Mesék

csipkebogyo

Állandó Tag
Állandó Tag
Kedves Fórumozó Társaim!



Szeretném, ha a Gyereksarokban a Mesék és a Versek is rendszerezve lennének, ezért nyitom meg a Mesék c. topikot. Itt csak azok a mesék, maradnak meg, amelyek a CH. Szabályzatának megfelelnek.

Kérlek, mielőtt mesével gazdagitod a topikot, a ”Keresés a témában” és a "Keresés" funkció - idővel Tartalomjegyzék-segítségével ellenőrizd, hogy nincs-e már feltöltve. A dupla feltöltés törlésre kerül.

Ugyancsak törlésre kerül az az üzenet, ahol az üzenetben, a csatolásban szereplő anyagok címe, szerzői/előadói nem kerülnek feltüntetésre az Üzenet cime részben. A csatolást ugyanis a kereső nem látja. Ha nem tudod ki a szerző/előadó, akkor "ismeretlen szerzőtől/előadótól" kiegészítéssel írd be.


Kéréseteket a Kérések topikba írjátok. Megköszönni privátban kell, vagy a Köszönöm gombbal.

Átkerülnek ide a korábbi 2 topikból a "rendesen" -szerző, mese címe megjelöléssel - feltöltött mesék is, hogy egy helyen, áttekinthetően élvezhessük a meséket.
Kívánom, hogy kicsik és nyagyok jól érezzék itt magukat.

Piroska.jpg




Canadahun will not allow the display of content protected by copyright law, unless they have the necessary legal rights to display or direct traffic to that content.

A Canadahun nem nem járul hozzá bemutatni - vagy a megtaláláshoz iranymutatást adni - olyan tartalmú anyagot ami a copyright (szerzői jog) által védett, csak akkor ha van szükséges legális engedély van rá.
 

Sajla

Állandó Tag
Állandó Tag
Zágoni Olga: Vonatvezető leszek

Zágoni Olga
Vonatvezető leszek


Én eddig úgy gondoltam, vagy ezermester leszek, vagy vonatvezető. De ha vonatot vezetek, akkor Gyurinak nem engedhetem meg, hogy odajöjjön a fülkémbe, mert ott nekem nagyon kell figyelni, és nem hallgathatok mindenféle fecsegést.
Ha megéhezem, csak megnyomom az egyik gombot, és máris jön a torta. Mert a vonaton csak tartalmas, jó ételeket kell enni. A tortában pedig minden benne lesz, ami jó az én szervezetemnek.
Gyuri jobban örvendene annak, ha inkább ezermester lennék, és mindennap meghegyezném a ceruzáját. Szerinte, ha vonatot vezetek, akkor anyu a törülköző színéről még hamarabb észreveszi, hogy kezet mostam… Csakhogy én tiszta vonatokat fogok vezetni. Különben is csak azért leszek vonatvezető, hogy egy kicsit több világot láthassak, és megtudjam, miért mondják, „mindenütt jó, de a legjobb otthon”, ha máshol is jó.
Később majd messzi tájakra is elmegyek, és onnan gondolok a családomra meg Gyurira. És hogy a szüleim is megtudják a gondolásomat, majd küldök nekik egy vonatfüttyöt. Ha nagyon messzire mentem, akkor egy hosszú vonatfüttyöt, ha jókedvem van, akkor egy kacskaringósat, ha unatkozom, akkor egy döcögőset, ha meg sok a dolgom, akkor egy szaggatottat, ami kicsi időbe telik. És ha már kitapasztaltam, hogy milyenek a körülmények a vonaton, akkor a családomat is elviszem, hogy egy kicsit nézelődjenek.
Miközben vezetem a mozdonyt, be-befutok egyegy állomásra, hogy szalutálhassak a bakternak, ő ugyanis ott fog állni, és integet nekem. Az én vonatomnak nem csak egy mozdonya meg egy kocsija lesz, hanem mindenikből annyi, amenynyi kell, úgyhogy jut is, marad is, és mindenki utazhat rajta, ahová akar.
 

Sajla

Állandó Tag
Állandó Tag
Kányádi Sándor: Mesemorzsa

Mesemorzsa

Két kicsi hangya elindult szerencsét próbálni. Mentek-mendegéltek, fűszálról fűszálra másztak, repedésből hasadékba kószáltak. Bejártak vagy tíztenyérnyi helyet, dél volt már, s még semmit sem leltek.
– Enni kéne.
– Enni.
– Étlen nem lehet menni.
– Lehetni lehet, csak lassabban – fejezte be a sopánkodást a bölcsebbik hangya. Azzal tovább mendegéltek, másztak. S egyszer csak nekimentek egy majdnem mogyorónyi morzsának.
Pihentek egyet, s nekiláttak a hurcolkodásnak. Azaz csak láttak volna.
– Mit cipeljük a bolyba! – gondolta s mondta a ravaszabbik hangya.
– Együk meg itt helyben.
– Nem bánom, faljunk belőle, hogy kapjunk erőre – egyezett bele a másik –, amennyit mi eszünk, meg se látszik.
– Az egészet megesszük.
– Nem értelek.
– Megesszük az egészet.
– Az egészet nem lehet, nem engedi a hangyabecsület.
– Fütyülök a becsületre. Éhes vagyok, meg akarom enni a részem.
A vitatkozásra melléjük szökkent a levelibéka.
– Na, nézd csak – ümmögte –, a hangyák összekülönböztek a koszton. No, majd én nekik elosztom – azzal bamm, a béka bekapta a morzsát.
Hát azóta a hangyák, amit találnak, szótlanul hazacipelik-hordják. Haza a bolyba.
hangya.jpg
 

Icus40

Állandó Tag
Állandó Tag
A 12 hónap - ( bukovinai székely népmese )

A tizenkét hónap


( bukovinai székely népmese )


Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer két leányocska. Az egyiket Ilonkának hívták, a másikat Máriskának. Ilonkának meghalt az édesapja, Máriskának nem volt édesanyja. A két leányka örökké együtt volt, barátkoztak, jártak be egymás életébe. Erőst jóba voltak.

Egy nap azt mondta Ilonkának az anyja:
- Máriska, mondd meg az apádnak, vegyen el engem feleségül, s akkor én tégedet tejben-vajban fürösztgetlek, s aranyos gúnyába öltöztetlek!
Futott haza Máriska nagy örömmel, s mondja az apjának:
- Nézze apám, mit mondott Ilonkának az édesanyja!
Az ember nem gondolkodott sokáig. Elvette feleségül a szomszédasszonyát.
Na, jó dolga is lett Máriskának vagy három napig. Tejben-vajban fürösztgették, aranyos gúnyába öltöztették. De aztán... Ilonka csak feszített ott benn a jó meleg házban, Máriskának megállása nem volt.
- Máris, tégy tüzet! Máris, hozz vizet! Máris, eredj fejni! Máris, vágjál fát! Máris, sepregess!
Egy nap azt mondja Máriska Ilonkának:
- Ilonka, hát miért nekem kell mindent csinálni, s te miért nem segítesz valamit?
- Elhallgass te semmi, te világ csúfja! Hallgass, mert megbánod !- mondta Ilonka.


Aztán egy nap Ilonka kitalálta, hogy Máriska menjen ki az erdőbe és hozzon neki ibolyát. Máriska sírni kezdett.
- Ilonka, hát hogy hozhatnék ibolyát télfő időben?
Mert tél volt, január hónapja.
- Én nem bánom azt, hogy te honnan hozol. Ibolya nélkül haza ne gyere, mert a fejedet leveszem!
Elindult ki Máriska az erdőbe. Fújt a szél, hordta a havat. A leányka szinte megfagyott.


Odakinn az erdőben, a sötét rengetegben ült tizenkét kövön tizenkét ember: az esztendőbeli tizenkét hónap. Égett egy kicsi tüzecske, s az emberek melegedtek.
- Jó napot bácsikáim! Megengedik-e, hogy egy kicsit megmelegedjem? - kérdezte Máriska.
- Hát te, leányocska, mit keresel te ilyenkor télvíz idején az erdőben? Gyere közelebb, s melegedj meg! - mondta Január.
- Kikergetett a mostohatestvérem, hogy vigyek neki ibolyát, mert ha nem, a fejemet leveszi.
- Nem most van az ideje annak, de ne búsulj! Március testvér, gyere, cseréljünk helyet!
Március leszállott a székéről, s Januárral helyet cserélt.
- Itt ez a buzogány, siringesd meg a tűz felett! - mondta Március Máriskának.
A leányka megsiringette a buzogányt a tűz felett, s hát a tűz fellobogott, kisütött a nap, kizöldültek a fák.
- Na eredj, menj a cserjésbe, aztán szedj ibolyát!
Máriska bement a cserjésbe, s hát ott annyi ibolya volt, a föld tiszta kék volt. Máriska szedett két marokkal, megköszönte az embereknek a jóságukat és hazament.


Odahaza Ilonka s az anyja azt gondolták, hogy Máriska megfagyott vagy megették a vadak. Erőst vígan voltak. S akkor egyszer jön Máriska, s hozza az ibolyát nagy örömmel. Mikor a mostohaanyja meglátta, nekiesett:
- Na, hoztál-e ibolyát?
- Tessék, hoztam két marékkal.
Akkor Ilonka és az anyja a szép ibolyavirágot felkötötték a derekukra, nézegették, hogy de szép a virág, s ők is milyen szépek.


