Létezik-e elemi gravitációs töltés?

iszugyi

Kitiltott (BANned)
Az Élet és Tudományból idézve lett a CanadaHu-n egy cikk a gravitációról "Tévedett-e Galilei?".

Én erre a cikkre az "Èlet és Tudomány" alatt válaszoltam, az elemi gravitációs töltések felfedezésével, amik a gravitációt okozzák, és amik létezése miatt Galilei tévedett: A testek szabadesése nem egyetemes!

Megpróbálom a válaszokat idövel ide átmásolni. Csak kis türelmet kérek!
 

iszugyi

Kitiltott (BANned)
Élet és tudomány - 2004-09-05, 12:42 AM
Tévedett-e Galilei?


Galilei legendás kísérletének vázlata
Négyszáz évvel ezelőtt - legalábbis így őrzi a tudományos folklór - Galileo Galilei különféle tárgyakat kezdett ejtegetni a pisai Ferde toronyból: ágyúgolyókat és különböző méretű arany-, ezüst- és fagolyóbisokat. Valamennyi egyszerre érkezett a talajra: tömegüktől és anyaguktól függetlenül a gravitációs erő ugyanolyan mértékben gyorsította fel őket. Ezt a tapasztalatot fejezi ki az ekvivalenciaelv, amelyre Einstein általános relativitáselmélete épült.

De mi van akkor, ha Galilei tévedett?

"Néhány újabb elmélet szerint a gravitációs gyorsulás, bár elenyészően kis mértékben, de mégis függ a testek anyagi minőségétől" - mondta Jim Williams, a NASA Jet Propulsion Laboratóriumának (JPL) fizikusa. Márpedig ha ez valóban így van, akkor a relativitáselméletet újra kell gondolni, s ez a fizika újabb forradalmát indíthatja el.

A NASA egy kutatócsoportja most arra készül, hogy a Holdon elhelyezett tükrökről visszaverődő lézersugarak segítségével minden eddiginél pontosabban tesztelje az ekvivalenciaelv érvényességét. "Ma ez a rendelkezésünkre álló legpontosabb mérési eljárás az általános relativitáselmélet alapfeltevésének ellenőrzésére" - magyarázta Slava Turyshev, a JPL kutatócsoportjának tagja.

Ez valójában Galilei kísérletének modern változata: a kutatók nem egy toronyból ejtegetnek különböző labdákat, hanem azt mérik meg nagyon pontosan, milyen gyorsulással "esik" a Föld és a Hold a Nap felé. Ha ebben kimutatható valamekkora különbség, akkor az ekvivalenciaelv sérül: ez konkrétan abban nyilvánulna meg, hogy a Hold pályája némileg elferdülne (aszimmetrikus lenne) vagy a Nap felé, vagy azzal ellentétes irányban. "Ez mindenképpen csak egy nagyon pici hatás lehet: ezért is van szükségünk csillagászati méretű objektumokra a parányi eltérés kimutatásához" - magyarázta Williams.

A kísérlet annyiban nem új, hogy a lézeres távolságmérést a Hold pályájának pontos meghatározására már az Apollo-missziók óta alkalmazzák a kutatók. Több mint 30 évvel ezelőtt az űrhajósok lézertükröket helyeztek el a Hold felszínén: a róluk visszaverődő lézersugarakkal pontosan kimérhető a Hold Föld körüli mozgása. E mérések eddig százezred milliárdod résznyi pontossággal (10-13) igazolták az ekvivalenciaelvet. De ez még mindig nem elegendő ahhoz, hogy kizárjon újabb, az einsteini relativitáselméletet meghaladó elképzeléseket.

Ami a távolságmérés pontosságát illeti, ez azt jelenti, hogy a lézeres mérésekkel a Holdnak a Földtől mért távolságát - amely nagyjából 385 000 kilométer - mintegy 1,7 centiméteres pontossággal tudják megmérni. Most a NASA és a Nemzeti Tudományos Alap (National Science Foundation, NSF) támogatásával ezt a pontosságot egy nagyságrenddel tudják növelni, vagyis a távolságmérés pontossága mindössze 1-2 milliméter lesz.


A kísérletben a Texasi Egyetem McDonald Obszervatóriumának távcsöve fogja fel a Holdra küldött és a tükrökről visszavert lézersugarakat
E pontosság eléréséhez több feltételnek kell teljesülnie: a berendezésnek (Apache Point Observatory Lunar Laser-ranging Operation: APOLLO) a lézersugarak oda-vissza "repülési" idejét néhány pikoszekundumos (10-12 másodperces) pontossággal kell meghatároznia. Ebből, valamint a fény nagyjából másodpercenként 300 ezer kilométeres - szintén rendkívül pontosan ismert - sebességéből határozható meg az APOLLO távcsöve és a Holdon elhelyezett tükrök közötti távolság.

A pontosság növeléséhez több tényező is hozzájárul. Először is, a korábbi mérésekben alkalmazott 0,72 méteres átmérőjű tükrös távcső helyébe most egy 3,5 méteres lép: míg eddig lézerimpulzusonként a Holdra "kilőtt" minden száz fotonból egy visszatérőt sikerült "elkapni", ez a szám most az ötszörösére nő (az egyes lézerimpulzusokban több mint 1017 foton van!). Ez számottevően csökkenti az eredmények statisztikai hibáját.

De vannak egyéb zavaró hatások is, amelyeket ki kell küszöbölni. Így például a légköri turbulenciát, amely nemcsak a csillagok "pislogását" okozza, hanem a lézerfény pályáját hasonlóképpen eltorzítja. Ezenkívül a kívánt mérési pontosság mellett a kisebb (éves szinten néhány centiméteres amplitúdójú) földmozgásokat is számításba kell venni. A kutatók ezért választották az új távcső elhelyezésére az új-mexikói White Sands melleti hegycsúcsot, ahol a légköri viszonyok kivételesen nyugodtak, és a földmozgások is szinte elhanyagolhatók. Természetesen mind a légköri viszonyokban, mind a földrajzi pozícióban bekövetkező változásokat folyamatosan monitorozzák, s az eredményeket annak megfelelően korrigálják majd.

Mai fizikai világképünk két nagy pillére: az einsteini relativitáselmélet és a kvantumfizika (részecskefizika) standard modellje külön-külön rendkívül sikeres és kísérletileg sokszorosan nagy pontossággal igazolt. Ugyanakkor évtizedek óta ismert a két elmélet összeegyeztethetetlensége is, amelynek kiküszöbölésére számos, úgynevezett egyesített térelméleti modell létezik, ám a versengő elképzelések közül csak kísérleti bizonyítékok alapján lehetne választani.

