Novellák, Elbeszélések, Naplók
- Téma inditó gizko52
- Kezdés dátuma
kiss
A háztetőn
Lévén gyönyörű augusztusi nap, amikor már itthon élvezem a nyugdíjas kor örömeit – magammal -, van időm mindenre. Többek között arra is, hogy körbe járom a hatalmasra sikeredett – erődítményhez hasonló építésű –„tüskeváramat”. - na persze, meg a hozzá tartozó
közel egy hektárnyi, vegyes hasznosítású területet, szinte minden nap. Ezt azért teszem, hogy felfedezzem mi az ami javításra szorul; mit kellene éppen elvégezni rajta, illetve benne.
Mert ugye, mégis csak én vagyok a gazda a háznál! - Rajtam kívül még egy vásott macska sincs,aki nyávogva körül dorombolna… Bár, néhány süni lakik a rég kiürült disznós ólban - ami királyi lakosztályt nyújt nekik - mivel telepakoltam az udvar lekaszált pázsitjából
összegyűjtött, illatos szénával. – Gondolván, hátha egyszer lesznek még valamiféle háziállatok. – Jótékonyak a kis torzonborzaim, mert segítik a fákról lehulló gyümölcsöket eltakarítani, a vagy harminc gyümölcsfa alól. Aztán még néhány éjszakázó vendégem akad fent a padláson, – egy nyuszt család – akik gondoskodnak róla, nehogy túl csendes legyen a ház. Olyan viháncolást művelnek, hogy csak úgy dübörög a deszka padlózat alattuk, amivel leraktuk a gerendák közét. Na, ezzel már - a milliónyi madaramon kívül – le is zárult az állatállományom bemutatása… Ha csak, még a pockot meg nem említem, aki szorgalmasan frissíti a földet a veteményesben, nehogy túl sok növényem maradjon, amit kapálni kell.
Majd elfelejtem az aranysakált!- aki átsétál a kerítés előtt mindennap mióta Rexi kutyám meghalt. - Nekibátorodva, szemtelenül beles, nincs-e valami neki való húsos falat az udvaromban. - Nem félünk egymástól, már ismerősök vagyunk…
Tegnap éppen egy terepszemlét tartottam a házkörül, mikor észre vettem, hogy egy-két gyümölcsfán, előszeretettel megjelent néhány hernyó kolónia. Sajnos ezt nem hagyhattam, mert gyorsan szaporodó fajta a kis szőrös araszoló… Elég sok vesződség árán, de sikerült megszabadítani fáimat tőlük. Miután néhány meggyújtott újságpapírral el is hamvasztottam őket, elégedetten néztem fel, az ellenségeitől megmentett fákra. Mivel tekintetem amúgy is a magasba révedt, körül pásztáztam szememmel a birtokot. Így vettem észre, hogy a legutóbbi vihar, földhöz akart csapni egy cserepet a háztetőről, de nem sikerült, mert félúton elakadt.
Nézegettem, szemlélgettem, mit is tehetnék. Sóhajban tört ki belőlem a vágy: milyen jó volna, ha lenne mellettem valaki és legalább az ilyen férfinak való munkákat, nem nekem kellene elvégezni! - Bár az élet sokszor kényszerített erős, cseppet sem nőies munkákra, amit zokszó nélkül megtettem -. Szeretnék, én is még igazi nő lenni! Akivel törődnek, akit szeretnek...akinek nem kell mindenről saját magának gondoskodni és mindent egyedül megoldania. Akinek nem kell lépten-nyomon a magánnyal szembesülni! - Ám, hiába a vágy! Akit szeretnék, nem vesz komolyan – bár, még nem is láttuk egymást; csak a modern technika jóvoltából levelezgetünk néha -, de így is tudomásomra adta, hogy nem akar senkivel kapcsolatot. Ha akarna is, én nem igazán felelek meg az ízlésének, mert én – úgymond -, kicsit duci vagyok; Ő pedig a sovány nőket szereti… Igaz, őszinte beszéd volt, azonban mégis nagyon nehezemre esett. Annál is inkább, mert amúgy is eléggé elvesztettem már önértékelésemet a külsőm miatt. Hisz nyilván nem vagyok olyan, mint fiatal koromban; de ahogy nézem a hasonló korú nőket, még sokkal fiatalosabb - talán szerénytelen kifejezés -, de még csinosabb is vagyok valamennyinél. Akkor miért is nem kellek? – a fájó gondolatoktól vezérelve, hirtelen elhatározással, elő hoztam a hosszúra nyitható létrát és neki támasztottam a falnak. Mivel a környezetemben, nincs olyan férfi, akivel a javítást elvégeztettem volna, így - minden bátorságomat összeszedve – elindultam a létrán felfelé. Először csak óvatosan, félve - aztán egyre bátrabban, s már a vége felé, szinte hősies élvezettel másztam a tetőre… Furcsa gondolatok kavarogtak ismét a fejemben, ahogy fentről körül néztem: egy pillanat műve lenne csak levetni magamat, és már semmire nem volna gondom. Hisz egyedül, mit ér már az életem? Elszigetelve mindentől és mindenkitől. - mint egy elátkozott királylány, akinek a kastélyát rég benőtte a tövissel teli vadrózsa, és mindhiába várja a megmentő királyfit; csak a mesében jön el érte, - ott is csak száz év múlva…
Közben még így elmélkedtem, azon vettem észre magam, hogy kicseréltem a cserepet… és még a fenyőlevéllel eltömített csatornát is kipucoltam, hogy a következő esőzésnél tudjon lefolyni akadálytalanul és ne a falat, áztassa a víz… Akkor ocsúdtam fel; hisz, ezt én tettem! Meg tudtam tenni! Sikerült! Nem kellett hozzá senki segítsége, egyedül végeztem el! – Én, egy 63 éves nő, 75 kilómmal a létrán, ilyen magasságban a tetőt megjavítottam! – Mámoros büszkeség áradt szét az egész lényemben. Minden borús gondolat, pillanatok alatt elillant a fejemből… Teljesen elégedett lettem magammal… Megtaláltam önmagamat, a régi énemet! – Aki nem ismert soha lehetetlent! - Hogy miért éppen a háztetőn? – Talán, mert ez volt a próbatétel ahhoz, hogy lent tudom-e hagyni a félelmeimet annak érdekében, hogy fent elérjem az önbizalmamat… Már nem is érdekel, hogy nem tartozok senkihez; nem kellenek a hamis illúziók! Boldog vagyok! - hisz tudok segíteni önmagamon, és így Isten is megsegít! Többé nem leszek kishitű és elégedetlen magammal! Nem érdekel, senki külsőmről alkotott véleménye, mert saját magamnak tökéletesen megfelelek! Mivel „Ikrek” csillagjegy szülött vagyok, a kettősséggel minden meg van bennem ahhoz, hogy teljes legyek; akár a „Jin és Jang”- egy személyben két különböző tulajdonság, de mégis együvé tartozás. Talán ezt találtam meg a háztetőn!
Bencs Gizi
Lévén gyönyörű augusztusi nap, amikor már itthon élvezem a nyugdíjas kor örömeit – magammal -, van időm mindenre. Többek között arra is, hogy körbe járom a hatalmasra sikeredett – erődítményhez hasonló építésű –„tüskeváramat”. - na persze, meg a hozzá tartozó
közel egy hektárnyi, vegyes hasznosítású területet, szinte minden nap. Ezt azért teszem, hogy felfedezzem mi az ami javításra szorul; mit kellene éppen elvégezni rajta, illetve benne.
Mert ugye, mégis csak én vagyok a gazda a háznál! - Rajtam kívül még egy vásott macska sincs,aki nyávogva körül dorombolna… Bár, néhány süni lakik a rég kiürült disznós ólban - ami királyi lakosztályt nyújt nekik - mivel telepakoltam az udvar lekaszált pázsitjából
összegyűjtött, illatos szénával. – Gondolván, hátha egyszer lesznek még valamiféle háziállatok. – Jótékonyak a kis torzonborzaim, mert segítik a fákról lehulló gyümölcsöket eltakarítani, a vagy harminc gyümölcsfa alól. Aztán még néhány éjszakázó vendégem akad fent a padláson, – egy nyuszt család – akik gondoskodnak róla, nehogy túl csendes legyen a ház. Olyan viháncolást művelnek, hogy csak úgy dübörög a deszka padlózat alattuk, amivel leraktuk a gerendák közét. Na, ezzel már - a milliónyi madaramon kívül – le is zárult az állatállományom bemutatása… Ha csak, még a pockot meg nem említem, aki szorgalmasan frissíti a földet a veteményesben, nehogy túl sok növényem maradjon, amit kapálni kell.
Majd elfelejtem az aranysakált!- aki átsétál a kerítés előtt mindennap mióta Rexi kutyám meghalt. - Nekibátorodva, szemtelenül beles, nincs-e valami neki való húsos falat az udvaromban. - Nem félünk egymástól, már ismerősök vagyunk…
Tegnap éppen egy terepszemlét tartottam a házkörül, mikor észre vettem, hogy egy-két gyümölcsfán, előszeretettel megjelent néhány hernyó kolónia. Sajnos ezt nem hagyhattam, mert gyorsan szaporodó fajta a kis szőrös araszoló… Elég sok vesződség árán, de sikerült megszabadítani fáimat tőlük. Miután néhány meggyújtott újságpapírral el is hamvasztottam őket, elégedetten néztem fel, az ellenségeitől megmentett fákra. Mivel tekintetem amúgy is a magasba révedt, körül pásztáztam szememmel a birtokot. Így vettem észre, hogy a legutóbbi vihar, földhöz akart csapni egy cserepet a háztetőről, de nem sikerült, mert félúton elakadt.
Nézegettem, szemlélgettem, mit is tehetnék. Sóhajban tört ki belőlem a vágy: milyen jó volna, ha lenne mellettem valaki és legalább az ilyen férfinak való munkákat, nem nekem kellene elvégezni! - Bár az élet sokszor kényszerített erős, cseppet sem nőies munkákra, amit zokszó nélkül megtettem -. Szeretnék, én is még igazi nő lenni! Akivel törődnek, akit szeretnek...akinek nem kell mindenről saját magának gondoskodni és mindent egyedül megoldania. Akinek nem kell lépten-nyomon a magánnyal szembesülni! - Ám, hiába a vágy! Akit szeretnék, nem vesz komolyan – bár, még nem is láttuk egymást; csak a modern technika jóvoltából levelezgetünk néha -, de így is tudomásomra adta, hogy nem akar senkivel kapcsolatot. Ha akarna is, én nem igazán felelek meg az ízlésének, mert én – úgymond -, kicsit duci vagyok; Ő pedig a sovány nőket szereti… Igaz, őszinte beszéd volt, azonban mégis nagyon nehezemre esett. Annál is inkább, mert amúgy is eléggé elvesztettem már önértékelésemet a külsőm miatt. Hisz nyilván nem vagyok olyan, mint fiatal koromban; de ahogy nézem a hasonló korú nőket, még sokkal fiatalosabb - talán szerénytelen kifejezés -, de még csinosabb is vagyok valamennyinél. Akkor miért is nem kellek? – a fájó gondolatoktól vezérelve, hirtelen elhatározással, elő hoztam a hosszúra nyitható létrát és neki támasztottam a falnak. Mivel a környezetemben, nincs olyan férfi, akivel a javítást elvégeztettem volna, így - minden bátorságomat összeszedve – elindultam a létrán felfelé. Először csak óvatosan, félve - aztán egyre bátrabban, s már a vége felé, szinte hősies élvezettel másztam a tetőre… Furcsa gondolatok kavarogtak ismét a fejemben, ahogy fentről körül néztem: egy pillanat műve lenne csak levetni magamat, és már semmire nem volna gondom. Hisz egyedül, mit ér már az életem? Elszigetelve mindentől és mindenkitől. - mint egy elátkozott királylány, akinek a kastélyát rég benőtte a tövissel teli vadrózsa, és mindhiába várja a megmentő királyfit; csak a mesében jön el érte, - ott is csak száz év múlva…
Közben még így elmélkedtem, azon vettem észre magam, hogy kicseréltem a cserepet… és még a fenyőlevéllel eltömített csatornát is kipucoltam, hogy a következő esőzésnél tudjon lefolyni akadálytalanul és ne a falat, áztassa a víz… Akkor ocsúdtam fel; hisz, ezt én tettem! Meg tudtam tenni! Sikerült! Nem kellett hozzá senki segítsége, egyedül végeztem el! – Én, egy 63 éves nő, 75 kilómmal a létrán, ilyen magasságban a tetőt megjavítottam! – Mámoros büszkeség áradt szét az egész lényemben. Minden borús gondolat, pillanatok alatt elillant a fejemből… Teljesen elégedett lettem magammal… Megtaláltam önmagamat, a régi énemet! – Aki nem ismert soha lehetetlent! - Hogy miért éppen a háztetőn? – Talán, mert ez volt a próbatétel ahhoz, hogy lent tudom-e hagyni a félelmeimet annak érdekében, hogy fent elérjem az önbizalmamat… Már nem is érdekel, hogy nem tartozok senkihez; nem kellenek a hamis illúziók! Boldog vagyok! - hisz tudok segíteni önmagamon, és így Isten is megsegít! Többé nem leszek kishitű és elégedetlen magammal! Nem érdekel, senki külsőmről alkotott véleménye, mert saját magamnak tökéletesen megfelelek! Mivel „Ikrek” csillagjegy szülött vagyok, a kettősséggel minden meg van bennem ahhoz, hogy teljes legyek; akár a „Jin és Jang”- egy személyben két különböző tulajdonság, de mégis együvé tartozás. Talán ezt találtam meg a háztetőn!
