Mesék

csipkebogyo témája a 'Gyerekeknek' fórumban , 2006 November 4.

  1. Piroska49

    Piroska49 Állandó Tag

    [​IMG]


    A jó tündér ajándéka

    Hárs László

    Katika már az óvodában egészen biztosan tudta, hogy a jó tündér nem kitalálás, hanem igazánból létezik. De személyesen csak akkor találkozott vele, amikor beíratták az első általánosba. A jó tündér dobogón állt fekete tábla előtt, s akárki tanító néninek nézhette. De Katika azonnal tudta, hogy senki más, mint a jó tündér.

    Ezért rögtön elhatározta, hogy minden szavát megfogadja, hiszen tudnivaló, hogy aki kiállja a próbát, azt a jó tündér végezetül megajándékozza – teljesíti kívánságát. Katika pedig nagyon szerette volna megérteni az állatok beszédét. Így történt azután, hogy Katika mindig megtanulta a leckéjét, mindig elkészítette a feladatát, hogy kiérdemelje a tündér ajándékát. Hanem telt-múlt az idő, egyik hét, egyik hónap a másik után, az ötösök szaporodtak Katika neve mellett, de más egyéb nem történt.

    Így érkezett el a bizonyítványosztás napja. Bizony, gyönyörű nap volt, tündöklő és vidám. A napfény úgy beragyogta a tanító nénit, hogy most már mindenki láthatta: a jó tündér ő, senki más. A tanító néni Katikának átnyújtotta a bizonyítványát. Az is ragyogott, mintha tündérnyomdában nyomtatták volna. Azt ragyogta, hogy Katikának mindenből ötöse van, de meg is érdemli.

    Katika boldog volt – és kerekre nyitott szemmel várta-leste a tündér ajándékát. S hiába várt, csak a bizonyítványt kapta, semmi mást. Katika csalódást érzett. De azután eszébe jutott valami, s alig várta, hogy véget érjen az ünnepség. Lent a kapuban ismét elővette a bizonyítványt. Ugyanis azt gondolta: bizonyára abban rejlik a bűverő, amelynek segítségével az állatok beszédének tudója lehet! Böngészni kezdte a bizonyítványt: számtan, ötös; írás, ötös… a többit már tudjuk. S amint így olvasta olvasgatta a szavakat, egyszer csak eszébe jutott, hogy mi volt tíz hónapja, szeptemberben, amikor először lépte át az iskola küszöbét!

    Több se kellett Katikának! Becsukta a bizonyítványt, s futott haza, ahogy a lába bírta.

    Otthon büszkén kiáltotta:

    - Anyu, idenézz, ajándékot kaptam a jó, a legjobb tündértől!

    Anyu megnézte a bizonyítványt. Módfelett büszke volt a tiszta ötösre, de nem látta, hol van a tündér ajándéka. Hiszen azt sem tudta, hogy a tanító néni valójában – jó tündér. De Katika elárulta neki ezt a nagy titkot. És elmesélte azt is: egyre várta, hogyha kiállja a próbákat, jutalmul megérti majd az állatok beszédét. Csakhogy a tündér más ajándékot adott. Azt, hogy most már megérti, mit mondanak a betűk, mit beszélnek
    a számok! Hiszen ez az igazi, varázslatos tudomány.

    - És még nem is a legnagyobb – mondta anyu. – De ha jövőre sem felejted el, hogy a tanító néni a jó tündér, ha jövőre is ötösökkel lesz tele a bizonyítványod, mert kiálltad a próbákat, akkor majd magad is megtudod.

    S ezért van, hogy Katika, aki még csak most járta ki az első általánost, már alig várja, hogy a másodikba kerüljön.

    Mert megtanulta, hogy semmilyen tündér sem lehet jobb, mint a tanító néni, és semmilyen tündérajándék nem ér annyit, mint a tudás.
     
