Sziasztok!
Keresem az Ötödik muskétás című 1979-es filmet.
Nem tudja valaki, hogy hol tudnám letölteni?
Köszi előre is!
Keresem az Ötödik muskétás című 1979-es filmet.
Nem tudja valaki, hogy hol tudnám letölteni?
Köszi előre is!
Látcső /Beszélgetés színházról, filmről, kultúráról/
- Téma inditó Melitta
- Kezdés dátuma
Kritika
Hát a becstelen brigantik igazi nehéz eset. ismerni kell Tarantinó munkásságát ennek megértéséhez. Az biztos, hogy egyben nagyon sok megnézni, ezért én fejezetenként néztem meg. Zseniális. Azóta láttam már 10 alkalommal!:444:
Hát a becstelen brigantik igazi nehéz eset. ismerni kell Tarantinó munkásságát ennek megértéséhez. Az biztos, hogy egyben nagyon sok megnézni, ezért én fejezetenként néztem meg. Zseniális. Azóta láttam már 10 alkalommal!:444:
CJ7, bár nem tipikus Stephen Chow-film, de aranyos
az én egyik kedvenc filmem az amerikai szépség.
ajánlom mindenkinek.az a film igazán megmutatja az emberi természet tipusait.arrol szól,hogy egy átlagosnak hitt amerikai család a zárt ajtók mögött közel sem olyan tökéletes mint amilyennek mutatja magát.és ez nem csak amerikára értendö.
a hazugságok,csalások,boldogtalanság.
hogy ha egyszer boldogtalanná vált az életed,vajon visszaszerezheted-e újra?élvezheted-e megint mindennapjaidat?
súlyos gondolatok és hasznosak
ajánlom mindenkinek.az a film igazán megmutatja az emberi természet tipusait.arrol szól,hogy egy átlagosnak hitt amerikai család a zárt ajtók mögött közel sem olyan tökéletes mint amilyennek mutatja magát.és ez nem csak amerikára értendö.
a hazugságok,csalások,boldogtalanság.
hogy ha egyszer boldogtalanná vált az életed,vajon visszaszerezheted-e újra?élvezheted-e megint mindennapjaidat?
súlyos gondolatok és hasznosak
Az elveszett jelkép: újra tarolt a Dan Brown-recept
Már a megjelenése első napján több mint egymillió példány fogyott belőle, a könyv magyar nyelvű változata pedig nagyon gyorsan felkerült a sikerlistákra. Kíváncsiak voltunk, vajon beváltja-e a hozzá fűzött reményeket Dan Brown legújabb regénye, Az elveszett jelkép.
Robert Langdont, a Harvard szimbólumkutatóját az utolsó percben kérik fel egy esti előadásra a washingtoni Capitolium épületében. Közvetlenül megérkezése után azonban egy hátborzongató szimbólumokkal rejtjelezett, nyugtalanító tárgyat fedeznek fel a Rotunda kellős közepén. Langdon egy ősi meghívót közvetít benne, amely a titkos ezoterikus bölcsesség rég letűnt világába invitálja megfejtőjét.
Amikor brutálisan elrabolják Peter Solomont, a híres filantrópot és szabadkőművest, Langdon nagyra becsült mentorát, a professzor ráébred, hogy csak úgy mentheti meg barátja életét, ha elfogadja a rejtélyes meghívást és követi az utat, akárhova vezessen is. Langdon gyorsan ott találja magát Amerika legnagyobb hatalmi központjának színfalai mögött, a város láthatatlan termeiben, templomaiban, alagútjaiban. Ami mindeddig ismerős volt, az most átváltozik egy mesterien elleplezett múlt titokzatos, félhomályos világává, amelyben szabadkőműves rejtélyek és sosem látott felfedezések vezetik őt az egyetlen lehetséges és felfoghatatlan igazsághoz.
Dan Brownt rengeteg éles hangú kritika érte korábbi két sikerkönyve, az Angyalok és démonok, valamint A Da Vinci-kód történelmi hitelessége - vagy hiteltelensége - miatt. Külföldi lapok Az elveszett jelképAz elveszett jelkép szabadkőműves vonatkozásainak egy részét is kétségbe vonták, de az minden olvasó számára érezhető, hogy rengeteg művészettörténeti, történelmi és tudományos kutatás áll a legújabb Brown-regény mögött - valóban sok mindent tudunk meg például a washingtoni épületek történetéről, tervezőiről, a hozzá kapcsolódó legendákról és megtörtént eseményekről, ahogy a sztoriban fontos szerepet játszó noetika is valós, létező tudományág. Nem csoda, az író ugyanis - saját bevallása szerint - több mint hat évig dolgozott a sztorin, és ebben segítségére volt műveszettörténész felesége, Blythe is.
A regény alaposan elmélyed a szabadkőművesek célkitűzéseiben, és nem csupán a hátborzongató szertartásokat és furcsaságokat tárja fel, ahogy azt korábban A Da Vinci-kódban és az Angyalok és démonokban láthattuk. Jóval filozofikusabb a befejezés is, és aki szerelmi történetre is várt (hiszen ne feledjük, a jól ismert főszereplő, a szimbólumkutató Robert Langdon a másik két könyvben egy nap alatt összemelegedett aktuális segítőtársaival, Sophie Neveu-vel és Vittoria Vetrával), az csalódni fog, mert bár ismét egy gyönyörű nő társaságában harcol a szabadkőműves titok megfejtéséért a professzor, itt elmarad a szerelmi jelenet.
A sok-sok történelmi és tudomány ismeret miatt mintha lassabban pörögnének az események, de ennek ellenére Az elveszett jelkép bővelkedik filmes megoldásokban - amelyeket Dan Brown kifejezetten kedvel, ahogy ezt több interjúban kifejtette. Ahogy már megszokhattuk, a történet elején különálló apró puzzledarabok a sztori végére összeállnak, és a nagy rácsodálkozás sem marad el, még ha olyan eget rengető következtetésre nem is jut a regény, mint A Da Vinci-kódban.
Már várjuk a következő Dan Brown-regényt
Dan Brown következő regénye a kiszivárgott hírek szerint Oroszországban játszódik majd, bár ezt a szerző nem erősítette meg egyetlen lapnak sem. Igaz, azt elismerte, hogy az Hermitage régóta foglalkoztatja. Pár évvel korábban az író állítólag egy dél-afrikai püspökhöz, Emanuel Milingóhoz fordult, hogy segítsen neki az anyaggyűjtésben, ugyanis a jövőben szeretne foglalkozni az ördögűzéssel is. Hogy a Vatikán, az Opus Dei, az illuminátusok, a Sio rend, a NASA és a szabadkőművesek után milyen titokzatos szervezet vagy csoport köré építi majd következő bestsellerét Dan Brown, azt valószínűleg csak jó néhány év múlva tudjuk majd meg.
Dan Brown - tanárból lett sikerszerző
Dan Brown az amerikai Exeterben született 1964-ben, és ott is nőtt fel. Édesapja matematikatanárként dolgozott, édesanyja pedig írónő. Brown a Phillips Exeter Academy-n végzett 1982-ben, majd Los Angelesbe ment, ahol zenészként és zeneszerzőként dolgozott, több album elkészítésében is közreműködött. 1993-ban tért vissza az irodalomhoz, és tanárként dolgozott - interjúiban ma is szívesen kifejti, hogy egyszer maj újra a katedrán szeretne állni.
<!-- Belépés eleje -->
Már a megjelenése első napján több mint egymillió példány fogyott belőle, a könyv magyar nyelvű változata pedig nagyon gyorsan felkerült a sikerlistákra. Kíváncsiak voltunk, vajon beváltja-e a hozzá fűzött reményeket Dan Brown legújabb regénye, Az elveszett jelkép.
Robert Langdont, a Harvard szimbólumkutatóját az utolsó percben kérik fel egy esti előadásra a washingtoni Capitolium épületében. Közvetlenül megérkezése után azonban egy hátborzongató szimbólumokkal rejtjelezett, nyugtalanító tárgyat fedeznek fel a Rotunda kellős közepén. Langdon egy ősi meghívót közvetít benne, amely a titkos ezoterikus bölcsesség rég letűnt világába invitálja megfejtőjét.