Bencs Gizi
Net szerelem
Zsörtölődtem a fiammal, amikor egyik alkalommal úgy jött haza Pestről, hogy hozott nekem ajándékba egy komplett számítógép rendszert. Mondván; az majd milyen sokat fog nekem segíteni a magányom könnyebb elviselésében...majd csak ide-oda kattintgatok az egérrel, meg a billentyűkkel ezt meg azt beütöm és máris elém tárul a világ. Aztán elmondta, hogy a processor mindent tud! Amit én éppen akarok, azt fogja végrehajtani. Majd ezt felrakja az asztalra, azt meg a tálcára, meg ilyen program, olyan mappa mikor jelenik meg az ablakban, aztán beszélgetünk Skype-on keresztül, a Web kamerán közben látjuk egymást, a Modem segítségével meg mindenről tájékozódhatok...stb..Egy csomó ilyen furcsa elnevezésü dolgot felsorolt, - aztán szinte egyiket sem tudtam megjegyezni. Csak néztem ferde szemmel a fura, száz kanóccal behálózott szerkezetet. Szinte az összes idegszálam vacillált, ennyi -számomra ismeretlen - új információtól... Na - gondoltam magamban - ez úgy kellett nekem, mint púp a hátamra!... Nem is lepleztem a nemtettszésem kinyilvánítását... Szegény Kisfiam! Nagy örömmel akarta mutogatni, mit-hogy kell vele működtetni, én meg inkább - egyéb kibúvók ürügyén - oda sem figyeltem... Szinte elfogott az ismeretlentől való félelem, szorongás; mi lesz ha elrontom, tönkre teszem?!... fogalmam sincs, hogy kell kezelni!...na én ugyan nem fogok vele semmit kezdeni... felőlem aztán ott eheti a fene!...modern technika?...hm... nekünk időseknek, akit már az Isten is csak itt felejtett?... ez már nem a mi világunk!... Persze ők, a fiatalok könnyen beszélnek, mert nekik ez természetes... de mi, akik kezdetében a rádiót is először meghallottuk, csak rácsodálkoztunk!...el sem tudtuk képzelni, hogy vajon abban a kis dobozban hogyan fér el az aki beszél... vagy egy zenekar aki muzsikál?!...Misztikum volt előttünk a technikai tudomány csodája.... Én ugyan nem foglalkozok ezzel a pokolgéppel!...Nekem ugyan nem kell!...Szóval így zsörtölődtem, dohogtam magamban, miközben az Öcsike fiam és Szabina unokám kezdték kipróbálni az összeállított gépet... Oda -oda pislantottam, de gyorsan el is kaptam a tekintetemet.. Nagy nehezen odacibáltak elé, hogy legalább a fotókat - amin Ők vannak - nézzem meg... Hát így kezdődött!... Mikor haza mentek, addig-addig oda somfordáltam és bekapcsoltam. Majd kiugrott a szívem a helyéről... nehogy kárt okozzak, mert hátha valaki látja a monitoron keresztül, hogy én mit bénázok a géppel... Sikerült!...először zenét hallgattam, aztán össze-vissza kattintgattam mindenre. Kezdett egyre érdekesebbé válni. Restellkedve hívtam fel a Fiamat, ha valami nem úgy működött ahogy én elképzeltem. Ő készségesen - telefonon - adta az utasításokat, én meg sikeresen végrehajtottam.... Így jutottam el odáig, hogy már mindent a géppel szeretnék megoldani. Aztán mivel egyedül vagyok a magányommal - már néhány éve - gondoltam megpróbálom, hátha volna olyan valaki, akivel a sors összehozna... Klikk! Chat.hu... Hát mit mondjak, ott igen fura módját tapasztaltam az ismerkedésnek...( hogy ezek a mai modernizált fiatalok! ) ...trágár kifejezések, lekezelő megszólítások, semmi tisztelet adás. ( hol van ez a régimódi ismerkedéstől, barátkozástól, udvarlástól?! )... Hát végülis sikerült addig klikk-klakk erre-arra, míg találtam olyan helyet, ahol az én korosztályom tartózkodott. Rögtön ki is választottam egy szimpatikus nicket és rákattantam. ( hogy modern szóval éljek! )... " Magányoska " 56 éves....( bár én hattal több vagyok, de majd annyit letagadok...) A szokásos: "Szia" vissza "szia", "ráérsz?" - "igen", "beszélhetünk?" - "igen", "miről?" - "mindenről"... Aztán lassan rátérés a lényegre: "egyedül élsz?" - "igen", Hol laksz?" - "Makón és Te?" - "Pécsen", "nagyon messze van" - "mint Makó Jeruzsálemhez! Ha-ha-ha!", " érzelmekben nincs távolság"...stb...stb...és így ment addig míg kiderült, hogy a férfi özvegy, egyedül élő rokkant nyugdíjas, ugyanolyan problémákkal küzd mint én és Ő is igazi társat szeretne találni....Hát mit ne mondjak, felcsigázta az érdeklődésemet! -Szinte úgy éreztem magamat mint egy csitrilány, akinek először kezdenek ébredezni a fiuk iránti érzései. -Aztán mintha öröktől fogva ismerősöm lenne, úgy ostromoltam a kérdéseimmel. Úgy tünt tettszett "Magányoskának" mert egyre több mosoly jelet küldött... Egyszer csak mindíg tovább kellett várni a válaszra... aztán már csak egymás után én írtam, szólítgattam, de nem válaszolt...Értelmetlen volt a számomra, hogy miért?...Alig vártam már a másnapot. Még estig sem bírtam ki, már délelőtt felnéztem a chat-re. Ott volt...Hirtelen az az ötletem támadt, hogy most másik nick-el jelentkezek nála, hátha többet tudok meg róla... Válaszolt. Őszintén megírta, hogy arra vár, akivel az este ismerkedett meg...Nagyon jól esett és örültem neki, de nemakartam leleplezni a kilétemet.Néhány szóváltás után elköszöntem...Ilyen nehezen még nem mostanában jött el az este! Győztem kivárni!... majd nagy izgalommal beléptem. Már ott volt...nagyon kellemes érzés járta át az egész lényemet, hogy ennyi magány után valakinek én is fontos vagyok... Boldogan üdvözöltük egymást, majd legalább két óra hosszat beszélgettünk mindenről...Egyszer csak megint ritkulni kezdtek a válaszok, majd elmaradtak...Ez elszomorított. Egész éjjel azon töprengtem, mi lehet az oka, amiért ezt csinálja?...sehogy sem tudtam megfejteni... Közben titkon - bár félve - de szövögettem a terveimet: mégis talán lesz még nekem is valakim, lesz még egy kis szép az életemben... Az álmatlan éjszaka után, lassan megvirradt. Ha lehetett volna, legszívesebben előre hajtom a lomhán "ketyegő"időt!...Végre késő délelőtt újra beléptem a chat-re...Ő megint várt. Aggódva kérdeztem; mi történt vele, amiért el sem köszönt az este?...Erre szomorkásan írta, hogy azért mert szimpatikus vagyok neki, sőt így látatlanból is többet érez irántam mint szabad volna, de úgy érzi, én csak játszok vele. Főként ha megmondja a valóst, akkor biztosan rögtön otthagyom. Így inkább hallgatva tűnik el.... Kalimpáló szívvel, értetlenül olvastam a sorokat...Választ sem várva folytatta: kopaszodó, 180cm, és most jön szerinte a kiábrándító,110kg....Megkönnyebbültem, hogy csak ez a baj, gyorsan válaszoltam neki: "ne aggódj, én is 85kg vagyok!" Örült a kedvességemnek, meg is köszönte...Nekem közben vendégeim érkeztek, így elkellett köszönnöm "Magányoskától" abban az egyezségben, majd este megbeszéljük... Egész napom jól telt. Már-már kicsit boldogság érzetem is támadt...Újra nehezen akart elérkezni a megbeszélt idő...végülis csak eljött. Gyors belépés, katt "Magányoskára": " Szép estét! hogy telt a napod?"--- semmi válasz. "Mi van miért nem válaszolsz?"--- semmi...vagy tíz kérdés válasz nélkül...hirtelen a nick-je is eltünt...Fél éjszaka kerestem... hiába...Reggel megakartam nézni a reglapját, az sem volt...vele együtt eltűnt...nyomaveszett örökre!...Három napig tartott a csoda...elbűvölő modern technika..."NET" szerelem...amitől álomvilágban jártam egy kicsit... és amiből felébredtem, mert túl szép lett volna a folytatás...
Bencs Gizi
Zsörtölődtem a fiammal, amikor egyik alkalommal úgy jött haza Pestről, hogy hozott nekem ajándékba egy komplett számítógép rendszert. Mondván; az majd milyen sokat fog nekem segíteni a magányom könnyebb elviselésében...majd csak ide-oda kattintgatok az egérrel, meg a billentyűkkel ezt meg azt beütöm és máris elém tárul a világ. Aztán elmondta, hogy a processor mindent tud! Amit én éppen akarok, azt fogja végrehajtani. Majd ezt felrakja az asztalra, azt meg a tálcára, meg ilyen program, olyan mappa mikor jelenik meg az ablakban, aztán beszélgetünk Skype-on keresztül, a Web kamerán közben látjuk egymást, a Modem segítségével meg mindenről tájékozódhatok...stb..Egy csomó ilyen furcsa elnevezésü dolgot felsorolt, - aztán szinte egyiket sem tudtam megjegyezni. Csak néztem ferde szemmel a fura, száz kanóccal behálózott szerkezetet. Szinte az összes idegszálam vacillált, ennyi -számomra ismeretlen - új információtól... Na - gondoltam magamban - ez úgy kellett nekem, mint púp a hátamra!... Nem is lepleztem a nemtettszésem kinyilvánítását... Szegény Kisfiam! Nagy örömmel akarta mutogatni, mit-hogy kell vele működtetni, én meg inkább - egyéb kibúvók ürügyén - oda sem figyeltem... Szinte elfogott az ismeretlentől való félelem, szorongás; mi lesz ha elrontom, tönkre teszem?!... fogalmam sincs, hogy kell kezelni!...na én ugyan nem fogok vele semmit kezdeni... felőlem aztán ott eheti a fene!...modern technika?...hm... nekünk időseknek, akit már az Isten is csak itt felejtett?... ez már nem a mi világunk!... Persze ők, a fiatalok könnyen beszélnek, mert nekik ez természetes... de mi, akik kezdetében a rádiót is először meghallottuk, csak rácsodálkoztunk!...el sem tudtuk képzelni, hogy vajon abban a kis dobozban hogyan fér el az aki beszél... vagy egy zenekar aki muzsikál?!...Misztikum volt előttünk a technikai tudomány csodája.... Én ugyan nem foglalkozok ezzel a pokolgéppel!...Nekem ugyan nem kell!...Szóval így zsörtölődtem, dohogtam magamban, miközben az Öcsike fiam és Szabina unokám kezdték kipróbálni az összeállított gépet... Oda -oda pislantottam, de gyorsan el is kaptam a tekintetemet.. Nagy nehezen odacibáltak elé, hogy legalább a fotókat - amin Ők vannak - nézzem meg... Hát így kezdődött!... Mikor haza mentek, addig-addig oda somfordáltam és bekapcsoltam. Majd kiugrott a szívem a helyéről... nehogy kárt okozzak, mert hátha valaki látja a monitoron keresztül, hogy én mit bénázok a géppel... Sikerült!...először zenét hallgattam, aztán össze-vissza kattintgattam mindenre. Kezdett egyre érdekesebbé válni. Restellkedve hívtam fel a Fiamat, ha valami nem úgy működött ahogy én elképzeltem. Ő készségesen - telefonon - adta az utasításokat, én meg sikeresen végrehajtottam.... Így jutottam el odáig, hogy már mindent a géppel szeretnék megoldani. Aztán mivel egyedül vagyok a magányommal - már néhány éve - gondoltam megpróbálom, hátha volna olyan valaki, akivel a sors összehozna... Klikk! Chat.hu... Hát mit mondjak, ott igen fura módját tapasztaltam az ismerkedésnek...( hogy ezek a mai modernizált fiatalok! ) ...trágár kifejezések, lekezelő megszólítások, semmi tisztelet adás. ( hol van ez a régimódi ismerkedéstől, barátkozástól, udvarlástól?! )... Hát végülis sikerült addig klikk-klakk erre-arra, míg találtam olyan helyet, ahol az én korosztályom tartózkodott. Rögtön ki is választottam egy szimpatikus nicket és rákattantam. ( hogy modern szóval éljek! )... " Magányoska " 56 éves....( bár én hattal több vagyok, de majd annyit letagadok...) A szokásos: "Szia" vissza "szia", "ráérsz?" - "igen", "beszélhetünk?" - "igen", "miről?" - "mindenről"... Aztán lassan rátérés a lényegre: "egyedül élsz?" - "igen", Hol laksz?" - "Makón és Te?" - "Pécsen", "nagyon messze van" - "mint Makó Jeruzsálemhez! Ha-ha-ha!", " érzelmekben nincs távolság"...stb...stb...és így ment addig míg kiderült, hogy a férfi özvegy, egyedül élő rokkant nyugdíjas, ugyanolyan problémákkal küzd mint én és Ő is igazi társat szeretne találni....Hát mit ne mondjak, felcsigázta az érdeklődésemet! -Szinte úgy éreztem magamat mint egy csitrilány, akinek először kezdenek ébredezni a fiuk iránti érzései. -Aztán mintha öröktől fogva ismerősöm lenne, úgy ostromoltam a kérdéseimmel. Úgy tünt tettszett "Magányoskának" mert egyre több mosoly jelet küldött... Egyszer csak mindíg tovább kellett várni a válaszra... aztán már csak egymás után én írtam, szólítgattam, de nem válaszolt...Értelmetlen volt a számomra, hogy miért?...Alig vártam már a másnapot. Még estig sem bírtam ki, már délelőtt felnéztem a chat-re. Ott volt...Hirtelen az az ötletem támadt, hogy most másik nick-el jelentkezek nála, hátha többet tudok meg róla... Válaszolt. Őszintén megírta, hogy arra vár, akivel az este ismerkedett meg...Nagyon jól esett és örültem neki, de nemakartam leleplezni a kilétemet.Néhány szóváltás után elköszöntem...Ilyen nehezen még nem mostanában jött el az este! Győztem kivárni!... majd nagy izgalommal beléptem. Már ott volt...nagyon kellemes érzés járta át az egész lényemet, hogy ennyi magány után valakinek én is fontos vagyok... Boldogan üdvözöltük egymást, majd legalább két óra hosszat beszélgettünk mindenről...Egyszer csak megint ritkulni kezdtek a válaszok, majd elmaradtak...Ez elszomorított. Egész éjjel azon töprengtem, mi lehet az oka, amiért ezt csinálja?...sehogy sem tudtam megfejteni... Közben titkon - bár félve - de szövögettem a terveimet: mégis talán lesz még nekem is valakim, lesz még egy kis szép az életemben... Az álmatlan éjszaka után, lassan megvirradt. Ha lehetett volna, legszívesebben előre hajtom a lomhán "ketyegő"időt!...Végre késő délelőtt újra beléptem a chat-re...Ő megint várt. Aggódva kérdeztem; mi történt vele, amiért el sem köszönt az este?...Erre szomorkásan írta, hogy azért mert szimpatikus vagyok neki, sőt így látatlanból is többet érez irántam mint szabad volna, de úgy érzi, én csak játszok vele. Főként ha megmondja a valóst, akkor biztosan rögtön otthagyom. Így inkább hallgatva tűnik el.... Kalimpáló szívvel, értetlenül olvastam a sorokat...Választ sem várva folytatta: kopaszodó, 180cm, és most jön szerinte a kiábrándító,110kg....Megkönnyebbültem, hogy csak ez a baj, gyorsan válaszoltam neki: "ne aggódj, én is 85kg vagyok!" Örült a kedvességemnek, meg is köszönte...Nekem közben vendégeim érkeztek, így elkellett köszönnöm "Magányoskától" abban az egyezségben, majd este megbeszéljük... Egész napom jól telt. Már-már kicsit boldogság érzetem is támadt...Újra nehezen akart elérkezni a megbeszélt idő...végülis csak eljött. Gyors belépés, katt "Magányoskára": " Szép estét! hogy telt a napod?"--- semmi válasz. "Mi van miért nem válaszolsz?"--- semmi...vagy tíz kérdés válasz nélkül...hirtelen a nick-je is eltünt...Fél éjszaka kerestem... hiába...Reggel megakartam nézni a reglapját, az sem volt...vele együtt eltűnt...nyomaveszett örökre!...Három napig tartott a csoda...elbűvölő modern technika..."NET" szerelem...amitől álomvilágban jártam egy kicsit... és amiből felébredtem, mert túl szép lett volna a folytatás...
Bencs Gizi
Net szerelem ii.
Valahogy túltettem magamat az első "Chat" szerelmi csalódáson!...Jó néhány napig még a gépet sem
kapcsoltam be. - " Nyaldostam sebeimet! " - ami egészen kiborította a naiv életemet, mivel rá kellett
ébrednem, nem is olyan egyszerű már az én koromban így játszadozni az érzelmekkel....
A kapcsolatteremtés is mondhatni, csak illúzió! Ez valamelyest elszomorította, az amúgy is labilis
lelkiállapotomat.... Ám a kisördög, incselkedni kezdett velem és nem hagyott nyugton addig, míg újra
nem szántam rá magamat a chatelésre. Amit azzal próbáltam megmagyarázni magamnak, hogy
tulajdonképpen annyi ember van a "NET"-en, biztosan akad nekem is egy, akivel kicsit elszórakozok.
Ezen gondolatoktól felbátorodva, nem is késlekedtem...Bekapcs, klikk! - chat!... megint választottam
egy szimpatikus nicket és " rákattantam". Igenám! Csak éppen nem vettem észre, hogy az egérrel
kicsit lejjebb csúsztam és a "hodruszky" helyett, "jadrano" jelentkezett be....No, sebaj! - gondoltam
magamban - mindegy! Ő is jó lesz néhány mondat erejéig.
Megint jött a sablonos szöveg: " szia! - Szia!", " Rá érsz? - Igen! ", " Beszélhetünk? - Természetesen!"
"Miről? - Amiről akarsz!", " Egyedül élsz? - Igen! És Te? - én két gyermekemmel anyjuk nélkül."
" Özvegy vagy? - nem, elváltam." " Hol laksz? - Baranyában. És Te? - Miskolcon."...stb...stb...
Majd így folytatódott a levelezés este nyolctól, éjjel tizenegyig.... Nagyon élveztem a társalgást,
mert ugyanis ez a "jadrano" felettébb jóhumorú, és mindenben jártas emberke volt. Kellemes volt vele
szórakozni. Szinte itt éreztem magam mellett - mintha csak bele olvastunk volna egymás gondolatába,
úgy tudtuk folytatni egymásnak az elkezdett mondatait -... Végre egy rendes Pasi! - gondoltam -
akivel mindenről lehet beszélgetni, van témája és helyes kifejezésmódja, amit külön élvezettel olvastam…
Többek között az is kiderült, hogy Ő is sportolt, zenélt, érdekli az ezotéria, szinte mindennel foglalkozott már, most éppen a versírást próbálgatja... Itt aztán le is ragadtunk, mert ez nálam is kimeríthetetlen
téma...Döbbenetes volt az életviteli hasonlóság köztünk! Talán abban különböztünk, hogy Ő teljesen
optimista szemlélettel értelmezett mindent, míg én inkább hajlottam a pesszimizmus felé.
Azt el kell mondanom ez a hosszúra nyúlt levelezés úgy zajlott, hogy minden ötödik mondat váltás után
Őt kidobta a gép. - először azt hittem, talán unja már, és nem akar velem cseverészni - a monitoron
megjelent: "jadrano kilépett". De azonnal az is : "jadrano visszatért"...Majd mikor letisztáztuk a
félreértést, már szinte poénkodtunk rajta. Közben egyre gyakrabban "Kilépett - Visszatért" Ennek okán
megkérdezte, nem folytathatnánk-e esetleg telefonon az ismerkedést?...legalább egymás hangját is
hallanánk és gyorsabban jönnének a válaszok, meg egyáltalán személyesebb lenne...
Nem volt ellenemre az ötlet, beírtam a telefonszámomat. Azonnal hívott. Kissé zavarban voltam,
alig tudtam megszólalni...ugyebár az írás mégis más, mert jobban elfedi az embert. Nem úgy a beszéd!
Némi torok-köszörülés után azonban egészen jól feloldódtam."jadrano" ügyesen áthidalta, ha véletlenül
nem találtam szavakat a kifejezésre. Minden szava kellemesen, lágyan bújt a fülembe...
Már hajnalodott… Nála, Miskolcon már kezdtek fütyörészni a rigók. Kitárta az ablakot, hogy én is
hallhassam a telefonban. Olyan csodálatos volt, szinte mintha ott hallgattuk volna együtt!...
