P Á L Y Á Z A T Próza

Szlafkay Attila



Csatlakozott: 2004. 02. 27.
Hozzászólások: 3
Tartózkodási hely: Budapest
Elküldve: Pént Feb 27, 2004 10:21 am Hozzászólás témája: pályázat

--------------------------------------------------------------------------------

SZLAFKAY ATTILA






ÖREG CSEND






Ilyenkor télen már minden az éjszakát várja. Megfeszül a csend. Csak a
szél incselkedik egy-egy szárítón felejtett ruhadarabbal.
Valaki álmotbontó-erősen zörgeti az ajtót. Ez csakis rokon lehet. Ezek-
ben nincs fikarcnyi tapintat. Az ajtó nyílásával tévészerűen betoppan a
hang s a kép:
- Képzeld, még mindig nem jött haza. Meg kellene keresni és behozni.
Hiszen ismered, ha megbántják sem szól semmit. Nagyon önérzetes,
csak elmegy s berúg. Hű, de jó meleg van itt nálatok. Boriska, mit néztek?
Filmet, érdekes? Majd később kimegyünk, vagy hagyjuk, majd hazatán-
torog.
- Nem. Azonnal érte megyünk. Megfagy, ha kinnhagyjuk - mondom
határozottan.
- Jobb lenne. Legalább vége lenne.
- Ne beszélj így! Együtt laktok. Már húsz éve.
- Döglene már meg.
- Hogy megszabadulj tőle. Mi?
Fél csizmányi vastag a hó, kockacukorként ropog a lábunk alatt. Olyan
tömény a köd, hogy be lehetne festeni. Alig találunk rá. Egy szokatlanul
nyüszítő fehér gombolyag ott vergődik körülötte. Kétségbeesett kiáltásai
belehasítanak az öreg januári csendbe. Mackó az - a házvédelmező
komondor. Jöttünkre látnivalóan nyugodtabb lesz. Szinte szakfigyelem-
mel követ, amint átfogom a férfi vállát. Teste esetlenül nehéz. Folyton
összeakadnak az ormótlan csizmák.
- Jó kutya. Én jó kutyám, én igen jó kutyám - dörzsöli a szavakat kellet-
lenül, alig érthetően egymáshoz. A férfi hat évet szolgált a fronton. Gép-
fegyveresként. Ott billentette meg egy erőszakos légnyomás. Azóta
gyakran felidézi. Mégis hálás a sorsnak, hogy megmenekült. Amikor
hazajött, az egész század nevében jelentkezett. Ő volt az egyetlen,
akit viszontláthattak. - A legnagyobb kitüntetés az, hogy túléltem - büsz-
kélkedik, ha faggatják.
- Nincs nekem rossz emberem. Mindenki tisztel, munkám után megbe-
csül. Soha nem verekedtem. Ellenségem sincs. Nem tudok felejteni.
Megtörténik, hogy többet iszom. Géppuskás voltam. Részt vettem a vég-
ső csatában is. Mikor az oroszok visszafoglalták a hidat. Ott buktak a né-
metek. Nem volt élelem. A lakosságnál voltunk elszállásolva. Végig har-
coltam a háborút. Jött a repülő és dobta a parancsot: "A szövetségest
lásd el szállással, élelemmel!" Túrhetőek voltak hozzánk. Cigarettáért,
óráért kaptunk kenyeret. Szörnyű üzlet a háború. Mindig kaptuk az uta-
sítást: Támadni! Visszavonulni! Nem értünk rá unatkozni. 63 éves va-
gyok. Békés öregséget szeretnék. Öregségemre csendet a millió zaj
után.
Fölsegítem az ágyra. Lehúzom a csizmáit. Csapzott a haja, fehér
bajsza véres.
- Le kellene mosni - szólok ki a konyhába.
- Hagyd úgy, hadd lássa, ha felébred.



