Magyar cigányok, akikre mindkét nép büszke

Snétberger egy zseni, ezt mindenki tudja

Nem akarok senkit elszomoritani de a legujabb tudományos eredmények szerint nincsen olyan, hogy "nemzet".
Minden ember egy nagy családnak a tagja.
-
Ezért teljesen meddö dolog a magyar-cigányokat kivágni egy népcsoportbol ami nem is létezik.
-
Konkrétabban: nincs olyan, hogy "magyar nemzet". De másmilyen sincsen. Nincsen német ember, francia, vagy román.
-
Az emberek nemzenek mindenkivel, széltében hosszában amiota vagyunk. Söt néhány millio evvel ezelött még a majmokkal is.

Tulajdonképpen egy anachronizmus: Miközben a világ a növekvö mobilitás miatt egyre jobban és jobban összenö, az államhatárok eltünnek, egy pici europai ország azon fáradozik, hogy a lakoit szétválasza "nemzetekre".
-
Már a bevándorlo öseink hét-törzsböl állottak nem beszélve arrol, hogy utközben menyit "nemzettek" az apáink öslakosokkal, hányfajta had huzott át az országunkon a mondgoloktol a franciákig szüzlányt nem hagyva maguk után, mégis vannak itt akik magyarokrol és cigányokrol mind két különbözö "nemzetröl" beszélnek.
-
Mindez egy a világban szétszortan élö menekültek álltal fennttartott internetoldalon. A többségünk élettársa nem tud magyarul a gyerekeinkröl nem is beszélve.
-
Az összes ma élö ember rokon a 3,4 millio évvel ezelött élt délafrikai Lucy-val, a cigányok és a "mélymagyarok" közötti rokonság alig több mind egy generatio. A cigányozásnak semmi értelme.
-

-
Az én kedvenceim közé tartozik Jo Mihály (Elfride Steckel, született Alice Kuhr) egy bayorországban születt csodálatos képességekkel és emberi tulajdonságokkal megáldott szinésznö, a modern balettánc egy uttöröje, költö és ironö aki az ülldözöttek iránti együttérzésböl vette fel ezt a tipikus magyar cigánynevet.
-
Mihály sokat tett a menekültek érdekében, résztvett a nacik elleni ellenállásban. Egy csodálatos nö. Illene ismerni legalább a nevét minden magyarnak.

O. Mara a festőművész. naiv festő, nem tanulta a művésetet, mégis elsőrangú. És mennyi előítélettel kellett megbirkóznia, s amióta rendszeresen kiállít, cigánykendőt akarnak ráadni a kiállítás szervezői a megnyitón, mert "cigányasszonyhoz az illik." Mért nem a művészt látják benne, miért a cigányt? Ha történetesen nem ismerem a festő személyét, akkor már más szemmel nézem a képet?

Rézműves Melinda néprajzkutató

Nehéz ma cigányként boldognak lenni – interjú Rézműves Melinda néprajzkutatóval

A cigányoknak meg kell élniük identitásukat, kultúrájukat, hogy teljes értékű tagjai lehessenek a magyar társadalomnak – mondja az FN-nek Rézműves Melinda. Az első európai roma tájház tulajdonosa szerint az állam okos munkahelyteremtő politikája jelenthet megoldást a cigányság gondjaira. Interjúnkból az is kiderül, miként lehet állandó készenlétben élni.


Van egy tájháza, amelyet saját erőből, saját pénzen és saját szerelemből működtet. Miről szól ez a történet?

Jó kifejezés, hogy saját szerelemből. 1995-ben végeztem az egyetemen, és úgy gondoltam, hogy szeretnék valami maradandót alkotni a cigány kultúra területén. A roma folklór már ismertebb volt, ezért a tárgyi néprajz területét választottam. 2001-ben megvásároltam saját pénzemből egy kis szoba-konyhás épületet Hodászon, a szülőfalumban. Egy rossz állapotú, sárfalazatú házról van szó, a cigány telep közepén. Sikerült támogatást szereznem a felújítására, és a közösség idősebb tagjaival a telken építettünk még egy félig földbe ásott kunyhót, ami a II. világháború időszakának lakhatási körülményeit ábrázolja. A házat jelenleg is egyedül, önerőből működtetem. Ez az első roma tájház Magyarországon és Európában.

