P Á L Y Á Z A T Próza

Ádám-Sziszüphosz

Gyerekkorában megjósolták számára Delphoiban, hogy élete egy nagy vándorlás lesz. Kietlen, soha meg nem szűnő vándorlás. Nem álhatta meg, hogy ne kérdezzen rá: ugyan mi szükség erre?
Talányos választ kapott: Így rendelték az istenek.
Életének vándorlása tíz éves korában kezdődött. Már kikandikált szakálla az örökkévalóság vonásait magán hordozó álla alól. Téli hidegben indult útnak. Hogy miért halgatott a jóslatra? Maga sem tudja. Kis kertes házuk mögött kezdődött egy a hóban kitaposott ösvény, amely fura módon már évek óta ott állt, és bármennyi hó hullott is, mindig ugyanolyan maradt. Régóta hívta őt ez az ösvény, ellenállhatatlan erővel. Tudatalattijában azonban érezte, ha enged a csábításnak, többé nincs visszaút.
Mégis elindult. Körülötte szállingózni kezdett a hó, s vastag felhőmadarak vonultak át fölöte az égen. Az egyik letekintett rá és megsajnálta. Odaszólt társainak: „Nézzétek csak! Ez az az ember, akit elsőként kerített hatalmába a kiváncsiság, s most ennek áldozatja lesz! Szegény!” S egy hatalmas könnycsepp hullott le az égből, mely közeledve a földfelszínhez, hóvá változott, így Sziszüphosz észre sem vette, amint a felhők szótlanul elvonulnak.
Távolabb, a messzeségben mintha délibábot látott volna. Gyerekek játszottak önfeledten a friss havon. Vidámság, élet lengte körül őket, s talán ők sem hallották a felhő szavait. De ha hallották volna, amúgy sem értették volna meg. Hógolyózáporuk eltakarta előlük a jövőt s a múltat is. Észre sem vették, amint Sziszüphosz mindkét kezét lóbálva integet nekik.
Szomorúan hagyta el Sziszüphosz a tájat. Hogy mi bántotta? Neki máganák sem volt egészen világos. Honnan tudhatnánk hát mi, akik betekintést nyerünk életébe. Mindenesetre hamar elmúlt szomorúsága, s helyét ismét a kiváncsiság vette át. Eleinte még fúrdalta a vágy, hogy hátratekintsen, s megnézze, ott vannak-e a gyerekek. Most azonban teljesen megfeledkezett róluk. Fura fiatalembereket látott az út mentén ácsorogni. Egyesek össze voltak kuporogva, s kis füzetecskékbe jegyeztek valamit. Mások fel-le rohangáltak a havon, s a szabadságot hirdették. Megint mások nem rohangáltak, hanem kimért léptekkel sétálgattak kitaposott ösvényeken, s fejük fölött egy táblát hordoztak, melyen ez állt: evidencia. Voltak akik összevissza rohangáltak. Sziszüphosz nem tudta eldönteni, bolondok-e, vagy pedig a nagy hideg miatt ugrabugrálnak. Meglátta azonban a mellükre felfüggesztett táblákat, melyeken egy felírat állt: „paradoxonok az ész ellenében”. Az ide-oda szaladgáló alakok akkora zajt csaptak, hogy Sziszüphosznak még a feje is megfájult. „El innen!” - ötlött fel benne gyorsan a megmentő gondolat, s amilyen gyorsan csak bírt, továbbállt.
Ahogy lecsilapodott a zaj, újra nyugodtnak érezte magát. Hitte, hogy érdemes volt elindulnia az úton. Otthonát már szinte teljesen elfelejtette. S ha néha eszébe is jutott, nem érzett honvágyat. Elfeledtette vele otthonát a kiváncsiság. Mi újat hoz még neki ez a téli út?
Továbbandukolva útja egy városon át vezetett. Az utcákon furamód egyetlen embert sem látott. Viszont érzékei annyira kifinomultak, hogy szinte maga előtt látta a házaikba begubózott lakókat: család, férj, feleség, gyerekek, kötelességek, munkahely, felelősségvállalás, tervek. E szavak úgy ötlöttek eszébe, mintha egy papirra lettek volna feljegyezve. Előbb boldog érzés kerítette hatalmába. Fogalma sem volt mi lehetett az. Csak annyit tudott, hogy ilyent még soha nem érzett. De hamar elcsitul ez az érzés, s helyét egy másik, nyomasztó, komor hangulat vette át. Úgy érezte, mintha minden felelősség az ő vállára nehezedett volna e világon. S holott az előbb önként vállalt volna minden felelősséget, mivel hitt a boldog érzésben, most nem bírta elviselni e terhet. Saját súlya is nyomasztotta, hogyan tudná hát elviselni mások súlyát. Úgy érezte, menten összerogy, ha nem áll tovább.
Nagy nehezen sikerült kivergődnie a városból. Ámulatára egy hatalmas befagyott tóhoz érkezett. Nem egy megszokott, hétköznapi tó volt ez. A jég alatt őrülten tombolt a víz, szívesen felszakította volna jégtömbjeit, ám a jégtömbön szakállas apókák és anyókák üldögeltek, s irántuk még a víz is tiszteletet tanusított. Sziszüphosz önkéntelenül is állához kapott. Meglepetésére szakálla már a térdét verdeste. Ismét visszacsusszant tekintete az öreg társaságra. Meglepődött, hogy milyen nyugodtan szemlélik az alattuk örvénylő víztömeget, s mesélgetik egymásnak azokat a napokat, amikor még őket is a tombolás szenvedélye itatta át. Lépteik láttán azonban megremegett Sziszüphosz. Érezte, hogy visszavágyódnak a jég alá, s ha lehetőségük volna rá, menten feltörnék a jeget. Távolabb hatalmas gépezeteket fedezett fel. A tóra voltak állítva, s hatalmas gerendáikkal döngölték a jeget, ám sikertelenül, az meg se moccant. Egy-két kísérlet után földre rogytak a hatalmas gépek, s tehetetlenül várták, hogy felemelje őket valaki a jéghidegről.
Sziszüphosz fejéhez kapott. Szédülés környékezte, forogni kezdett vele a világ. Érezte, hogy ő is hanyat fog vágódni a csúszós jegen, s többé nem emeli fel senki. Erőtlenül rogyott össze, s a hideg miatt eszméletét vesztette.
Amikor felült, egy havas pusztaságon találta magát. A távolban mintha egy ház látszott volna, kerttel körülötte. Ám nem sok figyelmet szentelt ennek Sziszüphosz. Figyelmét egy út kötötte le, mely előtte kezdődött, s a vége beleveszett a látóhatárba. Tétovázva indult el rajta. Körülötte szállingózni kezdett a hó, s vastag felhőmadarak vonultak át fölötte az égen.

Az igazi piros ruhás Mikulás

Történetem nem tegnapi. Még abban a bizonyos „átkosban” történt, amikor a Karácsonyfát szigorúan a piros ruhás Mikulás hozta, öltözékével is hangsúlyozva pártbéli hovatartozását..
Színhelyként egy dunántúli falucska, A. szolgált. Templom és kocsma a központban, vegyesbolt jobbra, iskola és kultúrház balra.
A Tanácsháza jóvoltából minden évben eljött a Mikulás. Igazi meglepetésként már a legkisebbeknek sem szolgált, mindenki kívülről fújta a forgatókönyvet. Szaloncukor osztás, énekelgetés, és az est csúcspontjaként megérkezett a félrészeg TSZ elnök, Mikulásnak álcázva. Szeme az elfogyasztott szesztől csillogott, ugyanez okból a hangja is reszelős volt. A gyerekek nevét folyton összekeverte, és öt perces beszéd után átcsapott a Béke MGTSZ negyedévi záró értekezletének kezdő soraiba. Persze ez senkinek nem tűnt fel, mert ajándékosztás után beindult az üzletelés. Hány szaloncukrot ér egy narancs, ki az a szerencsés, aki idén is kapott banánt?
Ebben az évben felborult a menetrend, ugyanis a TSZ elnök az ágyat nyomta. Az első rémület után lázasan keresni kezdték a megfelelő kádert. Megtalálták az alkalmas személyt, de kilétét azóta is jótékony homály fedi. A falusi legenda többféle képen emlékezik meg róla, de ezt felesleges bolygatni.
A lényeg, hogy abban az évben az aprók, de még a legnagyobbak is áhítattal nézték a hozzájuk megérkező Mikulást. Jé, hogy minden milyen más! Egy pillanatra mindenik elhitte a csodát. Még évekig beszédtéma volt e gyönyörűséges találkozás annak ellenére, hogy a következő évben a TSZ elnök ismét a régi fényében, az ócska piros ruhában pompázott az ünnepen.

Mára a történet fénye kissé megkopott. Talán nem is így történt, csak az idő fényesítette ilyenné.
Az akkori gyerekek azóta felnőttek, de van, aki azóta is azt az igazi Mikulást várja…

Írta: homo

A HAJLÉKTALAN SZILVESZTERE

Piás a temető egyik elhagyott kriptájában húzta meg magát télire. Az egyik koporsóban aludt, amit egy vasdarabbal feszített fel, és kiszórta belőle a csontokat. Mikor ezt elmesélte a többi hajléktalannak, azok kinevették, és lehülyézték, volt aki még keresztet is vetett, de ő esküdözött, hogy sehol nem alszik olyan jókat, mint abban a koporsóban, még egy kispárna is van benne. Ilyenkor aztán csak legyintettek rá „Persze, tudjuk Piás, elittad az eszedet.”…
Piást nem zavarta, ha így beszéltek róla. Összvissz már húsz éve szerepelt az utcán, leszámítva azokat a rövid időszakokat, amikor az élettársai befogadták, az egyiknél három hátig húzta, a másiknál meg még kevesebbig. Pedig igazán nem volt vele gond, ha megvolt a mindennapi betevő piája. Ezt már a policájtok is tudták, és nem is zargatták, ha valami lopás történt, mert nem bandita ő, csak végszükségben lopik, akkor is csak természetben, úgymint piát, kaját. Különben guberálásból tengette napjait, és szerencsésnek mondhatta magát, mert jó környéket sikerült birtokba vennie. Kertváros, ahol jómódúék laknak, és lomtalanításkor kész kincsbánya. Ott találta azt az üveg jómárkájú bort is, aminek úgy megörült, mint majom a farkának. Már a flaska öntudatosan hirdette, hogy nem akármivel van itten dolga a közönséges halandónak. Iziben el is kezdett az ádámcsutkája fel-alá járni, ahogy elképzelte azt a tökélyt, amit a palack rejt. Ugyanakkor sajnálta is, mert hát a betyárbecsület megköveteli, hogy a cimboráival is megossza, és ezért döntött úgy, hogy az itókát ünnepi alkalmakra fogja tartogatni. Ez a nemes nedű nem ám arra való, hogy csak úgy leigya magát, mert ennek aztán meg kell adni a módját, élvezni az aromák harmóniáját, a berúgás meg csak ráadás. Addig is azonban biztos helyre kell eldugni, mert ha felfedezik, hát az isten se menti meg attól, hogy benyakalják…
Volt is egy tutti helye, ahova elrejtette, és olyan gondosan törődött vele, hogy a nemzeti bank se jobban az aranykészletével. Amint tehette elment, hogy megnézze, nem e dézsmálták meg illetéktelenek. Persze, nem sokáig állta meg, hogy bele ne kóstoljon, legalább egy kortyintásnyit, legalább csak egyszer, aztán az első alkalom után jött a második, majd a harmadik, és sorban a többi. Mindig úgy érezte, hogy sose ivott jobbat, igaz, ez akkor se lett volna másképp, ha történetesen mosogatólé van az üvegben.
Így érkezett el Szilveszter napja, Piás már fél éve dajkálta édes titkát, mint egy titkos szerelmi viszonyt egy szép asszonnyal. Elhatározta, hogy ez a nap lesz a beteljesedés napja. Kicsit ugyan fájt a szakítás, dehát az életben semmi jó nem tart örökké, dünnyögte filozofikusan. Az alkalomra még a szőrt lekaparta az arcáról egy életlen borotvával, amit még reggel guberált, és valahonnan még poharat is szerzett, mert hiszen ezt a bort nem ihatja csak úgy az üvegből, mint valami közönséges piát.
Az üveg bizony már alig volt félig, mert a többit az elmúlt hónapokban apró kortyokban megitta, de nem érzett lelkifurdalást, hiszen minden nyeletet élvezett. Mikor a poharat a szájához érintette, mintha csókolózni készülne, úgy csücsörített a szájával, és még a szemét is lehunyta, és egészen addig csukva tartotta, amíg az utolsó korty le nem ment a torkán. Amikor pedig kinyitotta, ijedtében csuklott egyet. Duhaj állt előtte a bandájával, és Duhaj kezében ott volt az üveg, majd a többiekhez fordult „Látjátok fiúk, tud ez a Piás élni.”, mire azok felnyerítettek, és sűrűn bólogattak, mint akik mindig is tudták, hogy Piás az tud élni. Piás pedig laposan pislogott, mert rendesen be volt szarva, hisz tudta, hogy most balhé lesz. Duhaj a bandájával terrorizálta a környéket, és ő is tejelt nekik, hogy hagyják élni.
Duhaj beleszagolt az üvegbe, majd meghúzta, és továbbadta. Mire visszakerült hozzá az üveg, már üres volt, ő pedig tettetett felháborodással kiosztotta társait. Hirtelen azonban feléje fordult „Sebaj, hoztunk valami kárpótlást” és dzsekijéből előhúzott egy üveget, amit Piásnak adott. Piás kelletlenül elvette, és ivott belőle, de rögtön meg is bánta, mert csak a bor ízét rontotta el vele. Ami még a szájába volt, azt kiköpte. Ekkor estek neki „Most megnézzük mennyit bírsz meginni, Piás!”, leteperték, és Duhaj töltötte bele az italt. Köpködni kezdett, mire befogták az orrát, és így kényszerítették, hogy igyon. Mikor kiürült az üveg Piás már halott volt, a mája feladta a küzdelmet a metil alkohollal. Ekkor valahol durrogni kezdtek a petárdák.
HAPPY NEW YEAR!
2004-01-23