Ezért is várják különös izgalommal e kísérletsorozat és más, hasonló célú kísérletek eredményeit elsősorban e teóriák kidolgozói.
 

iszugyi

Kitiltott (BANned)
Közzétette: Efike- 2004-09-05

Efike:
2004-09-05, 05:58 AM
Nem bírom ki, hogy hozzá ne szóljak.
Galilei a szabadeséssel kapcsolatos kísérleteit az elfogadott mese szerint valóban a pisai Ferde Toronyból ihajigált tárgyakkal kezdte, de hamar rájött, hogy értékelhető eredményt nem kap. Ezért "lelassította" a szabadesést oly módon, hogy 15 és 20 fokos lejtőkön gurított le klf. anyagú golyókat és a kapott értékeket általánosította a 90 fokos lejtő esetére. (Trigonometria)
Idézet:
Ezt a tapasztalatot fejezi ki az ekvivalenciaelv, amelyre Einstein általános relativitáselmélete épült.
Eddig két olyan elmélet született a gravitációról, melyet a tudomány – ha ideig-óráig is, de – elfogadottként tartott számon. Az elsőt Newton alkotta meg, mely szerint a gravitáció tömegvonzás, a másikat pedig Einstein, aki szerint az nem más, mint a tér görbülete. A Newtoni elmélet már a mi naprendszerünkben sem igazán adott helyes értékeket, mert a legbelső bolygó pályájánál, a Merkúr bolygónál már évi 0.43 ívmásodperc eltérés adódott.

Az Einsteini szemlélet már egészen másként tekint a dolgokra. Ennek a lényegét úgy fogalmazhatnám meg, hogy eszerint a gravitáció nem vonzás, tehát nem erő, hanem a tér torzulása, azaz, geometria. Az így számolt bolygópályák már sokkal pontosabbak, mint a Newtoni számítással. Igaz, ameddig Newton csak a tömegeket vette számításba a számításnál, addig Einstein a jelenlévő energiát is, annak az úgynevezett „tömegegyenértékének” megfelelően. (Ez a híres tömeg-energia ekvivalencia tétele, képletben kifejezve: e=m×c2.)

Newton állította fel a jól ismert F=f*(m1*m2)/r2 formulát , ahol F= a tömegvonzás Newtonban, m1 és m2 az egymásra ható tömegek (kg) r2 a két tömeg tömegközéppontjának távolsának négyzete (m) és f=6,67*10-11. Vagyis két 1 kg os tömeg 1 m távolságból 0,0000000000667 N erővel vonzza egymást. A gravitációs kölcsönhatás a leggyengébb kölcsönhatás ami a természetben található. Nyilvánvalóan, hogy olyan tömegek esetében mint a Föld és Hold ez óriási erőket képvisel.
A törvényt figyelembe véve a Holdak rá kellene zuhannia a Földre és a Földnek a Napba kellene esnie. De nincs így. Miért nincs így ? Azért, mert a holdak a bolygójuk, a bolygók a központi égitestük körül elliptikus pályán keringenek, a frgásból eredő centrifugális erő a gravitációs erő ellen hat. A központi tömeg (a Föld esetében a Nap, a Hold esetében a Föld ) mindig az elliptikus pálya egyik fókuszpontjában van. Ezt egyébként még Galilei és Newton előtt Kepler állapította meg, és Galilei is tudott róla, mert eredmélyeit Kepler megküldte e-mailban.
Nomármost. Ha csak a Nap, a Föld és a Hold mozogna a nagy fekete semmiben akkor a helyzet igen egyszerű lenne. De azért a mi Naprendeszerünkben még van néhány masszivabb bolygó ami szintén gravitációs hatást fejt ki a történetünk szereplőire. És van valahol egy központi gravitációs tömeg is ami körül a Nap is forog. Ráadásul a Föld is forog a saját tengelye körül és a Hold is no meg persze a Nap is, következésképpen a gravitációs tömegpontjuk is állandóan változik. Valahogy úgy kell ezt elképzelni, hogy a Hold is és a Föld is egy elliptikus pályasíkon kering egyfajta hullámmozgással, billeg mint a részeg ember. Ezek a kilengések sokkal nagyobbak és a rengeteg külső tényező miatt sokkal bonyolultabbak annál, mintsem preciziós mérésekkel valamiféle értékelhető eredményt lehessen kapni.
Na most térjünk a jó öreg Einsteinre. A newtoni törvények inerciarendszerben érvényesek, ha az inerciarendszer áll vagy egyenesvonalú egyenletes mozgással gyorsul, de semmiképpen nem végez forgómozgást. A newtoni klasszikus fizika szerint egy tömeg bármekkora sebességre felgyorsítható, akár a fénysebesség többszörösére is. Einsteint pontosan azt mutatta meg, hogy ez nincs így. Nem akarok belemászni itt a matematikába, módom sincs rá hogy ezeket a gyönyörű levezetéseket itt ismertesssem de nincs is értelme. Csak azért írtam amit írtam, mert a gravitációs tömegvonzásnak és Einsteinnek semmi köze nincs egymáshoz. Einstein a relativisztikus fizikában a gravitáviós hullámok létét vázolta föl, ezt azonban még senkinek sem sikerült bizonyítani. Igaz, az ellenkezőjét sem
 

iszugyi

Kitiltott (BANned)
Iszugyi válasza erre "Tévedett-e Galilei?" az volt, hogy tévedett, mert egy ejtökísérlet videója (fent van a Youtube-on, csak a kersöben Einstein és Fallexperiment -et kell beadni) kimutatta 2004-ben hogy a kémai elemek szabadesése eltér.

Továbbá:

2010-11-04, 01:59 PM
De mi ennek a magyarázata?

Szász feltételezése szerint a négy stabíl elemirészecskének, az elektronnak (e), a pozitronnak (p), a protonnak (P) és az eltonnak (E) (ezt a részecskét a részecskefizikusok "antiprotonnak" nevezték el) a kvantált elektromos töltése

q(k) = {- vagy +} q

mellett, elemi gravitációs töltése

g(k) = {- vagy +} g m(k), k = e,p,P,E

is van, és ezek a kvantált g-töltések okozzák a gravitációt. Az egyetemes gravitációs állandó meg a mindanégy elemirészecskénél megegyezö fajlagos gravitációs töltésböl, G(grav.) = g^2/4pi, származik.

Az Univerzum anyaga a négy stabíl elemirészecske e,p,P,E halmaza.

Csak a négy elemirészecskének egyezik meg a súlyos és a nyugvó tehetetlen tömege, minden más ezekböl összetett anyag kétfajta tömege viszont különbözik. Az elemi tömegek m(P) és m(e) meg mindig megmaradnak, ezeket nem is lehet energiává átváltoztatni.
 

iszugyi

Kitiltott (BANned)
2010-11-04, 02:03 PM
Szász feltevése szerint a gravitáció nem is "tömegvonzás". A megegyezö elöjelö g-töltések között vonzó a gravitáció, de a különbözö elöjeleknél taszító. A sztatikus gravitációs erö képlete így módosul

F(grav.) = + g(j) g(k)/4pi r^2, j, k = e,p,P,E.
 

iszugyi

Kitiltott (BANned)
2010-11-04, 03:34 PM
Az elektromosan semleges izotópokat N(P) protonok, N(p) pozitronok és N(P) + N(p) elektronok alkotják, úgy hogy az izotóp tehetetlen tömege innen

m(izotóp;i) = N(P) (m(P) + m(e)) + 2 N(p) m(e) - E(kötés)/c^2

számítható ki. A magfizikában használt és a neutronkat felhasználó formula

m(izotóp;i) = Z m(P) + N m(N) - E(kötés)/c^2

nem jó képlet. A neutronok nem is elemi részecskék, hanem négy elemirészecskéböl állnak és így bomlanak

N = (P,e,p,e) -> P + e + (e,p)-neutrínó.

