Meghökkentő mesék, történések nőkről és férfiakról.

Rinka témája a 'Nő és férfi' fórumban , 2006 November 29.

  1. cathy222

    cathy222 Állandó Tag

    No, akkor számolgathatsz. Bár... számít? :D
     
  2. AndiC

    AndiC Kormányos Fórumvezető Kormányos

    :``: Háát, szarpös, mi több, málnaszarpös helyzet!
     
  3. fancsol

    fancsol Állandó Tag

    hát ez a szörpös nagyon durva :D az én exem anyja is megtalálta a szobájukban az ő óvszereiket és az én nyakláncom :D
     
  4. gmj

    gmj Állandó Tag

    Szegény ex apósod, magyarázkodhatott a félreérthető helyzet miatt :D
     
  5. minimanooooo

    minimanooooo Állandó Tag

    Te jó ég! Asszem, ezentúl, ha szörpöt látok, mindig jó kedvem lesz. :)
     
  6. Akor

    Akor Állandó Tag

    Elég érdekes történet. Remélem, hogy jó vége lett annak... :D
     
  7. Zitacica79

    Zitacica79 Állandó Tag

    Képmutatás a javából!
     
  8. slem

    slem Állandó Tag

    Hát ez nem semmi!
     
  9. selkt-sa

    selkt-sa Állandó Tag

    annak idején volt olyan kollégiumi szobatársam, akit fel kellett világosítani arról, hogy ha egy fiú a koedukált vécében rámocskolt a vécédeszkára, és ő utána ráül, akkor nem tud teherbe esni...

    bár mondjuk eléggé csodálkozni való, hogy se nem gumit nem húztak a gyerekek (gondolom juliska tablettát szedett), se a kólásüveget nem mosták el a két használat között, de ismerve a gyerekek néha elképesztő hülyeségét, és felvilágosulatlanságát, simán megtörténhetett a sztori.
     
  10. Szaffi112323

    Szaffi112323 Állandó Tag

  11. foodmaster

    foodmaster Állandó Tag

    Nekem meg új szemüveg kell, mert vibrál a szemem!

    Ez velem történt: Fekete öltöny, Ray Ban napszemüveg, stb. Gyönyörű villa előtt szállok ki az autóból. A kapuban tolókocsis tulaj elkeseredt tekintettel. Megsajnálom. Jó napot! Szeretne a másvilágon lenni? (Nem egészen erre gondoltam, csak összezavarodott a nyelvem. Szeretne-e más életet élni? Ezt akartam kérdezni)
    A válasz megdöbbentő: Nyugodjon meg, holnapra meglesz a pénz. Azóta nem hordok napszemüveget sem sötét öltönyt. Azért sikerült tisztázni, hogy csak életvezetési tanácsot szerettem volna adni neki. De az igazi tanulság, hogy semmi sem biztos. Ez az ember igen gazdag és sikeres volt, maradt is, aztán egy kamionvezető elaludt és nekiment. Mindkét lábát tőből le kellett vágni.
     
  12. Katalin/Anyoka

    Katalin/Anyoka Kitiltott (BANned)

    Szia Mindenki!

    Annak aki nem tudja még, szeretnék segíteni a több idézés egy hozzászólásban.
    [​IMG] [​IMG] [​IMG] [​IMG] [​IMG]

    Minden olyan hozzászólásnál amit idézni szeretnél, rá klikkelsz a nyíl elötti ikonra,(2 fehér lapot látsz rajta) ekkor az ikon pirosra vált. Amikor ezek a jelőlések megvannak akkor rá klikk az "Új hozzászólás" gombra (éppen úgy mint ahogy egyébbként hozzászólást írnál).

    Ekkor láthatod az idézésre kijelőlt üzeneteket, és máris válaszólhatsz mindegyikre külön-külön, de egy hozzászólásban. Az az minden beidézett hozzászólás alá viszed a curzolt

    További szép napot

    üdv Anyóka
     
    Kicsi Fecske, evapatocs és Igipapa kedveli ezt.
  13. Ennma

    Ennma Állandó Tag

    Korrekt és józan emberek.
     
