Megválaszolatlan kérdések - félremagyarázott tények...

Csillagözön írta:

Szerintem itt nyugodtan lehet fórumozni, ha visszaolvasol nem bánt senki senkit...még akkor sem, ha valaki azt mondja, hogy nem egyenesen gondolkodunk...

De inkább egy megválaszolatlan kérdés: mi történhetett az ISS-nél?

Az ESA asztronautája látott valamit az ISS közelében, amitől nagyon meglepődött
2014 december 3. by titkolthirek




Az ESA asztronautája látott valamit az ISS közelében, amitől nagyon meglepődött

Az ESA (Európai Űrügynökség) (1) asztronautája, az olasz Samantha Cristoforetti (2) éppen dokkolni készült a Szojuz TMA-15M orosz űrhajót a Nemzetközi Űrállomáshoz november 24-én, amikor egy ragyogó narancssárga fény hirtelen tükröződése jelent meg az űrállomás hatalmas napelemein, ami egy pillantra sokkolta, és megijesztette őt. Az alábbi videóban hallani lehet a hirtelen meglepett hangját. Látott valami erőteljesen fénylő tárgyat, ami talán üdvözölni érkezett őket. Sokan tudják, hogy az űrállomás közelében heti rendszerességgel tűnnek fel ismeretlen tárgyak. Néha közel mennek, máskor távolabb lehet őket látni.


Az űrhajósokat minden eshetőségre kiképzik, tehát gyakorlatilag kevés dolog van, ami meglepheti őket. Talán az egyetlen, ami egy ilyen váratlan érzelmi reakciót válthat ki egy képzett asztronautából az, ha a közelben meglát egy idegen űrhajót. Érdemes meghallgatni a reakcióját.


Samantha az eset után a következőket írta:


“Ahogy elfordultam, hogy kinézzek, először visszafele tekintettem, és láttam a Szojuz egyik napelemét. Aztán a szemem perifériásan észlelt valamit. És ahogy lassan megfordultam, és felfogtam, hogy mit láttam, elöntött a csodálat és az öröm: az űrállomás volt az, de nem akármilyen kilátással. A hatalmas napelemeket elárasztotta valami lángoló, narancssárga, élénk, meleg, szinte idegen fény. Hangosan felkiáltottam, ami a dokkolás felvételén hallatszik, mivel azon a ponton nyílt kapcsolatban voltunk a küldetés irányítással. Anton figyelmeztetett, ezért megpróbáltam visszafogni a meglepetésemet, és visszatértem a dokkolás ellenőrzéséhez. Mikor később kilestem, a narancsszínű fény eltűnt.”

Ezen a videón jól hallható a meglepődése, bár kiképezték őt is "meglepődésre":

​

Kattints a kibontásához...

most írta:

sztem ez egy fórum mi ...laikusok beszélgetünk- ötletelünk,
/

Kattints a kibontásához...

most írta:

oké meghajlok ...te szakértő vagy ... igen laikus... hol kutatsz? mekkora régészeti állományhoz és ahhoz tartozó eredmény-kutatáshoz férsz hozzá ?
gondolom a konferenciákon megvitatod a kollégák elképzeléseit
és ütköztetted az álláspontoddal amit publikálsz, és ezt ők véleményezhetik, s mindeközben különböző nemzetközi kutatási csoportokkal állandó kutatói kapcsolatban tevékenykedsz

bocs úgy gondolom a szurkoló nem sportoló... csak ezért voltam ennyire bátor és laikus

Kattints a kibontásához...

pitti írta:

Semmi problema ha laikus vagy. Csak ne tetelezd fel, hogy masok is azok. Ahogy modtam, ne beszelj tobbes szamban amikor rolad van szo.

Kattints a kibontásához...

most írta:

szóval hol kutatsz ? köszönöm az engedélyt... gondolom csak én vagyok itt laikus és ti vagytok többes számban ...

vagy a többi felett elsiklottál ? ....szurkoló nem sportoló.

Kattints a kibontásához...

miragem írta:

A Dyatlov-rejtély

s
Ötvennégy éve tíz fiatal vágott neki az Ural lejtőinek, ám a Halálhegyről – egy kivételével – sosem tértek vissza.

