik plasztikai ábrázolásra gondolt, Dante melyik szobra volt előtte, hol látta, hol találkozott vele. Babits Spinoza-szobránál ismerjük a szobrász nevét. Kosztolányinál a filológia még nem derítette ki, hogy a sok közül melyik lehetett a vers ihlető alapja, ha egyáltalán volt ilyen.
A firenzei Santa Croce előtt áll a legtöbb látogató által ismert nagy szobor. Dante dacosan néz le a városra, olyan kifejezéssel, amely a magyar látogatót Babits Nunquam revertar- versére emlékezteti. Az Uffiziban is található egy szobor: Dante felemeli a mutatóujját, mintha elgondolkoznék vagy figyelmeztetne valamire.
Padova, Verona, Nápoly, Reggio Calabria: Itáliában itt is, ott is kisvárosokban, nagy városokban számos és számtalan Dante-szobor található. Melyiküket láthatta Kosztolányi, nem tudjuk.
Melyiküket nem látta, arról fogalmat alkothatunk. Az itt felsoroltak egyikét sem láthatta eredeti helyén, mert 1909-ig nem járt azokon a helyeken..."
( ... )
"Kosztolányi Schopenhauernél olvashatott arról a "semmiről", mely ebben a versben megjelenik, de olvashatott Komjáthy Jenőnél is, akiről tanulmányt írt azokban az években.
Sírversek, Megőszült a világ, Valami suttog, A semmi, Az élet képe: néhány Komjáthy-vers, melyben megtalálható a schopenhaueri "semmi" fogalma.
És a híres Schopenhauer című vers: "(…) Ahol nem gond a gondolat, nem ér az érzet, / Nem bűn a bűn, nem fáj a fájdalom; / A semmi az, mert nincsen róla földi képzet (…)"
Kenyeres Zoltán: Egy Kosztolányi vers körül
Kosztolányi Dezső: Anyuska régi képe |
<tbody>
</tbody>
Anyuska régi képe.
Jaj, de édes.
Itt oly fiatal még. Tizenhat éves.
Mellén egy nagy elefántcsont kereszt.
De dús, komoly haján, bársonyruháján
titkos jövendők szenvedése rezg.
Keze ölében álmodozva nyugszik
karperecek, gyűrűk súlya alatt,
és könnyen az asztalra könyökölve,
feje előrebillen hallgatag.
Oly idegen így. Olyan ismeretlen.
Tündéri ábrándok menyasszonya.
Csak a szeme nevet rám ismerősen,
két mélabús, merengő viola.
Csak kék szemében ismerek magamra,
mely eljövendő álmoktól homályos
s rettegve a bús végtelenbe réved.
A lelkem már körötte szálldos.
Jaj, de édes.
Itt oly fiatal még. Tizenhat éves.
Mellén egy nagy elefántcsont kereszt.
De dús, komoly haján, bársonyruháján
titkos jövendők szenvedése rezg.
Keze ölében álmodozva nyugszik
karperecek, gyűrűk súlya alatt,
és könnyen az asztalra könyökölve,
feje előrebillen hallgatag.
Oly idegen így. Olyan ismeretlen.
Tündéri ábrándok menyasszonya.
Csak a szeme nevet rám ismerősen,
két mélabús, merengő viola.
Csak kék szemében ismerek magamra,
mely eljövendő álmoktól homályos
s rettegve a bús végtelenbe réved.
A lelkem már körötte szálldos.
Kosztolányi Dezső: Mostan szines tintákról álmodom
<tbody>
</tbody>
Mostan színes tintákról álmodom.
Legszebb a sárga. Sok-sok levelet
e tintával írnék egy kisleánynak,
egy kisleánynak, akit szeretek.
Krikszkrakszokat, japán betűket írnék,
s egy kacskaringós, kedves madarat.
És akarok még sok másszínű tintát,
bronzot, ezüstöt, zöldet, aranyat,
és kellene még sok száz és ezer,
és kellene még aztán millió:
tréfás-lila, bor-színű, néma-szürke,
szemérmetes, szerelmes, rikitó,
és kellene szomorú-viola
és téglabarna és kék is, de halvány,
akár a színes kapuablak árnya
augusztusi délkor a kapualján.
És akarok még égő-pirosat,
vérszínűt, mint a mérges alkonyat,
és akkor írnék, mindig-mindig írnék.
Kékkel húgomnak, anyámnak arannyal:
arany-imát írnék az én anyámnak,
arany-tüzet, arany-szót, mint a hajnal.
És el nem unnám, egyre-egyre írnék
egy vén toronyba, szünes-szüntelen.
Oly boldog lennék, Istenem, de boldog.
Kiszínezném vele az életem.
Legszebb a sárga. Sok-sok levelet
e tintával írnék egy kisleánynak,
egy kisleánynak, akit szeretek.
Krikszkrakszokat, japán betűket írnék,
s egy kacskaringós, kedves madarat.
És akarok még sok másszínű tintát,
bronzot, ezüstöt, zöldet, aranyat,
és kellene még sok száz és ezer,
és kellene még aztán millió:
tréfás-lila, bor-színű, néma-szürke,
szemérmetes, szerelmes, rikitó,
és kellene szomorú-viola
és téglabarna és kék is, de halvány,
akár a színes kapuablak árnya
augusztusi délkor a kapualján.
És akarok még égő-pirosat,
vérszínűt, mint a mérges alkonyat,
és akkor írnék, mindig-mindig írnék.
Kékkel húgomnak, anyámnak arannyal:
arany-imát írnék az én anyámnak,
arany-tüzet, arany-szót, mint a hajnal.
És el nem unnám, egyre-egyre írnék
egy vén toronyba, szünes-szüntelen.
Oly boldog lennék, Istenem, de boldog.
Kiszínezném vele az életem.
A madeleine Franciaország észak-keleti régiójából, Lorraine-ből indult világhódító útra, és pottyant a 20. század elejének klasszikus szépirodalmi alkotásába, Marcel Proust regényfolyamába, Az eltűnt idő nyomában című hétkötetes mű első részébe, hogy aztán általa elinduljon az emlékezés különös, nehezen megfejthető folyamata. A madeleine beépült a 20. századi szépirodalom egyik kulcsregényébe, és generációk számára lett meghatározó élmény, de nem egyszerűen a könyv lapjain.
A legendás fogásokhoz hasonlóan a madeleine eredetéről is megoszlanak a vélemények, vannak, akik úgy tartják, egy 19. századi cukrász, Madeleine Paulmier volt a névadó, mások szerint Madeleine Paulmier a 18. századi lengyel király és Lorraine hercege, Stanisław Leszczyński szakácsa lehetett. Bárhogy is történt, a madeleine Franciaország egyik emblematikus süteményévé vált.