Beleremegek, ha elgondolom: Mióta összeköltözött a nővel - nincs
senkije.
_________________
Szlafkay Attila

A tél szépsége

A tél szépsége

Számomra a tél egy szép nagy ünnep . Mikor vége fele jár az esztendő , mindig úgy érzem valami elérkezőben van, és azt meg kell ünnepelni. Mindig sok munkával nehéz esztendőt hagyunk magunk után és jól esik megpihenni. Ez olyan mint egy fáradt hét utan a Vasárnap. A tél szépsége a nyugalmat és békét hozza el számomra. Emlékeim között féltve örzöm és szeretettel emlékszem vissza a gyermekkori telekre. Nagyon szép volt. Tanyán laktunk, körülöttünk a végelláthatatlan mező, házunk mögött a csörgedező kispatak, télen mindig befagyott, maradt rajta egy kis rés középen, finom jegcsapokkal, oda hajolva hallgattam a csörgedezését, úgy tünt mindig mond valamit, messziről jött biztosan mesélt a hosszú útjáról legalabbis nekem úgy tünt. Mi a testvéreimmel nagyon vigyáztunk, hogy az aprócska vékony jeget se bántsuk rajta .
Az a szépség igazi. Szépsége a télnek? Aligha lehet leírni, azt érezni jobban lehet.
A szürkeségbe burkolózó égboltból eleredő nagy pelyhekbe hulló hó, mely nagy vastag meleg hótakarót alkot a mezőkön mialatt pihen a föld, pihennek és téli álmokat alusszák az apró kis állatkák a föld ölébe. Pihen a természet. Várja a tavaszt, az újraéledést.
Én úgy képzelem mint az embert, ki jól elvégzi a munkáját és a jó meleg szobába kedves családja körébe pihen a kandalló jó melegénél, és olykor-olykor vissza emlékezik, mesél gyermekeinek, vagy unokáinak régi szép telekről, időkről. Nálunk Erdélyben gyönyörű telek vannak, nagyon sok szép fenyőerdő van. Azok az igazi szépek amikor a tél felöltözteti fehér ruhába, azt a szépséget alig ha le lehet írni. Csodálatos, Ünnepelyes. Érződik a levegőben, hogy valami készül ami még szebb az ember számára, hiába a nagy hideg, elönti a szeretet melege a szíveket és úgy készülünk Jézus születésére Karácsonyi ünnepekre. Aztán néha kisüt a fáradt nap, sugarai megcsillannak a havas tájon, mintha ezernyi csillag szálna alá, hát lehet ennél szebbet elképzelni? Vagy a gyermekek csilingelő kacaját amint a szánkójukról leesve szinte összevegyülnek a hóval?
Minden évszaknak megvan a maga szépsége és rendeltetése.
Fáj amikor olvadni kezd a hó és megtörve elkezd múlni a tél, de hát ő is elfáradt, megpihenni visszahúzódik és átadja helyét a fiatalabb testvérének a Tavasznak.

--------------------------------------------------------------
Üdvözlettel: Csáki Júlia ([email protected])
--------------------------------------------------------------

Hudini



Csatlakozott: 2004. 02. 23.
Hozzászólások: 1
Tartózkodási hely: magyarország
Elküldve: Hétfő Feb 23, 2004 5:40 am Hozzászólás témája: Pályázat novellával

