Novellák, de lehet, csak lektűrök

Ille István: Költözik a Mutter

100334978.jpg

Az úgy kezdődött, hogy a mutternak eltörött a keze. Ráadásul a jobb. Ott volt, ugye, a ház, csak be kellett ott fűteni, még ha csak a konyhában a csikótűzhelyt, meg az egyik szobát, ahol a mutter aludt, de akkor is. A tisztaszobát, á, még csak az kéne, tiszta pocsékolás, hónapszámra be se nyit senki, csak, ha a mutter születésnapjára összetoborzódik a család. Mondta is a Jánosi doktor, a körzeti, hogy: Mariska néni, most, hogy ilyen balog lett, csak jobb lenne, ha felmenne a városra, a gyerekekhez!

Hogyisne, még csak az köllene! – háborgott a mutter. Itt van a jószág, meg a Buksi kutya is, nomeg, csak tenném ki a lábam, széthordanának innen mindent!

De a tűzifa! Ki fogja azt felvágni? Hát majd a veres Jani gyerek, a szomszédból! Az van olyan ügyes, meg segítőkész! Nohiszen, majd éppen az! A múltkor is, felállította a vágítóra a gurigát, oszt úgy mellé csapott, hogy samuval kellett kisikeríteni belőle, annyira beleállt! De ebben, persze, a mutter is hibás volt, mert sosem a fuvarostól vette a tűzifát, pedig az hasábra szabva adta, hanem az alvégen, a Kolompáréktól, akik igaz, kétszázzal olcsóbban adták, de csak gurigában, meg, a nyáron tán még fütyült rajta a rigó, olyan nedves volt. Úgy összességében híjja ugyan soh’se volt, de a népek azt suttogták, hogy a mázsája azért meg van ám patkolva, minden kosártól elcsal vagy két kilót!

A pénz, az pénz – mondta a mutter, nem lehetett vele szót érteni. Most azonban, hogy így beállt az idő, meg a veres Jani gyerek is felment a városra, elszegődött valami illető mellé, rakodónak, kezdett a dolog komolyra fordulni. Jenci, a fia, szinte naponta nyaggatta: Édesmama, ugyan, ha már rám nem hallgat, hát hallgasson a Jánosi doktor úrra, jöjjön fel hozzánk, aztán majd, ha kitavaszodik, ha akar, visszajön, ha akar, marad! Maga se lesz már fiatalabb!

Bolond vagy te, fiam, csak ippeg hogy nem forogsz! Hogy én, abba a büdös nagyvárosba? Amikor mindenki mondja, hogy van annak a levegőjében valami mérgező dolog! Hát időnek előtte a sírnak akartok adni engem? Az özvegy Kalocsainé is, az is felment a gyerekihez, oszt mi lett vele? Egy év múlva már kondították is érte a harangot! Hát erre jussak én?

Nade Édesmama! – igy a Jenci fiú – hát a Kalocsaqinét nem a levegő vitte el, hanem a 6-os busz, mert féktávolságon belül lépett eléje! Az most mindegy – legyintette el a mutter – én akkor se!

Jenci nem adta fel. De Édesmama, gondolja csak el! Mindenhol meleg van, a kádba annyi meleg vizet ereszt, amennyit akar, nem kell a mosófazokban melegíteni, mosakodni a konyha közepére állított hokedlire tett lavórból, aztán ott van a tévé, nem ilyen négyműsoros vacak, 100 csatorna, kábeltévé, napestélig meg nem fogja unni! Nade a jószágok! Édesmama, kést nekik! A táp úgyis drága, szépen felpucoljuk őket, lefagyasztjuk, egy évig minden vasárnap húsleves kerül az asztalra, na?

És a Buksi kutya? Jenci már érezte, hogy nyerőre áll. Édesmama, a Buksi kutya már olyan öreg, hogy a bolhák is aludni járnak csak rá! Neki is jobb lenne, ha simán elaludna! Majd én elrendezem a dolgát, egyet se tessék e miatt aggódni! Igaz, igaz – bólogatott a mutter – már csak fekszik a lábtörlőn egész nap, ugatolózni se nagyon ugatolózik, enni meg, csak tejbe áztatott kenyeret…hiába, öreg már.