"Nem közlekedünk sötétedés után" (fotó: Gáti-FN)


Azt tartom a legfontosabbnak, hogy a helyi közösség értékként tekint az épületre. Nem a szegénykultúra, hanem a roma kultúra részeként fogják fel, hogy a 60-as években ilyen, 1945-ben pedig olyan körülmények között éltek.

A legtöbb ott szervezett program családoknak szól. Nem tudok csak gyerekprogramot szervezni, mert jön az anyuka is, a testvér vagy a nagymama is. Olyan kézműves foglalkozásokat, vetélkedőket tartunk, amikre mindenki jönni akar; ilyenkor spontán mesél a nagyszülő az unokájának arról, hogy milyen volt ezen a spóron főzni, hogy hol aludtunk. Történetek elevenednek fel a közeli és a távoli múltról. Gyakran tapasztalom, hogy amikor a régmúltról beszélünk egy gyereknek, akkor az olyan, mintha mesélnénk: nem kézzelfogható. De amikor látja, hogy mindaz hol történt, akkor elhiszi, megmarad benne és remélem, hogy tovább élteti.

Értéket teremtettünk a közösségen belül a roma kultúrának. Itt tartják például a népismereti órákat a helyi és a szomszédos településekről is.

A programokat ön szervezi Pestről?

Én és a baráti köröm. Részt vesznek bennük helybeli önkéntesek, és persze pályázunk is. Az az álmunk, hogy a telken épüljön egy újabb ház, amiben állandó kiállítást szervezhetünk, merthogy elkezdtem hangszereket gyűjteni és fotókat vásárolni.

Saját pénzből szintén?

Igen, és felajánlásokból. Van egy megállapodásunk a helyiekkel: ha én valamit elintézek nekik, elolvasok egy kérvényt, vagy segítek megírni egy hivatalos levelet, akkor adnak egy tárgyat, amiről úgy gondolják, hogy a háztartásban vagy a munkában feleslegessé vált.

Nagyon jó lenne mindegyik korosztálynak, ha épülhetne egy másik épület, ahol a kiállítások mellett volna egy közösségi tér. Amikor rajzfoglalkozás van, akkor a megnövekedett létszám miatt a szoba-konyhában leszűkülnek a terek. Szeretnénk szakkönyvtárat, kutatószobát és pajtaszínházat is, ahol néptánc táborokat csinálhatnánk. Ha ezt modell-értékűen tudnánk működtetni, azzal motiválnánk például egy baranyai település roma közösségét, hogy ott is létesítsenek falumúzeumot vagy tájházat.

A helyiek hogyan fogadták a kezdeményezéseit?

Jól. Aki a kultúrával foglalkozik egy kisebb településen, az biztos, hogy valamilyen szinten megszállott. Aki a saját pénzét öli ebbe, az lehet, hogy kicsit dilis is. Láttam a tekintetekben, hogy azt gondolják: jót akarok, de miért fontos ez nekem? Sokat beszélgettünk erről, majd segítettek a felújításban, nyaranta segítenek tapasztani az épületet. A félig földbe ásott kunyhót ők csinálták. Két-három éve már nagyon sűrűn ajánlják magukat gondnoknak. Nagyon megtisztelő, hogy gondnokok akartok lenni, csak nem tudok érte fizetni – mondom ilyenkor.

A ház egyébként akkor nyit ki, amikor bejelentkeznek a látogatók. Jártak már ott Budapestről, a Dunántúlról és külföldről is.

A helyi közösség értékként tekint az épületre (fotó: Gáti-FN)


Meg kell élni identitásunkat

Amikor dolgozik, akkor is azok a motivációi, ami a tájházzal. Mik a legnagyobb eredményei a roma kultúra terjesztése és elfogadtatása terén?

Nagyon fontos volt, amikor a munkahelyemen, a Fővárosi Önkormányzat Cigány Házban néprajzi kutatótáborokat szerveztünk – hogy a kultúránál maradjunk. A táborokban 20-25 roma és nem roma fiatal vett részt, akikkel településről településre jártunk. Minden fiatal választott egy kutatási témát, például a mese, a ballada, a táplálkozási szokások, az élettörténetek és a népi mesterségek közül.

A résztvevők többsége városi fiatal volt, ők nagyon sokat tanultak. A helyi közösségnek is fontos volt, hogy hozzájuk mentünk, és őket kérdeztük a mindennapi életükről. Természetesen a problémáikat is elmesélték, a nehézségeiket, a gondjaikat, és egy idő után a kultúráról is megnyíltak. Megjelent egy kiadvány az első két táborról, és még mindig ott van 60-70 darab kazetta, amelyek anyagát fel kellene dolgozni. A táborokkal a helyi közösségnek azt közvetítettük, hogy fontos a kultúra, gyakoroljátok, merjétek megélni, nem jelent szegénységet, a diákok pedig szellemileg építkeztek.