Amikor brutálisan elrabolják Peter Solomont, a híres filantrópot és szabadkőművest, Langdon nagyra becsült mentorát, a professzor ráébred, hogy csak úgy mentheti meg barátja életét, ha elfogadja a rejtélyes meghívást és követi az utat, akárhova vezessen is. Langdon gyorsan ott találja magát Amerika legnagyobb hatalmi központjának színfalai mögött, a város láthatatlan termeiben, templomaiban, alagútjaiban. Ami mindeddig ismerős volt, az most átváltozik egy mesterien elleplezett múlt titokzatos, félhomályos világává, amelyben szabadkőműves rejtélyek és sosem látott felfedezések vezetik őt az egyetlen lehetséges és felfoghatatlan igazsághoz.
Dan Brownt rengeteg éles hangú kritika érte korábbi két sikerkönyve, az Angyalok és démonok, valamint A Da Vinci-kód történelmi hitelessége - vagy hiteltelensége - miatt. Külföldi lapok Az elveszett jelképAz elveszett jelkép szabadkőműves vonatkozásainak egy részét is kétségbe vonták, de az minden olvasó számára érezhető, hogy rengeteg művészettörténeti, történelmi és tudományos kutatás áll a legújabb Brown-regény mögött - valóban sok mindent tudunk meg például a washingtoni épületek történetéről, tervezőiről, a hozzá kapcsolódó legendákról és megtörtént eseményekről, ahogy a sztoriban fontos szerepet játszó noetika is valós, létező tudományág. Nem csoda, az író ugyanis - saját bevallása szerint - több mint hat évig dolgozott a sztorin, és ebben segítségére volt műveszettörténész felesége, Blythe is.
A regény alaposan elmélyed a szabadkőművesek célkitűzéseiben, és nem csupán a hátborzongató szertartásokat és furcsaságokat tárja fel, ahogy azt korábban A Da Vinci-kódban és az Angyalok és démonokban láthattuk. Jóval filozofikusabb a befejezés is, és aki szerelmi történetre is várt (hiszen ne feledjük, a jól ismert főszereplő, a szimbólumkutató Robert Langdon a másik két könyvben egy nap alatt összemelegedett aktuális segítőtársaival, Sophie Neveu-vel és Vittoria Vetrával), az csalódni fog, mert bár ismét egy gyönyörű nő társaságában harcol a szabadkőműves titok megfejtéséért a professzor, itt elmarad a szerelmi jelenet.
A sok-sok történelmi és tudomány ismeret miatt mintha lassabban pörögnének az események, de ennek ellenére Az elveszett jelkép bővelkedik filmes megoldásokban - amelyeket Dan Brown kifejezetten kedvel, ahogy ezt több interjúban kifejtette. Ahogy már megszokhattuk, a történet elején különálló apró puzzledarabok a sztori végére összeállnak, és a nagy rácsodálkozás sem marad el, még ha olyan eget rengető következtetésre nem is jut a regény, mint A Da Vinci-kódban.
Már várjuk a következő Dan Brown-regényt
Dan Brown következő regénye a kiszivárgott hírek szerint Oroszországban játszódik majd, bár ezt a szerző nem erősítette meg egyetlen lapnak sem. Igaz, azt elismerte, hogy az Hermitage régóta foglalkoztatja. Pár évvel korábban az író állítólag egy dél-afrikai püspökhöz, Emanuel Milingóhoz fordult, hogy segítsen neki az anyaggyűjtésben, ugyanis a jövőben szeretne foglalkozni az ördögűzéssel is. Hogy a Vatikán, az Opus Dei, az illuminátusok, a Sio rend, a NASA és a szabadkőművesek után milyen titokzatos szervezet vagy csoport köré építi majd következő bestsellerét Dan Brown, azt valószínűleg csak jó néhány év múlva tudjuk majd meg.
Dan Brown - tanárból lett sikerszerző
Dan Brown az amerikai Exeterben született 1964-ben, és ott is nőtt fel. Édesapja matematikatanárként dolgozott, édesanyja pedig írónő. Brown a Phillips Exeter Academy-n végzett 1982-ben, majd Los Angelesbe ment, ahol zenészként és zeneszerzőként dolgozott, több album elkészítésében is közreműködött. 1993-ban tért vissza az irodalomhoz, és tanárként dolgozott - interjúiban ma is szívesen kifejti, hogy egyszer maj újra a katedrán szeretne állni.
<!-- Belépés eleje -->
Az elveszett jelkép: újra tarolt a Dan Brown-recept
Az elveszett jelkép: újra tarolt a Dan Brown-recept
Már a megjelenése első napján több mint egymillió példány fogyott belőle, a könyv magyar nyelvű változata pedig nagyon gyorsan felkerült a sikerlistákra. Kíváncsiak voltunk, vajon beváltja-e a hozzá fűzött reményeket Dan Brown legújabb regénye, Az elveszett jelkép.
Robert Langdont, a Harvard szimbólumkutatóját az utolsó percben kérik fel egy esti előadásra a washingtoni Capitolium épületében. Közvetlenül megérkezése után azonban egy hátborzongató szimbólumokkal rejtjelezett, nyugtalanító tárgyat fedeznek fel a Rotunda kellős közepén. Langdon egy ősi meghívót közvetít benne, amely a titkos ezoterikus bölcsesség rég letűnt világába invitálja megfejtőjét.
Amikor brutálisan elrabolják Peter Solomont, a híres filantrópot és szabadkőművest, Langdon nagyra becsült mentorát, a professzor ráébred, hogy csak úgy mentheti meg barátja életét, ha elfogadja a rejtélyes meghívást és követi az utat, akárhova vezessen is. Langdon gyorsan ott találja magát Amerika legnagyobb hatalmi központjának színfalai mögött, a város láthatatlan termeiben, templomaiban, alagútjaiban. Ami mindeddig ismerős volt, az most átváltozik egy mesterien elleplezett múlt titokzatos, félhomályos világává, amelyben szabadkőműves rejtélyek és sosem látott felfedezések vezetik őt az egyetlen lehetséges és felfoghatatlan igazsághoz.
Dan Brownt rengeteg éles hangú kritika érte korábbi két sikerkönyve, az Angyalok és démonok, valamint A Da Vinci-kód történelmi hitelessége - vagy hiteltelensége - miatt. Külföldi lapok Az elveszett jelképAz elveszett jelkép szabadkőműves vonatkozásainak egy részét is kétségbe vonták, de az minden olvasó számára érezhető, hogy rengeteg művészettörténeti, történelmi és tudományos kutatás áll a legújabb Brown-regény mögött - valóban sok mindent tudunk meg például a washingtoni épületek történetéről, tervezőiről, a hozzá kapcsolódó legendákról és megtörtént eseményekről, ahogy a sztoriban fontos szerepet játszó noetika is valós, létező tudományág. Nem csoda, az író ugyanis - saját bevallása szerint - több mint hat évig dolgozott a sztorin, és ebben segítségére volt műveszettörténész felesége, Blythe is.
A regény alaposan elmélyed a szabadkőművesek célkitűzéseiben, és nem csupán a hátborzongató szertartásokat és furcsaságokat tárja fel, ahogy azt korábban A Da Vinci-kódban és az Angyalok és démonokban láthattuk. Jóval filozofikusabb a befejezés is, és aki szerelmi történetre is várt (hiszen ne feledjük, a jól ismert főszereplő, a szimbólumkutató Robert Langdon a másik két könyvben egy nap alatt összemelegedett aktuális segítőtársaival, Sophie Neveu-vel és Vittoria Vetrával), az csalódni fog, mert bár ismét egy gyönyörű nő társaságában harcol a szabadkőműves titok megfejtéséért a professzor, itt elmarad a szerelmi jelenet.
A sok-sok történelmi és tudomány ismeret miatt mintha lassabban pörögnének az események, de ennek ellenére Az elveszett jelkép bővelkedik filmes megoldásokban - amelyeket Dan Brown kifejezetten kedvel, ahogy ezt több interjúban kifejtette. Ahogy már megszokhattuk, a történet elején különálló apró puzzledarabok a sztori végére összeállnak, és a nagy rácsodálkozás sem marad el, még ha olyan eget rengető következtetésre nem is jut a regény, mint A Da Vinci-kódban.