A rejtélyes esetre a mai napig sem adtak kielégítő válaszokat....

Az elképesztő történet felkorbácsolta Renny Harlin filmrendező érdeklődését és megfilmesítette.

"Elállt a lélegzetem, amikor tudomást szereztem a bizarr tényekről, hogy mi is történt a Dyatlov-csoporttal 1959-ben.
Ez egy olyan sztori, amit nem lehet kitalálni.
Ráadásul egy ekkora volumenű rejtélyről senki sem hallott eddig – ez szinte példa nélküli!
Azonnal tudtam, hogy ez az a történet, amit el akarok mesélni". - Renny Harlin rendező.

-Halálhegy

- A Dyatlov-rejtély, igaz történeten alapuló film Oroszországban játszódik, ahová öt mindenre elszánt amerikai diák indul útnak, hogy felkutassák a múlt rejtélyes haláleseteit. 1959-ben kilenc tapasztalt szovjet túrázó holttestére bukkantak a Halálhegyen.
Az eset érdekessége, hogy a túrázók halálának okát eddig megoldatlan rejtély övezi.
Miért voltak radioaktívak a holttestek?
A megtörtént esemény feljegyzéseit és a nyomozást még abban az évben titkosították.
Az öt amerikai diák kíváncsiságtól fűtve utazik a kietlen orosz vidékre, hogy megoldják a Dyatlov-rejtélyt.
Azonban azt álmukban sem gondolták volna, hogy az események félelmetesebbek, mint azt valaha is elképzelték...

"Ami igazán megkülönbözteti ezt a sztorit az eddigi archív felvételekkel alátámasztott történetektől, az a megtörtént
eseményekkel való kapcsolata."- Renny Harlin

Az események alapján készült film március 14-től látható a mozikban.
Mieőtt a filmet megnéznétek, érdemes a történet eredetét megismerni.
Az ismertetésnek nincsenek politikai aspirációi, csak a szükséges előzményeket foglalja össze
annak érdekében, hogy a továbbiakban legyenek fogódzók.


A Dyatlov-rejtély

Ötvennégy éve tíz fiatal vágott neki az Ural lejtőinek, ám a Halálhegyről – egy kivételével – sosem tértek vissza....

A nyomozókat elképesztő látvány – szétszaggatott testek – fogadta, de csak sebtében vizsgálódhattak, az aktát pedig
titkosították.

Mi történt?

1959 - ben kilenc orosz fiatal síkirándulásra megy a Hanti-Manysi Autonóm Körzetben.
Három héttel később bukkannak a holttesteikre, amelyek nagyon furcsán néznek ki, s a nyomozás is egyre érdekesebb
részletekre derít fényt...
Megoldás 54 év után sincs, az elméletek viszont bőségesen teremnek.

1959 legelején járunk, az egykori Szovjetunió egyik legnagyobb egyetemi városában, amely akkoriban a Szverdlovszk nevet viselte (1924 előtt és 1991 után: Jekatyerinburg).
A helyi műszaki egyetem hallgatói éppencsak hogy kipihenték a szilveszteri mulatozások és az utóbulik fáradalmait, s erőt gyűjtenek az első féléves vizsgákra.

A fejfájós kornyadozás közben egyiküknek (bizonyos Igor Alekszejevics Djatlovnak, a rádiótechnikai kar ötödéves hallgatójának) hirtelen eszébe jut, hogy mi lenne, ha az egyetemi hegymászókör tagjai egy kiadós sízős kirándulás segítségével szabadulnának meg a tartós másnaposság kellemetlen tüneteitől.


A merész gondolatot szó, majd tett követi; egy héten belül összeszervez egy kilenc fős csapatot (hét fiatalembert és két nőt), melynek hat tagja még egyetemi hallgató, a további három pedig friss diplomás mérnökember.
Ez utóbbiak közül az egyik a helyi Uralmas nehézgépipari gigavállalatnál, a másik kettő pedig a Cseljabinszk-40 fedőnevű, akkoriban zárt városnak minősülő településen (ma:Ozjorszk) dolgozik, és nem akárhol: annál a vállalatnál amely (a 817-es hadrendi számot viselve) a szovjet hadsereg plutónium-szükségleteinek kielégítéséért felel.