"A tea mellé anyám kis madeleinnek nevezett süteményt hozatott, amelynek kicsi, dundi formája mintha csak egy rovátkás kagylóhéjban lenne kisütve. S mindjárt, szinte gépiesen, fáradtan az egyhangú naptól s egy szomorú holnap távlatától ajkamhoz emeltem egy kanál teát, amelybe előtte már beáztattam egy darabka süteményt. De abban a pillanatban, mikor ez a korty tea, a sütemény elázott morzsáival keverve odaért az ínyemhez, megremegtem, mert úgy éreztem, hogy rendkívüli dolog történik bennem. Bűvös öröm áradt el rajtam........S hírtelen megjelent az emlék. Ez az íz annak a darabka madeleinnek az íze volt, amit Combray-ban, vasárnaponként Léonie néném szokott adni, ha felmentem hozzá köszönni a szobájába."/ Marcel Proust - Az eltűnt idő nyomában/
"(Ma mère) envoya chercher un de ces gâteaux courts et dodus appelés Petites Madeleines qui semblent avoir été moulés dans la valve rainurée d'une coquille de Saint-Jacques. Et bientôt, machinalement, accablé par la morne journée et la perspective d'un triste lendemain, je portai à mes lèvres une cuillerée du thé où j'avais laissé s'amollir un morceau de madeleine. Mais à l'instant même où la gorgée mêlée des miettes du gâteau toucha mon palais, je tressaillis, attentif à ce qui se passait d'extraordinaire en moi. Un plaisir délicieux m'avait envahi (...)"
"Et tout d'un coup, le souvenir m'est apparu. Ce goût, c'était celui du petit morceau de madeleine que le dimanche matin à Combray (...) ma tante Léonie m'offrait après l'avoir trempé dans son infusion de thé ou de tilleul."
Rainer Maria Rilke
Orfeusz, Eurüdiké, Hermész
A lelkek furcsa bányamélye volt az.
Ők hárman, mint a hallgatag ezüstérc,
sötétjét áterezték. Gyökerek közt
fakadt a vér s rohant az emberekhez;
a lenti éjben izzott, mint a porfír.
Más nem piroslott.
Sziklák meredtek,
testetlen fák. A semmiben hidak feszültek,
s ott volt a roppant, hályog-tükrü tó,
medrére vize úgy nehezkedett,
mint nyári rétre esőterhes felhő.
És a szelíd mezők közt felderengett
az Egyetlen-út halottfehér sávja,
akár egy hosszú-hosszú gyolcs-szalag.
Ott jöttek ők, az Egyetlen-uton.
Elöl a karcsu férfi, bő köpenyben,
némán haladt, gyorsan, türelme-fogytán.
Rágatlan nyelte lépte az utat,
nagy falatokban. A köpenyredők közt
csüggött keze, nehéz ökölbe zártan,
feledve már az íves, könnyü lantot,
amely baljához nemrég úgy simult,
mint olajághoz gyönge rózsainda.
S a lelke szinte kétfelé szakadt:
tekintete, mint fürge eb, iramlott
előre, vissza; elloholt megint,
s megállt egy-egy kanyarban tétován,
a hallása meg hátraszimatolt:
úgy tetszett, néha vissza-visszatér
a csöndesen mögötte-lépdelőkhöz,
akik követnék felkanyargó útján.
Aztán megint csak lépte kondulása,
meg a köpenye-csapta szél kisérte.
Így szólt magában: jönnek biztosan.
Végül kimondta, s utána a visszhang.
Jönnek mögötte mind a ketten,
halotti csöndben. Hogyha visszanézne
csak egyszer (s ezzel le nem rontaná
művét, melyet még meg nem épített
halandó ember), láthatná is őket.
Két néma árnyék nesztelen követte.
A hír s az útak istene az egyik.
Sugárzó szemén úti sisak árnya.
Előretartva vitte karcsu botját,
szárnyakkal repdesett erős bokája.
És balján hallgatag vezette őt,
kit úgy szerettek, hogy érette egy lant
többet sírt minden halottsiratóknál
és panaszból egy világot teremtett,
másik világot, s arra völgyet, erdőt,
utat, mezőt, folyót és állatot,
és e panasz-világ körül, akár
földünk körül, egy másik nap kerengett,
s egy másik néma ég borult fölébe —
panasz-égbolt, eltorzult csillagokkal.
Ő jött, kit úgy szerettek.
Az isten balján szótlanul haladt,
léptét halotti leplek lassitották,
ment tétován, szelíd-türelmesen.
Olyan volt, mint az áldott Egy-reménység.
A férfival, ki ott haladt előtte,
nem gondolt; sem a felkanyargó úttal.
Már egyedül volt. És halotti volta
csordultig telitette.
Mint gyümölcsöt a méz és a sötétség,
itatta át a maga nagy halála,
pedig még föl se fogta, olyan új volt.
Egy új szüzesség burka védte már;
érinthetetlen volt. Szemérme, mint
a virág gyenge szirma este, csukva,
s keze a más-kéz meleg ölelését
úgy elfeledte, hogy a könnyü isten
szellő-szelíd, kisérő kézfogása
bántotta, mint egy buja mozdulat.
Ő már nem az volt, az a szőke nő,
kinek nevét a költő lantja zengte,
ki volt az ágyon illatozó ámbra,
csöndes sziget, azé a férfié.
Ő már leomlott, mint a hosszu haj,
átadatott, mint földeknek a zápor,
szétosztatott, mint százszoros ajándék.
Ő már gyökér volt.
S mikor hirtelen
hátravonta az isten, s fájdalommal
kiáltott fel: „Hát mégis visszafordult!",
ő mit sem értve, halkan kérdte: ki?
Messze, ahol az út a földre felvisz,
ott állt valaki; elváltozott arcát
senki meg nem ismerte volna. Nézte,
amint az ösvény mezők-szegte sávján
megáll az isten, aztán szomorúan
megfordul, hallgatag követve őt,
ki visszaindult már azon az úton.
Léptét halotti leplek lassitották,
ment tétován, szelíd-türelmesen.
Ford.: Rab Zsuzsa
dino buzzati - képes poéma
Orpheusz és Eurüdiké. Orfi és Eura. Mitikus múlt a modern jelenben.
Fél évszázadnyi távlatból mennyire ‘modern’ a ‘60-as évek, a maga szexuális forradalmával? és mennyire jelen? Buzzati szürreális és erotikus (bár múltidézőnek, fáradtnak is tünhető) képekkel tarkítja a meghalásról és túlvilágról szóló jól ismert történetet. A szándékosan(?) naiv képek a kritikusok szerint "könnyeddé, levegőssé" teszik az élet szeretetét.
Orpheusz és Eurüdiké. Orfi és Eura. Mitikus múlt a modern jelenben.
Fél évszázadnyi távlatból mennyire ‘modern’ a ‘60-as évek, a maga szexuális forradalmával? és mennyire jelen? Buzzati szürreális és erotikus (bár múltidézőnek, fáradtnak is tünhető) képekkel tarkítja a meghalásról és túlvilágról szóló jól ismert történetet. A szándékosan(?) naiv képek a kritikusok szerint "könnyeddé, levegőssé" teszik az élet szeretetét.
könyv.fül.szöveg.