Egy kicsi idő eltelt, s egyszer megint mondja Ilonka:
- Máris, eredj, s hozz nekünk epret!
- Epret? Hát honnan hozzak én epret télidőben?
- Azt én nem bánom, hogy honnan hozod. De hozz, mert ha nem, akkor a fejedet leveszem!<o></o>
Máriska felöltözött ahogy tudott, s elindult a nagy hóba, a nagy furtinás időben ki az erdőbe. Ott kinn megtalálta az embereket most is. Ott ültek a tűz körül.
- Hát te leányocska, hát mit keresel te itt megint? - kérdezte Január.
- Jaj bácsikám, kivetett a házból a mostohaanyám s a testvérem. Elhajtottak, hogy vigyek nekik epret! - siránkozott Máriska.
- Na gyere, egy kicsit melegedj meg! De azért tudjad, hogy az epernek most nincs itt az ideje!
- Tudom..., de azt mondták, ha epret nem viszek a fejemet leveszik.
- Május testvér, gyere, cseréljünk helyet! - mondta Január.
Május leszállott a székéről, s helyet cserélt Januárral.
- Nesze leányka, itt ez a buzogány, siringesd meg a tűz felett! - mondta Május.
Máriska megsiringette a buzogányt, s hát halljatok csudát, akkora lángot vetett a tűz, mint egy ház. A nap kisütött, a hó egy minuta alatt mind eltűnt, a fák kizöldültek, szólani kezdtek a madarak.
- No leányocska, eredj a cserjésbe, s szedj epret! - mondta Május.
Máriska bement a cserjébe, s hát ott a föld vörös volt a sok epertől. Máriska szedett a szoknyája karincájába egy jó evésre valót, megköszönte az embereknek a jóságukat és hazament.


Mikor otthon meglátták, hogy hazajött, nagy mérgesen nekiestek.
- Hoztál-e epret te, te föld terhe, te csúf? Te ilyen, s te olyan!
- Hoztam ni, s egyék meg! - mondta Máriska.
Az asszony s a leánya befalták az epret, Máriskának nem adtak belőle. Haragudtak erősen, hogy nem veszett oda abban a nagy hidegben.


Nem telt el sok idő, hát egyszer azt mondja Ilonka:
- Máris, nekünk almát hozz, szép pirosat!
- Hol kapok én most piros almát ebben a télidőben? - kezdett sírni Máriska
- Én azt nem bánom, hogy hol kapsz! Eredj, s addig haza ne gyere, míg piros almát nem hozol, mert a fejedet leveszem!
Elindult Máriska ki az erdőbe nagy sírva. Odamegy a tizenkét hónaphoz, s köszön nekik nagy szépen.
- Hát már megint itt vagy?! - kérdi Január. - Mit keresel te idekinn ebben a nagy hidegben?
- Jaj, kihajtott a mostohatestvérem, hogy nekik almát vigyek, mert ha nem, a fejemet leveszik.
- No ne búsulj! Gyere, melegedj meg! Szeptember testvér, gyere, cseréljünk helyet!
Szeptember helyet cserélt Januárral, s egy buzogányt adott Máriska kezibe.
- Nesze, siringesd meg ezt a buzogányt a tűz felett.
Máriska megsiringette a buzogányt a tűz felett, abban a pillanatban a tűz felgyúlt, jó meleg lett, kilevelezett az erdő, s egyszer csak a többi fák között ott volt egy gyönyörű almafa. Olyan szép almák voltak rajta, hogy csuda.
- Na leányocska, eredj, szedj almát!
Máriska odament a fához. Megrázta, s két szép alma le is esett, de aztán többet nem tudott lerázni. Akkor megfogta az almákat, betette a kebelébe, megköszönte az embereknek a jóságukat és hazament.
Otthon odaadja az almákat az anyjának és a testvérének, de azok egyáltalán nem örvendtek. Erősen haragudtak, hogy miért nem veszett oda. Kezdtek veszekedni vele, hogy miért csak két almát hozott, biztos a többit megette. Azt mondja Ilonka az anyjának:
- Én is elmegyek, s én hozok egy jó tarisznyával.


Ilonkát az anyja jó melegen felöltöztette, s elindult ő is ki az erdőbe. Kereste a cserjét, ott ahol Máriska mondta. Hát meg is találta. Ott ültek az esztendő hónapjai a tűznél, s melegedtek. Ilonka odamegyen a tűzhöz, de nem köszön, nem szól semmit.
- Te leányocska, mit keresel te itt az erdőben télfő időben? - kérdezte Január.
- Semmi dolga vélem!
- S te, nem tudsz te köszönni, ahogy kell?
- Nem köszönök én minden szürke bacsónak ! - vetette oda a foga közül Ilonka.
Megindult be a cserjésbe, de csak botladozott a nagy hóba, nem talált az semmit. Ment beljebb, s beljebb... , egyszer aztán egy ágba megbotlott, s a havon kiterült. Meghalt.


Odahaza várták, várták, - az anyja is, Máriska is - de nem ment. Akkor aztán az asszony nekiindult, hogy megkeresse. Meg is találta, de ott ő is megbotlott a leánya mellett, ő is kinyúlt. Egyszer Máriska megunta a várást, utánuk ment. Hát, ott voltak meghalva. Sírni kezdett Máriska, összekulcsolta a kezeit, s úgy siratta a mostohaanyját s a mostohatestvérét. Akkor odament hozzá a Január, s azt mondotta:
- Ne sírj leányocska, eredj haza! Nem érdemlik meg, hogy sirasd őket. Csak azt kapták, amit neked kívántak.
Máriska elbúcsúzott a hónapoktól, hazament az apjához.


Aztán később elvette egy ügyes legény, s még ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak.
 
Utoljára módosítva a moderátor által:

Sajla

Állandó Tag
Állandó Tag
Kányádi Sándor: A sétapálca, a kalap és a felöltő

A sétapálca, a kalap és a felöltő

A sétapálca, a kalap és a felöltő egymás mellett lógtak a falon. Unták már nagyon a hiábavaló fityegést. Összebeszéltek, hogy elmennek sétálni. Leakasztotta magát a felöltő. Gallérja fölé csapta a kalapot, és jobbjára vette a kampós pálcát. Kisurrantak az előszobából, le a lépcsőn, ki az utcára.
Úgy viselkedtek, mintha a gazdájuk is velük lett volna. A sétapálca kimérten kopogott a járdán, a felöltő finoman suhogott, a kalap meg illendően megbillentette magát, ha ismerősök jöttek szembe.
Így sétálgattak baj nélkül egész délután.
Már éppen hazafelé igyekeztek, amikor kalapok, felöltők, sétapálcák valóságos erdejébe tévedtek. Besodródtak egy nagy előcsarnokba. Beálltak a többi kalappal, felöltővel, sétapálcával együtt a ruhatárba. Onnan hallgatták végig a nagy teremből kiharsogó nyakkendők, patyolatingek és sötét ruhák már-már véget nem érő előadásait arról, hogy nem a ruha teszi az embert.
– Bizony, hogy nem a ruha – bólogattak a kalapok a ruhatár fogasán. Egyedül csak a mi kalapunk lapított mozdulatlanul, majd ráereszkedett a felöltő gallérjára. A felöltő meg nyúlt a sétapálcáért, s már kinn is voltak újra az utcán.
Elindultak a pálca ütemes kopogására. Szótlanul s elgondolkozva mentek hazáig. Csak a kalap billentette meg magát szórakozottan, ha egy-egy ismerős kalappal, felöltővel, sétapálcával találkoztak.
Ott csüggnek újra az előszoba fogasán. S mintha szánalmat éreznének kalandjukról mit sem sejtő gazdájuk iránt. Máig is azon tűnődnek, miért éppen a nyakkendők, a patyolatingek, a sötét színű ünneplő ruhák beszéltek véget nem érően arról, hogy nem a ruha teszi az embert.
 

