P Á L Y Á Z A T Próza

Státusza
További válaszok itt nem küldhetőek.

Melitta

Adminisztrátor
Fórumvezető
Rádiós
P Á L Y Á Z A T Próza
A www.canadahun.com kanadai portál pályázatot hírdet vers es próza kategóriában.
A pályaművek témája : a tél és a téli ünnepek
Feltételek : minden pályázo 2 db vers. és 1 db próza /max.2 oldal/ művel indulhat.
A pályaműveket a www.canadahun.com "Beszélgetö" rovatában, regisztrálás után lehet megjeleníteni.
A pályázaton mindenki részt vehet, bármely korosztály, bármely országból.. Saját műveket várunk,saját,vagy művész néven, kizárólag magyar nyelven.
A pályázat beküldési határideje /torontoi idö szerint/ 2004.március 1 éjfél.
Több főből álló zsűri dönti el a pályamunkák sorrendjet.
Minden műre lehet közönségszavazatot is adni, így a közönség is kiválaszt 1,2,3, helyezettet. A zsűri által kiválasztott 1,2,3, és a közönség által legtöbb szavazatot kapó 1,2,3 helyezett eredményeit a www.canadahun.com 2004 márciusi találkozóján hírdeti ki. Az eredményhírdetésről készült videofelvételt meg lehet nézni majd a www.canadahun.com oldalon.A nyertesek névsorát a fenti oldalon fogható Happyholiday rádió is bemondja,valamint a kanadai magyar újságok is közlik.

Kérünk mindenkit,hogy ebben a topicban csak a pályaműveket jelenítsék meg.
 

Magdi

Állandó Tag
Állandó Tag
Kockák és pöttyök

Horváth Magdi

KOCKÁK ÉS PÖTTYÖK
/avagy Vali és a politika/

Vali megrögzött idióta volt: mártír, balek, élhetetlen, széplélek – vagy amit akartok. Ha voltak is normális napjai, a véletlen folytán éppen akkor volt bezsongva a környezete, így aztán Vali csak a bolondság iskoláit járta ki, hülyeségből doktorált. S amint az lenni szokott ilyen lükéknél, fordítottan alakult a sorsa: gyermekkorban, amikor mindenki más még fejletlen és hülye, ő tisztánlátó koravénnek számított. Később egyre lükébb lett, csak vénülő korára tisztult ki a feje.
Még óvodás sem volt, amikor a felnőttek dolgainak analizálása közben rájött, hogy a világ ugyan roppant egyszerű, csak az emberek cifráznak belé örvényeket. A kis Valika bármihez kezdett, valahányszor megakadt rajta a családtagok szeme, beindult a szekatúra: „Valika a szép kezedbe fogd a kanalat! Valika hogy fogod azt a homokozó lapátot? Vedd át gyorsan a szép kezedbe!”
Valika kíváncsisággal vizslatta kezeit, de bárhogy is forgatta, képtelen volt különbséget tenni közöttük. Fölébredt benne a gyanú, hátha a bal keze mostohakéz, vagyis nem az övé, hanem jövevénykéz, ezért kíséri szegényt előítélet, negatív megkülönböztetés.
Óvodás korában tovább folytatta filozófiai és szociológiai tanulmányait, külön szellemi műhelyt alakítva ki magának, elhúzódva vagy kiközösítve hangos kortársaitól, akik hol KOMISZ-MUMUS, hol KAPITALICSKA játékokban tüntették ki magukat.
Megtörtént például, hogy egy nyári délután a vidéki óvodakert fűzfalombokkal takart homokozójában gondolataiba mélyedve csücsült Valika, itt talált rá este a halálra rémült óvónő, aki nem értette, hogyan felejtődött itt ez a kislány.
-Az még hagyján, hogy én elbambultam – gondolta Valika-, de micsoda szerencse, hogy nem hiányoztam eddig senkinek, mert délig úgysem végeztem volna az analízissel, holnap meg ki tudja, lehet-e ugyanitt folytatni. Most legalább megfejtettem a társasjátékok természetét, és nyugodtan megállapíthatom, hogy mindegyik goromba tökéletlenség, tehát hibás az egész ovi-világ! A Komisz-Mumus azért rossz játék, mert elveszi a saját arcunkat és mindenünket, egyformának kíván látni mindenkit, ami egy idő után halálosan unalmas hiábavalóság. Ugyanakkor mégis vannak győztesek és vesztesek, legfeljebb nem verseny dönti el, ki melyik csoportba kerül, hanem az ötletadó. Az éppen ügyeletes „Éni-Béni Jupi-Néni” kiszámolósdival, efféle rigmust szótagolva, mint: „ecc-pecc kimehecc, holnapután begyöhecc, cérnára-cinegérre ugorj cica az egérre, kuss!” – azzal rábök a társakra, hogy te állsz jobbra, te meg balra, egyikünk a hunyó, másikunk bujdosó, a többi meg statiszta, nincs vita!

Hanem a Kapitalicska is förtelmes játék ám, különösen egy ilyen kezdetleges vidéki óvodában! Itt van erre mindjárt a kocka-példa:
Van ugye kiskocka meg nagykocka építőjáték. A kicsi ugyan kinek kell, ha van nagy is? A kicsiből sokára lesz ház, és nem hasonlít a felnőttekére, szóval macerás. Márpedig egy alkotószellemű kisgyerek nem éri be pepecselős bütyköléssel, ő szárnyalni akar, nemcsak utánozni, hanem felülmúlni a felnőtteket. Neki roller, bicikli, nagykerekű taliga és nagykocka kell – no de honnan?
Ha legalább tíz készlete volna az ovinak óriás méretű építőkockából, nem volna olyan nagy a baj, csakhogy mindössze egyetlen készlet van, azt meg, aki kapja, marja….! S ki kapja-marja? Aki elsőnek érkezik. Csakhogy nem mindegy, honnan. Naná, hogy a fazék mellettinek –, akarom mondani az óvoda mellett lakónak könnyebb, mint a külvárosinak! Kisebb energiával nagyobb haszonhoz jut – na és! Tehet ő róla, hogy jobb helyre született?
Tehát ez a szerencsés elkezd játszani a nagykockákkal, s ha megunja, megint nem a legügyesebb veszi át, hanem ráveti magát a legerősebb, akinek ugyan nem érdeme az erő, csupán erő áll mögötte, megfűszerezve lelketlen gátlástalansággal!
Kialakul tehát a játékos-rangsor, ám a többség, különösen a becsületesek, a szolidak soha nem kerülnek sorra. Hiszen mire a negyedik-ötödik lurkó is megunja, addigra vége a napnak, másnap pedig kezdődik minden elölről.
Hacsak nem választják kettő közül a harmadik utat, hacsak az óvó néni be nem avatkozik kissé diktatórikusan, a világ végéig ugyanazok uralkodnak a játékok fölött. Ők építhetnek naponta palotákat, a többi csússzon-másszon a padlón, lessen a jó szerencsére, imádkozzon vagy végezzen agykontroll-tanfolyamot, ha nem éri be a kis kockákkal, ha nem tud hatékonyan versenyezni, vagy tehetségesen rabolni! Kit érdekel ebben az oviharcban, hogy a többség helyzeti hátrányban van? Köpni rá, ócska demagógia, élelmesnek áll a világ – vagdalkoznak a közelben lakók, a pökhendi előnyben levők.
És ugyanez a helyzet a biciklivel meg a rollerrel, kevés a fóka, sok az eszkimó, akarom mondani kevés a kisbicaj és sok a gyerek, a többség üljön a hintába, vagy menjen a pi…cike homokozóba…..! Így tett Valika is, de végül nem bánta, mert amíg marták egymást odakint a dedófarkasok, ő a homok kellős közepében merengőn filozofálgatott, este pedig azzal a jóleső érzéssel ballagott hazafelé a sötét külvárosi úton, hogy nem csücsült egész nap hiába. Csak meg ne vernék otthon ezért az ostoba szülők, akiknek halvány fogalmuk sincs Valika lelkivilágáról, mit érdekli őket, hogy közügyekben, az ovis társadalom érdekében maradt sokáig távol az otthonától!

Iskolás éveiben kitágult a horizont, amivel egyidejűleg megszaporodtak a megfejtésre váró rejtélyek, titkok. A kezeivel továbbra is gond volt, mert a mindenkori környezet nem tűrte a másként írókat. Első osztályban a tanító néni rácsapott annak a kezére, aki bal kézben fogta a ceruzát – noha akkoriban balos világot élt a fél világ. Valika megijedt, s mielőtt az ő kezére is ráütöttek volna, gyorsan kezet cserélt, így jobb kézzel tanult meg írni, de minden mást ballal csinált.
-Röhögnöm kell az egészen – mondogatta magában Valika – hiszen a szívem is baloldalon van, nem tolhatom el máshova, mégis jól működik. Talán megnyugtatja őket, hogy velem szemben állva a bal is jobbra esik; de mi bajuk lehet a bal kezekkel úgy általában? Egyáltalán ki találta ki a bal kezet? Talán maga az Isten? Hiszen akkor gyalázat volna mellőzni! Ha pedig Marx bácsi volt a tettes, akkor mi kifogása van ellene a balos tanítónőnek, aki szerint mindenki egyforma? Lehet, hogy valamelyik kezem egyformább?
Ilyen dolgokon rágódott Valika, miközben rótta a vidéki poros utat otthontól az iskoláig, iskolától hazáig, bár furcsa módon mégsem érkezett meg igazán sehova. Talán, mert a haza nem volt igazán Haza, az iskola pedig… hát többet nem érdemes szólni róla, mint hogy nem Kolozsvár, nem Kassa, nem Sárospatak, nem de még csak nem is Budapest. Sehol egy paptanár, vagy bölcs professzor, aki művelten művelni tudott volna. Pappal ugyan találkozott egy kis kápolnában, hittanon, csakhogy kényes titkai maradtak róla. Szegény pap, ha egyszer az egyháza tiltja, hogy lehessen felesége, akit fogdoshat…-és a lányok nem mertek szólni senkinek, Valika sem mert, ő csak gondolatban és írásban bátor, különben teljesen beszari.

Túl az óvodai, kisiskolás éveken, a belső szellemi útnak egyre emelkedőbb ösvényeit járta, míg a külvilágnak egyre irányítottabb, földhözragadtabb, egyúttal egyre jelentéktelenebb figurája lett Valika. Egyfelől az egész univerzum sorskérdései foglalkoztatták, másfelől rózsaszínnek látta saját hazája állapotát, mivel a tankönyvek és tanárok rózsaszínnek mutatták. Okozhatta ezt a káprázatot az is, hogy kötelező volt hordani afféle egyen-szemüveget az egyen-látáshoz, ami piros celofánból készült. Ezt a bazári szemüveget ki-ki otthon ledobta magáról, csak a gyengén látók voltak kitéve annak, hogy egész nap viseljék a piros lencsés gyógyszemüveget. Nekik általában a szüleik is gyengénlátóak.
Hanem aztán lyukak lehettek azon a színezésen, mert Vali folyton a hézagokról írt, ám nem tudta, mért lát ő lyukasan, nem sejtette, hogy a tervezésben és a gyártósorban van a hiba, azt hitte, csupán az ő szemüvege selejt, úgy foltokban-pöttyökben…ezért is nem lett lázadó, csak fürkésző és fészkelődő, aki azt képzeli, hogy ő csupán a véletlen folytán üldözöttje a balsorsnak. Vagy hogy talán igaz, amit sokan a szemére hánytak, miszerint nem egyébről van itt szó, mint túlérzékenységről és üldözési mániáról, tehát önmagán belül keresendő a hiba. Vali el is hitte, mert félt a „Közvéleménytől”, holott legszívesebben a puszta öklével pofán dörgölte volna. E helyett elmenekült mindenhonnan, munkahelyről munkahelyre, albérletről albérletre, kapcsolatból kapcsolatba, de személyi szabadságként élve meg a választási lehetőséget, ha már egyéb szabadság nem létezett.
Mindezek dacára a társadalmat még mindig foltos rózsaszínnek vélte a píros szemüvegében, pedig, akik egykor ráparancsolták ezt a viseletet, mint iskolai-munkahelyi szabványt, azok már jó ideje kékre, sárgára fehérre esküdöztek maguk közt titokban….

