Üdvözlök mindenkit, én ezzel az írással szeretnék részt venni a pályázaton.
Szép, téli idő volt.
Hullott a hó, mozdulatlanul nézte a tájat a vadász. A magaslesről mindent fehérnek, szikrázónak és hidegnek látott. Igazából nem azért jött ki, mert vadászni akart bármire is, csak a béke, a nyugalom és a harmónia iránti vágy tette vonzóvá ezt a didergető napot.
Gondolkodni sem akart. Üres puskával és fejjel, óvatosan lélegezve nézte a szemerkélő hóban fürdő környéket. Visszanézett a nyomra, ahol bejött az erdőbe a magasleshez. Úgy érezte, nem csak a nyomokat, sokkal több mindent hagyott maga mögött. Bevillantak a zajos világ pillanatai, a görcsös, durva és pánikszerű élniakarás érzése, amivel nap, mint nap együtt élt. Utálta a gyilkos iramot, amitől a gyomra, a feje és az idegei egyaránt tönkrementek.
Egy szarka repült el előtte, a jellegzetes furcsa, kicsit billegő szárnyalással. Ahogy figyelte a madarat, úgy érezte, irigyli. Mi gondja van ennek ? kérdezte önmagától, miközben lassan a tenyerébe fújt egy kis meleg levegőt. De nem akart már ezen sem gondolkodni, elhessegette a gondolatot magától, nem akart filozofálni, ki akart zárni mindent, ami a lelki békéje útjában állhatott a mai napon. Régóta készült már egy ilyen alkalomra, hetek óta vágyakozva nézett az erdő felé, ahol a nyáron sokszor megfordult, persze akkor vadászni jött, egy nagy vadkan nyomában járt, sikertelenül.
A szél hasogatta frissen borotvált arcát. A feleségére gondolt, akit nemrégen vesztett el autóbalesetben. A mosolygós szemű, drága asszonyra, akit imádott. Együtt küzdöttek az évek során, hogy mindent előteremtsenek, amire csak a családnak a fiának és a lányának szüksége volt. Az autót meglepetésnek szánta a feleségének, évek során gyűjtögette a rávalót, lassan, apránként, lépésről lépésre. Boldog volt, amikor az asszony örömét látta, ahogy az körbejárta a kocsit, mint egy tini, hogy minden oldalról lássa: nem álmodik, valóban ott van az, amit annyira szeretett volna már régóta. Két hónappal később, a téli úton halt meg a kedves, nem tehetett róla, a szemközti sávból szabálytalanul előzött az illető és nem tudott visszatérni időben. Az asszony sem, bár félrekapta a kormányt, de az útra már nem tért vissza soha. Azóta egyedül lakik a házban, a gyerekek is máshol vannak.
Egy őzbak közeli szemrehányó kiáltása ébresztette fel a méla tűnődésből. Disznó jár erre ! tűnődött a jelzésen, miközben az egyre sűrűbben hulló hópihék között végigpásztázta a terepet. Mindegy ! legyintett lemondóan, úgy érezte már ez sem lendíti tovább a lelki bugyorban megragadt énjét. Elege volt már mindenből, a telefonját sem hozta magával, a puskát is csak megszokásból vette a vállára, csakhogy ne érezze magát annyira egyedül. Lőszert sem hozott, a kis derékra akasztható tárcát a kocsiban hagyta. Talán jobb is így ! mormogott újfent magában. - Legalább nem teszek kárt magamban ! vigyorgott keserű gúnnyal a fegyverre.
Szép, téli idő volt. A hó csendesen hullott tovább az erdőre, a magaslesre, a nappali fény lassan fogyni kezdett. Itt-ott felhangzott egy-egy fácánkakas kiáltása, ahogy tudatta a világgal: ő már a következő, túlélendő éjszakára készül.