  2. Piroska49

    Piroska49 Állandó Tag

    [​IMG]

    Huncut a bíró

    magyar népmese


    Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy huncut bíró. Volt több is, de én csak ennek a
    történetét tudom, s mindét úgysem győzném elsorolni.
    De ez a huncutok közt is huncut volt. Cselédséget nem tartott, hogy ne kelljen fizetni nekik, s
    ha valami munka akadt, kihajtotta rá a falu népét. Sosem fizetett egyebet, mint hat napra a
    hetediket. Még azt sem mindig, volt, hogy vasárnap is dolgoztatott. Ha meg valaki ellenkezett,
    deresre húzatta.
    Egyszer is az történt, hogy kivitte a falu népét almát szedni.
    Óriási nagy kertje volt, tele almafával, nem ám egy-két sor, hanem egész erdő. És még azt is
    kidoboltatta, hogy mindenki hozzon tarisznyát magával, mindenki a maga kenyerén dolgozik,
    ő senkit fel nem hizlal!
    Ismerték már a faluban, milyen „jó ember”, mégis úgy gondolták, esznek almát, ha
    megéheznek, nyomtató lónak sem kötik be a száját. Senki nem vitt tarisznyát.
    Igen ám, de annyi volt a pallér, kisbíró, mint a kutyában a bolha, nem lehetett azoktól almába
    harapni, pedig hegyeket hordtak össze belőle a kert végében.
    „Megállj - gondolták az almaszedők -, ha nem hagysz enni, eldugunk belőle!”
    Így aztán a legények bokában elkötötték a gatyaszárat, megrakták a szép piros almából
    rendesen. A lányok meg az ing derekát rakták meg. Mikor aztán rájuk esteledett, s nem volt
    holdvilág, hogy dolgozhattak volna, odaállt a kertkapuba a bíró megvizitálni33 őket. De hát
    nem látott almát náluk.
    Majd az egyik lányt, ahogy jól megnézi, felakad a szeme.
    - Hát te?! A mindenségit a világnak, hisz te állapotos vagy! Micsoda szégyen! Feküdj csak
    végig a deresen! Hé, te! Csapjatok rá huszonötöt!
    Erre a többi lány is meggondolta a dolgot, eldobálta az almát.
    Épp egy legény következett. Azt is nézi a bíró.
    - Hát te?! Mindig panaszkodtok, hogy nincs kenyér, kevés a kereset! Mégis olyan
    dalmahodott34 vagy majdnem, mint én! A lábad beillenék oszlopnak a tornácomra, a farod
    egész saroglyára való! Elfér rajta a mogyoróvessző! Hé, verjetek rá vagy ötvenet!
    Így aztán a legények is eldobálták az almát.
    Hanem most már azt mondta a falu, hogy csak sok, ami sok! Nem szenvedik szó nélkül a bíró
    gazemberségét, panaszt tesznek ellene. A megbotozott leány meg a legény menjen a főispán
    elé!
    Hallgatja őket a főispán, csóválja a fejét, jól néz ki, ha ezt a király meghallja!
    Hogy egy falusi bíró is királykodik! Ígérte, hogy utánanéz, kivizsgálja a dolgot töviről hegyire.
    De azt ő sem ígérte meg, hogy nem üzen a bírónak előre mindenről. Merthogy komája volt a
    bíró.
    33 Megvizitál: ellenőriz, megvizsgál
    34 Dalmahodott: testes


    Megérkezett az ötös fogaton, a falu még mindig almát szedett, de a bíró kidoboltatta, hogy ne
    hozzon senki elemózsiát, mindenki a vendége. Birkát vágatott, muzsikásokat vitetett a kertbe.
    - Mulassatok, fiaim, lányaim! Egyetek almát is, ha jólesik! Nem sajnáltam én tőletek soha!
    Így aztán a követséget járt legényt meg lányt megint deresre húzták, amiért hamisan
    vádaskodtak a derék bíró ellen. Úgy bizony!
    Hanem a huncut bíró éjjel sajnálta már, amit megettek az almaszedők.
    - Belepusztulok ebbe a tékozlásba! - sopánkodott, s a bajra ki is találta már az orvosságot.
    Mondta a bírónénak: - Várj csak, anyjuk! Van a falu alatt egy nagy halom, elhordatom a
    nyavalyásokkal, s a helyébe szőlőt rakatok vélük!
    Úgy is tett, másnap reggel kihajtotta a népet, még az iskolás gyerekeket is. Kidoboltatta, hogy
    tarisznyát tegyenek, senki ne merjen számítani arra, hogy a bíró kosztján ingyen húst szed
    magára!
    „No - gondolták -, biz így van ez, kutyából nem lesz szalonna soha.”
    Mentek ásóval, kapával, lapáttal, nekiestek a dombnak.
    - Addig hordjátok, míg el nem fogyott! - adta ki a parancsot a bíró, és hazament.
    Akkor még nem gondolta a falu, de a bíró se, hogy a földet ásogató emberek hét nagy rézüst
    aranyat találnak a halom gyomrában.
    Látja a bíró, dél sincs, ezek meg már szállingóznak haza!
    Kiszól nekik a községháza tornácáról:
    - Hé, a halommal mi lesz?
    - Hordja el, aki szőlőt akar!
    A bíró hanyatt vágódott mérgében, megüti a guta, ha hirtelen eret nem vágnak rajta. Csak
    nézegetett té s tova, mi lett ezekkel, mitől nyílt fel így a szemük?! Még ráadásul az egész nép
    felkerekedik, másik faluban vesznek házat, földet, kertet maguknak!
    Ő meg szép lassan elszegényedett.
    Puszta faluban bíróskodni nem zsíros hivatal.
    Az sem maradt, aki eret vágjon rajta, mikor megtudta, mennyi pénzt találtak, míg ő a
    községháza tornácán pipázott.
    Így lett vége.
    Nekem sincs mit mondanom róla.
     