Egyszer aztán más divatok jöttek, más színvilággal, más szemüvegszabvánnyal, sőt, a választékba hivatalosan is bekerült a kék-fehér, a narancssárga, és egy kicsi színjátszó, piros-fehér-zölddel. Föl is próbálták sokan az új színű szemüvegeket, de sajna, ezek a színek is pöttyösek, vagy homályosak voltak, növelték a látászavart, ahelyett, hogy tisztább képet mutattak volna. Emiatt ki tudja hányan ütköztek össze egymással és önmagukkal, mások meg úgy elvágódtak, hogy azóta is keresik a szemüvegüket a porban.
Évek múltával Dr. Idióta Valéria eszelősen keresi a választ a problémára: vajon melyik rendszerminta igaz? A pirosat és a kéket kukába dobta, a sárgát hümmögve megszemlélte, de hogyha nincs tökéletes látás a politikában, akkor melyik a kisebbik rossz: a homályos, vagy a pöttyös?
Bizonyosságot csak néhány dologról szerzett eddigi kanyargós életében, például hogy azóta sem jutott nagykockákhoz, hitelből fizetik a nyavalyás kis panel-lakást, és csak a kamatláb fénysebességű, a saját láb lerobbant; továbbá véget nem érő játék lett az „IPI-APACS”. Ha újból megszülethetne, megjelölhetvén a helyet, hát biztosan az óvoda melletti házat választaná, hisz ott dől el minden, általában már a startvonalnál.
Lám csak, idő közben Valikából Valéria lett, pöttyös szemüvegben szülte gyermekét, aki felnövekedvén szintén csak látásból ismeri a nagykockákat, és szintén pöttyösnek látja a világot, pedig nem is szemüveges…..!
Kód:
Kód:
[list][img][size=18][/size][/size][/img][/list]
 

Magdi

Állandó Tag
Állandó Tag
Mese a memberekről

Magdi:

Félfabulaféle:
MESE A MEMBEREKRŐL

Fura egy élőlény a member. Sem nem ember, sem nem majom, nem disznó és nem víziló, bár mindegyikre hasonlít egy kicsit. Amolyan kényelmes tócsalakó. Némelyik member neve Member, úgy, mintha a mókusok egyikét Mókusnak neveznénk.
Member ült egy nagyobbacska pocsolyában, rekkenő nyárban, szélcsendben, mikor a falevelek sem zizegnek, a haraszt sem zörög, ha nem fújja a szél, és semmi újat, semmi illatot, jó hírt (netán szagot) nem hordott szerte-széjjel egy árva huncut szellő nem sok, annyi sem. Leszámítva persze a vasárnapi csirkepörköltszagot, ami csiklandozta az ínyeket orrokat és gyomrokat rendesen, szellő nélkül is. A csirkepörkölt fenséges gőze töltötte be a jótékony köd szerepét, amitől a memberek úgy elkábultak (ismeretlen volt még akkor ezeknél az elmaradott keleti népeknél a marihuána...) hogy se nem láttak, se nem hallottak, csak lubickoltak a boldogságnak hitt boldogtalanságban, nyaranta két hetet kikapcsolódásképpen a magyar tengernek csúfolt Bala tocsolyában.
A híres-neves fényes szelek már előrenyargaltak, magasabb régiókban (vagy alacsonyabban) illetve más dimenziókban fújdogáltak (vagy nem fújdogáltak), helyükö pedig minden matt és mozdulatlan.
Member csak ült, ült, redületlenül és várt. Nem nagyon tetszett neki az óriáspocsolya, unta magát, inkább repülni szeretett volna, de őt nem áldotta meg szárnyakkal a Természet, azt pedig, hogy másokat sem a Természet röpített, sokáig nem is sejtette. Álmaiban „Szárnyai növének s átrepülte a levegőt, a végtelent” -, majd egyszer csak hirtelen lódobogás riasztotta fel, s orosz vezényszavakat hallott. Rémületében lezuhant az ágyról a földre, s elgondolkodott nem éppen finomlelkű iskolai osztályfőnökének, Veresnek mennydörgő szavain: „Te hülye Member, szállj le az Olymposról és ülj le a fenekedre!” Hát mit mondjak, megtörtént, Member ott ült a feneként, rendesen, ahogy egy átlagmemberhez illik, mert látta, hogy az átlagtól elütőt lenézik, kiközösítik, főleg, ha Griff, a mesebeli madár, aki a szárnyai alá vegye. Akkor még kicsi volt Member, s bánatosan beállt a tömegbe, ha már elhitették vele, hogy a sorból kilógni vétek. Legalábbis a Veres tanár szerint megbocsáthatalan vétek - azaz hogy csak kivételeseknek engedik meg, mint amilyenek a gemberek és a zemberek, akik látszólag hasonló élőlények, ám viselkedésükben és önértékelésükben nagyon is elütőek. Az elütést szörnyen élvezik, mégis, semmit nem utálnak jobban, mint ha mások is elütőek, vagy ha valaki megjegyzi, hogy ők elütőek.....
Member tehát ült és várt. Mire is? Talán, hogy előbb-utóbb elered az eső, és újra lesz tiszta levegő meg fénye szellő. Hátha egyszer még úszni is lehet abban a gödörben, ahol most sokmillióan egyformán csücsülnek. Hátha egyszer alkotni is lehet, nem csak bambulni. S mit ad Isten: a szorgos pocsolyalakó member addig hisz, remél és szeret, míg valóban elered az áhított eső, a tavaszi zápor, ami fűszere a földnek. Az ám, az lehetett Shakespeare idejében, csak nem Memberfalván a második évezred közelében!
Jött az eső és több lett a víz, de szutykosabb! Amikor a pocsolya vize már derékig ért, akár lebegni is lehetett volna benne, csakúgy, mint a felszínén összegyűlt könnyű tárgyak és élőlények: száraz fűszál, hínár, döglött halak és valami barnás színű szerves salak.....
Az áltócsalakó Member fuldokolva menekült a gyilkos gödörből az ingoványos partra, onnan egy elhagyott pusztai tanyára, ahol azóta is él, míg meg nem hal az utolsó hal is a Tiszában, ami ugye megesett, mert egy mesében minden megeshet, hát még Membergóciában!
Member a pusztai tanyán elmerengett azon, hogy az elmúlt időkben milyen ostobák is voltak, kivéve a kivételeket, mind az összes member. Hiszen ők azt hitték, hogy nem akárhol ülnek, hanem egy önhibáján kívül sekélyes, de amúgy világhíres Balának medrében, ám amikor felszínre jött az esővel az a bűzös szutyok, kiderült, hogy bizony nem máshol ülnek ők, mint a pöcegödörben. Márpedig a pöcegödörben nem ugyanazt jelenti a tavaszi zápor, mint a Rózsadombon vagy a Balaparton.....
Ezen a tanyán ilyen előzmények után és ilyen felismerésektől szertefoszlott a Komisz Mumus ködszelleme, ami a zemberek varázslatával jött létre, és akik most a kapitalicskát tolják a memberek tyúkszemére, miközben ők maguk föltették sorsukat Fortuna szekerére.
 

Magdi

Állandó Tag
Állandó Tag
Tüzes meditáció

Magdi:

TÜZES MEDITÁCIÓ

Amerikából nézve túl az Óperencián él egy család az anyát Rozikának hívják, s igyekszik jó feleség lenni, de hol buzgó igyekezetében, hol lustaságában, hol betegségében a földreszállt angyaloknak inkább csak paródiája. Minden bizonnyal a tűzoltókat is meglepné, mint a tűz újmódi csiholója…
A családfő mozigépész, s mint minden rendes átlagmagyar, aki nem a bankszakmából, nem a maffiától, de még csak nem is amerikai bácsikától szerzi szerény jövedelmét, szintén halálra dolgozza magát, éjfél után jár haza a munkahelyéről, akár ünnep van, akár nem. Kimerültségében étlen-szomjan zuhanna ágyba, ha felesége nem macerálná frissen főzött vacsorával.
No de macerálja, hiszen számára akkor van vacsoraidő, és akkor van ünnep, amikor a férj otthon van. Ráadásul az anyós is ráparancsolt Rozikára, hogy hizlalja meg ezt a szegény sovány fiút, akit ő 25 év alatt sem tudott meghizlalni. Mert ugye hogy néz az ki, hogy a családfőt elfújja a szél, bizonyára éhezteti a felség, aki bezzeg kövér, mint egy disznó – vélekedik az anyós.
Történt egyszer, hogy Rozika az emeletes panelház pici konyhájában, késő éjszakai órán, küszködve fáradtsággal, álmossággal, várta haza férjét, a hizlalandó mozigépészt. Először a vacsorát tette a gáztűzhelyre főni, eközben megfürdött, majd anyaszült meztelenül belehuppant egy fotelba egy agykontrollos meditációra. Néhány mély lélegzetet vett, s aléltan mondogatta a mantrákat, mígnem félúton a tudata kikapcsolt, s ő súlytalanul lebegett egy másik dimenzióban.
Pontban éjjel egykor – férje érkezésének idején – megszólalt a lakáscsengő! A hortyogva alvó nő hirtelen talpra szökkent, s jól beidegződött ösztönökkel, mint egy aktív részeg, úgy, ahogy volt: tök meztelenül odairamodott a bejárathoz…..
Az ajtóban álló fentebbi szomszéd bizonyára megszédült egy pillanatra, hát még ha a riadtan becsapódó ajtó is orrbanyomta! Ő mégis állt ott kívül rendületlenül, s hogy „Nincs-e lakástűz?” – azt tudakolta, mivel már mindenütt nagy füst van – mondta.
Az „égből pottyant” meztelen hájpacni először félnótás betolakodónak vélte a férfit, aztán kelletlenül, csipásan körülnézett, s azonnal fölébredt…
Lángokban állt a tűzhely, lángolt a fazék, szénné égett a vacsora! Percek múlva ismét megszólalt az iménti férfihang:
-Bocsánat, asszonyom, igazán nem akarnék tolakodni, de nincs maguknál lakástűz? Valóban?
-Ó, neem, nem, niincs….azazhogy….már eloltottam – válaszolt dadogva Rozika, s mint a kocsonya, egész testében remegett, tetőtől, talpig, kívül és belül, egyre jobban és jobban…..
Barátom, a mozigépész azóta a filmvásznon ott is rémeket lát, ahol nem kéne, a vetítőgépek monoton zajában azt mantrázza magában: Biztonság, Biztonság, Biztonság! Éjjel egykor hazafelé folyton izgul: vajon áll-e még a házuk, és időnként felveti magának a kérdést:
-Mért is nem a Karó Julit vettem feleségül; ő főzni sem tud, vacsoraidőben sminkel, tízkor lefekszik, hogy éjfélre hazaérjen….
Rozika üzenete a hallgatókhoz: Meditálni igenis jó dolog, de előtte zárjátok el a gázcsapot…..!
 
Tóthárpád Ferenc

A NEGYEDIK GYERTYALÁNG


Az a bizonyos este ugyanúgy kezdődött, mint a téli szünet bármely más estéje. A fehér háztetőkön ünnepélyesen csillogott a holdfény, minden csendes volt, csak a szomszéd kutyák csaholása hallatszott néha. Hetek óta vastag hó takarta a tájat. Ahogyan minden este – és reggel –, a madarak most is odagyűltek a kisszoba ablakpárkányára, hogy felcsipegessék a magokat. Csőrükkel szapora ütemet doboltak a bádogon, mintha azt üzenték volna:
– Apró magot szórjál, jó tettedért jót várj!
Adrienn, a gondos kislány, most sem felejtette üresen az etetőt. Figyelte a madarakat, jól ismerte őket. Miután az utolsó is elrepült, a párnájába fúrta kis fejét, s a csillagszórós szentestére gondolt. Napközben az adventi koszorún három láng pislákolt, és már csak egy éjszaka volt hátra ahhoz, hogy az utolsó gyertyát is meggyújthassák.
Ez a várakozás azonban más volt, mint az előző évben. Kevés szóval telt a karácsonyi szünet. Apa, a kislánya és a kisfia csendben, óvatosan jártak a lakásban, a televízió is csak alig hallhatóan szólt este, amikor odaültek az édesanya ágya mellé. Korán lefeküdtek, pedig az álom nehezen lett úrrá a gondolataikon.
Mint az elmúlt hetekben mindig, édesapjuk kis idő múlva megigazította a gyerekek takaróját, és puszival kívánt jó éjszakát. Adrienn még mindig nem aludt. A félig nyitott ajtón át odaintett anyukájának. Hangtalanul kívántak egymásnak mielőbbi szép álmokat.
Az apa újra megsimogatta Adrienn buksiját, és az ajtó felé indult.
– A negyedik gyertyát Anya gyújtsa meg! – szólalt meg váratlanul a kislány, és reménykedve nézett az édesapjára.
– Tudod, hogy nagyon beteg, a doktor bácsi is azt mondta, hogy nem kelhet fel. Napok óta lázas. Azért ne félj, majd meggyógyul – válaszolta az apa, de vigyázott arra, hogy tekintete ne találkozzon a kisfiáéval.
A csend lassan mindent betakart, de Adrienn hiába erőltette, nem tudott elaludni. Arra gondolt, hogy mennyire megváltozott az életük, amióta az édesanyja ágyban fekszik. Azóta már egyedül tart rendet a szobájában, és nem szórja szét a holmijait a lakásban, sőt még Balázsnak is segít elpakolni. Egy kis huncutság ült ki az arcára, amikor eszébe jutott, hogy az apukája milyen ügyesen mosogat, és hogy már azt is megtanulták, hogy a fehér és a színes ruhákat külön kell mosni. Gondolatai még sokfelé kalandoztak, aztán nagyot sóhajtott, és egy kockás füzetet vett elő. A kisvillany fényénél, göcsörtös betűkkel írni kezdett. Hosszú ideig tartott, amíg végzett a néhány sorral. Néha elgondolkodott azon, hogy egy-egy szót hogyan kell leírni, itt-ott véletlenül átbökte a ceruza hegyével a papírt, de végül elkészült a levéllel. Óvatosan kitépte a lapot, apró borítékot készített belőle, olyant, amilyent még az év elején, az első osztályban tanultak meg hajtogatni. Már nagyon álmos volt, de kikecmergett az ágyból, kinyitotta a kisablakot, friss magot szórt az etetőbe, s a párkány és a tálka közé odatette a papírt. A hűvös szél befújt a szobába, néhány hópelyhet hozott magával. Gyorsan becsukta az ablakot, bebújt az ágyba és a fejére húzta a takarót. Összekulcsolt kezekkel aludt el. Egy kisfiúról álmodott, aki jászolban született, és álmodott még arról a madárról is, amelyik mielőtt elrepül a párkányról, mindig bekopog az ablaküvegen.
A reggeli napfény a redőny rései között lopózott be a szobába. Sugarai éppen gyerekek arcára vetődtek. Hunyorogva ültek fel az ágyban. A konyha felől halk neszek hallatszottak.
– Apa biztosan valami finomat készít – gondolták, s már a szájukban érezték a meleg kakaó ízét. Adrienn a levélről is megfeledkezett, kiugrott az ágyból, hogy mielőbb bevihesse anyukájának a reggelit. A konyhában nagyon meglepődött. Hihetetlen boldogság töltötte el, amikor az ünnepi asztalnál ott találta az édesanyját is:
– Gyere, ülj ide mellénk! Már jobban érzem magamat – mondta az édesanyja, és hosszasan megölelték egymást. Balázsnak is felderült az arca, el sem akarta engedni anyukája nyakát.
A friss kalács illata betöltötte a konyhát. Nagyokat kortyoltak a kakaóból, és sokáig beszélgettek, mint azok az emberek, akik hosszú idő óta nem látták egymást. Még soha ilyen vidám reggel nem köszöntött rájuk. Az adventi koszorún a negyedik gyertya lángja is fellobbant. Csak Adrienn vette észre, hogy a pislákoló fények ismerős ütemre remegnek: “apró magot szórjál, jó tettedért jót várj!”
 