Régebben az asszony is kijött vele néha-néha egy-egy alkalommal ide. Amikor fiatalok voltak, nyaranta nem egyszer csak azért másztak fel a magasba, hogy megnézzék a csillagokat az égen és egymás szemében. Ismerte a les minden reccsenését, most is látta maga előtt, ahogy a kedves megkapaszkodik az egyik karfában, ahogy öleli, csókolja, kívánja a szerelmet, itt és most suttogta neki sokszor és az asszony sosem mondott neki nemet, válaszként, beleegyezésként csak lágyan megcsókolta.
Szipogni kezdett, letámasztotta a puskát a karfának és ahogy a pokrócon ült, kabátja zsebeiben kutakodott egy zsebkendő után. Ez a furcsa vízió, az asszony után vágyakozása elnehezítette a lélegzetét. Küszködött egy ideig, aztán némán zokogni kezdett, mint aki fél, hogy valaki meglátja itt az erdőben, hogy a nagy és erős férfi siratja a múltat, a jelent és talán már a nem létező jövőt is. Félve sírt, félt, hogy nem talál zsebkendőt, amiben letörölheti a könnyeit és azok megdermedhetnek az arcán, a ráncok gödreiben.
Egyre sűrűbben esett a hó, neki azonban lassanként elfogytak a könnyei. No, elég volt már ! förmedt önmagára és most már valóban zsebkendő után nézett. A felesége mindig készített egy-egy darabot a kabátba. A kesztyű zavarta, levette hát, kutatott, majd csendes mosolya jelezte, ahogy rátalált, mert ott volt most is, ahogy megszokta, négybe hajtva, kivasalva. Köszönöm ! mondta félhangon, ahogy kitekintett a hóesésbe. Szépen, megfontolt mozdulatokkal, szinte szertartásosan hajtotta széjjel a kendőt. Szipogott még egyet mint aki meggyőződik arról, hogy valóban szükség volt erre a mozdulatsorra majd arcához emelte a ruhadarabot. Halk koppanást hallott a padló felől, lenézett és döbbent arccal nézte a tompuló fényben jól látszódó töltényt.
Szép, téli idő volt. Egy baktató nyúl törte meg a csendet, ahogy a kökényes felé vette az irányt. Szépen, komótosan igyekezett a biztonságosnak tűnő sűrűbe, mint akinek aztán teljesen mindegy, hogy mikor ér oda.
A réz töltény kajánul vigyorgott a padlón. Mintha egy jel lett volna, egy döntési lehetőség ebben a csendes téli délutánban, ahogy feküdt a havas padozaton, a vadász lábai előtt. Vegyél fel, tölts be ! a lőszer szinte szuggerálta a vadászt, aki még mindig dermedten bámulta a padlón heverő kísértést. Csak nézte, nézte és a feleségét látta maga előtt, végigpergett előtte az első, közös pillantásuk, érintésük, ölelésük, csókjuk és szerelmük. Száguldott az idő, a réz töltény még mindig ontotta az emlékeket. A közös esték, séták, örömök és bánatok, a gyerekek, az autó. Igen, az autó, amit én vettem és ami a koporsód lett ! suttogta a lőszernek a vadász és újból, most is hangtalanul zokogni kezdett. Lehajolt, felvette és a tenyerében tartva, a könnyektől félig elvakulva nézte a töltényt, a feleségét, az életét.
Halk roppanásokat hallott abból az irányból, ahonnan jött a magasleshez. Ismerős zaj volt, óvatosan lépkedő lábaké. Aztán megint csönd lett. Ő pedig még mindig sírva, tenyerében a tölténnyel, lenyúlt a fegyverért. A könnyeitől eleinte nem találta a tárat, törölgette a szemét, majd helyére rakta a lőszert és az újból feltörő néma zokogástól rángatózva, lassan csőre töltött. Hiányzott neki az asszony, mélyen és döbbenetesen erősen, de felkapta a fejét, ahogy megint néhány roppanás hallatszott a hóban. Elakadt a lélegzete, ahogy bevillant neki az őrült gondolat: lehet, hogy az asszony jön hozzá, hát mégiscsak él ?!