--------------------------------------------------------------------------------

EGY KISGYERMEK KARÁCSONYI ÜNNEPE
-NAPLÓTÖREDÉK-


Ez is olyan napnak indult, mint a többi. Anya főzött, amíg apa kint bütykölt. Szokás szerint későn keltem ki az ágyból. Meg is szóltak érte: „Miért nem segítesz apádnak a fenyőt a talpába állítani?” Ekkor jöttem rá, hogy ma Karácsony van. Gyorsan felöltöztem és szaladtam apához.
- Apu, ma jön a Jézuska?
Erre ő furcsa hangsúllyal így szólt hozzám:
- Jó voltál az idén Zoltán fiam?
Joggal kérdezhette, hiszen már hónapok óta nem volt itthon. Állandóan fontos üzleti útjai voltak. A Karácsony viszont más, ilyenkor mindenki otthon van.
- Igen apu segítettem anyunak főzni, etettem az állatokat, és sokat tanultam.
- Na, rendben van – vágta rá apa – akkor a mai nap sok-sok ajándék lesz majd a fa alatt, de segíts előtte beállítani a fenyőt!
S hozzá is láttunk a munkának.
Eközben megsültek az ünnepi torták és egyéb édességek. Tudni kell, hogy nálunk az a hagyomány járja, ha van bőséges étel az ünnepen, akkor a következő esztendőben sem szűkölködünk majd. A fő fogást, ami halászlé és sült hal volt, mindig apa és én készítettük
Mikor a karácsonyfa már bent állt a szoba közepén, akkor elkezdte az egész család díszíteni, s közben a leves is rotyogott a fazékban.
Lassan besötétedett, a hó lassan, de hatalmas pelyhekben hullt, mintha a reggeli ágyazásnál kiszakadt volna a dunyha. A szüleim mindig azt mesélték, hogy minden egyes hópehely egy-egy elmúlt pillanatot jelent, ha szépek és lassan ereszkednek lefele, akkor jókat, ha kicsik, csúnyák és gyorsan hullanak le, akkor rosszat. Én mindig csodaszép pelyheket láttam Karácsony közeledtével. Hittem, hogy csodálatos a világ, és nemcsak a szentestén, hanem minden egyes napon. Örültem, ahogyan csak a gyermek örülhet az egymást kergető hópelyheknek, a fehérrel borított háztetőknek és tájnak, és a legnagyobb csodának, hogy ezen a napon megszületett a kis Jézus.
Minden évben ezen a napon estefelé elküldenek a szomszédba, hogy látogassam meg azt a lányt, akit nagyon szeretek. Ő a legjobb barátom – mindenki csak úgy nevezte, a barátnőm, akit nagyon szeretek. Ilyenkor nagyon sokat lehetünk együtt, és én szinte elviselhetetlen tudok lenni, ha várni kell valamire. Most a Jézuska érkezését vártuk együtt.
A várakozás nagyon megviselt, egyre nyűgösebb voltam, és már semmivel nem lehetett lecsendesíteni. A barátnőmmel veszekedni és ordítozni kezdtünk.
Egy meggondolatlan pillanatban így szólt:
- Nem is igaz, hogy a Jézuska hozza az ajándékokat!
- Nem is igaz ne hazudozz nekem! – ordítottam neki hangosan.
- Ha nem hiszed menj haza és nézd meg!
Ekkor kirohantam a szobából, és kabát nélkül szaladtam át haza. Otthon anya és apa épp a fa alá rakták az ajándékaimat. Nem akartam hinni a szememnek, de sajnos igaz volt, nincsenek angyalkák, akik a Jézuskával együtt hozzák a meglepetéseket. A szüleim a Jézuska!? – Gyorsan kirohantam az udvarra, ahol ott állt a hóval fedett kis kuckóm. Ide mindig akkor bújok el, ha bánt valami. Így aztán most is a búvóhelyemre mentem. Ott elkezdtem zokogni.
A Karácsony egy csodával teli nap. Ilyenkor bármi megtörténhet. Most csoda történt. Az éj kellős közepén körülöttem minden fényárban úszott. Énekszót hallottam, de nem akartam elhinni. Azzal magyaráztam, hogy apáék biztos bekapcsolták a lemezjátszót. De tévedtem, angyalkák énekeltek, úgy, mint két évezreddel ezelőtt a pásztoroknak. Most is azt hirdették, hogy megszületett a megváltó. A legnagyobb csoda az volt, mikor fölemeltek, bevittek a szobába a karácsonyfa mellé, és ezt súgták a fülembe: „Jézus él, soha nem fog meghalni, mert mindig a szívedben lakozik.” – Ekkor mintha álomból ébredtem volna, ott ültem az ajándékok között és bontogattam őket. Tudtam, hogy az igazi ajándékot, a szeretetet, a Jézuska hozza.