JeepCKing

Állandó Tag
Állandó Tag
Hóesés

Csak állok, s nézem a széttárt karokkal álló kisfiú boldog arcát a sürü hóesésben a téren. A hópihék, mintha apró kis angyalkák lennének, úgy táncolják körbe a kisfiút. Gyönyörü ez a látvány. A parányi kis jégkristályok tétova táncukat gyöngéd kis huppanással fejezik be a talajon, vagy épp a kisfiú kabátján, sapkáján. Elképzelem innen távolról, hogy milyen friss is lehet a levegö, melyre a kisfiú arcán lévő két halvány pirospozsdgás folt enged következtetni. Nézem-nézem, s közben a téren szép lassan mindent elfed a friss, puha, és ropogós hó, mint fehér fátyol a menyasszony orcáját. A pihék egyre csak táncolnak, s táncolnak a levegőben. Az enyhe légáramlatokkal cseppet sem dacolva, különös kis körkörös táncuk úgyf est, mintha keringőt járnának a kisfiú körül, aki ettöl oly boldog, hogy még innen is kivehető a határtalan öröm az arcán.

Aztán szép lassan kezdenek ritkulni a hópihék, s kevéske idö multán az utolsó táncos is fáradtan huppan le társai közé a földre. A kisfiú továbbra is ott áll széttárt karokkal, mint aki nem hiszi, hogy ezzel vége is van a különös keringönek. Pedig vége van. A hóesés abbamarad, s a tér fehérbe öltözve, csöndesen várakozik. A látvány csodálatos. Olyan, mintha az egész teret paplannal takarták volna be, nehogy megfázzon. A kisfiú nyakában ott lobog a sál végén a rojt, s a sapkája teteje fehér a rátelepedett hópihéktöl. A levegő tiszta és friss. Az apró kis madarak tollaikat felborzolva sorakoznak a lámpaoszlopokon, s szorosan egymáshoz bújnak. A kisfiú csak vár-várakozik, hátha újra kezdödik hamarosan a keringö, de valahogy nem akaródzik. Talán a többi táncos szégyenlös lenne? Lehet, de nem hinném…

Látván a kisfiú arcán az örömteli várakozást, megsajnálom öt -vagy talán magamat-, s kezembe veszem a félgömb alakú üveg papírnehezéket. A fejére fordítom, megrázom kicsit, majd ismét leteszem az asztalra és tovább gyönyörködöm a kisfiú örömében, s az apró kis jégkristályok tétova keringöjében.

Mert a boldogság, s öröm, ha létezik, akkor határtalan. Legalábbis ebben a kicsiny kis törékeny üvegbe zárt valóságban biztosan…

2003. december 14.
 

Netelka

Új tag
Egy fenyő karácsonya

Egy fenyő karácsonya



Az erdő mélyén csend honolt. A fenyves csodás örökzöldje nem engedte elhinni, hogy közeleg a tél. A szebbnél szebb fák szinte vetélkedtek egymással magasságban és öltözetük szépségében. Tudták, hamarosan itt az ünnep, s néhányukat majd kiválasztják, s elviszik, hogy zöld egyenruhájukat feldíszítve karácsonyfává szépüljenek egy-egy meghitt otthonban.

Csend volt tehát, mégis izgatottság illata keveredett a gyanta kesernyés-vonzó illatával. Időnként suttogás indult, ahogy a fák megbeszélték egymás közt, melyiküknek is van igazán esélye, s ki marad az erdőben a következő évre is. Idős és fiatal egyedek egyaránt készültek a nagy napra.

Csak Halvány Derü, egy fiatal fenyő hallgatott mélyen, nem csatlakozott az izgatottak seregéhez. Fel is tűnt ez többeknek, de nem fordítottak rá különösebb figyelmet - mindig is halkszavú volt, ellentétben az ifjúság többi tagjával. Ám a Nagy Öreget, az erdő legidősebb fenyőfáját, lévén a legbölcsebb, nem hagyta nyugodni az ifjú fenyő szótlansága. Egy nap, mikor éppen megint megkezdődött a sustorgás, így szólt Halvány Derühöz.
- Mondd, ifjú barátom! Te miért nem veszel soha részt a beszélgetésünkben? Főként, ha a karácsonyra terelődik a szó?
A fenyő összerezzent a váratlan kérdéstől, s lejjebb eresztette egyébként formás ágait, próbált úgy tenni, mintha ott se lenne. A többi fa figyelme a beszélgetők felé fordult, hiszen sosem jártak utána, de mégis érdekelte őket is a kérdés.
- No, látom, valami nagy baj lehet... - szólt a Nagy Öreg. - Ne félj, nekem elmondhatod, s meglátod, ha tudok, segítek neked.
Halvány Derü riadtan nézett körbe, látva, hogy minden figyelem rászegeződik.
- Ejnye no, ifjúság, törődjetek a magatok dolgával, hadd beszélgessünk! - dörrent rá a fenyves lakóira a bölcs öreg. Azok pedig folytatták a sustorgást, látszólag ügyet sem vetve a társalgókra.
- Nos, mesélj, hallgatlak - szólt ismét a Nagy Öreg.
Halvány Derü pedig végre megszólalt.
- Tudod, kedves bölcs, nagy az én félelmem. A karácsony minden évben ugyanezzel a félelemmel tölt el. Rettegek, hogy egyszer csak emberek jönnek, baltákat és fűrészeket hoznak, vidáman nevetgélve, harsogva járják az erdőt. Megállnak egy-egy fánál, meggusztálják, mint valami vadat, és egyszer csak ezt mondják: "Ez igen, ez lesz az! Gyönyörűen fog mutatni a házunkban!". Alighogy ez elhangzott, iszonyatos döngölés, fűrészelés kezdődik, szegény társaim csak úgy visítanak a fájdalmaktól. Én pedig reszketek addig, míg az összes ember el nem tűnik az erdőből, és hálát adok az égnek, hogy rám nem került sor. Mit tegyek, mondd? Szerinted gyáva vagyok?

A Nagy Öreg mindeközben alig láthatóan mosolygott, szelid elnézéssel hallgatta az ifjú fenyő sirámait. Majd így szólt:
- Kedves ifjú barátom! Némiképp megértem az aggódásodat, hiszen a látvány és a hangok ilyenkor valóban kicsit riasztóak - bár láthatod, nekem már meg sem kottyan! De ez, mint tudod, nem is tart sokáig. Mit gondolsz? A többiekben nincs egy kis drukk emiatt? De drága barátom, ez az apró feszültség eltörpül ahhoz a megtiszteltetéshez és örömhöz képest, amit az okoz, hogy éppen te vagy a kiválasztott. Itt van több ezer fa, és te annyira szép és formás vagy, hogy éppen rád esik a választás! És ez még nem minden!
Mikor innen elvisznek, akkor kezdődik a te ünneped. Mindenki téged vár, te vagy a karácsony fénypontja. Már szenteste délutánján elkezdődik, amire mi annyian várunk. Szebbnél szebb, ragyogóbbnál ragyogóbb díszek kerülnek elő az egy éve porosodó dobozokból. Picinyke táncosnők, csillogó színes gömbök, apró üveg hóember, áttetsző, szinte légies angyalkák kerülnek megszokott egyenruhádra. Estig aztán magadra hagynak, de te hallod a beszűrődő hangokat, érzed a sülő sütemények illatát. Aztán a nagy pillanat előtt még színes, szalaggal díszített csomagok kerülnek a lábadhoz, mintha neked akarnának áldozni. Illatod eddigre már belepte a szobát, látod az örömöt az arcokon, ahogy rádnéznek.
Végül eljön a perc, amikor megszólal az apró, ezüst harang, és az izgatott aprónép családja körében belép a szobába - és te vagy, aki elkápráztatod őket. Minden szem rád szegeződik, gyerekek és felnőttek szeme ragyogása visszatükrözi díszeidet. Halkan szól a "Mennyből az angyal", van, aki imát mormol csöndesen, a gyerekek tekintete pedig már az ajándékokon legel, és izgatott suttogásuk elnyomja a csillagszórók surrogását. Égnek a gyertyák, majd kihunytukkal áhitat lepi meg a szobát. De csak egy pillanatig tart, hiszen felkapcsolják a villanyt, és megkezdődik az igazi sürgésforgás. Ekkor már ugyan nem rád figyelnek, hiszen fürge kezek matatnak a lábaidnál a csomagok között. Papírok szakadnak, gyerekzsivaly hallik, csókok cuppannak, örömkönnyek csordulnak az arcokon. Te csak nézed őket, és rájössz, hogy nélküled ez soha nem lehetne az igazi. Te adod nekik ezt az örömöt, az illatoddal körbeöleled őket, és szeretnéd őket így tartani egy egész éven keresztül. Hogy mindig így örüljenek egymásnak, mindig ugyanilyen boldogsággal öleljék meg egymást, egész évben ez a mosoly üljön az arcukon.

Aztán hetek múlva egyszercsak véget ér a varázslat, te lassan búcsút veszel ünneplőruhádtól. De sosem felejted el azt a családot, akinek ezt a boldog estét szerezted. És tudom, ők sem felejtenek el téged, hiszen nincs két egyforma karácsony.
Kérdezed, hogy mindezt honnan tudom? A mi lelkünk sosem hal meg, őrizzük az ünnepek meghittségét, semmihez sem hasonlítható, boldog varázsát. Lelkünk által továbbítjuk egymásnak ezt az érzést, ezért is nem fél senki attól, hogy egyszer rá kerül a sor. Hogy én miért nem tetszettem soha senkinek, ezt sosem fogom megtudni, de már túl öreg, és túl nagy vagyok ahhoz, hogy feldíszítsenek. Én abból építkezem, amit a többi fenyő "elmesél" nekem. Úgyhogy ifjú barátom, ne félj ettől a pillanattól, inkább készülj, hátha te leszel az, aki boldoggá varázsolja egy család legszebb ünnepét.
Ezzel az Öreg elfordult Halvány Derütől, és letörölt egy gyantás cseppet, mely útjára indult, hogy végigfolyjon szálfa termetén.
 
P

pubi5605

Vendég
Nagyvárosi karácsony

A meghirdetett pályázatra az alábbi müvet szántam.