Így aztán összekészültek. A lábasjószágot késnek adták, felpucolták, nájlonzsákokba osztották, majd a nagyvárosban, ott várja a fagyasztóláda. Buksi kutyát elvitte az állatorvos. A házat lelakatolták, a kertkaput szintúgy. A szembe szomszéd vállalta, hogy rá-rá néz, nehogy ebek harmincadjára jusson.
Ha Mariska néni a tavaszon visszajön, úgy fogja itten minden várni, mintha el se ment volna!

A gond a lépcsőházban kezdődött. Jenciék ugyanis a kilencediken laktak, a mutter meg lecövekelt a lift előtt: hát én ide, ebbe a mozgó ládába, be nem lépek a boga úristennek se! Hogyisne, hogy megálljon, oszt ott lebegjünk és föld között! Jenci hiába bizonykodott, hiába rimánkodott, a mutter megkötötte magát. Mit volt mit tenni, beszólt a közösnek, aki jól megtermett férfiember volt, hogy jönne segíteni gólya-viszi-a-fiát módon felcipelni az Édesmamát, mert a szíve miatt nem tud lépcsőzni. A közös jött, felölelték a muttert, aki egész jól tűrte vagy három emeletet, de aztán elszégyellette a dolgot, és csak megadta magát a liftnek. Mégsem járja, hogy egy ilyen vénasszonyt, mint én, ilyen derék legények ölbe cepeljenek – morogta. Vénasszony, hát, pedig jó, ha 75 éves, ha volt.

A lakás, az amúgy tetszett neki. Kicsit félve húzódott az erkélyen a falhoz, mert neki még a padláslétra is magos volt, de mondta a Jenci, hogy majd megszokja. Az elején a wc-vel is volt egy kis baj. Odahaza, ugye, ott volt az udvar végében a reterát. Itt meg? Fijam, csak nem gondolod, hogy én majd egy szekrénybe fogok beülni szarni? Egy darabig küzdött a mutter a rossz érzésével, aztán amikor a harmadik napon már éppen valami szeren gondolkodtak, amivel titkosan megforgathatnák a muttert, a szükség mindent megoldott.

A fürdőszoba, na, azt nagyon élvezte. Párás, finom meleg, nyakig merült az illatos vízbe, szinte dudorászni támadt kedve. Csak a zajok, azokat szokta nehezen. Vékonyak azok a falak, na, nem olyan nyáron hűvös, télen meleg, harminc centis vályog, mint odahaza, satnya, vékony beton, semmit sem ér. Egyik este kérdezte is a Jencit, hogy: te fijam, mi volt az a dübörgés itt felettem? Mikor volt az, Édesmama? Hát fél kilenckor, amikor épp a kádban ejtőztem! Ja, az?- Jenci fojtottan röhögött – az bizony a Varga bácsi volt a tizedikről, aki ilyenkor szokott menni fürödni, és mindig belefingik a kádba!

Egyik este valami vércsesikoly hasított be a csendbe: Jenciiiii, Jenciiii teee! Jenci kezét-lábát törve rohant a mutter szobájába, tán csak nem ölik az Édesmamát? Hát nem. Édesmama elborzadva ült a foteljében, a tv-ben meg egy pornócsatorna erkölcstelenkedett éppen. Jenci alig bírt magával: nade Édesmama! A maga korában? Most mehet a templomba, mert bizony, bűnbe esett! Esett bűnbe az ángyod térgye kalácsa, bolond gyerek, csak nem tudok mit kezdeni ezzel a fránya miskulanciával, ni – mutatott az ijedtében eldobott távirányítóra. Látja, Édesmama, megmondtam, hogy szeretni fogja a kábeltévét! – mosolyintotta el magát Jenci.