-------------------------------------------------------------------------------------


gyöngy



Csatlakozott: 2004. 02. 25.
Hozzászólások: 1
Tartózkodási hely: Magyarország, Szombathely
Elküldve: Szerd Feb 25, 2004 9:07 am Hozzászólás témája: 2 rövid elbeszélés a pályázatra

--------------------------------------------------------------------------------

Magányos ünnep

December 24-ének délelőttje. A szürke bérház alkoholista „fekete báránya” az első emeleti konyha rideg, keserű magányába húzódik. Mindenki által megvetetten, számkivetetten.
Delírium tremens. Gondolatai posványos, ködös szürkeségébe hallucinációs emlékképek hasítanak a múltból. A távoli gyerekkor semmivé foszlott álmai, s régenvolt karácsonyok kalácsillatával társuló mozaikképek vetülnek emlékezete filmvásznára. Alig hallhatóan indulatos szavakat mormol maga elé: „Mit keres itt meghalt Apám, Anyám?” Kemény visszhang koppan keserűen a csendben. Megkérgesedett szívébe belehasít a valóság; kárörvendő kacaj hullámain érkezik tudatához: „Senkid sincs neked már, ki szerethetne, nincs emberfia, ki gondolna rád!”
Nem sejti, hogy odafentről az irgalmas Isten lehajol hozzá, és - mindenható leleményességével ajándékot készítve számára - átöleli szeretetével.
A szürke bérház szomszédos lakásának konyhájában szorgos, csendes készülődés. Éppen megsült a nagy gonddal
készített méretes kalács. A mazsolás kelt tészta illata betölti a tág teret, beszökik az ajtóréseken, majd telhetetlenkedve utat keres magának, és kioson a lépcsőházba is. A családtagok sorra jönnek, és mint évek óta mindig, a remekművet rejtő vászonterítőt fellibbentve gyönyörködnek a látványban.
Eközben az Anya szívében egy szándék születik. Helyességéről azonnyomban meg is győzi magát: igaz, sokan vagyunk, de elég lesz ez nekünk így is... Titkon megszegi a kalácsot, szalvétába csomagol egy darabot. A még langyos diós- és mákos beigli, a püspökkenyér is hasonló sorsra jut. Egy üveg házi baracklekvárt vesz le a polcról. Még egy-két aprósütemény! Gyors mozdulatokkal az egész egy reklámtáskába kerül. Titkon cselekszik, jaj, csak ne vegyék észre, senki ne tudjon róla! Filctollal nyomtatott betűket ír fehér papírra: BOLDOG KARÁCSONYT! Mellé kis karácsonyfát rajzol, ahogy családtagjai ajándékára szokta. Becsúsztatja legfelülre, s a táskát a szomszéd ajtajához lopakodva a kilincsre akasztja.
Pár hónap múlva a szürke bérház lakói csak annyit észlelnek, hogy új lakó költözik az első emeleti lakásba a régi helyére. „Eltartója” eladta feje fölül a lakást, kimustrált vidéki házba költöztette. Nem sok esélye volt rá, hogy gyökeret
verjen. Halálhíre a megyei napilap gyászhírek rovatában egy a sok közül.
A tavalyi volt az utolsó Karácsonya…