Nagyvárosi karácsony

A nagyváros mint mindig ebben az évben is készülödött a karácsonyra. A város bejáratánánál egy felfüggesztett kiírás figyelmeztette erre mindazokat, akik esetleg megfeledkezdtek volna e neves dátumról. A város föterén felállítottak egy hatalmas nagy fenyöfát. Ágaira üresen álló semmitmondó díszeket aggattak. Mondván - mindenki karácsonyfája. Persze, csak a látványa tetszetös ennek a hajcihönek. Gazdagabb (boldogabb?) senki sem lesz e tüneményes látványosságtól. A karácsonyi falu apró kis bódéi is felsorakoztak a város föterének középsö peremén. Árusok hada citálta be ide portékáit. December havában szinte hömpölygö folyammá alakult át minden szunnydó létforma. Elvégre most van itt az ideje a feltöltekezésnek - gondolhatja bárki. Jövés-menés, szaladgálás, válogatás, készülödés, sütés-fözés.
Ebben a nagyvárosban éldegélt egy egyszerü átlagos hétköznapi család. A férj egy bankban dolgozott. Már a második házasságát cipelte vállán. Elsö házasságából származott egy fia - Péter, aki már egyetemi éveit tölttötte. Második nekifutásra összehozott egy leányt - Évát, aki már középiskolásnak cseperedett. Nemrég született meg szemefényük Gergö, aki mostanában ünnepelte harmadik szülinapját. Az asszony egy hivatalban melózott, mint köztisztviselö. Mit is jelentett számukra a karácsony? Háát..többlet rohangálást, bevásárlást, púpozott tányér töltött káposztát, pulykát, bejgli hegyeket ..majd egy-egy adag szódabikarbónát..némi civakodást anyóssal apóapóssal..huzavonát az ajándékok elosztásával kapcsolatban..állandó töprengést - mivel is kellene meglepni , ha másért nem illendöségböl a rokoni kompániát.
- Pista, akkor meg kellene beszélnünk a részleteket! - mint minden évben, valahogy most is így kezdödött el a karácsonyi készülödés a B. családban.
- Mondjad Petruskám, mit agyaltál ki abban az édskés kobakodban.
- Tudod, akkor úgy mint ahogy eddig is csináltuk. Elsö nap megyünk az én szüleimhez, második nap a tiédhez. Anyáméknak egy új asztali terítöt s egy karkötöt szántam. Mit szólsz hozzá?
- Hát legyen, ha úgy gondoltad...
- A te szüleidnek viszont vehetnénk egy új villanyvasalót. Emlékszel, a régit már alig tudják használni.
- Aha..., ez jó ötlet..
Péterrel kapcsolatban viszont tanácstalan vagyok, hiszen ö olyan kis furcsácska..
Na ezt hagyjuk, jó - vágott közbe felindultan apjukom. ö ilyen és punktum! Fogadd már el végre, hogy nem lehet mindenki olyan kerekdedül tökéletes, mint te. Ismerhetnéd már a természetét. Állandóan csak a kedvenc könyveit bújja. Én már kiszemeltem a számára megfelelö gyógyírt.
- Legyen úgy ahogyan akarod. Elvégre mégiscsak a te fiad..
- Jó, akkor most már áttérhetünk a saját térfelünkre. - folytatta a csevegést Petra. Évának kellene egy új csizma. Tudod, a régebbi tönkrement....
- Hát igen, de valld be, hogy ebben bizony ö is rudas volt! - horkant fel hirtelen morajlással Pista.
- Ugyan, hogy mondhatsz ilyet! Emlékezz rá, hogy abban a sáros idöben..
- No persze, hiszen mostanában állandóan csavarog fél éjszakákon át! - vágott közbe érces haraggal István.
- Hiszen most van abban a korban. Tudtommal te sem csináltad másként annak idején.
- Na jó-jó, de akkor még egészen másfajta világ volt. Inkább hagyjuk ezt, mert megint csak veszekedés lesz belöle, mint legutóbb.
- Gergönek meg azt a csodálatos játék autót kellene megvenni, amire úgy ácsingózik már régóta.
- Azért nem kellene annyira kényeztetened azt a lurkót. Én örültem, ha gyerekkoromban egy elnyütt macit kaptam ajándékba.
- Már megint kezded! - dühödött fel Petra. Minden évben elöjössz ezzel a nyavajgós gyerekkoroddal. Teli van már a hócipöm az egész múltaddal! Talán sajnálod mindezt a saját fiadtól?
- Nem sajnálom, de azért nem kellene túlzásba vinned az ajnározását. Amint megtetszik neki valami, te azonnal fejet bólintasz.
- Egyszer van egy évben karácsony, nemde! - rikoltott fuldokló sikoltással hites úrára Petra.

Az ünnepek közeledtével minden egyes nap rohamra indult a város népessége a karácsonyi falu árusai ellen. Innen-onnan giccses lakodalmas rokk cirádás dallami zengedeztek az égig. Vázák, cserepek, díszek, pipere cikkek, ruhák, bördíszmüvek, és minden egyéb más kincs kínálgatta magát, ami kielégítheti a fogyasztói társadalom nagyrabecsült honpolgárainak megpocakosodott igényeit. Elvégre öértük van ez a csodás világ, nemde? Hiszen ök táplálják anyaföldünket meg-meg újuló vásárlási kedvük életnedvével.
A B. családnál is feltornyosuló izgalommal hevült fel a karácsonyt megelözö idöszak.
- Megvetted már a karácsonyfát? - érdeklödött urától ékes hangon Petra.
- Ráér az az utolsó nap is. Minek álljon addig itthon fölöslegesen. Csak a levele hullik szanaszét mindenfelé.
- Meglehet, hogy addigra elkapkodják a javát.
- Ugyanmár, még egyik évben sem maradtunk fa nélkül! - replikázott vissza Pista.
- No, azért mégiscsak jobb lenne ha megvennéd idöben.
Apjukom lenyelt egy gombócot, s mivel nem akarta éppen eme szent ünnep elött összerugni a port becses nejével, nyakába véve a várost útnak indult a család karácsonyfáját beszerezni. Végül is siker koronázta ezen törekvését és magvásárolt egy méteresnél is magasabb délceg ezüst fenyöt.

Lassú léptekkel minden házba bekopogtatott karácsonyunk csendesded fuvallata. Petra a konyhában szorgoskodott. Szokásához híven pulykát és halatt sütött. A halat ugyan nem túlságosan kedvelte, de nem akarta felszabdalni a hagyomány láncolatát. Elvégre ez a módi ilyenkor. Miért éppen ö lógjon ki a sorból...
- Apuci, mikor jön már a Jézuska? - érdeklödött a kis Gergö.
- Tudod fiam, ha majd elbúvik a napocska és öreg este lesz. Várjál addig szépen türelmesen kisfiam.
- Lassan el lehetne kezdeni a fát díszíteni! - dübörgött Petra szólama a konyhából.
- Jól van már, mindjárt nekifogok. Pista elökereste a fenyöfa tartozékait s megpróbálta valahogyan beleügyeskedni a fa alját a tartójába. Ám ezen müvelet nem éppen a legszerencsésebben bontakozott ki a kezei közül. A fa oldalvást billent, s nagyívü bukfencet róva a szönyegre vetette önmagát.
- Ó, hogy csessze meg az a jópataki szentimentális jázmin cipögyár...ezt az elnyomorodott fenyöfa tartót. Annyiszor mondtam már, hogy célszerübb lenne müanyag fát vásárolni. Azzal biztosan nem lenne ennyi kínlódás, mint ezzel a vacakkal.
- Ej, hát még ennyit sem lehet rádbízni! - dörmögött hörgös hangon Petra. Minden évben ugyanezt a cirkuszt csinálod! Hogy lehet valaki ennyire ügyefogyott! Még egy fenyöt sem vagy képes normálisan felállítani! Másról nem is beszélve!
- Fogd már be, jó! - rivallott vissza István. S újult erövel nekifogott a karácsonyfa állítás nemesívü feladatának. Másodszorra már siker koronázta próbálkozását, s a sudár fa büszkén húzta ki magát a szoba közepén felállított dísztribünön.
- Éva merre kószál? Igazán segíthetne ö is a díszítésben - sziszegett harsányan István.
- Elment a barátnöjéhez. Nemsokára megérkezik.
- Agyamra megy már ez a laza liberalizmusod! Legalább karácsony napján itthon lehetne idöben.
- Ugyan, ne morogj már annyit! Azt a pár díszt egymagad is fel tudod tenni!
...
Lassacskán a horizont alá bukott a nap sárguló korongja . Hamar sötétedik már ilyentájban. Az égen komor felhök gyülekeztek, s odakinnt dermesztö hideg szél járta át mindazokat, akik az utcán voltak kénytelenek eltölteni ezen hírneves estét.

- Pista, összeszedted már az ajándékokat? - törte meg a csendet dörgedelmes hangon Petra. Idöközben Éva is hazaérkezett. A nagyobbik tágasabb szobában gyültek össze epekedve várva ki-ki a maga Jézuskáját...
- Hát akkor, boldog karácsonyt mindenkinek! - hadarta el egyszerü köszöntöjét Petra.
Ám ekkor hirtelen valami nagyon különös, és a B. család számára kissé szokatlan esemény történt. A kis Gergö ugyanis egy gyors macskára emlékeztetö mozdulattal a karácsonyfához lépett s leszakított róla három darab szaloncukrot. Egymás után odalépett szüleihez, növéréhez...és a kezükbe nyomott egy-egy darabot belöle.
- Ezt az én Jésuskám hosta nektek. Fogadjátok seretettel!
Egy pillanatra elveszett az idö fonala körülöttük. Néma-értetlen ledöbbenés ütött tanyát mindnyájuk arcán. Úgy rémlett, mintha az ég angyalai is bekukucskálnának szobájuk ablakán egy-egy árva pillanatás erejéig...
...S ekkor (talán?) mindannyian megértették a karácsony igazi üzenetét...
 

Szőnyi Bartalos Mária

Állandó Tag
Állandó Tag



PÁLYÁZAT : PRÓZA

Szőnyi Bartalos Mária:
Presszió
(Pro memoria)

Dunán áteveztek sokan, de nekünk jégen volt a biztosabb.
Indult a vonatod neked is valamerre.
Sokan jöttünk át gyalog a Lélekfolyón.
Zimankóban is utat mutatott vastag jege.
Kisszigetre átjárt megpihenni a sors.
Rettegésemben megnémultam, csak fogtam a karod,
Istenhez fohászkodtam, tényleg most mehetünk-e,
Mikor elmentek mellettünk a csendőrök.
Itt vagyunk, mondtad, s megálltunk, megérkeztünk már.
Nem lehet baj, batyunkat letettük magunk mellé.
Átgázolt rajtunk - újra megszólaltál - kíméletlenül a szemét.
Cudarul égetett a fájdalom évtizedeken át: nyomott a batyu.
Idővel sem tudták, mi a bánatom: lépteimet elvitte a folyóm.
Óda lett az "Odaát", a honvágy gyötört, a gyökerek hiánya.

 

Szeth

Állandó Tag
Állandó Tag
Boldog karácsonyt

Boldog karácsonyt

Abban az évben keserű hó esett.
Szürkén borult rá a tájra, fojtogatóan terült szét a városon. Rátapadt az autók tetejére, a házak falára és az emberek ruhájára. Az utcák piszkosan fénytelenül tárulkoztak fel előtte, s az arra járókat alattomos módon akadályozta meg abban, hogy előrébb jussanak. Konok szövetségre lépett a város, és az a hó.
Mert átkozott egy hó esett, abban az évben.
Bemocskolt mindent búskomor leplével. Elcsúfította a színeket az emberek lelkét, az ablak mögött megbújó néma szemtanúkat, és a lehajtott fejjel botladozó szerencsétlen sorsú nincsteleneket.
Ott volt mindenütt.
Beszivárgott az apró réseken át, bebújt az ablak alatt, a kormos kéményeken, bekopogott az ajtókon. Szívósan vette be magát az emberek bőre alá, mígnem már a velejükig hatolt, ez a szomorú íz.
Bukott angyalokként ténferegtünk aznap.

Karácsony volt.
Fogcsikorgató hideg. A Fenyőfák hideg holtestei szegélyezték nehéz lépteim. Nem néztem rájuk, vádló tekintetüket éreztem magamon. Véletlenszerűen halomba dobálva hevertek szerteszét, éppen úgy, ahogyan a földre hulltak. A lassan szálingózó pelyhek, fehér lepellel borították be őket, vigyázón takarva el ágaikat a mohó tekintetek elől.
A közeli önkiszolgáló étteremben vásárolt vacsorámat szorongattam, kellemesen melegítette a kezemet. Valahol a konyhaszekrényem felső polcán néhány száraz zsemle várt reám, szegényes kísérőként és egy újabb alkoholmámoros karácsony a haverokkal.
Az ünnepek hangulata nem hagyott nyomot rajtam, s nem éreztem mást, csak végtelen ürességet. A neonfényben rikító kirakatok mohón bámultak rám áldozatot keresve, miközben kihívóan tárták elém nehéz terhüket. Amott egy pityókás mikulás baktatott hazafelé üres iszákjával, szakálla jóval az álla alatt, a nyakába kötve verdesett. Bizonytalan léptei meg megcsúsztak a hóban, valami zavaros dalt dúdolgatott, nem is hallottam igazán. Egy idős néni megbotránkozva mutogatott a részeg jelmezes irányába, tőlem várva az egyetértés bármilyen jelét. Nem törődtem vele, hosszú volt még az út hazáig.
A kuka mellett fagyoskodó öreg mellett elhaladva azon kaptam magam, hogy nem érzek semmit iránta. Sem szánalmat, sem gyűlöletet. Semmit.
Érzések nélkül, fásultan mértem végig, és már mentem is tovább. Az arcomba vágott a lélektelen közöny. Megálltam.
- Nem!
Visszaléptem hozzá és lehajoltam. Megcsapott az ápolatlanság és az olcsó pálinka áporodott szaga. A fénytelen szemek elnéztek fölöttem, mintha ott sem lettem volna.
Piszkos, elhanyagolt, rongyos alak volt. Valahol mélyen láttam a szeme sarkában megfagyott keserű könnyek cseppjeit, a fáradt megtört arcon a mosoly emlékét. Az apró ráncok között megbújó évek boldogtalanságát, s a létezés súlyát a vállain.
Lehajoltam hozzá és ránéztem. Nem hiszem, hogy észlelte volna a jelenlétemet, vagy ha mégis, hát nem érdekelte. Talán egy szebb világot látott a fehér függönyön túl, az örökké tartó súlyos álomban.
Beletettem a kezébe a gondosan összekészített meleg csomagot.
- Boldog karácsonyt! - csak ennyit mondtam.
Nem néztem vissza, leszegett fejjel mentem a sűrű hóesésben. Magamban arra gondoltam, még jó, hogy maradt néhány száraz zsemle a konyhaszekrényem mélyén. Egy pillanatra visszaidéztem a csavargó arcát. Vajon miért kell ennek így lennie? Valami furcsa keserű ízt éreztem a számban.

Talán mert abban az évben, keserű ízű hó esett.
 