  14. GJodie

    GJodie Állandó Silver Tag

    <meta http-equiv="Content-Type" content="text/html; charset=utf-8"><meta name="ProgId" content="Word.Document"><meta name="Generator" content="Microsoft Word 11"><meta name="Originator" content="Microsoft Word 11"><link rel="File-List" href="file:///C:%5CDOCUME%7E1%5CGARASJ%7E1%5CLOCALS%7E1%5CTemp%5Cmsohtml1%5C01%5Cclip_filelist.xml"><!--[if gte mso 9]><xml> <w:WordDocument> <w:View>Normal</w:View> <w:Zoom>0</w:Zoom> <w:HyphenationZone>21</w:HyphenationZone> <w:punctuationKerning/> <w:ValidateAgainstSchemas/> <w:SaveIfXMLInvalid>false</w:SaveIfXMLInvalid> <w:IgnoreMixedContent>false</w:IgnoreMixedContent> <w:AlwaysShowPlaceholderText>false</w:AlwaysShowPlaceholderText> <w:Compatibility> <w:BreakWrappedTables/> <w:SnapToGridInCell/> <w:WrapTextWithPunct/> <w:UseAsianBreakRules/> <w:DontGrowAutofit/> </w:Compatibility> <w:BrowserLevel>MicrosoftInternetExplorer4</w:BrowserLevel> </w:WordDocument> </xml><![endif]--><!--[if gte mso 9]><xml> <w:LatentStyles DefLockedState="false" LatentStyleCount="156"> </w:LatentStyles> </xml><![endif]--><style> <!-- /* Style Definitions */ p.MsoNormal, li.MsoNormal, div.MsoNormal {mso-style-parent:""; margin:0cm; margin-bottom:.0001pt; mso-pagination:widow-orphan; font-size:10.0pt; font-family:"Times New Roman"; mso-fareast-font-family:"Times New Roman";} p.MsoBodyText, li.MsoBodyText, div.MsoBodyText {margin:0cm; margin-bottom:.0001pt; text-align:justify; mso-pagination:widow-orphan; font-size:12.0pt; mso-bidi-font-size:10.0pt; font-family:Arial; mso-fareast-font-family:"Times New Roman"; mso-bidi-font-family:"Times New Roman";} @page Section1 {size:612.0pt 792.0pt; margin:70.85pt 70.85pt 70.85pt 70.85pt; mso-header-margin:35.4pt; mso-footer-margin:35.4pt; mso-paper-source:0;} div.Section1 {page:Section1;} --> </style><!--[if gte mso 10]> <style> /* Style Definitions */ table.MsoNormalTable {mso-style-name:"Normál táblázat"; mso-tstyle-rowband-size:0; mso-tstyle-colband-size:0; mso-style-noshow:yes; mso-style-parent:""; mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt; mso-para-margin:0cm; mso-para-margin-bottom:.0001pt; mso-pagination:widow-orphan; font-size:10.0pt; font-family:"Times New Roman"; mso-ansi-language:#0400; mso-fareast-language:#0400; mso-bidi-language:#0400;} </style> <![endif]--> Véget ért a nyár, de a természet mintha észre sem vette volna az idő múlását, még mindig nyári színekben pompázott. Csak a vadgesztenyefák ágain értek meg a szúróshéjú, vörösesbarna gesztenyék. A Nap éppen olyan forróságot árasztott magából, mint a Vakáció idején.
    „Ha eljön az ősz, az iskola ideje, a természet miért nem követi a gyerekek hangulatát? Miért nem köszönt be a nyirkos, esős idő, ilyen melegben még senkinek sincs kedve iskolába menni.” - Ezekkel a gondolatokkal, duzzogva indultam az utolsó általános iskolai évnyitómra. Nem voltam rossz tanuló, és egyébként szerettem az iskolát, most mégis nehéznek éreztem az iskolatáskát. Az sem vigasztalt, hogy találkozhatom az osztálytársaimmal, hiszen legtöbbjükkel egész nyáron együtt kószáltunk a közeli erdőben, és a folyóparton, együtt hallgattuk kedvenc zenekaraink „menő dalait”, és együtt készültünk a világmegváltásra.
    Belépve az iskola régi falai közé, meglepetten tapasztaltam, hogy a tér összeszűkült. Kicsinek találtam a régi osztálytermet. Lehet, hogy én nőttem nagyot a nyáron?
    Egymás után érkeztek meg a barátaim. A viszontlátás örömét elnyomta az első csengetés, amely bántotta a fülünket. Túl hangosnak és túlontúl erőszakosnak tűnt.
    A teremben lassan elhalkultak a nyári emlékek felidézéséről szóló beszámolók, amikor belépett az ajtón tanárnőnk, két új osztálytársunkkal az oldalán.