A csavargó

Tél volt és hó esett.
Igaz, az ünnepekig volt még másfél vagy két hét, de a naptár, akárcsak az idöjárás már telet jelzett, az óra pedig este tizenegyet Boldizsár kinyújtott jobbján. A hópelyhek hulltak, a karra, az órára, a hátizsákra és az egész testet finoman belepték, akár az országutat és az egész tájat. Az óra üvegén megfagytak, máshol elolvadtak. Ez volt a sorsuk. A másik kéz táblát tartott: NAGYVÁRAD. Nem volt melege. Akárcsak az elöbbinek, amely lengedezett a közepes szélben. Mindkettö Boldizsár keze volt, és makacsul állták a sarat, a havazást és hideget.
A felírat a táblán szétázott és szétmázolódott, de azért ki lehetett olvasni. De nem sokan olvasták. Boldizsár csak állt, topogott néha, és integetett az egyre ritkábban elhaladó autók után és hozzájuk címezve egy-egy cifra atyaúristenest. Fázott és kezdett megéhezni. Énekelgetett is rekedtes hangján, hogy tél volt és hó esett, viharban születtem, hosszú útra mentem meg miegymást. Közben gondolkozott. E tettét el sem kerülhette, és amúgy sem volt egyéb tennivalója várakozás közben. Másnapos, rendezetlen gondolatok kavarogtak benne.
- Mit keresek én itt, Kolozsvár szélén, Váradra, marosi vagyok, hétszentség, kurvára kibaszódtam, gólyabál, festönö, Mozart, bassza meg az isten a hidegjét, a sok kocsit is, mert nem vesznek fel, majd felvesz ez, bihari, seggfej, volt még hely, úgyis visszaérek, ha nem ma, hát holnap.

Megáll egy kocsi. Boldizsár odalép, mondani akarja, hogy Váradra.
- Mennyit fizetsz?
- Nincs pénzem, azért állok…
- Menj a faszba, ingyen semmi sincs!
- Jó - mondta Boldizsár. És gondolatban megdöglesztette, felborította az elsö kanyarban.
- A kurva istenit a hájasnak, meddig fagyoskodjak, sok a kocsi, mint nyáron a hópehely, most abból is sok van, bassza meg már egyszer, állok itt, mint egy kóborkutya, beülnék egy kocsmába, nem maradt pénzem, hétszentség, hagyhattam volna, meg a kurvát is, jöttem volna el délben, hagytam volna Mozartot, nöt, találkát, föleg ezeket egyszerre, jó hideg van az atyaúristenit, jó volt a tegnapi buli, nem jó a vége ennek, többet így sem jövök, eljöhetett volna a találkára, neki kellett Mozart koncert, most aludhatnék nála, az jó lenne fölöttébb, állhatok itt karácsonyig adventet játszva, miért nem jött el a kurva, ha már összejöttem vele, jó, nem is kurva csak most mérges vagyok, ki nem lenne az, az isten verje meg, szép nö, de én itt meg is fagyhatok.

Félrehúzott egy mikrobusz. Kiszállt egy középkorú pofa. Ásított, rágyújtott, odament Boldizsárhoz.
- Hova?
- Váradra, de nincs pénzem!
Ásít még egyet, beleszív, majd megszólal nagy unottan:
- Asszem nem megyek addig. Fáradt vagyok. Alszom egyet.
- Hát jó - mondta Boldizsár. És most semmi viccesre nem gondolt.
- Ha így megy, reggelre sem érek vissza, el se jöttem volna, csavargás ide-oda, jó az, csak nyáron, mehettem volna vissza a barátomhoz, nem szálloda, ahol lakik, ugye mocsok házinéni, a galuska akadna a torkodon meg, miért olyan mocsok minden vénasszony, sírban a helye, ö meg szállodázik nekem, jó hogy, teleraktam a belem, így bírom, csak hideg ne lenne, éheztem én már többet is, fáztam is, egyik sem volt ínyemre, csak a nö ne vert volna át, megtetszett nekem, az hétszentség, akárkiért én sem maradok, többet érte sem, az biztos, minden gyergyói ilyen hülye?
A kocsik nem szaporodtak, egyre csak ritkultak. Boldizsár csak állt, topogott, cserélgette kezeiben a táblát, hogy felváltva melegítse azokat. A havazás elállt. Rágyújtott. A keze fázott, így hát csak félig szívta el. Valójában nem volt olyan nagy hideg, ahogy ö érezte, csakhogy lengén öltözött, hogy bulizni tudjon, és ne cipeljen sok ruhát. És azért állt ki olyan késön, mert a tegnapi bulin felszedett valakit, aki találkát ígért az esti Mozart hangversenyre. Boldizsár végig is ülte a kétórás hangversenyt, ahová elözetesen belógott, pontosabban bekönyörögte magát. Majd a végén megvárta, míg mindenki elhagyta a bejáratot, hátha megpillantja a hölgyét, de nem úgy alakult. Így nagy mérgesen és kedvtelenül kiállt stoppolni. Még mindig ott állt.
Közben rövid sétákat tett, hogy a vérkeringés ne álljon el a lábában, és énekelgetés közben káromkodott, káromkodás közben énekelt, hogy hey joe, lelövöm az asszonyt, a kurva istenit, itt állok, bámulok a fekete égre, az kurvára szürke, hull a hó és hózik, zik, zik, zikurat, fázik a zikurat, én fázom, viharban születtem, világ végén alszom, bassza meg az isten, legalább aludnék, hülye vagyok, óóó, hülye vagyok, i don’t like to travel, elhagyott a nöm.
Abbahagyta az éneklést. Rágyújtott megint. Köpött.
- Kurva dohány, rászokik az ember, majd oda a pénz, legalább ennyi vigasz, ha már fel sem vesznek, de nem úgy van, egykönnyen nem halok meg, az hétszentség, a tegnapelött jól berúgtam, a tegnapi bulin nem, csak pár sör, jó buli volt, föleg a nö, csak ne vert volna át, táncoltunk, jó volt szorítani a meleg testet, kicsit ö is részeg volt, magához hívhatott volna, ültünk egy órát a szönyegen, a földön, fogtam a kezét, nem nagy dolog, seggét is foghattam volna de nem engedte, hétszentségit, azért jó volt, mit meg nem tesz az ember a nökért, már nem érdekel, csak egy kicsit, azért idegesít a helyzet, írok neki, lebaszom, nem inkább szépet, hátha még összejön valami, nem hiszem, én már nem bízok benne, azért még az ágyba jól jönne, na mindegy, felvehetnének már.

Jött egy kamion. Megállt. Ajtót nyit. Ez is román volt, akár az elöbbiek.
- Nincs szerencsém - gondolta Boldizsár.
- Meddig? - kérdezte a kamionos.
- Váradig, de semmi pénzem!
- Nem baj. Szállj be.
- Jó. Köszönöm.
Boldizsár beszállt, kényelembe helyezte magát.
- Na végre csak megoldódott a helyzet, ez felvett és ingyen visz, kár, hogy román, legalább nyugodtan alszom, és nem beszélgetek vele, kényelmes ez a kamion, két óra tájban Váradon leszek.
Csakhogy a kamionos unta magát. Beszélgetni kezdett, kérdezösködött. Boldizsár meg kedvtelenül válaszolgatott. Hogy megszánják, elpanaszolta, hogy járt. A kamionos okosnak akart tűnni.
- Ravaszak a nök – mondta.
- Igen.
- Föleg a festöfélék... a művészek.
- Igen. (Honnan a faszból tudod?)
- Én is szeretem a művészetet... a festményeket.
- Az jó. (Más művészet nincs? Festészet... mi tudsz te arról? Én sem sokat.)
- Vettem is egyet.
- Mit? (Művészetet?)
- Egy festményt. Szent festményt.
- Aha. Érdekes lehet.
- Megmutassam? Hátul van.
- Igen. (Mi az isten? Ez csak simán bedobálja a festményeket a kamionba? Bolond. Valami nem stimmel. Kamionos műgyűjtö.)
A festmény hátul, egy ágyszerűség fölé volt akasztva. Valami kis lámpát kapcsolt fel az ürge, és látni lehetett egy számítógépes illusztrációt, vagy valamiféle ikon fényképes reprodukcióját. Ilyeneket milliószámra gyártanak és árulnak. Aranyozott rámában - minek köze nem volt aranyhoz - egy máriásjézusos valami, nagy aurákkal díszítve.
- Szép - mondta Boldizsár.
- Ez aztán egy szar, - gondolta tovább - az ortodoxok szentesítette giccs, baszki, ez nagyokos kamionos, festmény, mi ehhez képest Dali, senki, haha, nem baj ha bunkó, jó hogy elvisz, dicsérem tovább öt is és festményét is, még jó, hogy nem ö festette vezetés közben, kell ilyenkor hízelegni a kurva hétszentségit, pedig nem szeretek és nem szokásom, a nöknek sem, majd szűzmáriának hízelgek, és a kicsikét leköpöm, nehogy megigézzem.

