Tisztelt Sportolók!
Lépten-nyomon olvasni, mennyire örülnének, ha Magyarországon vehetnék át következő érmüket, ha teljesítményüket a hazai közönségnek Budapesten mutathatnák be.
Rajta, tegyenek érte!
Dobják össze azt a párezer milliárdot, ami még több új stadionhoz kell! Elvégre az Önök hobbijáról, mániájáról, megélhetéséről van szó. Amit mellesleg döntő részben ma is közpénzből finanszírozunk.
Mondhatják: milliókat lelkesít egy futam, egy csörte, egy meccs küzdelme.
Milliókat meg hidegen hagy.
De nem is a piszkos anyagiak a legfontosabbak ebben a játszmában, Az ember szívesen költ –akár erején felül – az örömre, az önbecsülésére, olyan nem egészen racionális ügyekre, amelyekben nem az észé a döntő érv. Jól van ez így: a kijelölt, vagy csak a szívünkben létező ünnepvárás segít megbirkóznunk a hétköznapok fullasztó gondjaival.
Tisztelt Olimpikonok! Nézzenek mélyen a saját lelkükbe! Mit tettek Önök azért, hogy a sport, a testmozgás örömének vidám seregszemléje legyen az öt földrész együvé tartozását jelképező, egymásba fonódó öt, különböző színű karika? Felhozhatják: egész életük arról szól, hogy egy tizedmásodperccel gyorsabbak legyenek, pár milliméterrel messzebbre dobjanak akármit a többieknél. Abban a pár percben, másfél órában, ami az olimpia elnevezésű, mára vásári ricsajjá züllött felhajtás forgatagában éppen Önökre jut.
Hová hagyták süllyedni az „ép testben ép lélek” szép ideáját? Ép maradhat a test, ha csak egyetlen izomköteg kizsigerelésére épít az „élsportoló”? És még nem is beszéltünk az alattomos kis molekulák segítségéről, amiket készséges vegyészek egész serege kutat, fejleszt. Egy másik serege meg megszállottan üldöz.
Nemes küzdelem??? Mérhető teljesítmény? Önök tudják legjobban, miféle út vezet odáig, hogy egyáltalán részt vehessenek a megmérettetésen. Miféle erők, alkuk huzavonájából kerül ki a „győztes”. Hagyták-hagyják, hogy a fejük fölött korrupt, mindenre elszánt sportvezetők rángassák bábuként Önöket: döntsenek életről-halálról. Egy hang ellenállás nélkül hagyták, hogy a műsorból kitegyék a sokféle fizikai képességet követelő öttusát, mert állítólag nem elég látványos. Helyette lelkesedhet a nyáj azon, hogy ki tudja gyorsabban (vagy lassabban?) egy partvissal a jégen eltuszkolni valameddig egy valamit. A cirkuszi erőművész Önökhöz képest az etika bajnoka: ő a jegyárakból él, amit azok fizetnek, akik kíváncsiak a produkcióra. Önök meg valamennyiünk pénzére ácsingóznak. Nem felmentés, hogy ebből a futó-ugró-úszó-stb. bajnoknak csak a morzsák jutnak, a vastagját az öltönyben-kosztümben sürgölődők teszik zsebre. Inkább csak jelzés, mire jutnának, ha a szellemi képességeikkel kellene a küzdőtérre állniuk.
Az egész gyomorforgató ügyben a leggaládabb ürügy a „hazaszeretet”, meg a „nemzeti büszkeség”.
Miféle hazafiság az, amely csak úgy képes becsülni, szeretni a hazáját, népét, ha aranyozott fityegőkkel ki van dekorálva? Normális ember tudja, hogy vannak a világon szép tájak, tisztességes, becsületes és tehetséges emberek másutt is. Mégis, a legkedvesebb a számára a maga pátriája, akkor is, ha nem a legtökéletesebb, ha a kirakatban nem az első helyen áll.
Az én hazám nem szegény, és akár képes lenne rákölteni az Önök hobbijára, megélhetésére sok-sok milliárdot is. De remélem, nem akar.