    Egy fekete copfos, cingár, cigánylány, és egy szőke, csenevész fiú állt, láthatóan megszeppenve a csodálkozó és érdeklődő szempárok kereszttűzében, amikor bemutatták őket nekünk. Néhányan, - az otthonról hozott előítéletektől fűtötten – nem túl hangosan, de nagyon is érthetően rosszallásuknak adtak hangot, mások azonnal egymással kezdték megbeszélni az újdonságot.
    A kialakult bábeli hangzavart a tanárnő nyers, rekedtes hangja zárta le. Elmondta, hogy új osztálytársaink nem rég költöztek ide, a külvárosi bányászkolónia egyik üresen álló épületébe, nevelőcsaládjukkal.
    Ez a kijelentés azonnal újabb susmogást eredményezett.
    „Nem csak betolakodók, hanem még lelencek is?” A gyerekek sokszor kíméletlenebbek, mint a felnőttek. A tolerancia és az empátia még nem eléggé érett tulajdonságuk.
    Talán én kivétel lehettem, mert egyszeriben sajnálni kezdtem két új társamat. Olyan szerényen, és alázatosan álltak ott kint a katedra mellett, mint akik ítéletre várnak.
    És valóban. Az ítélet megszületett. Amikor feltették a kérdést, hogy ki mellé ülhetnek le, senki sem jelentkezett, pedig sok üres hely volt még a padokban. Tanárnőnk megelégelve az osztály tüntető ellenszenvét, a kislányt leültette az első padba, a legjobb tanuló mellé, és körbenézett, a fiút hová irányítsa.
    Ekkor felemeltem a kezem, jelezve, mellém ülhet. Ijedt szempár nézett rám hálásan, mint azé a kóbor kiskutyáé, akit az előző nyáron találtunk édesapámmal az erdőben.
    Osztálytársaim értetlenül néztek rám. Tekintetük elárulta, hogy csalódtak bennem, hiszen nem álltam ki az osztály kirekesztő magatartása mellett. Nem érdekelt.
    Jóleső érzés kerített hatalmába, hogy segíthettem.
    Tamásnak hívták a fiút. Szőkésbarna haja a válláig ért. Keskeny arcában igazán csak beszédes szemei voltak szépek. Nehezen vette le válláról a táskát. Akkor láttam meg, hogy a jobb keze béna. Kisebb is volt, mint a másik, amit addig szinte eldugva, zsebre tett, pontosabban betuszakolt a zsebébe az ép kezével.
    Azt hiszem, nem csak megnőttem, hanem érettebbé is válhattam azon a nyáron, mert nem éreztem taszító szánalmat, mint előtte, olyan sokszor, ha fogyatékos embert láttam az utcán. Inkább megértő szeretetet, amellyel óvni akartam a többiek gúnyos, elutasító viselkedésétől.
    Aznap már hármasban ballagtunk hazafelé. Marika, a cigánylány, Tamás és én. Elkísértem őket új otthonukig, mely az utca utolsó házaként ugyanolyan szerényen bújt meg az erdő közvetlen szomszédságában, mint lakói az osztály tanulói előtt. Már nem zavart a meleg vénasszonyok nyara, örültem, hogy együtt sétálgathatok velük, hosszasan beszélgetve.
    Megtudtam tőlük, hogy már pici gyermekkoruk óta élnek nevelőszülőknél, mert a vérszerinti szüleik magukra hagyták őket még csecsemőkorukban. Marika 6 évesen került ehhez a családhoz, Tamás pedig négy évvel később, 10 évesen. Azelőtt két másik családnál is élt rövid ideig, de mindkettő visszaadta az intézetbe, mert sokkal több gonddal járt az ő nevelése, mint egészséges társaié. A hányatott évek mély nyomokat égettek törékeny lelkébe. Alacsonyabb, véznább volt, a korabeli fiúknál. Tekintete viszont értelemről és tiszteletről tanúskodott, ami viszont nem volt erénye a többieknek. Azonnal megszerettem mindkettőjüket. Talán tudat alatt sajnáltam őket, de ez az érzés csak még jobban elmélyítette a barátságunkat. Attól a naptól kezdve elválaszthatatlanok voltunk. Szüleim egyáltalán nem ellenezték, hogy meglátogassam őket, vagy hogy ők jöjjenek hozzánk, vendégségbe. Édesanyám ilyenkor mindig süteményt sütött, és mint az árva madárfiókákat, állandóan tömte őket a finomságaival. Édesapám, akinek nem volt fia, - lévén egyedüli gyerek voltam – Tamásnak mutatott meg minden mókusfészket és fácánlest az erdőben. Még gombászni is magával vitte, amíg mi Marikával édesanyám főzőtudományát igyekeztünk ellesni.
    Nevelőszüleik nagyon örültek, hogy a gyerekek ilyen gyorsan barátra találtak bennem, és ők is sokszor átjöttek hozzánk, beszélgetni, sőt néha televíziót nézni, mert nekik még nem futotta rá.