Nagyon nehezen, de végülis elköszöntünk egymástól azzal, hogy majd másnap újra találkozunk a
NET-en, és folytatjuk a „Chat románcot”…
Mit mondjak? Nem tudtam elaludni… Újra meg újra lepergettem képzeletben a beszélgetésünket, ami
nagyon érdekes és elgondolkodtató volt. Úgy éreztem, újra ébredeznek a szunnyadó érzelmeim...
Megint "Tininek" éreztem magam! Izgalommal vártam, hogy elérkezzen a megbeszélt idő...
Végre bekapcsolhattam a gépet! "Klikk! - chat.hu" ...nem volt ott.. Később vagy ötször még megnéztem,
akkor sem volt...Kétségbeesve kaptam a telefonhoz...nem vette fel... Nem is tudom, a bosszúság
vagy a csalódás volt a nagyobb, de tény, hogy rá kényszerített az SMS írásra...amit természetesen nem
válaszolt meg. Na, kész voltam megint! Összedőlt a „kártyavár”!...
Közben elutaztam két napra, gondolván talán könnyebben túl teszem magamat az egész histórián.
- ismét a naivitásomnak a következménye! - Nem így lett!- Mikor hazaértem az volt a legelső, hogy
„Chatre mentem”...természetesen Ő most ott dekkolt. Dühödten klikkeltem Rá...mire Ő igen kedvesen,
ismét levett a lábamról. Újra telefonhívás...Természetesen - ellágyulva az örömtől - gyorsan elillant a rossz hangulatom. - "jadrano" igen nagy mestere az ékes beszédnek; tudja, mivel lehet leginkább lábáról
levenni a partnerét. - Ismét egy csodálatos éjszaka! Tele kedvességgel, érzékiséggel, hangulattal.
Újra ránk fütyörészett Miskolcon a kis rigó, amit lenyűgözve hallgattam a mámoros hajnalon.
Élmény volt! Egész lényemet betöltötte egy nagy-nagy nyugalom és a határtalan boldogság! -
Ám el kellett köszönni egymástól, mert megvirradt...
Az átvirrasztott éjszaka után, ismét jött a türelmetlen várakozás, hogy mikor érkezik el az idő, amikor újra
hallhatom a hangját...De milyen felesleges várakozás volt!...újra eltűnt... Sem a chaten, sem emailen, sem telefonon nem volt elérhető. -S én csak leroskadtam a szilánkjaira tört reményeim, romhalmazára…
Négy napig bírtam, aztán egyre nagyobb lett az űr a hiánya miatt. Nem találtam helyemet, csak
bolyongtam mint az eszelős. Negyedik nap estéjén már nem bírtam tovább....
"Klikk! - Chat.hu" "jadrano". "Szia!" - " Szép estét Neked!". "Mi történt, hogy eltűntél?" - " semmi csak nem
értem rá." " Elhiszem! De hát én? én nem számítok Neked semmit?" - "Dehogynem Kedves, csak néha a
barátaimmal is kell foglalkozni!".- "Igazad van! - Bocsáss meg a számonkérésért! Meggyőztél! stb...
stb...- közben majd a frász jött rám; ismét én leszek a vesztes. - Tudom nincs hozzá közöm, mivel
tölti az idejét, de valahogy túlságosan beleéltem magam a helyzetbe! - mondtam már, mivel "jadrano"
nagy mestere a szavaknak, hamar meggyőzött, hogy én más vagyok neki, nagyon élvezi a társaságomat,
kapcsolatot akar velem...és így tovább, mígnem harmadszor is beadtam a derekamat és hagytam, hogy
telefonon felhívjon...aminek természetesen megint "maratoni" beszélgetés lett a vége....
Már rég elfütyörészték a hajnali ébresztőt a miskolci rigók, de mi fáradhatatlanul csak úgy ittuk egymás
szavait...éppen akkor kelt fel a nap Náluk és Ő mesélte, amit látott. Majd, mint az ifjú szerelmesek,
dalra fakadtunk és együtt énekeltük: " Nézd milyen szép a hajnal, ránk köszönt madárdallal.
A nap lassan felébred már és majd minket, együtt talál, ne félj, senki sem lát, bújj hozzám,
ölelj át."...Sírni tudtam volna a megható gyönyörtől...szinte éreztem, ahogy simogat lágy, kedves hangja.
Beleremegtem, úgy vágytam rá!...
Az éteren át talán megérezte a rezdüléseimet, mert hirtelen elhatározással közölte, hogy szeretne velem
mielőbb találkozni, ha nincs ellene kifogásom három nap múlva, eljön hozzám....
Először komédiának fogtam fel, de miután nagyon komolyan beszéltünk róla, bele is egyeztem és már
terveket szövögettünk...
Mintha egy darab ott maradt volna nála a szívemből, mikor érzékenyen elköszöntünk egymástól!...
Az ismét átvirrasztott éjszaka után - a szédítő mámorból lassan kijózanodva - egyre - jobban
foglalkoztatott az aggodalom... Mi lesz, ha itt lesz?- Lehet, hogy nem is ilyennek képzeltük el egymást?
Mit szólnak a szomszédok, rokonok?- Hogy lesz az első találkozás?...Hogy tudom majd fogadni
a közeledését?...tele voltam kellemetlen kérdésekkel... Már talán nem is akartam az egészet, hogy
megtörténjen... Az egész testemben idegenkedtem a gondolattól, hogy a hosszú, háborítatlan magányomba, egyszerre csak belépjen valaki... Nem! - ezt nem engedhetem meg!...
Másnap küldött fényképet magáról. Olyat, amelyen még fiatal zenész volt. Ez megint megzavart, mert
miért nem küldött a mostani állapotáról, ötvenkilenc évesen amilyen...Ő az én valós képeimet látta már
a NET- en, Neki lehet elképzelése rólam!...de nekem?...
Mindenesetre azért felugrottam a chatre és megköszöntem a képet. "jadrano" írta; most egy barátjával beszél, majd két óra múlva felhív. – OKÉ! - Kavarogtak fejemben megint a negatív gondolatok...talán most kéne abbahagyni mindent…kiszállni, míg nem késő…
Eltelt a két óra - nem hívott...majd újabb óra hívás nélkül. Ekkor már döntöttem… Hamarosan megcserrent a telefonom - és én hagytam - nem vettem fel. Aztán még háromszor próbálkozott - kikapcsoltam ...tudom csúnya dolog volt, amit aztán műveltem vele - most már bánom - írtam egy emailt,
amelyben elég durván fogalmazva lekaptam, hogy miért csapott be, meg persze értem, nem akar velem
már levelezni, jobb, ha többet nem is keressük egymást, meg egy csomó ilyen alaptalan váddal illettem.
Majd mikor elküldtem a levelet - mint aki jól végezte dolgát – hátradőlve, nagyot sóhajtottam - kibújtam a látogatás alól! - Gondoltam, ezek után úgysem fog válaszolni… Eljönni meg egyáltalán! - Hisz nem is tudja hol lakom....Ezt megúsztam szárazon!...esetleg egy szép emlék marad csupán, amire jó lesz majd visszagondolni néha – néha…
Majd néhány nap elmúltával - furcsamód - újra kezdtem hiányát érezni… Próbáltam keresni, de sehogy
nem tudtam elérni...telefonja kikapcsolva, emailt nem fogadta, chaten nem volt fent....
Egyszer csak jött egy üzenet: " Kedves Gizkó52! Átgondolván a dolgokat, megvilágosodott előttem, hogy
soha nem megyek Pécs környékére! Viszont legalább őszinte vagyok! Kérem, ne keress tovább!
Tisztelettel:"jadrano".
Megfordult velem a világ! - A tehetetlen düh, tornádóként söpört végig az egész érzelemvilágomon…
Aztán lassan elcsitulva, bezártam szívem kitárt kapuját: - Megint én lettem a vesztes!...
Három éjszakán át álomvilágban jártam, ami maga volt a csoda…” Love Story „! - Ám a „Kékmadár” ismét tovaszárnyalt! - s ki tudja merre és hová?...
Hej! Te elektronikus modern technika! - elbűvölő éteri csoda!...”NET” szerelem!...
Vajon hogyan tovább? -
Bencs Gizi
Valahogy túltettem magamat az első "Chat" szerelmi csalódáson!...Jó néhány napig még a gépet sem
kapcsoltam be. - " Nyaldostam sebeimet! " - ami egészen kiborította a naiv életemet, mivel rá kellett
ébrednem, nem is olyan egyszerű már az én koromban így játszadozni az érzelmekkel....
A kapcsolatteremtés is mondhatni, csak illúzió! Ez valamelyest elszomorította, az amúgy is labilis
lelkiállapotomat.... Ám a kisördög, incselkedni kezdett velem és nem hagyott nyugton addig, míg újra
nem szántam rá magamat a chatelésre. Amit azzal próbáltam megmagyarázni magamnak, hogy
tulajdonképpen annyi ember van a "NET"-en, biztosan akad nekem is egy, akivel kicsit elszórakozok.
Ezen gondolatoktól felbátorodva, nem is késlekedtem...Bekapcs, klikk! - chat!... megint választottam
egy szimpatikus nicket és " rákattantam". Igenám! Csak éppen nem vettem észre, hogy az egérrel
kicsit lejjebb csúsztam és a "hodruszky" helyett, "jadrano" jelentkezett be....No, sebaj! - gondoltam
magamban - mindegy! Ő is jó lesz néhány mondat erejéig.
Megint jött a sablonos szöveg: " szia! - Szia!", " Rá érsz? - Igen! ", " Beszélhetünk? - Természetesen!"
"Miről? - Amiről akarsz!", " Egyedül élsz? - Igen! És Te? - én két gyermekemmel anyjuk nélkül."
" Özvegy vagy? - nem, elváltam." " Hol laksz? - Baranyában. És Te? - Miskolcon."...stb...stb...
Majd így folytatódott a levelezés este nyolctól, éjjel tizenegyig.... Nagyon élveztem a társalgást,
mert ugyanis ez a "jadrano" felettébb jóhumorú, és mindenben jártas emberke volt. Kellemes volt vele
szórakozni. Szinte itt éreztem magam mellett - mintha csak bele olvastunk volna egymás gondolatába,
úgy tudtuk folytatni egymásnak az elkezdett mondatait -... Végre egy rendes Pasi! - gondoltam -
akivel mindenről lehet beszélgetni, van témája és helyes kifejezésmódja, amit külön élvezettel olvastam…
Többek között az is kiderült, hogy Ő is sportolt, zenélt, érdekli az ezotéria, szinte mindennel foglalkozott már, most éppen a versírást próbálgatja... Itt aztán le is ragadtunk, mert ez nálam is kimeríthetetlen
téma...Döbbenetes volt az életviteli hasonlóság köztünk! Talán abban különböztünk, hogy Ő teljesen
optimista szemlélettel értelmezett mindent, míg én inkább hajlottam a pesszimizmus felé.
Azt el kell mondanom ez a hosszúra nyúlt levelezés úgy zajlott, hogy minden ötödik mondat váltás után
Őt kidobta a gép. - először azt hittem, talán unja már, és nem akar velem cseverészni - a monitoron
megjelent: "jadrano kilépett". De azonnal az is : "jadrano visszatért"...Majd mikor letisztáztuk a
félreértést, már szinte poénkodtunk rajta. Közben egyre gyakrabban "Kilépett - Visszatért" Ennek okán
megkérdezte, nem folytathatnánk-e esetleg telefonon az ismerkedést?...legalább egymás hangját is
hallanánk és gyorsabban jönnének a válaszok, meg egyáltalán személyesebb lenne...
Nem volt ellenemre az ötlet, beírtam a telefonszámomat. Azonnal hívott. Kissé zavarban voltam,
alig tudtam megszólalni...ugyebár az írás mégis más, mert jobban elfedi az embert. Nem úgy a beszéd!
Némi torok-köszörülés után azonban egészen jól feloldódtam."jadrano" ügyesen áthidalta, ha véletlenül
nem találtam szavakat a kifejezésre. Minden szava kellemesen, lágyan bújt a fülembe...
Már hajnalodott… Nála, Miskolcon már kezdtek fütyörészni a rigók. Kitárta az ablakot, hogy én is
hallhassam a telefonban. Olyan csodálatos volt, szinte mintha ott hallgattuk volna együtt!...
Nagyon nehezen, de végülis elköszöntünk egymástól azzal, hogy majd másnap újra találkozunk a
NET-en, és folytatjuk a „Chat románcot”…
Mit mondjak? Nem tudtam elaludni… Újra meg újra lepergettem képzeletben a beszélgetésünket, ami
nagyon érdekes és elgondolkodtató volt. Úgy éreztem, újra ébredeznek a szunnyadó érzelmeim...
Megint "Tininek" éreztem magam! Izgalommal vártam, hogy elérkezzen a megbeszélt idő...
Végre bekapcsolhattam a gépet! "Klikk! - chat.hu" ...nem volt ott.. Később vagy ötször még megnéztem,
akkor sem volt...Kétségbeesve kaptam a telefonhoz...nem vette fel... Nem is tudom, a bosszúság
vagy a csalódás volt a nagyobb, de tény, hogy rá kényszerített az SMS írásra...amit természetesen nem
válaszolt meg. Na, kész voltam megint! Összedőlt a „kártyavár”!...
Közben elutaztam két napra, gondolván talán könnyebben túl teszem magamat az egész histórián.
- ismét a naivitásomnak a következménye! - Nem így lett!- Mikor hazaértem az volt a legelső, hogy
„Chatre mentem”...természetesen Ő most ott dekkolt. Dühödten klikkeltem Rá...mire Ő igen kedvesen,
ismét levett a lábamról. Újra telefonhívás...Természetesen - ellágyulva az örömtől - gyorsan elillant a rossz hangulatom. - "jadrano" igen nagy mestere az ékes beszédnek; tudja, mivel lehet leginkább lábáról
levenni a partnerét. - Ismét egy csodálatos éjszaka! Tele kedvességgel, érzékiséggel, hangulattal.
Újra ránk fütyörészett Miskolcon a kis rigó, amit lenyűgözve hallgattam a mámoros hajnalon.
Élmény volt! Egész lényemet betöltötte egy nagy-nagy nyugalom és a határtalan boldogság! -
Ám el kellett köszönni egymástól, mert megvirradt...
Az átvirrasztott éjszaka után, ismét jött a türelmetlen várakozás, hogy mikor érkezik el az idő, amikor újra
hallhatom a hangját...De milyen felesleges várakozás volt!...újra eltűnt... Sem a chaten, sem emailen, sem telefonon nem volt elérhető. -S én csak leroskadtam a szilánkjaira tört reményeim, romhalmazára…
Négy napig bírtam, aztán egyre nagyobb lett az űr a hiánya miatt. Nem találtam helyemet, csak
bolyongtam mint az eszelős. Negyedik nap estéjén már nem bírtam tovább....
"Klikk! - Chat.hu" "jadrano". "Szia!" - " Szép estét Neked!". "Mi történt, hogy eltűntél?" - " semmi csak nem
értem rá." " Elhiszem! De hát én? én nem számítok Neked semmit?" - "Dehogynem Kedves, csak néha a
barátaimmal is kell foglalkozni!".- "Igazad van! - Bocsáss meg a számonkérésért! Meggyőztél! stb...
stb...- közben majd a frász jött rám; ismét én leszek a vesztes. - Tudom nincs hozzá közöm, mivel
tölti az idejét, de valahogy túlságosan beleéltem magam a helyzetbe! - mondtam már, mivel "jadrano"
nagy mestere a szavaknak, hamar meggyőzött, hogy én más vagyok neki, nagyon élvezi a társaságomat,
kapcsolatot akar velem...és így tovább, mígnem harmadszor is beadtam a derekamat és hagytam, hogy
telefonon felhívjon...aminek természetesen megint "maratoni" beszélgetés lett a vége....
Már rég elfütyörészték a hajnali ébresztőt a miskolci rigók, de mi fáradhatatlanul csak úgy ittuk egymás
szavait...éppen akkor kelt fel a nap Náluk és Ő mesélte, amit látott. Majd, mint az ifjú szerelmesek,
dalra fakadtunk és együtt énekeltük: " Nézd milyen szép a hajnal, ránk köszönt madárdallal.
A nap lassan felébred már és majd minket, együtt talál, ne félj, senki sem lát, bújj hozzám,
ölelj át."...Sírni tudtam volna a megható gyönyörtől...szinte éreztem, ahogy simogat lágy, kedves hangja.
Beleremegtem, úgy vágytam rá!...
Az éteren át talán megérezte a rezdüléseimet, mert hirtelen elhatározással közölte, hogy szeretne velem
mielőbb találkozni, ha nincs ellene kifogásom három nap múlva, eljön hozzám....
Először komédiának fogtam fel, de miután nagyon komolyan beszéltünk róla, bele is egyeztem és már
terveket szövögettünk...
Mintha egy darab ott maradt volna nála a szívemből, mikor érzékenyen elköszöntünk egymástól!...
Az ismét átvirrasztott éjszaka után - a szédítő mámorból lassan kijózanodva - egyre - jobban
foglalkoztatott az aggodalom... Mi lesz, ha itt lesz?- Lehet, hogy nem is ilyennek képzeltük el egymást?