Már várjuk a következő Dan Brown-regényt
Dan Brown következő regénye a kiszivárgott hírek szerint Oroszországban játszódik majd, bár ezt a szerző nem erősítette meg egyetlen lapnak sem. Igaz, azt elismerte, hogy az Hermitage régóta foglalkoztatja. Pár évvel korábban az író állítólag egy dél-afrikai püspökhöz, Emanuel Milingóhoz fordult, hogy segítsen neki az anyaggyűjtésben, ugyanis a jövőben szeretne foglalkozni az ördögűzéssel is. Hogy a Vatikán, az Opus Dei, az illuminátusok, a Sio rend, a NASA és a szabadkőművesek után milyen titokzatos szervezet vagy csoport köré építi majd következő bestsellerét Dan Brown, azt valószínűleg csak jó néhány év múlva tudjuk majd meg.
Dan Brown - tanárból lett sikerszerző
Dan Brown az amerikai Exeterben született 1964-ben, és ott is nőtt fel. Édesapja matematikatanárként dolgozott, édesanyja pedig írónő. Brown a Phillips Exeter Academy-n végzett 1982-ben, majd Los Angelesbe ment, ahol zenészként és zeneszerzőként dolgozott, több album elkészítésében is közreműködött. 1993-ban tért vissza az irodalomhoz, és tanárként dolgozott - interjúiban ma is szívesen kifejti, hogy egyszer maj újra a katedrán szeretne állni.
Az elveszett jelkép: újra tarolt a Dan Brown-recept
Már a megjelenése első napján több mint egymillió példány fogyott belőle, a könyv magyar nyelvű változata pedig nagyon gyorsan felkerült a sikerlistákra. Kíváncsiak voltunk, vajon beváltja-e a hozzá fűzött reményeket Dan Brown legújabb regénye, Az elveszett jelkép.
Robert Langdont, a Harvard szimbólumkutatóját az utolsó percben kérik fel egy esti előadásra a washingtoni Capitolium épületében. Közvetlenül megérkezése után azonban egy hátborzongató szimbólumokkal rejtjelezett, nyugtalanító tárgyat fedeznek fel a Rotunda kellős közepén. Langdon egy ősi meghívót közvetít benne, amely a titkos ezoterikus bölcsesség rég letűnt világába invitálja megfejtőjét.
Amikor brutálisan elrabolják Peter Solomont, a híres filantrópot és szabadkőművest, Langdon nagyra becsült mentorát, a professzor ráébred, hogy csak úgy mentheti meg barátja életét, ha elfogadja a rejtélyes meghívást és követi az utat, akárhova vezessen is. Langdon gyorsan ott találja magát Amerika legnagyobb hatalmi központjának színfalai mögött, a város láthatatlan termeiben, templomaiban, alagútjaiban. Ami mindeddig ismerős volt, az most átváltozik egy mesterien elleplezett múlt titokzatos, félhomályos világává, amelyben szabadkőműves rejtélyek és sosem látott felfedezések vezetik őt az egyetlen lehetséges és felfoghatatlan igazsághoz.
Dan Brownt rengeteg éles hangú kritika érte korábbi két sikerkönyve, az Angyalok és démonok, valamint A Da Vinci-kód történelmi hitelessége - vagy hiteltelensége - miatt. Külföldi lapok Az elveszett jelképAz elveszett jelkép szabadkőműves vonatkozásainak egy részét is kétségbe vonták, de az minden olvasó számára érezhető, hogy rengeteg művészettörténeti, történelmi és tudományos kutatás áll a legújabb Brown-regény mögött - valóban sok mindent tudunk meg például a washingtoni épületek történetéről, tervezőiről, a hozzá kapcsolódó legendákról és megtörtént eseményekről, ahogy a sztoriban fontos szerepet játszó noetika is valós, létező tudományág. Nem csoda, az író ugyanis - saját bevallása szerint - több mint hat évig dolgozott a sztorin, és ebben segítségére volt műveszettörténész felesége, Blythe is.
A regény alaposan elmélyed a szabadkőművesek célkitűzéseiben, és nem csupán a hátborzongató szertartásokat és furcsaságokat tárja fel, ahogy azt korábban A Da Vinci-kódban és az Angyalok és démonokban láthattuk. Jóval filozofikusabb a befejezés is, és aki szerelmi történetre is várt (hiszen ne feledjük, a jól ismert főszereplő, a szimbólumkutató Robert Langdon a másik két könyvben egy nap alatt összemelegedett aktuális segítőtársaival, Sophie Neveu-vel és Vittoria Vetrával), az csalódni fog, mert bár ismét egy gyönyörű nő társaságában harcol a szabadkőműves titok megfejtéséért a professzor, itt elmarad a szerelmi jelenet.
A sok-sok történelmi és tudomány ismeret miatt mintha lassabban pörögnének az események, de ennek ellenére Az elveszett jelkép bővelkedik filmes megoldásokban - amelyeket Dan Brown kifejezetten kedvel, ahogy ezt több interjúban kifejtette. Ahogy már megszokhattuk, a történet elején különálló apró puzzledarabok a sztori végére összeállnak, és a nagy rácsodálkozás sem marad el, még ha olyan eget rengető következtetésre nem is jut a regény, mint A Da Vinci-kódban.
Már várjuk a következő Dan Brown-regényt
Dan Brown következő regénye a kiszivárgott hírek szerint Oroszországban játszódik majd, bár ezt a szerző nem erősítette meg egyetlen lapnak sem. Igaz, azt elismerte, hogy az Hermitage régóta foglalkoztatja. Pár évvel korábban az író állítólag egy dél-afrikai püspökhöz, Emanuel Milingóhoz fordult, hogy segítsen neki az anyaggyűjtésben, ugyanis a jövőben szeretne foglalkozni az ördögűzéssel is. Hogy a Vatikán, az Opus Dei, az illuminátusok, a Sio rend, a NASA és a szabadkőművesek után milyen titokzatos szervezet vagy csoport köré építi majd következő bestsellerét Dan Brown, azt valószínűleg csak jó néhány év múlva tudjuk majd meg.
Dan Brown - tanárból lett sikerszerző
Dan Brown az amerikai Exeterben született 1964-ben, és ott is nőtt fel. Édesapja matematikatanárként dolgozott, édesanyja pedig írónő. Brown a Phillips Exeter Academy-n végzett 1982-ben, majd Los Angelesbe ment, ahol zenészként és zeneszerzőként dolgozott, több album elkészítésében is közreműködött. 1993-ban tért vissza az irodalomhoz, és tanárként dolgozott - interjúiban ma is szívesen kifejti, hogy egyszer maj újra a katedrán szeretne állni.
Angyalok és Démonok kritika:
Kedvenc szimbólumszakértőnk, Robert Langdon visszatért. Az elcsépeltnek hangzó Angyalok és démonok néhol hasonló minőségű is, de azért elődjéhez hasonlóan ez is könnyed szórakozást nyújt, bár nem közvetlenül a DaVinci kód folytatása. Sőt, gyakorlatilag semmi köze nincs hozzá, főleg, hogy maga a könyv előbb készült el, mint a korábbi film könyvalakja . Ez is minimális gondolkozásra késztető krimiszerűség (komolyabb átgondolás elrontaná az élményt, úgyhogy szigoran tilos), ismét az egyházzal a főszerepben. A Da Vinci - kód hatalmas siker volt, óriási hírverést kapott botrányainak köszönhetően, már a könyv is, a film pedig csak rátett erre egy lapáttal. Persze valószínűleg műbalhé volt az egész, azon sem lepődnék meg, ha a „mélyen tisztelt katolikus egyház” is kapott volna a bevételből. Így került be a köztudatba a fentebb említett címmel megáldott, korábban meglehetősen sikertelen másik Dan Brown könyv, amelynek mint kiderül, mégis jelentése van, s amely már csak fele olyan jól termelt a pénztáraknál, pedig nem szolgált rá erre. Más mint a DaVinci – kód, de nagyjából mégis hasonló minőséget képvisel.
A sztori olyasmi, hogy vannak ezek az Illuminátusok (vagy mégsem?), akik kezdetben békés tudósok voltak még úgy a 15. és 16. században. Sajnos ez volt az az időszak, amikor az uralkodók mellett a katólikus egyház volt a legnagyobb zsarnok ezen a sárgolyón, és nem nagyon tűrtek olyan ellentmondásokat, miszerint nem a Föld az univerzum középpontja, s ráadásul nem is lapos . Szóval az Illuminaty megkapta a magáét pár kivégzés képében, azóta üldözöttekké és radikális társasággá szerveződtek, akik néha vissza-vissza térnek egyetlen céllal: az abszolút Revenge, a tudomány nevében. Most sincs ez másként, ironikus módon a tudomány legújabb csodálatos, s egyben pusztító felfedezésével, az antianyaggal akarják lerombolni a Vatikánt az új pápaválasztás napján. A régi ugyanis meghalt, a helyére legesélyesebb négy bíborost elrabolják, és óránként kivégeznek egyet, aztán éjfélkor jön a nagy tüzijáték. Ezt kéne megakadályozni kedvenc szakértőnknek, Langdon professzornak.