    hangay13 kedveli ezt.
  3. bumbayo

    bumbayo Állandó Tag

    A BÖLCS ÖREG
    (Kazáni tatár népmese)​

    Valamikor réges-régen volt egyszer egy kegyetlen padisah. Mindenkit megöletett, aki elmúlt hetvenéves, merthogy azok már úgyse valók semmire.
    Egy legénynek hetvenéves volt az apja. A legény sehogy se akarta, hogy megöljék az apját, még sokáig szerette volna őt élve megőrizni. Mindennap ellátogatott hozzá. Az apja meg valahányszor megkérdezte:
    – Mi újság? Mi történt a világban?
    A legény mindannyiszor elmondta, mit látott, mit hallott.
    Egyszer a legény, amikor hazatért az erdőből, megint elment az apjához.
    – Mit láttál, fiam, mit hallottál ma? – kérdezte az apja.
    – Apám – kezdte a legény –, a padisah meg a vezírei a vízpartra vetődtek. A folyó fenekén csillogó-villogó drágakő ragyogott. Alábuktak a víz alá, keresték – nem találták meg. De amikor feljöttek a vízből, látják, hogy a kő ugyanúgy ott ragyog. Ettől aztán mindenki elvesztette a fejét. Még a padisah vezírei sem tudtak rájönni a rejtély nyitjára.
    – Ej, fiam – mondta erre az öreg –, nem nő ott véletlenül egy fa?
    – Van ott egy fűzfa, de a fűz környékén is keresték-felelte a fiú.
    – Hát a fa tetején van-e madárfészek?
    – Van.
    – Bizony akkor az a drágakő a fészekben vau. A vízre csak a tükörképe esik – fejezte be az apja.
    Amint elérkezett a reggel, a padisah emberei ismét elmentek a folyópartra. Hát látják, hogy ott fekszik a kő, ragyog a víz fenekén. Megint alámerültek, megint nem lett meg. Hogy nem találták, megint teljesen megzavarodtak. Azután, hogy ezek nem lelték meg a követ, odament a legény a padisahhoz, és így szólt:
    – Padisahom, szultánom, hadd szóljak egy szót neked! Az a kő nincs a víz fenekén! Van a vízparton egy fűzfa, a fűzfa tetején meg egy madárfészek. A fészekben kell keresni, oda kell felmászni, ott kell megnézni.
    A padisahnak sok vállalkozója akadt, gyorsan felmásztak a fa tetejére, és egy lúdtojás nagyságú drágakővel tértek vissza. A padisah elámult. Nagyon megszidta a vezírcit:
    – Ti tanult emberek vagytok, de annyi eszetek sincs, mint ennek a falusi legénynek!
    – Ki tanított ki téged? – fordult a padisah a legényhez.
    – Magam jöttem rá – felelte amaz.
    A vezírek nagyon megdühödtek a legényre, hisz az fölébük kerekedett.
    Emiatt aztán áskálódni kezdtek ellene, mindenáron el akarták veszejteni. Elmentek a padisahhoz, és így szóltak:
    – Az a legény azt mondja, „akármit is mutattok, mindent tudok”. Mutassunk neki két mént. Mind a kettő egyszínű legyen, a legény meg anélkül, hogy közel menne hozzájuk, csak úgy messziről ismerje fel, melyik az öreg, melyik a fiatal.
    – Nem bánom – egyezett bele a padisah. Aztán hívatta a legényt, és így szólt hozzá:
    – Gyere el holnap is. Két egyforma mént mutatunk neked, fel kell ismerned, melyik a fiatal, melyik az öreg.
    A legény nagyon elszomorodott, aztán ment egyenesen az apjához.
    – Mi újság, fiam? – kérdezte az apja.
    – Apám – kezdte a fiú –, a drágakő a madárfészekben volt, úgy, ahogy mondtad. De a padisah ma újabb feladatot adott – és elmondta.
    – Ó, fiam – felelte az apja emiatt ne búsulj! Holnap odamész, mutatnak neked két mént. Hogy melyik a fiatal és melyik az öreg, azt onnan tudod meg, hogy a fiatal nagy port ver maga után, örökké ficánkol, az öreg meg elfordítja a fejét, utat enged a fiatalnak, úgy jön.