Mit szólnak a szomszédok, rokonok?- Hogy lesz az első találkozás?...Hogy tudom majd fogadni
a közeledését?...tele voltam kellemetlen kérdésekkel... Már talán nem is akartam az egészet, hogy
megtörténjen... Az egész testemben idegenkedtem a gondolattól, hogy a hosszú, háborítatlan magányomba, egyszerre csak belépjen valaki... Nem! - ezt nem engedhetem meg!...
Másnap küldött fényképet magáról. Olyat, amelyen még fiatal zenész volt. Ez megint megzavart, mert
miért nem küldött a mostani állapotáról, ötvenkilenc évesen amilyen...Ő az én valós képeimet látta már
a NET- en, Neki lehet elképzelése rólam!...de nekem?...
Mindenesetre azért felugrottam a chatre és megköszöntem a képet. "jadrano" írta; most egy barátjával beszél, majd két óra múlva felhív. – OKÉ! - Kavarogtak fejemben megint a negatív gondolatok...talán most kéne abbahagyni mindent…kiszállni, míg nem késő…
Eltelt a két óra - nem hívott...majd újabb óra hívás nélkül. Ekkor már döntöttem… Hamarosan megcserrent a telefonom - és én hagytam - nem vettem fel. Aztán még háromszor próbálkozott - kikapcsoltam ...tudom csúnya dolog volt, amit aztán műveltem vele - most már bánom - írtam egy emailt,
amelyben elég durván fogalmazva lekaptam, hogy miért csapott be, meg persze értem, nem akar velem
már levelezni, jobb, ha többet nem is keressük egymást, meg egy csomó ilyen alaptalan váddal illettem.
Majd mikor elküldtem a levelet - mint aki jól végezte dolgát – hátradőlve, nagyot sóhajtottam - kibújtam a látogatás alól! - Gondoltam, ezek után úgysem fog válaszolni… Eljönni meg egyáltalán! - Hisz nem is tudja hol lakom....Ezt megúsztam szárazon!...esetleg egy szép emlék marad csupán, amire jó lesz majd visszagondolni néha – néha…
Majd néhány nap elmúltával - furcsamód - újra kezdtem hiányát érezni… Próbáltam keresni, de sehogy
nem tudtam elérni...telefonja kikapcsolva, emailt nem fogadta, chaten nem volt fent....
Egyszer csak jött egy üzenet: " Kedves Gizkó52! Átgondolván a dolgokat, megvilágosodott előttem, hogy
soha nem megyek Pécs környékére! Viszont legalább őszinte vagyok! Kérem, ne keress tovább!
Tisztelettel:"jadrano".
Megfordult velem a világ! - A tehetetlen düh, tornádóként söpört végig az egész érzelemvilágomon…
Aztán lassan elcsitulva, bezártam szívem kitárt kapuját: - Megint én lettem a vesztes!...
Három éjszakán át álomvilágban jártam, ami maga volt a csoda…” Love Story „! - Ám a „Kékmadár” ismét tovaszárnyalt! - s ki tudja merre és hová?...
Hej! Te elektronikus modern technika! - elbűvölő éteri csoda!...”NET” szerelem!...
Vajon hogyan tovább? -
Bencs Gizi
Net szerelem iii.
Az újabb csalódás után, NET elvonókúrába kezdtem. Ami abból állt, hogy két hétig, be sem kapcsoltam a gépet Felejteni akartam. Túl sok volt hirtelen egymásután a két
érzelmi veszteség. Annál is inkább, mivel - naivitásomnak köszönhetően - hajlamos vagyok hinni a kékmadárban! Aztán mikor elszáll előlem, szinte tragédiaként élem meg. Totál kiborít!...
Végül is némi kesergés után - lassan fel ocsúdva – erőt vettem magamon és kezdtem reálisan mérlegelni a helyzetemet… Egy frászt! - Mit kesergek én itt magamban? … Még annyi szép és jó történhet az életemben, mi a csudának vagyok úgy oda? - Majd az idő sodrása úgyis oda terelget, ahova éppen kell! - Arról nem is beszélve, hogy a munkahelyi és az itthoni teendőim után, csak kell nekem is valami kikapcsolódás! Mivel más lehetőségem nincs, azért van a gép, hogy legalább a szórakozási igényeimet kielégítsem vele. Melyek közül legkedvencebb időtöltésem az ismerkedés. Érdekes emberekkel lehet találkozni, véleményt cserélni és nem utolsó sorban, tapasztalatot gyűjteni, ami aztán sok esetben nagyon hasznos is lehet.
Felfüggesztettem a NET elvonást, határtalan időre. Végre bekapcsoltam a gépet!
Most viszont már nem akartam társat, csak néhány jó barátot szerettem volna szerezni, akivel jól el tudunk dumcsizni mindenről….
Így kerültem újra chatre, ahol most kizárólag a közösben leveleztünk, ismerkedtünk,
hasonló korú és sorsú nőkkel, férfiakkal. Semmi ”privizés” nem jöhetett számításba! Nagyon jól éreztem köztük magamat, hisz minden gondom - problémám elmondhattam és megkönnyebbültem a nyomasztó érzésektől.
Szívesen meghallgattak, sőt megvigasztaltak. Segítettek talpra állni! Rövid időn belül, sok kedves barátot találtam, akikkel rendszeresen beszélgettünk. Így, többek között:„halacska” „erika” „egyajándék” „rozianyu” „toncsika” „vargahugi” „Kati55” „szuszi” „öreg oszi” „sz138” „Tonyo” és nem győzném felsorolni a „nickeket” akikkel barátlistára is bejelöltük egymást. Volt köztünk egy DJ.” Leslie”. Jobbnál-jobb zenékkel szórakoztatott bennünket, amit küldhettünk is egymásnak. Már alig vártam mindennap, hogy géphez ülhessek! Mintha hazamentem volna közéjük…
Névnapomat olyan meghatóan ünnepeltük, hogy életemben nem felejtem el! Mikor felmentem hozzájuk, mindannyian köszöntöttek - győztem olvasni a sok kedves írást!
Majd „Leslie” küldte a kellemes, fülbemászó dallamokat. Aztán megbeszéltük, hogy mindenki vegyen elő egy pohár italt, és egyszerre igyuk meg az egészségemre….
Csúcs volt, ahogy érezni lehetett az ország minden részéről a szeretetet! Meglepetésnek, legtöbben „Smiley” – n küldtek tortát, virágot, vagy pohár sört jelképesen. Olyan volt, mint egy óriási házibuli!
Talán még soha nem volt ilyen boldog névnapom!
Ám az idő, gyorsan repült. Lassan egymásután elköszöntünk és kiléptünk. Örömmámorral hagytam el a ”chat szobát”. Abban a pillanatban rám klikkelt egy „ismerkednék-ffi” nick. Mivel jó volt a hangulatom, fogadtam. Cseverészni kezdtünk.
Kiderült, hogy nem is olyan messze lakik tőlem, elvált, egyedül él, nyugdíjas, meg ilyen ismerkedési szöveg… Hajnalig tartó tracsi lett belőle… De most óvatosabb voltam, nem engedtem közel az érzelmeimhez. Bár Ő rögtön, még az éjszaka el akart jönni hozzám, nem egyeztem bele. Elég lezser fickónak tűnt. Mivel elvált, meg élettársi viszonya is volt de megszűnt, így meg volt róla a magam kis véleménye.
Szóval, nem kértem belőle. Úgyis köszöntünk el egymástól, hogy semmi találka, csak ha véletlenül összefutunk a chaten.
Néhány alkalommal utána még próbálkozott, de nálam nem volt semmi jelentősége.
Valahogy éreztem, hogy nem egy komoly pasi. Csak esetleg egy lennék neki a sok közül. Nekem meg ez éppen nem hiányzott. Abba is maradtak a beszélgetéseink…
Közben, egy idő után már nem elégedtem meg azzal, hogy csak”chatelek”; ezért tovább böngésztem a „világháló” nyújtotta, milliónyi lehetőségen. Így jutottam el Canadahun-ra. Mivel nagyon szimpatikusnak tűnt, regisztráltam. Fórumokon szólhattam hozzá a témákhoz, nyithattam saját „topicot”, egy csomó versemet is feltehettem, - ami örömmel töltött el, mert a világon mindenütt láthatják -. Tehát igen kellemes időtöltésnek találtam.
Egyszer valahogy észre vettem, hogy ott is van chat. Gondoltam megnézem, milyen lehet és kikkel lehet ott cseverészni… Öcsi fiamat rögtön hívtam is telefonon, hogy segítsen valahogy bejutnom. Ő készségesen segített. „ Skype”-on tartottuk a kapcsolatot, közben lépésről-lépésre levezérelte, mit kell tennem. Egyszer csak egy érdekes csergő hang hallatszott ajtócsapódás kíséretében, és máris egy chat szoba kellős közepén találtam magam. Minden más volt, mint a megszokott chat.hu-n. Azt sem tudtam hirtelen, hol vagyok! Nagy zavaromban – mikor megláttam a nickemet –
Saját magamnak köszöntem: „Szia Gizkó52!” Gondolom, nagyon nevetséges lehettem, mert egyikőjük megjegyezte: „Jó, hogy köszöntél magadnak!” Eléggé elszégyelltem magam, aztán azért újra köszöntem: „Jó estét mindenkinek!” Így már más volt. Mindannyian üdvözöltek. Majd látva az esetlenségemet, rögtön hozzám lépett egy nick „atapata”. Megkérdezte, segíthet-e valamiben. Elmondtam, most járok itt először és igazándiból, nem is tudom, mit akarok. Nagyon kedves és segítőkész volt. Beszélgettünk. Először arra gondoltam, biztosan valami diákok,
mert egyik a tételekről meg a vizsgákról írt valamit egy másik beszélgető partnerének. Ezért, olyan stílusban kezdtem én is beszélgetni velük, óvatosan, puhatolózva.
Hamarosan kiderült, hogy szinte mind az én korosztályom, és nem csak Magyarországról, hanem a világ minden tájáról, ahol élnek magyarok. Ezen aztán kicsit neki bátorodtam és igyekeztem bekapcsolódni a beszélgetésbe. Jól el is fáradtam agyilag, a sok új információtól!
Másnap már egyedül mentem hozzájuk. Már sokkal bátrabban ismerkedtem mindenkivel. Tetszett, ahogy befogadtak maguk közé. „Atapata” ott volt, ettől biztonságban éreztem magam, mert vele beszéltem a legtöbbet és éreztem, hogy igazán őszinte és mindenben segít, amit nem tudok. Nem volt feleslegesen bőbeszédű, de nagyon kellemes és udvarias volt velem…
Ahogy teltek – múltak a napok, hetek, már egyre inkább elmaradtam a Chat.hu-ról.
Néha ugrottam csak fel, azért, hogy beköszönjek a barátaimnak, és már rohantam is Canadára. Valahogy ott éreztem igazán otthon magam. Mintha egy új hazába költöztem volna. Romantikus volt!
Egyszer csak azon kaptam magam, hogy egyre szimpatikusabb számomra „atapata”.
Valószínű a többiek is észre vehették, mert hagyták, hogy mi ketten cseverészünk.
Újra izzani kezdett szívemben a szunnyadó parázs… Félelemmel töltött el, hogy újra belekeveredek valami érzelmi szálba. Próbáltam visszafogni magamat, de nem tehettem ellene. Két napnál tovább nem bírtam, hogy ne találkozzunk.
Úgy gondolom, „atapatának” sem lehettem közömbös, mert MSN-re és Skype-ra felvettük egymást, mailt és telefonszámot cseréltünk, mellyel biztosítottuk az elérhetőséget.- Tehát minden felsorakozott a starthoz!
„Atapata” igen titokzatos egyéniség volt. Nem akart megnyílni. Ezzel még jobban megmozgatta a fantáziámat. A segítőkészsége meg egyenesen lenyűgözött! – ahogy igyekezett, minél - többet elmagyarázni a NET világáról, hogy jobban átlátható legyen nekem is… Arról meg nem is beszélve, mikor észrevettem, hogy a többi nő is rajong érte, még vonzóbb lett! - Féltékeny voltam, ha valaki szólt hozzá. Szerettem volna kisajátítani, hiába tiltakozott az eszem ellene!
Csodálatos májusi éjszaka volt... Siettem haza a munkából, hogy újra találkozzak „atapatával”. Már nem chaten, hanem MSN-en. Alig bekapcsoltam a gépet, már jött egy üzenet: „ismerkednék_ffi” virtuális puszit küldött. Na,- mondom – jól van! Csak hadd küldjön! Engem ugyan ő már nem érdekel! - Aztán nézem a postámat az Outlok-on, szóhoz sem tudtam jutni! „jadrano” küldött levelet! - Mi a csuda történt itt ma? Mindenki velem szórakozik, ennyi idő után? Bolondját akarják járatni velem? -
Egyébként is haragban voltunk! Mit akar még tőlem? – azért kicsit izgatta a fantáziámat, vajon mit írhatott? - Gyorsan fel is bontottam a küldeményt. Valami érthetetlen ákombákom, politikai szöveg volt… na, több sem kellett! Amellett, hogy kukába dobtam a levelet, írtam egy olyan választ, amit magam is durvának találtam.
Mélyen felháborodtam, hogy mit képzel ő magáról? Ennyi ideig tudomást sem vett rólam, most meg ilyen hiábavalóságokkal zaklat! Hagyjon engem békén! Már túl vagyok az általa okozott lelki sérelmeken, ne zavarjon többé. Eszébe ne jusson soha, hogy létezem!
Az idő, közben jól elsietett. Elég későre járt, de azért még felugrottam Canadára.
„Atapata” nem volt ott. MSN-en sem… na, kezdődik az érzelmi harc! – gondoltam -.
Egész éjszaka nem tudtam aludni! Ismét jöttek a kellemetlen aggodalmaim. Másnap, egésznap keseregtem. Annál is inkább, mert tudtam „atapata” nem fog keresni, hisz meg is mondta, hogy ő soha senkit nem keres. Aki akarja, bármikor megtalálja. Ha nem éjszakába nyúlik. Nem találkoztunk megint… Szenvedtem ugyanúgy, mint az előző két alkalommal. Bár őt sem láttam, de annyira bennem élt, hogy lehetett volna bármilyen rút külseje, nem érdekelt. Lelkiekben kötődtem hozzá. Egyre – jobban vágyódtam utána.
Újabb nap következett. Munkába menet előtt, felugrottam megnézni a postámat. Ott volt tőle egy csodálatosan szép zenés „pps”, Mellé a szöveg: „Szép napot!” Azt sem tudtam, mit tegyek örömömben! Ekkora boldogságot már rég éreztem szívemben.
Gondolt rám, tehát számítok neki!
Örömmel végeztem dolgaimat a munkahelyen. Türelmetlenül vártam az estét, hogy rohanhassak hozzá… Végre hazakerültem! Még vacsora sem kellett, irány „atapata”.
Istenem, de boldogan cseverésztem vele! - Ám valahogy mindig olyan távolság tartó
volt, - soha nem engedett az érzelmeihez közelíteni. Ilyenkor mindig másra terelte a szót. Egyetlen egyszer sem adott biztatást, hogy valamit is remélhessek. Ugyanakkor, elengedni sem akart. Mire egyszer rákérdeztem, családja van-e. Nem volt egyértelmű a válasza. Bár elmondta, hogy felnőtt gyermekei, és unokája van, de a feleségéről nem igazán akart beszélni. Soha nem úgy mondott semmit, mintha valaki lett volna körülötte. Ezért úgy értelmeztem, hogy talán nem is élnek együtt. Minden esetre sokkal visszafogottabb lettem vele szemben, ha nehezemre is esett…
Újra többet jártam vissza a régi, „chatelő„- barátaimhoz, akik örömmel fogadtak. Ám nekem már nem volt ugyanolyan, mint azelőtt.
Egyik ilyen alkalommal, észre vettem „ismerkednék_ffi”-t. - Nocsak! De rég láttam!
Rá klikkeltem. Ő szívesen fogadott. Igen kellemesen elbeszélgettünk, éjszakába nyúlóan. Majd a vége felé, stílust váltott és célra törően elmondta, mit akar tőlem. Nekem ez kicsit furcsa volt, ami miatt eléggé zavarban is voltam. Gondolom próbatétel akart lenni, miként viszonyulok, az effajta modorhoz. Aztán hamar el is köszöntem tőle… Másnap ismét találkoztunk. Egyre izgalmasabbak lettek a beszélgetéseink. Már fényképet is küldtünk egymásnak. - Közvetlenebbek lettünk egymáshoz. Sok magánjellegű témát is megbeszéltünk. - Tehát minden őszintének tűnt. Valahogy mégis úgy éreztem, neki nem társra van szüksége, hanem csak partnert keres, bizonyos célokra. Engem ez módfelett zavart, mert én viszont egy igazi társra vágytam. Így aztán maradtam a kételyek közé beszorulva… Hogy mennyire jól éreztem, az csak később igazolódott be!
Néhány napig nem jelentkezett. Ismét többet mentem „atapatához”, de már vele is elveszett a varázs. Csak barátként és „ikertestvérként” beszélgettünk. Ugyanis kiderült, hogy ő két nappal idősebb nálam. Küldött egy kisfiúkori fotót magáról, és Öcsi fiam úgy összehozta az én kislánykori képemmel, mintha ikrek lennénk. Ráadásul „Ikrek” csillagjegyben születtünk.(csodálatos kép lett! )
Egy szép napon, mikor felmentem a NET-re, megszólalt a skype-om. Uram fia! Megint „jadrano”! Fogadtam a hívást. Nagyon egyedül volt és eszébe jutottam.