Nem véletlen írtam, hogy ajánlott nem túlzottan használni az agyunkat, mert ahogy lenni szokott, ha a felszín mögé próbálunk nézni, találunk pár érdekes dolgot, erős tulzást. Mondjuk például néhol kicsit erőltetett az Illuminátusok terve, az egyes helyszíneket összekötő kapcsok, hogy minden-mindennel összefügg, legyen az bármilyen banális is. Az antianyaghoz kötődő tudományos magyarázkodás is inkább halandzsa, fikció csupán, persze ez egy Hollywoodban készült filmnél már megszokott, nem is hibaként hoztam fel. Langdon prof. is valószínűleg a bolygó legnagyobb koponyái közé tartozik, mert olyan könnyen megoldja a rejtélyeket, mintha előre olvasta volna a forgatókönyvet (és valóban). Aztán van neki egy sokszorosan multifunkciós segítőtárs-tudósnője, aki amellett hogy príma fizikus, szakképzett gyógyszerész, s tudománytörténeti lexikon egyszemélyben (jó, kicsit túlzok, de nagyon erőltetett, hogy mindenhez ért szinte). Kapunk még egy szemetszúróan gyatra nagymonológot a film közepén, a végére pedig egy kiforratlan fordulatot is. De mindez nem baj. Hogy lehetséges hát ez?
Nagyon egyszerű. Szerintem a filmnek soha nem is volt célja, hogy az újgenerációs krimik komolyabb darabjaival felvegye a versenyt, akkor Ron Howard rendezőnek jobban meg kellett volna erőltetnie magát, amit látszólag nem tett. De az ő erényeit mutatja, hogy félgőzzel dolgozva is van olyan jó rendező, hogy fent tudja tartani a profizmus látszatát, azt hogy ez a film biza jól össze van heggesztve, amiben azért nem követelőző, orr alá döngölős módon, de az egyház is megkapja a magáét (olyan botrányos feltevések azért nincsenek benne, mint a kódban, talán ezért is kapott kevesebb médiumot), ahogy a Vatikánt sikerül egy picit titokzatos, misztikummal átszőtt helynek bemutatnia az átlagember számára. A hatalmas falak, ódon, patinás kápolnák pontosan olyan helyek, amik soha nyilvánosságra nem került titkokat őriznek, ahogy nagyívű kalandok, a világ sorsát nagyban befolyásoló eseményeknek is tökéletes táptalajául szolgálnak. Az egyház sötét múltjának, esetleg szégyenfoltos jelenének vélt, vagy valós kiteregetése meg mindig jó üzlet volt.
Valami ilyesmit kíván prezentálni a film, persze nem kell azért olyan fene nagy dolgokra gondolni. Nem is a súllyal, hanem a nyomozással foglalkozik Howard, ami néhol még izgalmas is tud lenni, pedig sokkal kevesebb van benne a fikciós összeesküvéselméletekből, mint elődjében. Ebben nagy szerepe van a kitűnő zenének, Hans Zimmer nem hazudtolja meg korunk egyik legjobb zeneszerzője címét, ami kijár neki. A helyszínek gyönyörűek, a fényképezés is néhol, hiába, Rómáról van szó, ott aztán lehet mesteri felvételeket készíteni. Helyszínekből pedig van bőven, ugyanis ez a film sokkal tempósabbra, pörgősebbre lett vágva érezhetően amellett, hogy több is benne az aktív esemény, mint a másikban, , kevesebbet kapunk a fölösleges okoskodós mesélő-maratonokból. Mégha klasszikus akciókról ritkán beszélhetünk, ez a határidősdi, az időkényszer határozottan jót tett a filmnek (a végén egy picit leül azért a dolog).
Színészeink tisztességgel teszik a dolgukat, Tom Hanks-nek nem ez élete szerepe, itt még annyi ideje sincs kibontakoztatnia nem túl bonyolult karakterét mint a kódban, mert vagy valamit megfejt éppen, vagy rohangászik ide-oda, de néha a kettőt egyszerre csinálja. A többiekre sem lehet panasz, amit tudnak bemutatják, de a karakterek bővebb kifejtésére itt nincs idő, meg kell menteni a Vatikánt. Esetleg Ewan McGregort emelném ki. Igen, ő kapta azt a kínos nagymonológot, amit olyan hiteles fejjel ad elő, hogy öröm nézni. Annak ellenére, hogy viszonylag keveset van a vásznon, az ő, egész jó karakteréből kapunk a legtöbbet, s a játéka is kiváló. Amúgy nagyon szimpatikus színész, megérdemelne már egy igazán jó szerepet.
Ilyen ltt végül ez az Angyalok és démonok, szórakoztató kis alkotás, de nem is akar több lenni, egyediséget, kreativitást máshol kell keresni. Nem lesz maradandó élmény, de arra pont jó, hogy kikapcsoljon arra a 2 órára, azt a mozijegyet megéri. Az utolsó másodpercek meg gyönyörűek, tömény epic moment. Azért remélem Howard barátunk végre szakít a Brown művek adaptálásával, és visszatér a komolyabb filmekhez, mint a Frost/Nixon, A remény bajnoka, vagy az Egy csodálatos elme.
Kedvenc szimbólumszakértőnk, Robert Langdon visszatért. Az elcsépeltnek hangzó Angyalok és démonok néhol hasonló minőségű is, de azért elődjéhez hasonlóan ez is könnyed szórakozást nyújt, bár nem közvetlenül a DaVinci kód folytatása. Sőt, gyakorlatilag semmi köze nincs hozzá, főleg, hogy maga a könyv előbb készült el, mint a korábbi film könyvalakja . Ez is minimális gondolkozásra késztető krimiszerűség (komolyabb átgondolás elrontaná az élményt, úgyhogy szigoran tilos), ismét az egyházzal a főszerepben. A Da Vinci - kód hatalmas siker volt, óriási hírverést kapott botrányainak köszönhetően, már a könyv is, a film pedig csak rátett erre egy lapáttal. Persze valószínűleg műbalhé volt az egész, azon sem lepődnék meg, ha a „mélyen tisztelt katolikus egyház” is kapott volna a bevételből. Így került be a köztudatba a fentebb említett címmel megáldott, korábban meglehetősen sikertelen másik Dan Brown könyv, amelynek mint kiderül, mégis jelentése van, s amely már csak fele olyan jól termelt a pénztáraknál, pedig nem szolgált rá erre. Más mint a DaVinci – kód, de nagyjából mégis hasonló minőséget képvisel.
A sztori olyasmi, hogy vannak ezek az Illuminátusok (vagy mégsem?), akik kezdetben békés tudósok voltak még úgy a 15. és 16. században. Sajnos ez volt az az időszak, amikor az uralkodók mellett a katólikus egyház volt a legnagyobb zsarnok ezen a sárgolyón, és nem nagyon tűrtek olyan ellentmondásokat, miszerint nem a Föld az univerzum középpontja, s ráadásul nem is lapos . Szóval az Illuminaty megkapta a magáét pár kivégzés képében, azóta üldözöttekké és radikális társasággá szerveződtek, akik néha vissza-vissza térnek egyetlen céllal: az abszolút Revenge, a tudomány nevében. Most sincs ez másként, ironikus módon a tudomány legújabb csodálatos, s egyben pusztító felfedezésével, az antianyaggal akarják lerombolni a Vatikánt az új pápaválasztás napján. A régi ugyanis meghalt, a helyére legesélyesebb négy bíborost elrabolják, és óránként kivégeznek egyet, aztán éjfélkor jön a nagy tüzijáték. Ezt kéne megakadályozni kedvenc szakértőnknek, Langdon professzornak.