    A legény másnap korán kelt és elment. A padisah is odaérkezett a vezíreivel. Előhozták a két mént, mind a kettő egyszínű, mind a kettő egyforma.
    – Melyik az öreg, melyik a fiatal? – kérdezték a legénytől.
    A két mén szembe egymással, más-más oldalról közeledett. A fiatal ficánkolt, felverte a port, ahonnan jött, az öreg mén lehajtott fejjel vonult. A legény meg rámutatott:
    – Ez itt a fiatal, ez pedig az öreg.
    Ezt is tudta a legény! De másnapra újabb feladvánnyal álltak eléje. Mutatnak majd neki két gerendát. Mind a kettő tükörsimára lesz csiszolva.
    – Most majd azt mondd meg, melyik való a fa töve, melyik a koronája felől! – mondták.
    A legény megint nagyon elbúsult, megint elment az apjához.
    – Hát ma mit láttál, fiam? – kérdezte az öreg.
    – Apám – szólt a fiú –, a méneket felismertem, úgy, ahogy mondtad. De ismét új feladványt adtak. Van két lecsiszolt fa, a külsejükről nem lehet megkülönböztetni őket. Azt parancsolták, mondjam meg, melyik való a fa töve, melyik a koronája felől!
    – Ej, fiam, nincs miért búsulnod – felelte az apja. – Kérd, hogy tegyék a fákat vízbe. A vízben a korona felőli vég felemelkedik, a tő felőli vég lesüllyed.
    Másnap felkelt a legény és elment. Mikor odaért, elé tették a két tükörsimára csiszolt fát.
    – Itt van neked két gerenda. Anélkül, hogy megsimitanád, megvizsgálnád vagy felemelnéd őket, mondd meg, melyik való a töve, melyik a koronája felől! – parancsolták.
    A legény meg így szólt:
    – Tegyék előbb vízbe!
    Beletették vízbe, hát a gerendák egyik vége lesüllyedt, másik vége kiemelkedett. A legény meg felelt:
    – Ez való a tövéről, ez meg a koronája felől!
    Hát ezt már megint tudta! A padisah nagyon elcsodálkozott rajta. Aztán nagy csodálkozásában megkérdezte:
    – Ki tanított meg téged erre?
    – Magamtól tudom – felelte a legény.
    – Nem, neked még nincs ilyen tapasztalatod. Ha nem mondod meg szépszerével, felakasztatlak – szólt a padisah.
    A legényből alig jött ki a szó:
    – Még él apám, hetvenéves. Meg akartam őrizni őt a kivégzéstől. Ő adta nekem a tanácsokat.
    A padisah erre így felelt:
    – Jól van, úgy látom, az öregekre is szükség van a világon, nélkülük nem világ a világ. Ezután nem lesz bántódásuk.
     
    Piroska49 kedveli ezt.
  4. Piroska49

    Piroska49 Állandó Tag

    [​IMG]


    A SZŐRDISZNÓCSKA ÉS A FEKETE KAKAS

    Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, innentől odáig s onnantól pontosan errefelé. Ott történt ez a dolog.

    Volt egyszer egy király, s az a király elment az erdőbe vadászni. Addig vadászgatott, vadászgatott, hogy megesteledett.

    Hát látta ő, hogy este van, s akart is kimenni az erdőből, de akármerre ment, még sokkal beljebb keveredett az erdő közepe felé. Megbúsulta erősen magát, hogy tudjon ő kimenni ebből a nagy rengeteg erdőből? Már vagy három napja kóborgott étlen-szomjan, de nem jutott ki az erdőből. Egyszer felsóhajtott az égre:

    – Jaj, istenem, istenem – azt mondja –, nem bánnám, ha akármilyen rusnya féreg, csak valaki kivezetne ebből a rengetegből! Neki adnám három szép leányom közül azt, amelyiket választja.