Egy szerelem, fajdalom és félelem nélküli világ. Buzzati pokla nem Dante pokla, és nem is Sartre-é. Buzzati pokla a tétnélküliség. A városok tele vannak odaátra vezető ajtókkal. Jól nézzétek meg, hova nyittok be!
“Orpheusz és Eurüdiké mitikus szerelmi története elevenedik meg Dino Buzzati képes poémájában. Kép és dalszöveg együttesen kelti életre, írja újra a halhatatlan szerelem halhatatlan történetét. Élet és halál határvonalán átívelően, modern városi helyszínekre és képzeletbeli kortárs alvilági terekbe, élők és árnyképek világába lépünk a popénekes Orfi dalait olvasva. Szemünk vándorol, olvas, és képeket néz, követi Orfi képregényes útját, Dino Buzzati határokat átrajzoló erotikus, szürreális képeit és rigmusos történetének sorait. Ahogyan élet és halál összetartozik, mitikus múlt és modern jelen összekapcsolódik, úgy fonódik össze kép és szöveg e mű lapjain. Egy titokzatos csukott kis kapu hirtelen átjárhatóvá válik.”
Egy szerelem, fajdalom és félelem nélküli világ. Buzzati pokla nem Dante pokla, és nem is Sartre-é. Buzzati pokla a tétnélküliség. A városok tele vannak odaátra vezető ajtókkal. Jól nézzétek meg, hova nyittok be!
dino buzzati - alázat
Egyszer egy Celestino nevű barát elhatározta, hogy remete lesz, mégpedig a metropolis kellős közepén, ahol legnagyobb a szív magánya, s legerősebb a Sátán kísértése. Mert csodálatos a keleti sivatagok, a kőből, homokból és tűző napból való sivatagok ereje, a leggőgösebb ember is rádöbben ott a saját kicsinységére, szembenézve a teremtés mérhetetlenségével s az örökkévalóság szakadékaival; de még hatalmasabb a nagyvárosi pusztaság, a nyüzsgő sokadalom, a sietés, a kerekek, az aszfalt és neonreklámok pusztája, no meg az óráké, melyek mind együtt járnak, egy ütemre, s mind együtt mondják ki, ugyanabban a pillanatban ugyanazt az ítéletet.
Egyszer egy Celestino nevű barát elhatározta, hogy remete lesz, mégpedig a metropolis kellős közepén, ahol legnagyobb a szív magánya, s legerősebb a Sátán kísértése. Mert csodálatos a keleti sivatagok, a kőből, homokból és tűző napból való sivatagok ereje, a leggőgösebb ember is rádöbben ott a saját kicsinységére, szembenézve a teremtés mérhetetlenségével s az örökkévalóság szakadékaival; de még hatalmasabb a nagyvárosi pusztaság, a nyüzsgő sokadalom, a sietés, a kerekek, az aszfalt és neonreklámok pusztája, no meg az óráké, melyek mind együtt járnak, egy ütemre, s mind együtt mondják ki, ugyanabban a pillanatban ugyanazt az ítéletet.
Karinthy Frigyes: A zöld tinta kiapadt… (részlet)
„Remélem, az egyszerűbb igényű olvasónak tetszik a cím, mely alatt Kosztolányi Dezsőnek, a nagy költőnek s nekem régi jó pajtásomnak és igaz barátomnak halálához szólok fájdalmas szívvel: hiszen Kosztolányi köztudomás szerint csakugyan zöld tintával írt, s nyilvánvaló, hogy nem ír többé, s hogy ez nagyon szomorú. A választékosabb igényű olvasót viszont meg kell nyugtatnom, még akkor is, ha fent említett szerény igényű olvasó megsértődik, vagy éppen cinizmussal vádol ezért, azzal a vallomással, hogy a cím két végére alattomban macskakörmöket képzelek. Idézőjeleket, némi gúnyos és karikírozó utalással azokra, akiknek az effajta címek tetszenek, akik viszont meg fognak ütközni, ha őszintén bevallom, hogy szegény, kitűnő barátom még élt, mikor ezt a címet az ő mulattatására kigondoltam.
Még élt, éppen csak élt, egy nappal halála előtt voltam kint a János Kórházban, egy percre láttam, utoljára. Aludt, nem vártam meg, míg felébred, nem mertem volna a szemébe nézni. Tudtam, hogy vége van. És hazafelé menet beszélgettem vele a döcögő kocsi mélyén, ahogy lelkünk legmeghittebb testvéreivel szoktunk, nagy távolságokból is izgalmas és szenvedélyes pillanatokban.
- Hát meghalok, röhöghetsz – mondta Desiré –, mint ahogy mindketten röhögtünk, mikor – emlékszel? – egyik kedvenc játékunknál, egymás halálát ábrázolva ott ültem a dívány melletti széken, te hangosan hörögtél, én pedig udvariasan sóhajtoztam és halkan, kenetes hangon beszélgettem is az orvossal, ahogy ilyenkor illik.
- Igaz, Didus, így volt, hát arra emlékszel-e mikor Tatatóvároson, pünkösd vasárnap sok prominens és nagynevű írótársunkkal együtt városi autóbuszon mentünk valami kultúrünnepségre, s egy zökkenőnél Te felvetetted az ötletet: mi volna, ha most az egész társaság belefordulna és elpusztulna a tóba?
- Hogyne emlékeznék, nagy verseny indult meg, hogy milyen címmel jelennének meg holnap a lapok.
- Úgy van és ne is tagadd, én vittem el a pálmát ezzel a címmel: A Magyar Irodalom Fekete Pünkösdje.
- Igen! Igen! újból gratulálok! Tökéletes a maga nemében… Az ám, jó, hogy szólsz – hát a nekrológommal mi lesz? Írnod kell, szerencsétlen, és én kárörömmel figyellek majd a sír páholyából, ahogy erőlködsz… no híres, mi lesz a nekrológ címe?
- Hát kérlek… valami nagyon megható kell…., hm, várj csak… mit szólnál ehhez: A Zöld Tinta Kiapadt. Tudod, pontokkal utána, hm?
- Óriási, remek! Telitalálat!
– Remek! – raccsolta ismételten és hápogott a nevetéstől.”
Forrás: Nyugat, 1936/12.
„Remélem, az egyszerűbb igényű olvasónak tetszik a cím, mely alatt Kosztolányi Dezsőnek, a nagy költőnek s nekem régi jó pajtásomnak és igaz barátomnak halálához szólok fájdalmas szívvel: hiszen Kosztolányi köztudomás szerint csakugyan zöld tintával írt, s nyilvánvaló, hogy nem ír többé, s hogy ez nagyon szomorú. A választékosabb igényű olvasót viszont meg kell nyugtatnom, még akkor is, ha fent említett szerény igényű olvasó megsértődik, vagy éppen cinizmussal vádol ezért, azzal a vallomással, hogy a cím két végére alattomban macskakörmöket képzelek. Idézőjeleket, némi gúnyos és karikírozó utalással azokra, akiknek az effajta címek tetszenek, akik viszont meg fognak ütközni, ha őszintén bevallom, hogy szegény, kitűnő barátom még élt, mikor ezt a címet az ő mulattatására kigondoltam.