Ugyanúgy fontos, amikor gyerektáborokat, folklórtáborokat, alkotótáborokat szervezünk. A gyerekek itt természetes módon megélhetik az identitásukat, és minden ismeretet megpróbálunk nekik megadni, amit az iskolában nem kapnak meg saját identitásukról, másságukról. Rádöbbenek, hogy ez nem hátrányt, hanem gazdagságot jelent.

A gyerekek, akikkel foglalkoznak, komplexusoktól terheltek? Nagyon sok negatív élményük van?

Igen, nagyon sokaknak.

Ezek a cigány-magyar együttélésből adódó frusztrációk?

Abszolút. Abból, amit az iskolában ők saját maguk élnek meg, és abból, ami a szüleikkel történik.

Például tavaly a roma irodalomról, képzőművészetről beszélgettünk velük. Nem tudtak felsorolni roma képzőművészeket, alig tudtak írókat, költőket megnevezni. Még a zenéhez szóltak hozzá leginkább, de a történelmünkről semmit sem tudtak. Ezután ismereteket szereztek, csoportokban maguk dolgozták fel a témákat, és az identitásuk sokkal gazdagabb, mélyebb lett. Utána azt mondhatták: van mihez kötődnünk, van mire büszkének lennünk. Éppen az ilyesfajta képzés hiányzik az iskolából, az oktatási rendszerből.

A mostani oktatási rendszer, a pedagógusképzés nincs felkészülve arra, hogy egy osztályközösségben különböző nemzetiségű gyerekek vannak, különböző kultúrával rendelkeznek, és ebből a pedagógus többletet, gazdagságot hozzon ki. Fontosnak tartom, hogy a gyereknek legyen lehetősége az iskolában főműsoridőben, 8 órától fél háromig a saját identitását megélnie, és azt, hogy a kulturális és nyelvi mássága gazdagságot és nem hátrányt jelent.

Ez azért nagyon fontos, hogy a felnövekvő nemzedék itthon érezze magát. A 15-16 évesekben mostanában felerősödik az idegenérzet. Azt mondják, felnőttként elmennek innen. Mit mondhatnék erre? Azt, hogy próbálják meg máshol, ahol természetes, hogy színesek az emberek, viseletben járnak. Nézzük meg Párizst, nézzük meg Londont. Itthon merne valaki színes lenni!

Okos munkahelyteremtés kellene

Elég nagy rálátása van a cigány-magyar együttélésre és az indulatokra. Mi változott az elmúlt 20 évben?

Amikor egy roma gyerek intézménybe kerül, mindenképp érezni fogja, hogy ő más, ha hamarabb nem éreztették vele. Van egy kultúra, amiben nevelkedünk, az intézményekben pedig megtanulunk egy másik kultúrát: csakúgy mint a mindennapi életben, lépésről lépésre.

Én a magyar kultúrát, úgy gondolom, ismerem, és a roma kultúrát is ismerem, és pontosan tudom, hogy hol a helyem. De nagyon sok esetben nem én jelölöm ki a helyem, hanem kijelölik számomra. Amikor ez nincs egyensúlyban, akkor van probléma.

A szüleim idejében volt munkájuk az embereknek. Igaz, hogy ingáztak az építőiparban, az én édesapám is kéthetente járt haza Budapestről, ilyenkor szombat délutántól vasárnap délutánig volt otthon, de akkor legalább volt kiszámítható fizetésük az embereknek. Most a legtöbb településen nincsen kiszámítható, biztos jövedelem, ami kiszolgáltatottá tesz. Ezt felnőtt emberek - különösen a férfiak - nagyon nehezen viselik.

Jártak már itt külföldről is (fotó: Gáti)


Amikor egy család nem tudja, hogy egy hónapban mennyi pénzt kell beosztani, akkor az nagyon nagy feszültségekkel jár a családon belül is és azon kívül is. Amikor egy közösségen belül vagy egy településen belül igazságtalan helyzeteket látnak az emberek, akkor még több feszültség keletkezik. Fontos az is, hogy egy közösség hogyan tudja helyben megoldani a problémáit.