    Marika időközben összebarátkozott padtársával is, ezért a trió kezdett felbomlani, s mi ketten maradtunk Tamással. Órákon át, ültünk a folyóparton, vagy a töltésen, és mindig akadt téma, amit megvitattunk. Csodáltam a fiút a tudásáért. Nagyon sokat olvasott, és úgy tűnt minden érdekli, amitől több lehet. Fogyatékosságából eredő kisebbségi érzését viszont nem tudta levetkőzni. Ha emberek közé mentünk, csendesen meghúzódott a háttérben, nem akarta, hogy bárkinek is szemet szúrjon béna keze. Szomorú szemei csak akkor váltak vidámmá, már-már gondtalanná, ha velem volt. Megtanítottam kerékpározni, segítettem fára mászni, és minden alkalmat kihasználtam, hogy mosolyt csaljak beesett arcára. Így telt el az iskolaév.
    A ballagásnál nehéz szívvel énekeltem a „Gaudeamust…”, hiszen nem csak az iskolától búcsúztam, hanem Tamástól is. A következő évet ugyanis egy másik városban kezdtem, mert felvettek egy jó nevű gimnáziumba, s így kollégiumba kellett költöznöm.
    A fiú nagyon jó hallással rendelkezett, és érzéke is volt a zenéhez, mégsem tanulhatott tovább zeneiskolában, mert elutasították, mondván minden hangszerhez két kéz kell. Nevelőszülei ezért műszerész iskolába íratták be. Ez volt talán akkor az egyetlen szakma, amit ő is elsajátíthatott.
    De az utolsó nyár a miénk volt. Ahogy felkelt a Nap, mi már rohantunk egymáshoz, hogy az együtt töltött időt maradéktalanul kihasználhassuk. Sokszor csak enni mentünk haza, sőt, volt hogy csomagoltunk magunknak elemózsiát, és egész nap csatangoltunk az erdőben. Mindegy volt, hogy éppen ragyogóan süt a Nap, vagy zuhog a nyári zápor, a természet bennünket mindig együtt talált. Tamás megtanított felismerni a különböző állatok nyomait, megkülönböztetni a fákat, és az ehető bogyókat a mérgezőktől. Rengeteget nevettünk. A vidámság egész nyárra a szívünkbe költözött. Ha elfáradtunk, leültünk egy-egy kivágott fa tönkjére, és ábrándoztunk. Tamás minden vágya az volt, hogy egyszer megtanuljon zongorázni.
    Nagyon szép hangja volt. Más előtt soha sem énekelt, nekem viszont szinte szerenádot adott minden alkalommal. Egy dal különösen kedves volt a szívünknek, mert a barátságról szólt, és az elválasztó messzeségről.
    Megérkezett a szeptember, s ezúttal valóban ősz lett. A sárguló leveleket eső áztatta, szél cibálta, hiába szerettek volna még kapaszkodni a fákba, kérlelhetetlenül sodródtak le az avarba.
    Fájdalmas szívvel néztünk egymásra az utolsó hétvégén, amit még együtt tölthettünk.
    - Szeretlek. – mondta ki először a szót, amit már én is régóta formáltam ajkamon, de még nem volt bátorságom kimondani.
    Kamaszok voltunk, de az érzelmeink éretté váltak az utolsó nyáron. Álltunk az erdő szélén, a permetező esőben, s nem érdekelt bennünket a természet csendes haldoklása, a mi szívünkben szerelem nyiladozott. Ügyetlen csókban forrtunk eggyé, s kéz a kézben ballagtunk új életünk felé.
    <o:p> </o:p>
    Pár hét telt csak el az elválásunk óta, amikor levelet kaptam a kollégiumba. Tamás írt. Reszkető kézzel, szinte fuldokolva az izgalomtól, téptem fel a borítékot.
    Sokkolt a hír, amit pár mondatban közölt velem. A családjuk elköltözött, mert nevelőapja egy nagyvárosban kapott jól fizető állást. Megírta az új címét, mellékelve egy fotót magáról, és kért, hogy legalább levélben tartsuk egymással a kapcsolatot.
    Sírva fakadtam. A magányos kollégiumi éjszakák alatt mindig arról ábrándoztam, hogy milyen szép lesz, ha a kéthetente esedékes hazamenetelnél újra találkozhatunk. Ez tartotta bennem a lelket, ez segített elviselni a távolságot, és a beilleszkedést új környezetembe. Néztem a képet, és szívem sajgott a szomorúságtól.
    Teltek a napok, hetek, és új iskolámban új barátokra találtam, s a levelek lassan-lassan elmaradtak. Nem tudom már, hogy ki írt utoljára, ő vagy én. A távolság elmosta a régi érzelmeket. Már csak emlékképek éltek bennem Tamásról, s gyermekéveim utolsó, gondtalan nyaráról.

