Marcius Ifjai March.15

Három öreg ült ottan a megterített asztalnál. Ketteje paraszt volt, a harmadik meg afféle tajték­pipás pörge-kalapos falusi úr. Első pillantásra azt véltem, hogy valami nyugalmazott falusi tanító, - a soványsága arra vallott, - de a parasztok tekintetes úrnak szólították, hát akkor legalább is kétszázholdas földbirtokos.
Az ebédre vártak, és a beszédükből azt értettem, hogy valami határ-igazítási ügyben rándultak át a szomszéd faluból.
A másik asztalhoz ültem. A kocsmáros nekem fehér abroszszal terített. A leánya ugyanakkor megjelent a párolgó leveses tállal. A tekintetes úr elé helyezte, az azonban tovább tolta:
- Csak egyenek.
- Hát a tekintetes úr?
- Én nem eszek levest soha.
A parasztok csodálkoztak.
- Ep pedig az erő! - mondotta az egyik.
- Én minden mást elengedek, - toldotta a másik. - Öreg embernek leves való, meg kása.
- Nem eszek levest, - ismételte az öregúr. - Bürök-szagot érzek rajta. Minden levesnek bürök-szagát érzem.
A kocsmáros szinte sértődötten nyilatkozott:
- Kérem, az én konyhám nem olyan...
- Elhiszem, - felelte jólelkűen az öregúr. - De lássa én egyszer egy porció bürköt megettem igy levesbe főtten. Azóta ha csak látom is a levest, kezem-lábam nehezül. Pedig régen vót.
- Attúl meg is halhat az ember. - Vélte az egyik paraszt.
- Meg, - bólintott rá az öregúr. - Van olyan, aki meghal. Már én inkább meleg bort iszok leves helyett, vagy teát.
Aztán nem figyeltem a beszélgetésökre. Falusi emberek mindig helyi ügyekről beszélnek. Hírlapot vettem elő, és azt olvasgattam.
Ebéd után a három falusi élénkebben társalgott. Beszédükből kihallatszott Damjanics, Klapka, Schlick, Aulich emlegetése: szabadságháborúról beszélgettek. Csakhamar melléjük teleped­tem.
De jobban csak azon forgott a beszédök, hogy elkésett-e Klapka a váci csatán? Vagy hogy Damjanics tüzeskedte el a dolgát?
- Kedves uraim, - mondottam, - szeretnék valami olyant hallani a szabadságháborúról, ami még följegyezve nincsen.
A három öreg gondolkodva nézett maga elé. Láttam, hogy a kérdés nem jól van eléjök téve. Másképp fordítottam:
- Azt mondják meg, hogy melyikök mire emlékezik vissza leggyakrabban? Ha csekélységnek látszik is az, mondják el. Nekem az a legérdekesebb.
- Hát, - szólalt meg az egyik öreg, - nekem semmi se jut annyiszor eszembe, mint egy paripa. Fiatal hetyke jószág volt. Én gondoztam. A kápolnai csatán a tisztem rajta ült, oszt egyszer­csak: Ihol az izenet, át köll vinni a másik csapatnak. A lovat megsarkantyúzzák: vágtat is, mint a vihar szele. De alighogy elindúl, megcsapja egy golyó: kiszakítja az oldalát. A belső része kifordult, de a tiszt csak nyargalta tovább...
Borzalmas história volt. Nem nekem való.