    Hát alig mondta ki ezeket a szavakat, egyszer csak ott termett egy kicsi szőrdisznócska, egy sündisznó, s mondja:

    – Itt vagyok, felséges királyom, jöjjön utánam!

    Néz a király erre, néz arra, nem lát semmit se.

    – Itt vagyok, né, a lába előtt – szólalt meg újra a szőrdisznó –, nehogy rám taposson.

    Hát a király akkor tekint a lába elé, s ott is volt a szőrdisznócska. Azt mondja:

    – Én megyek előre, s felséges királyom jöjjön utánam.

    Meg is indult a király, s nem telt bele egy negyedóra, már kinn is voltak az erdőből.

    – Felséges királyom, én kivezettem az erdőből, de maga is állja a szavát! – követelte a sündisznó.

    – Állom, hát hogyne állnám! – felelte a király. – Még három szekér aranyat is adok, amiért kivezettél – toldotta meg örömében.

    Na, hazament a király, de nem mert szólni a dologról egy szót se a leányainak. Gondolta magában, úgyse jön elaz a szőrdisznó, minek szorongassa a leányokat.

    Telt-múlt az idő, eltelt egy hét, kettő. Lehet, hogy több is, én nem tudom. Hogy, hogy nem, arrafelé vetődött egy boltos. Mindenféle portékát cipelt a hátán. A vásárba tartott, s azon az erdőn kellett keresztülmenjen. Hát ő is úgy járt, akár a király, ő is elveszett az erdőben. Immár egy hete, hogy kóborolt étlen-szomjan, s nem tudott kitalálni asűrűből. Felnézett az égre, s nagyot sóhajtott:

    – Ó, istenem, könyörülj meg rajtam, s adj valakit, hogy tudjon kivezetni ebből az erdőből, mert itt kell elpusztulnom! Három szép leányom van, az egyiket annak adnám, aki kivezetne.

    Hát alig mondta ezt ki, újra ott termett a szőrdisznócska. – Jöjjön csak utánam, kivezetem én! – és ki is vezette abban a szent helyben.

    – Na – azt mondja a boltos –, itt a kezem, nem disznóláb! Amiért kivezettél, még három szekér aranyat is adok. Kevés pénzem van, de összegyűjtöm minden ékszeremet, s odaadom örömömben, hogy még egyszer haza tudok menni.

    Jól van, ez is eltelt. Elszaladt egy hét, kettő. Arrafelé kódorgott egy szegényember, ágat szedegetett az erdőben, s ahogy szedegette, örökké beljebb keveredett, és úgy elveszett az erdőben, hogy kitalálni bizony már nem tudott.

    – Jaj, istenem! – siránkozott. – Szegényember vagyok, gyermekem nincsen, de ha akkora lenne, mint a hüvelykujjam, még azt se bánnám, akármilyen rusnya állat, ha kivezetne ebből az erdőből, fiammá fogadnám!

    Ott termett a szőrdisznócska, s azt mondja:

    – Jöjjön csak utánam, szegényember!

    Kivezette az erdőből, s mikor kivezette, így szólott:

    – Nehogy elfelejtse a szavát, én mostantól kendnek a fia leszek!

    – Nem felejtem el, hogy felejteném, édes fiam – fogadkozott a szegényember –, nagyon szépen köszönöm neked, amit cselekedtél.

    Hazament a szegényember, de nem mondta el a feleségének, hogy mi történt vele az erdőben. Egyszer egy hét múlva, úgy estefelé megjelent a szőrdisznócska, s bekopogott az ablakon. Kérdi a szegényember:

    – Ki van odakinn?

    – Én vagyok, édesapám – felelte a sündisznó. – Hazajöttem, nyissa ki az ajtót.

    Csodálkozott az asszony:

    – Hát nekünk nincsen gyermekünk, ki mondta, hogy édesapám?

    – Jaj, hallod-e, édes feleségem – sóhajtozott a szegény ember –, én nem is mondtam el neked, hogy jártam a múltkor az erdőben. Azért nem jöttem haza olyan sokáig, hogy elvesztem volt, s fiammá fogadtam, aki kivezetett azerdőből.

    Na, kinyitották az ajtót, de mikor meglátta az asszonya a sündisznót, majdnem hanyatt esett.