    Hosszú évek teljek el, s éppen diplománkat ünnepeltük évfolyamtársaimmal. Egy görbe estét terveztünk be, amit valamelyik kiskocsma szegletében kívántunk megülni. Hangulatunk mámoros volt, pedig egyikünk sem ivott alkoholt. Tudtuk, hogy számunkra most kezdődik a nagybetűs ÉLET. Annyi fárasztó, tanulással eltöltött év után úgy éreztük, végre megkönnyebbültünk. Nincs többé vaskos tankönyv, gyomorszorító vizsgadrukk. Szabadok vagyunk…végre.
    Vidáman tértünk be egy közeli, füstös kiskocsmába, ahol - a többiek szerint - minőségi borokat és pokolian finom zsíros kenyeret szolgálnak fel sózott lilahagymával. Nem éppen királyi eledel, de nekünk éppen megfelelt.
    Anekdotázva, tósztokat mondva vihogtuk át az estét.
    Tíz óra lehetett már, amikor a kocsma egyik megvilágítatlan sarkából hirtelen zene csendült. Meglepetten néztünk egymásra. Egyszerre tört ki belőlünk újra a nevetés.
    Zene? Itt? Na, ezt nem vártuk. Érdeklődéssel figyeltük, milyen számot játszik a láthatatlan zenész. Már az első felismerhető dallamnál elakadt a lélegzetem. Egy réges-rég elfeledett muzsika hangzott fel, egy mérhetetlenül szomorú hang kíséretében. Egy hang, amely még mindig ott élt a szívem rejtekén.
    Nem szóltam semmit, felálltam, és elindultam a sötét sarok felé. Amikor odaértem, a zenész keze megállt a billentyűk felett. Az egyik keze, mert csak azzal ütötte a kopott pianínót.
    Csend lett. Kíváncsi szemek tapadtak ránk. Nem érdekelt. Zokogva borultam a nyakába.
    <o:p> </o:p>​
    Nem halt meg a szerelem, csak a dallama hiányzott annyi éven át.​
     