Sajla

Állandó Tag
Állandó Tag
Kányádi Sándor: A békási báránypörkölt

A békási báránypörkölt

A tatár kán beüzent a gyergyói főbírónak, hogy küldene neki ezer szép bárányt, mert nagy gusztusa támadt a bárányhúsra. Amin nem is lehetett csodálkozni, mert éppen tavaszodott az idő, olyankor meg báránybőgéssel tele a határ, és köztudomású, hogy a bárányhúst nagyon szereti a tatár. S még azt is üzente a kán, hogy ha egy héten belül nem küldené a főbíró a bárányokat, az sem baj, ha anyjastól, juhostól, ha nem küldené, akkor maga jön el értük, méghozzá hordástól, de abban már nem lesz köszönet, mert az égő házak tüzénél sütteti meg nemcsak a bárányokat, de magát a főbírót is.
– Finom egy ember ez a gazember – vakarta meg a fejét a gyergyói főbíró. – Eddig még sohasem üzent, csak beállított, hogy a ménnykő ütne belé!
De alighogy átvette volna az üzenetet, jön a szolgája, s mondja, hogy a németnek is van valami üzennivalója.
A németnek is bárányra vásott a foga. Amin megint csak nincs mit csodálkozni. A németnek is nagy étele a bárány, kivált úgy húsvét táján.
– Nincs az egész Gyergyónak annyi báránya, juha – keseredett neki a főbíró –, mint amennyit az a nagy bendőjű tatár s az a torkos német kér.
De nem azért volt főbíró, hogy ne lett volna esze a hivatalához.
Rágyújtott a pipájára. Egy darabig gondterhelten pöfékelt. Aztán csak kiszólt, hogy fogjanak meg négy szép bárányt, két feketét és két fehéret. És nagy akkurátusan nekifogott a válaszlevélnek.
A tatárnak azt írta:
Már éppen kéretlenül is küldeni akarta a bárányokat, nem is ezret, hanem kétezret. Csak azt nem tudta, hogy a nagyságos kán fehéret óhajtana-e inkább vagy feketét. Éppen ezért küld kóstolónak mind a két fajtából egyet-egyet. De a legnagyobb baj, hogy nincsen aki áthajtsa a bárányfalkát Moldovába. (Ugyanis akkor ott tanyázott a tatár.) Nincs, mert minden valamirevaló emberét összefogdosta a német. Nem maradt az egész Gyergyóban más, csak a gyermekek s a fehércselédek. Jó volna, ha a nagyságos kán akár egész hordájával eljönne a Békási-szorosig, úgy két napon belül az asszonyok a bárányokat is valahogyan odaterelik.
A németnek meg ezt írta:
Szívesen küldene kétannyit is, amennyit kérnek, ha volna. De a tatár elhajtotta az egészet. Nem hagyott többet, csak ezt a feketét meg ezt a fehéret. De két nap múlva a Békási-szorosban, addig kimenőben, a tatárok odaérnek, ott el lehetne kapni az irhájukat, visszafordítani a bárányokat. De neki erre semmi lehetősége, mert minden épkézláb emberét is rabszíjra fűzve elhajtotta a tatár.
Aztán útnak indította a két hírvivőt, két jó emberét a levéllel s a bárányokkal föltarisznyálva. Egyiket Moldovának, a másikat meg Besztercének. Tanácsot ült a kapitányokkal, és meggyújtatta a lármafákat. Az volt akkoriban a távírópózna. Egy-egy égetett, szurkozott fenyőfa minden falu határában, s amikor azok kigyulladtak, az asszonyok s a gyerekek hamar elrejtőztek, a férfiak meg fegyverbe álltak.
Így aztán másnap a főbíró és fegyveres székelyei elindultak egy sereg bégető juh és bárány nyomában a Békási-szoros felé. Amint kiértek a mostani Gyilkos-tó lapályára, a sereget lecsapták a patak mentén, az emberek meg egy-egy vastagabb fenyőfa mögé húzódtak. És vártak.
Így vártak majdnem két álló napig. De nemhiába. Egyszer csak megriadt a nyáj eleje, de meg a hátulja is. Összefutnak a juhok, majd neki a patak két martjának, a bárányok meg nagy bégetve utánuk. Amire a birkák eltakarodtak volna az útból, már egymásnak is ment a tatár s a német. A székelyek se kímélték a nyílvesszőt. Majd a németnek s a tatárnak is a hátába álltak, s úgy biztatták, szorították egymásnak őket: „Üsd, vágd, nem apád!” Vágták, szabták is egymást, ahol érték. Nem is maradt ott még hírmondónak sem senki a tatárok s a németek közül. Azért is nem került be ez a csata a históriába. Meg azért sem, mert a főbíró, miután összeterelték a szétfutott nyájat, s a törött lábú bárányokból meg hatalmas üst paprikást rittyentettek, fölemelte intőleg az ujját, s azt mondta:
– Na, emberek, erről a báránypörköltről aztán ne tudjon a világ.
Nem is tudott mindmáig. Én se azért mondtam el, hogy továbbmondjátok. Pszt!
 

Sajla

Állandó Tag
Állandó Tag
Kányádi Sándor: Lehel vezér lova

Lehel vezér lova

Bizonyára hallottatok Lehel vezér híres kürtjéről, melyet a jászberényi múzeumban őriznek, s amelyről azt tartja a legenda, hogy akkor csorbult volna ki (mert hiányzik egy darabka az alsó részéből), szóval akkor csorbult volna ki, amikor az augsburgi csatavesztés után a foglyul ejtett Lehel vezér fejbe kólintotta véle Konrád német császárt.
Hogy valóban így történt-e, nem tudhatjuk. A kürt azonban csorba. S a történelem följegyezte, hogy azt a bizonyos csatát, Augsburg mezején, a portyázó magyarok elvesztették. Olyan csúfos vereséget szenvedtek, hogy győzelmükre mai napig is büszkék az Augsburg környéki németek. Hírmondó sem maradt a magyarok közül, csak egy-két orrán-fülén megcsonkított, akit maga a császár küldött haza elrettentő például. Ott vesztek a vezérek is, Lehel és Bulcsú. Elfogták őket, s utána felkötötték. De a lovak, az épségben maradt lovak, a csata után nekivágtak a hazafelé vivő útnak. Vágtattak árkon-bokron át. Szakadt róluk a hab.
De amikor a foglyokat a császár elé vitték, s a császár azt kérdezte Leheltől, hogy mi volna az utolsó kívánsága, Lehel vezér bátran a császár szemébe nézett, s azt mondta:
– Hozasd ide az én kedves kürtömet, hogy még egyszer belefújhassak.
Hozatta a császár a kürtöt. Lehel kezébe vette, és elkezdte fújni. Elfújt egy szomorú nótát rajta. Messze szállt a hangja. Elért a vágtató lovak füléhez is. Elsőnek Lehel vezér lova kapta föl a fejét, hegyezte a fülét, majd megfordult, vissza, a hang irányába. Utána a többi is mind. Vágtattak vissza a kürt szavára. Már hallatszott patáik dübörgése is.
A császár is odafordította a fejét a robajlás irányába. Szinte már csak fél füllel hallotta, hogy Lehel vezér, mikor elvette a kürtöt a szájától, előrelépve azt mondta:
– Szolgám leszel a másvilágon, Konrád! (Mert a régi magyarok úgy hitték, hogy akit maguk előtt küldenek, az mind szolgájuk lesz majd a másvilágon.) Szolgám leszel, Konrád! – kurjantotta Lehel, s a kürttel úgy kupán vágta a császárt, hogy az holtan fordult le a székéről. Igaz, a kürt is megcsorbult, elrepült szilánkját máig sem találták meg.
Aztán tovább úgy történt minden, ahogyan a történelem írja. Lehelt, Bulcsút és a többieket felkötötték. Még a csatatéren fekvő sebesülteknek sem kegyelmeztek.
A lovak pedig, végképp gazdátlanul maradva, bemenekültek a nagy erdőkbe. Onnan jártak ki s járnak ki talán még ma is, több mint ezer esztendő után, ki a hajdani csatatérre legelni. Mert azóta is egész Bajorországban Augsburg mellett a legdúsabb a fű.
Így mesélte legalábbis a nyáron egyik német útitársam, amikor a gyorsvonat ablakából néztem a nagy vereség mezejét. És egyszer csak a hasig érő fűből pusztai magyar ló kapta föl a fejét. Nyerített hosszan a vonat után.
– Ugye mondtam – nevette el magát az útitársam –, hátha éppen a vezér lova volt.
 

Vitéz László

Állandó Tag
Állandó Tag
Alekszej Tolsztoj - A kérkedő nyúl

A kérkedő nyúl

Élt az erdőben egy nyúl. Jól élt nyáron, semmi gondja, hej,de télen sanyarú a sorsa - szérűre kell mennie, onnan zabot csennie.
Elment egyszer egy paraszthoz, parasztember szérűjére - ott van már egy falka nyúl. A mi nyulunk így beszél:
-Nem bajuszkám van, araszos bajszom, nem lábacskám, roppant mancsom, nem fogam van, agyaram van. Nem félek senkitől!
Elfecsegték a nyulak a holló nénének, mivel kérkedett a társuk.Az pedig a nagy kérkedő keresésére indult. Rá is talált egy fa tövében. Megijedt a nagy legény.
-Holló néne, ó, jaj nekem! Soha többé nem kérkedem.
-Halljam, hogy kérkedtél!
-Nem bajuszom van: araszos bajszom, nem lábacskám: roppant mancsom, nem fogam van: agyaram van.
Megcibálta szelíden a holló:
-Ne dicsekedj máskor!
Egyszer a holló a kerítésre telepedett, a kuvaszok megtámadták: húzták, tépték, rázták, cibálták. Meglátta ezt a mi nyulunk: "Segítek én rajta!" - gondolta magában. Felszökkent a dombra és ott békésen megállott. A kuvaszok észrevették, ott hagyták a holló nénét, s a nyúl után eredtek. Elröppent a holló, fel a fára. A nyúl meg elszaladt a kuvaszok elől. Találkozott nemsokára ezzel a nyúllal a holló néne, s lekiáltott neki:
-Nem kérkedő vagy te, hanem igazi vitéz vagy te!
 

Bodrogi

Állandó Tag
Állandó Tag
Hat bolond meg a légy - Norvég népmese

Norvég népmese: Hat bolond meg a légy



Hat félnótás legény együtt indult vándorútra. Találtak egy ezüsttojást, gondolták, annak az árából úri lakomát csapnak. Vettek egy malacot, levágták, megsütötték, de akkor eszükbe jutott, hogyha már urasan ebédelnek, hát fogpiszkáló is kell. Letakarták a pecsenyét egy szitával, és elmentek együtt a boltba, fogpiszkálóért.