    – Hát te ezt fogadtad fiadnak?

    – Ezt hát – vágta rá a szegényember.

    Na, leültek vacsorázni, de a szőrdisznócskának az asszony csak az asztal alá, egy rozsdás tányérba tett enni. A sündisznó nem ment oda enni, hanem így szólt:

    – Nekem, édesapám, porcelán tányérba oda tegyen maguk mellé, ahol kentek esznek. Ne tegyen nekem rozsdás tányérba az asztal alá! Nem vagyok én egy ilyen jöttment.

    Nahát az asszony nagy duzzogva, mérgesen neki is töltött ennivalót a porcelán tányérba, s aztán odaültette az asztal mellé.

    Mikor megvacsoráztak, ágyat vetett maguknak, s a szőrdisznócskának a kályhalyukba bevetett egy darab rongyot, hogy feküdjön oda.

    – Édesapám, nekem is vessenek egy puha ágyat – követelte a sündisznó. – Én oda nem fekszem be!

    Hát az asszony, mit volt mit nem tegyen, neki is ágyat vetett a kanapéra. Lefeküdt, s mikor kialudta magát, reggel azzal ébredt:

    – Édesapám, van-e kendnek két krajcárja?

    – Van, édes fiam – felelte a szegényember –, meg kell legyen a ládafiában.

    – Keresse csak elő – kérte a szőrdisznócska –, s menjen el a vásárra. Ott van egy öregasszony, s árul egy nagy fekete kakast, kend azt nekem vegye meg. – De hozzátette: – Van-e bár még egy krajcárja?

    – Még lehet, hogy akad, édes fiam – egyezett bele a szegény ember.

    – Na, azt is keresse meg – azt mondja –, s vegyen egy nyerget is meg sarkantyút, s hozza haza nekem!

    Na, a szegényember előkereste a pénzét, felöltözött, s elment a piacra. Megtalálta az öregasszonyt, aki a fekete kakast árulta. Megvette akakast, nyerget rá, sarkantyút, kantárt, s hazavitte.

    Hát tudjátok, mikor hazavitte, a szőrdisznócska felkantározta a fekete kakast, felkötötte a sarkantyúkat is, s felpattant reá, s még visszaintegetett:

    – Isten velük, édesanyám! – Azzal elment a királyhoz. Mikor odaért, bekopogott.

    – Itthon van-e, felséges királyom?

    – Itthon vagyok, itthon, ki van kinn?

    – Én vagyok, a szőrdisznócska. Emlékszik-e, hogy mit ígért?

    – Emlékszem, hogyne emlékeznék. Bárcsak elfelejtettem volna!

    – Na, én eljöttem az egyik leányáért, amelyik eljön hozzám feleségül.

    A király mindjárt be is hívta a három leányát, s elmondta nekik, mi történt vele az erdőben. S megkérdezte a leányait, melyiknek volna olyan szíve, hogy elmenjen ehhez a szőrdisznócskához feleségül. De bizony a két nagyobb sehogy sem akart hozzámenni

    – Én se megyek! Én se megyek! – finnyáskodtak. – Inkább maradt volna ott édesapánk!

    De a legkisebb királykisasszony rávágta:

    – Én bizony elmegyek. Mert hogyha édesapánk ott maradt volna, akkor mi volna most velünk?

    – Na – szólalt meg a szőrdisznócska –, maradj csak itt! Most én elmegyek a boltoshoz, s utána érted jövök.

    Úgy is tett. Elment a boltoshoz, s ott is megkopogtatta az ablakot, s megkérdezte:

    – Itthon van-e, boltos uram?

    – Itthon vagyok, itthon! – kiáltotta ki a boltos.

    – Emlékszik-e rá, mikor én kivezettem az erdőből, hogy mit ígért?

    – Emlékszem –felelte nagy búsan –, hogyne emlékeznék, bárcsak elfelejtettem volna!

    – Na – azt mondja a szőrdisznócska –, most ide a leányát! Amelyik akar, az jöjjön hozzám feleségül!

    Előhívta a boltos a három leányát, elmondta nekik, hogyan járt az erdőben. De a leányok úgy bőgtek, mint a záporeső. Egymás nyakába borultak, sírtak-ríttak, egyik se akart menni. Na, az egyiket valahogy erőszakkal az apja rábeszélte, az vállalkozott, hogy ő elmegy feleségül a szőrdisznóhoz.