    Boglargica, cipófej és Ergatos21 kedveli ezt.
  15. Ergatos21

    Ergatos21 Új tag

    Egy aprócska történetet tárok elétek a valóságból, ami megtörtént és én voltam az egyik fél. Az elején leszögezném, hogy az első barátnőmről lesz szó.
    Nos, 15 éves voltam, első éves középiskolás. Év vége felé jártunk, amikor összejöttem egy lánnyal. Nos mivel nekem előtte nem volt még barátnőm, nem tudtam, hogy ezt a dolgot hogy kell kezelni. Mondhatni, hogy esetlen voltam. Így mindig csak iskolában találkoztunk, de én úgy vettem észre, hogy minden rendben van a kapcsolatunkkal, mert nem szólt érte. Aztán eljött a nyár, és mivel nekem ő volt az első barátnőm, azt hittem, hogy majd a következő tanévben, szeptemberben folytatódik a viszonyunk. Csakhogy egy nap kaptam egy sms-t úgy július közepén, hogy neki ez nem okés és hogy legyen vége. Hát most erre nem tudtam mit tenni, vége kellett hogy legyen, mert nem tudtam volna meggyőzni akkoriban őt a folytatásról.
    A poén az egészben az volt, hogy utána még 3 évig osztálytársak voltunk. 2. évben még vissza akartam szerezni, bevetettem szinte mindent, de nem jött össze, mivel a lány beleszeretett valaki másba és boldogan éltek, amíg a lány a másik srácot is dobta...
     
  16. kgabi0507

    kgabi0507 Állandó Tag

    válásról úgy általában

    Sokan átestünk rajta. Hosszú és nehéz az út az anyakönyvvezető előtt elrebegett igen-től a bíróságig. Hibákat követünk el, éjszakákon át gyötrődünk, amíg ráébredünk arra: nincs tovább, nincs más kiút... Sokszor nehéz beszélni róla, még utólag is. De azért jól is esik elmesélni, és mások számára tanulságosak is lehetnek a történeteink.
     
  17. reni109

    reni109 Állandó Tag

    En nem valtam el, de a szuleim igen. Csak remelhetem, hogy velem maskepp lesz..
     
  18. kgabi0507

    kgabi0507 Állandó Tag

    A válás nem tragédia. Eljutni a válásig, meghozni a döntést, az már nehezebb.
    De ha már eldönti az ember, akkor úgy kell hozzáállni, hogy egy új élet kezdete a válás, és nem a világ vége...
     
  19. reni109

    reni109 Állandó Tag

    Mindenkinek ilyen pozitivan kellene gondolkoznia. Neha eleg tragikus veget tud erni egy kapcsolat, kulonosen, ha tul sokaig halogatjak a kulonvalast..
     
  20. kgabi0507

    kgabi0507 Állandó Tag

    Én se voltam mindig ilyen okos. 10 év lelki terror után tértem magamhoz, nagyon rázós volt maga a válás, de megérte. Sikerült mindkettőnknek új kapcsolatot kialakítani, szerintem az exem is megtalálta az igazit (ha gonosz lennék, azt mondanám, hogy a neki megfelelőt :) de szegény nő nem hibás, ő még nem tudja, kibe zúgott bele) és én is ...
     

Megosztás