Az elektron neutrínó (e,p) az elektron és pozitron kötött állapota és 0.703 x 10^-13 cm nagy. Az elektron és a pozitron nem semmisíti meg egymást a találkozásuknál. Hogyan is semmisíthetnék meg egymást, ekkor az elemi elektromos töltésnek is el kellene tünniük. Az elemi elektromos töltések minden magreakcióban megmaradnak.
 

iszugyi

Kitiltott (BANned)
Az új egyesített elmélet szerint a részecskefizika megmaradási törvényei az elemi töltések q(k) = {- vagy +} q és g(k) = {- vagy +} g m(k), k=e,p,P,E megmaradásából származnak. Evvel a négy elemirészecskék száma is megmarad.

Megjegyzem, az energia nem marad meg, mert zárt fizikai rendszerek nem léteznek, és mert a kvantált töltésekböl kiinduló mezök A(e.m.), A(grav.) nem-konzervatív mezök.

Az elemi gravitációs töltések épp úgy Maxwell-töltések, mint az elemi elektromos töltések
 

iszugyi

Kitiltott (BANned)
Szász új gravitációs elmélete megtalálható a "Mi okozza a gravitációt?" címü cikkében a Magyarságtudományi Intézet honlapján.

Továbbá, Szász Gyula I. munkásságáról megjelent a Népszabadságban egy cikk az 56-os forradalom 50 éves megemlézése keretén belül, amiben "Aki kihívta Galileit" alatt Szászt idézik.
 

iszugyi

Kitiltott (BANned)
2010-11-05, 06:57 AM
A kísérletek alapján Szász a "Mi okozza a gravitációt?" címü cikkében összegezte, hogy minden alapvetö gravitációs kísérlet (több) ezreléknyi eltéréseket mutat fel. Még a Kepler állandó Ri^3/Ti^2 is a kilenc bolygónál. Az Uránusz és a Mars Kepler "állandója" 1.5 ezreléknyi különbséget fedez fel.

A Newton egyenletével

(1) m a = - G(Newton) M m/r^2

probléma van. (Itt a test súlyos és a tehetetlen tömege azonosnak van feltételezve, vagyis az, hogy a kétfajta tömeg különbsége nem függ a test anyagi összetételétöl sem.)

Még ekkor is, a G(Newton) mérések eredményei majdnem 2 %-os eltéréseket mutatnak ki, amit a fizika eddig nem tudott megmagyarázni, és amik 2 %-os nehézségi gyorsulásra adnak lehetöséget.

Newton egyenletével szemben a Szász mozgásegyenlete így néz ki

(2) m(test;i) a(test) = F(e.m.) - G(grav.) M(TEST;g) m(test;g)/r^2,

és akkor, ha a testek közötti elektromágneses eröt F(e.m.) el lehet hanyagolni, a nehézségi gyorsulás függ a test anyagi összetételétöl

(3) a(test) = - G(grav.) M(TEST;g)/r^2 x (1 + delta(test)),

mert a relatív tömeghiány delta(test) a test izotópösszetételétöl függ.

2010-11-05, 07:03 AM
Szász is ismeri Eötvös Loránd torziós inga kísérleték, amivel állítólagosan a kétfajta tömeg egyenlösége van 10^-9-es pontossággal kimutatva, de Szász kételkedik a torzió ingák kísérleti eredményeiben, mert ezeknél a környezet zavaró elektromágneses hatása F(e.m.) nem lehanyagolható.

Az F(e.m.) onnan jön, hogy minden test mozgó, elektromos töltéseket hordozó részecskékböl áll.

2010-11-05, 07:09 AM
Szász kételkedig minden eddigi kísérlet eredményeiben, ahol a testek kétfajta tömege 10^-13-as pontossággal állítólag ki van mutatva. Ez merész kritika, de elkerülhetetlen.

A kémai elemek szabadesése meg 100 m-es magasságból, vákuumban és legalább 10^-5-ös mérési pontossággal nem lett a fizikában ellenörizve, a Szász 2004-es ejtökísérletét a brémai toronyban kivéve.
 

iszugyi

Kitiltott (BANned)
A gravitonok - Közzétette:Kálmán48 - 2010-11-05

Kálmán48:
A gravitonok - 2010-11-05, 06:59 PM


[FONT=&quot]A gravitonok[/FONT]​




Az általános tömegvonzás Isaac Newton által megfogalmazott törvénye szerint, a tömeg által kiváltott vonzóerő - a tömegközépponttól való távolság négyzetével - fordított arányban áll. A tömegvonzás egyenlő a gravitációval.

Hogyan érzékeljük mi, egyszerű földlakók a gravitációt? Ha valami kicsúszik a kezünkből, leesik. Ha pechünk van, épp a lábunkra, vagy a konyhakőre. A gravitáció miatt van az is, hogy amikor ráállunk a mérlegre, meg tudjuk mérni a súlyunkat.

De vajon miért esik lefelé egy tárgy? A válasz pofonegyszerű: mert a Föld vonzza a tárgyat. De ugyanez a tárgy akkor is a földre esik, ha az erő nem lefelé húzza, hanem lefelé tolja!

Már az elemi iskolában belénk verték, hogy Newton apánk törvényei kikezdhetetlenek. Pedig a gravitáció körül valami alapvető bibi van. Ennek első jelét maga a világegyetem adja. Mai tudásunk szerint ugyanis folyamatosan tágul. A bibi ott van, hogy a galaxisoknak a feltételezett középponttól való távolsága nem lineárisan nő, azaz a tágulás egyre gyorsabb ütemű. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha a galaxisok kölcsönösen taszítják egymást.


Negatív gravitáció? Gravitáció, ami taszít? Balgaság! Vagy mégsem?

Hogy megbarátkozzunk ezzel a felismeréssel, próbáljuk elképzelni a csillagos égboltot. Miért látjuk a csillagokat? Mert a kibocsájtott fényük – sok-sok apró foton részecske – egészen szemünk retinájáig jut el. Amikor retinánk, ugyanabból az irányból több részecskét érzékel, azt a csillagot fényesebbnek látjuk.

Színházi látcsőbe kukkantva olyan csillagok is előtűnnek a fekete égbolton, melyeket szabad szemmel nem veszünk észre. Ha erősebb távcsővel nézzük az eget, még több csillagot látunk. Űrteleszkóppal pedig még sokkal többet. A tér szinte minden pontja tele van csillagokkal, még akkor is, ha nem látjuk őket.


Tételezzük fel, hogy a világegyetem minden csillaga, a fotonokkal együtt gravitációs taszítóhullámokat is generál. Az okfejtésben a taszításon van a hangsúly. Nézzünk egy példát: ráállunk a mérlegre, és 80 kilót mutat. Newton szerint ekkora gravitációs erővel vonzza testünket a Földnek a tömege. De mi van akkor, ha azt feltételezzük, hogy a Föld valójában 920 kg-nyi erővel próbál minket eltaszítani, de ez azért nem sikeredik neki, mert a világegyetem együttes taszítóereje 1000 kg-mal nyom minket az ellenkező irányba? Mit fog mutatni a mérleg? 80 kg-ot!
A példában szereplő 920 és 1000 természetesen fiktív számok, választhattunk volna bármilyen más számpárt is, amelyek közt 80 a különbség – annyi, amennyit mérlegünk valójában mutat.