Az ifjak - legidősebb közülük 25 éves, a legfiatalabb 21- lelkesen készülődnek: összekészítik a szükséges cuccot, átböngészik a hatalmas kincsnek számító térképeket, meghallgatják a közép- és hosszútávú meteorológiai előrejelzéseket, majd eldöntik, hogy nem kispályáznak: az eredetileg pár naposra tervezett, mintegy 50 kilométeres túra helyett bevállalnak egy kéthetes, több mint 200 kilométeres síkirándulást, néminemű hegymászással kombinálva.
Az egyetemtől és a munkahelyektől beszerzik a távolmaradási hozzájárulásokat, az illetékes hatóságoktól az útvonalengedélyt

Egyes források szerint Djatlov ezt az alkalmat egyfajta tréningnek is szánta, mert nagy álma az volt, hogy a diploma megszerzését követően egy valódi sarkköri kutatócsoportba is kéri majd a felvételét.
Azzal viszont minden forrás egyetért, hogy a kilencfős társaság (csikóéveik ellenére) nem volt kezdő sem sízés, sem hegymászás tekintetében: már középiskolás koruk óta, minden évszakban szorgalmasan járták a hegyeket, s távolról sem voltak kocaturistáknak nevezhetők.

Ennek ellenére hozzájuk csapódik egy profi magashegyi túravezető (a 38 éves Alekszandr Alekszandrovics Zolotarjov), aki a felkészülés utolsó napjaiban végig a csoporttal van, s aki végül – tizedik emberként – teamtag lesz.

A túra

Háromhetes készülődés után végül vasárnap, 1959. január 25-én útnak indulnak Szverdlovszkból.
Az első ötszáz kilométert vonattal teszik meg, egészen egy Ivdel nevű kisvárosig, ahol eltöltik az éjszakát, majd másnap reggel továbbindulnak, ezúttal egy teherautóval, amely ingajáratban közlekedik a környék erdőkitermelései között.
Maga a túra 27-én kezdődik egy Vizsaj nevű településen, ahol – reggeli után – a csapat felcsatolja a járósítalpakat, hátukra veszik a zsákokat és a sátrakat, majd nekivágnak első céljuk, az Otorten-hegy felé.

A hangulat kiváló: a srácok nevetgélnek és sztoriznak, viccelődnek a csajokkal, a tempót mindenki nagyszerűen bírja –
egyszóval minden a legnagyobb rendben.

Szerdán (28-án) reggel azonban egy nem várt esemény zavarja meg a derűsnek ígérkező napot: Jurij Jefimovics Judin, a harmadéves mérnök-közgazdász-hallgató rosszul lesz; hastáji fájdalmakra panaszkodik, valamint hőemelkedése is van.
A csoport nem akar semmit sem kockáztatni, ezért Jurijt (élénk tiltakozása ellenére) visszafordítják az alig húsz kilométerre található Vizsajba, ahol biztosított az orvosi ellátás, a kilenc főre fogyatkozott csapat pedig folytatja útját az észak-keleti hegyek felé, a bennszülött manysi vadászok (más néven vogulok, amúgy finnugor nyelvrokonaink) ösvényeit követve.

És innen a történet már csak a hátrahagyott naplótöredékek, valamint a később megtalált fotók, továbbá a nyomozás bűnügyi dokumentumai és a különféle szakértői vélemények alapján rekonstruálható.
Nem vesszünk górcső alá minden momentumot, mert az túl hosszú lenne.
Lényeg, hogy a társaság vasárnap, február elsején délután tábort ver egy hegyoldalban (1.080 méteres tengerszint feletti magasságban), mégpedig egy olyan helyen, amelyet a terület őslakosai a saját nyelvükön Halálhegynek (Halat Szjal) neveznek.