A kis ház falára meg tavaszon felkerült a felirat: EZ A HÁZ ELADÓ J
 
Hazai András : Bokrok között
011_210740_tn.jpg


Hűvös az éjszaka, a hold időnként kibukkan a felhők mögül, nézegetve az őszi vidéket. Béke honol a provinciát körülölelő erdőszélen. Távolról bagoly huhogása hallatszik, s enyhe nesz, majd egyre erősödő ropogás hallatszik a lehullott avaron. A holdvilágban kirajzolódik egy emberalak sziluettje, lassú léptekkel halad a fák alatti bokrok közé. Az elhajtott ágak mögött pici sátor áll. Megérkezett, évek óta ugyanazt az utat járja, igyekszik kerülni az embereket. Csak néhány boltos és a környékbeli vendéglő kidobott maradékáért, pár szem eladhatatlan zöldség miatt keresi őket. A kukákat is késő este vizsgálja át, hátha talál benne valami hasznosat, régi túlélő már.

Ezen a helyen az erdész se zavarja, pedig néha összefutnak. Tudja, hogy nem szabad innia, mert úgy jár, mint több sorstársa, akik sorra megfagytak.

Lerakja hátizsákját, melyben a mai napi szerzemény található, majd betakarózva egy kopott pléddel nyugovóra tér. Az egésznapi barangolás után az álom gyorsan jön a szemére. Csend van, csak az enyhe szellő susogása hallatszik és valami dobogás. Emberünk felül és tovább hallgatózik.

A település felől egyre erősödő emberi hangok, sőt még kutyaugatást is hallani. Mintha éjszakai vadra rendeznének hajtóvadászatot, a hangok most már egyre érthetőbbek. - Csak gyertek utánam, erre lesznek! – mondja egy erőteljes férfihang. Megzörren a bokor és egy morgó német juhász áll meg a sátor előtt.

Azután megjelenik egy csizma, majd annak tulajdonosa. - Itt vannak, megtaláltam az egyiket! – üvölti, máris kirángatva menedékéből a szerencsétlent. - Nem tettem semmit! - szól könyörögve! - közben a többi férfi is odaér. Vannak vagy úgy tizenöten. - Ez magyarul beszél – szól az egyik. - Mit keres itt! Összepiszkítja az erdőt a vackaival! - szól egy köpcös alak. - Ha már itt van, nem látott erre négy embert? Megszöktek a menekült táborból. - Ha nem vigyázz, még elvágják a nyakát! Ezek olyanok mind - kontráz a másik. - Nem kérem… ne bántsanak… nem láttam erre senkit. - Most az egyszer hiszünk magának, de a jövő héten nem szeretnénk itt látni, mert bevitetem az őrszobára - szól a csizmás - Siessünk tovább!

A társaság zaja egyre távolodik. Az eső szemerkélni kezd, s miközben felnéz az égre, egyre szaporábban nyeli sós könnyeit. A száradó leveleken pattogó cseppek zaja elnyomja zokogását.
 
Utoljára módosítva:
Ille István: A nadrágos ember
matthew-vaugn-kingsman-3.jpg

A nadrágos ember a pesti személyről szállt le, úgy este nyolc körül. Csak azért körül, mert Józsi bá’nak, aki épp arra szekerezett, nincsen órája, a pesti személyről meg nemigen szoktak leszállni errefelé, így csak annyi biztos, hogy Pest felől jött, és nyolc óra körül volt. Nadrágos embernek meg azért volt nadrágos, mert szép, hajtókás, élére vasalt nadrágot viselt, zakóját meg csak úgy, a karjára dobta. Errefelé a férfinép ilyesmit nem nagyon viselt. Na, nem nadrágot, hanem abból a vasalt fajtát. Cejg, kitérdelt kord, esetleg ünneplőből kikopott posztó, vászon, ilyesmi járta.

A nadrágos embernek volt egy hátizsákja, meg egy akkurátus vulkánfíber bőröndje, és tétován állongott a forgalmista kerekes kútja mellett. Józsi bá’ alapvetően rendes ember volt, hát meg is kérdezte, hogy tán a faluba-e? Mert éppen lehetett volna onnan elfele is, de hát este nyolckor, az nem igen volt valószínű.

A nadrágos ember igen köszönte, ha bevinné, merthogy nemigen tudja még a járást. Józsi bá’, kiről tudjuk, hogy alapvetően rendes ember volt, helyet adott neki a bakon. Sokat nem beszélgettek, leginkább semmit se. Az öreg nem kérdezett, gondolta, majd elmondja a nadrágos ember, hogy mi járatban van, persze, csak, ha akarja. Az ilyenektől nem jó kérdezni. A végén még kiderül, hogy a banktól van, vagy valamilyen hivatalos ember, ne adj’ isten, hatóság, aztán kész a baj.