A tömegtaszítás fogalmának bevezetésével a legtöbb, a kozmológiában eddig érthetetlen anomália magyarázatot nyerne.


Bár a newtoni tömegvonzás a jelenlegi fizika egyik alaptörvénye, de több sebből vérzik. Hogy valami nincs rendben körülötte, azt a Naprendszerből kifelé tartó űrszondák is igazolták. Valamennyi űrszonda sebessége csökken, akármilyen irányba is haladnak. Ez azt igazolja, hogy a valós gravitációs erő mértéke eltér a távolság négyzetéből kiszámolt elméleti csökkenéstől. Kell lenni valami egyéb erőnek, ami az űrszondák mozgását befolyásolja.

Nem felel meg az általános tömegvonzás törvényének az a furcsaság sem, hogy a földfelszíntől mintegy 300 méteres magasságig a mért gravitáció több, a felszín alatt 300 méterig viszont kevesebb, mint amennyinek elméletileg lennie kellene. A jelenséget először Eötvös József állapította meg, de ő még mérési hibára gyanakodott. Méréseinek helyességét azóta többször igazolták – a magyarázattal azonban a tudomány még adós maradt.




* * *






A gravitációs kölcsönhatást közvetítő elemi részecskét gravitonnak nevezték el. Létezése csupán feltételezésen alapszik, eleven gravitont még senki sem látott. Személyesen semmi okom nincs rá, hogy a gravitációs taszítóhatást közvetítő részecskét más névvel illessem – a graviton maradhat, legfeljebb előjele változik.


A két, ellentétes szemlélet közötti vitában - a gravitációs nyomóerőt képviselő csapat érvrendszere - szinte lemossa a pályáról ellenfelét.


Szó volt már a messzi galaxisok gyorsuló ütemű távolodásától. Ha a gravitáció vonzerő lenne, a galaxisok egymás felé tartanának. Ha elképzeljük azt a galaxist, amelyik a folyamatosan táguló világegyetem szélén van, és amellett még gyorsul is, ez csak akkor lehetséges, ha a többi galaxis felől nyomóerő hat rá – ami, a másik oldalról, ellensúlyozatlan marad.

Miért kering a Hold a Föld körül? Newton apánk szerint, a Föld tömegvonzása miatt. Ez csak akkor lenne igaz, ha a graviton nem egy részecske lenne, hanem egy láthatatlan szál, ami odaérve a Holdhoz rátapad, és nem engedi messzebbre szállni. A newtoni modellben a gravitonnak – már ha egyáltalán létezik – negatív energiájúnak, negatív sebességűnek, vagy negatív tömegűnek kellene lennie. Márpedig e premisszák bármelyike fizikai képtelenség, önmagukban is kizárják a gravitáció vonzerő voltát.

Az árapály jelensége is egyértelműen levezethető a taszító gravitációval. A minden irányból érkező gravitációs nyomóerőt a Hold leárnyékolja, ezért a földi taszítóerő ott jobban érvényesül, a víz felpúposodik – amit mi dagályként érzékelünk.

Ha vonzás lenne a gravitáció, ahogy közeledünk a Földhöz, ez az erő egyre növekedne. Ez igaz is, egészen addig, amíg el nem érjük a földfelszínt. Azonban, ha tovább megyünk a Föld mélye felé, a vonzás ereje csökkenni fog, olyannyira, hogy a tömegközéppontban pontosan olyan súlytalanok leszünk, mint a világűrben. Utóbbi szingularitási probléma - gravitációs nyomóerő esetén,- fel sem merülhet.

A gravitáció newtoni értelmezése nem tud választ adni arra a kérdésre sem, miért nem hagyja el egy fekete lyuk eseményhorizontját semmilyen sugárzás vagy anyag, miközben mindennél jobban vonz bármilyen anyagot? Ha semmilyen hatás nem jöhet ki, miképpen jön ki az erő? Gravitációs nyomóerőt feltételezve ez a kérdés fel sem merülhet, mert úgy a gravitációs sugárzás, mint az erő, egyaránt befelé irányul.

A fekete lyuk közepén lévő nyomás sem nőhet a végtelenségig, mint ahogy a klasszikus fizika jelenleg feltételezi. Taszító gravitáció esetén ezt a nyomást a külső tér, azaz a világegyetem állandó gravitációs nyomóereje adja, ezért nem is nőhet a végtelenbe. Amennyiben a fekete lyuk tömegén áthaladva a gravitációs sugárzás elnyelődik, a középpontban lévő nyomásnak – bármely fekete lyuk méretétől függetlenül - hasonlónak kell lenni.


A gravitációs taszítás sokkal jobban megfelel az újabb - és a vonzó gravitációs modellel megmagyarázhatatlan – megfigyeléseknek. Még pontosabban fogalmazva: a nyomó gravitáció megfelel, a newtoni vonzó viszont egyáltalán nem.



* * *




Előbb-utóbb a fizikaórákon is az új szemléletű, taszító gravitációt fogják tanítani. Azonban addig is, és azután is vigyázzunk arra, hogy ne ejtsünk le tányért a konyhakőre, mert - akár a Föld húzza, akár a világegyetem nyomja, a végeredmény ugyanaz – a tányér összetörik.
 

iszugyi

Kitiltott (BANned)
Tegnap, 08:25 AM
Kedves Kálmán48!

A kísérletek alapján a fizikában fel lehet tenni azt a kérdést is, mi van ha Galilei és Newton is tévedett?

A gravitáció alapkísérletek (több) ezreléknyi eltérései ösztönzik ezt a kérdést és választ is kérnek rá.

Mi van ha a testek nehézségi gyorsulás függ a test anyagi minöségétöl és ha a gravitáció nem is "tömegvonzás"?

Elöbb-utóbb az fogják a fizikaórákon tanítani, hogy a testek nyugvó tehetetlen tömege és a súlyos tömege különbözik.

Egy test súlyos tömege

m(test;g) = N(P) (m(P) - m(e))

és a tehetetlen tömege meg

m(test;i) = N(P) (m(P) + m(e)) + 2 N(p) m(e) - E(kötés)/c^2 = m(test;g) (1 - delta(test)).

Az N(P) a protonok (P) száma, az N(p) a pozitronok (p) száma a testben, az m(P), m(e) meg a proton és elektron tömege. Az E(kötés) meg a testet alkotó elemirészecskék kötési energája.

A testek szabadeséséböl

m(test;i) a(test) = F(e.m.) - G(grav.) m(Föld;g) m(test;g)/r^2

kiszámított gyorsulás

a(test) = F(e.m.)(m(test;i) - G(grav.) m(Föld;g) /r^2 x (1 + delta(test))

meg függ a test relatív tömeghiányától, a delta(test)-töl. A test szabadesésénél mindig két erö hat, a közöttük uralkodó gravitációs erö és az elektromágneses erö, amit a testet alkotó és mozgó elektromos töltések okozzák.