Boldizsár unta a kamionost. A kamionos unta magát. Beszélgetni akart. Boldizsár aludni. Vagy gondolkodni. Volt miröl. Kérdezni, semmit sem kérdezett. Kerülte a dialógust. Így haladtak ritka szóváltások közepette. Változott a tér, változott az idö. A hó már rég elállt. Félúton sűrű köd ereszkedett a tájra. És valami szomorkás bánat Boldizsár szívére. Ö nem tudta, hogy a bánat tanult e a ködtöl, vagy a köd tanult e a bánattól. De mindkettö egyre csak ereszkedett és sűrűsödött. A soför a ködre kellett figyeljen és az útra. Boldizsár csak bámulta a szürke semmit. Azon kívül nem látott mást. Megjátszotta, hogy alszik.
- Jó, hogy elhallgatott, untam már, tuskó, de mindegy, most az útra figyel, én semmit sem látok, aludni sem tudok, jobb lenne pedig, majd alszom, majd eszem is, majd nö is kerül, ezt sem látom többé, kihullnak az emberböl az emlékek, feledésbe merül sok minden, eltűnnek mind, mindenki, pedig ki gondolná, a nök is, a kamionosok is, mindenki eltűnik az ember életéböl, mások jönnek, pedig mindig szeretné az ember ha maradnának, nem a kamionos, a nök, de ki tudja, mi lesz velük, eltűnt a francia lány, a moldvai nö, sokmindenki más, csak ritkán jutnak eszembe, élnek, hallnak, nem tudom, én élek, és emlékezem, mindig valami kesernyés nosztalgia, szomorkás elmélkedés, de jók az emlékek, élmények, néha émelygösek, kár, hogy minden elmúlt, a hó is elmúlik, mindig, én is elmúlok egyszer, sokak számára már elmúltam, sokan számomra már elmúltak, nem lehetek én a világ közepe, nem is akarok, azért szeretne az ember letépni minden virágot, csak majd lehetetlen öntözni, Napóleon jól beszélt, a háremek kimentek divatból, nem is rossz dolog a hárem, nekem nem lesz, igazából most egy növel is megelégednék, csak ne vert volna át, mindig átverik az embert, átveri magát, valójában magában csalódik az ember, nem is csalódik, túl sokat vár el, jó hogy hallgat még, untam a filozófiáját, nem is filozófia, csak hátköznapi gondolatok, érdektelen vélemények, csöcselékvélemény, mindenkié, tehát senkié, nem jó a túlzás a piából, veszélyes, sok ismeröse meghalt, sok dolgot látott már, milyen okos, milyen tapasztalt, nesz neki életfilozófia, fontos a család, ki nem tudja, az isten megbünteti a rosszakat, akkor én rossz vagyok, kit érdekel, ver az isten akár a paraszt a faszát, a felesége, igen, Bukarestben árul, szerzett neki új munkahelyet, jól tette, betehetné kuplerájba is, na mindegy, Kolozsvárra sem jövök így többé, reméltem most nála alszok, helyette kamionban teszem az eszem, az élet nem habostorta, viharban születtem, a blues kifejezi lelkiállapotom, de ez valami rohadt zenét hallgat, persze, hogy neki a zene nem művészet, érkezzünk már meg.

Közben megérkeztek. A kamionos továbbment. Boldizsárt Várad kellös szélén tette le. Az megköszönte az utat, hugyált egyet és elindult gyalog.
- Tovább is vihetett volna, de jó, hogy megszabadultam töle.
Alig tett meg pár lépést, lehúzott mellé egy rendörautó. Leigazolták.
- Honnan?
- Kolozsvárral.
- Gyalog?
- Nem, kocsival. Itt tettek le. (Hülyék vagytok, most, gyalog.)
- Elviszünk egy darabig.
- Jó lenne. (Nahát? A rendörök is emberek?)
Beszálltak. Nem sokat vitték, de a jó szándék a lényeg. Közben egy-két lényegtelen dolgot kérdeztek, amire Boldizsár válaszolt is. Nem akart alulmaradni. Egy sztriptízbár elött álltak meg.
- Hív a kötelesség - mondta egyik kövér.
- Hív a természet - gondolta Boldizsár.
Majd megköszönte a rövidke fuvart és továbbállt.
Mégegyszer leigazolták. Ezek mások voltak. Ugyanazok a kérdések, plusz, mi van a hátiszákban, hálózsák, az úton aludtál, nem, Kolozsváron.
- Ezek is hülyék - gondolta Boldizsár, majd továbbment.
Beért a koleszbe és semmi különösre nem gondolt. Örvendett, hogy megérkezett. Ledobta magát az ágyra. Könnyűnek és üresnek érezte magát. Evett, fürdött, és lefeküdt.
- Micsoda megkönnyebbülés - gondolta - alszom egyet.
És elaludt...

( a hosszú ö betűket mellöztem)

Karácsony nagyhete

Karácsony van. Bocsássatok meg hát. Huszonöt évemmel túl sokat vétkeztem, jelenlétemmel hogy meg ne mérgezzem világunk.

Jézus ennyi idősen hol járt vajon? Még bűvös hét év s vajon hová jutok? A fénybe, árnyékba...
Innen, a felhőről nem is látszik az idő.

Bözödújfalu rokkant házában,
rokkant házának két vak ablakában,
két vak ablakában holt lelkek könyököltek,
holt lelkek könyököltek
házaknak lelkei.
„Életem legnehezebb napja volt, amikor ki kellett venni az ablakot.”

Kivájta saját házának a szemét, a lelkét. Azt hitte megölte azt. De én láttam a képernyőn, házának lelke arcára költözött, öregember szépnek, szeme szögletébe.
Nem hittem volna, hogy Isten is sír néha.
Innen, a felhőről könnycseppnek látszik a tó.

Nem hittem volna, hogy Te is sírsz néha.
Akkor hát megértesz.
Harmincegy éve üzenet ment az Óperenciás tengeren túlra. Megilletődött, egyszerű hangok. Anyám, nagyanyám, nagyapám hangja. Nyugaton élő néni rögzítette a világgá ment testvér számára. Másnap nagyapám gyorsabb, csendesebb üzenetet küldött.
Meghalt.
Innen, a felhőről pontnak látszik a gyász.

Ó én gyönyörűséges, szerelmetes, kicsi, gömbölyű, színes hétköznapi csodáim! Hallhattam nagyapám hangját. Nagy bakkaecskeugrásokkal átszökdeltünk az éveken. Megismerkedtem nagyapámmal. Ő még szépen tudta szólni a szót, annyit amennyit és ami arra való volt.
Feltámadott. Aztán ismét meghalt, eltemette a pap. De én már nem dőlök be ennek. Rájöttem, ezek csak trükkök. Nincs múlt. Nincs jövő. Nincs idő.
Innen, a felhőről nem látszik ki holt, ki élő.

Harmincegy év után üzenet jött az Óperenciás tengeren túlról. Kazettát hozott a nagynéni fia. Fél lábával már a sírban állt, de dolga volt még szülőfalujában. Ezt még add meg nekem, bótolt a Halállal, tudod, én szeretem, ha nyugodt az álmom. Elbúcsúzott hát rokonaitól. Én nem voltam itthon, de kaptam ajándékot, üzenő hangokat holtak világából. Még visszarepült új-régi hazájába, de másnap messzebb repült, örök otthonába.
Anyám adta ide a kazettát. Karácsony nagyhete. Karácsonyi ajándék. Hangfürdőt vettem. Lemostam magamról az időt. Ujjászülettem. Csecsemőszemem felfedezi a házon az ablakot.
Innen, a jászolból csillagnak látszik a felhő.

PÁLYÁZAT - PRÓZA

AGNES REALITY:

A hazugság gyümölcse


Ilonka néni nem értette, hogy osztályában, a negyedik A-ban Kata és Évi miért nem hajlandó egymással szinte még beszélni sem. Más izgalmas változásokat is észlelt a lányok viselkedésében, de azok nem tűntek annyira komolynak, éppen csak átfutott néha a gondolat az agyán, hogy valami lehet e mögött. Ezeknek az apróbb dolgoknak nem tulajdonított nagy jelentőséget.
„De mi lehet az oka annak, hogy a két kislány még ültetéskor sem siránkozott, hogy hadd üljön egymás mellé. Éppen ellenkezőleg, szinte megkönnyebbültnek látszottak, amikor más lett a padtársuk!
Hát, itt biztosan lappang valami rejtély! – gondolta, s fejébe vette, hogy kideríti az okot, hiszen korábban a két kislány szinte elválaszthatatlan volt egymástól. Az is feltűnt a tanító néninek,– bármilyen furcsának tűnt is neki -, hogy bizony Anita sokszor pusmogott a lányokkal, de mindig csak négyszemközt. Korábban Anitát senki sem szerette a lányok közül, mert mindig az új ruháival dicsekedett, és azzal, hogy nekik van a legjobb kocsijuk az osztályban.
Első lépésként külön-külön próbált meg érdeklődni a két kislánynál, de egyik beszélgetés sem vezetett eredményre. „Mi legyen a következő lépés?” – tanakodott. Biztosan érezte – tapasztalt pedagógusként -, hogy valami történt a háttérben. A két kitűnő tanuló kislány mostanában állandóan versengett egymással, alig lehetett őket lecsendesíteni, pedig korábban együtt tanultak, s gyakran jártak át egymáshoz, még az iskolai könyvtárba is együtt kéredzkedtek el. A napközis kolleganőjétől is puhatolózott, de semmi.
Elhatározta, hogy a legközelebbi osztályfőnöki órán a barátságról fognak beszélgetni, sőt még egy kérdőívet is kitöltet a gyerekekkel, hogy a valóságban jelenleg kit tartanak igazi barátjuknak a gyerekek. Így is tett, ám a kérdőív kiértékelésekor nagyon érdekes és érthetetlen dologra bukkant. A lányok többsége őszinte barátjaként Anitát jelölte meg, és ő pedig azt írta, hogy minden lány szereti őt, ezért szinte mindegyikük a barátja. A fiúk válaszai nem lepték meg, hiszen a legtöbben kedvenc barátjukként említették a mindig is mókásnak és csintalannak tartott Petit.
„Itt valami titok lappang!” –gondolta Ilonka néni. Az eredményt természetesen a legközelebbi osztályfőnöki órán megosztotta a gyerekekkel, ekkor Anita felállt, és örömmel kiáltotta: „Tudtam, hogy engem mindenki szeret, megdolgoztam érte!” ez aztán végképp elképesztette Ilonka nénit, s elhatározta, hogy nem tágít, ha kell, tovább feszíti a húrt, ez biztosan meghozza a várva-várt választ.
Másnap, szerdán, az utolsó óra után segítséget kért a gyerekektől az osztályterem díszítésében. Mint, ahogy várható volt, Kata és Évi szinte ugyanabban a pillanatban emelte fel a kezét, hogy segíthessen. Aztán, amikor egymásra pillantottak, és észre vették, hogy a másik keze a levegőben van, azonnal elkezdték leengedni a kezüket. Ilonka néni, úgy tett, mintha ezt nem vette volna észre, és azonnal megköszönte a két kislánynak, hogy maradnak, és segítenek neki. A két kislány arcán megdöbbenést látott. „Semmi gond, most végre megvagytok!” –gondolta magában.
A többiek bepakoltak, és átmentek a napközis terembe, néhányan persze elindultak haza. Katával éppen egy posztert ragasztottak fel, amikor még egy kézre szükség volt. Ekkor Ilonka néni odaszólt Évinek, aki a terem másik végében foglalatoskodott, -„Évikém, kérlek, gyere ide, és segíts egy pillanatig!” Évi nyílt tekintettel ránézett, és úgy tört ki, mint egy vulkán: „Én Katának még a közelébe sem megyek, utálom!” Ezt persze a másik kislány sem hagyhatta szó nélkül: „Én is utállak, még jobban, mint te engem.”
Ilonka néni még egy kicsit hagyta a kitörést, aztán hangosan rájuk szólt: „Lányok! Ebből elég volt. Megmondanátok, hogy mi olyan utálatos a másikban, vagy csak ezt kell hallgatnom itt egész estig!?” Évi kezdte, szinte kiabálva: „Kata azt mondta rám, hogy mindig régi ruhákban járok, és ez nagyon nevetséges. Ezért elhatároztam, hogy soha többé nem állok vele szóba, és csak Anitával barátkozom, mert ő ezt elárulta nekem.”
Kata nagyon mérgesnek látszott, s most már ő is kiabált, nem érdekelte, hogy a drága tanító nénije ott áll mellette: „Nem is mondtam ilyet, viszont te azt mondtad rám, hogy soha nem adok a matricák cseréjekor egyet sem neked, csak elveszek tőled! Sőt azt is mondtad, hogy nem szoktam visszahozni a könyveidet!”
„Ez nem igaz! Ilyet én nem is mondtam! Miért hazudsz ilyeneket? Jobb is, hogy most már nem vagyok a barátod! Igaz, amit Anita mondott, hogy te mindenkinek hazudsz, s ezért a többiek sem szeretnek, senki sem barátkozik már veled.”
A tanító néni ekkor végre megértette a dolgokat, összeállt a kép. Most már tisztán látott. Végre eljött az a pillanat, amire várt, hiszen fény derült az igazi okokra. Anita hirtelen népszerűségének okát is megértette, s azt is, hogy hogyan sikerült ezt elérnie.
Csendesen, de nyomatékosan megkérdezte először Évit: „Katától is hallottad, amit most mondtál, vagy csak Anitától?” A válasz természetesen nemleges volt. Ezután Katához fordult: „Hát veled mi a helyzet? Anitától vagy Évitől hallottad az előbb említetteket?” Kata picit elgondolkodott, és csak azután válaszolt: „Tulajdonképpen nekem is csak Anita mondta, s még arra is megkért, hogy senkinek ne mondjam el, mert ő ezt csak barátságból árulja el nekem. Nem is értem, miért hazudozott Anita olyasmiket rólam Évinek.” Hangosan folytatta, még mielőtt a tanító néni szólt volna:” Lehetséges, hogy nekem is csak hazudott Anita? Ezt nem tudom elhinni, mert olyan őszintének tűnt, s jó barátnak mutatkozott. Tényleg hazudott volna?”
Ekkor már Ilonka néni átvette a szót: „Lányok, ezek szerint Anita mind a kettőtöket becsapott, s nyilván azért tette, hogy sok „barátja” legyen. Az is elképzelhető, hogy mást is átvert, hiszen sokan hiszik úgy az osztályban, hogy ő az egyetlen igaz barátnőjük.” Ennek a kinyomozása már rátok vár, persze csak azután, miután bocsánatot kértetek egymástól. Otthon azon is gondolkozzatok el, hogy ki az igazi barátotok! Aki hazugsággal szerzi meg a barátokat vagy az, aki cselekedetekkel?” Azt hiszem, legjobb lesz, ha mára befejezzük a munkát, fárasztó volt ez a mai nap. Köszönöm a segítséget lányok, s ha van időtök, holnapután befejezhetjük a munkánkat.”
A két lány kicsit megszeppenve és értetlenül ment ki a teremből. Ilonka néni végre nyugodt volt, tudta, hogy minden sínen van.
Eljött a péntek. Az utolsó óra végén Ilonka néni ismét megkérdezte: ”Ki tud itt maradni egy kicsit, hogy kidíszítsük a termet? Már nem sok munka van hátra, mert tegnapelőtt Kata és Évi sokat segítettek nekem.” Akkor lepődött meg igazán, amikor egymás után sok pici kéz jelent meg a levegőben, egyetlen pillanat alatt. Kata és Évi persze megint elsőként, de a többiek is jelentkeztek. Csak egy gyerek keze nem volt a levegőben: Anitáé. Ekkor Ilonka néni megszólalt: „Ha mindenki itt marad, és szívesen, őszintén segít, akkor pillanatok alatt végzünk a feladattal. Anita félve nézett a többiekre, s riadtan elkezdte felemelni a kezét, s közben jól hallatszottak a szavai, mivel néma csend volt az osztályban: „Ha a többiek is akarják, én is szívesen maradok. Van időm, mert ma senki sem hívott meg magához.”
A többiek a tanító néni válaszát várták, s ami a legfurcsább az egészben: teljes csend volt a teremben. Ilonka néni hangosan és érthetően a következőket mondta: „Szerintem, Anita, te is maradj itt nyugodtan, és rájössz majd, hogy barátságot munka és őszinte beszélgetés során is lehet szerezni. De erre már biztosan magad is rájöttél…”

PÁLYÁZAT - VERS

AGNES REALITY

Köszönet és hála


Köszönet és hála, hogy a világra jöhettem,
S életem legszebb éveit Veled tölthettem.
Mindent, mi szép, és mindent, mi jó
Megkaptam Tőled, mi átadható.


Ezt csak egy szülőanyától kaphatja meg bárki,
S melletted mindig éreztem, hogy nem vagyok akárki.
Bíztál bennem, s egyengetted utam,
Mindezt már akkor nagyon jól tudtam.


De visszatekintve még többet ér minden,
Mert csak most érzem, hogy mily sokat ér mindez.
Köszönet és hála az együtt töltött időért,
Mit velem töltöttél, hidd el, kárba soha nem vész!

PÁLYÁZAT - VERS

AGNES REALITY

Köszönet és hála


Köszönet és hála, hogy a világra jöhettem,
S életem legszebb éveit Veled tölthettem.
Mindent, mi szép, és mindent, mi jó
Megkaptam Tőled, mi átadható.


Ezt csak egy szülőanyától kaphatja meg bárki,
S melletted mindig éreztem, hogy nem vagyok akárki.
Bíztál bennem, s egyengetted utam,
Mindezt már akkor nagyon jól tudtam.



De visszatekintve még többet ér minden,
Mert csak most érzem, hogy mily sokat ér mindez.
Köszönet és hála az együtt töltött időért,
Mit velem töltöttél, hidd el, kárba soha nem vész!

A versenyre ezt a prózát küldöm.

Szent nap

Hideg volt, és a felhő is arrébb költözött, nem szórta már pamacsos könnyeit. Csak a fagyos mindent átható szél játszott a fákon ragadt hókupaccal. A körúton is nagy volt a hideg, de legalább egy menedék oltalmat nyújthatott a rászorulónak.
A fedeles buszmegállóban ült most is, mint minden délután. Őszes szakálláról a körútra kacsingattak a jégcseppek, s sapkájára egy jégcsap költözött. Ajka kedv vesztett lila színbe öltözött, orra piros volt, mint az érett alma, de bőre sápatag, mint a hal amely megszabadult pikkelyétől. Dús szemöldöke alól fakó, sokat tapasztalt zöldes szempár vizsgálta a már-már meghitt "otthont". Az "esti nyolcas" harangszóra várt, hogy végre havat lapátolni mehessen. Szerette a munkáját, hisz sok ember örült ha reggel tiszta járda várta. Régebben ezért ételt hoztak neki. Ma már sajnos megfeledkeztek róla. Ez az este már nem olyan mint a többi.
Egy gyerek érkezett a megállóba, ki boldogan és önfeledten rugdosta a fagyos havat. Nem hiába indult el az nap otthonról a fiúcska. Azon az este nagy ünneplés készülődött minden családi házban. " Még egyszer meg kell látogatni a nagyapót a kivételes esemény előtt!" gondolta magában a kislegény. Tudta hogy e ünnepi délután olyan szép mesét hallhat, amelyen egy évben csak egyszer gyönyörködhet az ember. A busz megérkezett, és a fiú eltűnt, annak meleget adó sötétjében.
Az öreg szeme a körútra révedt, és gondolata a messzibe szállt. Elröpült a múltba, a múltba hol még ő is csak fiúcska volt. Emlékek ébredtek egy fenyőről, mely a háborúból hátrahagyott töltényhüvely díszektől fénylet, aminek tetején egy tanklövedék díszelgett. Eszébe jutott a forró fürdő, a tiszta, illatos ruhája, s ebben a pillanatban a fedeles buszmegállóban is sokkal melegebbnek érezte a levegőt. Takarója alatt fagyott lábaiba szinte élet költözött. Az emlékek egyre hevesebben tomboltak szívében az izgatott készülödésről, a fúrás-faragásról, hogy szülei kedvében járhasson e boldog ünnepen. Felidézte a forró zöldséges leves illatát, melyben egész sárgarépák várták hogy egy nélkülöző gyomorba kerülhessenek. Eszébe jutott az az este, mikor utoljára kaphatott az Édesapja szorításából, és Édesanyja lágy öleléséből. És végül gondolatai közé tört a kandalló, az a jó meleg, tüzes, átkozott kandalló! Lefekvés előtt utoljára még jól meg rakták a tüzet. Az volt az utolsó karácsony mit a szeretteivel tölthetett. A tüzoltás közvetlen a háború után nem létezett.
A zöld szemekből egy apró könnycsepp indult meg reményvesztett útjára. Egyet-kettőt gördült, majd a szakállra fagyott, s a körútra kacsintott mint a többi jégcsepp körülötte. A harang kondult. Nyólcórát ütött. De a fedeles buszmegállóban ülő emberről megfeletkezett mindenki.
" Gyere velem! Ott jó meleg van, és vár rád Édesanyád, s Édesapád. Én nem felejtettelek el. magammal viszlek azon a napon, mikor fiamat küldtem, hogy megszabadítsa szenvedéseiteket. Ím, te megszabadultál tőle!" szólalt meg a sötét ég legfényesebb csillaga ...