Fehér Karácsony

Temetésről tartunk hazafelé a bejcgyertyánosi temetőből. A szűnni nem akaró eső ellen végre védelmet nyújt az autó. A motor álmosítóan zúg, a szem hol az ablaktörlők monoton játékát követi, hol elnyugszik az esőáztatta tájon, várva, hogy egy-egy beúszó helységnévtábla útbaigazítást adjon.
Évinek majd 60 év távolából is ismerősnek tűnik a vidék. Míg szeme a tájat fürkészi, mesélni kezd nekünk, az akkor még meg sem született két testvérnek egy sosem hallott, régi-régi történetet. Szavai nyomán megelvenedik előttünk 1944 Karácsonya, mely a bombázások elől menekülő családot Péterfa pusztán, Zsófi néni és Pali bácsi házában, a béke szigetén érte. Látjuk Édesanyánkat a négy gyerekkel, ahogy Szenteste napján is azt várja, hogy Édesapa megérkezzen Szombathelyről, ahonnan munkája végeztével pár naponként kizarándokolt övéihez. A kemény télben – állomás nem lévén a közelben – nem kis megpróbáltatást jelentettek ezek az utak.
Szép fehér Karácsony ígérkezett – emlékszik vissza Évi. Kemény hideg volt, a frissen esett hó és a kezdődő hófúvás is
nehezítette a járást. Rózsaszínes, vészjósló hófelhők tornyosultak az égen, további bőséges utánpótlást ígérve. A háborús viszonyok kényszerében nagy szükség volt Édesanya szeretet-táplálta leleményességére, hogy a szűkös lehetőségek ellenére ünnepet teremthessen nekünk. Kalácsot sütött, szerény ünnepi vacsorát is készített, készülődésével várakozást varázsolt szívünkbe és meghitt hangulatot az alkalmi otthonba. Mi a nehéz időkről tudni nem akarva titkon azt is reméltük, hogy Jézuska estére - minden akadályon átjutva - ajándékot is hoz nekünk. Nem is sejtettük, hogy a szomszéd szobában már feldíszítve áll a karácsonyfa; házilag főzött, színes papírba öltöztetett szaloncukorkái meg-meglibbennek, s ég felé mutató gyertyácskái csak arra várnak, hogy a sötét szobában kigyúlva meleg csillagfényükkel elvarázsoljanak bennünket.
Ahogy teltek az órák, egyre nehezebb lett a várakozás. Laci és Maja is türelmetlenkedett, csak a három hónapos Angyalka aludt békésen a kiságyban. Édesanya szíve aggodalmát rejtve mosolyt erőltetett arcára, mi meg egyre gyakrabban és türelmetlenebbül kérdezgettük: „Mikor jön már a Jézuska?” „Csak imádkozzunk, gyerekek, és megérkezik majd, Édesapával
együtt” – nyugtatott bennünket. S akkor mi együtt, halkan
imádkozni kezdtünk. Úgy éreztük, hogy imáink egymásba kapcsolódó füzérét a karácsonyi készület angyalkái a jó Isten elé repítik, és hazasegítik Édesapát.
Ő eközben gyalog indult a hideg télben a porpáci állomásról a családhoz. Ráesteledett. A sűrű felhőbunda mögé bújt Hold nem adott világosságot. A vaksötétben hiába kereste a sokszor megtett, ám most hófedte utat. Eltévedt. Úttalan utakon, hol bokáig, hol térdig érő hóban gázolva, hátizsákkal a hátán gyalogolt, néha röpke pihenőt tartva, hogy meggyfa botjára támaszkodva kicsit kifújja magát. Bolyongása közben sűrűn fohászkodott, hogy mihamarabb, épségben hazaérkezhessen. Fohászai összekapcsolódtak gyermekei imájával, és meghallgatásra találtak. Egyszercsak a távolban felderengtek az otthon pislákoló fényei... Hála Istennek!
Kimerülten érkezett haza. Mi a nesz hallatára azonnal kifutottunk a bejárathoz – idézi fel Évi. Mintha ma történt volna, olyan elevenen él bennem az a kép. A hatvanas éveiben járó Apa a kimerültségtől alig tudott felmenni a lépcsőn. Még sosem láttuk ilyennek, csak bámultunk átnedvesedett ruhájára, hódúsította ősz bajuszára, szemöldökére.