Fontos az is, hogy egy közösség hogyan tudja helyben rendezni a problémáit. Vegyük a munkahelyteremtést. Ezt is meg kellene oldani, és hosszú távra kellene megoldani. Akkor, amikor bezárnak egy üzemet, át kell képezni az embereket.

Az a kérdés, hogy a magántőkétől ez elvárható-e. Vagy ez állami feladat kellene hogy legyen? Mert abban a liberális kapitalizmusban, amiben élünk, állam bácsi felteszi a kezét, és azt mondja, piacgazdaság van…

A médiában mindenki azt hallja, hogy 136 milliárd forintot költöttek roma programokra, majd kérdezik, mire ment a pénz, hol az eredmény. Legutóbb láthattunk egy riportot a tévében ezzel kapcsolatosan. A cigányoknak szánt programokon takarítónőket, seprűkötőket képeztek, és elmentek ezekre a tanfolyamokra az emberek, merthogy minimálbért kaptak a képzés alatt. Utána munkához ugyan nem jutottak, viszont indult még egy képzés, arra is jelentkeztek, mert szintén kaptak minimálbért a képzés ideje alatt. Tehát lehet, hogy van már három tanfolyamról is papírja egy embernek, bár a településük 50 kilométeres körzetében továbbra sem tudnak elhelyezkedni. Akkor ez miről is szól? A telepfelszámolás sem ment, annak sincs jellemzően látható eredménye. Az állam részéről a számonkérés minden esetben elmarad, következmény nélkül.

A szociális segélyért munkát típusú közelítéshez mit szól?

Hosszú távon, azt mondom, nem megoldás. Olyan munkahelyeket kell létrehozni, amelyek piacképesek.

Kinek kell megteremtenie ezeket a munkahelyeket?

Az államnak. Amikor az állam egy tőkéssel megállapodást köt, akkor hosszú távon kell azokra az emberekre gondolni, akik munka nélkül vannak. Ehhez persze nagyon fontos, hogy piacképes szakmájuk legyen a munkavállalóknak, tehát az oktatásnak is ebbe az irányba kellene elmozdulnia. Nincs szükség annyi egyetemet és főiskolát végzett emberre, hanem igenis nagyon sok szakmunkásra. Ők egy idő után a középréteget alkothatják majd, de most a szakmunkának kellene visszaadni a becsületét. Ha a képzés és a munkahelyteremtés egymásra épülne, akkor hosszú távon megoldható lenne a munkanélküliség ügye.

Mondják, hogy felnőtt a harmadik olyan roma generáció, amely a családjában már nem látott dolgozó embert.

Így van.

Őket hogy lehet kimozdítani ebből a helyzetből?

Maguktól nem tudnak kimozdulni. Csakis munkahelyteremtéssel.

Meg az oktatással. Valakinek e kell mennie a cigánytelepre, meg kell fognia a gyerek kezét, és be kell vinnie az iskolába?

Nem, nem. Ez nemcsak a romák gondja, hanem a falusi nem roma szegényeké is. Ott a magyar gyerek is úgy látja az apját, hogy az nem tud hova menni reggelente, nem kel fel az ágyból. Ez szegénység kérdése. Ezeket az embereket át kell képezni, vagy ha nem volt semmiféle piacképes szakmájuk, akkor szakmát és munkát kell adni nekik.

Külön cigányprogramok kellenek (fotó: Gáti-FN)


Azt mondja, hogy nem a cigányság felzárkóztatására kéne programokat koordinálnia az államnak, hanem a mélyszegénység felszámolására?

Külön cigányprogramok kellenek, ez nagyon fontos, és szükség van olyan programokra is, amelyek a mélyszegénység felszámolását célozzák.

Az első Nemzeti Fejlesztési Terv (NFT) a cigányok tudomása nélkül, észrevétlenül zajlott. Amikor az NFT II-t meghirdették, akkor nagyon sokat harcoltak azért a romák – összefogás volt a különböző szervezetek között -, hogy a cigányokra szánt pénzt tegyék külön kosárba. Ha külön kosárban van a romák felzárkóztatására szánt uniós pénz, akkor az a bemenetelnél és a kimenetelnél is kontrollálható. Nem lett így.

Most a különböző uniós pályázati kiírásokban inkább elméleti szinten és kevés százalékban kerülhetnek be a programokba a hátrányos helyzetű és a leghátrányosabb helyzetű emberek. Most ezekkel a fogalmakkal operálunk, a cigányt kerülni kell.

