"Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz, Mert minden csönd más..." / Reményik Sándor /

Sík Sándor : Áldott, aki előre néz

Agg szót beszélek, megtanuld:
Ha még oly szép is volt a múlt,
S az emlék édes, mint a méz,
Vissza ne nézz!

Ha még úgy el is kérgedett
Az eke szarván két kezed,
Ki hátrafordul, rég tudod,
Az átkozott.

Áldott, aki előre néz.
Szellő szemedbe fütyörész,
Forró a föld, piros a menny:
Előre menj!

Míg a jövendőnek bírod
Szögezni márvány homlokod,
Nincs addig darvadozni mért,
Mi jön, ne kérdd.

Régi bölcsesség: ami vár,
Réges-régen megírva már
Szíved piros redőiben, -
De nem pihen.

A rejtelmes redők alatt
Izzik az Élő Gondolat,
Amely öröktől örökig
Munkálkodik.

Eredj és tárt szívvel fogadd,
Amit diktál a pillanat.
Cselekedd, ami rajtad áll.
Nincsen halál.

Rába György : Föloldódás

Szerethessem még amit szeretek
felhőárnyékban napsütötte foltot
aki nevem alatt
keres általutat
vallhassa boldog

Málljon le róla
ráégett fekete
több évtizedes éjjele
látóterébe képek
garmadája tolongjon
óráját feledve az élet

Rába György : Versenytársam, az idő

Diákéveim véget sosem értek
fürkésztem lestem elemeztem
ha mást nem egyet megtanultam
hogy futóbajnok az idő
soká nem hittem verhetetlen
úgy próbálgattam kitalálni
hátáról melyek praktikái
csak inal ma is senkitől
sem tart folyvást előretör
vissza az istennek se nézne
üldözője sejthessem végre
lankad-e megelőzhető
nagy versenytársam az idő

Rába György : A fő túlélő


Vonásait nem ismerem
de nálam mohóbb kérdező
a mérföldes lépteivel
belátatlan utakat tisztelő
akit első szavamtól faggatok
a fő túlélő az idő

Oravecz Imre: Látomás közben szerzett ének


Az űrből kilép a végtelenség és jön felém,
az égből kilép a magasság és jön felém,
a nappalból kilép a világosság és jön felém,
a fákból kilép a sudárság és jön felém,
a füvekből kilép az üdeség és jön felém,
a földből kilép a melegség és jön felém,
a vizekből kilép a lágyság és jön felém,
az állatokból kilép a szelídség és jön felém,
az emberekből kilép a szeretet és jön felém,
a szellemekből kilép az örökkévalóság és jön felém,
én is kilépek magamból és megyek magam felé.

Vecsey Kiss Mária : Innen, s túl


Meghallod-e már azt a hangot:
évre az év hogyan fordul;
ahogy lebeg a nagy vízen át
fényre az árny mint csikordul?
Tudod-e már, milyen a zajban
a csönd sóhaját hallani?
Tudsz-e már magadból valamit
magadnak is megvallani?
Érzed-e már az alkony szagát
elomolva a rét fölött?
Egy madár szárnya-suhogását
– az imént még itt röpködött?
Bíborkárpit az éjszakában
meglátod-e merről hasad?
Ha Isten lenéz a nagy égből,
megsejted-e benne magad?
Féled-e még, ha zörög a zár,
ha a kilincs megcsikordul,
s lebegve száll a nagy vízen át
árnyba a fény, ahogy fordul?

[h=6]

Babits Mihály: Intelem vezeklésre
[/h] [h=6]
Mivel e földön jónak lenni oly nehéz -
erényeid elhagynak mint az ifjúság,
de bűneid utánadjönnek, mint a hű kutyák
s ha netán elfáradva az úton leülsz,
mind köribéd telepszik és arcodba néz
nyugodtan, mintha mondanák: ŤNem menekülsz!ť -
s ha néha egyet bottal elkergetsz és messzeversz,
kicsit hátrábbhúzódik, és ha nem figyelsz,
megint előjön, kezed nyalja, s mintha már
lelked belső helyein és zugaiban
kotorna nyelve ragadósan, síkosan,
és érzed már hogy többé nem kergetheted
s nem verheted hacsak magadat nem vered -
verd! verd! ezer bűn nyelve lobog benned mint a tűz
és lelked már nem is egyéb mint ez a tűz:
te csak a bűnök teste vagy, mely lábon jár
s viszi és rejti mint legmélyebb lényegét
s önbelsejét, az önzést és rossz vágyakat,
mint a bélpoklos poklát mely benne rohad
és őt is elrohasztja - viszi mint az őrület
vak égését, ezt a sivár belső tüzet
amelyben minden bölcs erő és fiatal
erény úgy illan el, mint tűzben az olaj,
légbe leng fel és híg egek felé enyész -
[/h][h=6] mivel e földön jónak lenni oly nehéz![/h]