Gyorsan elfojtott könnyeit törölgette a zsebkendővel és összpontosítva lesett a sűrű hóesésbe. Gyere, gyere ! suttogta megrészegülve a gondolattól, hogy újra láthatja párját, aki hozzá igyekszik ebben a hóban. És valóban, a lépések zaja újból felhangzott, most már közelebbről, sokkal közelebbről, mint bármikor korábban.
Szép, téli idő volt. A hó súlya alatt megreccsentek időnként a gallyak, az erdő fái támogatták egymást, mégis a szél gúnyos hangon csúfolta őket, miközben keresztül-kasul rohant a sorok között.
Valami mozgást vélt felfedezni a csapás irányából. Időnként meg-megállt az illető, aki jött a nyomokon, vélhetően nagyon fárasztó lehetett neki a járás, liheghetett és pihenhetett a szünetekben. Erőlködve nézte a sűrű hóesésben a homályos alakot, akit alaknak képzelt, már látta a mozgást is, a lábakat, igen a furcsa lábakat, amiből többet látott, mint szeretett volna. Talán nem egyedül jön, kell neki segítség ! segített az őrült gondolata számára a vadász, hogy az édes bódulat megmaradjon az agyában a valóság rideg harangozásával szemben.
Tisztán hallatszott az illető elég erős lihegése is a fák közül, ahogy meg-megállt. Jól kifáradhat szegény, mire ideér ! vélte a vadász és már azon volt, hogy leteszi a puskát, lemászik a lesről és elébe siet kedvesének. Ahogy a gondolatot tett követte volna, a lihegés abbamaradt a fák közül. A szél sem fújt már és a havazás is hirtelen abbamaradt. Csak a dermedt csönd volt jelen egyedül az erdőben. A férfi némán, mosolyogva várta az asszonyt. Szinte látta, ahogy kilép a fák közül és vidáman integet majd neki a ködmönös kabátjában, a kötött sapkája alól.
Az alak kilépett a fák közül. Nem volt kötött sapkája, a ködmönös kabát is hiányzott róla, egyedül érkezett, nem volt vidám és nem lihegett. Szimatolt. Hatalmas, öreg vadkan volt, vastag és erős sörtékkel borított fekete teste valósággal üvöltött a hófehér, csendes tájban.
Szép, téli idő volt. Az égen feltűntek az első csillagok, melyek néhány felhővel és a lassan feltűnő teli holddal együtt messziről szemlélték az erdőt, a magaslest, az állatot és az embert.
A disznó a magasles felé fordította a fejét, beleszimatolt a levegőbe. Lassan mozdult meg, pontosan a leshez araszolt, időnként meg-megállva. Vékony vörös csíkot húzott maga után a hóban, erősen vérzett. Az ember némán, könnyeit nyelve nézte az utolsó métereket. Mert az állatnak már csak az utolsó lépései voltak hátra, ez jól látszódott és hallatszott, ahogy a rogyadozó járást erős, hörgésre hasonlító lélegzetvételek követték.
A vadkan megállt a les tövében, állt némán néhány másodpercig, nem szuszogott, nem csinált semmit, csak állt. A vadász előrehajolva figyelte, arcáról a könnyek a padlóra potyogtak. Ekkor dőlt el a kan, a hó puhán felfogva a hatalmas test robaját. Csak a lélegzete párája árulkodott arról, hogy még él, a teste már mozdulatlanul nyomta a havat.
Szép, téli idő volt. Néhány elkésett varjú érkezett az egyik fára, gubbasztó társaikhoz csatlakozva. Feketék, komorak és szűkszavúak voltak, egy-két károgáson kívül semmihez sem volt kedvük.
Megreccsent a les, ahogy a vadász felállt, kiürítette a fegyverét és a zsebkendővel együtt a töltényt is a zsebébe süllyesztette. Óvatosan mászott lefelé, már nem sírt, azonban inas, feszült arcán, csillogó szemén meglátszódott a lelkében kavargó torzult idea. De nem tartott sokáig ez az állapot, nyugodtnak tűnt, amikor az utolsó fokról kisimult, kissé zavaros tekintettel a vad mellé lépett.