Nem véletlen írtam, hogy ajánlott nem túlzottan használni az agyunkat, mert ahogy lenni szokott, ha a felszín mögé próbálunk nézni, találunk pár érdekes dolgot, erős tulzást. Mondjuk például néhol kicsit erőltetett az Illuminátusok terve, az egyes helyszíneket összekötő kapcsok, hogy minden-mindennel összefügg, legyen az bármilyen banális is. Az antianyaghoz kötődő tudományos magyarázkodás is inkább halandzsa, fikció csupán, persze ez egy Hollywoodban készült filmnél már megszokott, nem is hibaként hoztam fel. Langdon prof. is valószínűleg a bolygó legnagyobb koponyái közé tartozik, mert olyan könnyen megoldja a rejtélyeket, mintha előre olvasta volna a forgatókönyvet (és valóban). Aztán van neki egy sokszorosan multifunkciós segítőtárs-tudósnője, aki amellett hogy príma fizikus, szakképzett gyógyszerész, s tudománytörténeti lexikon egyszemélyben (jó, kicsit túlzok, de nagyon erőltetett, hogy mindenhez ért szinte). Kapunk még egy szemetszúróan gyatra nagymonológot a film közepén, a végére pedig egy kiforratlan fordulatot is. De mindez nem baj. Hogy lehetséges hát ez?
Nagyon egyszerű. Szerintem a filmnek soha nem is volt célja, hogy az újgenerációs krimik komolyabb darabjaival felvegye a versenyt, akkor Ron Howard rendezőnek jobban meg kellett volna erőltetnie magát, amit látszólag nem tett. De az ő erényeit mutatja, hogy félgőzzel dolgozva is van olyan jó rendező, hogy fent tudja tartani a profizmus látszatát, azt hogy ez a film biza jól össze van heggesztve, amiben azért nem követelőző, orr alá döngölős módon, de az egyház is megkapja a magáét (olyan botrányos feltevések azért nincsenek benne, mint a kódban, talán ezért is kapott kevesebb médiumot), ahogy a Vatikánt sikerül egy picit titokzatos, misztikummal átszőtt helynek bemutatnia az átlagember számára. A hatalmas falak, ódon, patinás kápolnák pontosan olyan helyek, amik soha nyilvánosságra nem került titkokat őriznek, ahogy nagyívű kalandok, a világ sorsát nagyban befolyásoló eseményeknek is tökéletes táptalajául szolgálnak. Az egyház sötét múltjának, esetleg szégyenfoltos jelenének vélt, vagy valós kiteregetése meg mindig jó üzlet volt.
Valami ilyesmit kíván prezentálni a film, persze nem kell azért olyan fene nagy dolgokra gondolni. Nem is a súllyal, hanem a nyomozással foglalkozik Howard, ami néhol még izgalmas is tud lenni, pedig sokkal kevesebb van benne a fikciós összeesküvéselméletekből, mint elődjében. Ebben nagy szerepe van a kitűnő zenének, Hans Zimmer nem hazudtolja meg korunk egyik legjobb zeneszerzője címét, ami kijár neki. A helyszínek gyönyörűek, a fényképezés is néhol, hiába, Rómáról van szó, ott aztán lehet mesteri felvételeket készíteni. Helyszínekből pedig van bőven, ugyanis ez a film sokkal tempósabbra, pörgősebbre lett vágva érezhetően amellett, hogy több is benne az aktív esemény, mint a másikban, , kevesebbet kapunk a fölösleges okoskodós mesélő-maratonokból. Mégha klasszikus akciókról ritkán beszélhetünk, ez a határidősdi, az időkényszer határozottan jót tett a filmnek (a végén egy picit leül azért a dolog).
Színészeink tisztességgel teszik a dolgukat, Tom Hanks-nek nem ez élete szerepe, itt még annyi ideje sincs kibontakoztatnia nem túl bonyolult karakterét mint a kódban, mert vagy valamit megfejt éppen, vagy rohangászik ide-oda, de néha a kettőt egyszerre csinálja. A többiekre sem lehet panasz, amit tudnak bemutatják, de a karakterek bővebb kifejtésére itt nincs idő, meg kell menteni a Vatikánt. Esetleg Ewan McGregort emelném ki. Igen, ő kapta azt a kínos nagymonológot, amit olyan hiteles fejjel ad elő, hogy öröm nézni. Annak ellenére, hogy viszonylag keveset van a vásznon, az ő, egész jó karakteréből kapunk a legtöbbet, s a játéka is kiváló. Amúgy nagyon szimpatikus színész, megérdemelne már egy igazán jó szerepet.
Ilyen ltt végül ez az Angyalok és démonok, szórakoztató kis alkotás, de nem is akar több lenni, egyediséget, kreativitást máshol kell keresni. Nem lesz maradandó élmény, de arra pont jó, hogy kikapcsoljon arra a 2 órára, azt a mozijegyet megéri. Az utolsó másodpercek meg gyönyörűek, tömény epic moment. Azért remélem Howard barátunk végre szakít a Brown művek adaptálásával, és visszatér a komolyabb filmekhez, mint a Frost/Nixon, A remény bajnoka, vagy az Egy csodálatos elme.
N
Naska
Vendég
Látcső... Érdekes optika... Időnként közel hozza a világot...Időnként eltávolít...Attól függ, melyik oldalról nézed.
Ez a topic beszélgetésre szolgál. Persze, csak akkor , ha van mondanivalód! Láttál egy színi előadást, voltál egy koncerten, megnéztél egy kiállítást vagy egy filmet, vagy csak láttál valamit a televízióban, felfedeztél egy képet egy könyvben, felraktál egy videót. Nem arra vagyunk kíváncsiak, hogy mi volt az, hanem azokra a gondolatokra, amit elindított Benned. Mesélsz?
Ez a topic beszélgetésre szolgál. Persze, csak akkor , ha van mondanivalód! Láttál egy színi előadást, voltál egy koncerten, megnéztél egy kiállítást vagy egy filmet, vagy csak láttál valamit a televízióban, felfedeztél egy képet egy könyvben, felraktál egy videót. Nem arra vagyunk kíváncsiak, hogy mi volt az, hanem azokra a gondolatokra, amit elindított Benned. Mesélsz?
N
Naska
Vendég
Minek ellenségek az embernek, ha ilyen barátai vannak?
A Barátok közt- jaj, meg ne öljetek!- nagy gagyi! Akinek nincs saját élete, élheti a másét. Nem sokkal könnyebb az övék sem, talán csak érdekesebb. Egy kis rablás, egy kis gyújtogatás, börtön- hány is csücsült már közülük a történet során?-egy kis szökés, sőt halál és halálos betegségek. Ilyenkor van napi téma a munkahelyen, hogy szegény Tóni, vagy mit tud szeretni ez az édes Nóra azon a Berényi Mikin, lehet ügyvédnő, olykor mégis butácskának tűnik.
Azt gondoltam, véglegesebb a történet már úgysem lehet. Ma, amikor belenéztem, érdekes jelenet közepén kapcsoltam be a masinám. Berényi Klaudia a pamlagon haldoklott, pap az ágya mellett. Jézusom, mi történt az alatt a három hét alatt, amikor utoljára láttam a hölgyet? Teljes átélés, fehér arc, köhögő roham... Mint a Kamélliás hölgy! Jó színésznő ez az Ábrahám Edit, gondoltam nem először. Aki ilyen szimpatikusan tudja egy ember kettős karakterét egy limonádéban hozni, talán igazi szerepekre is alkalmas lett volna. Júlia, Zilia, még a Csárdáskirálynő anyahercegnő szerepe is elkerülte -pedig ilyen hanggal, mozgáskutúrával és színészi képességgel akár sikeres is lehetett volna. De Berényi Klaudia az biztos szerep! Egy izgalmas színészi pálya helyett mért bújik egy fércfigura bőrébe a színész? Nem vágyik önmagát más és más szerepekben megmutatni? Vagy az a népszerűség szükségeltetik, ahol a színésznő neve elhomályosul, és egy egész ország csak Berényi Klaudiaként ismeri? Vélem a biztonság, a kiemelt gázsi, amiért ez a kiváló színésznő soha nem fogja megkapni a kiváló művész címet. Mert ahhoz teljesítmény kell! Valójában nem is Ábrahám Editről beszélek, hanem kisebb-nagyobb megalkuvásainkról, amikor a Hattyú halála helyett a Szombat esti láz hoz lázba minket, vajon ad-e elég municiót, hogy utána képesek legyünk ismét Berényi Klaudia jelmezébe öltözni, és rágni a gumicsontot egy méretes cupák helyett.
A Barátok közt- jaj, meg ne öljetek!