A másik öreg is megszólalt:
- Nekem egy pajtásom jut leggyakrabban az eszembe. Ott feküdt a holtak között a gödöllői völgyben. Az arcán is vágás, a mellében is golyó, a lábán is törés. - ťPajtás, könyörgött, lőjj agyon, hogy ne szenvedjek!Ť - Én is voltam már úgy csak hitvány fogfájással is, hogy kivá­natosabbnak éreztem a halált, mint az életet. Gondoltam, ennek csakugyan megváltás a halál. Mégis odaszóltam neki, hogy mondok, hol lűttek meg? - Aszongya erre: ťA mellemet lűtték át. Könyörülj rajtam, süsd rám a puskádat!Ť A puskámban nem volt golyó, mert aznap elfogyott, de duplán megtömtem vágott ólommal, hogy ne álljon üresen. Hát fogom a puskát, rásütöm, rá igenyössen a fejire. Nem is mozdúlt többet. Három hónapra rá majd a hideg lelt ki, mikor meglátom Debrecenben ép-egészségesen, csak ippeghogy a félszeme vót bekötve fekete kendővel. ťNini, mondok, te vagy-e vagy csak a lelköd?Ť - ťÉn vagyok aszongya.Ť - ťHát élsz te?Ť - ťÉlek, aszongya, csak legalább a szememet ne lűtted vóna ki!Ť
Ezen a szomorú histórián elmosolyodtunk.
- Hogyan maradhatott életben? - folytatta az elbeszélő. - Hát úgy, hogy egy javas-asszonyhoz került, és az meggyógyította.
- Csodálatos a parasztság gyógyító tudománya, - mondotta rá a tekintetes úr is. - A mi falunk­ban is jobban ismerik a növények gyógyító erejét az öregasszonyok, mint sok patikus. Tudják, hogy melyik növénynek micsoda részében rejlik az erő. Egyik növénynek a levelében, másik­nak a gyökerében. Dehát messze van ide minden város, azért fejlődött ki így a természet isme­rete.
Hörpintett a borából, aztán maga elé pipázva folytatta:
- Az én cipőm talpa is sokszor ázott emberi vérben. Egyszer, hogy kificamodott a lábam, a csata-mezőn talált az éjszaka. Hallgatnom kellett a sebesültek nyögését, átkozódását. A pokol rémségeit éltem át azon az éjszakán. Mégis semmise jut annyiszor eszembe, mint egy öreg parasztasszonynak a szerencsétlensége.
De hogy ezt megértse az úr, tudnia kell, hogy én osztrák származású vagyok, és hogy ezek ellen harcoltam, akikkel most együtt poharazok. Régen megbékültünk. A háború után magyar polgárrá lettem. Feleségül vettem egy honvédnek az özvegyét. És hogy a magyarok istene megbékült szívvel nézzen rám, azt is megtettem, hogy fölneveltem egynéhány honvéd árváját. Igaz-e emberek?
Hát a Schlick seregében voltam akkor, és Pest vidékén mozogtunk fel-alá. Schlick úgy kerülgette Damjanicsot, Klapkát, mint egyik örves kutya a másikat. Bocsánatot kérek, hogy kutyát mondtam. De akkoriban az osztrák német-kutya volt, a magyar meg Kossuth-hund.
Egy áprilisi délben a szomszéd faluba érkeztünk. Fáradtak voltunk és porosak és éhesek. A honvédek előttünk szállásoltak ottan: lábuk nyomával volt tele a falu utcája. Ott reggeliztek meg és Komárom felé vonultak, hogy a fősereggel egyesüljenek.
A falu akkor még kisebb volt, mint most. Az elhelyezkedést megnehezítette a lakosság bizal­matlansága. Épp akkor jelent meg Kossuthnak egy körlevele, amelyben figyelmezteti a népet, hogy az osztrákot be ne engedje a faluba, mert még a tisztek is feltörik a szekrényeket és rabolnak. ťMég az ezüstkanalat is zsebrevágjákŤ, - mondotta Kossuth.
Itt átellenben láthat az úr egy cserépzsindelyes házat, abban lakott egy Mohári nevü fiatal gazda, a falu legjobb módú birtokosa.
Hogy az volt a legmeszeltebb ház, meg legtöbb ablaku, a tisztek oda szálltak. A sereg úgy telepedett be a faluba, hogy ott tölti az éjszakát.
Mohári gazda nem volt otthon. Az asszonyok meglepően barátságosan fogadtak bennünket. Ketten voltak: az öreg Moháriné, meg egy fiatal menyecske, aki bizony ma már szintén a vén­asszonyok közé ül a templomban.
Hát az öreg Moháriné olyan nyájasan fogadott bennünket, mintha nem is ellenség volnánk, hanem valami búcsúi vendégek.