Közben míg odajártak, a falubeli suhancok felfedezték a malacpecsenyét, megették, a csontokat szépen halomba rakták, aztán letakarták a szitával. Mire a hat bolondos legény visszajött a fogpiszkálóval, a szita alatt nem volt más, mint egy rakás lerágott csont és a rakás tetején egy nagy légy.

- No - mondja a legöregebb legény -, akkor ez a légy ette meg az ebédünket. Gyertek, pereljük be a tolvajlásért!

Mennek a bíróhoz, előadják a panaszt. A bíró igazat ad nekik.

- Úgy van, barátaim, a legyet elítélem. Ahol előtaláljátok, csapjátok agyon.

Abban a pillanatban az egyik legény nagyot üt a bíró fejére, de akkorát, hogy az lefordul a székről. Mikor végre feltápászkodik, rájuk förmed: - Ilyen-olyan adta, csavargó népsége, hogy mertetek rám kezet emelni?! No, ezért meglakoltok, a legsötétebb tömlöcbe veletek!

- De hiszen kegyelmed mondta éppen az imént, hogy ahol előtaláljuk, csapjuk agyon azt a tolvaj legyet! - mondta erre a legény, amelyik fejbúbon vágta. - Ott ült kegyelmed fején, hát rácsaptam.

A bíró - mit tehetett? - eleresztette őket. De még sokáig tapogatta a feje búbját.
Hazugságnak nem kicsi, bolond, aki elhiszi!
 
Utoljára módosítva a moderátor által:

kutucs

Állandó Tag
Állandó Tag
Oscar Wilde: A halász meg a lelke - Fordítottam: én; Lektorálta: még senki

A halász legény minden este kihajózott a tengerre, ahol kivetette hálóját.
Amikor a szél a szárazföld felől fújt, olyankor nem fogott semmit, vagy alig valamit, hiszen csúf, csípős szelek jártak és durva hullámok keletkeztek a nyomán. Akkor azonban, ha a szél a part irányába fújt, a halak feljöttek a mélyből, egyenesen halász hálójába úsztak, így értékesíthette zsákmányát a piacon. Minden este kiment halászni, ám egy alkalommal olyan nehéz valami akadt a hálójába, hogy alig bírta kihúzni azt. Örömében így okoskodott: "Na most kifogom az összes halat ami csak úszik odalenn, vagy tán valami idomtalan szörnyeteg akadt bele, aminek majd az emberek a csodájára járnak, de lehet, hogy valami rettenetes van a hálómban, amelyben az Uralkodónő lelhetné a kedvét". Aztán minden erejével húzni kezdte a hálót és mint egy lakkozott bronz váza kék mintái, kitüremkedtek a halász karján az erek. Húzta, húzta, egyre közelebb jött a háló, még nem felbukkant a víz színén.

De halnak nyoma sem volt a hálóban, sem szörnyeteg, vagy bármily rémisztő dolog nem volt benne, csupán egy kis hableány, mely aléltan feküdt. A haja, mint a nedves aranyból való mirha és minden egyes hajszála akár a legfinomabb aranyszálak egy üvegpohárban. A teste fehér, mint az elefántcsont, uszonya ezüst és igazgyöngy. Ezüst és igazgyöngy volt az uszonya, melyen a tenger zöld moszatja gyűrűzött; a fülei, mint a tengeri kagylók, az ajkai akár a tengeri korall. A hűvös hullámok el- meg ellepték meghűlt kebleit és homokszemek csillogtak a pilláin........
 

#zsuzska#

Állandó Tag
Állandó Tag
Zelk Zoltán : A három nyúl

Zelk Zoltán : A három nyúl

Egyszer régen, nagyon régen, zúgó erdő közepében, három nyulak összegyűltek, selyemfűre települtek, ottan sem ültek sokáig, talán csak egy fél óráig , amikor felkerekedtek, hogy végre hazamennek, egy szarka felettük szállott s felkiáltott: mit csináltok ? Mit csináltok, három nyulak ?
Úgy ültök ott, mint az urak..?
- Úgy, úgy bizony, mint az urak !
felelték a három nyulak -Ezután már urak leszünk, ebédre rókahúst eszünk !
Nem fogjuk az időt lopni, most indulunk rókafogni !
Csacsi szarka, nem elhitte ? Repült is már a hírt vitte, s buta róka is elhitte.
De hát hogyne hitte volna, akármilyen ravasz róka, mert a szarka
így kiáltott :
Egy jegenye fölött szállok, mikor lenézek a földre, három nyulak ülnek körbe.
Összebújva tanácskoznak.
Jaj, mekkora nyulak voltak!
Jaj, mekkora fejük, szájuk, a medve egér hozzájuk!
Hát még miről beszélgettek?
Hogy eztán csak rókát esznek.
Ennek a fele se móka! Szedte is lábát a róka.
Futott ki az erdőszélre, csak mielőbb odaérne!
Hát amint ott futott, szaladt, szemben vele farkas haladt:
- Szaladj te is komám, farkas, jaj, mit láttam , ide hallgass!
Az erdő közepén jártam, most is borsódzik a hátam,
sosem láttam ilyen szörnyet, ottan ültek három szörnyek !
Három nyúl volt, és akkora, fél méter is volt egy foga!
Hát még miről beszélgettek? Hogy eztán csak farkast esznek.
No hiszen egyéb se kellett, a farkas is futni kezdett,
a rókával versenyt futott, majdnem az orrára bukott !
Addig futott, amíg szembe nem jött vele egy nagy medve,
a medve így szólongatta:
Hova szaladsz, farkas koma?
- Medve komám, ne is kérdezd, szaladj ha kedves az életed!
Erdő közepiben jártam, jaj, mit láttam, jaj, mit láttam!
Három nyulak ottan ültek, éppen ebédre készültek.
Akkora volt foguk, szájuk, kisegérke vagy hozzájuk!
Hát még miről beszélgettek?
Hogy eztán csak medvét esznek!
Egyébre se volt már kedve, szaladni kezdett a medve.
Elöl róka, hátul medve, közbül a farkas lihegve .
Így szaladtak erdőszélre, szomszéd erdő közepébe.
Szaporán szedték a lábuk, szellő se érjen utánuk.
Amíg futottak lihegve, egy vadász jött velük szembe.
Nézi is őket nevetve:együtt szalad róka medve..
No hiszen, csak ne nevessél, vigyázz, nehogy bajba essél!
Szaladj inkább te is erre! kiáltott rája a medve.
Az erdőben három szörnyek, puska sem öli meg őket.
Három nyulak, de akkorák, nem láttál még ilyen csodát!
Szedte lábát a vadász is, eldobta a puskáját is.
Ijedtében megfogadta, most az egyszer érjen haza,
csak ne falják föl a szörnyek, sohase vadászik többet.
Ezalatt a nyusziházban, fűszálakból vetett ágyban
három nyuszi aludt szépen, összebújva békességben.......
 

csipkebogyo

Állandó Tag
Állandó Tag
Fésűs Éva: Toppantó királykisasszony

Fésűs Éva:

Toppantó királykisasszony


Hetvenhét mesebeli ország királylányai között a legszebb volt Toppantó királykisasszony.
Haja fényesebb a selyemnél, szeme kékebb, mint a májusi ég, és arcocskája bársonyosabb az
árvácska-sziromnál. De jaj! mégis mindenki menekült a közelébıl, mert a szépséges
királykisasszony valóságos méregzsák volt! Ha valami nem tetszett neki, vagy nem a
szeszélye szerint történt, nyomban toporzékolni kezdett. Akkorákat toppantott haragjában,
hogy csak úgy porzott a palota szép, piros szınyege a lába alatt.
Ez a mérges királykisasszony annyit toporzékolt, hogy mindennap elszaggatott egy pár
aranyhímes cipellıt. Az öreg király naponta új cipıt csináltathatott a lányának. Bizony, ez
drága mulatság volt, és a királyi kincsesláda tartalma kezdett apadni ...
A királykisasszonyt pedig nem bírták leszoktatni a sok toppantásról. Olyan mérges, csúnya
természete volt, hogy csak úgy szikrázott a két szeme!
Végül a király kidoboltatta az országban, hogy feleségül veheti a lányát az, aki olyan cipıt
készít neki, amelyet nem bír elszaggatni.
Várták a palota kapujában, hogy majdcsak jön valaki, de bizony nem jött senki, mert
mindenki jobban félt a mérges Toppantó királykisasszonytól, semhogy feleségül kívánta
volna venni.
Akkor a király kihirdette, hogy országa felét odaadja annak, aki elhozza Toppantónak az
elszakíthatatlan cipellıt. Ez már jobban tetszett az embereknek, és a merész vállalkozók
kezdtek tódulni a palotába.
Jöttek hercegek, vitézek, szerencsét próbáló vándorlegények, és mind szebbnél szebb cipıket
hoztak. Vargák, csizmadiák, valamennyien megpróbálták megvarrni a legszebb és legerısebb
topánkát, de alig húzta fel azokat a királykisasszony, mindjárt toppantani kezdett, és egy nap
leforgása alatt mindegyiket ronggyá toporzékolta.
Meghallotta az esetet egy szegény kis suszterinas. Törte kicsit a fejét, azután fogta magát s
beállított a palotába.
- Mit keresel itt, te Csiriz Berci? - förmedt rá az udvarmester.
- Bíz' én mértéket akarok venni a királykisasszony lábáról! Akkor aztán készítek neki olyan
cipıt, hogy örök életére leszokik a toporzékolásról.
- Elmenj innét, inci-finci suszterinas! - háborodott fel az udvarmester. - Nagyobb legények is
pórul jártak már itt!
Hanem a király meghallotta Csiriz Berci szavait, és nem engedte elzavarni.
- Gyere csak, fiam! Hátha éppen te tudsz segíteni rajtunk.
A királykisasszony durcásan nyújtotta oda a lábát a suszterinasnak. Az alaposan
megméricskélte, majd hátat fordított és hazament. Rá sem pillantott a királykisasszonyra!
No, a Toppantó királykisasszony annál jobban megnézte a suszterinast, és lángoló orcával
vette észre, hogy az ormótlan csirizes kötény mögött milyen deli, barna legényke rejtızik.
A suszterinas pedig munkához látott, és három nap, három éj alatt gyönyörő cipellıt varrt,
sündisznó bırébıl - de úgy ám, hogy a tüskék belül voltak. Kívülrıl nem is lehetett látni a
turpisságot!
Nem vette észre a királykisasszony sem, mert az bizony egyre csak a Csiriz Berci fekete
szemét bámulta, amikor eléje állt.
- Engedd meg, hogy lábadra adjam az elszakíthatatlan cipıt, szép királykisasszony! - szólt
Berci, és már húzta is fel neki a topánkákat, jó erıs csattal rá is csatolta a bokájára.
Toppantó királykisasszony lépett egyet a szép, új cipıben, és nagyot sikoltott:
- Hiszen ez szúr! Vedd le hamar!
- Nem veszem én! - nézett rá hetykén Csiriz Berci. Ezt szaggasd el, ha bírod!
Mérges lett a királykisasszony, és toporzékolni akart, de nem bírt ám, mert a tüskék
beleszúrtak a talpába. Haragjában a cipı csatját is hiába tépte, mert az olyan furfangos
szerkezet volt, hagy csak a kis suszterinas tudta kikapcsolni. Kénytelen-kelletlen viselnie
kellett hát a sündisznóbır cipıt. Az öreg király elfordult, úgy mosolygott nagyokat a bajusza
alatt.
Toppantó királykisasszony sírt mérgében, de aznap egyetlenegyet sem toppantott.
Másnap már égett, fájt a lába a cipıben. Üzent a suszterinasnak, hogy vegye le - az meg
visszaüzent, hogy még ráér.
Harmadnap megint üzent neki a királykisasszony, hogy ha nem veszi le a lábáról a
sündisznóbır cipıt, hát úgy megharagszik, hogy leütteti a fejét.
Csiriz Berci azt válaszolta, hogy akkor a királykisasszony szép lábát is le kell vágni, mert nem
lesz, aki megszabadítsa a tüskés lábbelitıl, és a tüskék beledagadnak a rózsaszínő talpába.
Látta már a királykisasszony, hogy méreggel nem megy semmire. Negyednapra szépen
megszelídült, és aranyhintaján maga ment el a suszterinasért.
Rámosolygott, mint a tavaszi napsugár, és szép szóval kérte, hogy húzza le a cipıjét, mert ı
soha többé nem fog toporzékolni.
Több se kellett Csiriz Bercinek! Nyomban letérdelt a királykisasszony elé, kikapcsolta a
csatokat és így szólt:
- Most már látom, hogy megváltoztál, és nem vagy többé kiállhatatlan, mérges
királykisasszony!
A királykisasszony pedig lerúgta a szúrós cipellıket, és örömében mezítláb kezdett táncolni.
Odaérkezett addigra az öreg király is. Úgy örült, hogy még a korona is ugrált a feje tetején!
Megölelte Csiriz Bercit és így szólt:
- Édes fiam, tiéd a fél országom, de még a másik felét is szívesen néked adnám!
- Felséges királyom, nem kell nékem egy talpalatnyi sem az országodból - felelte a suszterinas
-, csak Toppantó királykisasszonyt add hozzám feleségül!
Úgy is történt, mert a királykisasszony abban a szempillantásban megcsókolta Csiriz Bercit,
akit azután szép ruhába öltöztettek, és olyan daliás vılegény lett belıle, hogy mindenkinek
megakadt a szeme rajta.
Kivilágos-kivirradtig tartott a nagy lakodalom. A sündisznó-cipıt pedig kitették egy fényes
kirakatba, és ha akadt olyan kislány abban az országban, aki mérgesen toporzékolni akart, hát
elég volt rápillantania, és mindjárt elment a kedve tıle.
 

Krysta05

Állandó Tag
Állandó Tag
Kántor Zsuzsa: A lámpagyújtogató

Kántor Zsuzsa: A lámpagyújtogató

Egyszer volt egy hosszú nyakú zsiráf. Se barátja, se munkája. Semmi dolga se volt, csak csatangolt a világban.
Olyan hosszú volt a nyaka, hogy felért a feje az égig. Ilyen hosszú nyakú zsiráfot még nem látott senki. Ő is csak töprenkedett:
- Mire jó, hogy felérek az égig?
Így kisegér felkiabált neki az erdőszélről:
- Hogy vagy, Zsiráf?
Eltartott egy ideig, amíg visszaért a válasz:
- Megvagyok.
Egérke ennyiből is meghallotta, hogy Zsiráf nem jól érzi magát, csak nem szeret panaszkodni. Ej, ej, bánatos szegény. Jól kieresztette a hangját, úgy kérdezte:
- Mi bajod, Zsiráf?
Előbb szállt a sóhajtás az irdatlan magasból, aztán a felelet:
- Egyedül vagyok itt fent, se barátom, se szórakozásom. Mi dolgom a világon?
Egérke alig értette, mit mond. Inkább csak kitalálta. És válaszképp ezt kiabálta:
- Hát a csillagok? Kérdezd meg a csillagokat!
Csak úgy mondta, meg sem gondolta, s máris továbbszaladt.
Zsiráf azonban eltűnődött: egy életem, egy halálom - megpróbálom. S alig alkonyodott, rálehelt a csillagokra. Persze nem akárhogyan. Szépen, finoman. S aztán csak bámult. Mert mi történt? Egyszeriben felfénylettek, majdhogynem ránevettek:
- Rájöttél végre? Te vagy a lámpagyújtogató!
Hű, de megörült a Zsiráf!
Sorban fényesre lehelte a csillagokat, és aztán mit csinált? Finoman fújni kezdte őket. Előbb kettesével, sorba, sorba, aztán hármasával, később meg körbe-körbe, azok meg jöttek-mentek, ahogyan ő terelgette, de nem muszájból, hanem szívesen, mulatságból, s megmondták kereken:
- Rájöttél végre? Te vagy a boltrendező!
- Miféle bolté?
- Hát az égbolté.
Hű, de boldog volt a Zsiráf!
Rendezgette őket mindenféle formába. Eljátszott velük csudára, és persze gondja volt közben arra is, hogy fényesen süssenek erre is meg amarra is.
Hajnalra aztán eloltotta mindet. Elfújta, akár a gyertyákat.
Sétált az erdőn, dudorászott. Arra jött Egérke s felkiabált:
- Hogy vagy, Zsiráf?
- Megvagyok - jött a gyors válasz, pattant, akár a gumilabda, frissen, vidáman.
Hallatszott most, hogy Zsiráf remekül érzi magát, büszkén kérdezte fentről:
- Milyen volt az éjszaka odalent?
- Csak úgy szikráztak a csillagok!
Zsiráf képén elömlött a mosoly.
- Nohát én szikráztatom őket, én is gyújtogatom, én is oltogatom. Én is rendezgetem, én is sorjáztatom. Arra, amerre gondolom.
Meghökkent Egérke, felkiáltott:
- Jaj, azért a szekeret ne bántsd?
- Miféle szekeret?
- Hát a Göncölt. A Fiastyúkot se! A Tejúthoz se nyúlj! Hanem egy kis lámpást a lakásom fölé, ha nem nagy fáradtság neked, odafújhatnál, hogyha lehet...
- Egy házilámpást? Meglesz! - és Zsiráf továbbcsörtetett.
S azóta, ha hiszitek, ha nem, az egérlakás fölött kel az esthajnalcsillag, s hajnaltájt ott alszik ki az utolsó ezüstfény.
 

Krysta05

Állandó Tag
Állandó Tag
Hárs László: Pehelyke

Hárs László: Pehelyke
Fent a tündértiszta légben, fent a légben, fent a kékben, lebbenve a szelek szárnyán, tündökölve, mint szivárvány, forgó táncuk ott kerengték a hófehér hópehelykék. Mindannyian habfehérek, de köztük is a legfehérebb a pirinyó Pehelyke volt, mint egy pici kobold. Lebbenő volt könnyű tánca, csengettyű a kacagása, jégfodros a hóruhája - kis Pehelyke, hó csudája.
S a kis pelyhek keringéltek, esőcseppel nem cseréltek, éjjel a hold ezüst tükrén, nappal a nap arany taván nézegette lenge táncát, hóruháját mind valahány. Ám alattuk egyszer éjjel a felhők úgy váltak széjjel, mint a nyíló függöny szárnya, s feltűnt a föld sötét árnya. Kedve elszállt Pehelykének, elhalkult a kristályének, nem is táncolt akkor többet, úgy megszánta ő a földet, mert mély árnyékban forogva oly sötét és oly mogorva. Félreült és gondolkodott: mit tehetne ő, hogy boldog s fehér legyen lent a föld is! Ha tíz éjet ébren tölt is, kieszeli, mit tegyen, s hozzá is fog iziben. Vajon egy vagy tíz éj telt-e, amíg végül kieszelte, de egy éjen, mint az álom, elindult kék holdsugáron, és addig ment, mendegélt, míg a sötét földre ért, színt vinni a téli éjbe, az emberek életébe.