- nagy gagyi! Akinek nincs saját élete, élheti a másét. Nem sokkal könnyebb az övék sem, talán csak érdekesebb. Egy kis rablás, egy kis gyújtogatás, börtön- hány is csücsült már közülük a történet során?-egy kis szökés, sőt halál és halálos betegségek. Ilyenkor van napi téma a munkahelyen, hogy szegény Tóni, vagy mit tud szeretni ez az édes Nóra azon a Berényi Mikin, lehet ügyvédnő, olykor mégis butácskának tűnik. Azt gondoltam, véglegesebb a történet már úgysem lehet. Ma, amikor belenéztem, érdekes jelenet közepén kapcsoltam be a masinám. Berényi Klaudia a pamlagon haldoklott, pap az ágya mellett. Jézusom, mi történt az alatt a három hét alatt, amikor utoljára láttam a hölgyet? Teljes átélés, fehér arc, köhögő roham... Mint a Kamélliás hölgy! Jó színésznő ez az Ábrahám Edit, gondoltam nem először. Aki ilyen szimpatikusan tudja egy ember kettős karakterét egy limonádéban hozni, talán igazi szerepekre is alkalmas lett volna. Júlia, Zilia, még a Csárdáskirálynő anyahercegnő szerepe is elkerülte -pedig ilyen hanggal, mozgáskutúrával és színészi képességgel akár sikeres is lehetett volna. De Berényi Klaudia az biztos szerep! Egy izgalmas színészi pálya helyett mért bújik egy fércfigura bőrébe a színész? Nem vágyik önmagát más és más szerepekben megmutatni? Vagy az a népszerűség szükségeltetik, ahol a színésznő neve elhomályosul, és egy egész ország csak Berényi Klaudiaként ismeri? Vélem a biztonság, a kiemelt gázsi, amiért ez a kiváló színésznő soha nem fogja megkapni a kiváló művész címet. Mert ahhoz teljesítmény kell! Valójában nem is Ábrahám Editről beszélek, hanem kisebb-nagyobb megalkuvásainkról, amikor a Hattyú halála helyett a Szombat esti láz hoz lázba minket, vajon ad-e elég municiót, hogy utána képesek legyünk ismét Berényi Klaudia jelmezébe öltözni, és rágni a gumicsontot egy méretes cupák helyett.
N
Naska
Vendég
Nézem Farkas Bálint Jó tett helyébe jót várj! c.műsorát a neten. Ki akartam próbálni, hogy a múltkoriban nehezen megszerzett technikai ismereteim túléltek-e ezt a néhány napot! Vesztemre vagy szerencsémre, itt ragadtam. Gaál Wéber Ildikó operaénekesnő a vendége. Sikeres, fiatal hölgy! Használja a múlt értékeit, és beengedi a jelent is.
Számomra mindig olyan kellemesen furcsa érzés, amikor egy fiatal ember a klasszikus zenéhez köti az életét. A múlt értékét a jelenben továbbéltetni, időtállóvá tenni! Sokszor többszázéves művészeti alkotásokat nem mint múzeumi tárgyat bemutatni, hanem a klasszikus értékrenddel módósítani a jelent. Két világ összhangját megteremteni.
Ahogy gyorsul az idő, túl gyorsan feledkezünk el azokról az értékekről, amivel már kamaszként is hadakoztunk, mert kötöttséget jelentettek számunkra. Ugyan ki emlékszik már arra, hogy vasárnap együtt ebédel a család? Hogy ez nemcsak üres forma, hanem napi találkozási pont. Kötetlenebb a gyorsbúfék salátája, de hol van az egymásra való odafigyelés, mint amikor több generáció együtt ült naponta az asztalhoz? Nem a formát sírom vissza, a tartalmat! Lazának lenni jó, sokan vélik, hogy a lazaság maga a szabadság! Ugyan minek megfelelni, ugyan minek fegyelmezettnek lenni, ugyan mire való a halkés, tudja-e még valaki? Pedig minden szabály mögött valami praktikus érték van. A szabályok mindig a tapasztalatból szűrödnek le, csak időnként merevnek érezzük őket. Lazának lenni jó! Erről mindig egy alapvicc jut az eszembe:
A sas a magas levegőben szárnyal, s mikor elfárad, helyett keres , hogy leszálljon. Ameddig a szem ellát, mindenhol sziklafal. Egyetlen ág az, ami egy befészkelődött, kivácsi magból kihajlik a mélység fölé. A sas kering felette, az ág inog fel s alá, de elbírja a madár súlyát. Az pedig körbe tekint, és büszkén szól: -Itt ülök a világ tetején, egy szál ágon, alattam a mélység, de nem félek! Hogy én milyen laza vagyok!-húzza ki magát büszkén.
Miközben nézegeti a tájat, egy veréb leszáll mellé. Az ág vészesen meginog, de a verébnek még a tolla sem rebben, ideje sincs, hogy megijedjen, mert az visszaáll eredeti egyensúlyi állapotába. Annál jobban kidülleszti a mellét, és csiripel:
-Én, a bátor veréb, itt ülök a világ tetején a sassal, a szemünk messze lát, s bár az ág olykor inog, nem félünk! Hogy mi milyen lazák vagyunk!
Ekkor egy róka kúszik a sziklára, a díszes társaság közé kívánkozik! Kimászik az ágra, de reccs, az ág letörik, és ők zuhannak a vészes mélység felé.
A veréb nem tudja megállni, és megkérdezi a rókától: -Te, róka, mondd, neked van szárnyad?
-Nincs!-feleli a róka. De a veréb nem hagyja annyiban:
-Te, róka, mondd, és repülni tudsz?
-Dehogy tudok!-mordul vissza a róka.
Mire a veréb odafordul a sahoz:
-Te, sas! Nézd ezt a rókát! Ennek nincs szárnya, és repülni sem tud! Te,hogy ez milyen laza!
Kérem, ha választhatok, én inkább sas szeretnék lenni!
Gaál Wéber Ildikó operaénekesnő a vendége. Sikeres, fiatal hölgy! Használja a múlt értékeit, és beengedi a jelent is. Számomra mindig olyan kellemesen furcsa érzés, amikor egy fiatal ember a klasszikus zenéhez köti az életét. A múlt értékét a jelenben továbbéltetni, időtállóvá tenni! Sokszor többszázéves művészeti alkotásokat nem mint múzeumi tárgyat bemutatni, hanem a klasszikus értékrenddel módósítani a jelent. Két világ összhangját megteremteni.
Ahogy gyorsul az idő, túl gyorsan feledkezünk el azokról az értékekről, amivel már kamaszként is hadakoztunk, mert kötöttséget jelentettek számunkra. Ugyan ki emlékszik már arra, hogy vasárnap együtt ebédel a család? Hogy ez nemcsak üres forma, hanem napi találkozási pont. Kötetlenebb a gyorsbúfék salátája, de hol van az egymásra való odafigyelés, mint amikor több generáció együtt ült naponta az asztalhoz? Nem a formát sírom vissza, a tartalmat! Lazának lenni jó, sokan vélik, hogy a lazaság maga a szabadság! Ugyan minek megfelelni, ugyan minek fegyelmezettnek lenni, ugyan mire való a halkés, tudja-e még valaki?
Pedig minden szabály mögött valami praktikus érték van. A szabályok mindig a tapasztalatból szűrödnek le, csak időnként merevnek érezzük őket. Lazának lenni jó! Erről mindig egy alapvicc jut az eszembe:A sas a magas levegőben szárnyal, s mikor elfárad, helyett keres , hogy leszálljon. Ameddig a szem ellát, mindenhol sziklafal. Egyetlen ág az, ami egy befészkelődött, kivácsi magból kihajlik a mélység fölé. A sas kering felette, az ág inog fel s alá, de elbírja a madár súlyát. Az pedig körbe tekint, és büszkén szól: -Itt ülök a világ tetején, egy szál ágon, alattam a mélység, de nem félek! Hogy én milyen laza vagyok!-húzza ki magát büszkén.
Miközben nézegeti a tájat, egy veréb leszáll mellé. Az ág vészesen meginog, de a verébnek még a tolla sem rebben, ideje sincs, hogy megijedjen, mert az visszaáll eredeti egyensúlyi állapotába. Annál jobban kidülleszti a mellét, és csiripel:
-Én, a bátor veréb, itt ülök a világ tetején a sassal, a szemünk messze lát, s bár az ág olykor inog, nem félünk! Hogy mi milyen lazák vagyunk!