Még élt, éppen csak élt, egy nappal halála előtt voltam kint a János Kórházban, egy percre láttam, utoljára. Aludt, nem vártam meg, míg felébred, nem mertem volna a szemébe nézni. Tudtam, hogy vége van. És hazafelé menet beszélgettem vele a döcögő kocsi mélyén, ahogy lelkünk legmeghittebb testvéreivel szoktunk, nagy távolságokból is izgalmas és szenvedélyes pillanatokban.
- Hát meghalok, röhöghetsz – mondta Desiré –, mint ahogy mindketten röhögtünk, mikor – emlékszel? – egyik kedvenc játékunknál, egymás halálát ábrázolva ott ültem a dívány melletti széken, te hangosan hörögtél, én pedig udvariasan sóhajtoztam és halkan, kenetes hangon beszélgettem is az orvossal, ahogy ilyenkor illik.
- Igaz, Didus, így volt, hát arra emlékszel-e mikor Tatatóvároson, pünkösd vasárnap sok prominens és nagynevű írótársunkkal együtt városi autóbuszon mentünk valami kultúrünnepségre, s egy zökkenőnél Te felvetetted az ötletet: mi volna, ha most az egész társaság belefordulna és elpusztulna a tóba?
- Hogyne emlékeznék, nagy verseny indult meg, hogy milyen címmel jelennének meg holnap a lapok.
- Úgy van és ne is tagadd, én vittem el a pálmát ezzel a címmel: A Magyar Irodalom Fekete Pünkösdje.
- Igen! Igen! újból gratulálok! Tökéletes a maga nemében… Az ám, jó, hogy szólsz – hát a nekrológommal mi lesz? Írnod kell, szerencsétlen, és én kárörömmel figyellek majd a sír páholyából, ahogy erőlködsz… no híres, mi lesz a nekrológ címe?
- Hát kérlek… valami nagyon megható kell…., hm, várj csak… mit szólnál ehhez: A Zöld Tinta Kiapadt. Tudod, pontokkal utána, hm?
- Óriási, remek! Telitalálat!
– Remek! – raccsolta ismételten és hápogott a nevetéstől.”
Forrás: Nyugat, 1936/12.
CANTATA PROFANA - BARTÓK
mert a mi szarvunk
ajtón be nem térhet,
csak betér az völgyekbe;
a mi karcsú testünk
gunyában nem járhat,
csak járhat az lombok közt;
karcsú lábunk nem lép
tűzhely hamujába
1936. szeptember 22-én, a Cantata profana jócskán megkésett magyarországi bemutatóját megelőzően olvasta föl Bartók a Magyar Rádióban művének szövegét, ezt a különös balladaszöveget, melyet akár Ovidius is megénekelhetett volna, hiszen benne van a kulcsmozzanat, az egész Metamorphoses lényege: az átváltozás.
Ovidiusnál az átváltozás igen gyakran büntetés. Inkább kivételes, mint jellemző a talán leghíresebb történet, Pygmalioné a X. könyvből. Míg Ovidiusnál az átváltozás általában a történet záró mozzanata, addig Bartóknál – pontosabb az általa megtalált román kolinda szövegben – a történet elején kap döntő szerepet. Kilencen – vagyis a mesei szám megsokszorozásaként háromszor hárman – vannak a vadászfiak, akik a szarvas nyomába eredve maguk is szarvasokká válnak. Azonosultak, egyek lettek a kiszemelt – és lenyűgözve csodált – áldozattal.
Volt egy öreg apó,
Volt néki, volt néki
Kilenc szép szál fia.
Nem nevelte őket
Semmi mesterségre,
Csak erdőket járni
Csak vadat vadászni.
És addig-addig
Vadászgattak, addig:
Szarvassá változtak
Ott a nagy erdőben.
És az ő szarvuk
Ajtón be nem térhet,
Csak betér az völgyekbe;
A karcsú testük
Gunyában nem járhat,
Csak járhat az lombok közt;
A lábuk nem lép
Tűzhely hamujába,
Csak a puha avarba;
A szájuk többé
Nem iszik pohárból,
Csak tiszta forrásból.
Addig nyomozgattak,
Utat tévesztettek,
Erdő sürüjében
Szarvasokká lettek:
Karcsú szarvasokká váltak
Erdő sürüjében.
„Kedves édesapánk,
Ránk te sose célozz!
Mert téged mi tűzünk
A szarvunk hegyére
És úgy hajigálunk
Téged rétről rétre,
Téged kőről kőre,
Téged hegyről hegyre,
S téged hozzávágunk
Éles kősziklához:
Izzé-porrá zúzódsz
Kedves édes apánk!”
„Édes szeretteim,
Kedves gyermekeim,
Gyertek, gyertek haza,
Gyertek vélem haza,
Jó anyátok vár már!
Jöjjetek ti vélem
A jó anyátokhoz,
A ti jó anyátok
Várva vár magához.
A fáklyák már égnek,
Az asztal is készen,
A serlegek töltve.
Az asztalon serleg,
Anyátok kesereg; -
Serleg teli borral,
Jó anyátok gonddal. [...]”
„Kedves édes apánk,
Te csak eredj haza
A mi édes jó anyánkhoz! De mi nem megyünk!
De mi nem megyünk:
Mert a mi szarvunk
Ajtón be nem térhet,
Csak betér az völgyekbe;
A mi karcsú testünk
Gunyában nem járhat,
Csak járhat az lombok közt;
Karcsú lábunk nem lép
Tűzhely hamujába,
Csak puha avarba;
A mi szájunk többé
Nem iszik pohárból,
Csak hűvös forrásból.”
CANTATA - teljes:
https://docs.google.com/viewer?a=v&...pbnxzem92ZWdrb255dnxneDo3NzIwNDYwNzAzMzM5M2Fl
VIRTI KIÁLLÍTÁS:
“Abban az időben, amikor e sorok írója a Cantata szövegét németre fordította (1930–31), Bartók kijelentette előtte, hogy ezt a művet az ő legszemélyesebb hitvallásának érzi és vallja."
http://www.zti.hu/bartok/exhibition/hu_P7.htm
TANULMÁNY:
Aranymetszés és sorismétlés. Bartók Béla.
http://www.helikon.ro/index.php?m_r=177
SZILÁGYI DOMOKOS: Bartók Amerikában
Milyen széles az Óceán
annak, ki hazagondol -
s rossz hír számára mily rövid az út.
S százszor jajabb annak, ki már-már
gondolkodni se tud a gondtól.