Nézte néhány pillanatig a havon fekvő állatot, hogy aztán már az asszonyt lássa maga előtt, ahogy a nyári fűben a könnyű, virágmintás ruhájában kinyújtózva, szomorúan, könnyezve heverészik. Mi a baj, Kicsim ? kérdezte a férfi, miközben a válláról a puskát letámasztotta a les lábához és letérdelt a nő mellé.
A hangra a haldokló vadkan összerezzent, fejét kissé felemelte, szimatolt, de már nem volt több ereje mozdulni. A férfi figyelte, ahogy az asszony némán felnéz rá, a könnyek lassan végigfutottak az arcán. Hiányzol ! suttogta feléje a nő.
Szép, téli idő volt. A bársonyléptű alkony halkan, szinte félve lopózott a tájra, majd sötétedni kezdett, csakúgy mint az ember tudatában.
A férfi őrült képzeletének ereje lassan elnyomta a fájdalomtól eltorzult elme egyre fogyó ép felét. Lassan, de biztosan eltűnt az agyából a vadkan, hogy helyét az asszony képe foglalja el. Már nem tudta és egyre kevésbé érdekelte, hogy mi a valóság, csak a bódító, bágyadtan derűs vágyálom rózsaszín füstje bűvölte el. Menekült az ész, a valóság fekete keresztje elöl abba a világba, ahol a boldogság mindennapos fényének emléke melengette szívét, lelkét. Ismét boldognak érezte magát, ahogy az asszonyra gondolt, beleszédült az édes hazugságba, az örvénylő, szédítő gondolatokba, emlékekbe, melyek ellen már küzdeni sem volt kedve. Az idegsejtjei üvöltve követelték a folytatást, a hosszú fájdalomban megnyúzott pályák zsibongtak a további mennyei ingerekért.
Az állat felemelt feje lassan, centiről centire süllyedt vissza a hóra. Már nem nézte a vadászt, nem érzett semmi veszélyt, életösztöne összecsomagolt, indulásra készen állt. Csak azt látta, ahogy kismalacként anyja oldalán szedte akkor még aprócska lábait, ahogy játszadozik a testvéreivel a sárban, ahogy meglátta azt az édes kocát a hajnali fényben, ahogy nemrégiben a sűrűből kijőve veszélyt érzett, aztán a testébe csapódó valamit, amitől egyre inkább egy fényesebb helyre vágyott.
A férfi szeretettel nézte a fűben ismét elnyúló asszonyt. Boldog mosolya még tükröződött egy rövid ideig a disznó lassan márványosodó tekintetében, aztán eltűnt a lelki tükör, a szemhéj lezárult, nem volt több pára, szuszogás.
Szép, téli idő volt. A felhők között a hold és a csillagok tisztán világítottak, a szél csakúgy mint a hófelhő - némán állt, a fák reccsenni sem mertek, az erdő vadjai mozdulatlanul tisztelegtek a síri csendnek.
Az ember szentségtörőnek tűnő sóhajtása törte szét a harsogó némaságot. Aludj csak, vigyázok Rád ! motyogta önmagának, majd lefeküdt az asszony mellé, térdeit felhúzva. A magasles árnyéka nézte egy ideig a két testet, majd az idővel együtt feketén bólintott a fák, a szél, a csillagok és a hold felé.
A szellő óvatosan suhant, gyengéden terelgette a hópelyheket, melyek lassan belepték a fekvő vadászt, a halott vadkant, vastag bundaként melegítették a némán ácsorgó magaslest és a sóhajtozó fájú erdőt. Bár már mindent ellepett a hó, mégis esett egy-két órát, sűrűn, nagy pelyhekben rótták le kegyeletüket a hófelhők, hogy aztán megfogyva átadják helyüket a fényes csillagoknak, melyek szikrázó fényükkel mozdulatlanságba dermesztették a tájat.
Szép, téli idő volt.
Faragó Lajos Tamás (FLT)