Elmondtam neki, hogy milyen lelki sérülést okozott nekem és már semmi vonzalmat nem érzek iránta. - Persze, belül azért nem voltam ennyire tisztába magammal. Kicsit felkavart, de nem mutattam. – már megint hajnalig tartó tracsi lett az eredménye! Felidéztünk mindent, ami kettőnket összekötött. Elküldtem az írásokat, amik róla szólnak, hozzá írtam versben és prózában. Aztán együtt elemeztük… Nagyon kellemes volt újra vele! Már azt hittem ott folytatódik a „chat románc”, ahol abba hagytuk néhány hónapja. Őszintén örültünk egymásnak! - Másnap mikor beléptem, ismét hívott. Kellemesen csevegtünk mindenről, hisz vele mindig kimeríthetetlen volt a témánk.
Többek között, szóba hoztuk, kinek volt ez alatt az idő alatt valami kapcsolata.
Természetesen mindketten azt mondtuk, nem volt… Az én esetemben, valóban konkrétan nem volt, hisz „atapata” nős volt, „ismerkednék_ffi” pedig szerintem egy Casanova, akire nem lehet számítani komolyabban. - Amint így vesézgettük a dolgokat, megszólalt „jadrano” telefonja. Elnézést kért, mivel egy fontos hívása van. Majd később folytatjuk a beszélgetést. Jó, rendben! Semmi gond!
Viszont a skype-ot, nem kapcsolta ki, ezért akaratom ellenére is mindent hallottam.
Bár nem illő és nem is szokásom, másokat kihallgatni, most mégis megtettem.
Rögtön azzal kezdte: „ Szia, nyuszkó–muszkó! Már vártalak! Nagyon hiányzol. Szeretlek még mindig ugyanúgy, mint azelőtt. Soha nem tudnék rajtad kívül mást szeretni. Elkészült a popsi simogató, tudod milyen jó volt édesem, mikor itt voltál. Alig várom, hogy itt legyél újra velem. Csak Te kellesz és senki más!- és így tovább…
A lélegzetem elállt ezek hallatán! Reszketve hallgattam, vagy két órán keresztül az édelgésüket. Meg sem mertem moccanni, nehogy észre vegyék, hogy ott vagyok vonalban… Ilyen csalárdságot! Még azelőtt mondta, hogy nincs senkije, nem is akar.
Magányos. - és most ez mi? A valóság bizonyítéka! - Én meg még sajnáltam is, szinte ellágyultam vele szemben, és tessék! Itt az átverés! - Nem tudtam napirendre térni. Mit akar most akkor tőlem? Miért hívogat újra? Miért tölti velem az idejét, miközben az enyémet rabolja? - Dühöngtem! Forrt bennem az indulat! Mindenkit gyűlöltem: „atapatát”, „ismerkednék_ffi”-t, „jadranot”, barátokat, egyáltalán mindent, úgy ahogy van! - Haragudtam, szinte az egész világra!
Két nap, ismét nem mentem fel a NET-re. „Atapata” ez idő alatt, ismét küldött egy csodaszép pps-t. Így, mégis fel kellett mennem, megköszönni. Ám még mindig a dühödt közöny élt bennem, mindenki iránt. Talán két hét is elmúlt, mire kezdtem ráébredni, hogy milyen butaság, amit teszek… Hisz persze, hogy „jadrano” is azt keresi, neki mi a jó! Ugyan úgy, mint én, vagy más. Miért kellene nekem ezért rá haragudnom? - hisz engem, már nem is igazán érint az egész dolog!
Szánalmas volt, ahogyan pitizett annak a másik nőnek. Aztán ugyan az a sablonos szöveg, amit már kapásból mond el mindenkinek, nevetségesen hangzik!
Már, szinte sajnáltam a lelki szegénységéért!
Ahogy így elmélkedtem, a skypeom, hívást jelzett. „jadrano”. Fogadtam. Viszont egy szóval sem említettem, a hallottakat. Annyit kérdeztem csak, hogy mi újság vele?
Talált-e már valakit? „Jadrano” megnyílott. Elkezdett mesélni - végre, őszintén kitárt minden titkát, búját - bánatát Látszott rajta, hogy megkönnyebbült, mint mikor gyónás után megtisztul a lélek és felszabadul a nyomasztó érzésektől. - Nagyon örültem, hogy éppen nekem mondta mindezt el. Igyekeztem meg vigasztalni és büszke voltam magamra, hogy milyen nagylelkűen meg tudtam beszélni vele minden problémáját.
Ekkor villant fel először bennem: milyen jó, hogy nem történt köztünk semmi! Bár nehéz volt átvészelni, de egy rossz szerelmi kapcsolat helyett, találtam egy igazi jó barátot! – Aki, azóta is szinte naponta hív, törődik velem, átsegít a nehéz, gondterhelt napjaimon. Éjszakákon át skype-on tartjuk a kapcsolatot, és együtt szörfözünk a NET világában, jókat derülve egy-egy csintalanságon!
Múlt napokban, hazaköltözött az elvált felesége. Azonnal hívott és elmesélte…
Nagyon letört volt. Valószínű - oldódásként – kicsit többet ivott a kelleténél - egész
éjszakán át, fent voltam vele, nehogy valami visszafordíthatatlan őrültséget kövessen el. Csak beszéltem és beszéltem, egyfolytában hozzá, hogy a figyelmét eltereljem.
Majd hajnali ötkor, ahogy hallgatta a mesémet, kicsit felhorkantott; elaludt a gép előtt.
Hogy biztos legyek alszik, kicsit szólítgattam, de nem ébredt fel. Szegény öreg mackó barátom! Megnyugodott. Kimondhatatlan boldogság töltötte el szívemet! A „felismerés”! - Ismét képes vagyok segíteni másokon, amikor szükségük van rá! Kikapcsoltam a skype-ot – „jadrano” igazi barátom lett! Bár ötszáz kilométer a távolság, mi elválaszt bennünket, de a barátság szála összeköt, valószínű örökre minket. Itt van velem, és én ott vagyok vele, ha szükséges…
„Atapatával” egy hete, hogy megbeszéltük a titokzatos dolgokat. Végre elmondta,
boldog házasságban élnek feleségével, akit annak idején, szerelemből választott ki ezer közül és vette feleségül. Együtt öregedtek meg, elnéz minden kis hóbortját, szeszélyét, jó feleség. Semmiben nem gátolja, hisz úgyis tudja, hogy nem hagyná el soha, senkiért. – Így vele is megmaradt a barátságunk, bár még kicsit itt-ott döcög a szekér, de végül is mindig kitalálunk az egyenes útra. Most is naponta felkeresem. Nekem Ő a lelki támaszom! Ugyanúgy,- ha szükséges – én is igyekszem, rossz napjaiban átsegíteni a krízis helyzeteken… Van, hogy néha duzzogunk kicsit egymásra, de ez, csak az „Ikrek” szélsőséges természetének tudható be. Igazi barátság szövődött köztünk, aminek a szála, remélem soha nem fog elszakadni! Mint a valódi ikertestvérek, kötődünk egymáshoz, szükségünk van egymásra. –
Ám többről, már szó sem lehet!
Még egy kicsit talán elidőznék „ismerkednék_ffi” kapcsolatánál…
Néhány hete, jelentkezett, hogy kint van Angliában. Mivel leánya ott lakik egy farmon, nála tölti a nyarat. Ha tudok, küldjek magamról képet, mert Ildikó kíváncsi rám - szeretné, ha lenne egy rendes kapcsolata… MSN- en írtunk egymásnak…
Egész éjszaka fent voltunk - nagyon kedves, aranyos volt – Írta, mennyire várja, hogy végre találkozzunk, személyesen is, meg mennyire szeret, és kért ne hogy mással foglalkozzak, várjak rá még haza jön, meg egy csomó ilyen kellemesen szédítő szöveg… Bár tudtam, hogy ez csak egy érzelmi ráhatás – hisz még nem is találkoztunk, hogy szerethetne? – azért mégis jó volt elhinni, bízni abban, hogy valóban így van. Úgy éreztem, Ő most végre az igazi lesz. – Fellegekben jártam a képzeletem szárnyain! - Küldtünk egymásnak új képeket magunkról, hogy mindig
együtt lehessünk…tervezgettük, mi lesz, ha haza jön, hogy fogunk találkozni. -
Szóval, mindent - amit jó volt olvasni – leírtunk egymásnak. - Persze, nálam megint „bekapcsolt” a fűtés! - Valószínű a távolság és az elérhetetlenség okozta; őrülten szerelmes lettem belé! Mégis valahogy éreztem, neki nem én kellek! Állandóan a súlyom, magasságom és a korom után érdeklődött, holott már ezerszer megbeszéltük, és a képeken is láthatta. Éreztem, a kétely benne lapul, hátha nem az vagyok akit ő lát bennem… azért végül is kedvesen köszöntünk el egymástól.
Néhány nap múlva, ismét MSN-en hívott. Folytattuk a NET szerelmet. Újra boldognak éreztem magam! Megnyugodtam, végre valahol már kiköthetek. – Hisz olyan csodálatos dolgokat írt, hogy szinte elvarázsolt! Csak lebegtem ég és föld között a mámortól, amint olvastam a sorait… Vártam nagyon, hogy végre itthon legyen, hisz Ő is írta, nem sokára haza jön. Szerettem volna megajándékozni azzal, hogy hosszú, társnélküli évek után, neki adom magamat, mint egy csitri lány, az első alkalommal. Égtem a vágytól, mikor lesz a beteljesülés….
Vasárnap volt, mikor jött egy hívásom MSN-re…”ismerkednék_ffi” írta: Hazajöttem Magyarországra!...Majd elájultam, ahogy a sorokat olvastam! – Istenem! – hogy mi játszódott le bennem akkor egy pillanat alatt, arra nincs szó, sem kifejezés! –
Zokogva sírtam, a boldogságtól: végre találkozunk!...az Övé leszek!...
Aztán írta, hogy marad Pesten, mert csak két napra jött haza Angliából, bizonyos ügyeket intézni. Utána megy vissza és majd csak ősszel, vagy akkor sem jön végleg haza. Rá kérdeztem: talán valami barátnő van a dologban? Azt válaszolta: „az is”.
Nem is tudom, mit éreztem. Talán düh, vagy bosszúság forrt bennem. –
Közömbös dolgokról, végig beszélgettünk, hajnali ötig. Meggyőzött, hogy akar velem találkozni, de nem most… Leplezve a nagy bánatomat és csalódásomat, igyekeztem mindent bevetni annak érdekében, hogy jól érezze velem magát. – Ami sikerült is, mert alig tudott elszakadni tőlem.
Néhány szóváltásra másnap délelőtt felhívott. Nagyon sietett. - Bár szerintem, csak azért hívott fel, mert észrevette, hogy én láthatom az ottlétét. - Hamar elköszöntünk.
Dolgozni mentem… Este,- mikor hazajöttem – kitört belőlem az indulat. Legszívesebben világgá menekültem volna a bánatom elől! Könnyeimtől alig látva írtam meg a mailt, melyben leírtam az összes kételyemet és aggályaimat vele szemben. Többek között azt is, hogy tudom, nem miattam van itthon, és igazándiból
nem is akar velem találkozni. Tudom, csak egy biztosíték vagyok, amit bármikor
kivághat egy rövidzárlat…és még egy csomó olyan dolgot, ami arra utalt, hogy nem engem keres..
Másnap reagált a levelemre. Azt írta: nem tudja elképzelni, miért írtam azt, amit leírtam. De Ő most siet, mert reggel megy a repülőgépe, és össze kell csomagolnia.
Majd azt is megírta, hogy Ő megtalálta önmagát, melytől visszatért az önbizalma, most boldog, és jól érzi magát… Mivel végre megszabadult egy rossz házasságból,
esze ágában sincs semmi komoly kapcsolatot létesíteni senkivel...élni akar!..és bejárni az egész világot! Hisz még elég fiatal (60 éves) ahhoz, hogy sok mindent kezdhessen az életével. Tehát ne számítsak semmire, hisz nem is ígért semmit, nincs szándékában senkiért feladni a függetlenségét, és nagyon sajnálja, hogy én ilyen „véresen komolyra” vettem ezt az egész históriát, nem akart hamis illúziókat ébreszteni bennem. Ám látja, hogy én „görcsösen” keresem a társat. Viszont ad egy jó tanácsot: ne a chat-en keressem a tartós kapcsolatot. stb…még éjfélig fent lesz, és mielőtt elmegy, megnézi a postáját a gépen. – Ezt úgy értelmeztem, hogy várja a válaszomat.
Fejre állt velem a világ! Már sírni sem tudtam, csak a torkom szorult el, fojtogatva.
Megírtam a választ. Őszintén mindent szépen, ahogy én képzeltem el az esetleges
találkozásunkat. Majd kívántam neki minden jót, és sok boldogságot, a leendő
kapcsolatához, amit majd egyszer létesíteni fog….
Éjfélig átküldtem...szívemet vasmarkába vette a fájdalom…
Gyorsan jött vissza a válasz: „Megkaptam leveled, örültem neki! Ha gondolod, várj rám! Én is akarok még veled találkozni, és akkor elolvasom majd a novelládat…
Puszi! Bandi.”
Bár egy szavát sem hittem, de kicsit megnyugtatott, hogy mégsem haraggal utazott vissza. Így volt jobb, hogy békességben váltunk el egymástól.
Dolgoztam utána három napot. Eszembe mindig csak Ő járt. Kegyetlenül féltékeny voltam és irigy mindenkire, aki csak a környezetében lehetett. Majd lassan megnyugodtam. Próbálok Rá várni, bár tudom hasztalan. Soha nem fogok vele találkozni, hisz Ő, nem az én világom!
Naponta megnézem a NET-en a postámat, hátha jön Tőle levél. De hiába!
Tegnap véletlenül megnéztem az imfóját a chaten. Az volt írva: utoljára belépve:
08.04. 16h. 45p.-kor. Engem, nem keresett!
Ma délelőtt ismét megnéztem, hogy jól láttam-e. Már azt írta: utoljára belépve:
08.05. 9h. 02p. Tehát valaki miatt, haza chatel… De az nem én vagyok!
Én megint a vesztes vagyok!...
Már elegem van a NET világából! A csodálatos technikából! a chat szobákból, az MSN-ből, skype-ból!...Többé soha nem akarok modern érzelmet! Elég volt belőle! Nem kell több NET szerelem!
Bencs Gizi
.
Az újabb csalódás után, NET elvonókúrába kezdtem. Ami abból állt, hogy két hétig, be sem kapcsoltam a gépet Felejteni akartam. Túl sok volt hirtelen egymásután a két
érzelmi veszteség. Annál is inkább, mivel - naivitásomnak köszönhetően - hajlamos vagyok hinni a kékmadárban! Aztán mikor elszáll előlem, szinte tragédiaként élem meg. Totál kiborít!...
Végül is némi kesergés után - lassan fel ocsúdva – erőt vettem magamon és kezdtem reálisan mérlegelni a helyzetemet… Egy frászt! - Mit kesergek én itt magamban? … Még annyi szép és jó történhet az életemben, mi a csudának vagyok úgy oda? - Majd az idő sodrása úgyis oda terelget, ahova éppen kell! - Arról nem is beszélve, hogy a munkahelyi és az itthoni teendőim után, csak kell nekem is valami kikapcsolódás! Mivel más lehetőségem nincs, azért van a gép, hogy legalább a szórakozási igényeimet kielégítsem vele. Melyek közül legkedvencebb időtöltésem az ismerkedés. Érdekes emberekkel lehet találkozni, véleményt cserélni és nem utolsó sorban, tapasztalatot gyűjteni, ami aztán sok esetben nagyon hasznos is lehet.
Felfüggesztettem a NET elvonást, határtalan időre. Végre bekapcsoltam a gépet!
Most viszont már nem akartam társat, csak néhány jó barátot szerettem volna szerezni, akivel jól el tudunk dumcsizni mindenről….
Így kerültem újra chatre, ahol most kizárólag a közösben leveleztünk, ismerkedtünk,
hasonló korú és sorsú nőkkel, férfiakkal. Semmi ”privizés” nem jöhetett számításba! Nagyon jól éreztem köztük magamat, hisz minden gondom - problémám elmondhattam és megkönnyebbültem a nyomasztó érzésektől.
Szívesen meghallgattak, sőt megvigasztaltak. Segítettek talpra állni! Rövid időn belül, sok kedves barátot találtam, akikkel rendszeresen beszélgettünk. Így, többek között:„halacska” „erika” „egyajándék” „rozianyu” „toncsika” „vargahugi” „Kati55” „szuszi” „öreg oszi” „sz138” „Tonyo” és nem győzném felsorolni a „nickeket” akikkel barátlistára is bejelöltük egymást. Volt köztünk egy DJ.” Leslie”. Jobbnál-jobb zenékkel szórakoztatott bennünket, amit küldhettünk is egymásnak. Már alig vártam mindennap, hogy géphez ülhessek! Mintha hazamentem volna közéjük…
Névnapomat olyan meghatóan ünnepeltük, hogy életemben nem felejtem el! Mikor felmentem hozzájuk, mindannyian köszöntöttek - győztem olvasni a sok kedves írást!