/2003.12.16./

SZAMOCA UR ES A SILECKE


Szamoca ur borzadva nezett ki az ablakon. Mar megint szakad a ho! Most ahelyett hogy nyugodtan meginna a reggeli kavejat sietnie kell hogy letakaritsa a havat a kocsijarol. Szamoca ur szivbol utalta a telet es a hideget. Meleg, napfenyes tengerpartra vagyott ahol boldogan suttethetne reumas testet a nappal es legeltethetne sok dioptrias szemet a csinos nokon. Persze ez az abrand meg a jovo zeneje volt, most meg egyenlore csak december van es abrandozas helyett jo lesz elindulni ha be akar erni idejeben a munkahelyere.
Jol feloltozott: kiskabat, nagykabat, kesztyu, sal, sapka es mindenfele gyapju dolgok tomkelege. Mikor vegre ugy erezte hogy most harcba tud szallni az elemekkel, elindult. Hotakaritas kozben mergesen gondolt a Sorsra, jobb lenne ha masra forditana az erejet ahelyett hogy az o eletet keseriti itt a nagy hoval.
Mikor vegul beert a munkaba es kivakarta magat a sokretu gyapju burokbol, epp itt volt az ideje hogy iroasztalahoz uljon es elkeszitse a kimutatasokat amit a fonoke mar ket napja surgetett. De meg ot percet sem dolgozott amikor megszolalt a hangosbemondo es a fonok titkarnoje, kellemes hangjan invitalta a reszleg osszes dolgozojat a kavezoba.
Szamoca ur sohajtva hagyta abba a gepelest. Na most megint hallgathatja fonoke unalmas omlengeset a reszleg teljesitmenyerol, az alkalmazottak alacsony munka moraljarol es a tobbi elcsepelt panaszt, amire altalaban senki nem figyelt oda.
De ehelyett a fonok igy kezde a beszedet:
„Tisztelt munkatarsaim. Mint minden evben, most is itt az ideje hogy kisorsoljuk reszlegunk karacsonyi tombolajat, aminek az idei fodija egy hetvege a Magas Tatra Siparadicsomaban. A szerencses nyertes harom teljes napig elvezheti a tel oromeit, sieles, korcsolyazas, szankozas formajaban es a turista haz minden elonyet.”
A szerencses nyertes nevet, Gizike kisasszony a fonok titkarnoje huzta ki.
„Szamoca Peter!”
A kollegak lelkesen tapsoltak, a fonok joindulatu mosolyal nyujtotta at a boritekot es razott kezet Szamoca urral. Ekozben Szamoca ur azt gondolta hogy a Sors jatszik vele. Mi a csodat csinaljon o egy siparadicsomban, mikor ahhoz is harom rendbeli ruhat vesz magara hogy a szemetet kivigye. Na de mindegy, nem lehetett visszautasitani az ajandekot, igy aztan csutortokon nagy elkeseredessel keszult a hetvegere amiert minden kollegaja irigyelte. Mire keszen lett es korulnezett hogy nem-e felejtett ki valamit, harom dagado borond sorakozott a fal mellett. Meg a villany agymelegitot sem felejtette itthon, es biztos volt benne hogy orvossag keszletenek legalabb a felet bepakolta. Sohajtva varta a taxit ami a vonatallomasra viszi ahol ket oras vonatozas var ra egy biztos futetlen es huzatos vonaton. Hatha nem is indul a vonat, valami lavina lezuhant es betemette a vonatot, vagy rafagyott a sinre vagy akarmi, abrandozott Szamoca ur a taxiban. De nem volt szerencseje, mert a vonat ott allt indulasra keszen es ugy nezett ki mintha csak Szamoca urat varta volna, es maris elindult.
Mikor megerkeztek es Szamoca ur korulnezett, meg neki is el kellett ismernie hogy a latvany lelegzetelallito. A magas hegyek, a hoval fedett fenyoerdo, a kobol es gerendabol epult turista haz szep latvanyt nyujtott. Bejelentkezett es mikor leroskadt a szobajaban az agyra, azon kezdett gondolkozni hogy a ket konyv kozul amit magaval hozott melyiket kezdje el olvasni. Persze Szamoca ur nem szamolt megint a Sorssal, aki mas programot tervezett a szamara. Nemsokara kopogas hallatszott az ajton es amikor kinyitotta egy fiatal es jokepu fiatalember allt ott, es ramosolygott Szamoca urra.
„Udvozlom a Magas Tatra Siparadicsomban. En vagyok, a programszervezo. Remelem nem lesz semmilyen kielegitetlen kivansaga, termeszetesen mindenben a kedveben fogunk jarni. Van valamilyen gyakorlata a teli sportokban?”
„Niiincs....es ize....en igazan jol elvagyok itt a szobaban is, nem szeretnek senkit zavarni...” Nyogte Szamoca ur.
„Szo sem lehet rola, mi minden igenyt kielegitunk es igyekszunk vendegeink kedvebe jarni. Ebed utan a sioktato a kezdo palyanal fogja varni, ket orara ha lehet legyen ott hogy megkezdje az elso lecket. Viszont latasra kesobb.” Koszont el mosolyogva a fiatalember.
Ebed utan Szamoca ur rogyadozo terdekkel indult el elso sileckeje kalvariajara. A palyanal egy fiatal es amennyire a siruha alatt meg lehetett itelni, csinos holgy varta.
„Eva vagyok”, mutatkozott be majd ramosolygott Szamoca urra. „Kezdhetjuk?”
Szamoc ur nyogott egyet, majd megadta magat a Sorsnak es Eva kisasszonynak.
A nap vegere olyan izomlaza volt hogy azt hitte eltorik a laba minden lepesnel, de Eva kisasszony tobbszor ramosolygott es tobbszor atolelte mikor felsegitette tizpercenkent a foldrol. A kovetkezo napra azt tervezte hogy az izomlaz kifogasaval agyban marad, de nem volt szerencseje mert mar reggel kilenckor kopogtak az ajtajan. Az a programtervezo hoher allt ott es bejelentette hogy reggeli utan ujabb silecke, majd korcsolyazas varja Szamoca urat. Szamoca ur elmerengett a gondolaton, hogy milyen kellemes lenne a hohert silecestol egyutt letaszitani egy magas hegy tetejerol, de aztan legyintett magaban, ez nem olyan hogy kitorje a labat. A nap egyeduli fenypontja Eva kisasszony volt aki most mar mint regi ismeroset fogadta Szamoca urat, es bar alaposan megkinozta azert nem felejtett el mosolyogni. Vegul is a hetvege nagy nehezen eltelt es Szamoca ur boldogan keszulodott hazafele. Mielott elbucsuzott Eva kisasszonytol, idegesen es akadozva kerte meg hogy ha a varosban jar es kedve van hivja fel telefonon, megihatnak egy kavet valahol. Miutann tobbszor elvetette, vegul leirta a telefonszamat es nagyot sohajtva felult a vonatra. Almodni sem merte hogy Eva kisasszony fel fogja hivni, de vegul is mit veszt vele? Mikor hazaert, rogton forro furdot vett, bevett ket aszpirint, mert ami biztos az biztos es lefekudt.
Masnap a munkahelyen reszletesen el kellett beszelnie a hetveget a kollegaknak, amit meg is tett, termeszetesen kihagyva az elbeszelesbol a szegyenletes esesek sokasagat.
Nagy nehezen eltelt a het, ami egy kin volt Szamoca urnak, mivel csak nagy faradtsag aran tudott a munkajara figyelni, allandoan elkalandoztak a gondolatai, es valljuk meg nem a fonokere gondolt.
Vegre eljott a hetvege es Szamoca ur kinjai megketszerezodtek, mikozben gorcsbe randulo gyomorral ult a telefon mellett es ugy nezte mintha hiptnotizalna, hogy csorogjon mar. Mikor vegul tenyleg csorgott ketszer leejtette a kagylot mielott beszelni tudott
„Ha..ha.. hallo.”
„Eva vagyok. Itt vagyok a varosban es gondoltam nem-e lenne kedve egy sileckere?” kerdezte, majd mikor meghallotta hogy Szamoca ur nagyot csuklik nevetve tette hozza:
„De egy kaveval is megelegszem.”
Mikor Szamoca ur a helyere tette a kagylot, megtorulte beparasodott szemuveget, es nagyot sohajtva arra gondolt, hogy megiscsak szep evszak ez a tel, es a teli sportoknak is megvannak a maga oromei ha nem viszi tulzasba az ember.

BALÁZS BÁCSI KARÁCSONYA.

v. Radnóthy Károly

Alkonyodott. A sötét fenyőlombok lassan ringatóztak a fagyos leheletü
decemberi szélben. Még pár nap és itt a karácsony.
Ahogy a sötétség lassan, óvatosan lopakodott a lenyugvó nap után, az
utcalámpák fölvillanásában megcsillantak az ablakon képződő jégvirágok.
Balázs bácsi egyedül ült a hideg szobában és halkan mondogatta a
magaszülte imát... Uram Jézus, közeledik már a nap, mikor ünnepeljük a
születésedet, azt a szent napot, amikor megláttad saját szemeiddel a emberi
gyarlóság apró-cseprő hibáit, s azt a kevés jóságot, amit ez a lábunk alá
teremtett föld hord a hátán.
Azóta elfutott kétezer év, s a jóság még kevesebb itt a földön, mint valaha,
s a romlott lelkü emberek gonoszsága egyre mérhetetlenebb. Uram!
Mindenség királya... Mit kérjek én tőled karácsonyra? Erőt? egészséget
ajándékul, hogy tovább birjam huzni a szegény emberek igáját? ... Nem
Uram. Én nem ezt kérem Tőled, hisz ugysem birnám már nagyon sokáig,
mert ha uj erőmből futná még egy darabig, de az eszem, a gondolatom már
rég belefáradt a céltalan törekvésbe, a magány gyötrő kinlódásába.
Az asszonyomat rég elszólitottad mellőlem, a fiaim mások érdekéért
pusztultak el, s én most itt egyedül várom a szent Karácsonyt, nem tudom
minek.
Uram! Van nekem egy nagy kérésem, amire mindig visszatér az én egyszerü
eszem s folyton arra gondolok, amit a plébános ur annyiszor mondogatott
az iskolában. Te, Uram mindenható vagy, aki azt csinál amit akar, azért
vagy ég és föld ura.
Hát én ezt elhiszem, mert a plébános ur mondta, és ezért most ezzel a nagy
kéréssel fordulok hozzád, mindenség királya.
Ezen a szent Karácsonyon hozd le a földre az igazi békét, az igazi
boldogságot, hisz csak egy szavadba kerül és minden ember megjavul, akkor
jó lesz és boldog. Nem kell tovább hirdetni a papoknak sem hogy térjetek
meg emberek, mert az Isten verését nem kerülitek el, de akkor nem lesz
Isten verés a földön, hisz nem lesz tovább rossz ember. Szeretni fogják
egymást és főleg Téged, Uram, mert látni fogják, hogy valóban Te vagy a
jóság, a szeretet s az igazi béke... Ez volna az igazi karácsony az egész
föld örömére...
Itt abban maradt az ima, a gondolat, s egy kis halkan csilingelő harangszó
kisérte messze messze Balázs bácsi mély álomba borult lelkét, s egy csöpp
kis gyermekhang halkan sugta a fülébe: karácsonyi ajándékod legyen az
örök béke.

Ez egy igaz történet. Balázs bácsi szoba szomszédja hallgatta végig az ő
fájdalmas panaszát. Három nap mulva temették.

Pályázat - Próza

TÁMADÁS AMERIKÁBAN


1986. Amerika. Egy átlagos hétfőnek tűnt az a nap. Minden ember indult a munkába. Senki sem sejtette, hogy hamarosan mi fog történni. Este az egyik család észre vett egy repülő tárgyat. Elmentek a rendőrségre, ahol persze senki nem hitt nekik.
Pár óra múlva Joe, a rendőrfőnök, meglátta a repülő tárgyat. Nem tudta, mi az, de rögtön szólt a többieknek. Először nevettek rajta. Joe azonban nem hagyta magát, megmutatta nekik. Azonnal elrendelték, hogy mindenki menjen biztonságos helyre. Félt egész Amerika. Nem volt sehol áram. Az utcán kialudtak a fények. Nagyon sötét volt. Az űrlények egyre közeledtek. Az emberek csak vártak; mást úgysem tehettek. Senki sem segíthetett. Az idegenek néhány óra múlva elérték a Földet. A rendőrök odamentek. Kiszállt az egyik UFO-lény. A többi is követte. Több mint tízezren voltak. Elárasztották a várost. Betörtek az üzletekbe. Elpusztították azokat az embereket, akiket megtaláltak. Borzalmas volt a látvány, ahogy egy ötéves kisgyereket égettek porrá! Csontjai is porig égtek!!! Úgy látszott, föl kell készülni a háborúra. Másnap nagy nehezen felkészültek a harcra. Előkészítették a fegyvereket. Estefelé elkezdődött a háború. A földönkívüliek több tízezren, az élő katonák meg csak kétszázan voltak, és számuk egyre fogyott. Az emberek éheztek, szomjaztak, féltek. Remélték, győzni fognak. Sokan még önkéntesen is beálltak katonának. Nehéz volt a harc! Az UFO-lények álltak nyerésre. A katonák megkérték Kanadát, hogy gyártson nekik nagyon jó, erős fegyvereket. Öt napig vártak. A fegyverek akkor érkeztek meg. Egy nap alatt több mint tízezer földönkívülit öltek meg. Örült Amerika. Estére azt hitték, minden UFO-lényt megöltek. Tévedtek. Joe megnézte az épületeket. Valamelyik házban hallott valamit. Bement. Körülnézett, és látta, hogy harminc UFO-lény volt ott. El kezdett volna kiabálni, ha nem lövik le. A többi rendőr hirtelen lövést hallott. Ők fegyverrel mentek oda. Megtalálták azt a házat. Közelebb mentek. Ott feküdt Joe halottan. Lőttek. Meghalt az összes UFO-lény. A rendőrök nagyon boldogok voltak. A félő amerikaiaknak megmondták, hogy már nyugodtan kijöhetnek a rejtekhelyeikről. Megünnepelték a győzelmet. Még mindig szomorúak voltak, mert a város romokban hevert. Nem tudtak hová menni! Éjszaka kint aludtak a hidegben. Sok nap múlva egy pár házat újjá építettek. Aki befért, bemehetett a házba. Kaptak enni, inni. Azok is kaptak, akik még kint voltak.
1989-ig felépítettek mindent. Szép lett a város…

Szabadíts meg a gonosztól!