​

Fát gyűjtenek, tüzet gyújtanak, konzerveket melegítenek, körülbelül hét órakor megvacsoráznak, tán még nótákat is énekelnek egy kicsit a tábortűz körül.
A fáradtabbak nagyjából kilenc óra felé hálózsákjaikba bújnak, a kitartóbbak még hoznak egy kis tűzrevalót a közeli erdőből,
mert az a mínusz 18-20 fok azért mégiscsak valami, ami ráadásul éjjelre még hűlni fog…

Amikor az előre megjelölt időpontban (február 12-én) a csoportból senki sem érkezik haza, a családok nyugtalankodni kezdenek, noha Jurij Judin (tudjátok, a beteg) azzal a hírrel tért haza két héttel korábban, hogy Djatlov azt üzente: lehet, hogy pár napot késni fognak. Amikor 16-án még mindig semmi hír róluk, az egyetem először saját hatáskörben próbál a nyomukra bukkanni, eredménytelenül.
A hozzátartozók nem bírják tovább és 18-án riadót fújnak: február 19-én a milícia, a hadsereg, a hegyimentők, valamint több száz önkéntes ered az eltűntek nyomába, főként az azóta felépült Jurij útmutatásai alapján.

Február 22-én már a légierőt is bevetik: alacsonyan szálló felderítőgépek és helikopterek térképezik fel a csoport vélelmezett útvonalait körülbelül 4.000 négyzetkilométeren (ez egy Csongrád megyényi terület).
Az utolsó táborhely nyomára végül február 26-án bukkannak; először a levegőből veszik észre a hóval már félig beborított sátrakat és
a tűzhelyek nyomait, majd a földi mentőcsapatok is a helyszínre érnek.

És amit ott találnak…

cccccccc c-

Furcsaságok a helyszínen.

A nyomozás iratainak 1959-ben elrendelt „titkos!” minősítését és zárt kezelését 1990-ben részben feloldották, s azóta elég sok helyen megjelentek.
Az itt olvasható információk (a lehetőségekhez képest) a száraz tényeket rögzítik – vagy azokat, amelyek jelenleg száraz ténynek tűnnek.

Öt holttestet még aznap megtalálnak, a további négyre csak a tavaszi olvadások után, májusban bukkannak, száz-háromszáz
méterre a társaik tetemétől; egy 4 méter mély vízmosásban egymás mellett feküdtek.

Lássuk tehát, melyek voltak azok a furcsa körülmények, amelyek a "találgatásokat" 54 éve éltetik.

A nagy közös sátor oldalvászna (ahol a kilenc főből hatan szoktak aludni) belülről volt felvágva, mintha a bent lévők olyan
gyorsan akartak volna kijutni, hogy nem volt türelmük (idejük?) a sátor (madzaggal összefont) bejáratával bíbelődni.

A holttestek közül kettőn (máshol: hármon) nem volt lábbeli, hármójuk (más források szerint négyük) pedig csak alsóneműt viselt.

A boncolás megállapította, hogy ötük halálának oka a kihűlés volt, hárman fizikai sérüléseikbe haltak bele, a kilencedik halálok
pedig vegyes volt (fizikai trauma + kihűlés).

A fizikai sérülések között is akadnak szokatlanok – vagy inkább nehezen megmagyarázhatóak.
A két lány közül az egyik (Ljudmilla Alekszandrovna Dubinyina) esetében például úgy tört el minden (!) bordája és úgy mozdultak el egyes belső szervei, hogy külsérelmi nyom nem is látszott rajta; később egy repülőorvos azt a hasonlatot találta mondani, hogy olyan volt, mintha Ljudmilla legalább 100 km/órás sebességgel repült volna, majd felsőteste hirtelen egy sűrített levegőből álló, kicsit rugalmas falba ütközött volna.

Ljudmilla szája nyitva volt, nyelve teljesen hiányzott.
Ezt később azzal magyarázták, hogy a test bomlása ott kezdődött (ő is azok közé tartozott, akiket csak májusban találtak meg). Igenám, de az eredeti jegyzőkönyv csak a hiányzó nyelvet említi (отсутствует язык), a hiány okát nem, ami egy boncmestertől elég trehány hozzáállás.

Zolotarjov (a túravezető, aki a 38. születésnapján hal meg) holttestét megvizsgálva azt tapasztalták, hogy csak
a jobb oldali bordái törtek el, ugyanúgy, mint Ljudmilla esetében.
Mindkettőjük ruházata közepesen radioaktívnak bizonyult.
Egy forrás tudni véli, hogy a radioaktivitást hat holttest esetében regisztrálták.