Margit

Állandó Tag
Állandó Tag
BATORSAG
>
>
> Faradtan erkezett haza,a kulcsokat a kis asztalra dobta,atnezte a
> postat,nagyresze szamlak,megetette a szuenet nelkuel nyavogo
macskat,leuelt
> faradt labait kinyujtva elgondolkozott milyen furcsa nap volt a mai...
> A munkahelyen normalisan ment minden,leszamitva a kollegak panasszait,hogy
> milyen stressz a karacsony es hany ajandekot kell meg beszerezni,es pont
az
> amit venni akarnak nincs vagy tul nagy vagy zoeld es nem fekete,es az
> elarusitonoek milyen udvariatlanok;milyen szegeny nyomurult eloeleny az
> ember...Az ebedszuenetben kiment egy kis friss levegoet es egy langost
> venni a karcsonyi vasaron(nem olyan finom mint otthon es joval kissebb-de
> olyan jol hangzik mikor az ember kerheti-bitte ein Langosch)mindenhol
> rohano emberek 4-5 bevasarlo szatyorral a kezuekben elszantan toertetnek a
> toemegben,oeroemnek nyoma sincs az arcukon.Miert csinaljak?
> Munka utan egy megrendelt lampat kellett elhozzon..Dult-fult miert most
> kell menjen a karacsony eloetti nagy zsufoltsagban,alig lehetett haladni a
> lampa mar haromszor zoeldre valtott es meg mindig egy centit se mozdult a
> helyeroel,kocsi kocsit er a legszivesebben kirohanna az autobol es gyalog
> haza menne lampa,auto minden nelkuel..
> Nagy tolakodas es varakozas aran megvolt a lampa,a lanya koezben mar
> ketszer racsengetett:anya hol vagy?Hiaba oe szoktatta igy,hogy a munka
utan
> egyenesen hazarohan...
> Betette a mar menetkoezben megutalt lampat az autoba es mar csak egy
> gondolat foglalkoztatta:minel hamarabb hazamenni.Mar inditotta volna el a
> motrot mikor egy toerekeny fiatal noe megszolitotta.Toert nemetseggel
> beszelt:vett egy fenyoefat es sehogy nem fer be az autoba,kell siessen
> haza,hogy tudja eldugni a fat mieloett a ferje a gyerekkel hazaer.
> Megkerne szepen,hogy vigye el a fa, oe megy eloel es mutatja az utat.
> Meglepeteseben csak bolintani tudtott,betettek a fat es ment utanna.
> Koezben azon gondolkozott,hogy lehet ilyen huelyeseget csinalni meg se
> kerdezte hol lakik a noe,ha az elsoe stopnal lemarad viheti haza a fat....
> Es pont most kell Terez anyat jatszania mikor amugy is kesoe van,ehes,a
> gyerek egyeduel otthon, vacsorat kell kesziteni...
> Vegre latta,hogy a noe eloette lassit es megall,hal`Istennek megerkeztek,
> boldogan vette ki a fat az autobol es egy gyueroett 10 eurost,amit
> valoszinueleg egesz uton szorongatott megprobalta a kezebe nyomni..nem,nem
> veheti el a fa nem keruelt annyiba olcso kis szerncsetlenseg volt,nem ad
> harom napot es mind elhullatja a leveleit..
> Nemreg joehettek Nemetorszagba,toeri a nyelvet,ruhajan latszik,hogy masok
> megunt adomanyai.
> Eszebe jut oe is igy nezett ki 15 evvel ezeloett,ugyanaz az ijedtseg volt
> az arcan mint ennek a kis noenek...ha mindent helyesen csinalok nem
tuenoek
> fel,ha nem szollalok meg nem tudjak,hogy nem koezuelluek valo vagyok...nem
> nem veheti el...zavartan kivant kellemes uennepeket a noenek,makogot
> valamit,hogy mennyire siet es elindult haza.
> Mar a vacsorat kavargatta es meg mindig nem ment ki a fejeboel a noe,mi
> ragadta meg annyira ezen a noen hisz nap mint nap latni
> szegenyeket,bevandorlokat,segitsegre szorulokat..es ekkor beugrott a
> BATORSAGA.Az az oesi emberi oesztoen,hogy ha segitsegre szorulok akkor
> segitseget kerek,odamegyek az elsoe emberhez es megkerem,hogy
segitsen.Csak
> otthon talalkozott ilyesmivel,otthon ahol nem szegyen kerni,nem szegyen
> idegeneket megszolitani,nem szegyen embernek lenni.
> Visszagondolt 15 evvel ezeloett,oe odament volna-e az elsoe emberhez,hogy
> segitsen,biztos nem..a sok kudarc,az idegenseg,az az erzes,hogy mindig
> kitaszitjak a sorbol es ujra hatul kell beallni mely nyomot hagyott benne.
> Boldogan gondolt vissza a noere,boldog volt,hogy vannak akik mernek a
> pofonok ellenere,mert biztos volt resze benne, es boldog volt,igen boldog
> volt,hogy a nagy toemegben pont oet kerte meg,hogy segitsen.Miert?
> Talan elerte azt amitoel 15 evvel ezeloett annyira felt,elerte azt,hogy oe
> mas,nem oe az idegen a koerueloette leveo rohano,erzektelen toemeg idegen
> szamara es boldog,hogy nem olvadt be koezejuek.Talan ezt erezte meg a
> segitsegre szorulo noe is..Vagy ez valami egeszen mas,valami magikus eroe
> amit otthonrol hozott,a Hargitai-i fenyvesek illata,harca a megmaradasert
> evszezadokon at.
> Igen bueszke volt a kis noere a batorsagaert es bueszke volt magara,hogy
> oet valasztotta ki,mert mindig ketten kellnek hozza,hogy valami szep
> megszuelethessen.
>
 

Gabor Edit

Állandó Tag
Állandó Tag
Teli Tanyasi Tortenet!

Alcim miszerint: Az allat - ha teheti- soha nem hagyja el a helyet amit szeret, - csak az ember az az allat -aki onkent es dalolva - megteszi ezt!

Hideg telunk volt! De annyira, hogy az istallohoz hatravezeto ut ala fektetett vizvezetek elfagyott.
Ot lovunk volt, es minden nap haromszor: reggel delben es este, kezben hordtuk hatra a legalabb terdig ero hoban azt a 10 vodor vizet, ami az itatashoz kellett.
Az epulet, ahol az allatok eltek, olyan 5-600 meterre volt a foepulettol, amiben mi laktunk, es amiben az ejjel - nappal nyitvatarto csarda is mukodott. - Ugyhogy volt dolgunk eleg!-
Naprol napra nehezebbek lettek a vodrok, es mire engedett a fagy eldontottuk: eladjuk a lovakat, mert egyszeruen nem birjuk tovabb!
Szoltunk az osszes ismerosnek:eladoak a lovak!
Nem telt el sok ido jelentkezett egy fiatalember akinek a Balaton mellett volt lovas iskolaja, es at is jott megnezni a lovakat.
Az arban meg egyeztunk, a foglalot atvettuk, es a szallitas idopontjat is megbeszeltuk.
A teherauto megerkezett, kora delutan, arra valo tekintettel, hogy hamar
sotetedik.
Mindjart hatra is allt az istallohoz. En ki sem mentem! Nem akartam sem labatlankodni, sem latni ahogyan elviszik a lovakat!
De mar egy csomo ido eltelt, es meg mindig nem vegeztek, elmentem hat megnezni :mi is tortenik!?
A negy elso mar fent is volt a platon, szepen pokroccal letakarva, de az otodik, akit a termete es a szine miatt ZORROnak neveztunk, az atyauristennek sem volt hajlando alavetni magat a teherauton torteno szallitasnak! - Vagy csak egyszeruen nem akart elhagyni bennunket.
Mindenesetre mindenki mindent megprobalt!:huztak es toltak, hivtak es kuldtek, bekotottek a szemet es korbevezettek, hogy ne tudja merre jar, es szidtak es beceztek, es biztatak es fenyegettek, es rautottek a palcaval, es raultek a hatara...-de a Zorro amikor megerezte vagy meghallotta a labai alatt az autora felvezeto deszkapallo hangjat, megtorpant, es egy centit sem tett elore!
Kezdett sotetedni, es valakinek az a mento otlete tamadt, hogy elol a
csarda mogott van egy homokrakas, oda vezessek elore, az auto alljon be ugy mint ahogyan rampanal valo rakodasnal szokas, es akkor majd ha nem hallja az allat a felvezeto deszka duborgo hangjat, hatha engedelmeskedik?!
Mindenki egyetertett! Probaljak meg!
A teherauto a mar fent levo tobbiekkel elindult elore, az utolso elmenni nem akaro lovat szaron vezettek utana.
A kocsi odafarolt a kis homokdombhoz, es a fennallok hangosan nyihogva hivtak a lemaradot!(mert egyebkent jol ossze voltak szokva, majdnem mindig egyutt jartak, tudtak kinek hol a helye, mi a dolga,
nemigen veszekedtek, talan most is egyutt akartak maradni?)
A gyonyoru nagytesture fenyesre kefelt fekete lovat ketoldalrol vezettek, es folyamatosan nyugtattak csak ugy csendes szoval.
En a hidegtol reszketve figyeltem mi tortenik, es azt ereztem:most azonnal megszakad a szivem!
Amikor kozel ertek a teherautohoz, es az allat meglatta vagy megerezte
mire megy ki a jatek, minden erolkodes nelkul hirtelen rantott egyet a fejen, amitol a meglepett kiserok kiejtettek kezukbol a szarat, es a lo
egy szempillantas alatt megfordult es elszaladt hatra az istallo iranyaba, es mire csak uatana lehetett volna kiabalni, mar el is tunk a kora esti szurkuleti kodben!
Olyan ijedt csond lett hirtelen, mert mindegyikunk tudta, hatul az istallo mogott megy a vasut, eleg nagy a forgalom, es ha jon a vonat semmi nem menti meg a lovat!
De a csondben nem lehetett vonat kozeledeset hallani, ugyhogy ahogy az elso ijedtsegunkbol magunkhoz tertunk, mindenki futolepesben indult hatrafele a lo utan!
Elertuk az istallot, es hogy jobban lassuk a kornyeket - kozben egeszen beesteledett- a kis lovasz felkapcsolta a vilagitast!
Es mar kiabalta is nagy boldogan: Itt van! Itt van!
A Zorro bent allt a helyen! Ahogy kell! Esze agaban sem volt sehova sem elmenni!-az etetest varja gondoltam en.
A kis lovasz, aki mindig etette es itatta, megfogta a szarat!
A lo engedelmeskedett!
Elertek a teherautot, es az allat, mint aki megertette:nincs mit tenni, tenyleg igazabol elkuldjuk, hogy valoban azt akarjuk:menjen el!
MInden tovabbi cirkuszolas nelkul fel lepett !, a tobbiek koze :a helyere!
Alltam a csarda bejaratanal, ahonnan lehetett latni, ahogy szep ovatosan kifordulnak az orszagutra!Folyt a konnyem- a hidegtol persze- es felhangosan hogy mas meg ne hallja mondogattam: ne haragudj!ne haragudj!
Es mar regen nem lehetett semmit latni, es majd meg fagytam, de meg mindig ott alltam es neztem a semmibe!

v.w.
 

szbandi

Új tag
Nehéz feladat

Gyerekkoromban még hittem abban, hogy a karácsonyfát az angyalkák hozzák. Emlékszem, teljesen összetört, amikor rámzúdították a tényeket, pedig már rég iskolás voltam. Hosszasan sírtam, mintha éreztem volna, az igazság mit is rejt magában. Nem csak egy összetört szép mesét, hanem mindazt a nehézséget, amit a karácsonyi elökészület takar. De a szembesülés a teljes rideg valósággal mindaddig váratott magára, míg nem lett saját családom, ám azóta az év egyik legnehezebb idöszaka számomra a december.
Vegyük sorjában a nehezét. Az ajándékok vásárlását, a pénztárca fájó ürességét nem is említem, hatalmas, sajgó sebeket tépne fel az emlékezés. Elég nekem felidéznem a karácsonyfa idei történetét.
Gyönyörü fát választottunk, magas is volt, nemesen elegáns, zöld és szabályos. Gondosan becsomagolták nekünk, úgy tettem fel az autó tetejére, mint egy tojást, majd otthon óvatosan elhelyeztem a pince sarkában, ahol véletlenül sem járnak a gyerekek. Én sem néztem felé egy hétig, csak a Nagy Napon. Feleségem kis körutat tett addig a fiúkkal, meglátogatni a szomszédokat, hogy a terep szabad maradjon, senki ne zavarjon engem a fa felállításában.
Ám a fához érve elszorult a szívem. Ahogy odatámasztottam a falhoz, kicsit elmozdulhatott, és magára rántott egy dobozt mindenféle kacattal. Komolyabb külsö sérülést nem szenvedett, de a doboz súlya, ahogy egy ponton nyomta egy hétig, némi szerkezeti elváltozást okozott. Nevezetesen úgy elgörbült szegény, elmehetett volna díszletnek egy szélviharhoz. Majdnem elsírtam magam, föleg mikor elképzeltem a feleségem arcát, ahogy meglátja. Ám túl kellett tennem magam elkeseredésemen, és hozzáláttam, hogy beleerösítsem a direkt erre a célra szolgáló talpba.
Akinek ez egyszer is sikerült, az már nem ijed meg semmitöl. A törzs ugyanis felfelé keskenyedik, de a talp ráhúzásával a csúcs felöl nem érdemes próbálkozni. Ezért a fa méretétöl függöen a törzs vagy beleesik a nyílásba - ez az egyszerübb eset, de fogadást lehet kötni, hogy már Szenteste, vagy csak 25-én hullik hangos recsegéssel az ámuló gyerekek közé -, vagy faragni kell belöle. Ezt a feladatot egy átlagember azonban nem oldja meg készségszinten, ami alatt azt értem, hogy ugyan elöbb-utóbb eléri a kívánt végeredményt, de közben megvágja az ujját, beleragad a gyantába, többször rádöl a fa, és lever mindent, ami leverhetö.
És csak ezután jön a következö feladat, a fa eljuttatása a megfelelö helyre. Én itt követtem el a következö hibát, a pincében levágtam a zsinórokat az álló fáról, hogy lássam, mi maradt meg hajdani szépségéböl, így aztán már a pincéböl is csak úgy tudtam kimenni, hogy mindkét ajtószárnyat kinyitottam, de a lakást ilyen széles bejárattal, sajnos, nem szereltem fel. Az aljával elöre azért beszenvedtem valahogy, de a régi dicsöségének csak töredéke maradt, néhány ága úgy nézett ki, mint egy-egy leszopogatott csirkecsont, ahogy elvesztette tüleveleit az ajtófélfával folytatott heves küzdelemben. Legszívesebben vettem volna inkább egy újat, de már késö volt, így maradtam ennél, a legcsúnyább ágakat levágtam, mire a csirkecsontok eltüntek ugyan, ám az eredmény inkább hasonlított egy tehetségtelen fodrásztanonc elsö, sikertelen vizsgájára, mint arra a fára, amit a piacon kinéztünk. Addig forgattam, míg elviselhetö lett a látvány, és gondosan hozzáláttam a rögzítéshez, amit én a falba, illetve az ajtófélfákba rögzített szögekhez kötött cérnával szoktam megoldani. Ezzel aránylag hamar végeztem, itt már számított a többéves rutin. Csak néhányszor kellett korrigálnom, és a fa úgy állt, mint a cövek, azaz mint egy görbe cövek. Kicsit meg is rángattam, mert inkább ilyenkor essen rám, mint a Mennyböl az angyal közepén. De nem történt semmi és én végre büszkén kifújhattam magam. Elhúztam az ajtót, hogy kilépjek a teraszra, és ekkor derült fény a következö hibámra. A szöget ugyanis nem az ajtófélfába, hanem magába az ajtóba vertem be...
 