Jaj neked, hús-vér idegen! -:
szerves gép itt az ember - -
próbáld szeretni - hisz mégis az a dolgod -
nem kilóra mért szerelemmel.
Hova vetemedtél
hova vetemedtél
szivárvány havasról
szivárvány havasról
tűzre te vettettél
hamuvá vedlettél
mint jó Ráduj Péter
szëme mënyecskéje
románul Marinka
magyarul Margitka
ifjú Ráduj Péter
szëme mënyecskéje
románul Marinka
magyarul Margitka
Jaj istenem a világ
kinek szoros kinek tág
jaj de szoros a világ
csontig hatol velőt vág
hogy kitágul a világ
ha egyszer jobb időt lát.
Dolgos állat az ember,
így bírja ki magát,
lesz még célszerű is
az agyontervezett világ,
mindennek oka s célja
s valami haszna van,
a jövő alaprajza
az arc ráncaiban,
emez már föld alá nő,
amaz csillagokig - -
- Komponálni? lehet még?
de hát az ember dolgozik.
Kőrösfői lányok,
mármarosi románok,
sátron sívó arabok,
kunyhón tengő törökök:
hogy a nóta régi
s hogy mindig új: így örök -
egy nyelven szól az. mind,
magyarul, románul,
s ki más értené, ha
nem Bartók tanár úr?!
"Gyöngyeiteket ne hányjátok a disznók elé, hogy meg ne tapossák lábaikkal, és fordulván, meg ne szaggassanak titeket "
(Máté: 7 : 6)
Estélyiben-frakkban
Urak-Hölgyek, hölgyek-urak,
zongoraszónál szebb
zongorafödélen a lakk,
gyémántbolygók keringenek,
csiribirivalcer -
- pucér füleknek szól,
veszett ez a hangszer!
Kicsi ember, tudsz-e
szépeket hazudni,
szép álságot hinni?
Van-e erőd: utolsóig
minden poharat kiinni?
Kin veszed meg végül,
hogy nem alhatol?
Ten bűnöd az is, ha
megszaggattatol.
annak, ki hazagondol -
s rossz hír számára mily rövid az út.
S százszor jajabb annak, ki már-már
gondolkodni se tud a gondtól.
Jaj neked, hús-vér idegen! -:
szerves gép itt az ember - -
próbáld szeretni - hisz mégis az a dolgod -
nem kilóra mért szerelemmel.
Hova vetemedtél
hova vetemedtél
szivárvány havasról
szivárvány havasról
tűzre te vettettél
hamuvá vedlettél
mint jó Ráduj Péter
szëme mënyecskéje
románul Marinka
magyarul Margitka
ifjú Ráduj Péter
szëme mënyecskéje
románul Marinka
magyarul Margitka
Jaj istenem a világ
kinek szoros kinek tág
jaj de szoros a világ
csontig hatol velőt vág
hogy kitágul a világ
ha egyszer jobb időt lát.
Dolgos állat az ember,
így bírja ki magát,
lesz még célszerű is
az agyontervezett világ,
mindennek oka s célja
s valami haszna van,
a jövő alaprajza
az arc ráncaiban,
emez már föld alá nő,
amaz csillagokig - -
- Komponálni? lehet még?
de hát az ember dolgozik.
Kőrösfői lányok,
mármarosi románok,
sátron sívó arabok,
kunyhón tengő törökök:
hogy a nóta régi
s hogy mindig új: így örök -
egy nyelven szól az. mind,
magyarul, románul,
s ki más értené, ha
nem Bartók tanár úr?!
"Gyöngyeiteket ne hányjátok a disznók elé, hogy meg ne tapossák lábaikkal, és fordulván, meg ne szaggassanak titeket "
(Máté: 7 : 6)
Estélyiben-frakkban
Urak-Hölgyek, hölgyek-urak,
zongoraszónál szebb
zongorafödélen a lakk,
gyémántbolygók keringenek,
csiribirivalcer -
- pucér füleknek szól,
veszett ez a hangszer!
Kicsi ember, tudsz-e
szépeket hazudni,
szép álságot hinni?
Van-e erőd: utolsóig
minden poharat kiinni?
Kin veszed meg végül,
hogy nem alhatol?
Ten bűnöd az is, ha
megszaggattatol.
Sikonghatsz nyersen, mint a dzsessz,
vijjogtathatsz vonósokat,
doboghatod a végtelen
szinkópás ritmusait,
csobogó fényakkordok
gyöngyözhetnek ujjaid alól -
mit számít a kőfülűeknek!
Köpj rájuk - másként nem megy.
De senki se tiltja meg,
hogy néha ne fájjon kegyetlenül.
vijjogtathatsz vonósokat,
doboghatod a végtelen
szinkópás ritmusait,
csobogó fényakkordok
gyöngyözhetnek ujjaid alól -
mit számít a kőfülűeknek!
Köpj rájuk - másként nem megy.
De senki se tiltja meg,
hogy néha ne fájjon kegyetlenül.
Fáj az otthon, ki megtagadott.
Fáj az otthon, a megtagadott.
Halál elől meghalásba menekül, aki él -
út-e az út, mely nincsen?
Kevés helye az életnek ott, hol túl sok a vér,
kevés helye az embereknek, hol túl sok az isten.
Akit sorsa meg akar tartani:
síriglan-reményben ég el.
Akit sorsa el akar veszteni:
megveri tehetetlenséggel.
Fáj az otthon, a megtagadott.
Halál elől meghalásba menekül, aki él -
út-e az út, mely nincsen?
Kevés helye az életnek ott, hol túl sok a vér,
kevés helye az embereknek, hol túl sok az isten.
Akit sorsa meg akar tartani:
síriglan-reményben ég el.
Akit sorsa el akar veszteni:
megveri tehetetlenséggel.
- 1 -
- 2 -
Gond a pénz is, míg szabadságot ad,
gond a csönd is, ha nincs.
Hogy mindent megértesz, ne áltasd magad,
a lélek végül rádpirít:
hisz nem olyannak ismer, ki. az alázatra is ráér
körömfeketényi szabadságért.
Mert a lélek, a lélek, a lélek
már semmiségnek örülni sem átall -
ó, boldogság az is,
ha Mount Vernonben barátságot kötsz egy cicával.
Marinka, Margitka,
hamvasság hamvvedre,
ajkadból rózsa nő,
rög tapos kezedre,
jó Ráduj Péternek
szëme-szép-mënyecske
Marinka, Margitka,
hamvasság hamvvedre.
Távol a gyűlölet, a szeretet is távol -
akad-e, ki a sohatöbbéig kísér a
West Side Hospitalból?
Egy fájdalom sem mérhető mással -
megértik-e, mennyire megérte
kimondani az óriás keserűséget úgy,
hogy a legtörpébb is értse?!
Jaj istenem a világ
kinek szoros kinek tág
jaj be szoros a világ
csontig hatol velőt vág
hogy kitágul a világ .
ha egyszer jobb időt lát.