Erre a két kérdésre adott Szász választ a részecskefizikába való beépítésével a gravitációnak, amit a fizikusok eddig nem végezték el.

"Előbb-utóbb a fizikaórákon is az új szemléletű, taszító gravitációt fogják tanítani."

Ez biztos nem fog soha bekövetkezni.

Elöbb-utóbb a fizikaórákon azt az új szemléletü elméletet fogjá tanitani, hogy a protonok (P) között vonzó, de a proton és az elektron (e) között taszító a gravitáció.
 

iszugyi

Kitiltott (BANned)
Tegnap, 10:02 AM
Kedves Kálmán48!

A részecskefizikában meg elöbb-utóbb azt tanítják, hogy a négy stabil elemirészecske e,p,P,E kétféle invariáns kvantált töltések hordozói, amik az elektromágnesességet és a gravitációt, mint kölcsönhatást okozzák közöttük. Azt fogják tanítani, hogy minden részecske az e,p,P,E-böl áll.

A mikroszkópikus objektumok fénykibocsátásánál meg azt fogják tanítani, hogy ez hullámféle jelenség, mert a Planck állandó csak egy Lagrange multiplikátor szerepét tölti be, és csak az elektronok mozgását szabályozza az atomhéjben. Az atommagban a h-nak pl. semmi szerep nem jut.

A kvantummechanikában azt fogják tanítani, hogy ez a kvantált töltésekkel ellátott részecskék mozgását írja le a Minkowski-térben, az A(e.m.) és az A(grav.)mezök hatása alatt.

A tér-idö szerkezete, a mezök c-vel történö terjedése miatt, Minkowski-féle metrikát mutat fel kicsiben és nagyban. Nem fogják tovább tanítani a fekete lyukak létezését és az Ösrobbanást sem. A négy elemirészecskék e,p,P,E mindig voltak, de ezeknek sem a helye, sem a sebessége nem határozható meg sohasem pontosan.

A fizika tehát nem-determinisztikus, de kauzális.

Csak úgy még hozzáfüzöm, az új részecskefizika az ú.n. sötét anyagot is meg tudja magyarázni, meg a neutrinókat. Ezeket sem sikerültek az "elfogadott" fizikán belül megmagyarázni.
 

iszugyi

Kitiltott (BANned)
"Szó volt már a messzi galaxisok gyorsuló ütemű távolodásától. Ha a gravitáció vonzerő lenne, a galaxisok egymás felé tartanának. Ha elképzeljük azt a galaxist, amelyik a folyamatosan táguló világegyetem szélén van, és amellett még gyorsul is, ez csak akkor lehetséges, ha a többi galaxis felől nyomóerő hat rá – ami, a másik oldalról, ellensúlyozatlan marad."

Mivel az elton (E) és proton (P) között taszitó a gravitáció, az elton felépítésü galaxisok taszítják a proton felépítésü galaxisokat.

"Nem felel meg az általános tömegvonzás törvényének az a furcsaság sem, hogy a földfelszíntől mintegy 300 méteres magasságig a mért gravitáció több, a felszín alatt 300 méterig viszont kevesebb, mint amennyinek elméletileg lennie kellene. A jelenséget először Eötvös József állapította meg, de ő még mérési hibára gyanakodott. Méréseinek helyességét azóta többször igazolták – a magyarázattal azonban a tudomány még adós maradt."

Az "elfogadott" fizika adós maradt, de az új fizika nem: a testek között mindig kétféle erö hat. Ha az egyik test a Föld akkor ez a mozgásegyenlet érvényes

m(test;i) a(test) = F(e.m.) - G(grav.) m(Föld;g) m(test;g)/r^2.

Az egyetemes gravitációs állandó G(grav.) értéke meg kb. 1.5%-kal kisebb mint a newtoni "állandó" G(Newton) értéke.
 

iszugyi

Kitiltott (BANned)
No még kicsit a gravitációról - Közzétette Efike: 2004-09-05

Efike

No még kicsit a gravitációról - 2004-09-05, 07:59 PM
Idézet:
EKVIVALENCIA-ELV ÉS KVANTUMELMÉLET

Hraskó Péter
Janus Pannonius
Tudományegyetem, Pécs


Eötvös Loránd nevét a gravitációval kapcsolatos kísérletei tették halhatatlanná. A felületek fizikájában és a geofizikában elért eredményei is elegendők ahhoz, hogy megérdemelt melyet biztosítsanak számára a fizika történetében, a gravitáció területén kifejtett munkássága azonban fizikai világképünk alapjait érinti.

Mindannyian jól tudjuk, miről van szó: a gravitációs erőnek arról a különös tulajdonságáról, hogy minden testet - összetételétől függetlenül - azonos mértékben gyorsít. Erre a jelenségre - a súlyos és a tehetetlen tömeg egyenlőségére

- Newton már a "Principia" legelső meghatározásában felhívja a figyelmet. Ő maga a kétfajta tömeg egyenlőségét körülbelül három jegy pontossággal igazolta. A 19. század végére ezt a pontosságot öt jegyre javították.

Ezeket a méréseket fonálinga segítségével végezték. Olyan ingák lengési periódusát hasonlították össze egymással, amelyekben azonos hosszúságú fonálra különböző anyagi minőségű tömegeket függesztettek. Eötvösnek gyökeresen új módszerrel, az utóbb róla elnevezett torziós inga segítségével sikerült további három jeggyel összesen körülbelül nyolc-kilenc jegyre növelni a pontosságot. századunk második felében további két jegy pontosságnövelést ért el egymástól függetlenül Dicke és Braginszkij, akik azonban - Eötvöstől és munkatársaitól eltérően - csupán egy-egy anyagpárt hasonlítottak össze. Ők is Eötvös-ingával dolgoztak, de nem a Föld, hanem a Nap gravitációs tere által okozott gyorsulásokat mérték. A Földön a Nap gravitációs gyorsulása a 9,81 m/s2-nek csak körülbelül 1/20-a. Mégis megéri bevezetni ezt az újítást, mert ha van különbség az ingára erősített két próbatest gravitációs gyorsulása között, akkor ez a különbség a Föld forgásával azonos periódussal változó forgatónyomatékot hoz létre és ezt rezonancia segítségével hatékonyan fel lehet erősíteni.

A súlyos és a tehetetlen tömeg egyenlőségét ma gyakran gyenge ekvivalencia-elvnek nevezik. Az új elnevezés magyarázata az, hogy Einstein a kétfajta tömeg egyenlőségéből kiindulva az inerciarendszerek egészen új felfogását dolgozta ki, amely az ekvivalencia-elv nevet kapta. Ma ezt - pontosabban - Einstein-féle ekvivalencia-elvnek nevezzük.