SZABADÍTS MEG A GONOSZTÓL!
/Bűnbánó Mária-Magdolna Istennel dumcsizik/

Édes jó Istenem, megint csak te kellesz! Tekints el korábbi kishitűségemtől: valahányszor így nyöszörgök: Most utoljára segíts - nem mondok igazat, hisz tudhatnám, úgysem boldogulok én később sem nélküled.
Elismerem, szánom-bánom, hogy legutóbb is nagyképű, önhitt alak voltam, mert másokhoz hasonlóan, nagy jódógomban feledtelek, tagadtalak, s most bezzeg szégyellem, sőt utálom magamat.
Utálom, hogy ilyen megbízhatatlan vagyok, önmagamhoz sincsen már bizalmam, mert egyszer elhiszem, hogy hiszlek, de mihelyt elkényeztet a boldogság napsugara, rögtön elbízom magam, azt hiszem, mindig lesz az a jó, ami van, s hogy ez így természetes. Aztán, hogy tévhiteimből kikecmeregjek, időnként porig sújtasz villámaiddal.
Szóval régen gyakran nem hittelek, de mégis mindig téged hívtalak a bajban, te pedig újra és újra meghallgatsz. Na jó, neked könnyű, azért vagy Isten. Neked nyugodtan kibeszélhetem magam, nincs semmi, de semmi tabutéma; te vagy az egyetlen, akivel azt a titkomat is megoszthatom, amit a világon mással senkivel, senkivel! Magányos, szomorú útjaimon te kísérsz este, sötétben, s ilyenkor annyira érezlek, hogy szinte már foglak!
Te jó vagy, te segítesz, te mindig megértesz, te, ha szétszaggatnak, akkor is egész vagy; bezzeg én, gyarló vagyok, s irigyellek téged, amiért csak ember tudok lenni, jóra törő, mégis rosszalkodó, hívő-kételkedő, békétlen szellemű ember, ember, ember!
Látod, elérzékenyülök, mert meghat a saját őszinteségem, és e kis erény fejében - ó, minő gyalázat: máris a jutalmon jár az eszem, vagyis, hogy legközelebb is megsegítesz a bajban. Kérlek, ne dőlj be minden efféle szemtelenségnek, nem direkt vagyok ilyen, csak annyi cinikus hülyeség, annyi istentelen vágy fészkel az agyában egy ilyen elvileg ártatlan, de rossz passzban lévő emberbaromnak!
Ide hallgass! Tudhatnád, hogy soha nem akarok szándékosan rosszat, te viszont Isten vagy, s mint ilyen, nem vagy véletlenül te is felelős értem? Állítólag a te műved vagyok, mi lenne, ha egyszer-egyszer te szégyellnéd magad, mikor én rossz vagyok? Nem elég nekem a rosszaság maga,, még a felelősség is az én vállamat nyomja?

Különben is: olyan sokan vagyunk ezen a földön, - mér mindig csak nekem kell azzal az átkozott lelkiismerettel szarakodnom? Noszogass másokat is, kérlek, Atyaisten! Menj el az ellenségeimhez! Őket is büntesd mán önváddal, hisz ha egy percre is magukba szállnának - na de mit beszélek, ők ostobák elvégre! Tán ugyanazzal a szemmel néznének befelé, amivel kifelé szoktak, akkor meg hogyan szembesülnének önnön bűneikkel?

Te, figyelj, úgy mellesleg szeretem ám az embereket, mert olyan jók tudnak lenni. Viszont néha gyűlölöm őket, mer iszonyú gonoszak is tudnak lenni! Sohasem értem: ha én gyötrődöm és bűnhődöm a saját rosszaságom miatt, ők mér nem gyötrődnek? Mért nem kérdik tőled, hogyan tegyék jóvá, ha engem bántottak? Na, persze, megint nekem nincs igazam, gondóhattam vóna.
Tudom, csak szeretnék jó lenni, ám a jó ember még távolról sem ilyen, az nem tartja önmagát jónak, annál szerényebb, viszont jónak feltételez másokat; hát nem tudom, azokba a kurva jóemberekbe rúgtak-e már akkorákat, amitől esetleg gonoszakká válhatnának? Figyusz, súghatnál, hogyan kell jónak lenni egyáltalában?
Képzeld, Isten, én játszani szoktam. (Tudod, mindig színészi pályára vágyódtam.) Azt játszom például, hogy jó vagyok, járok-kelek az emberek között, s afféle jóhoz illően, őszintén-szerényen bevallom nekik a bűneimet. S hogy ne váljanak rosszakká ők is, helyettük mindjárt meg is büntetem magam. Gondolom, beérik ennyivel, megtapsolnak, továbbmennek, - csakhogy ez nem így működik ám! Hű, ha tudnád, ezek milyen segítőkészek! (Elvégre valódi jóemberek) Szóval, boldogan segítenek nekem engem ütlegelni, kedvesen, nyájas mosollyal arcukon!
Eleinte tűrök és tűrök, nehogy kiderüljön, hogy csak szerepet játszottam, majd félájultan, bedühödve, belerúgok e jótevőimbe, mire ők még nagyobbat rúgnak, mondván, hogy csalódtak, nem vagyok olyan béketűrő, amilyennek hittek.
Mit mondjak, hülye egy játék ez; amikor már a földön fetrengek, s még mindig belém rúgnak, kibújok, mint szög a zsákból, ki a jóság-álruhából, bele a régi rossz göncbe, s összevissza átkozódom, hogy bár ők volnának a rosszak, s ők fetrengenének!
Uramisten! Lehet, hogy nem is gonosz vagyok én, csak bolond? Balek, gyagya, selejt? Hát már ott tartunk, hogy itt az Isten sem dolgozik hibátlanul? Voltaképpen mért lettem én ember? Talán állatként tökéletesebb lehettem volna. Az állatok nem dilemmáznak ilyen ökörségeken, náluk nincs álszent mosolyok mögé rejtett dögöljmeg- gondolat, lelkiismeret, önvád, erkölcs, hit és kételkedés.
Jóság és gonoszság csupa emberi fogalmak, s a határok olykor ravaszul elmosódottak!
Mennyivel könnyebben értem az állatokat: ha egyikük azt mondja: i-á, az valószínűleg szamár, s ha azt mondja: vau, az valószínűleg kutya (főleg, ha még jól belém is harap). Köztük a vak is tisztán lát, míg én az emberek között csak ködösen, homályosan!
Imám végéhez érve, kérlek Szentséges Isten, bocsásd meg a bűneimet, köztük ezen imafélémet is itten, és sürgősen szabadíts meg a gonosztól.
Ha úgy véled, én vagyok a gonosz, hát szabadíts meg akkor önmagamtól!

ELSŐ VÉR

A fürdőszoba nem volt kicsempézve. Egy családi ház gyors felépítéséhez még a fogorvos Albertnek és tanár feleségének a fizetése is kevés volt. Télre fogyott el a pénz. Kőművesük, egy félévet halasztó építészmérnök hallgató akit még éppen ki tudtak fizetni, síelni ment a hegyekbe. Nem volt ez akkora baj, de tizenkét éves fiúk egy vasárnap reggel bejelentette, hogy életében először bulit szeretne rendezni a születésnapján és meghívná rá az osztálytársnőit is. Ami Albertet kellemetlenül érintette. Fogorvosként viszolygott attól, hogy egy lánynak csempézetlen mosdóba kelljen bezárkóznia. S megint megneheztelt feleségére és mielőbb a zöldbe vágyó fiára, amiért annyira sürgették, hogy félkész házba költözzenek.
Ám a fia aznap egészen a házig lovagolt a behavazott erdőn keresztül a helyi lovardából, ahová Albert egész évre befizette. S amint nézte őt az ablakból, egyszer csak - önmagának is váratlanul -, azon kezdett gondolkodni, nem tudná-e ő maga, saját kezűleg kicsempézni a fürdőszobájukat?
A csempét már korábban megvette és az öt zsák Szileton-B csemperagasztót is, amit még a kőműves rendelt, aki a csempevágót és a kőműves szerszámait Alberték garázsában hagyta. Télire nem volt más munkája.
Albert mindenekelőtt vásárolt egy szakkönyvet, s olvasgatván a csempézés elméleti tudni valóit egyre inkább úgy érezte, meg tudná csinálni ezt a számra szokatlan munkát. Csak sokkal lassabban, mint a szakemberek. Végül kivett két nap szabadságot és nekiállt, hogy a WC-vel egybeépített fürdőszobát padlótól a mennyezetig kicsempézze. Hogy olyan legyen, mint a rendelője. Négy-öt törött csempe után megtanulta a vágó szerkezet kezelését. Nagyméretű csempével dolgozott, így elég gyorsan felragasztgatta őket, de aztán a sarokban rosszul mérte ki a távolságot és jó darabon vissza kellett bontani. A születésnap délutánjára készült el a munkával.
Alig száradt fel a kövezet, máris jöttek a fia osztálytársai, először a fiúk. Aztán az öt meghívott lány, akik kis női csapatként rögtön elkülönültek a fiúktól, és zavartan nevetgéltek. - Hogy lesz ebből tánc - tűnődött Albert, de igyekezett a háttérben maradni. Felesége, a fia kérésére aznapra külön programot csinált.
A lányok azonban sehogy sem akartak odamenni a megterített születésnapi asztalhoz. Albert úgy érezte, közbe kell lépnie. Ezért olyan hangon, mint egy kézilabda edző, és mintha nem is a lányoknak, hanem az egyébként már az asztalnál ülő fiúknak mondaná, így szólt: - Asztalhoz! Így végre a "női csapat" is leült.
Albert ezután végképp háttérbe vonult, s Kertész Imre Kaddis a meg nem született gyermekért című könyvét olvasta. Szeme sarkából azért szemmel tartotta a társaságot. Helyeslően nyugtázva, hogy a ház erre az alkalomra kicsempézett mosdójának nem kis forgalma van. A torta elfogyasztása után az ablakhoz félrevonult lányok között megint sugdolózás támadt. S Albert mintha kétszer is azt a szót hallotta volna: -"megjött!" Ezért lopva félrevonta a fotel mögötti másik ablak függönyét, hogy megnézze, ki jött meg. De nem látott senkit.