Meghallani
amint fordulván csikorog a föld
ébredni fáj
valahol nyüszít egy állat -
meghallani
a lélek ultrahangjait,
szétrugdalni a valóság határait,
hogy minél többet szippanthassunk
a lehetőségek levegőjéből -
és közben ne feledjük,
hogy a feledékenység a jövő halála.
Fából faragott fájdalom,
kőbe kalapált gyűlölet,
allegro-barbaro-jelen,
polifón álom, ó, jövő,
rezdülj végig,
a megismeréstől a fölismerésig,
a céltudatos húrokon!
Rezdülj végig,
a végestől a végtelenségig,
tudatos, ésszerű varázs -:
mert csak az igaz, ami végtelen,
minden véges: megalkuvás.
Tűz-víz-föld-ég
Basa Pestát megölték
fű-füst-zöld-kék
tűz-víz-föld-ég
Basa Pestát megölték
tűz-víz-föld-ég
fű-füst-zöld-kék
hívó hűség -
a természet zenévé szerveződik
figyeljetek
hangjaira
(dúdol a mélybarna szemű -
itt csak Mr. Bartók
amerikaiak közt egy európai
felhőkarcolók közt az elemek rokona.)
Könnyel áztatott, jajszóval sulykolt idegeken
világot lépik az értelem -
aj -
múló élet múlhatatlan hangjainál
pusztuló vörösvértestekben gondolkodik a halál.
Van-e jogod elítélni
- hisz benne s belőle is élsz -
a jelent,
mert kínjában kérész-éltű fogalmakat. teremt?
Aki alkot, visszafele nem tud lépni -
ha már kinőtt minden ruhát,
meztelenül borzong a végtelen partján,
míg fölzárkózik mögé a világ.
A gondolat végül széttör minden káprázatos formát, - keserves út ez az egyszerűség felé. Keserves és hosszú az út a bizonyítástól a kinyilatkoztatásig, az okolástól az axiomatikáig, - keserves, hosszú út, mert: élet.
S az élet a bizonyíték.
Lehetnek szégyenei a logikának az axiómák: de az igazságnak remekei.
Keserves és hosszú az út a léttől a megismerésig, a megismeréstől a fölismerésig.
A megismerés üdvözítő módja nem a megfogalmazás, hanem a teremtés.
A fölismerésé a küzdelem.
Így születik a nyugalom: nyugtalanságok egyensúlya.
Semmi sincs hiába: a természet nem pazarol, s ha pazarol is: szükségszerűen. Nem szavaid: magadat pazaroltad - sokszor nemcsak a konyhapénzt: a szabadságot is be kellett osztanod, hogy holnapra is maradjon.
A beosztás kényszerű volt; magad pazarlása szükségszerű: céltudatos.
Mindig utáltad azokat, kik bizonyos dolgokat csak azért találnak ki, hogy ellentétei legyenek meglevőknek.
Vigasztal-e, ha szükségszerűen pazarlod magad?
"s a világot bármikor újraköltöm"
(Lászlóffy Aladár)
Szereti a világ, ha újraköltik:
hisz objektív valósággá válik az
újraköltés is -:
így lesz a világ halhatatlan.
Mit számít a Te, az Ő, az én halhatatlanságom -
egyedül küzdelmünk számít az egyetemes megmaradásért.
Értetlenül él-hal,
aki az érzelmek dialektikájához nem ért.
Sajnálhatod a hímnős fajokat - kettős: tehát
kettőzött magányukért,
kik sosem tudják fölfogni, hogy az élet,
- mert hisz meghalunk - a
reménytelenül szeretett:
egymásra-utaltság -, s az egymásra-utaltság
legmagasabb fokon szervezett
formája a szeretet.
Minden élőre ezer halál jut -
könnyezik a kő is.
A borzalom napjaiba
belefárad az idő is.
Dolgos állat az ember;
a cél: remény is egyben.
Így hát a félt halál sem
oly kérlelhetetlen.
Éjek zuhogó titkát
engeszteli a nap.
Ki messze fényekig ellát
az boldogabb.
Az a boldogabb s fájóbb.
Már nem áltatja semmi.
Unokák szeme tükrén
jó lesz elpihenni.
Sok csillagot túlélsz -
s ha hisszük, neked is hisszük el,
hogy nem azért, mert a vég közel.
Az élettel ekvivalens reményt
- mely mindegyikünk asztalán
jelen lehet naponta (hisz
kenyér-só magában kevés),
haszonnal esszük akkor is,
ha meg sem köszönjük talán.
Gond a pénz is, míg szabadságot ad,
gond a csönd is, ha nincs.
Hogy mindent megértesz, ne áltasd magad,
a lélek végül rádpirít:
hisz nem olyannak ismer, ki. az alázatra is ráér
körömfeketényi szabadságért.
Mert a lélek, a lélek, a lélek
már semmiségnek örülni sem átall -
ó, boldogság az is,
ha Mount Vernonben barátságot kötsz egy cicával.
Marinka, Margitka,
hamvasság hamvvedre,
ajkadból rózsa nő,
rög tapos kezedre,
jó Ráduj Péternek
szëme-szép-mënyecske
Marinka, Margitka,
hamvasság hamvvedre.
Távol a gyűlölet, a szeretet is távol -
akad-e, ki a sohatöbbéig kísér a
West Side Hospitalból?
Egy fájdalom sem mérhető mással -
megértik-e, mennyire megérte
kimondani az óriás keserűséget úgy,
hogy a legtörpébb is értse?!
Jaj istenem a világ
kinek szoros kinek tág
jaj be szoros a világ
csontig hatol velőt vág
hogy kitágul a világ .
ha egyszer jobb időt lát.
Meghallani
amint fordulván csikorog a föld
ébredni fáj
valahol nyüszít egy állat -
meghallani
a lélek ultrahangjait,
szétrugdalni a valóság határait,
hogy minél többet szippanthassunk
a lehetőségek levegőjéből -
és közben ne feledjük,
hogy a feledékenység a jövő halála.
Fából faragott fájdalom,
kőbe kalapált gyűlölet,
allegro-barbaro-jelen,
polifón álom, ó, jövő,
rezdülj végig,
a megismeréstől a fölismerésig,
a céltudatos húrokon!
Rezdülj végig,
a végestől a végtelenségig,
tudatos, ésszerű varázs -:
mert csak az igaz, ami végtelen,
minden véges: megalkuvás.
Tűz-víz-föld-ég
Basa Pestát megölték
fű-füst-zöld-kék
tűz-víz-föld-ég
Basa Pestát megölték
tűz-víz-föld-ég
fű-füst-zöld-kék
hívó hűség -
a természet zenévé szerveződik
figyeljetek
hangjaira
(dúdol a mélybarna szemű -
itt csak Mr. Bartók
amerikaiak közt egy európai
felhőkarcolók közt az elemek rokona.)