benez

Új tag
pályázat - próza

Lehetőség
alternatív eszkimó-szín

Kilépett a házból. Nyomban meghajolt, mint a karcsú, magasba törő, túlságosan fiatal fenyőfák, ahogy mellbe taszította a szél. Szomorúan, meggörbedve állt egy darabig. Arcát pirosra marta az elkeseredés. Hirtelen indulat öntötte el: felegyenesedett kissé, állati erőfeszítéssel nagyot kurjantott – bele a szél ocsmány, vészjósló ábrázatába. S a hangra két kutya késedelem nélkül átpréselte magát a szélvihar keskeny repedésein, embertelen erejükkel a kiáltó lábához vonszolták súlyos csontjaikat. Hármasban léptek vissza a házba. A két állat nyomban a kandalló elé kushadt, bundájukból csakhamar gyermekökölnyi, jéggé fagyott hódarabok potyogtak a padlóra. Kisvártatva ázott kutya szaga terjengett mindenfelé, felmelegítette a levegőt.
Nézte az állatokat, a kilógó nyelveket, a farkaspofákat. Odakünn süvített, ordított, artikulálatlanul üvöltött a szél. A két eb lassan-lassan felengedett, életerejük kitöltötte a szűkre szabott teret. A gazda felé pislogtak, de immár nem látták a gazdát. Egy halványan ismerősnek vélhető lényt láttak, aki egy karosszékben ül, és már nem tűnik ember-szerűnek. Közülük valónak tetszik inkább. Sokkal inkább. Lám, állatbőröket halmozott magára, s a tekintetéből tompán verődnek vissza az élénkülő kutyapillantások…
Hirtelen felálltak mind a hárman, egyszerre, összehangoltan. A belső szobába vonultak, ahol az ágyon egy nő és egy gyermek feküdt. Testüket nem fedte prém, sem szövet. Mezítelenek voltak, ám ők sem, így sem emlékeztettek igazán emberre – legalábbis a két kutya táguló orrlyukai semmi esetre sem éreztek emberszagot, tilosszagot, tabuszagot. Ehelyett zsákmányillatot ittak, mohón, szörcsögve. A harmadik mögöttük állt, szétterpesztett lábakkal, leszegett fejjel, ajkai remegtek. Csöndes, jól ismert hangot hallatott: alig pisszenő, mégis erőteljes parancs hangját. A két vadász csak erre várt. Nekilendültek. A fogak kifordultak a szájakból.
Hagyjatok nekem is, morogta a harmadik.
 

benez

Új tag
pályázat - próza -- hosszú ö nélkül...

Lehetöség
alternatív eszkimó-szín

Kilépett a házból. Nyomban meghajolt, mint a karcsú, magasba törö, túlságosan fiatal fenyöfák, ahogy mellbe taszította a szél. Szomorúan, meggörbedve állt egy darabig. Arcát pirosra marta az elkeseredés. Hirtelen indulat öntötte el: felegyenesedett kissé, állati eröfeszítéssel nagyot kurjantott bele a szél ocsmány, vészjósló ábrázatába. S a hangra két kutya késedelem nélkül átpréselte magát a szélvihar keskeny repedésein, embertelen erejükkel a kiáltó lábához vonszolták súlyos csontjaikat. Hármasban léptek vissza a házba. A két állat nyomban a kandalló elé kushadt, bundájukból csakhamar gyermekökölnyi, jéggé fagyott hódarabok potyogtak a padlóra. Kisvártatva ázott kutya szaga terjengett mindenfelé, felmelegítette a levegöt.
Nézte az állatokat, a kilógó nyelveket, a farkaspofákat. Odakünn süvített, ordított, artikulálatlanul üvöltött a szél. A két eb lassan-lassan felengedett, életerejük kitöltötte a szükre szabott teret. A gazda felé pislogtak, de immár nem látták a gazdát. Egy halványan ismerösnek vélhetö lényt láttak, aki egy karosszékben ül, és már nem tünik emberszerünek. Közülük valónak tetszik inkább. Sokkal inkább. Lám, állatböröket halmozott magára, s a tekintetéböl tompán verödnek vissza az élénkülö kutyapillantások...
Hirtelen felálltak mind a hárman, egyszerre, összehangoltan. A belsö szobába vonultak, ahol az ágyon egy nö és egy gyermek feküdt. Testüket nem fedte prém, sem szövet. Mezítelenek voltak, ám ök sem, így sem emlékeztettek igazán emberre, legalábbis a két kutya táguló orrlyukai semmi esetre sem éreztek emberszagot, tilosszagot, tabuszagot. Ehelyett zsákmányillatot ittak, mohón, szörcsögve. A harmadik mögöttük állt, szétterpesztett lábakkal, leszegett fejjel, ajkai remegtek. Csöndes, jól ismert hangot hallatott: alig pisszenö, mégis eröteljes parancs hangját. A két vadász csak erre várt. Nekilendültek. A fogak kifordultak a szájakból.
Hagyjatok nekem is, morogta a harmadik.
 
Szilveszteri életajándékom!

:D

Binderné Palocsay Erzsébet 2003. december 16.




Szilveszteri életajándékom!
Ideje: 1957. december 30.


Ahogy kiléptem a Tanácsháza ajtaján, szembetalálkoztam a csikorgó hideg, viharos felbuzdulásával, ami egy jeges hógolyóval jelezte: Nem lesz komám könnyü utad az otthonodig, amely távolságban semmiséget jelentett azzal a 3 km-nyi gyalog sétával, nodehát nem télen jeges hóviharban! Munkám ehhez a községhez kötött, ott voltam pénzügyi elöadó, ígyhát táskámban vittem az aznapi befolyt adó összegét, úgy 15 ezer forint körül. Ahogy kiértem a faluból, akkor eszméltem, hogy elöttem egy jól megtermett ember halad, vállán egy jókora baltával, amiböl arra következtettem, hogy biztosan favágó az Erdészetnél és még örültem is neki, hogy nosza! védelmem is van! Nagy nyugalom szállt meg, hiszen akkor jutott eszembe, ha nincs a baltás ember, bármi rosszra számíthattam volna.
Így ballagtunk, Ö elöl, mint testöröknek szokása én meg alig a nyomában. Az még eszembe sem jutott, hogy a balta netán ellenem is fordulhat, hiszen rám mutatott a feje! Az örömöm sajnos nem sokáig tartott, mert a tiszteletbeli testöröm akkurátus léptekkel letért az úrról, egy öreg ház felé irányítva lépteit, ami ott árválkodott a közeli kiserdö szélén. Ekkor már illendö lett volna félnem, mivel tisztes volt a két falu közötti távolság, de a tél hidege úgy letámadt, hogy figyelmemet a viharos széllel szembeni állapotra irányítottam, ami egyre hevesebben támadt, mert megszünt a házak közötti védelem, ami valamennyire enyhített a helyzetemen. Annyira fáztam és kezdtem fáradni, - hiszen szemben a széllel igen nehezen haladtam -, hogy , már majdnem a faluhoz közel, feladtam, mert éreztem, már nem birom tartani az ellenállást. Leültem az út melletti öreg eperfa alá amely szegélye volt tisztes egymástól, a falvak közötti utaknak, akkor még!
Fohászkodtam a Jó Istenhez, kérve, hogy szép szelíden segítsen át az élet ösvényéröl a túlvilág nyugalmába. És közben húllt a könnyem, végiggondolván rövid életpályámat, mert a halál ideje még messze volt, koromhoz mérten. Könnyeim azonmód ráfagytak az arcomra, ami eleinte égetö, szúró fájdalmat jelentett, aztán lassan zsibbadni kezdtem és talán el is szenderedtem volna, ha nem riadok fel egy kiáltásra: Hé! Mit csinál maga ott? Az Isten angyala Ö, mert akkor annak láttam a motoros idegent leszállt a 350-es IZS-röl és elindult felém. Amikor felismert, és segitett felállni, én akkor eszmélkedtem, hogy a megmentöm dr. Hegedüs János, a környék állatorvosa. Lezárult életösztönöm ébredezni kezdett, de még szólni nem igen tudtam. Ö levette a sálát, ami arcát védte és fejem, nyakam, köré csavarta, aztán fölsegített a háta mögötti ülésre és tovább is egyik kezével védett a leeséstöl, majd Ö is felszállt, mondván, jól kapaszkodjak a derekába és elindultunk lassú lépésben, amire lehetöség adódott a motor esetében.
A kapunk elé érve lesegített, bekísért és viszonylag jó állapotban, kicsit megviselve a viharoktól, adott át a férjemnek, mondván: Tudod hol szedtem fel a feleségedet a nagy viharban? A falu közelében, egy eperfa alatt ült, ereje fogytán. Most pár napig vigyázz rá komám, mert nem semmi, amit átélhetett. Nodehát hogy láttad meg, - kérdezte a meglepet férjem, aki biztos volt benne, hogy kollégája, a fönököm, majdcsak gondoskodik a hazaszállításomról , hiszen jól tudta, hogy tetemes összeg is van nálam, mert akkor még 15 ezer forint igencsak tekintélyes összegnek számított. Az örangyalomat leültette, hiszen öt is megvette az Isten hidege és mert melegítö italt nem ihatott, egy kis demizsonnal hátizsákban, ráeröltetett, mondván, jót fog tenni, amikor hazaér, ez a kis lélekmelegítö! Így születtem újra 1957. December 30-án! Másnap pedig vittem a pénzt a Járási Hivatalba, ahol tisztem szerint átadtam a Hivatalvezetönek, Ö pedig a pénztárnak! Ez, igaz történet!
 

bigrovics

Új tag
A téli pályaudvar kövei közt
szikrázón csillámlik a törmelék üveg,
földre hullt párja a Napnak.
Különös morzéval búcsúzik a világ,
l á v l á v l á v
a vége hát szerelem.
Megidézlek most téged,
nézzük együtt, ahogy legyűrnek
a fölibém növô, fűrészfogú évek.


------------------------------------------


Fehér zene

A hó, a csönd és a halál
egy régi lapról hozzám talál
és szívem szennyesét fehérre mossa.

A szavak, ezek a szilaj, vak lovak
a gyönyörű semmibe vágtatnak,
s a lét pányvájáról lelkem eloldja

a szerelem. Kié az erô? Hol van a határ?
Merre zörög az élet, ez a rozzant batár?
Ki kéri számon rajtam fáradt angyalok kínjait?

Végül megül a test, a vér kihűl,
nincs más a fehér papíron kívül.
Rossz rímek építik édes gyötrelmek hídjait.

Kié a kéz, mely eltaszít?
 
Üdvözlök mindenkit, én ezzel az írással szeretnék részt venni a pályázaton.

Szép, téli idő volt.