[email protected]

ELSŐ VÉR

A fürdőszoba nem volt kicsempézve. Egy családi ház gyors felépítéséhez még a fogorvos Albertnek és tanár feleségének a fizetése is kevés volt. Télre fogyott el a pénz. Kőművesük, egy félévet halasztó építészmérnök hallgató akit még éppen ki tudtak fizetni, síelni ment a hegyekbe. Nem volt ez akkora baj, de tizenkét éves fiúk egy vasárnap reggel bejelentette, hogy életében először bulit szeretne rendezni a születésnapján és meghívná rá az osztálytársnőit is. Ami Albertet kellemetlenül érintette. Fogorvosként viszolygott attól, hogy egy lánynak csempézetlen mosdóba kelljen bezárkóznia. S megint megneheztelt feleségére és mielőbb a zöldbe vágyó fiára, amiért annyira sürgették, hogy félkész házba költözzenek.
Ám a fia aznap egészen a házig lovagolt a behavazott erdőn keresztül a helyi lovardából, ahová Albert egész évre befizette. S amint nézte őt az ablakból, egyszer csak - önmagának is váratlanul -, azon kezdett gondolkodni, nem tudná-e ő maga, saját kezűleg kicsempézni a fürdőszobájukat?
A csempét már korábban megvette és az öt zsák Szileton-B csemperagasztót is, amit még a kőműves rendelt, aki a csempevágót és a kőműves szerszámait Alberték garázsában hagyta. Télire nem volt más munkája.
Albert mindenekelőtt vásárolt egy szakkönyvet, s olvasgatván a csempézés elméleti tudni valóit egyre inkább úgy érezte, meg tudná csinálni ezt a számra szokatlan munkát. Csak sokkal lassabban, mint a szakemberek. Végül kivett két nap szabadságot és nekiállt, hogy a WC-vel egybeépített fürdőszobát padlótól a mennyezetig kicsempézze. Hogy olyan legyen, mint a rendelője. Négy-öt törött csempe után megtanulta a vágó szerkezet kezelését. Nagyméretű csempével dolgozott, így elég gyorsan felragasztgatta őket, de aztán a sarokban rosszul mérte ki a távolságot és jó darabon vissza kellett bontani. A születésnap délutánjára készült el a munkával.
Alig száradt fel a kövezet, máris jöttek a fia osztálytársai, először a fiúk. Aztán az öt meghívott lány, akik kis női csapatként rögtön elkülönültek a fiúktól, és zavartan nevetgéltek. - Hogy lesz ebből tánc - tűnődött Albert, de igyekezett a háttérben maradni. Felesége, a fia kérésére aznapra külön programot csinált.
A lányok azonban sehogy sem akartak odamenni a megterített születésnapi asztalhoz. Albert úgy érezte, közbe kell lépnie. Ezért olyan hangon, mint egy kézilabda edző, és mintha nem is a lányoknak, hanem az egyébként már az asztalnál ülő fiúknak mondaná, így szólt: - Asztalhoz! Így végre a "női csapat" is leült.
Albert ezután végképp háttérbe vonult, s Kertész Imre Kaddis a meg nem született gyermekért című könyvét olvasta. Szeme sarkából azért szemmel tartotta a társaságot. Helyeslően nyugtázva, hogy a ház erre az alkalomra kicsempézett mosdójának nem kis forgalma van. A torta elfogyasztása után az ablakhoz félrevonult lányok között megint sugdolózás támadt. S Albert mintha kétszer is azt a szót hallotta volna: -"megjött!" Ezért lopva félrevonta a fotel mögötti másik ablak függönyét, hogy megnézze, ki jött meg. De nem látott senkit.

Vissza?


Hideg. Borzongó ölelés. Mint amikor jöttem felfelé a hegyoldalon, és egy kidőlt fatörzs mellől sziszegve kiáltott rám az a kígyó. Lassan fájó libabőr-tornyok a hideg bőrömön.
Kúszó simítás az oldalamon, a karomon.. Még csak lesz majd hajnal. Lassan virrad.
Nagyon lassan. Kínból fonnak perceket a pillanatok. Azért is! Azért is maradok! Várom a napot. Milyen boldogok lehetnek most a síkon élők. Nékik már felkelt. Nékik még ígér.
Itt a csúcsok között meg úgy ül a sötétség, mint kotlós a fiókán. Természet adta természetellenes nyugalommal. Rajtam ül. Gyermeke vagyok én is. Tán félt, óv. Buta sötét.
Soha senkié nem voltam annyira, mint épp az övé. Tudhatná. Tudnia kéne. Én tudom..
Megint megszorítom a követ, aminek egész éjjel meséltem. Már nem beszélek. Száraz torkomtól csak vacogó suttogás telne. Méltó hangja lennék a belém kapaszkodó homálynak.
Nem teszem. Várok. Látni akarom, ahogy a kezemben melengetett kő a vízbe bukva hullámot vet. Szegény kő. Ha minden morzsája egy egész mondatot lenne is képes befogadni, akkor is csordultig van. Kicsit nedves. Mint mikor hideg nyirok tapasztja a kezet a bőrre? Mitől vajon? Persze! Valamikor nagyon rég, még tegnap ? a tegnap történt évezredben ? sírtam is.
Mennyire hiábavalóan tettem. Semmit érő könnyek voltak. Milyen furcsa ölelések. A sötét engem ölel, én a követ. Vajon melyikünk szorítása fáj jobban? Azt hiszem, az enyém. Hiszen hiába melengettem a követ, csak születése kínzó lassan hűlő, halódó pillanatait idézem, majd mikor a vízbe dobom. És ő a körülfolyó ölelésben újra éli halálát, ami alakot kölcsönzött neki ezen a világon. Csillanás. Fényszálka áll rezegve a szemben lévő fenyő hegyébe. Ott marad, nem hullik fel, vissza az égbe. Egyre több testvére követi. Egyre gyorsabban gyilkolják szétfolyó körvonalait, sejtelmes suttogását. Szánalmassá fosztják, faragják álmát. Kellenek, persze az életéhez. Gyűjti erejüket a következő árnyéktánchoz. Búcsúzik a homály is. Lassan, kelletlenül vonaglik a láttató szorításban. Reménytelen küzdelem ez. Ha tudná, amit én? Ha tudná, hogy reménytelen, talán megadná magát. Mindig is csodálkoztam, milyen gyorsan felejt. Irigylem érte most is. Nem felejtek. Tán ezért nem vagyok életképes gyenge. Hiába mondtam el történeteimet a kőnek, hiába áldoztam rá egy egész éjszakát, csak megdupláztam a szomorúságot. Hiába volt. Hiba volt ezt tennem. Mindegy már. Megtörtént. Megtettem.
Már csak a fekete tükörre érkező első sugarakat várhatom. Már csak ennyi hatalmat tartottam meg magamnak. Érdekes. Nincs szellő. Pedig számítottam rá itt fenn. Odalent azt mondták, feneketlen a mélye a víznek. Igazat mondtak. Megkérdeztem a csillagok fényét, akik belemerültek puhán millió éves útjuk végén. Nem jöttek vissza. Egyik sem. Nem is lehet elég egy éjszaka ehhez. Szomjasan vonz a víz tiszta illata. Semmihez nem hasonlítható.
Ezeknek a tengerszemeknek van csak ilyen aromájuk. Még mielőtt érintené az ember, már átjárja érzékeit. És csillan a víz. Boldog vége a görcsös várakozásnak. Lassan mozdul régóta zsibbadó lábam. Elővigyázatosan messzebb ültem a parttól, meg ne kísérthessen, ne szennyezzem be hirtelen indulatból magammal? Imbolyogva állok fel. Búcsú. Nem tudom megszólítani most a követ. Pedig öklömnyi darab csak, mégsem megy. Valahogy elfelejtette megmondani az igazi nevét, amikor találkoztunk. Kötöm magam erősen a megfogadott pillanathoz. Eldobom a követ. Csalódottan kicsi csobbanással bukik a mélybe. Szegény.
Lehet, hogy kényelmetlen, rossz helyre süllyed? Ezt nem! Ennyit nem engedhetek meg magamnak! Megyek utánad! Milyen érdekes. Abban a pillanatban, hogy már nincs nálam, tudok rá tegezve gondolni. Hiszen megismert és én megismerhettem volna. Ha nem magammal vagyok elfoglalva, tán sikerül is.. Jövök! Megigazítalak csak lenn. Meggyőződöm, hogy jó helyre kerültél-e? Engem is ölel már a csillogó, fekete víz.
Kedvesen hűvös csókjától de ostobán tartottam magam távol. Csak megnézem a követ ott lenn, és már jövök is vissza. Jövök már! Vissza. Vissza..