1907-ben Einstein azt vette észre, hogy amennyiben a súlyos és a tehetetlen tömeg egyenlősége pontosan teljesül, akkor a gravitációt nem muszáj valódi erőnek tekinteni, hanem lehetőség nyílik arra, hogy a tehetetlenségi erő megnyilvánulásaként értelmezzük. Tekintsünk ugyanis egy inerciarendszert, amelyhez képest - az inerciarendszer fogalmából következően - az izolált testek nyugalomban maradnak (vagy megtartják a sebességüket). Ha ez a rendszer - mondjuk - fölfelé g-vel gyorsul, akkor a benne lévő tárgyak anyagi minőségüktől függetlenül g gyorsulással zuhannak lefelé, pontosan úgy, ahogy ez homogén gravitációs térben történik.

Ennek az egyszerű gondolatmenetnek rendkívül fontos szerepe volt az ekvivalencia-elv létrejöttében, de az elv mai, végleges formáját tekintve tökéletesen félrevezető. A homogén gravitációs mező ugyanis csak olyan "gyorsuló inerciarendszerrel" lehetne ekvivalens, amely végtelen kiterjedésű, márpedig az ekvivalencia-elv végleges formája abból a hipotézisből indul ki, hogy csak lokális inerciarendszerek léteznek.

Amikor inerciarendszerről beszélünk, mindig valamilyen konkrét objektumra gondolunk, amelyhez a testek mozgását viszonyítjuk. Galileinél a "Dialogo" egy híres passzusában ez az objektum hajó, Einstein 1905-ös nevezetes cikkében az egyidejűség relativitásának a magyarázatánál pedig vonat. A newtoni felfogás szerint azok az inerciarendszerek, amelyeket ezek az objektumok jelölnek ki, korlátlan térbeli kiterjedésűek, vagyis elvben egyértelműen kiterjeszthetők az egész geometriai térre. Ezt röviden úgy fejezzük ki, hogy a newtoni fizikában az inerciarendszerek globálisak, és csak praktikus oka vall annak, hogy véges kiterjedésű objektumok definiálják őket. Ezek nem üres szavak, hanem nagyon is meghatározott jelentésük van: azt fejezik ki, hogy ha a végtelen térben akárhol lehelyezünk egy izolált próbatestet úgy, hogy nyugodjon Galilei hajójához vagy Einstein vonatjához képest, akkor ez a test az idők végtelenségéig nyugalomban is marad.

Einstein ekvivalencia-elve azonban végleges formájában abból indul ki, hogy a globális inerciarendszer fogalma puszta fikció, az inerciarendszerek a térben nem terjeszthetők ki korlátlanul. A természetben létező gravitáció ugyanis csak ezen az áron vezethető vissza tehetetlenségi erőre. Ebből egyáltalán nem következik, hogy inerciarendszerek nem is léteznek. Léteznek és pontosan ugyanazokkal a megkülönböztető sajátosságokkal rendelkeznek, amelyekkel mindig is jellemeztük őket, de lokálisak. Legjobb, ha úgy képzeljük el, hogy nem is terjednek túl az őket meghatározó konkrét objektum, a hajó vagy a vonat határain.

De ha ez így van, akkor valójában nem a hajó, de nem is a vonat az inerciarendszer prototípusa, hanem a szabadon eső lift, vagy - ami még szemléletesebb - a Föld körül kikapcsolt hajtóművel keringő űrhajó (ha nem forog). Ezekre az objektumokra ugyanis pontosan igaz, hogy a hozzájuk képest nyugvó testek örökre nyugalomban maradnak, hiszen "súlytalanság" van bennük, amiről a televíziós közvetítésekből a saját szemünkkel is meggyőződhettünk.

Ugyanakkor az is világos, hogy ha az űrhajó túl nagy méretű, akkor már nem inerciarendszer. Jó példa erre a földgolyó, amely - még ha lassú tengely körüli forgásától el is tekintünk - nem inerciarendszer. A napdagály léte bizonyítja, hogy a Földön nyugvó tárgyakra hat erő - az árapályerő -, amely annál nagyobb, minél távolabb vagyunk a Föld középpontjától.

A földi laboratóriumok sem inerciarendszerek. Ugyan lokálisak, de nem végeznek szabad mozgást a bolygóközi térben: a talaj reakciója rakétaként g = 9,81 m/s2 gyorsulással hajtja őket felfelé a lokális inerciarendszerekhez képest. A laboratóriumban fellépő lefelé mutató mg nagyságú tehetetlenségi erő az, amit a testek súlyaként érzékelünk.

Mint mondottuk a lokális inerciarendszerek az inerciarendszerek összes ismert tulajdonságával rendelkeznek - a globalitáson kívül. Valójában ilyenek azok az inerciarendszerek, amelyeket Einstein az egyidejűség analízisénél a mozgó vonat és a nyugvó állomás példáján illusztrált. Nemcsak az igaz rájuk, hogy a nyugvó testek nyugalomban maradnak hozzájuk képest, hanem bennük és csakis bennük igaz a fénysebesség állandósága és csak itt érvényesek eredeti formájukban a Maxwell-egyenletek.

Ennél a pontnál azonban felmerül egy súlyos probléma: a kvantumelmélet szerkezete - úgy látszik - nem illeszkedik harmonikusan Einstein ekvivalencia-elvéhez. A probléma lényege nem az, hogy az egyenletek maguk felírhatók-e általánosan kovariáns formában, vagyis úgy, hogy minden lokális inerciarendszerben a speciális relativitáselmélet által megkövetelt alakot vegyék fel. A nehézségek magvát azok a teljes ortonormált függvényrendszerek képezik, amelyek a fizikai mennyiségek operátorainak sajátállapotait reprezentálják és nélkülözhetetlenek az egyenletek fizikai interpretációjához. Mint jól tudjuk, ezek a függvények általában kiterjednek az egész geometriai térre, és ez az a pont, amelyik összeegyeztethetetlen az inerciarendszerek lokalitásával.

A félreértések elkerülése végett megjegyzem, hogy sem most, sem a továbbiakban nem magának a gravitációnak a kvantumelméletéről beszélek. A téridő geometriáját éppúgy adottnak tételezem föl, mint például a newtoni mechanikában, de megengedem, hogy az általános relativitáselméletnek megfelelően lehessen görbült. Az intuíció a leghatározottabban azt sugallja, hogy ez megengedhető föltételezés, és még az sincs kizárva, hogy nem is csupán közelítés (vagyis, hogy magát a téridő-geometriát esetleg nem is kell kvantálni.

A kvantumelmélet és az ekvivalencia-elv összeegyeztethetetlensége természetesen csak akkor válik észrevehetővé, amikor a gravitáció hatása - a téridő görbülete jelentős. Amikor ez a görbület a lehető legáltalánosabb, amit az általános relativitáselmélet még megenged, semmilyen mód sem kínálkozik 1a kvantumelmélet értelmes adaptálására. Speciálisabb esetekben, mint amilyen például a Nap vagy egy másik csillag statikus térideje, több különböző lehetőség is nyílik a kvantálás elvégzésére.

Az így megfogalmazható kvantumelméletek azonban többnyire olyan (egyébként egymásnak is ellentmondó eredményre vezetnek, amelyek összeegyeztethetetlenek az ekvivalencia-elvve1. Ez egyáltalán nem meglepő, hiszen az ilyen elméletek matematikai megfogalmazása az egész téridőre kiterjedő hullámfüggvények segítségével történik.