A szerencsés hazatéréstől megkönnyebbülve, s érezve ölelő örömünket, lassan enyhült fáradtsága. Letette a hátizsákot. Minden szem rászegeződött, kinyitotta, s ekkor megjött a Jézuska! Feltárult a Csoda: karácsonyfa alá való betlehemi istálló, kék ruhás gipsz Máriával, Szent Józseffel, szalmaszín jászolban kis Jézuskával. Ajkunkról láthatatlan vezényszóra felcsendült a karácsonyi ének: „Mennyből az Angyal lejött hozzátok…” „Dicsőség Mennyben az Istennek, békesség Földön az embernek!”
Az autó motorjának géphangja egyhangú szólammal kíséri az emberi hangot. Én torokszorulva hallgatom a régi igaz mesét. Váratlanul könnyek szöknek szemembe, siratva meghalt szülőket, Angyalkát, elröppent gyerekkort, s azt a percet, mikor költözködéskor az udvar végében elföldeltük a betlehem arctalanná kopott kis gipszfiguráit. Jaj, dehogyis engedtem volna, ha ismerem akkor történetüket! Még jobban örülök viszont annak, hogy régmúlt idők emlékéül megőriztük a papírangyalkákkal körberagasztott kis istálló-barlangot. Pár éve szakértő kezek munkája újjávarázsolta, s azóta minden Szenteste az unokák karácsonyfája alá kerül.