A nadrágos ember nem volt éppen szószátyár. Csak egyszer kérdezte az öreget, hogy hol lenne az a hely, ahonnan ilyen kései órán jó információkat tudna hozni. Hogy miről, azt nem mondta, így az öreg a Bagó Jani kocsmáját ajánlotta, mondván, ilyenkor mindenki ott van, aki számít. Aki meg nem, az meg a Serfőző Dodi csehójában rontja a levegőt, mert ez a kettő búfelejtő van a faluban, egyik az alvégen, másik a felvégen. Szokták így is mondani, hogy na, idesanyám, én most elmegyek lenek – vagy éppen, fater, ha keresnek, elmentem fönek.

A nadrágos ember szépen köszönte, invitálta is Józsi bá’t fizetségként valami nyakolajozásra, de az öreg kivételesen sietett, ellegyintette. Megígérte a sógornak, hogy ma még segít az újbor alá készíteni a hordókat, így nagy veszteség azért nem érte.

A nadrágos ember így hát egyedül nyitotta be a kocsmaajtót. Köszönt szép hangosan, kofferjét, hátizsákját a fal mellett álló padra dobta, magát meg a pulthoz támította. Fröccsöt kért, savanyút, arra állt rá a gigája. Közben kicsit nézgelődött, merre is, hogyan is folyik a szó, miféle népek élnek erre fele. Megakadt a szeme egy sűrű, vastag nyakú, domború homlokú fiatal férfin. Kicsit tovább nézte tán, mint kellett volna, mert a vastagnyakú rámordult: mit nézel, teee!

De igazából mindegy is volt a válasz. Ha azt feleli , hogy semmit, már hörken is a szó: hát én semmi vagyok neked, teee?! Ha azt feleli, hogy nem is nézek, arra is kész a válasz: hát hazudok én, teee?! Mindegy, ebből bizony, így is, úgy is verekedés lesz. A jónép már félre is húzódott az útból, nagy rutinnal. Bagó Jani ugyan csitította, hogy: na, Bika, ne fújjál már annyira – Bika a ragadványneve volt, amúgy a keresztségben a jámbor Kozári Sándor nevet kapta, mert verekedéskor mindig lesunyta a fejét, úgy öklelt ellenfele felé – de Sanyának aznap éppen verekedhetnékje volt. Reggel, etetéskor, a disznók felborították a vályút, délben megégette a száját a levessel, délután az Örzse se akart a kedvére tenni, pedig nagyon noszogatta a szénapajta felé, szóval, ez nem az ő napja volt. Gondolta, jön egy kicsit, lazít, erre itt van ez a nadrágos ember, és őt fixírozza. Azt ő meg nagyon nem szereti.

A nadrágos ember sejthetett valamit, avagy volt már némi kocsmai tapasztalata, mert ellépett a pulttól, hogy tere legyen, és csendesen visszakérdezett: keresed a bajt, fiam? Na, Bikának több se kellett, már lódult is előre, szokása szerint, leszegett fejjel. Jobb lett volna, ha nem teszi. A nadrágos ember ugyanis, az utolsó pillanatban, amikor már úgy tetszett, Sanya feje szétzúzza az arcát, elegáns mozdulattal oldalra lépett, pördült egyet, és a mellette elzúgó testen taszított egy kétkezest. Bika Sanya repült vagy két métert, hatalmasat koppant a falon, majd ülő helyzetbe csúszott, és igen bambán nézett maga elé. Ezzel aztán még vagy három percig nem is hagyott fel. Mikor szemei némiképp fókuszba álltak, szó nélkül kibotorkált az ajtón.

A nadrágos ember a pultnál kifizette a fröccsét, és a gazdát szólította: mester, mondja, hogy találok én a református parókiához? Bagó Jani szeme elkerekedett: te szentséges, jó szagú atya… - még idejében elharapta a szót. Csak nem az új tiszihez van szerencsénk? Lelkész vagyok, fiam, nem tisztelendő, de amúgy igen – mosolygott a nadrágos ember.
 