Ekkor egy róka kúszik a sziklára, a díszes társaság közé kívánkozik! Kimászik az ágra, de reccs, az ág letörik, és ők zuhannak a vészes mélység felé.
A veréb nem tudja megállni, és megkérdezi a rókától: -Te, róka, mondd, neked van szárnyad?
-Nincs!-feleli a róka. De a veréb nem hagyja annyiban:
-Te, róka, mondd, és repülni tudsz?
-Dehogy tudok!-mordul vissza a róka.
Mire a veréb odafordul a sahoz:
-Te, sas! Nézd ezt a rókát! Ennek nincs szárnya, és repülni sem tud! Te,hogy ez milyen laza!
Kérem, ha választhatok, én inkább sas szeretnék lenni!
N
Naska
Vendég
Az élet kis és nagy csodái
Ha becsukom a szemem, magam előtt látom a régi görög színházat.
Pedig soha nem jártam Taorminán. Nem élveztem ott a lemenő nap sugarait, és nem ültem tógában egyetlen antik Sophokles-dráma bemutatóján sem. És mégis ismerem. Régen szokásom már, hogy évente kétszer-háromszor elzarándokolok a Nemzeti Galériába. Leülök egy padra, és bámulom a csodát: Csontváry Kosztka Tivadar A taorminai görög színház romjai c. képet. És időtlenné válik a lét, ahogy József Attila érzékelte egykoron a Dunánál. Csak Ő képes volt egy csodálatos versben kifejezni azt, amiről én csak dadogni tudok.
És közben eszembe jut, hogy hogy megváltozott a világ. Kitárult! Alig húszéves ifjú barátaim ma Európa, Amerika és Afrika útjain kalandoznak, míg az én egykori örömöm Pozsonyig vagy Besztercebányáig terjedt. Nem panaszképpen mondom, azóta pótoltam eleget. A kérdés mindig az, hogy mit hozunk haza az utazásból. Hogy megízleltük-e a tenger gyümölcseit, láttuk-e Mona Lisa mosolyát, megnéztük-e a Ferrari Múzeumot, sétáltunk-e Prága ódon épületei között, vagy csak azt tettük, amit itthon is tettünk volna: kifeküdtünk a vízpartra, vagy olvastunk egy kényelmes szálloda pamlagán. Az utóbbi sem megvetendő, csak ha túl sok van belőle, pazarlás. Hisz ott hagytunk mindent, ami a mienk lehetett volna.
Szeretem az intimitást. Néhány évvel ezelőtt egy Bécs melleti, kis falu fogadójában töltöttem az éjszakát. Olyan egyszerű, régi, otthonos fogadó volt. Diófa bútorokkal, nagy ággyal, tollal töltött dunyhával és párnával, szőttes függönnyel. Talán, ha ötven évvel előbb jártam volna erre, ugyanezzel a képpel találkoztam volna. Az életmód is kultúra, és mint a nagyító, gyűjtöm magamban a csend örömét. Hajnalban felébredtem, és elindultam egy csendes nézelődésre. Két órám volt reggeliig, aztán irány Budapest, de ezt az élményt nem hagyhattam ki. Az utca csendes volt, csak néhány idős asszony igyekezett a templom felé. Hajnali mise lesz. Beültem az utolsó padba, és lehunytam a szemem. Üzent az idő.
Hát, valahogy így vagyok ezzel a Csontváry-képpel is. Ma felmegyek a Galériába, és utazom Csontváry segítségével Taorminára. Majd megiszom a szokásos paradicsomlevemet- télen is sok jéggel-, és ismét rájövök, hogy milyen szép a világ!
Ha becsukom a szemem, magam előtt látom a régi görög színházat.
Pedig soha nem jártam Taorminán. Nem élveztem ott a lemenő nap sugarait, és nem ültem tógában egyetlen antik Sophokles-dráma bemutatóján sem. És mégis ismerem. Régen szokásom már, hogy évente kétszer-háromszor elzarándokolok a Nemzeti Galériába. Leülök egy padra, és bámulom a csodát: Csontváry Kosztka Tivadar A taorminai görög színház romjai c. képet. És időtlenné válik a lét, ahogy József Attila érzékelte egykoron a Dunánál. Csak Ő képes volt egy csodálatos versben kifejezni azt, amiről én csak dadogni tudok.
És közben eszembe jut, hogy hogy megváltozott a világ. Kitárult! Alig húszéves ifjú barátaim ma Európa, Amerika és Afrika útjain kalandoznak, míg az én egykori örömöm Pozsonyig vagy Besztercebányáig terjedt. Nem panaszképpen mondom, azóta pótoltam eleget. A kérdés mindig az, hogy mit hozunk haza az utazásból. Hogy megízleltük-e a tenger gyümölcseit, láttuk-e Mona Lisa mosolyát, megnéztük-e a Ferrari Múzeumot, sétáltunk-e Prága ódon épületei között, vagy csak azt tettük, amit itthon is tettünk volna: kifeküdtünk a vízpartra, vagy olvastunk egy kényelmes szálloda pamlagán. Az utóbbi sem megvetendő, csak ha túl sok van belőle, pazarlás. Hisz ott hagytunk mindent, ami a mienk lehetett volna.
Szeretem az intimitást. Néhány évvel ezelőtt egy Bécs melleti, kis falu fogadójában töltöttem az éjszakát. Olyan egyszerű, régi, otthonos fogadó volt. Diófa bútorokkal, nagy ággyal, tollal töltött dunyhával és párnával, szőttes függönnyel. Talán, ha ötven évvel előbb jártam volna erre, ugyanezzel a képpel találkoztam volna. Az életmód is kultúra, és mint a nagyító, gyűjtöm magamban a csend örömét. Hajnalban felébredtem, és elindultam egy csendes nézelődésre. Két órám volt reggeliig, aztán irány Budapest, de ezt az élményt nem hagyhattam ki. Az utca csendes volt, csak néhány idős asszony igyekezett a templom felé. Hajnali mise lesz. Beültem az utolsó padba, és lehunytam a szemem. Üzent az idő.
Hát, valahogy így vagyok ezzel a Csontváry-képpel is. Ma felmegyek a Galériába, és utazom Csontváry segítségével Taorminára. Majd megiszom a szokásos paradicsomlevemet- télen is sok jéggel
-, és ismét rájövök, hogy milyen szép a világ!
N
Naska
Vendég
Időgép
Az ezoterikusok úgy tartják, hogy az emberiség teljes tudása összeadódik, s tudatosan vagy indirekt módon, de mindenki részese ennek a tudáshalmaznak. Ha rosszul mondom, javítsatok ki!
Domján László magyarázta az Agykontroll-tanfolyamon, hogy azonos állatok egymástól távol eső területeken akkor is azonos módon viselkednek, ha a lakóhelyükön közvetlenül nincs jelen a cselekvést kiváltó jelenség.
Maradjunk annyiban, nem értek hozzá! De az internet hatalmában hiszek, mert tudások és élmények kozmikussá tételére alkalmas.
Van egy új tagunk, Csuberda. Aki gyakran jár a youtube-ra, sokszor találkozik segítségével nosztalgikus emlékekkel: a táncdalfesztiválok részleteivel, régi filmek és tv-revűk egy -egy jellegzetes jelenetével, szóval a szórakoztatás tegnapjával. Ha megjelenik az Sz.J. monogram, sokak számára ez a minőség garanciája. A Zene-topic ezeknek az emlékeknek a tárháza.
Éveken keresztül ismeretlenül is hálás voltam ezekért a videókért, rögzítették a múló idő egy-egy pillanatát. Sokszor megnéztem, letöltöttem őket, és felismertem, hogy vannak közös emlékeink a világból. És mindig hálával gondoltam arra, aki ennyi embernek képes örömet szerezni.
Alig egy hete levelet írtam Neki itt a CanadaHun-on, s szavakban paroláztunk egymással. És én tegnap óta hiszek a kozmikus tudásban, és hogy az ember mindent megismer, ami fontos.
Van egy régi, gyerekkori barátom, négy évet egy padban ültünk a középiskolában, én igyekeztem matematikát gyakorolni vele, cserébe bevezetett a bukfenc művészetébe. Együtt tanultunk minden délután, együtt jártunk esténként a Gellért uszodába- ugyanis akkor diákzsebhez méretezett volt a belépő-, még a tablón is egymás mellett van a képünk, mert egymás után következtünk a névsorban. Aztán ő volt az esküvői tanum, sőt, a válóperi tanum is, a fiam keresztapja... mit mondjak még?! S közben eltel -mint egy perc- 45 év. Ma összhajú, tagbaszakadt, szakállas úriember, aki nagyfián kívül leginkább arra büszke, hogy mennyit emel és nyom még mindig állva és fekve.