Minden program mérhető a részt vevők oldaláról. Ha valamelyik programban a 40 éven felüli jelentkezőket várják, az igazolható. A testi fogyatékosság is igazolható. Így a bemenetelnél is mérhető, hogy mennyien jelentkeznek ezekből a csoportokból, és a képzést elvégzettek között is mérhetőek az arányok.

De a cigányoknál nyitva hagynak és fenntartanak egyfajta tudatos csiki-csuki játékot. Adatvédelmi okokra hivatkozva nem készíthetnek kimutatást a cigány résztvevőkről, pedig látható rasszjegyekkel rendelkezünk. Egy pályázatban a programgazda és a résztvevő, ha partnerként tekintene egymásra, akkor az természetes volna, hogy kérem a cigány származásom megjelölését. A munkaügyi központban is regisztráltathatják cigányként magukat az emberek, csak ezt érthető érdekké kellene tenni és így közvetíteni minden érintett felé.

A rendőrség szégyenlősségét megérti?

Szerintem számon tartják, hogy ki milyen nemzetiségű egyfajta bűnelkövetői csoportban. Az utcai igazoltatásoknál is tapasztalható, amikor szándékosan döntenek amellett a rendőrök, hogy egy adott napon jellemzően cigányokat fognak igazoltatni. Jó megfigyelési helyszín erre a város forgalmasabb terei közül például a Nyugati pályaudvar vagy a Blaha Lujza tér.

Azt gondolom, hogy nincsen cigánybűnözés. A bűn nem kötődik nemzetiséghez. Egy adott ember követi el. Amikor számon kérem ezt az embert, akkor a bűne miatt kérem számon, nem a származása miatt. Káros az a sugallat, amelyik kollektív bűntudatot éreztet a cigánysággal. Amikor azt mondják, hogy valaki cigány származásúként követett el bűnt, akkor ezzel azt is mondják, hogy minden cigány érezze magát bűnösnek.

Ha ezentúl a médiában minden bűnelkövető nemzetiségét bejelentik, akkor igazságosabb eljárásnak fogom tartani a jelen helyzethez képest, amikor egy népet kívánnak megalázni egy adott bűnelkövető kapcsán. A kollektív bűntudatkeltést jó lenne felszámolni minden nép esetében, és ezért a rendőrség is sokat tehetne.




Az óvodától a Kisebbségekért-díjig


Rézműves Melinda 1985-ben óvónőként kezdte a pályáját, 1995-ben végezte el az ELTE néprajz szakát, most a Pécsi Tudományegyetem néprajz-kulturális antropológia szakos PhD-hallgatója. Az ELTE Idegennyelvű Továbbképző Központjában 2002 óta vizsgáztató tanár cigány nyelvből, 1987 óta a Fővárosi Önkormányzat Cigány Házában dolgozik. A roma kultúra megismertetéséért és fennmaradásáért végzett sokrétű tevékenységéért 2006-ban Kisebbségekért-díjat kapott.


Forrás: FN24 2009. MINDEN MÁS

http://epiteszforum.hu/node/15393


Rostás Árpád: „A bútorokhoz beszélek úgy, mint más a virágokhoz”


„Ilyeneket tudok megmenteni, látja? Ez 1868-ban készült. Semmit nem szabad kidobni. Aki előttem restaurálta folyékony fát használt, tönkretette az egészet, ezt kell most rendbe hoznom”- mutat egy szekrényt Rostás Árpád. A kaposvári műhelyben mozdulni is alig tudunk a rengeteg szekrénytől, asztaltól, mások által kidobott vagy menthetetlennek tűnő bútortól. Minél több időt töltünk az asztalos műhelyében, annál inkább biztosak vagyunk abban, hogy megmenti az összes rá váró, öreg fát.