Dec. 24, Szenteste

szegények karácsonya.jpg
Ez a nap is csak olyan, mint a másik. Illetve, talán mégsem. Az öreg igazából végig se gondolta, ez csak olyan hangulatként libbent át az agyán. Nézte a naptárt: december 24, Ádám és Éva napja. Na ja. Szenteste.

Már, akinek. Neki csak olyan, mint a többi. Illetve, talán mégsem. Mert hát mégiscsak szenteste. Sóhajtva tekerte nyaka köré a sálját: jó meleg, még a felesége kötötte. Kalap helyett most a kicsit kopott perzsa kucsmát nyomta a fejébe, hiába, na, már fázékonyabb volt, pedig még nem is olyan régen dús fürtjeit kínálta a szélnek. Igaz, az a nem is olyan úgy 20 évvel ezelőtt volt, azóta meg a maradék is gyér, meg erősen bőrbe ment át, hát kell a meleg fejfedő. No persze, az asszony mindig morgott vele, hogy majd meglátod, egyszer csak ott állsz majd seggig érő homlokkal, de ő csak nevette. Aztán tényleg meglátta, de az asszony már nem. Őszülni is csak akkor kezdett, amikor ő elment. Csak úgy, egyik pillanatról a másikra, vissza se nézett. Igaz, ahova ő ment, onnan nem nagyon szoktak visszanézni.

A kerekes bevásárló szatyrot markolva óvakodott előre a járdán. Szar az idő – gondolta – olyan se nem hó, se nem semmi, csak csupa lucsok, a franc se tudja, hol van lefagyva. Ilyenkor szeretett ő menni „bevásárolni”, kettő előtt, mindenhol már záráshoz készülődtek, vevő már szinte sehol. A halasnál még árválkodott egy-két pontyszelet, Józsi, a hentes fiú – no hiszen, ő is inkább már a hatvan felé járt – a maradék fejet, farkat, meg némi belsőséget csak úgy, ingyen hozzácsapta: vigye csak, papa, úgyis a macskáknak vetnénk. Több nem is kellett neki, amúgy se volt nagyétkű, a halat is csak inkább megszokásból, hiszen karácsony van.

Jolika, a cukrászdában, ahová nagy ritkán, luxusként, egy-egy rigó jancsit, vagy krémest megenni betért, ilyenkor már összekészített egy papírzacskóba némi bejgli véget: Pista bácsi, ezt magának tettem félre, tudom, hogy nem szeret sütni – és kacsintott hozzá. A piac sarkában a fenyőfa árusok már összepakoltak. Akadt ott azért, még csak nem is a latyakba taposva, jó néhány fenyőfaág. Kiválasztott egy csinosabbat: elég az neki. Nem állít fát, minek, kinek? A hangulatnak ennyi is elég.

Régebben állított, dísz is került rá, meg villódzó fényfüzér, várta a gyerekeit, meg az unokákat. Aztán, amióta nem jönnek, azzal is felhagyott. Egy darabig még levelek jöttek, idegen bélyegekkel, aztán lassan azok is elmaradtak. Már egy éve semmi. Hiába, messze van Ausztrália. A múlt héten aztán levelet talált a postaládájában. Megdobbant a szíve: talán most, mégis, a gyerekek! De nem: a nyugdíjintézet. Na, gondolta, végre történik valami a nyugdíjával, mert az a sok nagyfejű, ott a tévében, csak dobálódzott a százalékokkal, de ő a felét se értette, szerinte direkt így csinálták. A miniszterelnök mosolygott rá, és megnyugtatta, hogy megvédi a nyugdíját. Na, ezen kummogott egy kicsit: ki az anyja kínjától akarná megvédeni az ő nyugdíját, amit negyven évi munka után, tizenhárom éve élvez? Azt se tudta, hogy el akarják venni tőle. Elment ezeknek a maradék eszük – morgott – ennyi pénzt kidobni, postára, adnák nekem, mindjárt nem fájna annyira a forgóm!