Vegyünk például egy alapállapotú atomot, amely egy szabadon keringő űrhajóban nyugszik. Az ekvivalencia-elv szerint ez az űrhajó lokális inerciarendszer, amelyben precízen érvényesek a speciális relativitáselmélettel összhangban lévő elméletek, így elsősorban a relativisztikus antumelektrodinamika, amely - mint ismeretes - rendkívül sikeres az atomi jelenségek értelmezésében. Eszerint az elmélet szerint egy izolált atom alapállapota stabil, az atom örökké alapállapotban marad.

Amikor azonban a kvantumelektrodinamikát valamilyen többé-kevésbé hihető módon "ráerőszakoljuk"

mondjuk a Nap körüli téridőre, a számítások szerint a nyugvó atom folyamatosan gerjedni és sugározni fog, és ennek az aktivitásnak a mértéke függeni fog attól, milyen pályán kering az űrhajó. Az elméletnek ez a következménye nyilvánvalóan súlyosan sérti az ekvivalencia-elvet.

Hogyan reagálhatunk erre a helyzetre?

A legkézenfekvőbb az lenne, ha mindenekelőtt kísérletileg meg tudnánk vizsgálni a különböző pályákon keringő űrhajókon az atomok aktivitását. Ez azonban sajnos lehetetlen, mert az ekvivalellda-e1v és a kvantumelmélet konfliktusát mutató jelenségek numerikusan mind olyan kicsik, hogy a mérésük szóba se jöhet.

Helyezkedhetünk arra az álláspontra, hogy korlátozni kell az ekvivalencia-elv érvényességét. Ez nem lenne precedens nélküli eljárás, mert egy korlátozást már korábban bevezettek: általánosan elfogadott vélemény, hogy elektromosan töltött próbatestekre az ekvivalencia-elv nem érvényes. A Coulomb-potenciál lassú, 1/r-es csökkenése miatt ugyanis a ponttöltések "kilógnak" a lokális inerciarendszerekből. Lehet, hogy be kell vezetni még további korlátozásokat is, olyanokat, amelyeket a kvantumelmélet nemlokalitása kényszerít ki.

Ennek azonban súlyos akadálya van. A testek tömegéhez az atomi és a molekuláris kötési energiák járulékot adnak, amelyek nyílván kvantummechanikai eredetűek. Ha a kvantumelmélet nem lenne egyformán érvényes minden lokális inerciarendszerben, nehéz lenne megmagyarázni, hogyan állhat fenn a súlyos és a tehetetlen tömeg egyenlősége olyan pontossággal, ahogyan azt Eötvösnek és követőinek a mérései igazolták. Nyilvánvalóan sokkal kielégítőbb lenne, ha korlátozás helyett inkább még jobban kiterjeszthetnénk az ekvivalencia-e1v érvényességét, annyira, hogy a kvantumelmélet - és esetleg még a ponttöltés is - beleférjen.

A koordináták szerepének analízise talán nyújthat bizonyos támpontot. Nem zárható ki eleve, hogy a kvantumelméletben használt koordináták fogalmilag nem teljesen azonosak az általános relativitáselméletben használatos koordinátákkal. Képzeljük el, hogy egy adott lokális inercirendszerben - űrhajóban - végezhető kvantummechanikai kísérleteket analizáljuk, amilyen például az atomok sugárzása. A kvantummechanika matematikai apparátusa szempontjából talán feltételezhetjük, hogy a számításokban fellépő koordináták mindenütt euklidésziek. Az általános relativitáselmélet koordinátáira ez a feltevés csak az űrhajó lokális környezetében lehet érvényes és egyre rosszabbá válik, ahogy távolodunk az űrhajótól. De hát végül is a kvantumelmélet legfontosabb objektumai, az atomok nagyonis lokális objektumok, és csak a matematikai leírás az, amelyben a végtelenig kiterjedő függvények megjelennek. Ha ezt a felfogást logikusan keresztül lehetne vinni, arra az eredményre juthatnánk, hogy a lokális inerciarendszerekben lefolyó mikrofizikai jelenségek matematikai tárgyalására érvényes maradhatna a relativisztikus kvantumelmélet ma ismert formája annak ellenére, hogy ebben az elméletben explicite felteszik, hogy a metrika a koordináták egész változási tartományában (pszeudo)euklidészi. Ebben az esetben természetesen az űrhajóban nyugvó alapállapotú atom alapállapotban is maradna.

Egy ilyen megoldás azonban valószínűleg sokkal radikálisabb változtatást követelne a jelenlegi fizikai világképünkön, mint első hallásra gondolhatnánk. Hogy csak egy példát mondjak: a globális inerciarendszerekkel együtt valószínűleg fel kellene adni a globális kvantummechanikai állapot fogalmát is, ahogy azt ma a kvantumelméletben használjuk, és meg kellene engedni, hogy a mikroobjektumoknak csak ahhoz a lokális inerciarendszerhez viszonyítva legyen érvényes, a valóságot pontosan tükröző kvantumállapota, amelyhez tartoznak. Némi biztatást jelenthet, hogy néhány nagy fizikusnál találunk olyan sorokat, amelyekből - kellő fantáziával - bátorítást olvashatunk ki. Először Diracot idézem, aki egy 1974-ből származó cikkében [1] így fejez be egy magyarázatot:

"Ezt úgy érhetjük el, hogy feltesszük, az Einstein-féle téregyenletekben fellépő dsE metrika nem azonos azzal a ds metrikával, amelyet atomi berendezésekkel mérünk. A fénysebesség mindkét metrikában ugyanaz a c, amelyet választhatunk 1-nek. Az összes olyan távolság, amelyet atomokkal határozunk meg, például a spektrumvonalak hullámhossza vagy a kristályok rácsállandója a ds-ra vonatkozik, ezért az összes laboratóriumi távolság- és időmérés ds-t adja eredményül. A dsE nem mérhető közvetlenül. Csak a mozgásegyenletekben lép fel. A bolygómozgás számításánál például dsE-t kell használni... "

De az a rejtélyes mondat, ami igazán megrázza az embert, Feynman egyik levelében olvasható, amelyet 1961-ben írt Victor Weisskopfnak: [2]

"Nem kizárt, hogy a gravitáció nem más, mint az a mód, ahogy a kvantummechanika nagy távolságokon fokozatosan megszűnik érvényes lenni."
 

iszugyi

Kitiltott (BANned)
Az kizárt dolog amit Feynman írt Victor Weisskopfnak!

Einstein-féle téregyenlet helyett a Minkowski-térben mozgó elemirészecskék e,p,P,E adják ki az égitestek mozgását.
 

iszugyi

Kitiltott (BANned)
Válasz Hraskó Péter elméletezésére az ekvivalencia elvvel kapcsolatban onnan idul ki, hogy a testek súlyos és tehetetlen tömege egyenlösége nem csak nincsen kíséletekkel kimutatva, hanem épp az ellenkezöje felel meg a kísérleti igazságnak.

Vegyük csak a testek helytálló mozgásegyenletét a részecskék kétféle kvantál töltése következménye képpen

m(test;i) a(test) = F(e.m.) - G(grav.) m(Föld;g) m(test;i)/r^2.