Amint lengett és leszállott, öt-hat kicsi gyerek állt ott, játszani közébük állott s a legkisebb felkiáltott:"Itt az első fehér hó már!" Ámde szebb volt minden szónál, s édesebb, mint a méhek méze, a keringő, kergetődző, első hónak örvendező kisgyerekek nevetése. Kergették, mint fehér lepkét, dédelgették fehér leplét, űzték, mint egy szikrát vető kicsi fehér csillagot, s kis Pehelyke örömében ragyogott meg csillogott.

Hogy elfáradt végül ennyi játék után, megpihenni leszállott egy embervállra. Ámde alig pihegett s üldögélt egy keveset, egy kemény kéz lefricskázta. Pehelykének semmire sem volt többé ereje, arra se, hogy lengedezzen vagy másik vállat keressen, libbent kettőt, libbent hármat, s mint az őszi száradt-fáradt sárga levél, leszállt végre erőtlenül az útfélre. Kis Pehelyke az útszélen feküdt, úgy, mint tavaly télen, s beragyogta a mély estét. Kézbe többé ki se fogta s nem göngyölte bársonytokba, mint a gyémánt kényes testét. Ámde aki rápillantott, mintha mesebeli hangot hallott volna, lágy zenét, rámosolygott:"Ó, be szép és megható, itt az első tiszta hó!"

Kis Pehelyke lesepert kristályteste ott hevert, s tündökletes sugarát szórta egész éjen át, míg egy cipő, mint a végzet, arra jött és reálépett. Szétolvadt szép hóruhája, ott feküdt csúf sárrá válva, bús latyakban, szennyes lében, feketén a feketében...

De a rosszban is van jó, arra járt a Fagyanyó. Pehelykét ölébe vette, jeges kézzel dédelgette, kristályruhát adott rája, majd a szél szárnyára kapta, s magasba felringatta. S fent a légben, fent a kékben, fent a tiszta messzeségben, lebbenve a szélnek szárnyán, tündöklőn, mint a szivárvány, táncuk ismét csak kerengték a csillogó hópehelykék. Mindannyian szép fehérek, de köztük a legfehérebb Pehelyke volt, senki más, csupa tiszta csillogás. Fent fehér lett, mint a tejhab, míg a földön sárrá olvadt! Kis Pehelyke mégsem bánta, hogy magát nagy útra szánta, titkon mégis örvendezett, hogy elhagyta a kék eget, s a földre szállt, ahol láttán a mosolygás úgy virult ki, mint a tündöklő szivárvány. Aki fent él a magasban, annak bizony mosolyogni nem szokása. S hogy a mosolyt újra nézze, újra lássa, az első hó ezért jön el évről évre, zsenge magok, kis gyerekek s tiszta szívek örömére.
 

Sajla

Állandó Tag
Állandó Tag
Grimm: A suszter manói

A suszter manói

Volt egyszer egy suszter, értette a mesterségét, szorgalmasan dolgozott. Hogy, hogy nem, a végén mégis úgy tönkrement hogy nem maradt egyebe, mint egyetlen pár cipőre való bőre. Abból este kiszabta a cipőt, hogy majd másnap elkészíti; tiszta volt a lelkiismerete, nem sokat emésztette magát a jövendőn, gondolta, majd lesz valahogy, tisztességes ember csak nem pusztul éhen; lefeküdt, és békességgel elaludt.
Másnap jó korán fölkelt, és neki akart ülni a munkájának; hát ott áll: készen az asztalán a pár cipő. A suszter ámult-bámult, nem tudta, mit szóljon a dologhoz. Kezébe vette a cipőt, alaposan végignézte, minden varrást, minden szögelést apróra megszemlélt; nem volt azon semmi hiba, nincs a: a mestermunka, amelyik különb lehetett volna.
Hamarosan vevő is jött. Nagyon megtetszett neki a cipő. Fölpróbálta: éppen ráillett a lábára.
– Mintha csak nekem készítették volna! – mondta örvendezve, és mert úgy találta, a suszter keveset kér érte, valamivel többet adott az áránál. pontosan annyit, hogy éppen két párra való bőr tellett ki belőle. A suszter este ezeket is szépen kiszabta.
”A többi munkát majd megcsinálom holnap reggel – gondolta –, ráérek a dolgomtól.”
De mire másnap fölkelt, készen állt két pár cipő, neki a kisujját sem kellett megmozdítania. Vevő is akadt mind a kettőre, jól megfizettek értük, s a suszter , a pénzen most már négy párra való bőrt vásárolhatott.
Harmadnap reggel azt a négy pár cipőt is készen találta. S így ment ez tovább napról napra, hétről hétre. Amit este kiszabott, az reggelre elkészült. A cipész hamarosan tisztes jövedelemre tett szert, és megint jómódú ember lett belőle.
Karácsony táján egy este szokása szerint ismét kiszabta a másnapi cipőkhöz a bőrt, aztán, mielőtt lefeküdtek, azt mondta a feleségének:
– Hallod-e, lelkem, mi lenne ha ma éjszaka fönnmaradnánk, és meglesnénk, ki az, aki ilyen szorgalmasan segít nekünk a műhelyünkben?
Az asszony ráállt a dologra, hiszen maga is sokat töprengett már rajta, csak hát nem mert előhozakodni vele az urának. Mécsest gyújtott, és föltette a szekrény tetejére, aztán elbújtak a sarokban. Onnét figyelték, hogy lesz, mi lesz.
Mikor a toronyban éjfélt ütött az óra, egyszer csak valami kaparászást, topogást, izgést-mozgást hallottak; az ajtó egyarasznyira kinyílt, és két kedves kis manó surrant a szobába. Se szó, se beszéd, odaültek a suszter asztalkájához, fogták a kiszabott bőröket, és munkához láttak. Olyan fürgén, olyan ügyesen dolgoztak, parányi kis ujjukkal olyan szaporán varrtak, tűztek, hogy a suszter azt sem tudta, hová legyen ámulatában.
A manók addig egy szempillantásra sem hagyták abba a munkát, míg a cipők el nem készültek, és fényesre pucolva ott nem sorakoztak az asztalka mellett. Akkor egyet füttyentettek, s illa berek! – eltűntek.
Másnap reggel azt mondta a suszterné asszony:
– Meg kell hálálnunk ezeknek a manóknak, hogy jómódba juttattak minket. Pucéron szaladgálnak az istenadták, még jó, hogy meg nem fagynak! Tudod, mit? Varrok nekik ingecskét, kabátkát, mellényt, nadrágot, kötök nekik harisnyát is, te meg csinálj mindegyiknek egy pár szép kis cipőt.
Egész nap ezen dolgoztak; az asszony kezében szaporán járt a kötőtű, csattogott az olló, készültek a kis ruhák, az ember meg a székén kuporgott, és kalapált, szögelt, forgatta a kaptafát, míg a kis cipőket meg nem csinálta. Este aztán a kiszabott bőr helyett az ajándékokat rakták oda az asztalra; szépen elrendeztek mindent, elbújtak a sarokban, és kíváncsian lesték, mit szólnak majd a manók.
Azok szokás szerint pontban éjfélkor meg is jelentek, és tüstént dologhoz akartak látni. Hanem ahogy az asztalra esett a pillantásuk, lecsapták a szerszámaikat és azt sem tudták, mihez kapjanak, mit simogassanak, minek örvendezzenek. Egykettőre bebújtak a kis ruhákba, felhúzták a kis cipőt, füttyentgettek, rikkantgattak, egyszerre csak cincogva nótázni kezdtek.
Ugye, milyen csinos fiúk vagyunk? Többet bizony nem is suszterkodunk! – énekelték; körültáncolták az asztalt, szökdécseltek, ugrándoztak, végül aztán kiperdültek a szobából.
Nem is jöttek vissza soha többet.
A suszternak pedig élete végéig jól ment a sora mindig volt munkája, és minden sikerült neki, amihez csak hozzákezdett.
 