- Öljetek libát, kacsát, csirkét! - harsogta a menyének. - Csak üljenek le, urak, mingyárt hozok bort a pincéből.
Afféle jó nagymama-képü, kövéres kis parasztasszony volt. Vannak olyan asszonyok, akikre ha csak ránézünk is, érezzük, hogy a kezük meleg. Az olyan asszonyok a földi világ eleven áldásai.
A fiatalabbik asszony afféle csendes, szemérmetes menyecske, szintén alázatos-nyájasan nézett reánk.
Minket meglepett ez a szíves vendéglátás. Máshol mindenütt keserü arccal, gyilkos nézéssel fogadtak, vagy pedig rémülten, főleg ott, ahol csak asszonyok voltak a háznál. És ha szívesen szolgáltak is, minden percben könyörögtek:
- Ne bántsanak bennünket.
Hát mondom, itt helyünket se találták nyájasságukban. Azonban mink csak rövid ebédet ettünk; attól tartottunk, hogy a honvédség visszafordul ránk. Még akkor is szállingóztak a környéken.
Hogy az asszony olyan szívesen fogadott bennünket, az őrnagy pénzt vett elő. Fizetni akart, hogy megmutassa, milyen gavallér az ellenség.
Az asszony azonban oly őszintén tiltakozott a fizetés ellen, hogy méginkább elcsodálkoztunk.
- No, - azt mondja az őrnagy, - maga lelkem derék asszony. Megiratom a császárnak, hogy ju­tal­mazza meg. Kapni fog egy aranykeresztet a mellére.
Az asszony akkor elkomolyodott:
- Nem kell nekem uraim a császár keresztje - felelte könnyes szemmel. - Csak egy alázatos kérésem volna.
És akkor letérdelt az őrnagy elé.
- Teljesítjük, előre mondhatom. Keljen fel lelkem és mondja el.
De az asszony nem kelt fel, csak térdenállva könyörgött:
- Ne bántsák a fiamat!
- Hát kicsoda a maga fia?
- Mohári Sándor. Egyetlen fiam. Négy volt. Három közüle szerencsétlen halállal halt meg. Egyik a Garamba fult, másikat verekedés közben szúrták le a legények, a harmadikat a ló taposta össze. Most már csak ez az egy fiam van. Reszketek érte, ha csak ki is lép a házból.
- Dehát mit vétett a maga fia?
- Nem vétett az uram soha senkinek!
- Hát akkor mért mondja, hogy ne bántsuk?
- Mert maguk ellenség.
- Maguknak nem vagyunk ellenség, lelkem. A népet mink nem bántjuk, csak a gaz lázadókat. Nyugodt lehet. Dehát hol van a fia?
- A katonák közt.
- Honvéd.
- Nem. Azaz lehet, hogy be is állt. Nem tudom. Elment velök. Hogy itt vonultak át a falun, mint a vihar, mikor a port is magával ragadja... Mentek sokan velök, minden fegyverfogható. Az én fiam is csatlakozott hozzájok ma reggel.
- Majd visszajön, - csillapította az asszonyt az őrnagy, - meglássa, estére hazajön.
- De hátha itt csatát kezdenek? Délelőtt is ropogott a puska. Most is hallom.
A puska csakugyan szólt akkor is a falu határában. Az őrségünk egyre hevesebben tüzelt a honvédek utócsapataira, meg azok is vissza.
A tisztek nyugtalanul öltötték magukra a köpönyegüket, csatolták fel a fegyveröket.
- Ne bántsák a fiamat! - könyörgött az asszony.
- Dehát miről ismerjük meg a fiát? - kérdezte az őrnagy.
- Olyan derék... szép ember... olyan erős...
Az őrnagy vállat vont.
- ťDerék, szép ember, erősŤ. - Ilyen van száz is, ezer is.
- De olyan egy sincs, mint az én fiam! Azt meg lehet ismerni ezer között is! Olyan barna... És a bajusza hosszú! Még a szólása sem olyan, mint más emberé.
A tisztek mosolyogtak. Énnekem könnybe lábadt a szemem.