Lion

Átváltozás

Mint minden reggel, hét órakor kinyílt a szemben lévő ház ablaka. A lány kihajolt, körülnézett. Virágmintás, kék pongyolában volt. Hosszú haja fésületlenül hullott a vállára. Kirázta a porrongyot. Egy kis ideig még nézelődött, azután fázósan visszahúzódott a függöny mögé. A hó tegnap este óta esett és lágy paplannal borította be a háztetőket, az utat. Kis hótoló takarította a járdát. Néhány perc múlva megjelent a sarkon a simlis sapkás; - tehetetlenség - egykedvűség - unalom, - hóna alatt nyűtt aktatáskával. Borostás arcán az éjszakai gyűrődések sárgállottak, szája sarkában csutkáig elszívott, kialudt cigaretta. A sarkon a vézna hentes - egyszálbél - jóság - csalás - pénz - küszködött a rozsdás rolóval. Más nem történt reggel hét órakor. Talán a fény volt szürkébb, mint tegnap.
Ma valamivel korábban ébredtem a szokásosnál. Nem volt türelmem megvárni Jolán mamát - szánakozás - pletyka - derű. A kocsi mindig ott áll az ágyam mellett, a baloldalon. Közelebb gurítottam. A bal kezem szinte kifogástalanul működött. Lassan már megszoktam, hogy mindent ezzel csinálok. Kitornásztam magam az ágy szélére és belehuppantam az ülésbe. Ettől a mozdulattól még mindig tartok, mert ha kigurul alólam a kocsi, a padlón kell megvárnom Jolán mamát - szánakozás - pletyka - derű. Eleinte szörnyen szégyelltem magam, amikor így talált, és ölbe véve visszatett az ágyra. Mostanában ez ritkán fordul elő, de ha mégis, akkor inkább bosszant a dolog.
Odagurultam az ablakhoz és vártam, hogy mi történik ma, a szokásosnál korábban.
- Jolán mama - szánakozás - pletyka - derű - most is hangtalanul lépett a szobába.
- Nahát, Zolika, megint az ablaknál van? Meglátja, egyszer összetöri magát - csapta össze kezeit.
Úgy éreztem, mintha rajtakapott volna valami tiltott dolgon.
- Jó reggelt, Jolán mama - szánakozás - pletyka - derű. - Látja, hogy jól vagyok - mondtam, és ez most ingerültebbre sikerült, mint akartam. - Milyen idő van odakint? - kérdeztem engesztelően.
- Szép, tiszta, de lehet, hogy esni fog a hó. Napok óta érzem a karjaimat. Jöjjön gyorsan öltözni, mert még megfázik ott az ablaknál - mondta szinte egy szuszra és választ sem várva, a fürdőszobába gurított.
Úgy nyalábolt fel, mint egy gyereket. Mindig csodálkoztam az erején. Pedig nem volt fiatal, túl volt már az ötvenen. Beemelt a fürdőkádba, s fél kézzel megnyitotta a csapot, a másik kezével támasztotta a mellemet, hogy le ne csússzon a testem. Megborzongtam a kád hideg érintésétől. Bal kézzel a kád szélébe kapaszkodtam, hogy segítsek neki. Ilyenkor éreztem, hogy jó lenne kinyújtanom a lábam, megtámaszkodni és elmerülni a langyos vízben. De így, láb nélkül, csonka
kézzel, aligha számíthattam még egyszer ilyen örömre. Csöndben tűrtem hát, hogy ügyes mozdulatokkal, lehetetlenül finom kézzel lemossa a testem. Már régen túl voltam a szemérem azon érzésén, hogy tulajdonképpen egy idegen nő matat a testemen, gátlástalanul ujjaival megérintve minden részemet. Ő ezt az első pillanattól kezdve természetesen csinálta.
- Hajtsa lejjebb egy kicsit a fejét, hogy a haját is megmossam. Olyan izzadt, mintha futott volna - mondta egyszerű tapintatlansággal.
Tulajdonképpen nem is lehet épkézláb emberi megjegyzéseit tapintatlannak tartani. Miért ne mondhatna bármit, ami az emberhez tartozik? Az élet velejáró részletei, az emberi cselekvés mozgásformái ezek. Helyváltoztatás a végtagok akaratlan felhasználásával, vagy tudatos alkalmazásával. Ez a különbség csupán köztem és a többi ember között. A gondolatot, az elhatározást csak korlátozott mozgás követi. Ennyi és semmi más? De, de, de. Ezernyi más. Azok a finom részletek, amelyek az emberi kapcsolatokban változnak, mindig hiányérzetként jelentkeznek...
- Képzelje, Zolika, tegnap mi történt! - kezdett szokásos beszámolójához Jolán mama - szánakozás - pletyka - derű.
Most valahogy idegesített a megszólítás. Az akaratlanul is szánakozó, becéző megszólítás. Végtére is közel járok a harminchoz. Lehetetlen megszokni.
- Miért mondja mindig, hogy Zolika? - kérdeztem szemrehányóan, ki tudja, hányadszor.
- Mert olyan, mint egy gyerek - válaszolt azonnal és hozzátette. - Olyan nagy gyerek.
A kényszerű tehetetlenség, a másra utaltság az emberek nagyobb részében ezt az érzetet kelti. Ezért mondják az öregekre is: mint a gyerek. Ezért nehéz elviselni. Tiltakozni is felesleges, mert ha szóban változik is, a gondolatban aligha. A beletörődés ellen pedig minden egészséges érzelem berzenkedik.
- Na, ne vegye úgy a szívére - mondta vigasztalóan Jolán mama - szánakozás - pletyka - derű. - Az történt - kezdte sietve -, hogy az a kocsmatöltelék, tudja, akiről beszéltem, tudja, aki a szomszédomban lakik, lopott valahonnan, mert hajnalban a rendőrség házkutatást tartott nála és elvitték. Hogy mi a fenét lophatott össze, azt nem tudom, de a szomszédok mondják, hogy szép summát tesz ki. Így van ez manapság. Gyűjtögetnek az emberek innen-onnan. Ki így, ki úgy. Hanem azt mondom én - tette hozzá szokásos bölcsességét - azt kéne megnézni, miféle hely, ahonnan csak úgy ennyit el lehet hozni. Hát nincs igazam?
Jólesett, ahogy a fürdőlepedővel átdörzsölt. Furcsa módon végezte ezt a műveletet. Feltett a mosógép tetejére, amelyik ott állt a fürdőszoba sarkában. Belecsavart a lepedőbe, és szinte egyszerre átfogta a testem. Ez a néhány pillanat bebugyolálva, gyönyörűséggel töltött el. Még a becézgetést is megbocsátottam. Mintha Anya - szelídség - biztonság - emlék - ölelt volna át. Lassan, kedveskedve törölgetett, mintha végtelen időkig szeretné elhúzni mozdulatait. Néha megcsiklandozott. Én meg rúgkapálva kacagtam. Sohasem múló örömnek tűntek ezek az alkalmak. Mindennap úgy vártam, mint a beteljesedés csúcsát. Most meg erőtlen, régmúlt érzések idézgetői ezek a percek. Meleg karok biztonsága és utána a hideg sikoltás bizonytalansága. Jól emlékszem, hogy az utolsó villanásig szorított karjaiba. Örökre fogva tartott. Még akkor is a karjaiban voltam, amikor őrületes reccsenés után megszűnt minden. Ismét megtartott az életnek. Ezekben a percekben hosszú évek múltán is mindig eszembe jut. Mondják, hogy amikor kiszedtek bennünket az autóból, karjait alig tudták rólam lefejteni, pedig szinte semmi más nem volt ép rajta.
Apa - férfiasság - emberség - emlék - nem vezetett gyorsan. Általában megfontolt volt mindenben. Azon az estén későn indultunk haza. Tiszta, holdvilágos este volt. Az út száraz és jól látható. Semmi nem zavarta utunkat. A motor egyenletesen duruzsolt. Vidámak voltunk és boldogok, mint mindig, ha együtt lehettünk.
- Na, fiú, rövidesen otthon leszünk - mondtam Apám - férfiasság - emberség - emlék. - Remélem, nem alszol el addig - tette hozzá, merthogy hatalmasat ásítottam.
Alig fejezte be a mondatot, amikor éles fény vakított a visszapillantó-tükörbe. Kegyetlenül szúró, fenyegető fény volt. A hátsó ülésen is jól lehetett érzékelni. A kocsi elzúgott mellettünk, megingott és az árok felé tartott, majd hirtelen megpördült és szembefordult velünk. Anya - szelídség - biztonság - emlék - sikoltását elnyomta a gerincig hatoló csattanás.
- Készen is vagyunk - mondta váratlanul Jolán mama - szánakozás - pletyka - derű.
Ernyedten tűrtem, hogy felöltöztessen és visszatoljon a szobába. Ültem az ablak előtt és hallottam, hogy kint az edényekkel csörömpöl reggeli készítés közben. Valami történetet mesélt valakiről, de erre már nem emlékszem.
A szemben lévő ház ajtaja kinyílt és sietős léptekkel megjelent a hosszú hajú lány - szomorúság - bánat - tisztaság. Rövid, barna kockás kabátot viselt, barna, térdig érő szoknyát, csizmát. Köszöntöttem, mint minden reggel, aztán szótlanul elindultunk. Általában keveset beszélgettünk. A sarkon a vézna hentes - egyszálbél - jóság - csalás - pénz - tisztelettel köszöntött minket. A buszmegállónál sokan várakoztak. A kora reggeli szürkületben, álmosan húzták össze magukat. Mi mindig távolabb álltunk meg. Hosszúhajú - szomorúság - bánat - tisztaság - néha rám nézett, szemében boldog közelség és titokzatos távolság fénylett. Ha elkaptam ezeket a pillantásokat, zavartan fordítottam el a fejem. Megfejthetetlennek látszottak. Nem beszélgettünk. Amikor felszállt a buszra, gondolatban végig kísértem az úton. Láttam, hogy amikor leszállt felhajtotta kabátgallérját, átsietett az úttesten, aztán eltűnt egy irodaház hatalmas gyomrában.
Estig, amíg meg nem érkezett újra magamra maradtam.
Jolán mama - szánakozás, pletyka, derű búcsúzáskor még bekiabált a szobába.
- Holnap feldíszítjük a fenyőfát!
Változások és átváltozások jelentik a múló időt. Minden változás öröm és csalódás, és minden átváltozás egy újabb csalódást hordoz magában. Az ablakból átélt életdarabok szűkös korlátait már csak a képzelet helyettesíti. Évek során a közelebb-férkőzés tehetetlen gondolatai, kilátástalan próbálkozásai lassú beletörődéssé változnak, de mindig ott bujkál az átváltozás lehetősége.

Tisztelt CanadaHun!

Egy kedves ismerősőm prózáját szeretném benevezni a pályázatra. Neki sajnos most nincs Internet elérése ezért én másoltam föl neki a fórumba.

Oroszi Ágnes

EGY MÁSIK KARÁCSONY

A karácsonyi ünnepek elmúltával jóleső testi, lelki telítettség, elégedettség és bizonyos fajta kiüresedés is hatalmába kerít bennünket. Vége a lázas készülődésnek, az ajándékozási hullámnak, a titokzatosságnak, a meghitt családi pillanatoknak. Az ünnepien megterített asztal jellegzetes ételeinek íze, zamata lassan elvész.
A narancs, a mákos kalács illata elillan a téli, friss, havas levegőben, a csillagszórók, gyertyák fénye elhalványul a napsütötte fehér hótakaró szikrázásában…
Hasonlóképpen éreztünk mindannyian akkor is. Habár még nem volt ennyire pazar és bőséges az árukínálat az üzletekben, nem volt ekkora különbség a gyerekek ajándékaiban. De mindenki megkaphatta és meg is kapta, amire vágyódott.
A téli szünet elmúltával egy kicsit el is halványultak az ünneppel kapcsolatos emlékek…Beszélgettünk a gyerekekkel egyéni élményeikről, s többen is említést tettek a megunt, kidobott karácsonyfákról.
Valóban, már akkor is ott sokasodtak a díszeiktől és életüktől megfosztott fácskák a szemetestárolók mellett...
Különösen Pétert bántotta a dolog. Hisz nemrég még ott álltak a csillogó, villogó, különböző díszekben pompázó fenyők a szoba közepén, az ott élő emberek figyelmének középpontjában! S lám-lám mivé váltak! Tűleveleiket hullató, félretett, mellőzött tárgyakká. A kiüresedett színes szaloncukor papírok árulkodtak csak a hajdani gazdagságról, a fák fontosságáról…
Ezt nem nézhetjük tétlenül!-mondta Péter. Persze akkor még nem tudtuk igazán, hogy miképp lehet hasznosítani, vagy inkább „újjáéleszteni” e fenyőket…
Díszítsünk fel egy fát az állatoknak is!-javasolta Péter. De jó lenne!-egyeztek bele a többiek is…
Így történt, hogy a legszebbnek kikiáltott fát kiválasztottuk és a saját magunk által készített csipkebogyó füzérekkel, jégbefagyott virágokkal, aranydióval, papírdíszekkel újra pompás karácsonyfává varázsoltuk…Egy szánkóra téve elhúztuk a közeli kiserdőbe…
Ott a havas bokrokkal körülvett tisztáson felállítottuk és az állatok figyelmébe ajánlottuk a mi fenyőfánkat.
Képzeletünkben nyulak, őzek, madárkák keresték fel a kis fát és megismételt karácsonyi örömünkben osztoztak…Dalainktól, verseinktől megtört a kiserdő csendje és talán bölcs mosollyal nyugtázták rejtekhelyeiken az állatok jószándékunkat, a róluk való megemlékezés e kissé szokatlan ünnepét…
Hazafelé Péter repítette a szánkót, felváltva ültünk rá, és könnyű szívvel, szeretettől túlcsorduló lélekkel értünk vissza iskolánkba.
Ezen új köntösben és eredeti módon megismételt karácsony gazdagította kisközösségünk élményvilágát .
Megtapasztaltuk, hogy egyszerű módon, pazar ajándékok és színpompa nélkül is lehet karácsonyi ünnepünk, mely talán tovább tarthat, mint a kétnapos, felfokozott, lázas készülődés és az azt követő szomorkás kiüresedés…
Újra felébresztette bennünk a szeretet múlhatatlan érzését, azét a hatalmas erőét, melyért a karácsony is valaha megszületett…