Könnyel áztatott, jajszóval sulykolt idegeken
világot lépik az értelem -
aj -
múló élet múlhatatlan hangjainál
pusztuló vörösvértestekben gondolkodik a halál.
Van-e jogod elítélni
- hisz benne s belőle is élsz -
a jelent,
mert kínjában kérész-éltű fogalmakat. teremt?
Aki alkot, visszafele nem tud lépni -
ha már kinőtt minden ruhát,
meztelenül borzong a végtelen partján,
míg fölzárkózik mögé a világ.
A gondolat végül széttör minden káprázatos formát, - keserves út ez az egyszerűség felé. Keserves és hosszú az út a bizonyítástól a kinyilatkoztatásig, az okolástól az axiomatikáig, - keserves, hosszú út, mert: élet.
S az élet a bizonyíték.
Lehetnek szégyenei a logikának az axiómák: de az igazságnak remekei.
Keserves és hosszú az út a léttől a megismerésig, a megismeréstől a fölismerésig.
A megismerés üdvözítő módja nem a megfogalmazás, hanem a teremtés.
A fölismerésé a küzdelem.
Így születik a nyugalom: nyugtalanságok egyensúlya.
Semmi sincs hiába: a természet nem pazarol, s ha pazarol is: szükségszerűen. Nem szavaid: magadat pazaroltad - sokszor nemcsak a konyhapénzt: a szabadságot is be kellett osztanod, hogy holnapra is maradjon.
A beosztás kényszerű volt; magad pazarlása szükségszerű: céltudatos.
Mindig utáltad azokat, kik bizonyos dolgokat csak azért találnak ki, hogy ellentétei legyenek meglevőknek.
Vigasztal-e, ha szükségszerűen pazarlod magad?
"s a világot bármikor újraköltöm"
(Lászlóffy Aladár)
Szereti a világ, ha újraköltik:
hisz objektív valósággá válik az
újraköltés is -:
így lesz a világ halhatatlan.
Mit számít a Te, az Ő, az én halhatatlanságom -
egyedül küzdelmünk számít az egyetemes megmaradásért.
Értetlenül él-hal,
aki az érzelmek dialektikájához nem ért.
Sajnálhatod a hímnős fajokat - kettős: tehát
kettőzött magányukért,
kik sosem tudják fölfogni, hogy az élet,
- mert hisz meghalunk - a
reménytelenül szeretett:
egymásra-utaltság -, s az egymásra-utaltság
legmagasabb fokon szervezett
formája a szeretet.
Minden élőre ezer halál jut -
könnyezik a kő is.
A borzalom napjaiba
belefárad az idő is.
Dolgos állat az ember;
a cél: remény is egyben.
Így hát a félt halál sem
oly kérlelhetetlen.
Éjek zuhogó titkát
engeszteli a nap.
Ki messze fényekig ellát
az boldogabb.
Az a boldogabb s fájóbb.
Már nem áltatja semmi.
Unokák szeme tükrén
jó lesz elpihenni.
Sok csillagot túlélsz -
s ha hisszük, neked is hisszük el,
hogy nem azért, mert a vég közel.
Az élettel ekvivalens reményt
- mely mindegyikünk asztalán
jelen lehet naponta (hisz
kenyér-só magában kevés),
haszonnal esszük akkor is,
ha meg sem köszönjük talán.
Aldous Huxley kiszámította, hogy a csend köre évenként tizenhárom és fél kilométerrel szűkül. Már nincs messze az az idő, szól, amikor a csend a földről tökéletesen eltűnik. Boldog lesz, akinek néha sikerül a Himalájában, vagy az óceánon félórás megnyugvásban részesülni. A meghittség köre egyre kisebb.
- . -
Karl Friedrich Schinkel: SZIKLAKAPU ...
a "nem is tudom" különös SZÉPSÉGEA kertet választom és a könyvtárszobát, a hallgatag sétákat, a szótlan imát és a csendes üldögélést. Miért? Mert így lemérhetetlenül többet kapok abból, amire szükségem van. A magányban élt élet a nyilvánosnál határtalanul gazdagabb. Életemben magamnak akarok élni, nem pedig a nyilvánosságnak.
![25702_0[1].jpg](https://canadahun.com/data/attachments/325/325270-c5a00ef8605228d9bd806d53857b4521.jpg "25702_0[1].jpg")
Vas István
CAMBRIDGE-I ELÉGIA
Az íves boltozat alatt,
A legyező-gótika alatt,
Eszembe jutott Sárospatak,
Nem is tudom, miért.
Talán az együgyű kis boltozat
Jutott eszembe,
Ahol a faragott rózsa alatt
Négy tehetetlen magyar nagyúr
Vergődve, megromolva és bizalmatlanul
Egymással sub rosa beszélt,
Hogy mi lenne, ha... mi lenne...
És jártam, néztem, álltam
Kollégiumi parkvilágban,
Rododendronok, gótikák,
Röneszánsz kutak, azaleák,
A pázsit meg az Erasmus-ablak
Gyöngéd izzással felragyogtak
Hűvös, tengeri, szürke szélben.
Ezt is megéltem, ezt is megértem...
Hányszor gondoltam erre a veszélyben,
Mikor üldözve, zaklatottan,
Diákjait, költőit fordítottam,
Börtönök, razziák közt, angol bombaverésben,
S háromszáz év után
Az ő lelkükkel egyetértve írtam,
Suckling, a gavallér, Marvell, a puritán,
Nyakfodros, régi angolok
Adtak erőt, hogy azt kibírjam.
S most innen arra gondolok,
Miről beszéltek a „rózsa alatt”!
Hát mit nekem nagyúri összeesküvők,
A kelepcébe hullt, szomorú dúvadak,
Mit tudok velük kezdeni?
Mit nekem a bécsújhelyi
Siralomház fala?
Mikor azt nézték, mit gondoltak ők?
Hogy „kár vala ... kár vala...”?
És ugyanakkor itt
A Cam folyón ugyanígy
Siklottak puntjaik,
Rajtuk a csáklyázó diákok,
Velük a hamvas bőrű lányok,
Mezítláb akkor is, hűvös, tengeri szélben,
A költő kezében gitár
Vagy lant inkább?
Kár vala, kár –
Ezt gondolhatta börtönében.
Egy ívelt kis kőhídon át
Fekete köntösében két diák –
Elég ma Cambridge-ből, elég!
Hogyan is szokás az elégiát
Befejezni? Él magyar, áll Buda még...
Csodának ez is épp elég.
Mert elmúltak a nagyurak,
De megmaradt Sárospatak,
Megmaradt Sárospatakon
A régi metszet a falon:
Zrínyi Péter
Horvát bán
Inas nyakán
Még levágatlanul szegény fejével.
Az egész alak
Áthúzva vastagon
– Tán Bretzenheim vagy Windischgrätz alatt –
Rajta felírás, kései,
És ma is hirdeti
Császárhűséggel a fekete tinta:
„Decapitato in Vienna.”