Majd „Leslie” küldte a kellemes, fülbemászó dallamokat. Aztán megbeszéltük, hogy mindenki vegyen elő egy pohár italt, és egyszerre igyuk meg az egészségemre….
Csúcs volt, ahogy érezni lehetett az ország minden részéről a szeretetet! Meglepetésnek, legtöbben „Smiley” – n küldtek tortát, virágot, vagy pohár sört jelképesen. Olyan volt, mint egy óriási házibuli!
Talán még soha nem volt ilyen boldog névnapom!
Ám az idő, gyorsan repült. Lassan egymásután elköszöntünk és kiléptünk. Örömmámorral hagytam el a ”chat szobát”. Abban a pillanatban rám klikkelt egy „ismerkednék-ffi” nick. Mivel jó volt a hangulatom, fogadtam. Cseverészni kezdtünk.
Kiderült, hogy nem is olyan messze lakik tőlem, elvált, egyedül él, nyugdíjas, meg ilyen ismerkedési szöveg… Hajnalig tartó tracsi lett belőle… De most óvatosabb voltam, nem engedtem közel az érzelmeimhez. Bár Ő rögtön, még az éjszaka el akart jönni hozzám, nem egyeztem bele. Elég lezser fickónak tűnt. Mivel elvált, meg élettársi viszonya is volt de megszűnt, így meg volt róla a magam kis véleménye.
Szóval, nem kértem belőle. Úgyis köszöntünk el egymástól, hogy semmi találka, csak ha véletlenül összefutunk a chaten.
Néhány alkalommal utána még próbálkozott, de nálam nem volt semmi jelentősége.
Valahogy éreztem, hogy nem egy komoly pasi. Csak esetleg egy lennék neki a sok közül. Nekem meg ez éppen nem hiányzott. Abba is maradtak a beszélgetéseink…
Közben, egy idő után már nem elégedtem meg azzal, hogy csak”chatelek”; ezért tovább böngésztem a „világháló” nyújtotta, milliónyi lehetőségen. Így jutottam el Canadahun-ra. Mivel nagyon szimpatikusnak tűnt, regisztráltam. Fórumokon szólhattam hozzá a témákhoz, nyithattam saját „topicot”, egy csomó versemet is feltehettem, - ami örömmel töltött el, mert a világon mindenütt láthatják -. Tehát igen kellemes időtöltésnek találtam.
Egyszer valahogy észre vettem, hogy ott is van chat. Gondoltam megnézem, milyen lehet és kikkel lehet ott cseverészni… Öcsi fiamat rögtön hívtam is telefonon, hogy segítsen valahogy bejutnom. Ő készségesen segített. „ Skype”-on tartottuk a kapcsolatot, közben lépésről-lépésre levezérelte, mit kell tennem. Egyszer csak egy érdekes csergő hang hallatszott ajtócsapódás kíséretében, és máris egy chat szoba kellős közepén találtam magam. Minden más volt, mint a megszokott chat.hu-n. Azt sem tudtam hirtelen, hol vagyok! Nagy zavaromban – mikor megláttam a nickemet –
Saját magamnak köszöntem: „Szia Gizkó52!” Gondolom, nagyon nevetséges lehettem, mert egyikőjük megjegyezte: „Jó, hogy köszöntél magadnak!” Eléggé elszégyelltem magam, aztán azért újra köszöntem: „Jó estét mindenkinek!” Így már más volt. Mindannyian üdvözöltek. Majd látva az esetlenségemet, rögtön hozzám lépett egy nick „atapata”. Megkérdezte, segíthet-e valamiben. Elmondtam, most járok itt először és igazándiból, nem is tudom, mit akarok. Nagyon kedves és segítőkész volt. Beszélgettünk. Először arra gondoltam, biztosan valami diákok,
mert egyik a tételekről meg a vizsgákról írt valamit egy másik beszélgető partnerének. Ezért, olyan stílusban kezdtem én is beszélgetni velük, óvatosan, puhatolózva.
Hamarosan kiderült, hogy szinte mind az én korosztályom, és nem csak Magyarországról, hanem a világ minden tájáról, ahol élnek magyarok. Ezen aztán kicsit neki bátorodtam és igyekeztem bekapcsolódni a beszélgetésbe. Jól el is fáradtam agyilag, a sok új információtól!
Másnap már egyedül mentem hozzájuk. Már sokkal bátrabban ismerkedtem mindenkivel. Tetszett, ahogy befogadtak maguk közé. „Atapata” ott volt, ettől biztonságban éreztem magam, mert vele beszéltem a legtöbbet és éreztem, hogy igazán őszinte és mindenben segít, amit nem tudok. Nem volt feleslegesen bőbeszédű, de nagyon kellemes és udvarias volt velem…
Ahogy teltek – múltak a napok, hetek, már egyre inkább elmaradtam a Chat.hu-ról.
Néha ugrottam csak fel, azért, hogy beköszönjek a barátaimnak, és már rohantam is Canadára. Valahogy ott éreztem igazán otthon magam. Mintha egy új hazába költöztem volna. Romantikus volt!
Egyszer csak azon kaptam magam, hogy egyre szimpatikusabb számomra „atapata”.
Valószínű a többiek is észre vehették, mert hagyták, hogy mi ketten cseverészünk.
Újra izzani kezdett szívemben a szunnyadó parázs… Félelemmel töltött el, hogy újra belekeveredek valami érzelmi szálba. Próbáltam visszafogni magamat, de nem tehettem ellene. Két napnál tovább nem bírtam, hogy ne találkozzunk.
Úgy gondolom, „atapatának” sem lehettem közömbös, mert MSN-re és Skype-ra felvettük egymást, mailt és telefonszámot cseréltünk, mellyel biztosítottuk az elérhetőséget.- Tehát minden felsorakozott a starthoz!
„Atapata” igen titokzatos egyéniség volt. Nem akart megnyílni. Ezzel még jobban megmozgatta a fantáziámat. A segítőkészsége meg egyenesen lenyűgözött! – ahogy igyekezett, minél - többet elmagyarázni a NET világáról, hogy jobban átlátható legyen nekem is… Arról meg nem is beszélve, mikor észrevettem, hogy a többi nő is rajong érte, még vonzóbb lett! - Féltékeny voltam, ha valaki szólt hozzá. Szerettem volna kisajátítani, hiába tiltakozott az eszem ellene!
Csodálatos májusi éjszaka volt... Siettem haza a munkából, hogy újra találkozzak „atapatával”. Már nem chaten, hanem MSN-en. Alig bekapcsoltam a gépet, már jött egy üzenet: „ismerkednék_ffi” virtuális puszit küldött. Na,- mondom – jól van! Csak hadd küldjön! Engem ugyan ő már nem érdekel! - Aztán nézem a postámat az Outlok-on, szóhoz sem tudtam jutni! „jadrano” küldött levelet! - Mi a csuda történt itt ma? Mindenki velem szórakozik, ennyi idő után? Bolondját akarják járatni velem? -
Egyébként is haragban voltunk! Mit akar még tőlem? – azért kicsit izgatta a fantáziámat, vajon mit írhatott? - Gyorsan fel is bontottam a küldeményt. Valami érthetetlen ákombákom, politikai szöveg volt… na, több sem kellett! Amellett, hogy kukába dobtam a levelet, írtam egy olyan választ, amit magam is durvának találtam.
Mélyen felháborodtam, hogy mit képzel ő magáról? Ennyi ideig tudomást sem vett rólam, most meg ilyen hiábavalóságokkal zaklat! Hagyjon engem békén! Már túl vagyok az általa okozott lelki sérelmeken, ne zavarjon többé. Eszébe ne jusson soha, hogy létezem!
Az idő, közben jól elsietett. Elég későre járt, de azért még felugrottam Canadára.
„Atapata” nem volt ott. MSN-en sem… na, kezdődik az érzelmi harc! – gondoltam -.
Egész éjszaka nem tudtam aludni! Ismét jöttek a kellemetlen aggodalmaim. Másnap, egésznap keseregtem. Annál is inkább, mert tudtam „atapata” nem fog keresni, hisz meg is mondta, hogy ő soha senkit nem keres. Aki akarja, bármikor megtalálja. Ha nem éjszakába nyúlik. Nem találkoztunk megint… Szenvedtem ugyanúgy, mint az előző két alkalommal. Bár őt sem láttam, de annyira bennem élt, hogy lehetett volna bármilyen rút külseje, nem érdekelt. Lelkiekben kötődtem hozzá. Egyre – jobban vágyódtam utána.
Újabb nap következett. Munkába menet előtt, felugrottam megnézni a postámat. Ott volt tőle egy csodálatosan szép zenés „pps”, Mellé a szöveg: „Szép napot!” Azt sem tudtam, mit tegyek örömömben! Ekkora boldogságot már rég éreztem szívemben.
Gondolt rám, tehát számítok neki!
Örömmel végeztem dolgaimat a munkahelyen. Türelmetlenül vártam az estét, hogy rohanhassak hozzá… Végre hazakerültem! Még vacsora sem kellett, irány „atapata”.
Istenem, de boldogan cseverésztem vele! - Ám valahogy mindig olyan távolság tartó
volt, - soha nem engedett az érzelmeihez közelíteni. Ilyenkor mindig másra terelte a szót. Egyetlen egyszer sem adott biztatást, hogy valamit is remélhessek. Ugyanakkor, elengedni sem akart. Mire egyszer rákérdeztem, családja van-e. Nem volt egyértelmű a válasza. Bár elmondta, hogy felnőtt gyermekei, és unokája van, de a feleségéről nem igazán akart beszélni. Soha nem úgy mondott semmit, mintha valaki lett volna körülötte. Ezért úgy értelmeztem, hogy talán nem is élnek együtt. Minden esetre sokkal visszafogottabb lettem vele szemben, ha nehezemre is esett…
Újra többet jártam vissza a régi, „chatelő„- barátaimhoz, akik örömmel fogadtak. Ám nekem már nem volt ugyanolyan, mint azelőtt.
Egyik ilyen alkalommal, észre vettem „ismerkednék_ffi”-t. - Nocsak! De rég láttam!
Rá klikkeltem. Ő szívesen fogadott. Igen kellemesen elbeszélgettünk, éjszakába nyúlóan. Majd a vége felé, stílust váltott és célra törően elmondta, mit akar tőlem. Nekem ez kicsit furcsa volt, ami miatt eléggé zavarban is voltam. Gondolom próbatétel akart lenni, miként viszonyulok, az effajta modorhoz. Aztán hamar el is köszöntem tőle… Másnap ismét találkoztunk. Egyre izgalmasabbak lettek a beszélgetéseink. Már fényképet is küldtünk egymásnak. - Közvetlenebbek lettünk egymáshoz. Sok magánjellegű témát is megbeszéltünk. - Tehát minden őszintének tűnt. Valahogy mégis úgy éreztem, neki nem társra van szüksége, hanem csak partnert keres, bizonyos célokra. Engem ez módfelett zavart, mert én viszont egy igazi társra vágytam. Így aztán maradtam a kételyek közé beszorulva… Hogy mennyire jól éreztem, az csak később igazolódott be!
Néhány napig nem jelentkezett. Ismét többet mentem „atapatához”, de már vele is elveszett a varázs. Csak barátként és „ikertestvérként” beszélgettünk. Ugyanis kiderült, hogy ő két nappal idősebb nálam. Küldött egy kisfiúkori fotót magáról, és Öcsi fiam úgy összehozta az én kislánykori képemmel, mintha ikrek lennénk. Ráadásul „Ikrek” csillagjegyben születtünk.(csodálatos kép lett! )
Egy szép napon, mikor felmentem a NET-re, megszólalt a skype-om. Uram fia! Megint „jadrano”! Fogadtam a hívást. Nagyon egyedül volt és eszébe jutottam.
Elmondtam neki, hogy milyen lelki sérülést okozott nekem és már semmi vonzalmat nem érzek iránta. - Persze, belül azért nem voltam ennyire tisztába magammal. Kicsit felkavart, de nem mutattam. – már megint hajnalig tartó tracsi lett az eredménye! Felidéztünk mindent, ami kettőnket összekötött. Elküldtem az írásokat, amik róla szólnak, hozzá írtam versben és prózában. Aztán együtt elemeztük… Nagyon kellemes volt újra vele! Már azt hittem ott folytatódik a „chat románc”, ahol abba hagytuk néhány hónapja. Őszintén örültünk egymásnak! - Másnap mikor beléptem, ismét hívott. Kellemesen csevegtünk mindenről, hisz vele mindig kimeríthetetlen volt a témánk.
Többek között, szóba hoztuk, kinek volt ez alatt az idő alatt valami kapcsolata.
Természetesen mindketten azt mondtuk, nem volt… Az én esetemben, valóban konkrétan nem volt, hisz „atapata” nős volt, „ismerkednék_ffi” pedig szerintem egy Casanova, akire nem lehet számítani komolyabban. - Amint így vesézgettük a dolgokat, megszólalt „jadrano” telefonja. Elnézést kért, mivel egy fontos hívása van. Majd később folytatjuk a beszélgetést. Jó, rendben! Semmi gond!
Viszont a skype-ot, nem kapcsolta ki, ezért akaratom ellenére is mindent hallottam.
Bár nem illő és nem is szokásom, másokat kihallgatni, most mégis megtettem.
Rögtön azzal kezdte: „ Szia, nyuszkó–muszkó! Már vártalak! Nagyon hiányzol. Szeretlek még mindig ugyanúgy, mint azelőtt. Soha nem tudnék rajtad kívül mást szeretni. Elkészült a popsi simogató, tudod milyen jó volt édesem, mikor itt voltál. Alig várom, hogy itt legyél újra velem. Csak Te kellesz és senki más!- és így tovább…
A lélegzetem elállt ezek hallatán! Reszketve hallgattam, vagy két órán keresztül az édelgésüket. Meg sem mertem moccanni, nehogy észre vegyék, hogy ott vagyok vonalban… Ilyen csalárdságot! Még azelőtt mondta, hogy nincs senkije, nem is akar.
Magányos. - és most ez mi? A valóság bizonyítéka! - Én meg még sajnáltam is, szinte ellágyultam vele szemben, és tessék! Itt az átverés! - Nem tudtam napirendre térni. Mit akar most akkor tőlem? Miért hívogat újra? Miért tölti velem az idejét, miközben az enyémet rabolja? - Dühöngtem! Forrt bennem az indulat! Mindenkit gyűlöltem: „atapatát”, „ismerkednék_ffi”-t, „jadranot”, barátokat, egyáltalán mindent, úgy ahogy van! - Haragudtam, szinte az egész világra!
Két nap, ismét nem mentem fel a NET-re. „Atapata” ez idő alatt, ismét küldött egy csodaszép pps-t. Így, mégis fel kellett mennem, megköszönni. Ám még mindig a dühödt közöny élt bennem, mindenki iránt. Talán két hét is elmúlt, mire kezdtem ráébredni, hogy milyen butaság, amit teszek… Hisz persze, hogy „jadrano” is azt keresi, neki mi a jó! Ugyan úgy, mint én, vagy más. Miért kellene nekem ezért rá haragudnom? - hisz engem, már nem is igazán érint az egész dolog!
Szánalmas volt, ahogyan pitizett annak a másik nőnek. Aztán ugyan az a sablonos szöveg, amit már kapásból mond el mindenkinek, nevetségesen hangzik!
Már, szinte sajnáltam a lelki szegénységéért!
Ahogy így elmélkedtem, a skypeom, hívást jelzett. „jadrano”. Fogadtam. Viszont egy szóval sem említettem, a hallottakat. Annyit kérdeztem csak, hogy mi újság vele?
Talált-e már valakit? „Jadrano” megnyílott. Elkezdett mesélni - végre, őszintén kitárt minden titkát, búját - bánatát Látszott rajta, hogy megkönnyebbült, mint mikor gyónás után megtisztul a lélek és felszabadul a nyomasztó érzésektől. - Nagyon örültem, hogy éppen nekem mondta mindezt el. Igyekeztem meg vigasztalni és büszke voltam magamra, hogy milyen nagylelkűen meg tudtam beszélni vele minden problémáját.
Ekkor villant fel először bennem: milyen jó, hogy nem történt köztünk semmi! Bár nehéz volt átvészelni, de egy rossz szerelmi kapcsolat helyett, találtam egy igazi jó barátot! – Aki, azóta is szinte naponta hív, törődik velem, átsegít a nehéz, gondterhelt napjaimon. Éjszakákon át skype-on tartjuk a kapcsolatot, és együtt szörfözünk a NET világában, jókat derülve egy-egy csintalanságon!
Múlt napokban, hazaköltözött az elvált felesége. Azonnal hívott és elmesélte…
Nagyon letört volt. Valószínű - oldódásként – kicsit többet ivott a kelleténél - egész
éjszakán át, fent voltam vele, nehogy valami visszafordíthatatlan őrültséget kövessen el. Csak beszéltem és beszéltem, egyfolytában hozzá, hogy a figyelmét eltereljem.
Majd hajnali ötkor, ahogy hallgatta a mesémet, kicsit felhorkantott; elaludt a gép előtt.
