Én szeretem a halat, de halpástétomnak elkészítve sokáig nem ettem meg. Történt ugyanis középiskolás koromban, hogy Kaposvárról Keszthelyre mentünk gépírás versenyre. Mivel egész napos volt a program és sokan mentünk vállalkozó kedvű szülők -gondolom - szendvicseket készítettek. Sokféle volt és persze, hogy mindenki csemegézett belőle. Volt egy fajta, amit én májkrémesnek gondoltam, de kiderült, hogy halpástétomos volt. Én csak egy darabot ettem, de voltak olyan osztálytársaim, akik többet. Bizony a hazafelé úton a sofőrnek többször meg kellett állnia, mert valaki rosszul lett. Nekem is kavargott a gyomrom. Arra jutottunk, hogy valószínű ez lehetett a bűnös. Azóta nem bírtam megenni; mondjuk előtte sem nagyon találkoztam ezzel a formájával a halnak. Aztán pár éve az egyik barátom nálunk lakott és feldobta, hogy készítene halpástétomot vacsira. Mondtam, hogy nyugodtan, de én biztos nem eszek belőle és elmeséltem miért. Meggyőzött, hogy ott készíti el friss alapanyagokból nem lesz semmi baj csak kóstoljam meg. Nem bántam meg, mert tényleg finom volt és azóta már én is gyakran készítek. Elég volt egyszer egy rossz tapasztalat és évekre elment tőle a kedvem és az étvágyam.
*
Két storym van, az egyik velem, a másik a fiammal esett meg. Tizenéves voltam, inkább a 10-hez közel, Szigetcsépen nyaraltam az egyik osztálytársam nagyapjánál. Tündéri, olyan igazi nagyapó volt, 1 hétig voltunk nála, a kedvünket leste. Készített palacsintát, fánkot, sütött krumplit és mint kiderült békacombot is rántott. A hétvégén mi Ráckevére mentünk az egyik szomszéddal, ott volt valamilyen kirakodó vásár vagy búcsú. Mint két tizenéves, nem is törődtünk azzal, hogy mi lesz majd az ebéd, mire haza érünk. No haza is értünk, s egy hatalmas zománcos tál telis-tele volt aprócska rántott combokkal. Az öreg ravasz volt, mert szétvágta, s valóban úgy nézett ki, pláne bundában, mintha kis csirkéknek a combja volna. Csodálkoztam azon, hogy másfajta a csont, de nem sokat filóztam rajta. Annyira ízlett, tömtem magamba, csak úgy, uborka salátával. Mint a duda, úgy tele pakoltam magam. S, a végén megszólal az osztálytársam, hogy ízlett-e a kurutty-kurutty-brekkeke? Én hüledeztem, aztán hánytam, aztán besárgultam, szinte percről-percre, mentőt kellett hívni, már addigra nagyon rosszul voltam. László kórház, azonnal epe és májgyulladást kaptam az undortól... Hát van ilyen...
A másik történet a fiammal történt, 5 éves volt, amikor az öcsém megnősült. Az esküvő előtt hidegtálakat szolgáltak fel, s a fiam azonnal rá is csapott az egyikre. Szendvics volt, megszórva kaviárral. Feketével. Én is nyüzsögtem, s láttam, hogy a fiam tömi magába a szendvicseket, próbáltam leállítani, hasztalan. De én nem mondtam meg, hogy mit is eszik, mivel ő is utálja a halat. Szerencsére akkor senkitől sem tudta meg, hogy mit is eszik. Amikor hazamentünk, a fiam azt mondja, tudod Mam, a vacsi is nagyon ízlett, de az a "MÁKOS SZENDVICS" - az volt az egészben a legjobb...
Hallgattam, meg sem szólaltam... hogy ő tulajdonképpen mit is evett. Kaviáros szendvicset tömködött magában, az én drágaságom...
Párom is mindig mondja, hogy nem árt, ha lazítok néha. De mit csináljak: nem szeretek tétlenül ülni a fenekemen.