Hullott a hó, mozdulatlanul nézte a tájat a vadász. A magaslesről mindent fehérnek, szikrázónak és hidegnek látott. Igazából nem azért jött ki, mert vadászni akart bármire is, csak a béke, a nyugalom és a harmónia iránti vágy tette vonzóvá ezt a didergető napot.
Gondolkodni sem akart. Üres puskával és fejjel, óvatosan lélegezve nézte a szemerkélő hóban fürdő környéket. Visszanézett a nyomra, ahol bejött az erdőbe a magasleshez. Úgy érezte, nem csak a nyomokat, sokkal több mindent hagyott maga mögött. Bevillantak a zajos világ pillanatai, a görcsös, durva és pánikszerű élniakarás érzése, amivel nap, mint nap együtt élt. Utálta a gyilkos iramot, amitől a gyomra, a feje és az idegei egyaránt tönkrementek.
Egy szarka repült el előtte, a jellegzetes furcsa, kicsit billegő szárnyalással. Ahogy figyelte a madarat, úgy érezte, irigyli. Mi gondja van ennek ? – kérdezte önmagától, miközben lassan a tenyerébe fújt egy kis meleg levegőt. De nem akart már ezen sem gondolkodni, elhessegette a gondolatot magától, nem akart filozofálni, ki akart zárni mindent, ami a lelki békéje útjában állhatott a mai napon. Régóta készült már egy ilyen alkalomra, hetek óta vágyakozva nézett az erdő felé, ahol a nyáron sokszor megfordult, persze akkor vadászni jött, egy nagy vadkan nyomában járt, sikertelenül.
A szél hasogatta frissen borotvált arcát. A feleségére gondolt, akit nemrégen vesztett el autóbalesetben. A mosolygós szemű, drága asszonyra, akit imádott. Együtt küzdöttek az évek során, hogy mindent előteremtsenek, amire csak a családnak – a fiának és a lányának – szüksége volt. Az autót meglepetésnek szánta a feleségének, évek során gyűjtögette a rávalót, lassan, apránként, lépésről lépésre. Boldog volt, amikor az asszony örömét látta, ahogy az körbejárta a kocsit, mint egy tini, hogy minden oldalról lássa: nem álmodik, valóban ott van az, amit annyira szeretett volna már régóta. Két hónappal később, a téli úton halt meg a kedves, nem tehetett róla, a szemközti sávból szabálytalanul előzött az illető és nem tudott visszatérni időben. Az asszony sem, bár félrekapta a kormányt, de az útra már nem tért vissza soha. Azóta egyedül lakik a házban, a gyerekek is máshol vannak.
Egy őzbak közeli szemrehányó kiáltása ébresztette fel a méla tűnődésből. Disznó jár erre ! – tűnődött a jelzésen, miközben az egyre sűrűbben hulló hópihék között végigpásztázta a terepet. Mindegy ! – legyintett lemondóan, úgy érezte már ez sem lendíti tovább a lelki bugyorban megragadt énjét. Elege volt már mindenből, a telefonját sem hozta magával, a puskát is csak megszokásból vette a vállára, csakhogy ne érezze magát annyira egyedül. Lőszert sem hozott, a kis derékra akasztható tárcát a kocsiban hagyta. Talán jobb is így ! – mormogott újfent magában. - Legalább nem teszek kárt magamban ! – vigyorgott keserű gúnnyal a fegyverre.
Szép, téli idő volt. A hó csendesen hullott tovább az erdőre, a magaslesre, a nappali fény lassan fogyni kezdett. Itt-ott felhangzott egy-egy fácánkakas kiáltása, ahogy tudatta a világgal: ő már a következő, túlélendő éjszakára készül.
Régebben az asszony is kijött vele néha-néha egy-egy alkalommal ide. Amikor fiatalok voltak, nyaranta nem egyszer csak azért másztak fel a magasba, hogy megnézzék a csillagokat az égen és egymás szemében. Ismerte a les minden reccsenését, most is látta maga előtt, ahogy a kedves megkapaszkodik az egyik karfában, ahogy öleli, csókolja, kívánja a szerelmet, „itt és most” suttogta neki sokszor és az asszony sosem mondott neki nemet, válaszként, beleegyezésként csak lágyan megcsókolta.
Szipogni kezdett, letámasztotta a puskát a karfának és ahogy a pokrócon ült, kabátja zsebeiben kutakodott egy zsebkendő után. Ez a furcsa vízió, az asszony után vágyakozása elnehezítette a lélegzetét. Küszködött egy ideig, aztán némán zokogni kezdett, mint aki fél, hogy valaki meglátja itt az erdőben, hogy a nagy és erős férfi siratja a múltat, a jelent és talán már a nem létező jövőt is. Félve sírt, félt, hogy nem talál zsebkendőt, amiben letörölheti a könnyeit és azok megdermedhetnek az arcán, a ráncok gödreiben.
Egyre sűrűbben esett a hó, neki azonban lassanként elfogytak a könnyei. No, elég volt már ! – förmedt önmagára és most már valóban zsebkendő után nézett. A felesége mindig készített egy-egy darabot a kabátba. A kesztyű zavarta, levette hát, kutatott, majd csendes mosolya jelezte, ahogy rátalált, mert ott volt most is, ahogy megszokta, négybe hajtva, kivasalva. Köszönöm ! – mondta félhangon, ahogy kitekintett a hóesésbe. Szépen, megfontolt mozdulatokkal, szinte szertartásosan hajtotta széjjel a kendőt. Szipogott még egyet – mint aki meggyőződik arról, hogy valóban szükség volt erre a mozdulatsorra – majd arcához emelte a ruhadarabot. Halk koppanást hallott a padló felől, lenézett és döbbent arccal nézte a tompuló fényben jól látszódó töltényt.
Szép, téli idő volt. Egy baktató nyúl törte meg a csendet, ahogy a kökényes felé vette az irányt. Szépen, komótosan igyekezett a biztonságosnak tűnő sűrűbe, mint akinek aztán teljesen mindegy, hogy mikor ér oda.
A réz töltény kajánul vigyorgott a padlón. Mintha egy jel lett volna, egy döntési lehetőség ebben a csendes téli délutánban, ahogy feküdt a havas padozaton, a vadász lábai előtt. Vegyél fel, tölts be ! – a lőszer szinte szuggerálta a vadászt, aki még mindig dermedten bámulta a padlón heverő kísértést. Csak nézte, nézte és a feleségét látta maga előtt, végigpergett előtte az első, közös pillantásuk, érintésük, ölelésük, csókjuk és szerelmük. Száguldott az idő, a réz töltény még mindig ontotta az emlékeket. A közös esték, séták, örömök és bánatok, a gyerekek, az autó. Igen, az autó, amit én vettem és ami a koporsód lett ! – suttogta a lőszernek a vadász és újból, most is hangtalanul zokogni kezdett. Lehajolt, felvette és a tenyerében tartva, a könnyektől félig elvakulva nézte a töltényt, a feleségét, az életét.
Halk roppanásokat hallott abból az irányból, ahonnan jött a magasleshez. Ismerős zaj volt, óvatosan lépkedő lábaké. Aztán megint csönd lett. Ő pedig még mindig sírva, tenyerében a tölténnyel, lenyúlt a fegyverért. A könnyeitől eleinte nem találta a tárat, törölgette a szemét, majd helyére rakta a lőszert és az újból feltörő néma zokogástól rángatózva, lassan csőre töltött. Hiányzott neki az asszony, mélyen és döbbenetesen erősen, de felkapta a fejét, ahogy megint néhány roppanás hallatszott a hóban. Elakadt a lélegzete, ahogy bevillant neki az őrült gondolat: lehet, hogy az asszony jön hozzá, hát mégiscsak él ?!
Gyorsan elfojtott könnyeit törölgette a zsebkendővel és összpontosítva lesett a sűrű hóesésbe. Gyere, gyere ! – suttogta megrészegülve a gondolattól, hogy újra láthatja párját, aki hozzá igyekszik ebben a hóban. És valóban, a lépések zaja újból felhangzott, most már közelebbről, sokkal közelebbről, mint bármikor korábban.
Szép, téli idő volt. A hó súlya alatt megreccsentek időnként a gallyak, az erdő fái támogatták egymást, mégis a szél gúnyos hangon csúfolta őket, miközben keresztül-kasul rohant a sorok között.
Valami mozgást vélt felfedezni a csapás irányából. Időnként meg-megállt az illető, aki jött a nyomokon, vélhetően nagyon fárasztó lehetett neki a járás, liheghetett és pihenhetett a szünetekben. Erőlködve nézte a sűrű hóesésben a homályos alakot, akit alaknak képzelt, már látta a mozgást is, a lábakat, igen a furcsa lábakat, amiből többet látott, mint szeretett volna. Talán nem egyedül jön, kell neki segítség ! – segített az őrült gondolata számára a vadász, hogy az édes bódulat megmaradjon az agyában a valóság rideg harangozásával szemben.
Tisztán hallatszott az illető elég erős lihegése is a fák közül, ahogy meg-megállt. Jól kifáradhat szegény, mire ideér ! – vélte a vadász és már azon volt, hogy leteszi a puskát, lemászik a lesről és elébe siet kedvesének. Ahogy a gondolatot tett követte volna, a lihegés abbamaradt a fák közül. A szél sem fújt már és a havazás is hirtelen abbamaradt. Csak a dermedt csönd volt jelen egyedül az erdőben. A férfi némán, mosolyogva várta az asszonyt. Szinte látta, ahogy kilép a fák közül és vidáman integet majd neki a ködmönös kabátjában, a kötött sapkája alól.
Az alak kilépett a fák közül. Nem volt kötött sapkája, a ködmönös kabát is hiányzott róla, egyedül érkezett, nem volt vidám és nem lihegett. Szimatolt. Hatalmas, öreg vadkan volt, vastag és erős sörtékkel borított fekete teste valósággal üvöltött a hófehér, csendes tájban.
Szép, téli idő volt. Az égen feltűntek az első csillagok, melyek néhány felhővel és a lassan feltűnő teli holddal együtt messziről szemlélték az erdőt, a magaslest, az állatot és az embert.
A disznó a magasles felé fordította a fejét, beleszimatolt a levegőbe. Lassan mozdult meg, pontosan a leshez araszolt, időnként meg-megállva. Vékony vörös csíkot húzott maga után a hóban, erősen vérzett. Az ember némán, könnyeit nyelve nézte az utolsó métereket. Mert az állatnak már csak az utolsó lépései voltak hátra, ez jól látszódott és hallatszott, ahogy a rogyadozó járást erős, hörgésre hasonlító lélegzetvételek követték.
A vadkan megállt a les tövében, állt némán néhány másodpercig, nem szuszogott, nem csinált semmit, csak állt. A vadász előrehajolva figyelte, arcáról a könnyek a padlóra potyogtak. Ekkor dőlt el a kan, a hó puhán felfogva a hatalmas test robaját. Csak a lélegzete párája árulkodott arról, hogy még él, a teste már mozdulatlanul nyomta a havat.
Szép, téli idő volt. Néhány elkésett varjú érkezett az egyik fára, gubbasztó társaikhoz csatlakozva. Feketék, komorak és szűkszavúak voltak, egy-két károgáson kívül semmihez sem volt kedvük.
Megreccsent a les, ahogy a vadász felállt, kiürítette a fegyverét és a zsebkendővel együtt a töltényt is a zsebébe süllyesztette. Óvatosan mászott lefelé, már nem sírt, azonban inas, feszült arcán, csillogó szemén meglátszódott a lelkében kavargó torzult idea. De nem tartott sokáig ez az állapot, nyugodtnak tűnt, amikor az utolsó fokról kisimult, kissé zavaros tekintettel a vad mellé lépett.
Nézte néhány pillanatig a havon fekvő állatot, hogy aztán már az asszonyt lássa maga előtt, ahogy a nyári fűben a könnyű, virágmintás ruhájában kinyújtózva, szomorúan, könnyezve heverészik. Mi a baj, Kicsim ? – kérdezte a férfi, miközben a válláról a puskát letámasztotta a les lábához és letérdelt a nő mellé.
A hangra a haldokló vadkan összerezzent, fejét kissé felemelte, szimatolt, de már nem volt több ereje mozdulni. A férfi figyelte, ahogy az asszony némán felnéz rá, a könnyek lassan végigfutottak az arcán. Hiányzol ! – suttogta feléje a nő.
Szép, téli idő volt. A bársonyléptű alkony halkan, szinte félve lopózott a tájra, majd sötétedni kezdett, csakúgy mint az ember tudatában.
A férfi őrült képzeletének ereje lassan elnyomta a fájdalomtól eltorzult elme egyre fogyó ép felét. Lassan, de biztosan eltűnt az agyából a vadkan, hogy helyét az asszony képe foglalja el. Már nem tudta és egyre kevésbé érdekelte, hogy mi a valóság, csak a bódító, bágyadtan derűs vágyálom rózsaszín füstje bűvölte el. Menekült az ész, a valóság fekete keresztje elöl abba a világba, ahol a boldogság mindennapos fényének emléke melengette szívét, lelkét. Ismét boldognak érezte magát, ahogy az asszonyra gondolt, beleszédült az édes hazugságba, az örvénylő, szédítő gondolatokba, emlékekbe, melyek ellen már küzdeni sem volt kedve. Az idegsejtjei üvöltve követelték a folytatást, a hosszú fájdalomban megnyúzott pályák zsibongtak a további mennyei ingerekért.
Az állat felemelt feje lassan, centiről – centire süllyedt vissza a hóra. Már nem nézte a vadászt, nem érzett semmi veszélyt, életösztöne összecsomagolt, indulásra készen állt. Csak azt látta, ahogy kismalacként anyja oldalán szedte akkor még aprócska lábait, ahogy játszadozik a testvéreivel a sárban, ahogy meglátta azt az édes kocát a hajnali fényben, ahogy nemrégiben a sűrűből kijőve veszélyt érzett, aztán a testébe csapódó valamit, amitől egyre inkább egy fényesebb helyre vágyott.
A férfi szeretettel nézte a fűben ismét elnyúló asszonyt. Boldog mosolya még tükröződött egy rövid ideig a disznó lassan márványosodó tekintetében, aztán eltűnt a lelki tükör, a szemhéj lezárult, nem volt több pára, szuszogás.
Szép, téli idő volt. A felhők között a hold és a csillagok tisztán világítottak, a szél – csakúgy mint a hófelhő - némán állt, a fák reccsenni sem mertek, az erdő vadjai mozdulatlanul tisztelegtek a síri csendnek.
Az ember szentségtörőnek tűnő sóhajtása törte szét a harsogó némaságot. Aludj csak, vigyázok Rád ! – motyogta önmagának, majd lefeküdt az asszony mellé, térdeit felhúzva. A magasles árnyéka nézte egy ideig a két testet, majd az idővel együtt feketén bólintott a fák, a szél, a csillagok és a hold felé.
A szellő óvatosan suhant, gyengéden terelgette a hópelyheket, melyek lassan belepték a fekvő vadászt, a halott vadkant, vastag bundaként melegítették a némán ácsorgó magaslest és a sóhajtozó fájú erdőt. Bár már mindent ellepett a hó, mégis esett egy-két órát, sűrűn, nagy pelyhekben rótták le kegyeletüket a hófelhők, hogy aztán megfogyva átadják helyüket a fényes csillagoknak, melyek szikrázó fényükkel mozdulatlanságba dermesztették a tájat.
Szép, téli idő volt.