Az események időpontjában a Halálhegytől mintegy 50 kilométerre egy másik turistacsoport is táborozott; ők azt nyilatkozták, hogy február elsejéről másodikára virradó éjjelen a Halálhegy fölött furcsa, különböző nagyságú, vöröses-narancssárgás, illetve kékes színű gömböket láttak lebegni, majd ide-oda cikázni.

-

-


A történtek rekonstruálása során megállapították, hogy a „meneküléskor” a táborhelytől annyifelé futottak ugyan, ahányan voltak, de később mindannyian találkoztak a közeli erdő szélén, egy hatalmas fenyőfa alatt, körülbelül 900 méterre a sátoroktól.
Ugyanitt egy kisebb tűz nyomát is felfedezték.

A fenyőfa ágairól nagyjából 4,5–5 méter magasságig le voltak törve a kisebb gallyak, mintha valaki felmászott volna a fára.
Ez elég embert próbáló feladat lehetett, mert az első ágak csak 2,8-3 méter magasságban kezdődtek.
Négy embernek sebes volt a tenyere és a térde/combja, mintha megpróbálkoztak volna a fáramászással, talán sikertelenül.
A letört gallyak ott voltak a fa alatt: nem tüzelték el őket (noha tüzet gyújtottak).

A csoport francia családnevű tagja (Nyikoláj Thibeaux-Brignolle építőmérnök) szerethette a karórákat, mert mindjárt kettőt is találtak a csuklóján.
Mindkettőnek be volt zúzva az üvege; az egyik óra 08.14-et, a másik 08.39-et mutatott, amikor megállt.

Két hegymászó (Rusztem Vlagyimirovics Szlobogyin és Zinajda Alekszejevna Kolmogorova) kezén apró égésnyomokat
és vízhólyagokat találtak – de kormot vagy szenet egy mikronnyit sem.

Rusztem koponyaalapi törést is szenvedett, amitől – orvosi vélemény szerint – azonnal elvesztette az eszméletét. Igenám, de Rusztem testét a fenyőfa és a tábor között félúton találták meg, egyméteres puha hórétegen; a környéken se kő, se fa, se semmi. Még csak más személy lábnyoma sem.

A helyszíni beszámolók szerint a február 26-án fellelt öt holttest mindegyikének nagyon furcsa színű, már-már narancssárga volt
a bőrszíne, különösen az arcuk és a kézfejük.
Ez a szín állítólag egészen a temetésekig kitartott.

​

Miután a sátrat pánikszerűen, futva elhagyták, s miután az erdőszéli fa alatt összegyűltek és tüzet gyújtottak, körülbelül 20-25 perc elteltével – valami miatt – a teljes csoport megpróbált visszajutni a tőlük nagyjából 900 méterre fekvő eredeti táborhelyre.
Ez senkinek sem sikerült; a legközelebb Zinajdának sikerült érnie, akinek a 900-ból 650 métert sikerült megtennie, mielőtt összeesett volna.
Zinajda holtteste körül vérnek tűnő nyomokat rögzítettek (pár cseppet a hóban), amelyek (mint utólag kiderült) nem tőle, és nem is a társaitól származtak.
Az elsődleges vércsoportvizsgálat után a bizonyítékot továbbküldték egy moszkvai laborba egy aprólékosabb kontrollra, de a minták valahogy elkallódtak a hosszú úton… (?)

​

.... még három érdekesség:
1,- Az eredeti mentőcsoport tagja volt egy szverdlovszki publicista, bizonyos Jurij Jarovoj is, aki – korának egyfajta oknyomozó újságírójaként – belevetette magát a történtek feltérképezésébe.
Nyolc évvel az események után írt is belőle egy krimit, ami a „Nehézségek legmagasabb kategóriája” (Высшей категории трудности) címet viselte.
A szerző később elmondta, hogy az Újságíró szövetség és a Belügyminisztérium cenzorai kétszer is átíratták vele az egészet
(Jurij fegyelmezett szovjet íróként a megjelenés előtt természetesen benyújtotta a kéziratot véleményezésre az illetékesekhez), mígnem (egy kicsit meghepiendesítve) sikerült elfogadtatnia azt.
Jarovoj egy titokzatos autóbalesetben vesztette életét feleségével együtt valamikor 1986-ban, s újságírói hagyatékából pont az a két dosszié hiányzott, amelyekbe az incidenssel kapcsolatos magánnyomozásának dokumentumait gyűjtötte.