    A szőrdisznócska kifordult az ajtón, írt a porba egy hintót, s abba a boltosnak a leányát beültette. A boltos három szekeret megrakott pénzzel, s útnak indította.

    Elindultak menni. A szőrdisznócska a hintó mellett a fekete kakason lovagolt. Egyszer néz be a hintóba, hát a leány úgy sír, hogy a két szeme olyan volt, tudjátok-e, mint két pityóka.

    – Hát te miért sírsz? – kérdezte.

    – Én sírok, amíg élek – felelte a leány –, mert a te feleséged sohase leszek, ilyen csúf szőrdisznónak!

    – Na – csattant fel a szőrdisznó –, ha sírsz, akkor menj is vissza, de ebben a szent helyben!

    Kihúzta a hintóból, s visszaútnak eresztette. A pénzt elvitte magával, elküldte a három szekér pénzt a szüleinek, s ő visszafordult a királykisasszony után. Visszament, s addigra a királykisasszonyt felöltöztették szépen. Beültették a hintóba, elbúcsúztak tőle, s elindultak. A király is adott három szekér pénzt.

    Hát a szőrdisznócska lovagolt a hintó mellett a fekete kakason. Egyszer csak néz be a hintóba, hogy sír-e akirálykisaszszony. Dehogy sírt az, inkább olyan vígan volt, mint a nap, mikor a legjobban ragyog.

    Azt kérdi erre a szőrdisznócska:

    – Hát te nem sírsz, királykisasszony?

    – Hát én miért sírjak? – csodálkozott. – Hiszen férjhez megyek, annak örülni kell. Hanem te mit lovagoIsz azon a csúf fekete kakason? Gyere, ülj ide mellém, hogy egy kicsit ölelges selek meg!

    – Hát nem félsz tőlem?

    – Hát én mit féljek tőled? – kacagott a királykisasszony. Vőlegényemtől féljek? Dehogy félek!

    Halljátok, hogy erre mi történt! Még olyat soha életemben nem láttam. A fekete kakas csak egyet bukfencezett, s egy olyan szép ló lett belőle, hogy az rettenetes. A szőrdisznócska is bucskázott egyet, s abból egy olyan szép királyfi lett, hogy még csillag is ragyogott a homlokán. Tekinget kifelé a királykisasszony itt is az ablakon, ott is, hogy hol a szőrdisznó. De nem látott ő senki mást, csak egy rettenetesen szép királyfit. Azt kérdi tőle:

    – Te hogy kerültél ide?

    – Hát – felelte – én voltam a szőrdisznócska, csak el voltam átkozva!

    Hamar ott mindjárt írtak a porba egy rettentő szép palotát, papot, kántort, s ott lakodalmas népeket, zenészeket írtak a porba, s akkora lakodalmat csaptak, halljátok-e, hogy csupa csoda! Odavitték a királyt egész háza népével és a szegényembert a feleségével. Ott volt aztán tányér és kanál elég, de levest még egy cseppet se kaptam még én se. Egy nagy csonttal elkullogtam, étlen maradtam. A fiatal pár még ma is él, ha meg nem halt.
     
    bumbayo kedveli ezt.
  5. bumbayo

    bumbayo Állandó Tag

    A LÉGY MEG A BOLHA
    [Gyöngyösi mese]​

    Ëcczër a légy mëg a bóha elindútak világot próbányi.
    Azt kérdëzi a bóha a légytű:
    – Hallod-ë, pajtás! mé van nekëd olyan nagy külűszëmed?
    Aszongya a légy:
    – Hát azé, hogy mikor a kopasz embër fejire szállok, mëgcsípom, oszt ő haragjába engëm agyonn akar ütynyi, de nem engëm, ha a fejit ütyi mëg, azonn én olyan jóézűt nevetëk, hogy kidűlled a szëmem is. A sok nevetéstű van nekëm nagy szëmem!
    Ezënn még a bóha is nevetëtt.
    Akkor aszongya a légy:
    – Hát nekëd, pajtás! mé olyan görbe a hátad?
    Aszongya a bóha:
    – Hát bíz acs csak attú van, hé! mer én a letnehezebb embërt is fël birom emelnyi. Ezt tëszi a sok emelgetés!
    A légy ezënn olyant nevetëtt, hogy a szëmi méj jobban kidülledt.
     