Hazaérve lekabátolt, hagymát aprózott, megmosta a halat – ez is milyen marhaság, egész életében vízben van, oszt mégis meg kell mosni -, odatette főni a levet. Csak kis lángon, éppen csak, hogy, halkan bugyogjon – így tanította az asszony. Aztán, ha gőzébe tartod a két ujjad, és ragad, kész is van. Kistányérra csinosan körberakta a bejgli végeket, a speizból kivette a két deci rumot, amit majd’ egy éve őrizget - már arra se emlékszik, mire vette – elvégre karácsony van, vagy mifene!

A szekreterből kerített némi színes szalagot, ügyes masnit sikerített, a fenyőágra módolta, a fiókból gyertyát vont elő, meg régi-régi, csíptetős gyertyatartót, azt is rásikerítette, és összehúzott szemmel vizsgálgatta: egész csinos. Neki legalábbis megteszi.

Óvatosan eleszegette a hallevet, forró is lett, meg hát, a szálkák – egész jól sikerült, vélekedett, bár fogalma se volt arról, milyen, ha nem jól sikerül, mert nagyjából mindig egyforma lett – aztán egy metszett talpasba kortynyit öntött a rumból, csak módjával, mert a cukrára oda kellett figyelnie, leült a fotelba, és gyönyörködött a kristályban játszó gyertyaláng-sziporkákban. Feljebb tekerte a gázt – a fene se spóroljon most, elvégre karácsony van – aztán csak nézett maga elé, gondolattalanul. Talán egy kicsit el is bóbiskolt, pedig erősen akart figyelni, hátha meghallja az angyalkák csengettyűit.

De nem hallott semmit, csak a magány neszezett a sarokban.
 
Ille István: a Trézsi

Az embere nevezte el így: Trézsi. Úgy mondta: ha már ilyen szerencsétlen nevet kaptál a keresztségben, hogy Teréz, hát hogyan nevezzelek? Mert szent, az nem vagy. A Terka, vagy a Tera, az meg olyan, mintha a tehenet hívogatnám. Teri meg van ölég. Nekem csak Trézsi leszel.
Mert hát a dolgok leginkább csak úgy voltak, ahogy az ő embere mondta.

A szüreti mulatságban kerültek össze. A Sánta Kovács bíztatta erősen, hogy hadd ismertesse meg vele a Faludi Kissék Sándor fiát, mert az igen hozzá való lenne. Rendes, dolgos ember az – mondta a Sánta Kovács – meg is becsüli az asszonyt, hallod-e Teri, csak jó lenne az neked. Kommendált már neki annak előtte is nem egyet, de valahogy egyik se találkozott az ízlésével. No, de ez a Sándor, ez igen.
Szép szál ember volt, egyenes tartású, sűrű szemöldökű, olyan bökős nézésű, de ha megjámborodott, hát olyan, de olyan mély sugárral simított végig a szeme rajta, hogy a háta is beleborzongott.

Hát, megadta magát. No, nem, mintha olyan sokra tartotta volna lányságát, de ez a Sándor, meg az ő nézése, hát, az bizony, elgyengítette a térdét.

Faludi Kissék amúgy módos család volt – akkor. De aztán jött a TSz. Az öreg Faludi Kiss volt az utolsó, aki belépett. No, koránt sem önszántából. Aztán csak állt a mezsgyén, és nézte, ahogy beszántják a földjét. Mondják, valami megroppant akkor benne. Nemsokára kondult is érte a harang. Na, ez tehette, hogy a Sándor soha nem bírta a papokat. Szoknyás ember, nem ember – mondta, bár nem haraggal.


Nem volt nagy lakodalom, Sándor úgy gondolta, minek a kettőjük boldogságát annyi ember elé tárni. Mert érezni lehetett, hogy Sándor megtalálta mellette a boldogságot. Tette a dolgát, nem kocsmázott, nem kártyázott, nem járt idegen szoknyák után. Igaz, olyan sokszor nem is bodorodott dicsérő szó a szájából, de a nézése, az mindent elmondott.