Devecseri Gábor : Krisztustövis

A szenvedésre emlékezzetek.
A szenvedésben lesz még részetek
- mint most is -, de én az Ő tövisével,
mely ágaimtól szívetekig ér el,
azt hirdetem, hogy igyekezzetek
szelíddé tenni próbált szívetek,
ti emberek kezétől szenvedő
és embert szenvedtető emberek.
És irgalmasabb lesz majd az idő,
mit úgyis együtt kell töltenetek.

Gárdonyi Géza: Gyöngy volna


- Gyöngy volna, de inkább gyémántnak vélhető.
Nem gyémánt mégse: fénylőbb drágakő.
Fénylőbb és tisztább, s gyémántnál keményebb.
Mázsás pöröllyel sújts rá: belemélyed.
Méreg nem fogja. Tűzben meg nem ég.
Örök? valami ez a kicsiség.

- Örök? Mi örök a nagy ég alatt?

- A gondolat.

Balassi Bálint : [Adj már csendességet...]

Adj már csendességet, lelki békességet, mennybéli Úr,
Bujdosó elmémet, ódd bútul szívemet, kit sok kín fúr.

Sok ideje immár, hogy lelkem szomjan vár mentségére,
Õrizd, ne hagyd, ébreszd, haragod ne gerjeszd vesztségére.

Nem kicsiny munkával: Fiad halálával váltottál meg,
Kinek érdeméért most is szükségemet teljesítsd meg.

Irgalmad nagysága, nem vétkem rútsága feljebb való,
Irgalmad végtelen, de bûnöm éktelen s romlást valló.

Jó voltod változást, gazdagságod fogyást érezhet-é?
Ki engem, szolgádat, mint régen sokakat ébreszthet-é?

Nem kell kételkednem. Sõt: jót reménylenem igéd szerint!
Megadod kedvesen, mit ígérsz kegyesen, hitem szerint.

Nyisd fel hát karodnak, szentséges markodnak áldott zárját,
Add meg életemnek, nyomorult fejemnek letört szárnyát.

Repülvén áldjalak, élvén imádjalak vétek nélkül,
Kit jól gyakorolván, haljak megnyugodván, bú s kín nélkül.

Rab Zsuzsa: Lámpás


Részeg fák bukdácsolnak a ködben.
Szélverte varjak rongy-libegése.
Előreszögezett arcom
összevissza cikázó
alagutakat éget
a sziklasötétbe.
Lábam alatt üvegcserepek –
hajdani ünnepeim,
szögesdrótok csikorognak
ütőereimben,
védetlen szemeimbe
tüskés ágak nyílhegyeit röpíti
a téli vidék.
Egy csöndes szó
fel tudna talán támasztani még.
És otthonra találnék.
Akárhol!



Farkashangú téli mezőn
imbolygó lámpás után lohol így
bukdácsolva, lihegve
a szánról
lelökött vándor.

Gárdonyi Géza : Március


A tél elhúzódott. Ami kis hó maradt,
felszívta a nap, meg beitta a föld.
Csak itt-ott az árok mélyén egy rongydarab,
mely a fehér király palástjából szakadt.
A partokon immár kizsendül a zöld.

Egy-egy kerek barna folt a szántóföldön:
ez az elment télnek nedves lábnyoma,
s egy-egy kerek kis zöld, réten, legelőkön:
a megjött kékszemű tavasz lábanyoma.


Óh ibolyaszemű, mosolygó kikelet,
mennyire vártam már megjöveteledet!
Vártam már a télen, kályhám előtt ülve,
belemélázva a parázsló tűzbe.

Vártam reggelenkint, mikor ablakomról
leolvasztotta a nap a jégvirágot,
és a házereszről lecsüngő jégrojtból
egy-egy nagy kristálycsap könnyezve leválott.


Csakhogy itt vagy, te szép, te kedves kikelet!
Terítsd ki, terítsd ki zöld bársony szőnyeged!
Ékesítsd ezüsttel a fűzfa-gallyakat!
Árassz ránk napsugárt! Hozd meg a madarat!

Dél van. Fenn a kéklő égi magasságon
sárgán ragyog a nap melegöntő képe.
Megébred az élet az egész határon.