Krysta05

Állandó Tag
Állandó Tag
A csodálatos üveggolyók (Willi Hoffsümmer nyomán)

A csodálatos üveggolyók

A fiú egyik délután találkozott a varázsló hírében álló öregemberrel. Az öreg persze nem volt igazán varázsló, de kétségtelenül nagyon ügyes volt kora ellenére, s különösen érdekes játékokat tudott kitalálni a gyerekek és fiatalok számára.
- Hoztam neked egy kitűnő játékot - mondta az öreg a fiúnak -, nagyon szép és könnyen meg lehet tanulni. Csak színes üveggolyók kellenek hozzá és ügyesség.
A fiú kíváncsian nézte az öreg tenyerében fekvő golyókat és ugyancsak csodálkozott az előbbi szavakon, mert az üveggolyók üveg színűek voltak és nem színesek.
- De hiszen ezek átlátszó üveggolyók és nem színesek - jegyezte meg mindjárt a fiú.
- Kezdjük el a játékot, s meglátod, milyen csodálatos golyók ezek. A játék lényege az, hogy én sorjában dobom, a golyókat, s te nem tartod egy percig sem a tenyeredben, hanem azonnal visszadobod nekem. Meglátod, mikor a levegőben repülnek a golyók, hogy fognak csillogni a napfényben, s mindegyik más-más színben.
Az öreg minden üveggolyónak nevet adott, az egyik volt az Öröm, a másik a Munka, a harmadik a Szenvedés és így tovább. Az elsőt odadobta a fiúnak, s az mindjárt vissza is hajította. Sorjában fölragyogtak mind a levegőben, mintha színes fény világította volna meg mindegyiket. Nagyon szép játék volt.
Igen ám, de egyszercsak eszébe jutott a fiúnak, mi lenne, ha a legszebbet megtartaná magának. S mikor az Öröm golyója hozzá érkezett, szorosan a tenyerébe szorította s nem dobta vissza az öregnek. Izgalmában elfelejtette a következő golyót elkapni, és az csörömpölve egy kőre hullott. Mondanom sem kell, hogy darabokra tört. A fiú akkor vette észre, hogy a tenyerében tartott golyót agyonszorította, a golyó elhasadt és felsebezte a kezét. Közben azonban érkeztek az üveggolyók az öregtől, és egyik a másik után a földre hullott.
Az öregember nagyon elszomorodott.
- Elrontottad a játékot, mert mindig csak magadra gondolsz. Figyelj a játszótársadra is.
Az öreg ekkor odament a fiúhoz, összeszedte a törött üvegdarabokat, melyek kivérezték a tenyerét.
- Látod, mit csináltál? De kezdjük újra új golyókkal - mondta a fiúnak. Előszedte a tartalék üveggolyókat a zsebéből és újra kezdődött a csodálatos játék. A fiú szorgalmasan mindegyiket visszadobta öreg játszótársának, s néhány perc múlva mintha varázslatos, színes pillangók röpködtek volna a mezőn, tele volt az ég és a föld az Öröm, a Munka, a Szenvedés, a Szorgalom, a Vigasztalás és a remény színeivel.
 

Krysta05

Állandó Tag
Állandó Tag
Marcel Marlier - Luci cica mindent tudni akar

Luci cica mindent tudni akar


Luci egy pihe-puha, égszínkék pulóveren aludt. Kinyitja egyik szemét, majd a másikat.... dorombol, akár egy kis motor, és azon gondolkodik, hogy nekilát a mosakodásnak. De olyan puha a fonal, hogy nyomban újra elalszik és csodálatosat álmodik!
- Vau, vau! - Ez Pepe, a hosszú fülű kiskutya, Luci jó barátja. Luci máris megfeledkezik a mosakodásról, szalad Pepéhez a kertbe. A kutyus felháborodva nézi:
- Luci, te még csak meg sem fésülködtél!
- Ez azért még is igazságtalanság! Ti kutyák azt hiszitek, nektek mindent szabad. Fürdetnek, fésülnek, nyírnak benneteket.... nekünk meg mindent magunknak kell csinálnunk!
Őszintén szólva, Luci egyáltalán nem szeretne kutya lenni. Olyan idétlen dolog volna csontot rágni, vagy a farkát csóválni... Akkor már jobb a mosakodás: egy mancsmozdulat a fül mögé, egy kis nyalogatás itt-ott: már tiszta is! Pepe álmélkodva figyeli!
Ma reggel borús az idő...
- Gyere, Luci, kihasználjuk az időt, és felhősdit fogunk játszani.
Együtt szaladnak a kertbe és letelepszenek a mohalepte kőpárkányra. Nézik, amint elúsznak a felhők...
- Az ott mire hasonlít Luci?
- Egy felhőre - feleli figyelmetlenül a cica.
Pepe nem haragszik meg, inkább egy másik, kerek felhőre mutat.
- Szerintem az olyan, mint egy kandúr, ahogy felpúpozza a hátát!
Most már Luci is érti...
- Vagy mint egy gombolyag szürke fonal - teszi hozzá boldogan.
A következő felhő hosszú, nagyon hosszú...
- Ez - mondja Luci -,ez egy velőscsont... vagy inkább egy nyújtott kutya! - Luci így nevezi a szomszédban lakó tacskót.
Pepe pukkadozik a nevetéstől, s egyre gyorsabban dobol a farkával! Hirtelen azonban eszébe jut a csodálatos újság, amit az utcán sétálgatva hallott:
- Beszélgettünk egy kicsit az öreg Medorral meg a barátjával, Zuzuval. Medor azt mesélte, hogy vannak kutyaiskolák! Mindenféle érdekességet lehet ott tanulni, lehet belőlünk házőrző, vadászkutya, sőt még tudós is! Zuzu pedig azt mondta, hogy egyszer a cirkuszban látott egy szép kutyalányt, aki csodálatosan keringőzött, és kis tüllszoknya volt rajta...
Luci nem hisz a fülének! Kutyaiskola!
- Mond csak, Pepe, ugye azért nem hagysz itt engem, és nem mész el abba az iskolába?
- Persze hogy nem - nyugtatja meg Pepe - sokkal szívesebben játszom veled!
- És vannak cicaiskolák is? - érdeklődik kíváncsian Luci. Máris elképzeli, ahogy nagy szemüveggel az orrán tudós könyveket olvasgat...
- Nem tudom, Luci arról nem beszéltek.
Mára vége a felhős játéknak...
A két kis barát a dáliaágyás mentén sétálgat.
- Milyen szépek! - kiált fel Luci. - Sokáig élnek a dáliák? - Az almafa meghallotta a kérdést, és nyugtatja a cicát:
- Hosszú hetekig szépen maradnak.
- Köszönöm! - kiáltja neki Luci.
Az aranyhalak kis tavát tavirózsák borítják. Egy nagy zöld levélen üldögél Békamama. A rózsaszín virágok meg sem rezzennek, olyanok, mintha porcelánból lennének. Hirtelen azonban két levél között feltűnik egy aranyhal, aztán még egy, majd egy harmadik...
- Szia, szia, szia! - Pepének és Lucinak sok barátja van...
A vén tölgyhöz vezető úton találkoznak Szúrósháttal, a sünivel. Nagyon fáradtnak látszik.
- Rengeteget dolgozom. Már majdnem készen a téli házam. Jön az ősz...
- Mi az az ősz? - kérdezi Luci.
Szúróshát elneveti magát.
- Ó, az ősz sok mindent jelent... borult idő, esik az eső, a fák levelei megpirosodnak, sárgulnak, aztán lehullanak... De majd a vén tölgy elmagyarázza nektek... Mi, sünik, amint hidegre fordul az idő, elálmosodunk. Hónapokon át olyan mélyen alszunk, hogy azt sem tudjuk, mi történik körülöttünk!
Pepe és Luci döbbenten néznek egymásra. Hónapokig nem játszani...nem enni, nem találkozni senkivel!
- És neked ez jó! - kérdezi udvariasan Luci.
- Nagyon. Igazán praktikus - feleli Szúróshát. - Frissen, kipihenten ébredünk, amikor eljön a tavasz. Csak egyet sajnálok, hogy sosem látom a havat... azt mondják, nagyon szép!
Azzal Szúróshát otthagyja őket, hívja a munkája.
A vén tölgy barátságosan fogadja Pepét és Lucit:
- Örülök, hogy eljöttetek! Egyre hűvösebbre fordul az idő, nem fogtok mostanában túl gyakran erre járni.
- Szúróshát, a süni azt mondta, hogy egyfolytában aludni fog, neked meg pirosak lesznek a leveleid, aztán meg lehullanak - számol be Luci.
- Na azért nem megy olyan gyorsan, Luci, De a süninek igaza van.
Egy nagy vízcsepp hullik Luci rózsaszín orrára... aztán egy másik a fülére.
- Gyertek ide, egészen közel hozzám, a leveleim megvédenek benneteket az esőtől - mondja a vén tölgy. - Látjátok, elromlik az idő. Azt hiszem, holnapra köd is lesz...
- Mi az a köd? - érdeklődik Luci. Ő aztán tényleg mindent tudni akart!
- A köd? Az olyan, mint a felhő, csak a földön van. Néha könnyű, mint egy szörke fátyol, ami fennakadt a fákon, néha viszont egészen sűrű, mint egy igazi fal. Nem is lehet látni rajta!
Luci nem hisz a fülének:
- Tényleg semmit se látni? Se a házakat, de a fákat, se Pepét?
- Tényleg semmit. Még egymásnak is ütközhetünk... Jobb ha otthon marad az ember, amikor köd van vagy vihar tombol!
- Mi az a vihar? - kérgezi fáradhatatlanul Luci.
- Villámok, fénycikcakkok szántják az eget, és nagy égzengés kíséri őket... Hamar elszáll a dühe, nem kell félni!
- Látod, Pepe, mennyi mindent meg fogunk ismerni! Majd a kertész pajtájában játszunk, a virágcserepek között.
- És hallgathatjátok az eső dobolását a tetőn meg az ablakon - teszi hozzá a vén tölgy.
Elállt az eső, ideje hazamenni.
- Ha tudtok, majd látogassatok meg megint - mondja kicsit szomorúan a vén tölgy - Mesélek majd a hóról is!
- Mi az a hó? - kérdezi Luci, bár tudja Pepe nem fog válaszolni.
Még egy felfedeznivaló! Micsoda szerencse! - gondolja Pepe és Luci.
- Milyen vidám az élet!
 