„A nagy álmom egy gótikus templom megépítése, Mújdricza Péterrel. Ez egy hosszú távú terv, nem akarom elkapkodni, 20 évben gondolkozom. A templom mellé iskolát is szeretnék. Régi tervem, hogy valamit itt hagyjak Magyarországnak. Nem csak Olaszországban vagy Franciaországban vannak művészek, hanem itthon is”- meséli Rostás Árpád. Összefogásból, fiatalokkal tervezi megépíteni a templomot, olyan helyen, amely elöregedett, szegénységtől és kilátástalanságtól sújtott, hogy munkát és reményt adjon az ott élőknek. „Ki van szemelve a hely, de még nem szeretném pontosan megmondani, hogy hol. Egy kívánságom van csak: dombra épüljön.”
Állami gondozásból a Versailles-i kastélyba
„Harminc éve ezzel foglalkozom. Pályafutásom alatt több mint 200 kastélyba volt szerencsém betekintést nyerni, több mint 1000 bútort restauráltam. Intézetben nevelkedtem, Somogy megyében. Biztosan furcsán hangzik, de örülök annak, hogy odakerültem. Nem haragszom a szüleimre, valahol nekik köszönhetem, hogy ez lett a szakmám, mert ha nem állami gondozásban növök fel, talán sosem lesz belőlem az, aki ma vagyok. Orgonakészítő akartam lenni, de erre nem volt lehetőségem, így lettem asztalos”- mesél a kezdetekről. Már tanuló korában megmutatkozott a tehetsége, szakmunkás versenyeket nyert, azt meséli volt, hogy ügyesebben csinált valamit, mint a mestere. „Nem sajnáltam a pénzt, a fáradságot, bárhova elutaztam, hogy tanulhassak. Volt egy mesterem, azt mondtam neki: mester, amit maga megcsinál egy óra alatt, én megtanulom egy fél óra alatt. Amikor politúrozott, mindig becsukta az ajtót, hogy ne lássam, mit is csinál pontosan. Fúrtam egy lukat az ajtón, és kilestem a titkát. Később, amikor elmeséltem, nagyon tetszett neki, tovább is adott más mestereknek.” Mivel állami gondozásban nevelkedett, az iskolai szünetekben nem volt hova mennie, ilyenkor is mestertől mesterig járt, hogy minél többet tanuljon. Így ismerkedett meg intarziamesterekkel, faszobrásszal. „Nem pénzt kértem, hanem tanulni akartam. 1987-től van saját műhelyem, de a mai napig járok idős mesterekhez tanulni.”





„Sajnos nem elég megbecsültek a mesterek. Alig várták, hogy átadják a tudásukat valakinek, hogyan kell intarziázni, hamisítani”- mutat egy régi és mégis új varróasztalra. Egyik megrendelője - akinek három éven át dolgozott - ajánlotta, hogy külföldön dolgozzon, „mert itthon nem becsülnek meg. Aztán, amikor elkészül egy lépcső, egy fa homlokzat, alig akarnak hinni a szemüknek.” Így került előbb Franciaországba, majd Angliába ment, munkáit látva kézről-kézre adták.
„A Napkirály parkettáját árverésen megvette valaki, de senki nem tudta megcsinálni. Én vállaltam. Mindent kézzel készítek, nem használok gépeket. Földaraboltam, nekiálltam gyalulni, bemértem, szépen nekiálltam rakni, pont úgy, mint régen. Azt mondták, nem hiszik el, Franciaországban mindenki azt mondta, ezt nem lehet megcsinálni. Leültek körbe, úgy nézték, hogyan politúrozok. Egy művészettörténész is ott volt, akiről akkor még nem tudtam, hogy ő a Versailles-i kastélyban dolgozik. Arra volt kíváncsi, hogy vissza tudom-e adni a fa színét. Jött a színkeverés: kimentem lócitromot szedni, gyógynövényeket, vizeletet, pálinkát, lakkot használtam: visszaadtam az antik fa színét. Akkor azt mondta a művészettörténész, hogy nekem el kell mennem a Versailles-i kastélyba. Amikor bementem a kastélyba, a könnyeim kijöttek, nem akartam elhinni, hogy ott vagyok.”