Tegnap Csuberda videóit nézegettem a youtub-on, válogattam, töltögettem, mért ne legyen meg belőle nekem is az, ami engem érdekel. A Metró-zenekar egy régi felvétele került elém. Hm, ez a pénzről szól, van-e ennél aktuálisabb? A Metró klub volt a felvétel helyszíne, előtérben a zenekar rajongói, a szerencsések, akiknek bérletük volt a belépéshez! Ekkor egy arcra lettem figyelmes: fekete hullámos haj, karakteres vonások. A kamera többször is premier planban hozta . És megdöbbenve láttam a 18 éves Laci barátomat, ahogy öltönyben, nyakkendőben -a kor szokása szerint-, komoly arccal figyeli a zenekart. A szívverésem megállt. Egy pillanat alatt repültem visszafelé, és képzeletben megjelent az Ő arca mellett az én gyerekarcom. Szégyen ide, szégyen oda, párás lett a szemem. Egy pillanatra ott jártam, ahova másképp nincs visszatérés. Felmerült apám képe, aki rá néhány évre elment, Laci édesapjának a képe, aki a temetésén fogta a vállam, az édesanyámé, aki közel 30 éve nincs velem, s mind, mind az égi játszótársak...megláttam a barátomban egykori önmagam.
Ezért fontosak ezek a fórumok. Egy dal, egy kép, egy vers, vagy csak egy jó szó... Ki tudja, mikor kinek lesz szüksége rá... Ki tudja, mikor lesz szükségünk rá!
Metró
A pénz
Az ezoterikusok úgy tartják, hogy az emberiség teljes tudása összeadódik, s tudatosan vagy indirekt módon, de mindenki részese ennek a tudáshalmaznak. Ha rosszul mondom, javítsatok ki!
Domján László magyarázta az Agykontroll-tanfolyamon, hogy azonos állatok egymástól távol eső területeken akkor is azonos módon viselkednek, ha a lakóhelyükön közvetlenül nincs jelen a cselekvést kiváltó jelenség.
Maradjunk annyiban, nem értek hozzá!
De az internet hatalmában hiszek, mert tudások és élmények kozmikussá tételére alkalmas.Van egy új tagunk, Csuberda. Aki gyakran jár a youtube-ra, sokszor találkozik segítségével nosztalgikus emlékekkel: a táncdalfesztiválok részleteivel, régi filmek és tv-revűk egy -egy jellegzetes jelenetével, szóval a szórakoztatás tegnapjával. Ha megjelenik az Sz.J. monogram, sokak számára ez a minőség garanciája. A Zene-topic ezeknek az emlékeknek a tárháza.
Éveken keresztül ismeretlenül is hálás voltam ezekért a videókért, rögzítették a múló idő egy-egy pillanatát. Sokszor megnéztem, letöltöttem őket, és felismertem, hogy vannak közös emlékeink a világból. És mindig hálával gondoltam arra, aki ennyi embernek képes örömet szerezni.
Alig egy hete levelet írtam Neki itt a CanadaHun-on, s szavakban paroláztunk egymással.
És én tegnap óta hiszek a kozmikus tudásban, és hogy az ember mindent megismer, ami fontos.Van egy régi, gyerekkori barátom, négy évet egy padban ültünk a középiskolában, én igyekeztem matematikát gyakorolni vele, cserébe bevezetett a bukfenc művészetébe. Együtt tanultunk minden délután, együtt jártunk esténként a Gellért uszodába- ugyanis akkor diákzsebhez méretezett volt a belépő
-, még a tablón is egymás mellett van a képünk, mert egymás után következtünk a névsorban. Aztán ő volt az esküvői tanum, sőt, a válóperi tanum is, a fiam keresztapja... mit mondjak még?! S közben eltel -mint egy perc- 45 év. Ma összhajú, tagbaszakadt, szakállas úriember, aki nagyfián kívül leginkább arra büszke, hogy mennyit emel és nyom még mindig állva és fekve.Tegnap Csuberda videóit nézegettem a youtub-on, válogattam, töltögettem, mért ne legyen meg belőle nekem is az, ami engem érdekel.
A Metró-zenekar egy régi felvétele került elém. Hm, ez a pénzről szól, van-e ennél aktuálisabb? A Metró klub volt a felvétel helyszíne, előtérben a zenekar rajongói, a szerencsések, akiknek bérletük volt a belépéshez! Ekkor egy arcra lettem figyelmes: fekete hullámos haj, karakteres vonások. A kamera többször is premier planban hozta . És megdöbbenve láttam a 18 éves Laci barátomat, ahogy öltönyben, nyakkendőben -a kor szokása szerint-, komoly arccal figyeli a zenekart. A szívverésem megállt. Egy pillanat alatt repültem visszafelé, és képzeletben megjelent az Ő arca mellett az én gyerekarcom. Szégyen ide, szégyen oda, párás lett a szemem. Egy pillanatra ott jártam, ahova másképp nincs visszatérés. Felmerült apám képe, aki rá néhány évre elment, Laci édesapjának a képe, aki a temetésén fogta a vállam, az édesanyámé, aki közel 30 éve nincs velem, s mind, mind az égi játszótársak...megláttam a barátomban egykori önmagam.Ezért fontosak ezek a fórumok. Egy dal, egy kép, egy vers, vagy csak egy jó szó... Ki tudja, mikor kinek lesz szüksége rá... Ki tudja, mikor lesz szükségünk rá!
Metró
A pénz
Sziasztok
Egy filmklubot indítottam. Komoly témájú, mély érzéseket, gondolatokat ébresztő filmekre, filmcímekre lenne szükségem. Nem tömegfilmekre, kommersz-produkciókra gondoltam. Ha van ötletek, hálás lennék.
Egy filmklubot indítottam. Komoly témájú, mély érzéseket, gondolatokat ébresztő filmekre, filmcímekre lenne szükségem. Nem tömegfilmekre, kommersz-produkciókra gondoltam. Ha van ötletek, hálás lennék.
N
Naska
Vendég
A múltkor volt szerencsém megnézni az Operában a Karamazov testvérek című balettet. Maga Boris Eifman tanította be a táncosoknak a koreográfiát.
Engem mindig is magával ragadott az orosz kultúra - legyen szó irodalomról, táncról vagy zenéről. Olyan fajta energiákat érzek bennük, ami szerintem gyakran hiányzik a nyugati kultúrából. Kicsit tartottam a balett-től, mert mégis csak egy elég erős, drámai darabról van szó, nehéz volt elképzelnem a megfelelő átültetését. Amit kaptam, azonban mindent felülmúlt.
Nagyon szeretem a balettet, sokat láttam már, de eddig ez volt a legmeghatározóbb élményem. Hatalmas energiák feszültek egymásnak a színpadon a Karamazov család tagjainak tánca alatt. A koreográfiáknak köszönhetően szinte érezni lehetett a feszültséget a család tagok között, mintha egy "valódi", élő család viszályokkal, nézeteltérésekkel teli élete lenne. A zeneválasztás is csak erősítette ezeket a hatásokat.
Azt hiszem eddigi legmeghatározóbb élményem volt ez az előadás...
Engem mindig is magával ragadott az orosz kultúra - legyen szó irodalomról, táncról vagy zenéről. Olyan fajta energiákat érzek bennük, ami szerintem gyakran hiányzik a nyugati kultúrából. Kicsit tartottam a balett-től, mert mégis csak egy elég erős, drámai darabról van szó, nehéz volt elképzelnem a megfelelő átültetését. Amit kaptam, azonban mindent felülmúlt.
Nagyon szeretem a balettet, sokat láttam már, de eddig ez volt a legmeghatározóbb élményem. Hatalmas energiák feszültek egymásnak a színpadon a Karamazov család tagjainak tánca alatt. A koreográfiáknak köszönhetően szinte érezni lehetett a feszültséget a család tagok között, mintha egy "valódi", élő család viszályokkal, nézeteltérésekkel teli élete lenne. A zeneválasztás is csak erősítette ezeket a hatásokat.
Azt hiszem eddigi legmeghatározóbb élményem volt ez az előadás...
Hasonló témák