Csak egyetlen bánatuk volt: a gyerek. Az valahogy, nem akart sikerülni. Pedig a Sándor, no, az igen nagy étkű ember volt. Trézsinek szinte túlságosan is. Ezért-e, vagy másért, néha Sándor nekikeseredett. Olyankor bizony eljárt a keze. No, nem súlyosan, csak úgy, jelentés formán. Oka, persze, mindig volt. Hol a leves nem volt elég meleg, hol a jószág vize volt kevés, hol a széna nem volt időben megforgatva. Ló nem volt, akit megcsápoljon, kutya, akit oldalba térítsen, gyerek se, akire ráripakodna, hát Trézsi kapta az áldást.
Persze, utána mindig megbánta. Bocsánatot soh’se kért, de valahogy mégis került másnap valami apróság, mivel kimutatta, hogy bánja. Hol egy színes szalag a hajába, hol egy szagos szappan, olyan idegenes csomagolású, hol csak egy kis csomag krémes, a cukrásztól, pedig az a szomszéd faluban termelt csak.

A Sándor, az igen pontos ember volt. Neki harangszóra kellett az ebédnek az asztalon teremni, mert ha esett, ha fújt, Sándor ott volt. Ha estelen el is ment, csak annyit szólt – majd gyüvök – Trézsi tudta, hogy ez a nyolcas kondítást jelenti.

Vasárnap, a szagos misére is, olyan rendesformán jártak. Sándor is kigyönyörűsítette magát, még a csatos retiküljét is vitte a templomig, Trézsi meg igen büszkén hordta a fejét, hogy lássátok, ilyen nagyon megbecsül engem az én uram. De ott már csak megállt hátul az ajtó mellett, mert valahogy nem múlt el a papok iránti ellenérzése. Különösen, hogy a papjuk akkor Jusztin atya volt. Jusztin, Jusztin – morogta otthon – milyen név ez? Ha hallom, mindig a nyúl száját képzelem magam elé, ahogy mozog.

Trézsi a mise után még maradt egy kicsit, szót cseréltek egymással a többi falubéli asszonnyal, Sándor meg, átballagott a kocsmába. Kért magának egy fröccsöt, aztán, csak úgy, pipaszó mellett, elmúlatta ott az időt, de a leveskondításra mindig otthon volt.

Egy napon dolga a városra szólította. Valami pénzügy volt, a Takarékszövetkezetben. Trézsi nem tudta biztosan, ezek a dolgok a Sándor kezében voltak, mert hát a pénz kezelése, az férfi dolog. Nem is kellett mondania, tudta, hogy délben, ahogy mindig, otthon lesz.

Tél volt. Elfagyott a váltó. Mentek a pályamunkások, kimelegítették holmi petróval. Sándor, mikor beállt a vonat, a mező felöli oldalon szállt le, hogy lerövidítse az utat, hiszen mindjárt kondul a levesharang, Trézsi már meri a gőzölgő húslevest, csak nem fog szégyenben maradni?
A Nyíregyi gyors már nem tudott lefékezni.

Mielőtt a koporsót lezárták, Trézsi megnézte még utoljára az ő Sándorját. Csak később értette meg azt a soha nem látott arckifejezést. Olyan bocsánatkérő volt, mint aki azt mondja: késtem, Trézsi. Ne haragudj…
 
Ille István: Az utolsó tangó

A férfi lassan merült fel a fájdalomcsillapítók okozta jótékony sötétségből a fény felé, a külvilág felé. Különösebben nem örült neki, már semmi nem tartotta ott, csak egy vékony fénysugár: tudta, hogy a felesége ott fogja várni, az ágya mellett, amikor a felszínre ér. Ott volt minden felmerüléskor, és ott volt, amikor már könyörgött az újabb adagért – egyre rövidebb, és rövidebb időközökben. Tudta, hogy a szervezet hozzászokik, tudta, hogy mindig több és több kell belőle, de még nem akarta feladni. Még gyűjtötte az erejét – mihez is? Már nem is tudta. De azt igen, hogy van még valami mielőtt végképp rászáll a sötétség.

Versenytáncos volt. Különösen a latin-ameriakban volt kiemelkedő: rumba, merenge, paso doble, csacsacsa, mindegy volt neki, de az argentin tangóban, na, abban volt igazán király! A parketten ismerte meg a feleségét is. Állandó partnere megbetegedett, és neki kellett egy „beugró” partner. Nem volt nagy kihívás, csak valami klubverseny, akárkivel meg tudta volna csinálni – fantasztikusan tudott vezetni, na és a koreográfia, a figurák, csak követni kellett, és ott volt a siker!