Faragó Lajos Tamás (FLT)
 
Koncz Károly

FALVÉDŐK


Özvegy Sipos Barnabásné már ősz óta azon gondolkozott, hogy mit vegyen karácsonyra a pesti unokáinak.
Egyetlen lányát Budapestre vitték férjhez: még az egyetemen ismerkedett meg a párjával, s azután is együtt maradtak. Most mindketten fogorvosok.
Az esküvő elég kurtán-furcsán esett, mert csak értesítést küldtek, hogy ekkor és ekkor házasságot kötöttünk, de ennek jó pár éve már, rég bele is nyugodott a dologba, meg mi is lenne ezen felhánytorgatni való, amikor ott a két szép unoka; nem tud ő már kiigazodni ebben a mai világban, arra vannak a fiatalok, hogy tegyék a saját dolgukat, éljék a maguk életét. De nem is lehet oka panaszra. Amikor kórházba került, látogatták, még telefonon is érdeklődtek hogyléte felől; annyi finomságot tán életében sem látott, mint amit akkor odahordtak neki. Mikor még jobban bírta magát, s az unokák kisebbek voltak, a nyarat mindig nála töltötték a tanyán. Rettegve várta a napot, amikor értük jönnek, s hazaviszik őket, mert letelt a vakáció, kezdődik az iskola. Süketté vált az udvar, megszürkültek a napok, még az öreg fűz is mélyebben hajtotta csapzott koronáját a kacsaúsztatóba.
Fejlett nagylányok már az ő unokái, az idősebbik akár udvarlót is tarthatna, ezért is kell jól meggondolnia, hogy milyen is legyen az az ajándék karácsonykor. Legjobb lenne tán, ha hímezne mindkettőjüknek egy-egy falvédőt. Hányszor megkérdezték a karos láda fölöttiről is, hogy: - Nagymama! Hát miért azt varrtad oda, hogy fehér galamb száll a falu felett, amikor ezek a galambok rózsaszínűek? – Az lenne tán csakugyan a legjobb, ha kihímezne egyet-egyet nekik, karácsonyra szépen el is készülhetne vele.
Nem is töprengett hát tovább, hanem már másnap nekilátott az egyiknek. Lassan haladt, ujjai elszoktak már az aprólékos öltögetéstől, és szemmel sem bírta már huzamosan. De azért csak-csak haladt, s elalvás előtt mindig megörült a lelke, ha szétterítette, s egyben láthatta a kézimunkát: Lám-lám, ez a nap sem telt hiába, ma sikerült befejeznem a galambok szárnyait!
November végére elkészült mind a két falvédő. Kimosta, kikeményítette, aztán szépen összehajtogatta, betette őket a sifonér legfelső fiókjába. De azután is elő-előkerültek még, hogy gyönyörködjön bennük. Hogy fognak ennek örülni az unokák! Ő meg láthatja majd az örömüket, amit általa kapnak. Nem is kívánhat ennél többet az ember. Bárcsak az ura is láthatná, az a szelíd, jó ember! Igaz, halottak napján megmondta ő neki a sírnál, hogy mit tervez karácsonyra, mert olyankor mindig elbeszéli örömét, baját, mire a gyertyák kilobbannak.
December elején megtudakolta a postástól a vonatindulásokat. Fel is íratta vele a falinaptár szélére, hogy szem előtt legyen, ha addig elfelejtené. Nagyon készült rá, várta az indulás napját, már aludni sem tudott emiatt. – Csak nehogy lebetegedjen addig! Csak le ne késse a vonatot! Vajon észbe vett mindent, amit pakolni kell az útra? – aggodalmaskodott éjjelente.
Egyszer azon is elmorfondírozott, hogy idén bizony nem is küldtek a névnapjára üdvözlőlapot az unokák. Vajon elfeledkeztek róla, vagy a postán akadhatott el? Máskor a nyaralásukkor is küldtek képeslapot. Oda is tűzte mind a konyhaszekrény üvegéhez. Pedig az idén is biztosan voltak nyaralni valahol!
Másszor meg azon tépelődött, hogy a legutóbbi ottjártakor elő sem került az asztali futó a kiegészítőkkel, amit azelőtti évben vitt. És hiába töprenkedett, nem emlékezett rá, hogy a két díszpárnát látta volna kitéve valamelyik ágyon. Pedig azoknak a mintáját is de sokan elkérték a falubeli asszonyok közül!
Tavaly is hiába kérlelte az unokáit, hogy sétáljanak egyet a hóesésben. Pedig nem szokta ő meg azt a bezártságot. Otthon is, ha másért nem, annyira mindig kimozdul a házból, hogy elseperje a havat, vagy a kerítéstől elnézzen a falu irányába, nem jön-e a postás. Lehet, a nagyanyjukat szégyellték, hogy ilyen falusi asszony, aki vastag bolyhos kendőbe burkolózik? Az bizony meglehet! A lánya is milyen sürgetően tuszkolta át a másik szobába, amikor telefonáltak a kollégái, hogy felugranának egy pohár italra. Így van ez már! Nem kell a vén senkinek!
Volt még egy hét az indulásig, de akármennyi lett is volna, már eldöntötte, hogy nem megy ő bizony sehova. Bármennyit gondolkodott, akárhogy forgatta is a dolgot, ezt látta a leghelyesebbnek.
Eljött karácsony szent napja, de ő nem találta nyugalmát. Éjjel egy szemhunyást sem aludt, s hiába volt talpon már kora reggel, nem jutott sokra a ház körüli teendőkben sem. Olykor váratlan gyengeség fogta el, le is kellett ülnie néhány percre. Elhatározta, hogy korán lefekszik. Be is bújt az ágyba, de azután eszébe jutott, hogy meg kellene néznie a falvédőket még utoljára, elalvás előtt, ezen a szent estén. Lámpát gyújtott, kihúzta a sifonér fiókját, ráncos, törődött kezével megsimogatta a jó szagú, keményre vasalt anyagot.
- Milyen bolond egy vénasszony vagyok én. Mindenfélét kitalálok, jól felhergelem magam az én drágáim ellen, azután bánom az egészet. Mégiscsak jobban tettem volna, ha utazom! Vagy legalább annyit írhattam volna, hogy gyengélkedem, azért nem megyek az idén. Na, meglátogatnak jövőre, megkapják az ajándékukat! – mondta még magának biztatásul, mert érezte, hogy nem sok híja; elsírja magát. Betolta a fiókot, gyorsan visszabújt a takaró alá.
De az álom csak nem jött a szemére. Arra is csak akkor eszmélt rá, hogy egész nap be sem gyújtott a kis vaskályhába. Pedig a rádió is mondta a nagy hideget. Magára kéne tán teríteni az ura dunyháját is! Forgolódott, egy kicsit fázott is, de azután csak nem akaródzott még egyszer előbújni a takaró alól. Újra csak eszébe jutottak az unokák, a lánya meg az ő keserves élete. Úgy is aludt el: elkényszeredetten a hidegtől, a keserűségtől álomba sírta magát…
Komisz, hideg napok jártak akkor télen, úgy karácsony után. Írta az újság, hogy emberhalált is követelt a nagy hideg. Hajléktalanok fagytak meg az utcán, meg fűtetlen szobában valami öregasszony, egy tanyán.
 
Enyedy György

Karácsonyeste

Hajnalra beborult az ég, és mintha az ünnep tiszteletére fehérbe akart volna öltözni a világ, nagy pelyhekben havazni kezdett.
Nagyapó súlyos lépteire ébredtem: bekecsben, kucsmában volt már, és én tudtam, hogy ez mit jelent.
Már be is nyitott a szobába.
-Ki az ágyból, hétalvó! ... Kimegyünk az erdőbe karácsonyfáért! - dörmögte, és lerántotta rólam a paplant.
Egy-kettőre felöltöztem, és útra keltünk.
Esztendeje még apával indultunk karácsonyfáért. Tavasszal aztán megkapta a behívót ...
Szegény apa, ki tudja, hol van most, és az aknatűzben, golyózáporban eszébe jut-e, hogy ma lesz a karácsonyeste.
Az erdőben csend volt, csodálatos csend, akár az alvók birodalmában. A fenyőfák - arasznyi hó ült rajtuk - némán vártak, hogy nagyapó melyiket választja ki közülük.
- Te még fiatalka vagy, aranyoskám, élj még egy évet, kettőt - dünnyögte nagyapó, miközben egy apró fenyőfácskát mustrálgatott. - Te pedig, te égimeszelő, bajosan férnél be az ajtónkon - állt meg egy hórihorgas fa előtt. - De lám csak, itt egy alkalmatos fácska - vett szemügyre egy másik fenyőt. - Se kicsi, se nagy, sudár, szép növésű ... Gyurka, gyere csak ide! Ez lesz a miénk! - rikkantotta.
Odafutottam, de nagyapó addigra lesújtott már a fejszéjével.
A fenyőfa felnyögött, és lassan oldalára dőlt. Fentről temérdek hó zúdult le. Vállamra kaptam a fácskát. Apával is így szoktuk: ő kivágta, én meg hazavittem.
Félóra múlva otthon voltunk. A fácskát beállítottam a kamrába, nehogy illetéktelen szemek elé kerüljön, Zsuzska húgom és Karcsi öcsém ugyanis még úgy tudták, hogy a Jézuska hozza a karácsonyfát.
Estefelé átjött hozzánk Szekeres szomszéd, és elújságolta, hogy a felvégen levágtak egy öreg gebét, és ha jól kilépünk, talán nekünk is jut még belőle. Nagyapó tüstént belebújt a bekecsbe, én a fejembe nyomtam a kucsmát, és máris indultunk.
Az udvarban, ahol a lovat levágták, nagy volt a tolongás, de azért nekünk is jutott a húsból.
- Lám, ez idén sem maradtunk hús nélkül szent karácsony ünnepére! - mormogta nagyapó, miközben a takaros kis csomagot letette anya elé a viaszosvászonnal borított konyhaasztalra.
A fácskát bevittem a szobába, és míg anya a vacsorát készítette, a két kicsi meg körülötte téblábolt, nagyapóval feldíszítettük.
Anya hetekkel előbb krumplicukrot vett a boltban (szaloncukrot azon a háborús télen már nem lehetett vásárolni), és az apró kockákra vágott krumplicukrot rózsaszín, kék és sárga selyempapírosba csomagoltuk, és felaggattuk a karácsonyfánkra. Más jóformán nem is került rá, csak a csillag a csúcsába, meg az ezüsthangú csengettyű egyik formás kis ágára.
Nagyapó megrázta a csengőt, a kicsik berohantak, és volt nagy öröm, viháncolás.
Nagyapó, anya meg én azonban nem tudtunk igazából örülni. Anya szeméből még két kövér könnycsepp is kibuggyant: apára gondolt.
Ez volt az első karácsonyesténk, hogy apa nem ünnepelt velünk.
Anya letörölte a könnyeit, és - ha sajgó szívvel is - rázendítettünk a "Mennyből az angyalra"-ra.
Ezután anya feltálalta az ünnepi vacsorát: a lófasírozottat. Egy-egy húspogácsát kaptunk, meg négy-öt aprócska főtt krumplit.
Korán nyugovóra tértünk, de éjféltájban arra riadtunk fel, hogy fényárban úszik az udvar.
A ház felett több sztálingyertya függött, és vakító fehér fényt árasztott el mindent. Egymás után robbantak a bombák, és mi mezítláb, egy szál ingben szaladtunk le a pincébe.
Óriási robbanás reccsent közvetlen közelben. Talán Szekeres szomszédék háza omlott össze?
A pince rengett, megbillent. Mészpor és vakolat hullott ránk.
Húsz perccel később szívszorongva jöttünk fel a pincéből: talán nincs is már házunk, egy bomba telibe találta-
A ház még állt, az ablakkeretek viszont üresen ásítottak: üveg nem maradt bennük. A légnyomás szilánkokra törte.
A fenyő, a formás, kicsi karácsonyfa feldőlt, a színes selyempapírba göngyölt krumplicukor-darabkák szanaszét szóródtak a padlón.
Elállt a hóesés.
Kitisztult az ég.
Házunk felett magányos csillag szikrázott, akárcsak ezerkilencszáznegyvennégy évvel azelőtt a betlehemi istálló felett, ahol világra jött a Gyermek.
 
Státusza
További válaszok itt nem küldhetőek.

Hasonló témák

Oldal tetejére