Fokhagyma, trágyalé, parfüm
„Nem azt akarom, hogy a vállamat veregessék. Nem vagyok restaurátor, én asztalos vagyok. Ezért nem is néznek jó szemmel a restaurátorok”- mesél a szakmáról és a konfliktusokról Rostás Árpád. Azt meséli, eddig bármivel megbízták, azt magas szakmai minőséggel, ősi technikával, vegyszerek nélkül, mindig teljesítette. Mégis itthon kevesebb a megbecsülés, több a gyanakvás. A szakmáján túllépve sok esetben restaurátori teendőket lát el, de „mivel nem vagyok restaurátor, sok esetben nem kapok hivatalos megbízást. A magyarföldi templomnál például, megfőztem kérget, almát, fokhagymát, ezzel kenegettem be a fát. Mivel nincs faanyag-védelmi végzettségem, a szakértő erre hivatkozva megszüntette a szerződésemet.” Pedig most éppen Japánból kapott ajánlatot faanyag védelemmel kapcsolatban. Receptjei titkosak, így velünk nem is osztja meg, annyit azért elárul, hogy trágyalé, fokhagyma és pálinka szerepel az összetevők között. „Ezeket nem lehet ellesni, ezt ki kell kísérletezni”- mondja. Az évtizedek alatt felhalmozott szakmai tudást fiának tervezi átadni.
„Imádom ezt a szakmát. Sokan megkérdezik, hogy miért szép egy bútor? Pont azért, amiért egy nő. Egy beteg az orvosnak hálálja meg, ha meggyógyul, a bútor nekem. Mosolyog, beszélek hozzá, mint más a virágokhoz. Ha valamit nem tudok megoldani, a fától kérek tanácsot. Minden munkámat úgy kezdem, hogy egy régi mesterhez imádkozom. És mindig kapok valamilyen sugallatot, hogy Árpád ezt így csináld. Soha nem használok vegyszereket hanem gyógynövényeket, olajakat, sőt, parfümöket. Megvédi a fát, nem fog repedni, nem engedi pattogni.”
Rostás Árpád magasra teszi a mércét: példaképei Leonardo, Michelangelo, Tiziano. „Egész életemben elődeink remekműveit csodáltam, és azon igyekszem, hogy az utódaink is minél tovább gyönyörködhessenek bennük. Szeretnék maradandót alkotni, újra életet lehelni a műtárgyakba, és minél több műkincset megmenteni. A szakma szeretetét továbbadni. Erre tettem fel az életem”- mondja, miközben a kaposvári Stühmer kávéházba tartunk, aminek bútorait szintén ő restaurálta

Ez a Jonás Marianna egy igen kompetens benyomását kelti. Le a kalappal elötte.
-
<EMBED src=http://www.youtube.com/v/TWgIk-NRl3w?version=3&feature=player_detailpage width=640 height=360 type=application/x-shockwave-flash allowScriptAccess="always" allowfullscreen="true">

érdekes, köszönöm, nagyon érdekel a cigány kutúra

Osztojkán Béla 1948. február 8-án, a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Csengerben született. 1966-1976 között a Ganz-MÁVAG-ban esztergályos, marós volt, majd 1977-től szabadfoglalkozású íróként tevékenykedett, emellett újságíróként is publikált.
Első generációs roma értelmiségiként részt vett a roma civil önszerveződés első, máig meghatározó szervezete, a Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetsége megszervezésében. 1989-ben megalapította a Phralipe Független Cigány Szervezetet, amelynek elnöke lett, majd a Magyarországi Roma Parlament szóvivője, később főtitkára lett. A rendszerváltozás után, 1990-1993 között az SZDSZ tagja volt.
1994-ben a Magyarországi Cigányok Szolidaritási Pártjának szóvivője lett, 1994-1995 között a Cigány Kisebbségi Önkormányzati Képviselők Országos Szövetségének elnöke volt. Osztojkán Béla 1994-től a mezőladányi kisebbségi önkormányzat tagja lett, 1995-ben képviselőjévé választották az akkor megalakult Országos Cigány Önkormányzatnak, amelynek a 2. ciklusban, 1999-től alelnöke volt.
1995-től az ország egyetlen cigány nemzetiségi középiskoláját, a pécsi Gandhi Gimnáziumot működtető Gandhi Közalapítvány titkára volt. Osztojkán alapító főszerkesztője volt a Világunk, az Amaro Drom és a Phralipe című lapnak, amelyekbe haláláig rendszeresen publikált. A Phralipében közölt írásaiért 1997-ben Bezerédj-díjat kapott. A 2006-os országgyűlési választáson az MCF Roma Összefogás Párt színeiben indult[1], azonban a párt nem jutott be az Országgyűlésbe.

A cigányság kérdéséről az a véleményem, mint pl. a homoszexuálisok esetében is. Vagyis ha egy réteget a társadalom kivet magából, gyűlöl, gúnyol, akkor annak a rétegnek a tagjai óhatatlanul is elkezdenek aszerint viselkedni, ahogy bánnak velük. Oda-vissza ható dolog ez!