Megígértük neki, hogy nem bántjuk a fiát. Az őrnagy különösen megígérte.
De már akkor sietnünk kellett, mert a harangozó is félreverte a harangot.
Volt egy kis csetepaté a falun kívül egy homokos árok körül. A honvédség utócsapata bőszült rá az osztrákság egynehány ulánusára. Az ulánusok élelmi szekeret akartak elszerezni. A körül folyt a viaskodás.
Mondanom se kell, hogy a falubeli nemzetőrök a honvédeknek segítettek. Ránk dühösítette őket a falu megszállása, no meg hát az osztrák közkatonák csakugyan feltörtek mindent, ami be volt zárva.
Az összeütközésnek valami húsz halottja maradt. Aki azok közül falubeli volt, behordták az épségben maradtak kocsin, kézi saroglyán a faluba.
Mink egydarabig még talpon voltunk és csak estefelé bizonyosodtunk meg abban, hogy nyu­godtan alhatunk. Beletörültük hát a fűbe a kardunkat, és visszatértünk, kiki a maga szállására.
A tisztek szinte örömmel gondoltak arra, hogy milyen jó vacsora várja őket. Most már vághatja Moháriné a libát, kacsát; csapra ütheti a hordót.
De bezzeg más arccal fogadott most a két asszony. A jóságos pirosképü öregmama haragos sárga vénasszonynyá változott. Emelt fejjel dacosan nézett reánk és rekedt hangon fagyosan kérdezte:
- Mit akarnak az urak?!
Egy hadnagy felelt neki nyájasan:
- A maga kvártélyosai vagyunk jóasszony. Elfelejtette?
- Nekem nincsenek kvártélyosaim! Menjenek innen.
A szálláscsináló őrmester boszankodva kiáltott reá:
- Húszan jönnek ide vacsorázni. Hiszen megmagyaráztam!
- Nem adok vacsorát senkinek! - kiáltotta az asszony. - Takarodjanak innen! Országpusztító haramiák! Gyilkosok! Gyilkosok!
De ezt már zokogva kiáltotta.
- Maul halten! - ordított reá egy hadnagy.
- Ki van adva a parancs!
Ez egy mérges természetű hadnagy volt: jókedvében is olyan vörös volt az arca, mintha céklalével szokta volna kifesteni. Hát még mikor haragudott.
De az asszony nem ijedt meg tőle. A keserűség a fejébe szállt:
- Nekem nem parancsoltok ebadta zsivány németjei!
És befordult a szobába.
Akkor láttuk, hogy halott van a háznál. Az asszonynak a fiát holtan szállították haza. Valami ulánus átdöfte a viaskodásban. Az ajtón bepillantottam: ott feküdt a halott a szoba közepén azon mód, hogy meghozták: honvéd atilla volt rajta. Két gyertya égett mellette.
Rendes körülmények között azt cselekedték volna a tisztek, hogy otthagyják a gyászházat, a fiat-jajgató öregasszonyt, a férjet-sirató özvegyet. De háborúban nem ember az ember: mundurba húzott tigris.
Az egyik tiszt fölemelte az orrát:
- Micsoda disznóság ez, - mondotta, - halottat tenni ide, ahol tisztek kvártélyoznak.
És a közkatonákhoz fordult:
- Vessétek ki azt a Kossuth-kutyát!
Azokban volt annyi becsület, hogy elvitték a halottat a temetőbe.
A másik tiszt az asszonyokra csördült, hogy fogjanak dologba, rakjanak tüzet.
- Nincs fa, nincs semmi a számotokra! - felelt az öregasszony.
Erre a Maul-halten tiszt is még följebb szegte a nyakát.
- Majd megmutatjuk, hogy van.
És a közkatonákhoz fordult:
- Vegyétek ki az asztalt, széket: csináljatok fát ennek az asszonynak!
A közkatonák legottan fejszét fogtak és összeaprították az asztalt meg egynéhány széket: behordták a konyhára.
De ez még nem volt elég. A faluból panaszos katonák jöttek, hogy nem tudnak vacsorát csinálni, mert a lakosság mindent elrejtett.