  6. Piroska49

    Piroska49 Állandó Tag

    [​IMG]


    A cár és a leánya
    /Szépek szépe kötetből/


    Volt egyszer egy bölcs cár, és volt annak egy rettenetesen lusta lánya. Még c sak felöltözni sem akart egyedül. A cár megpróbált vele mindent: figyelmeztette szép szóval, dolgálta is, de bizony nem használt annak semmi.

    Szegény parasztnak öltözött egyszer a cár, és vándorútra indult az országban. Úgy gondolta, valahol csak megtanulja, mit kell tenni az ilyen lusta teremtéssel.

    Ballag a széles mezőn a cár, egyszer csak meglát egy szántógató legényt, akinek az ekéjét két ökör húzza. Igen ám, de az egyik ökör semmirevaló, hátramaradozik, a másik meg kettő helyett húz. Leül a föld végébe a fa alá, s nézi, mi lesz ebből.
    Délben kifogta a legény az ökröket. Az elé, amelyik kettő helyett húzott, két köteg szénát dobott, de a másiknak nem adott semmit. Közelebb megy a cár, s kérdi a legénytől, miért tartja jól az egyik ökröt, amikor a másiknak semmit sem ad. Mire a legény így felelt:

    Aki nem dolgozik, az ne is egyék!
    A cárnak megtetszett a válasz. Megkérdezte a legénytől, hogy nős-e, és amikor megtudta, hogy nem, azt mondta neki:
    • Van a cárnak egy férjhezadó lánya. Küldjél hozzá kérdőket, elnyered a kezét!
    A legény nem nagyon hitt ugyan a dologban, de szót fogadott. A cár meg neki adta a lányát. Rövidesen lakodalmat is csaptak. A lakodalom után befogott az örömapa két paripát a hintóba, felrakta rá a menyasszony hozományát, és hazaküldte a fiataloket, a vőlegény házába.

    Az anyósának az első naptól nem tetszett a menyecske. Neki, aki bizony már jócskán öregecske, főznie, takarítania kell, a menyecske meg csak ül ölbetett kézzel.

    Eljött az ebédidő, mindnyájan asztalhoz ültek. A menyecske ia az asztalhoz igyekezett, de az anyósa leintette:
    • Nálunk csak az kap enni, aki megdolgozott érte.
    Elszégyelte magát a cár leánya, és félreült a sarokba.

    Másnap reggel, amikor felkeltek, azt kérdezi:
    • Mama, a takarítás is munka?
    • Persze, hogy munka, lányom!

    • Fogja a menyecske a seprűt, és kisöpri az egész házikót.
    • Mama, a vízhordás is munka?

    • Persze hogy munka, a is munka, lányom!
    Fogja a menyecske a vödröket és megy vízért.

    Elérkezik az ebéd ideje.

    Odaül a menyecske az asztalhoz, és boldogan azt mondta:
    • Ma én is dolgoztam.

    • Igaz, dolgoztál – mondja az anyós.
    Elébe tette az ebédet.
    Harmadnapra rá kenyeret sütött az anyós.A menyecske csak leste, hogyan csinálja, s kisvártatva már maga is a kemence körül sürgölődött, megtanult ő is ízletes kenyeret sütni.

    Egyszer a menyecske ppen fát hasogatott, amikor arra ment egy koldus-Nem ismerrá, hogy az édesapja, a cár az, koldusruhába öltözve. Amikor a cár meglátta, hogy a lánya dolgozik, nagyon megörült, s bement az udvarba.
    • Adjál nekem egy darabka kenyeret!- kérte a menyecskét.
    Mire ő:
    • Aki nem dolgozik , az ne is egyék! Hasogasson tüzifát, utána kapsz kenyeret!
    Jó rakás fát felhasogaott a cár. A menyecske ebéddel kínálta érte, sőt útravalóul még egy ropogósra sült cipót is adott neki, amit saját maga sütött.

    Megérkezett a cár a palotába, hívatta a minisztereit, tanácsadóit, egész udvarát. Megparancsolta, hogy cspajanak vendégséget, hívják meg rá a lányát, annak férjét és a férj édesanyját is. Amikor az asztal már teítve volt, középre tette a cár a cipót, amit a lányától kapott.

    A lány ránézett a cipóra, azonnal megismerte. Elcsodálkozott. A cár felemelte a pharát és előszőr lánya anyósát köszöntötte, aki lányát megtanított a munkára. A köszöntő a munkát éltette, amely nemesebbé teszi az embereket.
     
    s.kriszta2015 kedveli ezt.

Megosztás