De megmaradt
Sárospatak
És megmaradtak ablakdíszei,
A röneszánsz domborművek,
A bajszos és kerek,
Víg magyar koponyák.
Onnan néznek le rád,
És él magyar, áll Buda,
És ez is épp elég csoda,
A századokon át
Élnek a magyar koponyák,
A múlt csak példa legyen ma:
Decapitato in Vienna
Elég volt már, elég!
Hol is vagyok? Szívem ritmust cserél.
Emeletes teázó, tej és erős tea.
Barátságosan szürke angol ég.
Rododendron, narancsvörös, lila,
Buján tenyésző sárga viola.
Tengerről fúj a szél.
- . -
Vas István:
EGY KÖLTŐHÖZ
1---
Ó, költőm, voltak régi mesterek,
Oly hősiesek és oly kedvesek,
Kik éldegéltek spanyol és olasz
Kis városokban – látom őket én –
Járkálva piszkos, szűk falak között.
A nép köröttük koldus és szegény
S nem éppen oly szépségbe öltözött,
Mely messziről is felragyog. De lám,
E régi festők, jámbor mesterek
Figyelnek, és ecsetjeik nyomán
Egy-egy szeméten játszó kisgyerek
A vásznon mennyek fejedelme lesz,
A rongyos pásztor égő vértanú,
Madonna mellett álló szent emez,
Mögötte dombsor, édes hajlatú.
Ó, furcsa szentek, furcsa Máriák!
Így boldogulnak a szegények és
A szentek égi glóriáin át
Szívedhez szól a földi szenvedés.
A földön elnyomott, de itt ragyog.
Körüllebegik bájos angyalok.
2-----
Lásd, te hasonló vagy, szeretett költőm, eme régi
Festőkhöz. Te a földről, sárföldről a sötétlő
Embereket ragyogón kiszinezve elénk vetitetted,
Képeid úgy övezik, mint dicsfény s angyalok, őket.
Mind fiatal forradalmár! Hát ki lehetne velük, ha
Nem mi, költők? Mert a nemesség vonzza a költőt,
Mind, ami lázad, mind, ami lelkes, mind, ami szárnyal.
S merre találni nemes gesztust ma? A gazdagoké tán?
Pénz nemesíteni nem tud, a pénznek rossz szaga átüt
Csipkén, kölnivizen, selyemingen. A régi nemesség
Hősi szivét ma ki kapta örökbe? Egy eszme nevében
Kik tudnak meghalni ma? Játszva dacolni veszéllyel?
Kik ma „a gondolat elszánt, hős szeretői”? előttem
Élnek alakjaid, éles a száz színben ragyogó kép,
Látom a kis csapatot hóban, télben dideregve,
Rendőr-gépkocsi puskagolyói elől menekülve,
Látom a hősnőd szép mosolyát és karcsú alakját
Járni a puskagolyók között is szeretői után és
Hősiesen meghalni szabadságért szerelemből,
Látom a dac makacs újrakelését, újrabukását,
Érzem a vérbebukó vereség keserű izeit még.
Ó, ha e hexameter gépfegyver volna, golyókká
Válnának szavaim, pattogva, sziszegve kiszállók ...
3----
Ó költőm, én már régen érzek kedvet
A vesztett ügyért verssel is kiállni,
A vesztett ügyért, mit mindenki megvet,
A változó divattal szembeszállni.
Már mind leverve börtönbe, halálba,
Aztán a rend kilép a puszta térre,
A nagyszerű! – feszül egyenruhája,
Nyomor s az elnyomás: két hadsegéde.
Ha fegyver nincs, hát verset ellenébe!
De hangszereddel nem versenyzek én,
Az én tollamból nem telik regény,
Ám színesebb a sok hangszer zenéje,
S a dallamot, mit kezdett harsonád,
Én egy tilinkón hadd fújom tovább!
mm
Vas István:
PÁRBESZÉD KÉT ISMERETLEN KÖZÖTT
És megint a rózsák.
És megint a nyár.
Még észreveszed?
Egyre sűrűbben.
Fut az év.
És egyre rövidebb.
Lassan kifogysz az időből.
Kifogyok.
No és mi lesz?
Mi lenne? Az, amire azt mondják, természetes.
Szóval, eltűröd?
Nem. Csak kibírom azt, ami tűrhetetlen.
És mivel készülsz rá?
Semmivel.
Most is mi van a kezedben?
Hát az, ami szokott. A cigaretta, a pohár, a toll.
Persze, a szánalmas kacat, amihez ragaszkodol,
A személyes holmi, az emlék, az arcok, a tulajdonod.
Meddig akarod tartani? Jobb lesz, ha eldobod,
És üres kézzel elindulsz és elmégy az utakon túlra,
A domb tetejére.
Minek?
Addigra ősz lesz újra,
És a domb tetején, ahol egy fa, egy bokor sem akad,
Hideg eső veri az árvalányhajat,
És a csupasz domb tetején az eső téged is csupaszra ver,
És kimossa belőled azt, amit ma fontosnak hiszel,
És kihullanak belőled az arcok és adatok,
És a lényegig csupaszon átléphetsz, tudod, hová.
Nem akarok
Átlépni sehová, ha nem úgy, aki vagyok.
És nem megyek föl a csupasz dombra.
Ne légy konok.
De konok vagyok és még mindig gyűjtöm azt, ami megtelít,
És konokul nem akarok lecsupaszodni a lényegig.
Tudom, kifogyok az időből. De nem akarok kifogyni
Abból, ami a hideg esőben is tán fel tud majd lobogni.
És mit gondolsz? Azzal a lobogással megnyered
Azt, ami vár?
Vagy annak is tán feltételeket
Szabnál?
Nem. Csak a feltételeit nem fogadhatom el,
És aminek nem én kellek, az énnekem se kell.
Mert lettem, ami lettem, és magamat meg nem adom.
Elveszi úgyis.
Vegye el, ha van ilyen hatalom.
Kifogysz az időből. Készülj, mert készül rád az, ami vár.
És mi lesz addig?
Megint a rózsák és megint a nyár.
Csatolások
-
apollo-s-chariot-5 (1).jpg
Áprily Lajos
Északi rózsák
Nem álmodtam: szín, illat volt, valóság,
bár észak adta, nem csodás kelet.
Már őszutó volt s nyíltak még a rózsák
Saint-Andrewsnál, a tengerpart felett.
A Golf - mondotta egy tudós kisérő -,
az itt a skót parthoz közel vonul.
A pázsitunk is attól frissen-élő,
a rózsánk is Golf-klímában virul...
Ha most, mikor betegség, baj megintett,
s a lelkünk nagy, komor fagytól remeg,
mint azt a partot, úgy becézne minket
egy hervadástól védő Golf-meleg.
Hogy egy-egy színt lobbantsunk, elmulóban,
s virággal várjunk zúzmarát, telet,
pompázva - mint a rózsák őszutóban
Saint-Andrewsnál, a tengerpart felett.