Minden testre mindig kétféle erö hat, az elektromágneses erö F(e.m.) és a gravitációs erö.

A tömegspetrométerekben a gravitációs erö elhanyagolható

m(test;i) a(test) = F(e.m.).

A testek nyugvó tehetetlen tömegére, az A tömegszámú izotópok esetében ezt az összefüggést adták ki az izotóp tömegmérések

m(A izotóp) = A (m(P) - m(e)) (1 - delta(A izotóp)).

Ide csak a protonok (P) száma A, a proton és az elektron (e) tömege különbsége m(P) - m(e) és az izotóp relatív tömeghiánya megy bele.

Az invariáns elemi gravitációs töltések g(k) = {- vagy +} g m(k), k= e,p,P,E feltételezésével az jön ki, a hidrogénatom súlyos tömegére hogy ez a két elemi tömeg m(P) és m(e) különbsége

m(H-atom;g) = m(P) - m(e)

Ha ezt általánosítjuk minden protonból, elektronból és pozitonból (p) álló testre, egy test súlyos tömege felírható a protonok N(P) számával és a proton és elektron tömege különbségével

m(test;g) = N(P) (m(P) - m(e)).

Hogyan tudjuk ezt kísérletekkel bebizonyítani? Hát úgy, hogy ellenörizzük a kémiai elemek szabadesését ejtökísérletekkel

a(elem) = F(e.m.)/m(elem;i) - G(grav.) m(Föld;g)/r^2 x m(elem;g)/m(elem;i),

m(elem;g)/m(elem;i) = 1 + delta(elem)).

Mivel az elemek relatív tömeghiánya delta(elem) több ezreléknyi nagyságrendben változik, vigyázni kell arra, hogy az F(e.m.)/m(elem;i) kisebb maradjon, mint a gravitációs erö egy ezreléke.

Magyarul mondva, a kémiai elemek szabadesése ellenörzését 100 m magasságból, vákuumban és olyan vákuumcsöben, ami geometriája olyan nagyvonalú, hogy az F(e.m.) elhanyagolható legyen, kell elvégezni 1:100.000 pontosságú relatív gyorsulás méréssel.

A brémai ejtötorony erre kítünöen alkalmas, de a fizikusok sem ott, sem máshol nem végeztek el ílyen ejtökísérletekek, Szász 2004-es ejtökísérlete kivételével, ami aztán kimuatta, hogy a Li, C és Pb próbatestek lassabban estek mint az Al-ejtökapszula.

Az 1:100.000-es pontosság megfelel annak, hogy a brémai toronyban a 110 m-es esés alatt a probatestek helyét minden idöpontban 1 mm pontossággal tudjuk leolvasni. Ez a probatestek mozását rögzítö videófilmröl leolvasható volt a 2004-es ejtökísérletnél. Természetesen folytatni kell ezt a kísérletezést, ellenörizni kell tovább a kémiai elemek szabadesését több ejtökísérlettel.

A kémiai elemek eltérö szabadesése cáfolja a súlyos és a tehetelen tömeg ekvivalenciáját, Einstein általános relativitáselméletét: A gravitáció nem a tér görbülése miatt lép fel, hanem az invariáns elemi g-töltések g(k) következménye képpen.
 

iszugyi

Kitiltott (BANned)
2010-11-05, 08:43 AM
Zsuzsanna03 kérésére megprobáltam összefoglalni az eddigiekben elmodottak lényegét:

Az Élet és Tudományban feltett kérdésére "Tévedett-e Galilei?" az az egyértelmü válasz, hogy tévedett, és ezt a kémiai elemek szabadesése ellenörzésével 100 m-es magasságból, vákuumban és 10^-5-ös mérési pontossággal ki is lehet mutatni. Ilyen ejtökísérleteket a fizika, Szász Gyula I. 2004-es brémai kísérlete elött, elmulasztott elvégezni. Egy ilyen kísérlet neve experimentum crucis, mert kereszutat jelen az "elfogadott" fizika és az Új fizika között.

Minden közelebbit Szász "Mi okozza a gravitációt?" cikke tartalmazza, ami fent van a Magyarságtudományi Intézet honlapján.

Szász alaptétele eltér az eddigi gravitáció fizika alapfeltevéseitöl: A gravitációt is elemi töltések okozzák, a négy stabíl elemirészecskék e,p,P,E második fajta elemi töltései g(k) = {- vagy +} g m(k), k=e,p,P,E. Ha a részecskék között vonzó az elektromos hatás, a gravitációs hatás taszító. Szász beépitette a gravitációt is a részecskefizikába, az elektromágneses kölcsönhatás mellé. Tehát Nweton is tévedett, a gravitáció nem is "tömegvonzás".

Szász cáfolja általánosságban a testek súlyos és tehetetlen tömege ekvivalenciáját. Csak a négy elemirészecskénél tételezi fel, hogy ezek kétfajta tömege azonos. Továbbá azt is feltételezi, hogy az elemirészecskék tömege mindig megmarad, a proton (P) és az elektron (e) tömegét, az m(P)-t és az m(e)-t nem lehet energiává átváltoztatni. Einstein is tévedett a tömeg-energiaekvivalencia elvével.

További információt a Népszabadság közölt 2006-ban az 56-os forradalom emléke alkalmából. Három külföldre szakadt magyar kutató munkásságát érdmelteti, a Szász Gyuláról írt cikk címe "Aki kihívta Galileit". Ez a cikk is fent van a neten.

Szász "Physics of Elementary Processes" (2005); ISBN; 963 219 791 7, könyve meg sok tudományos könyvtárban fellelhetö.
 

iszugyi

Kitiltott (BANned)
Jetvana kömmentárja ez volt az "Élet és Tudomány" témában:

"Úgy látom, néhány fenti bejegyzésnek több köze van az éshez, mint az élethez vagy a tudományhoz."

A fenti hozzászólások a tudományt érintették, a fizikai tudományt.
 

iszugyi

Kitiltott (BANned)
"1907-ben Einstein azt vette észre, hogy amennyiben a súlyos és a tehetetlen tömeg egyenlősége pontosan teljesül, akkor a gravitációt nem muszáj valódi erőnek tekinteni, hanem lehetőség nyílik arra, hogy a tehetetlenségi erő megnyilvánulásaként értelmezzük."

Szász meg azt vette észre, hogy a testek súlyos m(test:g) és a tehetetlen tömege m(test;i) különbözik, és a gravitációt is invariáns elemi gravitációs töltések okozzák, mégpedig két elöjelü elemi g-töltések, hasonlóan mint az elektromágnesességet, azt is elemi töltések okozzák.
 

iszugyi

Kitiltott (BANned)
"A testek tömegéhez az atomi és a molekuláris kötési energiák járulékot adnak, amelyek nyílván kvantummechanikai eredetűek."

Hát igen, de csak a tehetetlen tömeghez jönnek ezek a járulékok

m(test;i) = N(P) (m(P) + m(e)) + 2 N(p) m(e) - E(kötés)/c^2.

A súlyos tömeghez

m(test;g) = N(P) (m(P) - m(e))

ezek nem jönnek!
 
Oldal tetejére