2.- 1991-ben egy másik újságíró, Anatolij Guscsin engedélyt kap az ügyészségtől, hogy a Djatlov-ügy – zárolás alól nemrégiben feloldott – aktáit áttanulmányozhassa.
Anatolij szerint a szigorúan oldalszámozott dossziék hiányosak voltak: több tucat oldal egyszerűen ki volt tépve, továbbá egy titokzatos borítékmelléklet, amelyre több bent hagyott jelentés is hivatkozik, úgyszintén hiányzott.
Anatolij ugyancsak meglepi a nagyérdeműt egy könyvvel.
Az alkotás “Az államtitkok ára: kilenc élet” (Цена гостайны – девять жизней) sokat ígérő címmel bír…

3.- Az elsők között érkezett a helyszínre egy Marija Ivanovna nevű mentős, aki kevéssel halála előtt azt nyilatkozta, hogy a tábor környékén eredetileg tizenegy holttestet találtak, de két órával később, miután a Specnaz-egységek is megérkeztek, már csak kilenc maradt.

Ez értelemszerűen azt is jelenti, hogy Marija eredetileg látta mind a kilencet, de aztán (valamilyen okból kifolyólag) négyet a katonák eltemettek a közeli vízmosásban, s ezeket csak májusban “találják meg” – újra…
Hogy a ráadás két holttest kié volt és hová tűnt, nem tudni.

​

Akárhogyan is történt, kilenc ember már nem tért haza a kirándulásból.
A halálos incidens helyének nevét hivatalosan is Djatlov-hágóra változtatták, s Jekatyerinburgban, a helyi egyetem patronálásával a mai napig működik egy egyesület, melynek vezetője Igor Djatlov egyik hajdani barátja, Igor Kuncevics.
Az egyesület célja, hogy rábírja az orosz igazságügyi szerveket: minden anyagot hozzanak nyilvánosságra, ami az egykori nyomozás és titkos információgyűjtés során keletkezett, és ha szükséges, újból vegyék elő a dossziét és folytassák a büntetőeljárást, mert egyrészt a felelősöknek (már ha vannak ilyenek) bűnhődniük kell, másrészt pedig mert a közvélemény (és az érintett családok) megérdemlik a hiteles, objektív és minden részletre kiterjedő tájékoztatást.


F: Internet

Kattints a kibontásához...

Csillagözön írta:

"...Amit a NASA sem bírt megfejteni: egy kép dobogó magzatszívvel
A Guadalupei Szűzanya képének titokzatos jelenségeit az 1600-as évektől vizsgálják, legutóbb aNASA legmagasabb rangú szakértői kutatták a rejtélyt a legmodernebb eszközökkel – és tárták szét tanácstalanul ők is kezüket. Maga a kép egy köpeny (tilma) szövetén maradt meg, méghozzá a legenda szerint úgy, hogy a Szűz megjelent egy indiánnak, és kérte, emeljen templomot a helyen. A püspök nem hitte el a jelenést bizonyíték nélkül, így a Szűz azt mondta Juan Diegónak, az indiánnak, hogy gyűjtsön virágot a dombról. Tél volt, az indián mégis talált rózsákat, amelyet a köpenyébe (tilmájába) gyűjtött, és elvitte a püspöknek. Mikor a rózsák kihullottak a lepelből, a ruhán ott maradt a Gudalupe Szűz képének lenyomata. S hogy miért is olyan különleges ez a kép, miért is vizsálják évszázadok óta? A hasonló szövetek 10 év alatt tönkremennek (még a róla 200 évvel később készített másolat is rég kifakult), a tilma pedig teljes pompájában ragyog. A festés nem ér hozzá a szövethez, tulajdonképpen felette lebeg, magában a szövetben semmilyen festékanyag nincs. A rajta látható színek egyszerűen nem hozhatók létre semmilyen technológiával. A szövet hőmérséklete folyamatosan 36.6 fok, akár az élő emberé. Mi több: szemorvosi eszközökkel azt figyelték meg, hogy a festett szem ideghártáyja összehúzódik, sztetoszkópos vizsgálattal pedig Mária övénél (hasánál) percenkénti 115 pulzust észleltek, amely az élő magzat szívverése… Mindezt komoly tudósok, nemzetközi felszerelések eredményeivel szögezték le, magyarázatot pedig évszázadok óta nem találnak, és nem találtak a NASA emberei sem. Csak a cáfolhatatlan tényeket, amelyek előtt zavartan áll a tudomány...."