A beteg Könczölné, ez is idekint van:
kihozatta magát a napos udvarra.
A rossz szalma-díkón fekszik mozdulatlan,
behúnyt szemmel tartván orcáját a napba.

Mit érez? Mit gondol? Bízik-e? Remél-e?
Fekszik. Ibolyát tart az egyik kezébe.


Óh a nap, nézhetetlen orcájú istenség!
Világ világító, éltető melegség!
Nem csodálom, hogy a régiek imádtak,
hiszen édesanyja te vagy e világnak!
Mikor fölemeled tündöklő orcádat,
az élet fölserken, megpezsdül, megárad,
s a harmatos zöldben zeng a madárének.
Láttadra öröm és bizalom az élet.
Keltesz, növelsz, éltetsz, te, minden forrása,
ki egyként mosolyogsz emberre, rózsára,
porszemre és hegyre, harmatra, folyamra,
Óh ragyogj, ragyogj ránk, világ édesanyja!

S ahogy így megállva imádom a napot,
azokra gondolok, kik szintén imádták.
Micsoda más lelkek, micsoda más papok,
kik a napkeltét a ligetekben várták,
virágos ligetben, szent zádogfák alatt,
s amikor a hajnal bíbora felhasadt,
s a nagy aranydeszkák az égre villantak,
magyarul kiáltják a szent szót a napnak.


Még a macskánk is hunyorog az égre,
és a tölgyfa-kapu kis deszkás tetején
elnyújtózik, és alszik a napnak melegén.
S előkívánkozik ki a napsütésbe
minden ami csak él - báró, avagy bárány.
A tyúkom is máma vezette ki népét.
Mintha vagy húsz citrom gurulna mellette.
El-elnézem gondos, jó anyai képét,
amint hívja őket kotyogva, pittyegve.
Meg-megáll és kapar. Belevág a földbe.

Tyhű, micsoda öröm az ő vertyogása!
Fut a sok apróság, magát gyűrve, törve,
lebukva, felbukva, tolongva egymásra.
De íme felrikolt: - Hátam mögé, népem,
ihol az én régi, gonosz ellenségem!
...S ádáz tekintettel mered a macskára,
aki most megy arra lomhán, ballagdálva,
s csak úgy oldalt sandít a rémült csirkékre...
Várja a tyúk, várja, míg elér elébe:
szárnyát szétfeszíti, nyakát összekapja,
s olyat csíp rá, hogy az felugrik a falra.


Kisétálok én is. A napsütött soron
végigmendegélek, végigjárdogálok.
Az út földje puha. Látom a nyomokon,
előttem mentek az apró iskolások.
Apró iskolások, apró mezitlábak.
Csak egy cipő-nyom van, az is ferde-furda:
a cigányfiúé. Mezítláb nem járhat:
madzaggal köti át, s mégis úr a Gyurka!

Kosztolányi Dezső : Nők


Nem kamasz-szerelem kis hevületében
beszélek.
Az élet közepén, megkoszorúzva női karoktól
vallok,
nők, rokonaim.
Most már elmondhatom, hogy oly közel voltatok hozzám,
mint senki más
s szeretlek is benneteket.

Zavarosak, mint én,
termékenyek, mint én,
zavaros források, melyekből aranyat mostam,
igazi aranyat.
Természet tündérei, szeszélyesek és kiszámíthatatlanok,
de igazabbak
a meddő gondolatnál,
a büszke hazugnál,
a csontos, ijesztő, gyilkos férfinál.
Hová is futhatnék én,
kócos fejemmel,
költészetemmel,
rettenetesen-cikázó tétovaságommal,
ha nem lennétek ti,
megértők, megbocsátók,
elvtelen szentek,
jámbor pogányok,
bizonytalan jók,
valóság hű sáfárjai.
Ha varrtok, vagy vajat mértek,
kirakatot szemléltek komolykodó szakértelemmel
s hócipőben topogtok, kecsesen, de balogul is, mint az albatroszok,
fölkacagott az örömtől, hogy vagytok
s én is vagyok, mellettetek.
Hozzátok kötözött engem a végzet,
örökkévalóan,
köldökzsinórral, azután a vágyak
eleven kötelével,
hogy mélyetekben keressem az utat az élet felé
s öletekbe ejtsem le terhes koponyámat.

Nem egy, hanem mindegyik.
Mindegyik leányom, mindegyik feleségem,
mindegyik barátnőm, rejtélyes kedvesem.
Mindegyik anyám.