Sajla

Állandó Tag
Állandó Tag
Magyar népmese: Tréfás mese

Magyar népmese
Tréfás mese

Átdolgozta: Beke Margit


Anyámnak kifogyott a lisztje, nem tudott kenyeret sütni, hát elküldött a malomba őrletni. No, én feldobtam a négy zsák búzát a szekérre, befogtam a négy ökröt, és elindultam.
A meredeken az ökrök megálltak, és hiába csapkodtam őket az ostorral, egy tapodtat se mentek tovább. Mit tehettem okosabbat? Kifogtam az ökröket, a négy zsákot fogtam a szekér elé, az ökröket meg felültettem a zsákok helyére, hadd utazzanak egyszer urasan.
Megcsapkodtam a zsákokat, húztak is becsületesen, egykettőre fenn voltunk a dombtetőn. Onnan már látnom kellett volna a malmot, de csak a patak zúgóját láttam meg a molnárt, amint a lócán ül és pipázik.
Hát a malom hová lett? Hogy odaértünk, kérdem a molnártól is: azt mondja a malom elment eprészni, amíg haza nem jön, nincs őrlés.
- Ejnye, én annyi időt nem várok - mondom -, inkább megkeresem ott az eprészőhelyen, hazazavarom, elvégre a malomnak az a dolga, hogy lisztet őröljön.
Úgy is tettem, rá is leltem az erdő közepén egy tisztáson, meg is dorgáltam, és mivel szóra nem hajlott, kővel kezdtem hajigálni, hogy siessen haza.
Úgy aztán elindult, egyre jobban nekiiramodott a haszontalan, akkor meg az volt a baj, hogy nem tudtam utolérni, annyira szaladt. Mire odaértem a zúgóhoz, már nagyban járt a malom, az én lisztemet őrölte.
Kevés idő múlva felpakoltam a zsákokat, befogtam a négy ökröt, és hazahajtottam.
Estére már abból a lisztből sütött anyám kenyeret. Ezt csinálja utánam valaki!


 
Utoljára módosítva a moderátor által:

Sajla

Állandó Tag
Állandó Tag
Bolgár népmese: A módos gazda meg az arató szegény ember

Bolgár népmese
A módos gazda meg az arató szegény ember


Átdolgozta: Pappné Tarczai Gizella


Egy öreg, módos gazda magához hívatott egy szegény embert, hogy arassa le a búzáját.
- Meddig kell dolgoznom? - kérdezte a szegény ember.
- Amíg le nem nyugszik az égi lámpás - felelte a gazda, és az égre mutatott.
- Aztán mennyi lesz a fizetségem?
- Ha úgy dolgozol, ahogy kell, adok neked egy tarisznya lisztet.
Ráállt a szegény ember, kiment a búzaföldre, és aratni kezdett a mező egyik végén. Marokszám hullottak a kalászok. A szegény ember kévébe kötötte a learatott kalászokat, majd a kévéket rakta keresztbe. Dolgozott, csak dolgozott, anélkül hogy akár csak egyszer is kiegyenesedett volna. Csak déltájban ült le egy kis időre a körtefa alá, elővett tarisznyájából egy darab kenyeret és egy fej hagymát. Alighogy bekapta, tüstént megint sarlót ragadott, és folytatta a munkát. Estére learatta a búzamező felét. Mikor a nap lenyugodott, felegyenesedett, letörölte homlokáról a forró verítéket, és azt mondta:
- No, ebből elég lesz mára.
- Már hogy lenne elég? - mérgelődött a fukar gazda. - A mező fele még learatatlan.
- De a nap lement, és már sötétedik - méltatlankodott a szegény ember.
- Igaz, a nap lement, de nézz csak az égre! Már feljött a nap húga, a hold. Ha tovább aratsz, míg a hold is leáldozik, akkor jó. Máskülönben nem kapod meg a lisztet.
Mit tegyen hát az ágrólszakadt aratómunkás? Tovább kötözte a kévéket. Egész éjjel törte magát, míg a gazda a körtefa alatt feküdt, és mélyen aludt. Mire a nap felkelt, a szegény ember is elkészült munkájával, learatta az egész búzamezőt.
- Így már megkapod a lisztet - mondta a gazda. - Eredj, hozd a tarisznyádat, és menj vele a malomba, ott tartom a lisztemet. Én is megyek utánad.
Elment a szegény ember a malomba, de előbb szerzett magának egy jókora kecskebőr zsákot, és odatartotta a gazda elé. A gazda tágra nyitotta a szemét.
- Minek hoztad ezt a nagy zsákot?
- Mert ez a tarisznya bátyja - felelte a szegény ember.
- Hogy volna a zsák a tarisznya bátyja?
- Úgy, ahogy a hold a napnak a húga. Ha a napnak van húga, miért ne lehetne a tarisznyának bátyja?
Zavarba jött a gazda, és szó nélkül megtöltötte a zsákot liszttel.


4-423b.jpg
 
Utoljára módosítva a moderátor által:

Piroska49

Állandó Tag
Állandó Tag
A Tündértó titka - Kisalföldi népmondák

A Tündértó titka
/Forrás: Dr. Timaffy László: Táltosok, tudósok, boszorkányok - Kisalföldi népmondák/


A Duna mentén, Szigetközben, Csallóközben minden faluban mesélik a öregek, hogy valamikor tündérek éltek itt a szigeteken. Nagyon jó világ volt még akkor, Aranykertnek is hívták ezt a vidéket. Cikolasziget határában, a Vörösfüzesen van egy régi medermaradvány, a nép Tündértónak mondja. Partját sás, nád szegélyezi, közte vízililiomok pompáznak, s a víz tükrén tündérrózsa nyílik. Azt tartják róla, hogy itt volt régen a tündérek palotája. Csillogott-villogott a víz színén, ha rásütött a nap, mert még a zsindelye is aranyból volt.
Egyszer aztán megromlott a világ. Háborúk jöttek, az emberek gyilkolták egymást, így a tündéreknek nem volt maradásuk. Elköltöztek innen messzire. De az itteni embereket szerették, ezért ajándékot hagytak itt nekik.

Azt mondják, hogy a hajukból lett az arany a Dunában, a palotájuk helyét pedig megbabonázták. Azt hagyták az itteni emberekre, hogy aki lány Anna napját követő holdtölte éjjelén megfürdik a Tündértó vizében, az szebb lesz, egészségesebb lesz, mint volt, és azé a legényé lesz, akit szeret. Nos, azóta minden nyáron kijártak sokan lányok, hogy megmártsák magukat a Tündértó vizében.

Ágnes csúnya lány volt. Piszle-poszlának csúfolták a vele egyidősek, olyan hitvány, vékonyka volt a lelkem. Nagyon fájt neki a csúfolkodás. Szeretett volna ő is olyan lenni, mint a többiek, szép, vidám, mindenkivel barátkozó. De az emberek nem vették komolyan, csak élcelődtek vele még a legények is.

Különösen Pista, a szomszédék fia, aki nagyon tetszett neki, és úgy szerette volna, ha legényes napokon hozzájuk is átjött volna beszélgetni. De mindig csak üldögélt otthon, nem kereste fel senki. Így következett el a Anna napját követő holdtölte ideje. A lányok minden este lesték a holdat, mikor kerekedik ki a képe, és súgtak-búgtak, hogy bizony megmártják magukat a Tündértó vizében. Ágnest is csalták, de hozzátették: kár kimennie, rajta az sem segít. Nem is mert velük tartani. Lefeküdt, de mikor hallotta az ablakuk alatt elsuhanó lányok lépteit, fölkelt, és kiosont a házból. A tornácon sírdogált.

De egyszer csak gondolt egy nagyot: azért is megfürdik a Tündértó vizében! Dacosan dobbantott egyet a lábával, és futni kezdett kert alul a Duna felé. Egyedül akart maradni, nehogy kinevessék a többiek. Eloldotta ladikjukat, és átevezett a Vörösfüzesre. A lányok már vidáman lubickoltak a vízben. Ágnes egy bokor mögül vetette magát a vízbe ruhástul, szégyellt levetkőzni. Mély volt a víz. Egy-két karcsapással úszni próbált, de lábára tekeredett a hínár. Hiába kapálódzott, húzta lefelé, nem tudott tőle szabadulni. Kétségbeesetten kiáltott segítségért.

Meg is fulladt volna, ha nem ér oda éppen idejében Pista, aki hazafelé tartva hallotta a szomszédból Ágnes sírását, és látta, hogy egyszer csak nekiszalad a Dunának. rosszat sejtve utána indult. Nem teketóriázott, beleugrott a vízbe, és kihozta a fuldokló lányt. Ahogy Ágnes magához tért, és rányitotta szemét, csodák csodája, Pista szépnek látta. Rámosolygott, és úgy vitte a haza.

Megfogant a Tündértó titka. Eljárt hozzájuk a legényes napokon, és megszerették egymást. Nemsokára megtartották a kézfogót, aztán a lakodalmat is, és boldogan éltek, míg meg nem haltak.


Monda
 
Oldal tetejére