Magyarnak azt tekintjük akinek a tollával ékeskedni lehet. Néha megelégszünk azzal is, hogy csupán az eredményeiket vesszük fel a statisztikánkba (nobeldijak, aranyérmek, Oszkár dijak, föszerepek, golok és más sikerek száma) magát a személyt lezsidozzuk, lecigányozzuk, buzinak, buta totnak és az ördög tudja minek nevezzük.
-
Egyetlen emberrel sem találkoztam a nagyvilágba aki tudta volna, hogy a "honfitársai" hány nobel-dijat szereztek. Egyetlen egyel sem aki azt állitotta volna, hogy a gyufátol az atom-bombáig mindent az ö "rokonai" találtak volna fel.
-
"Die Ungarn sind Angeber". (a magyarok felvágosak) "Wir sind nur Möchtegerne" (szeretnénk valakik lenni) ezt tartják odakinnt rollunk az emberek, nem ok nélkül.
-
Büszkélkedünk, hogy "egy majdnem Pápa lett közüllünk a középkorban" két kézzel szorta az aranyat egy korteshadjárat során Romában, mi meg az utodai sorba állunk Brüsszelbe pénzért.
-
Ha egy picit megkaparnánk a felszint rájönnénk, hogy rengeteg "cigányvér" folyik a magukat "fajtiszta magyarnak" tarto emberekben. Egy nemzet akinek a génpolja olyan keskeny sávszélességet mutatna amilyennek a magyarkodok azt szeretnék az degenerált lenne.

jah jól elvegyültek közöttünk.

Török Gyulához kapcsolódva.
Mivel személyesen is ismertem mert a testvére a szomszédunk volt. Sokszor láttuk amikor egy átmulatott éjszaka után a
testvére lépcsőjén ülve megevett és megivott egy nagy üveg ecetes uborkát mert az alkoholtól égett a "pokol".
Sokszor mesélték, hogy nyolc rendőr nem tudta berakni egy rendőrautóba mert még részegen onnan is kirúgott a rendőrökre. Szerintem inkább többet kellett volna edzeni és nem a kocsmába járni.Kár érte mert tényleg rettenetes jó
bokszoló lehetett volna mint a Papp Laci aki igazi bokszoló volt. Csak hát a politika ami mindenre rányomta és rányomja
a bélyegét a mai napig is. Én legalább is így látom.

A Madonnához hozzászólva.
Egy zenész ne politizáljon mert nem ért hozzá.A Madonna azért politizál mert nem zenész.
Amerikában nagyon sok énekesnő van aki -szerintem-sokkal jobban énekel a Madonnánál.
Belőle a média és az üzletemberek csináltak sztárt úgy mint nálunk Magyarországon Nálunk is az lehet sztár akiből engedik,
hogy sztár legyen. Egyszer megpróbáltam végignézni egy Madonna koncertet de nem sokáig bírtam. Szerintem az a nő
egy gyenge ripacs. Meg kell nézni egy Tina Turner koncertet. Ő egy idős nő sok gyerekkel akiket nem örökbe fogadott
hanem a sajátjai voltak. Nem politizál csak énekel és még táncol is és nem is akárhogy. Félelmetes.
Bár ez csak az én szerény véleményem.

Egy sor cigány

Huszonnégy mai magyar



Amikor roma honfitársaink portréit ezzel a címmel tárjuk közönségünk elé, azt mondjuk, tessék, ez a mi cigányaink listája és fényképsorozata, sorban arcról arcra, szeretnivaló büszkeségeink mindnyájan, mind ez a huszonnégy mai magyar. Mert ugyan ki vonhatná kétségbe a magyarságukat? De címválasztásunknak oka az a közös szégyen is, amely elöntött bennünket korunk talán legiszonyatosabb magyar rigmusa hallatán. Nemrégiben bukkant föl ez a népünk ajkán termett mondóka: "Egy sor akác, / egy sor fűz, / egy sor cigány, / egy sortűz." Azt mondtuk, ha ilyen korban élünk, akkor legyen merszünk szembesülni ezekkel a sorokkal, és szegezzük velük szembe huszonnégy kortársunkat, honfitársunkat meg saját magunkat. - (Závada Pál)

Találtam egy orosznyelvü internetoldalt gyönyörü cigányokat ábrázolo festményekkel.
Többek között Ferenczy Karoly-tol is aki ugyancsak nagyon sok képet festett rolluk.
Erdemes meglátogatni.

http://blog.i.ua/community/1952/793033/
-
Apropo Profur
-
Miböl gondold, hogy egy zenész nem ért a politikához?
A logikád szerint egy ironak sem szabad politizálnia mert csak egy iro?
-
A Madonna többet mozgatott meg a begyöpesedett elöitéleteinkben mind az össze morált prédikálo szervezetek összeségükben. She is cool!