Képes Géza: Félálomban

Rigófüttyökre ébredek,
mosolygok.
Álmomban iskolásgyerek
voltam, együgyű, boldog,
ki rongylabdát köt, pandur-rablót játszik
s a szilvafák
sötétkék ágai alatt
rikolt egy óriásit.

A mosoly
még lelkemen remeg:
fűszálakon fénylő harmat –

Drága fűszál, nem merek
hozzád érni, hiszen
abban a pillanatban
leverem
fejed díszét, a gyönge harmatot.

Csak nézlek.
Gyönyörködöm
és hallgatok.

Kormányos Sándor : Elképzelem

Elképzelem, hozzáadok
egy nyarat, fényt a lombokon,
rezzenést az ágak között
s ha kevés, továbbgondolom.
Borzolódó rét füvére
szelek sóhaját álmodom,
ölelésnyi békét talán
magamnak itt bent... Nem tudom.
Álmodozom, hozzáadok,
vagy épp elveszek belőle,
a képzelet csak játékot űz,
de vágyak futnak előtte.

SYLVESTER ANITA : ÚJÉVI KÍVÁNSÁG

A békehírnök felettem
kétezer éve itt ragyog,
szememből nem is engedem
ki azt a fényes csillagot.

Nézhetnék zúgó folyóra,
völgybe beomló hegyekre,
a szívemet áldás óvja,
nyugalmat oltva lelkembe.

Szülőm a csendes éjszaka,
sötétje csókként függ rajtam,
ringó bölcsőm őrangyala
a jövendőt hozó hajnal.

Újévet köszönt a reggel,
egy kívánság ég ajkamon:
Hittel áldassék az Ember,
és békességgel gazdagon!

Szent zászlónk legyen az Élet,
s rajta, mit Ő szívünkbe tett,
amit hordozunk hűséggel:
Egymást megváltó Szeretet!

Az óév tűnik a köddel,
sugarat bont az ébredés,
új esztendő kél a csöndben,
csak angyal zengi énekét.

Szabó Lőrinc: Örökzöld bánat
Fagyöngy, örökzöld
szomorúság,
dicsekszik veled
a havas ág,
veled remél és
emlékezik:
látja új lombját
s a tavalyit!
Üzent a tavasz,
hogy jön megint,
és kezd a lélek
mozdulni, mint
a rügy a dermedt
kéreg alatt:
érzi az első
napsugarat,
szétnéz s a halálos
téli napok
után már az is öröme, hogy
mint az örökzöld
fagyöngyöt az ág,
élőnek látja
a bánatát.

Haraszti Ágnes: Hangulat

Hova menekülnek a hosszú
fáradt nappalok hova
lopják fényük terhét bosszú
ez? nem értem s a szoba
egyre zajosabb és nem
kérdezik kit keresek mégis
szemem sarkából figyelem
az előttem állót én is
ilyen cipőt szeretnék én itt
nagyon meleg van nemde?

és nem megy a sor kit
okolhatunk magunkat persze
kezem a zsebben lejárt
buszjegyet tép darabokra
nem jó itt várni megárt
az idegeknek azért maradok na
pedig búcsút venni sem tudtam
tőled ne álljon már elém drága
az idő rohan s a Mennyország
öt órától ma is zárva

Baka István : Isten fűszála

József Attila emlékének

Nézem, ahogy a nyári alkonyat
pirosló nyelve nyalogatja a
fény sótömbjét, és lassan rám tapad
cserepes ajkakkal az éjszaka.

Micsoda szomjat kell majd oltanom
a véremmel! Ostoba, hogy hihettem,
hogy én vagyok e világ szomja, - most
látom már: félhold-szarvat hord az Isten,

s patanyomában összegyűlt esővíz
a tenger, kérődzése ritmusára
váltakozik a nappal és az éj, s mint
vakondtúrásra, lép egy-egy világra.

Nem tudtam én, hogy nyáluszályaként
leng a Tejút... De most mindent megértek.
Sötét van, és Isten fűszála, én,
ringok puha alsóajkán az éjnek.

Somlyó Zoltán : Csak addig...


Szeretnék addig élni,
míg élni érdemes.
Míg szívem nem öregszik,
hajam még nem deres.

Amíg öröm a munka
és tisztán lát a szem,
amíg a nap s az éjjel
mind, mind enyém leszen.

Szeretnék addig élni,
míg csábít az öröm,
míg bíztat a reménység
e földi körökön.

Míg szabad lesz a lábam
és erős két karom,
amíg az élet terhét
cipelni akarom.

Amíg a nyári szellő
szivemben lengedez -
szeretnék addig élni,
míg újra béke lesz...