http://www.tudasfaja.com/3-rejtely-amire-a-tudomany-nem-talal-valaszt/

Kattints a kibontásához...

Kyra_ írta:

Én eddig nem nagyon hittem el ezt a chemtrail dolgot. Nem mintha hihetetlen lenne, hogy mennyire igyekeznek kipusztítani bennünket, de azt hittem, hogy ilyen nem tehetnek Magyarország felett magyar hatóságok engedélyével...

Kattints a kibontásához...

Hogyan lehet a kondenzcsíkokat ki-be kapcsolni?!

Kattints a kibontásához...

Kyra_ írta:

Én eddig nem nagyon hittem el ezt a chemtrail dolgot. Nem mintha hihetetlen lenne, hogy mennyire igyekeznek kipusztítani bennünket, de azt hittem, hogy ilyen nem tehetnek Magyarország felett magyar hatóságok engedélyével...



Hogyan lehet a kondenzcsíkokat ki-be kapcsolni?!

Kattints a kibontásához...

Csillagözön írta:

Még egy kicsit a hitetleneknek....
[...]
Nigéria és India amerikai chemtrail gépeket kényszerített leszállásra

Kattints a kibontásához...

Umaksuman írta:

És mi győzött meg az ellenkezőjéről? Miből gondolod, hogy az emberiséget válogatás nélkül pusztító, világuralomra törő izraelita vallású gyíkemberek is olyan ostobák, mint a chemtrail-hívők? Hiszen ha valahol tíz-egynéhány kilométer magasan a levegőbe juttatnak valamit, ami láthatóan huzamosabb ideig ott is marad, akkor az garantáltan nem arra a területre fog lehullani, ami fölött kiszórták. A magyar hatóságok engedélyével nyilván a szváziföldieket mérgezik, a szváziföldiekével pedig a magyarokat. Tiszta szerencse, hogy a szegény és elmaradott Szváziföld felett kevesebb repülő jár, ezért kevesebb a kondenzcsík is.


Ahogy egy öreg szíriuszi sámán mondta volt: Ezer és egy módja van annak....
Ha a garantáltan hatásos varázsigéktől és ráolvasásoktól eltekintünk, itt van pl. az a módszer, ami a mellékelt videón is látszik: drasztikusan visszaveszik a "gázt", jelen esetben valószínűleg azért, hogy a tankolás befejeztével minél gyorsabban eltávolodjanak a tanker közeléből, esetleg a töltő cső lekapcsolásakor kispriccelő üzemanyag felhőjéből.

Kattints a kibontásához...

Kyra_ írta:

A mai közgazdaság-tudomány atyja, Adam Smith szerint: “Az élethez szükséges javak szűkössége gátat szab a szegények szaporodásának és a természet ezt csak oly módon tudja kezelni, ha elpusztítja azok gyermekeit.” – THE WEALTH OF NATIONS

Egy kicsit besegítenek a természetnek, mert ahogy sok minden más, ez sem jött be a "közgazdaság tudománynak". Minél szegényebbek az emberek, annál szaporábbak. Azt hiszem nem kell példákat hoznom...

Kattints a kibontásához...

A világ leggazdagabb embere szerint a következő 15 évben a szegények helyzete többet fog javulni, mint valaha korábban a történelem során.

Kyra_ írta:

Egy kicsit besegítenek a természetnek, mert ahogy sok minden más, ez sem jött be a "közgazdaság tudománynak". Minél szegényebbek az emberek, annál szaporábbak. Azt hiszem nem kell példákat hoznom...

Kattints a kibontásához...