Rátesi Margit
Lépten-nyomon olvasni, mennyire örülnének, ha Magyarországon vehetnék át következő érmüket, ha teljesítményüket a hazai közönségnek Budapesten mutathatnák be.
Rajta, tegyenek érte!
Dobják össze azt a párezer milliárdot, ami még több új stadionhoz kell! Elvégre az Önök hobbijáról, mániájáról, megélhetéséről van szó. Amit mellesleg döntő részben ma is közpénzből finanszírozunk.
Mondhatják: milliókat lelkesít egy futam, egy csörte, egy meccs küzdelme.
Milliókat meg hidegen hagy.
De nem is a piszkos anyagiak a legfontosabbak ebben a játszmában, Az ember szívesen költ –akár erején felül – az örömre, az önbecsülésére, olyan nem egészen racionális ügyekre, amelyekben nem az észé a döntő érv. Jól van ez így: a kijelölt, vagy csak a szívünkben létező ünnepvárás segít megbirkóznunk a hétköznapok fullasztó gondjaival.
Tisztelt Olimpikonok! Nézzenek mélyen a saját lelkükbe! Mit tettek Önök azért, hogy a sport, a testmozgás örömének vidám seregszemléje legyen az öt földrész együvé tartozását jelképező, egymásba fonódó öt, különböző színű karika? Felhozhatják: egész életük arról szól, hogy egy tizedmásodperccel gyorsabbak legyenek, pár milliméterrel messzebbre dobjanak akármit a többieknél. Abban a pár percben, másfél órában, ami az olimpia elnevezésű, mára vásári ricsajjá züllött felhajtás forgatagában éppen Önökre jut.
Hová hagyták süllyedni az „ép testben ép lélek” szép ideáját? Ép maradhat a test, ha csak egyetlen izomköteg kizsigerelésére épít az „élsportoló”? És még nem is beszéltünk az alattomos kis molekulák segítségéről, amiket készséges vegyészek egész serege kutat, fejleszt. Egy másik serege meg megszállottan üldöz.
Nemes küzdelem??? Mérhető teljesítmény? Önök tudják legjobban, miféle út vezet odáig, hogy egyáltalán részt vehessenek a megmérettetésen. Miféle erők, alkuk huzavonájából kerül ki a „győztes”. Hagyták-hagyják, hogy a fejük fölött korrupt, mindenre elszánt sportvezetők rángassák bábuként Önöket: döntsenek életről-halálról. Egy hang ellenállás nélkül hagyták, hogy a műsorból kitegyék a sokféle fizikai képességet követelő öttusát, mert állítólag nem elég látványos. Helyette lelkesedhet a nyáj azon, hogy ki tudja gyorsabban (vagy lassabban?) egy partvissal a jégen eltuszkolni valameddig egy valamit. A cirkuszi erőművész Önökhöz képest az etika bajnoka: ő a jegyárakból él, amit azok fizetnek, akik kíváncsiak a produkcióra. Önök meg valamennyiünk pénzére ácsingóznak. Nem felmentés, hogy ebből a futó-ugró-úszó-stb. bajnoknak csak a morzsák jutnak, a vastagját az öltönyben-kosztümben sürgölődők teszik zsebre. Inkább csak jelzés, mire jutnának, ha a szellemi képességeikkel kellene a küzdőtérre állniuk.
Az egész gyomorforgató ügyben a leggaládabb ürügy a „hazaszeretet”, meg a „nemzeti büszkeség”.
Miféle hazafiság az, amely csak úgy képes becsülni, szeretni a hazáját, népét, ha aranyozott fityegőkkel ki van dekorálva? Normális ember tudja, hogy vannak a világon szép tájak, tisztességes, becsületes és tehetséges emberek másutt is. Mégis, a legkedvesebb a számára a maga pátriája, akkor is, ha nem a legtökéletesebb, ha a kirakatban nem az első helyen áll.
Az én hazám nem szegény, és akár képes lenne rákölteni az Önök hobbijára, megélhetésére sok-sok milliárdot is. De remélem, nem akar.
Rátesi Margit