Hogy biztos legyek alszik, kicsit szólítgattam, de nem ébredt fel. Szegény öreg mackó barátom! Megnyugodott. Kimondhatatlan boldogság töltötte el szívemet! A „felismerés”! - Ismét képes vagyok segíteni másokon, amikor szükségük van rá! Kikapcsoltam a skype-ot – „jadrano” igazi barátom lett! Bár ötszáz kilométer a távolság, mi elválaszt bennünket, de a barátság szála összeköt, valószínű örökre minket. Itt van velem, és én ott vagyok vele, ha szükséges…
„Atapatával” egy hete, hogy megbeszéltük a titokzatos dolgokat. Végre elmondta,
boldog házasságban élnek feleségével, akit annak idején, szerelemből választott ki ezer közül és vette feleségül. Együtt öregedtek meg, elnéz minden kis hóbortját, szeszélyét, jó feleség. Semmiben nem gátolja, hisz úgyis tudja, hogy nem hagyná el soha, senkiért. – Így vele is megmaradt a barátságunk, bár még kicsit itt-ott döcög a szekér, de végül is mindig kitalálunk az egyenes útra. Most is naponta felkeresem. Nekem Ő a lelki támaszom! Ugyanúgy,- ha szükséges – én is igyekszem, rossz napjaiban átsegíteni a krízis helyzeteken… Van, hogy néha duzzogunk kicsit egymásra, de ez, csak az „Ikrek” szélsőséges természetének tudható be. Igazi barátság szövődött köztünk, aminek a szála, remélem soha nem fog elszakadni! Mint a valódi ikertestvérek, kötődünk egymáshoz, szükségünk van egymásra. –
Ám többről, már szó sem lehet!
Még egy kicsit talán elidőznék „ismerkednék_ffi” kapcsolatánál…
Néhány hete, jelentkezett, hogy kint van Angliában. Mivel leánya ott lakik egy farmon, nála tölti a nyarat. Ha tudok, küldjek magamról képet, mert Ildikó kíváncsi rám - szeretné, ha lenne egy rendes kapcsolata… MSN- en írtunk egymásnak…
Egész éjszaka fent voltunk - nagyon kedves, aranyos volt – Írta, mennyire várja, hogy végre találkozzunk, személyesen is, meg mennyire szeret, és kért ne hogy mással foglalkozzak, várjak rá még haza jön, meg egy csomó ilyen kellemesen szédítő szöveg… Bár tudtam, hogy ez csak egy érzelmi ráhatás – hisz még nem is találkoztunk, hogy szerethetne? – azért mégis jó volt elhinni, bízni abban, hogy valóban így van. Úgy éreztem, Ő most végre az igazi lesz. – Fellegekben jártam a képzeletem szárnyain! - Küldtünk egymásnak új képeket magunkról, hogy mindig
együtt lehessünk…tervezgettük, mi lesz, ha haza jön, hogy fogunk találkozni. -
Szóval, mindent - amit jó volt olvasni – leírtunk egymásnak. - Persze, nálam megint „bekapcsolt” a fűtés! - Valószínű a távolság és az elérhetetlenség okozta; őrülten szerelmes lettem belé! Mégis valahogy éreztem, neki nem én kellek! Állandóan a súlyom, magasságom és a korom után érdeklődött, holott már ezerszer megbeszéltük, és a képeken is láthatta. Éreztem, a kétely benne lapul, hátha nem az vagyok akit ő lát bennem… azért végül is kedvesen köszöntünk el egymástól.
Néhány nap múlva, ismét MSN-en hívott. Folytattuk a NET szerelmet. Újra boldognak éreztem magam! Megnyugodtam, végre valahol már kiköthetek. – Hisz olyan csodálatos dolgokat írt, hogy szinte elvarázsolt! Csak lebegtem ég és föld között a mámortól, amint olvastam a sorait… Vártam nagyon, hogy végre itthon legyen, hisz Ő is írta, nem sokára haza jön. Szerettem volna megajándékozni azzal, hogy hosszú, társnélküli évek után, neki adom magamat, mint egy csitri lány, az első alkalommal. Égtem a vágytól, mikor lesz a beteljesülés….
Vasárnap volt, mikor jött egy hívásom MSN-re…”ismerkednék_ffi” írta: Hazajöttem Magyarországra!...Majd elájultam, ahogy a sorokat olvastam! – Istenem! – hogy mi játszódott le bennem akkor egy pillanat alatt, arra nincs szó, sem kifejezés! –
Zokogva sírtam, a boldogságtól: végre találkozunk!...az Övé leszek!...
Aztán írta, hogy marad Pesten, mert csak két napra jött haza Angliából, bizonyos ügyeket intézni. Utána megy vissza és majd csak ősszel, vagy akkor sem jön végleg haza. Rá kérdeztem: talán valami barátnő van a dologban? Azt válaszolta: „az is”.
Nem is tudom, mit éreztem. Talán düh, vagy bosszúság forrt bennem. –
Közömbös dolgokról, végig beszélgettünk, hajnali ötig. Meggyőzött, hogy akar velem találkozni, de nem most… Leplezve a nagy bánatomat és csalódásomat, igyekeztem mindent bevetni annak érdekében, hogy jól érezze velem magát. – Ami sikerült is, mert alig tudott elszakadni tőlem.
Néhány szóváltásra másnap délelőtt felhívott. Nagyon sietett. - Bár szerintem, csak azért hívott fel, mert észrevette, hogy én láthatom az ottlétét. - Hamar elköszöntünk.
Dolgozni mentem… Este,- mikor hazajöttem – kitört belőlem az indulat. Legszívesebben világgá menekültem volna a bánatom elől! Könnyeimtől alig látva írtam meg a mailt, melyben leírtam az összes kételyemet és aggályaimat vele szemben. Többek között azt is, hogy tudom, nem miattam van itthon, és igazándiból
nem is akar velem találkozni. Tudom, csak egy biztosíték vagyok, amit bármikor
kivághat egy rövidzárlat…és még egy csomó olyan dolgot, ami arra utalt, hogy nem engem keres..
Másnap reagált a levelemre. Azt írta: nem tudja elképzelni, miért írtam azt, amit leírtam. De Ő most siet, mert reggel megy a repülőgépe, és össze kell csomagolnia.
Majd azt is megírta, hogy Ő megtalálta önmagát, melytől visszatért az önbizalma, most boldog, és jól érzi magát… Mivel végre megszabadult egy rossz házasságból,
esze ágában sincs semmi komoly kapcsolatot létesíteni senkivel...élni akar!..és bejárni az egész világot! Hisz még elég fiatal (60 éves) ahhoz, hogy sok mindent kezdhessen az életével. Tehát ne számítsak semmire, hisz nem is ígért semmit, nincs szándékában senkiért feladni a függetlenségét, és nagyon sajnálja, hogy én ilyen „véresen komolyra” vettem ezt az egész históriát, nem akart hamis illúziókat ébreszteni bennem. Ám látja, hogy én „görcsösen” keresem a társat. Viszont ad egy jó tanácsot: ne a chat-en keressem a tartós kapcsolatot. stb…még éjfélig fent lesz, és mielőtt elmegy, megnézi a postáját a gépen. – Ezt úgy értelmeztem, hogy várja a válaszomat.
Fejre állt velem a világ! Már sírni sem tudtam, csak a torkom szorult el, fojtogatva.
Megírtam a választ. Őszintén mindent szépen, ahogy én képzeltem el az esetleges
találkozásunkat. Majd kívántam neki minden jót, és sok boldogságot, a leendő
kapcsolatához, amit majd egyszer létesíteni fog….
Éjfélig átküldtem...szívemet vasmarkába vette a fájdalom…
Gyorsan jött vissza a válasz: „Megkaptam leveled, örültem neki! Ha gondolod, várj rám! Én is akarok még veled találkozni, és akkor elolvasom majd a novelládat…
Puszi! Bandi.”
Bár egy szavát sem hittem, de kicsit megnyugtatott, hogy mégsem haraggal utazott vissza. Így volt jobb, hogy békességben váltunk el egymástól.
Dolgoztam utána három napot. Eszembe mindig csak Ő járt. Kegyetlenül féltékeny voltam és irigy mindenkire, aki csak a környezetében lehetett. Majd lassan megnyugodtam. Próbálok Rá várni, bár tudom hasztalan. Soha nem fogok vele találkozni, hisz Ő, nem az én világom!
Naponta megnézem a NET-en a postámat, hátha jön Tőle levél. De hiába!
Tegnap véletlenül megnéztem az imfóját a chaten. Az volt írva: utoljára belépve:
08.04. 16h. 45p.-kor. Engem, nem keresett!
Ma délelőtt ismét megnéztem, hogy jól láttam-e. Már azt írta: utoljára belépve:
08.05. 9h. 02p. Tehát valaki miatt, haza chatel… De az nem én vagyok!
Én megint a vesztes vagyok!...
Már elegem van a NET világából! A csodálatos technikából! a chat szobákból, az MSN-ből, skype-ból!...Többé soha nem akarok modern érzelmet! Elég volt belőle! Nem kell több NET szerelem!
Bencs Gizi
.
Sziasztok!
Tudom, így a nyár közeledtével elég furcsa most közkincsé tenni, remélem azért most is tud aktuális lenni:
Vízkereszt után....
Szürke huvös januári nap volt. A nap már napok óta vastag szürke felhopaplanba bújt, a szél ködrongyokat hajszolt piszkos, lucskos hó szegélyezte az utakat, városokat, ahol ha nyögve is, de újra megindult az élet. Az eltelt ünnepek halvány emléknyomatai még ott motoszkáltak valahol, hallottuk még a karácsonyi harang távoli bongását és valahol ködösen még ott derengett egy jászol, benne a kisdeddel. A szilveszteri vigalmak is távolba repültek, és az évet kezdo nap tétova semmittevo fejfájó hangulata is már a múlté lett.
Kora este indultam haza, még akadt némi fény, de egyre jobban sötétedett, mintha a téli éj fekete serege hajtaná uralma alá a világot, a nap is véresen izzón hagyta el rövid sétája birodalmát.
Fáradt is voltam, sehogy se akaródzott visszatalálni a munka ritmusába. Valahol még bennem is csengett a Csendes éj utolsó pár hangja, és nem találtam sem magam, sem a világot, nem értettem hová tuntek a december végi titokzatosan szép napok, amikor minden ráér, a munkában töltött percek is magukban hordozzák a pihenés, a könnyedség, a lazítás pillanatait.
Bárki jön, örömmel fogadjuk, szóba sem jönnek a rideg számok, kimutatások, és számlák fénytelen világa, mindenki a családról mesél, az elmúlt évrol, szépségeirol, örömeirol.
Napról napra lazult a kötelesség kemény köteléke, és egyre kevesebbet jelent a munka, mintha valami nagy világcsoda lenne készüloben.
Ezzel ellentétben most mindenki mogorva, fáradt, nyugös, és alig várja, hogy védet érjen egy nap, és jöjjön a következo szürke hétköznap, mely már jobban és egyre erosebben hordozza magában a tavasz jöttét.
Ám a tavasz még messze, bosszankodtam én is, sosem lesz vége ennek a szürke barátságtalan testet - lelket zsaroló idoszaknak. Minden olyan távoli, kihalt rideg, lesz itt még tavasz?
Borzongva húztam szorosabbra a kabátot, még a gallért is felhajtottam, kutya hideget hozott ez a január!
-Hova rohansz barátom?- csendült ekkor egy ismeretlen, ám barátságos hang. Meglepodve kaptam fel a fejem a saját kis dohogásomból.
-Ki mer szórakozni velem? – gondoltam én, csak lássam meg, jól beolvasok neki, mit képzel nem elég ez a barátságtalan nap, meg a metszo szél, pont most akar trafikálni velem itt az utca közepén, mintha langy május este lenne?
Akárhogy is tekintgettem senkit nem láttam. Az utca üres, lassan teljesen besötétedik, néhány magányos autó didergett mellettem, másik oldalon kukák vártak a jobb sorsukra, köztük egy kidobott, levitézlett kis fenyo álldogált.
-No, veled is jól elbántak, kispajtás – gondoltam- leszerepeltél, most már senkinek nem kellesz, kutya nem törodik veled.
- Biztos vagy te ebben?- újra az elobbi hang- Legalább köszönj vissza, te mamlasz, ha már semmit nem értesz.
Ez már több a soknál! Igaz nem olyan rég jól meglocsoltuk az óévet, borral ágyaztunk az újnak, de azóta már sok ido eltelt, inni nem ittam, talán belebolondultam a szürkeségbe?
-Most meg miért vágsz olyan ijedt képet? Igen én szóltam hozzád innen a kukák közül.
-De hát a…..Á!- vetettem el a gondolatot. Bolondság. Itt fagyoskodom, mikor otthon kellemes meleg és egy csésze jó tea vár, és azt hiszem kidobott fenyok beszélnek hozzám?
-Ha nem hát nem, pedig gondoltam búcsúzóul adok neked még valamit, és talán általad sokaknak.
Ez már több a soknál! Úgy tettem mintha cipomet kötném-törölném, leguggoltam és halkan suttogtam:
-Ugyan mit adhatnál te? Egy marok tulevelet, meg pár száraz ágat?
- Megértelek, hogy így gondolod, de figyelj csak rám egy kicsit! Elárulok neked egy titkot, mégpedig egy nagyon nagy titkot, ami nagyon egyszeru, de alig páran tudják. A szeretetre gondolok.
Nem tudtam sírjak, vagy nevessek? Itt térdelek, leplezve, hogy egy fával beszélgetek, és o meg jön nekem ezzel. Tisztára úgy éreztem magam mint a kisherceg repülose.
Majd egy hirtelen jött ötlettol vezérelve mégis maradtam! Ki tudja, úgysem jön senki erre, hátha tényleg érdekes amit mondani akar, hát halljuk!
-Hajolj közelebb picit –súgta a fa – mert nekem már nincs sok vissza, nemsokára meghalok!
Lelassultak cipofuzommel babráló kezeim, és hirtelen összeszorult a szívem. Itt fekszik a sárban, lucsokban ez a kis fa, néhány kifosztott szaloncukor-papír a szemfedoje, és tolem búcsúzik.
-Egyet se félj pajtás- gondoltam-, hazaviszlek, vízbe teszlek, és ha lesz majd gyökered tavasszal kiültetlek a kertbe!
- Ennyire nem érted?- sóhajtotta – én végigfutottam a pályám, teljesítettem a feladatot, hagyd meg a méltóságát, kérlek!
-Én nem értelek! A szeretetrol akarsz nekem mesélni, amikor megérint a sorsod, és szeretetbol megmentenélek, akkor te tiltakozol?
- Azt hiszem tényleg semmit nem tudsz a szeretetrol! Ezt nem szeretetbol tennéd! Nem mered, tudod felvállalni a sorsom, és ha úgy érzed, durván beleavatkozol az életembe, akkor jót teszel? Ne szeretetbol tennéd, hanem csak közönybol, ez is megvolt, lépjünk tovább!
De mit is várnék toletek, emberektol? Már november óta szajkózzátok, jön a karácsony a szeretet ünnepe! Október óta szívjátok a fogatok, már megint itt van, mennyibe fog ez nekem kerülni! Majd elindultok boltról boltra, és megpróbáljátok a körülöttetek élok iránt érzett kötelezettséget ajándékba önteni, az árával arányos a kapcsolat közelisége. A szeretet ünnepére vesztek egymásnak mindenféle múlandó tárgyat, mert ezzel örömöt akartok szerezni. De milyen áron? Egymást lökdösve, tülekedve harcoltok, nem néztek se idosebbet, se gyengébbet, csak elszántság van bennetek, melyet a pénztárcátok vastagsága ad. Készek vagytok ökölharcra menni egy-egy ajándékért, nem is érzékelitek azt a bánatot, szomorúságot, amit ezzel a többieknek okoztok. Csak a gogös ide nekem mindent! Ezek vagytok, hogy aztán majd áhítatos arccal adjátok oda egymásnak egy fenyofa elott, de fejetekben már teljesen már jár, a vacsora, meg az üres társalgás, netán a bosszankodás, miért is vettem ennyit, hisz o csak ennyit vett, de magával az ünneppel nem tudtok mit kezdeni! Sóvárogva nézitek a boldogságtól csillogó gyerekszemeket, és tudjátok ok éreznek valamit, megérinti oket, amirol nektek már fogalmatok nincs. Mit is jelent a karácsony nektek? Ami állítólag a szeretet ünnepe? Hol van itt a szeretet? A költekezésben? A lökdösodésben? Vagy abban a két pusziban ami alatt teljesen máshol jár az eszetek?
Hirtelen elakadt a hangja! Észre sem vettem, hogy a földön ülök már, egy kidobott kartondobozon, csak gyorsan a fenyo alá nyúltam, megemeltem, mintha ember lenne, és aggódva néztem rá.
-Állíts fel kérlek-súgta alig hallhatóan. Gyorsan megtettem! Lassan újra beszélni kezdett.
Tudod én már születésemtol fogva tudtam milyen sors vár rám. Társaim fent a hegyek hatalmas rengetegeiben évtizedekig vidáman élnek, míg én alig vagyok kilenc éves.
Mégsem bánkódom, kicsit sem! Sokkal szebb és nagyobb feladat jutott nekem!