Szerelem volt az első pillantásra. A lány úgy simult a karjába, mintha évek óta együtt táncoltak volna. De hát, azért csak amatőr volt, és ő, hosszú távon, mégiscsak a világbajnokságra készült, így hát, amikor partnere felépült, vele táncolt tovább. Cserébe megmaradt a szerelem: feleségül vette a „beugrót”.

Szépen éltek. A férfi később kiöregedett a versenytáncból, mivel valamiből élni kellett - a plakettek, serlegek szépen csillogtak, de belőlük a fűtésre, házrészletre nem igazán futotta – elment bértáncosnak egy luxushajóra. Nem volt különösebben nehéz munka, unatkozó – nem különösebben fiatal – gazdag hölgyeket kellett estéről estére „hangulatba” hozni. Volt, aki többet is kívánt, de soha nem csábult el, pedig megkérhette volna az árát – és meg is adták volna. De ő a feleségét szerette, soha el nem múló szerelemmel.

A felesége meg soha nem féltékenykedett rá, pedig ismerte ezt a világot, ha máshonnan nem, de embere beszámolóiból.

Azután egyre nehezebben indult be, itt fájt, ott fájt, mire bemelegedett, már végig szenvedte a fél éjszakát. Gondolta, pihenés kell, meg jófajta varázskenőcsök, izomra, ízületre, ezért felmondott, és elszerződött egy bárba, ott kevesebb volt a meló, meg szünnapja is akadt. Csakhogy egyre jobban fájtak a csontjai, és már nem csak a parkettra vonulás előtt, de szinte folyamatosan.

Felesége unszolta, menjen el orvoshoz, de ő csak legyintett: majd elmúlik, ha kipihenem magam!

De nem múlt el, sőt, rosszabbodott. Végül elment egy specialistához. Az jó sok vizsgálatot megejtett, majd gondterhelten ráncolta össze a homlokát: hát, ez nem jó, nagyon nem jó! Micsoda nem jó? Hát, ami itt van. Ewin- szarkóma. Nem műthető, az áttételei miatt. Akkor? Kemoterápia, a sugárkezelés, sajnos, legtöbbször eredménytelen.

Meddig élhetek még? – akarta kérdezni, de hirtelen kiszáradt torkából csak egy recsegő „meddig” tört elő. Őszinte leszek magához: kemoterápiával még 4-5 hónap, maximum. De nem lesz vidám az sem. A kemonak elég durva melléhatásai vannak. És a nélkül? Nem vagyok jós – felelte a specialista – de úgy 2-3 hét, max. egy hónap.


A férfi döntött: nem kér kemoterápiát, csak gondoskodjanak róla, hogy tiszta tudattal mehessen el.

Külön szobát kapott, ahol egyre sűrűbben merült alá a jótékony tudatnélküliség mély tengerébe. Ezen a napon azonban úgy ébredt, hogy nem fájt semmije. Rámosolygott a feleségére, aki visszamosolygott rá. Kikászálódott az ágyból, és tett néhány tétova lépést, majd kihúzta magát, és enyhén meghajolt az asszony felé, mint régen, a parkett közepén. Az asszony felállt, és egy szó nélkül belesiklott a karjába.

Az ügyeletes nővér, aki kötelesség szerűen bekukkantott a szoba folyosói kirakatán, megdöbbenve állt meg. Az osztályos orvost kérdezte: doktor úr, ezek mit csinálnak? Táncolnak. De mit? Argentin tangót. De hiszen, zene se szól!

Nekik nem is kell. Az utolsó tangónak nincs zenéje, csak ritmusa…

tango-ii.jpg
 

Hírdetőink

kmtv.ca

kmtv.ca

Friss profil üzenetek

petrucy wrote on sizsu's profile.
Megtisztelve érzem magam a követés bejelölése miatt.-))
vorosmart wrote on bsilvi's profile.
Köszönömszépen a legújjab fordítást !
A "friss üzenetek + napok óta nem jelennek meg,hibát jelez
vorosmart wrote on DeeYoo's profile.
Köszönöm szépen a fordítást.

Statisztikák

Témák
38,094
Üzenet
4,794,621
Tagok
615,326
Legújabb tagunk
redbaron77
Oldal tetejére