- Vezessétek ki a teheneket az istálóból és vágjatok le annyit, a mennyi kell! - parancsolta egy másik tiszt, egy Adler nevü komisz fráter.
A közkatonák mingyárt ott helyben kezdték meg a tehén-elhajtást. Kivezették az asszonynak a borját, tehenét. Le is vágták. A húsát szétosztották a katonáknak.
Az öregasszony elkeseredése végtelen volt. Letérdelt a földre és ott jajgatta az Istent:
- Istenem, Istenem, micsoda napot virrasztottál reám!
Valóban fekete napja volt szegénynek.
Dehát háborús időben az a fő, hogy enni-inni kapjon az ember. Mindegy, hogy imádkoznak-e vagy káromkodnak a mellett.
A konyhában beállítottak egy katona-szakácsot. Az ott marokkal nyult a zsírba, lisztbe. Főzött, sütött, ahogyan abból szokás, ami a másé.
A két asszony elment a temetőbe, de egy óra mulva visszatértek. A katona-szakács mingyárt magához fogta őket. Egyik kezében a főzőkanál, másikban a kurta-kard. A kardot ki-kirántva kért borsot, vajat, fahajat, amit meg nem talált.
Egyszer azt ordítja az öregnek:
- Erigy, hozz sárgarépát, petrezselyem-gyökeret!
Az öregasszony kimegy a kertbe s visszatér egy csomó gyökérrel. Meg se tisztítja, csak bele­vágja a levesbe. A katonaszakács nem bánta. Hiszen tetszik tán tudni, hogyan főznek a kaszár­nyákban. A szakácskodó katonák bakancscsal dobálóznak; a bakancs beleesik a főzelékes üstbe, azért bizony nem öntik ki az ételt. A katona-féle nem finnyás.
Hát a tisztek ezalatt feltörették a pincét és bort ivogattak. Elméjök minden kereke azon for­gott, hogy meg lehet-e szorítani a magyarokat Komáromnál, vagy nem lehet?
Már szinte besötétedett, mikor végre megjelent a leveses tál. Közkatonák tálaltak. A két asszony tétlenül nézte a bitangolást.
Éhesek voltunk. Ettük a levest nagy mohón. De valami undok íze volt a levesnek. Én nem is ettem meg mind, csak a felét, noha veszettül éhes voltam. A többi tiszt evett, mint a sovány farkas. Fintorgatták az orrukat, de ettek. Hadjáratban nem a nyelvének eszik az ember, hanem gyomrának.
Azonban az őrnagy is letette a kanalat és félreköpött:
- Krucifiksz donnervetter, ebbe valami avasat főztek.
Akkor aztán a többi tiszt is meg mert szólalni, hogy bizony a leves gyalázatos rossz. Némelyek a gyomrukat fogdosták és sápadoztak.
Egyik tiszt előordítja a szakácsot:
- Te Johan!
Johan kifut a kanállal.
- Azt a marha-eszü Poncius Pilátusodat! micsoda döglött kutya-húsból főzted ezt a levest.
És hatalmas pofonra lendíti a tenyerét.
Johan megrőkönyödik: belemerít a nagykanállal a tálba és megkóstolja.
Pislog.
Bámul.
Aztán ránéz az öregasszonyra, aki ott áll a falnál, némán, dacosan, sötét tekintettel.
- Hadnagy úr, - mondja a katona. - A leves friss húsból készült, de ez az asszony vetette bele a zöldséget.
Valamennyien a gyomrunkhoz kaptunk.
A hadnagy előrántja a pisztolyát s felugrik:
- Mit tettél ebbe a levesbe te boszorkány!?
Késő volt odafutnom: a pisztoly ellobbant-eldurrant.
Az asszony is csak elhanyatlott, leesett szótlanul a fal mellett.
A vére végigfolyt az udvaron.
Én elmentem onnan.
A tisztek kiöntették a levest. Kisidőre ott hagyták az asztalt és káromkodtak. Negyedóra mulva aztán ették a többi ételt jóízűen.​