Mikor közeledett az ünnep, akkor kivágtak. Jajj! Az nagyon fájt! Éreztem, ahogy lassan folyik el belolem az élet, de gyantám védon dermedt halálos sebemre, így védelmezett. Majd egy családhoz kerültem, ahol már napok óta titokban készült sokminden. Tudtam, hogy meg kell halnom, ám azt is tudtam, hogy ezért nagy árat kapok cserébe. Gyönyöruen feldíszítettek, egy csomó színes üveggömb, figura került rám, szaloncukor, angyalhaj, gyertya csillagszóró.
Lassan besötétedett, egyre izgatott voltam, csúcsdíszemmel átláttam egy szomszédos házba, ahonnan boldog zsivaj szurodött át. Ekkor lágyan megszólalt egy kis csengo. Meggyújtották ágaimon a gyertyákat csillagszórókat, és puhán, bársonyosan szálltak a dal hangjai
”…drága, szent éj…” Én ott álltam talpig díszben, elottem három kisgyerek, boldogságtól csillogó szemmel, áhítatosan néztek rám. Lábaim elott csomagok hevertek, ám ez senkit nem érdekelt, csak engem néztek, és éreztem, bennük most születik a csoda. Valami nagyon elszorult bennem, és gyantasebem újra felszakadt, könnyezni kezdett. Tudtam, hogy maszatos kis kezek remegve fogják rólam leszedni az összes szaloncukrot, almát, habkarikát, hogy boldogan tömhessék az örökké enni tudó kis szájakba. Kicsit sem fájt, hogy minden ékem elveszik, hisz ezért vagyok. Azért születtem, és kerültem ide. Soha nem volt semmim, még madár sem fészkelt rám, mert tudták, rövid él4etu leszek, mennem kell! Ó, pedig hogy szerettem volna, csak egy icipici fészket, ami kicsit az enyém is, hogy óvtam volna, akár életemet adtam volna érte. Nem adatott meg. Ott álltam talpig ékben cicomában, de ez is csak azért hogy másoknak adhassam, hisz errol szól az életem. Majd véget értek az ünnepek, lecsupaszítottak megint, és ide kerültem. Annak az estének a szépségét, megható jóságát soha senki nem tudja elvenni tolem, hisz ezért megéri élni. Szerettem oket, mert le tudtam mondani fontos dolgokról, fel tudtam magam áldozni értük, és bár soha nem volt semmim, most mégis gazdagabb vagyok bárkinél!
Ott ültem a fa mellett, és lassan simogattam az ágait, hogy mitol, nem tudom, de olyan furcsán viszkettek szemeim. Csak ültem ott, és néztem ahogy ellobbannak benne az élet utolsó lángjai, és éreztem azt a hatalmas boldogságot ami eltöltötte!
-Érted e most már, mi a szeretet? –súgta alig hallhatóan.
-Igen megértettem, és nagyon megjegyzem- mondtam, hisz éreztem, mintha tüzes tuvel karcolták volna belém szavait.
-Akkor jó! Most már tényleg nyugodtan megyek el, de elotte még egy utolsó példát adok neked. Nyúlj csak ide be az ágamhoz!
Egy kis szaloncukor lapult ott, ami elkerülte mindenki figyelmét.
-Neked adom- lehelte alig hallhatóan –mert így biztos emlékezni fogsz a szavaimra, én pedig úgy halok meg ahogy leéltem az életem, nincstelenül, de boldogan!
Mintha lágy szello hajlította volna, szép lassan eldolt, és egy utolsó sóhajtással elszállt belole az élet. Én ott ültem némán, összetörten, az utolsó kincsével kezemben. Akkor lelkemben bocsánatot kértem tole, hisz ekkor értettem meg igazán ot.
Tudom, így a nyár közeledtével elég furcsa most közkincsé tenni, remélem azért most is tud aktuális lenni:
Vízkereszt után....
Szürke huvös januári nap volt. A nap már napok óta vastag szürke felhopaplanba bújt, a szél ködrongyokat hajszolt piszkos, lucskos hó szegélyezte az utakat, városokat, ahol ha nyögve is, de újra megindult az élet. Az eltelt ünnepek halvány emléknyomatai még ott motoszkáltak valahol, hallottuk még a karácsonyi harang távoli bongását és valahol ködösen még ott derengett egy jászol, benne a kisdeddel. A szilveszteri vigalmak is távolba repültek, és az évet kezdo nap tétova semmittevo fejfájó hangulata is már a múlté lett.
Kora este indultam haza, még akadt némi fény, de egyre jobban sötétedett, mintha a téli éj fekete serege hajtaná uralma alá a világot, a nap is véresen izzón hagyta el rövid sétája birodalmát.
Fáradt is voltam, sehogy se akaródzott visszatalálni a munka ritmusába. Valahol még bennem is csengett a Csendes éj utolsó pár hangja, és nem találtam sem magam, sem a világot, nem értettem hová tuntek a december végi titokzatosan szép napok, amikor minden ráér, a munkában töltött percek is magukban hordozzák a pihenés, a könnyedség, a lazítás pillanatait.
Bárki jön, örömmel fogadjuk, szóba sem jönnek a rideg számok, kimutatások, és számlák fénytelen világa, mindenki a családról mesél, az elmúlt évrol, szépségeirol, örömeirol.
Napról napra lazult a kötelesség kemény köteléke, és egyre kevesebbet jelent a munka, mintha valami nagy világcsoda lenne készüloben.
Ezzel ellentétben most mindenki mogorva, fáradt, nyugös, és alig várja, hogy védet érjen egy nap, és jöjjön a következo szürke hétköznap, mely már jobban és egyre erosebben hordozza magában a tavasz jöttét.
Ám a tavasz még messze, bosszankodtam én is, sosem lesz vége ennek a szürke barátságtalan testet - lelket zsaroló idoszaknak. Minden olyan távoli, kihalt rideg, lesz itt még tavasz?
Borzongva húztam szorosabbra a kabátot, még a gallért is felhajtottam, kutya hideget hozott ez a január!
-Hova rohansz barátom?- csendült ekkor egy ismeretlen, ám barátságos hang. Meglepodve kaptam fel a fejem a saját kis dohogásomból.
-Ki mer szórakozni velem? – gondoltam én, csak lássam meg, jól beolvasok neki, mit képzel nem elég ez a barátságtalan nap, meg a metszo szél, pont most akar trafikálni velem itt az utca közepén, mintha langy május este lenne?
Akárhogy is tekintgettem senkit nem láttam. Az utca üres, lassan teljesen besötétedik, néhány magányos autó didergett mellettem, másik oldalon kukák vártak a jobb sorsukra, köztük egy kidobott, levitézlett kis fenyo álldogált.
-No, veled is jól elbántak, kispajtás – gondoltam- leszerepeltél, most már senkinek nem kellesz, kutya nem törodik veled.
- Biztos vagy te ebben?- újra az elobbi hang- Legalább köszönj vissza, te mamlasz, ha már semmit nem értesz.
Ez már több a soknál! Igaz nem olyan rég jól meglocsoltuk az óévet, borral ágyaztunk az újnak, de azóta már sok ido eltelt, inni nem ittam, talán belebolondultam a szürkeségbe?
-Most meg miért vágsz olyan ijedt képet? Igen én szóltam hozzád innen a kukák közül.
-De hát a…..Á!- vetettem el a gondolatot. Bolondság. Itt fagyoskodom, mikor otthon kellemes meleg és egy csésze jó tea vár, és azt hiszem kidobott fenyok beszélnek hozzám?
-Ha nem hát nem, pedig gondoltam búcsúzóul adok neked még valamit, és talán általad sokaknak.
Ez már több a soknál! Úgy tettem mintha cipomet kötném-törölném, leguggoltam és halkan suttogtam:
-Ugyan mit adhatnál te? Egy marok tulevelet, meg pár száraz ágat?
- Megértelek, hogy így gondolod, de figyelj csak rám egy kicsit! Elárulok neked egy titkot, mégpedig egy nagyon nagy titkot, ami nagyon egyszeru, de alig páran tudják. A szeretetre gondolok.
Nem tudtam sírjak, vagy nevessek? Itt térdelek, leplezve, hogy egy fával beszélgetek, és o meg jön nekem ezzel. Tisztára úgy éreztem magam mint a kisherceg repülose.
Majd egy hirtelen jött ötlettol vezérelve mégis maradtam! Ki tudja, úgysem jön senki erre, hátha tényleg érdekes amit mondani akar, hát halljuk!
-Hajolj közelebb picit –súgta a fa – mert nekem már nincs sok vissza, nemsokára meghalok!
Lelassultak cipofuzommel babráló kezeim, és hirtelen összeszorult a szívem. Itt fekszik a sárban, lucsokban ez a kis fa, néhány kifosztott szaloncukor-papír a szemfedoje, és tolem búcsúzik.
-Egyet se félj pajtás- gondoltam-, hazaviszlek, vízbe teszlek, és ha lesz majd gyökered tavasszal kiültetlek a kertbe!
- Ennyire nem érted?- sóhajtotta – én végigfutottam a pályám, teljesítettem a feladatot, hagyd meg a méltóságát, kérlek!
-Én nem értelek! A szeretetrol akarsz nekem mesélni, amikor megérint a sorsod, és szeretetbol megmentenélek, akkor te tiltakozol?
- Azt hiszem tényleg semmit nem tudsz a szeretetrol! Ezt nem szeretetbol tennéd! Nem mered, tudod felvállalni a sorsom, és ha úgy érzed, durván beleavatkozol az életembe, akkor jót teszel? Ne szeretetbol tennéd, hanem csak közönybol, ez is megvolt, lépjünk tovább!
De mit is várnék toletek, emberektol? Már november óta szajkózzátok, jön a karácsony a szeretet ünnepe! Október óta szívjátok a fogatok, már megint itt van, mennyibe fog ez nekem kerülni! Majd elindultok boltról boltra, és megpróbáljátok a körülöttetek élok iránt érzett kötelezettséget ajándékba önteni, az árával arányos a kapcsolat közelisége. A szeretet ünnepére vesztek egymásnak mindenféle múlandó tárgyat, mert ezzel örömöt akartok szerezni. De milyen áron? Egymást lökdösve, tülekedve harcoltok, nem néztek se idosebbet, se gyengébbet, csak elszántság van bennetek, melyet a pénztárcátok vastagsága ad. Készek vagytok ökölharcra menni egy-egy ajándékért, nem is érzékelitek azt a bánatot, szomorúságot, amit ezzel a többieknek okoztok. Csak a gogös ide nekem mindent! Ezek vagytok, hogy aztán majd áhítatos arccal adjátok oda egymásnak egy fenyofa elott, de fejetekben már teljesen már jár, a vacsora, meg az üres társalgás, netán a bosszankodás, miért is vettem ennyit, hisz o csak ennyit vett, de magával az ünneppel nem tudtok mit kezdeni! Sóvárogva nézitek a boldogságtól csillogó gyerekszemeket, és tudjátok ok éreznek valamit, megérinti oket, amirol nektek már fogalmatok nincs. Mit is jelent a karácsony nektek? Ami állítólag a szeretet ünnepe? Hol van itt a szeretet? A költekezésben? A lökdösodésben? Vagy abban a két pusziban ami alatt teljesen máshol jár az eszetek?
Hirtelen elakadt a hangja! Észre sem vettem, hogy a földön ülök már, egy kidobott kartondobozon, csak gyorsan a fenyo alá nyúltam, megemeltem, mintha ember lenne, és aggódva néztem rá.
-Állíts fel kérlek-súgta alig hallhatóan. Gyorsan megtettem! Lassan újra beszélni kezdett.
Tudod én már születésemtol fogva tudtam milyen sors vár rám. Társaim fent a hegyek hatalmas rengetegeiben évtizedekig vidáman élnek, míg én alig vagyok kilenc éves.
Mégsem bánkódom, kicsit sem! Sokkal szebb és nagyobb feladat jutott nekem!
Mikor közeledett az ünnep, akkor kivágtak. Jajj! Az nagyon fájt! Éreztem, ahogy lassan folyik el belolem az élet, de gyantám védon dermedt halálos sebemre, így védelmezett. Majd egy családhoz kerültem, ahol már napok óta titokban készült sokminden. Tudtam, hogy meg kell halnom, ám azt is tudtam, hogy ezért nagy árat kapok cserébe. Gyönyöruen feldíszítettek, egy csomó színes üveggömb, figura került rám, szaloncukor, angyalhaj, gyertya csillagszóró.
Lassan besötétedett, egyre izgatott voltam, csúcsdíszemmel átláttam egy szomszédos házba, ahonnan boldog zsivaj szurodött át. Ekkor lágyan megszólalt egy kis csengo. Meggyújtották ágaimon a gyertyákat csillagszórókat, és puhán, bársonyosan szálltak a dal hangjai
”…drága, szent éj…” Én ott álltam talpig díszben, elottem három kisgyerek, boldogságtól csillogó szemmel, áhítatosan néztek rám. Lábaim elott csomagok hevertek, ám ez senkit nem érdekelt, csak engem néztek, és éreztem, bennük most születik a csoda. Valami nagyon elszorult bennem, és gyantasebem újra felszakadt, könnyezni kezdett. Tudtam, hogy maszatos kis kezek remegve fogják rólam leszedni az összes szaloncukrot, almát, habkarikát, hogy boldogan tömhessék az örökké enni tudó kis szájakba. Kicsit sem fájt, hogy minden ékem elveszik, hisz ezért vagyok. Azért születtem, és kerültem ide. Soha nem volt semmim, még madár sem fészkelt rám, mert tudták, rövid él4etu leszek, mennem kell! Ó, pedig hogy szerettem volna, csak egy icipici fészket, ami kicsit az enyém is, hogy óvtam volna, akár életemet adtam volna érte. Nem adatott meg. Ott álltam talpig ékben cicomában, de ez is csak azért hogy másoknak adhassam, hisz errol szól az életem. Majd véget értek az ünnepek, lecsupaszítottak megint, és ide kerültem. Annak az estének a szépségét, megható jóságát soha senki nem tudja elvenni tolem, hisz ezért megéri élni. Szerettem oket, mert le tudtam mondani fontos dolgokról, fel tudtam magam áldozni értük, és bár soha nem volt semmim, most mégis gazdagabb vagyok bárkinél!
Ott ültem a fa mellett, és lassan simogattam az ágait, hogy mitol, nem tudom, de olyan furcsán viszkettek szemeim. Csak ültem ott, és néztem ahogy ellobbannak benne az élet utolsó lángjai, és éreztem azt a hatalmas boldogságot ami eltöltötte!
-Érted e most már, mi a szeretet? –súgta alig hallhatóan.
-Igen megértettem, és nagyon megjegyzem- mondtam, hisz éreztem, mintha tüzes tuvel karcolták volna belém szavait.
-Akkor jó! Most már tényleg nyugodtan megyek el, de elotte még egy utolsó példát adok neked. Nyúlj csak ide be az ágamhoz!
Egy kis szaloncukor lapult ott, ami elkerülte mindenki figyelmét.
-Neked adom- lehelte alig hallhatóan –mert így biztos emlékezni fogsz a szavaimra, én pedig úgy halok meg ahogy leéltem az életem, nincstelenül, de boldogan!
Mintha lágy szello hajlította volna, szép lassan eldolt, és egy utolsó sóhajtással elszállt belole az élet. Én ott ültem némán, összetörten, az utolsó kincsével kezemben. Akkor lelkemben bocsánatot kértem tole, hisz ekkor értettem meg igazán ot.
Édesanyához..
Nem tudom miért kínoz ez a csönd,
s miért hiábavaló minden csepp könny?
Lelkemben annyi kérdésre nem felelnek...,
Miért nem lehettem szabad gyeremek?
Miért hibáztatjuk egymást szüntelen?
S miért kínos számomra ez a végtelen?
A félelem nyomasztó leplét rám borítja,
Rám nevet, gyilkosan engem kínozva.
Miért látom magam előttt arcodat?
S hallom itt belül dorgáló hangodat?
Oly jó lenne ha emléked símogatna,
S nem vágynék mindig szabadulásomra.
Miért nem fogod meg most kinyújtott kezem?
S kell neked szerető ölelésem?
Miért bántott a gondolat hogy élek?
S pici kislányként reád nevetek?
Miért nem lehettem egeden napsugár?
S szomjadat oltó, mikor nem volt víz már?
Mondd, miért voltam fájdalom neked?
S miért tagadtad meg tőlem szereteted?
Hisz tied voltam, miről én nem tehetek,
S akármi volt, ott belül mindig szerettelek.
Én soha nem fordultam el tőled,
S mindíg kerestem benned a lelked.
Annyi fájdalmat éltünk már meg eggyütt,
S reszkettem mikor szíved irántam megenyhült.
Mond miért nem hagytad, hogy az életet jelentsd nekem?
S te legyél az életre mintaképpen?
Szeretném ha ennek a csöndnek egszer vége lenne,
S begyógyulna minden seb a lelkembe.
Ha megtalállhatnánk az életben csupán egyetlen percre,
S egymásra borulnánk, őszintén s nevetve.
Nem félni attól, ki vagy te és én ki vagyok,
Csakhogy érezd, mindent mi bennem van neked is ragyog.
s megyszűnne benned is minden fájdalom,
Én csak ezt, ezt az eggyet akarom.
Induljunk el eggütt az életre újra,
Ha megvan még bennünk ennek halvány sugara.
Isten megadja erre a békességet,
Csak nekünk kell megkötnünk egymással a szövetséget.
Hasonló témák