gardon03



Csatlakozott: 2004. 02. 22.
Hozzászólások: 1

Elküldve: Vas Feb 22, 2004 1:49 pm Hozzászólás témája: Pályázat

--------------------------------------------------------------------------------

Kegyetlen tél



A hó csak egyre hullott, s nyakamba erőszakosan bebújtak a hópihék. Megráztam magam.
Rég nem voltam otthon. Hol az egyik, hol a másik aluljáró volt az otthonom, s a haverok a családom.
Utáltam sokszor magam, utáltam mindent és mindenkit, de csak ha józan voltam, ha nem jutottam italhoz, vagy a napi „adagomhoz”. S ilyenkor elfogott a szégyen.
S hogy miért éltem kinn az utcán? -Mit kerestem én egyáltalán ezek között az emberek között, és hogy mi ellen is lázadoztam?- Nem is tudtam már.
Egy éve, hogy becsaptam magam mögött az ajtót, és eljöttem hazulról, épp a tizennyolcadik születésnapom előtt. Az érettségit sem tettem le.
A hó csak esett.
Lábammal dacosan belerúgtam a járdán kupacokba rakott hórengetegbe. Valahogy túl nagyot rúgtam. Fájt. Átázott cipőmön keresztül is éreztem, hogy fáj.
A kirakatok karácsonyt sejtettek. Összeszorult a szívem. Fázósan összehúztam a kabátomat. A mellettem elhaladó emberek, kipirult arccal, hónuk alatt csomagokkal felpakolva mentek. Ahogy néztem őket, valami nagyon fájt belül.
Most jönne jól egy nagy „adag”, hogy túllépjek ezen a rossz érzésen!- csakhogy a pénzem elfogyott. A kéregetésből, és a lopásból szerzett pénz mindig hamar elfogy, és a haverok pedig éppúgy üres zsebbel járkáltak, mint ahogy én.
A metró felé vettem az irányt. Gondoltam szerzek egy kis italra valót, legalább az legyen…
Éhesen mordult meg a gyomrom. Rájöttem, már egy napja, hogy nem ettem. De nem igazán az éhség kínzott, jobban inkább az ital utáni vágy, de már egy füves cigivel is beértem volna.
Megálltam a metró bejáratánál, és vártam. Aztán összeszedtem magam és odamentem néhány járókelőhöz, de a legtöbbjük durván elutasított. Sokáig ácsorogtam ott. Végül néhány idős asszony csak megszánt. Nekik mindig hamarabb megesett a szívük rajtam.
Estére aztán zsebemben ott csengtek a szánalom csengettyűi. Betértem az első boltba, vettem egy üveg olcsó bort, majd lementem az aluljáróba. Már vártak a haverok. Ahogy közelítettem feléjük, mind a kezemet nézték. Először én húztam nagyot az üvegből, aztán körbeadtam. Ők is az övékét, aztán ittunk, ittunk, és egyre nagyobb hülyeségeket beszéltünk. Norbi adott egy füves cigit, nem tudom, honnan szerezte, de volt és kész. Csak ez volt a fontos.
Nagyot szippantottam, majdnem kiesett a tüdőm. Köhögtem. Dagi megveregette a hátam. Ránéztem. Olyan mocskos volt, hogy undorodtam tőle. A legszívesebben ellöktem volna, de nem tehettem, hisz második napja, hogy nála aludtam. Nála, a fűtetlen fészerben, ami csak azért volt az övé, mert ő fedezte fel először ott, a roncstelepen. Felmentünk mind az utcára. Eszméletlen hideg volt. A vastag pelyhekben hulló havat a hideg szél mind az arcunkba vágta. A közeli bolt előtt fenyőt árultak. Megálltunk hirtelen mind az öten.
-Nem szerzünk egyet?- kérdezte Csoki.
-Aztán hová tennénk, a bőrgarnitúra elé?- röhögött Ricsi.
Tovább mentünk.
Csoki volt a legfiatalabb köztünk. Láttam, amint lopva visszanéz a fenyőárusra.
-Azért csak jó lenne egy karácsonyfa…- dörmögte.
-Aztán mit aggatnál rá?- bökte meg Tégla.- Tán üres üvegeket?
Nevettünk. Nevettünk, de nem szívből, nem úgy, mint máskor…
Az utca, a kirakatok, ünnepiek voltak, de mi, ott a fészerben ezen az estén mind az öten olyan szótlanok voltunk. Csak ittunk, és ittunk, amíg tartott a bor, és cigiztünk. A füstben már alig láttuk egymás arcát.
Sohasem éreztem ilyen magányosnak magam.
Eszembe jutott anyám karácsonyi asztala, s orromban ott éreztem a sütemények és a fenyő illatát.
Eszembe jutott a család, az én igazi családom, anyu apu, a nagyi és a kisöcsém.
Eszembe jutott az ünnep hangulata, a lázas karácsonyi készülődés, s hirtelen a sírás környékezett. Félrefordítottam a fejem, úgy tettem, mintha a cigi füstje csípné a szemem, és megtöröltem.
Ugyan mi lehet az otthoniakkal?- tűnődtem el.
Holnap karácsony, - s bizonyára már ők is készülődnek…. – De milyen lesz számukra mindez nélkülem?- villant át rajtam hirtelen, és ekkor belém hasított újra a fájdalom. A szívemhez kaptam.
Nem tudtam elaludni sehogy sem ezen az éjszakán. Csak elnyújtóztam csendben a lomtalanításkor szerzett ütött- kopott kanapén, és gondolkodtam. A társaim mellettem a szutykos matracokon hangosan szuszogva aludtak már, de nekem valahogy nem jött álom a szememre.
Felültem, és rágyújtottam. Keserű volt számban a cigaretta, elnyomtam a fészer puha földjén, majd kimentem.
Kimentem a hóba és megmostam az arcomat, aztán egyszer csak elindultam.
A hó ropogott a talpam alatt. Felnéztem a fákra. Olyan szépek voltak, ahogy fehér hókosztümjükben az ég felé meredeztek. Nagyot szippantottam a tiszta levegőből. Egyszeriben úgy éreztem, mintha átmostam volna vele a tüdőmet. Nagyon jól esett.
Aztán mentem, csak mentem előre az úton, és vissza se néztem már. A hó meg csak hullott, s a szél, mint egy éles penge úgy hasította az arcomat, de mit bántam én.
Felkaptam egy marék havat, összegyúrtam és messzire eldobtam. Majd futni kezdtem, és csak futottam futottan egészen ki az útra.
Egyszeriben olyan boldognak, és olyan felszabadultnak éreztem magam, mintha csak kicseréltek volna. Mintha kínzó, önszáműzetésem ért volna véget.
Háborgó lelkem lenyugodott és az otthon után vágyott.
S én éreztem, felkészültem rá,- tudtam, ma hazamegyek.

Jászberény, 2004. február 22.

Szalkáriné Gárdon Ágnes
Magyarország, 5100 Jászberény Széchenyi u. 16.

Sós Viktória



Csatlakozott: 2004. 01. 06.
Hozzászólások: 3

Elküldve: Kedd Feb 10, 2004 2:16 pm Hozzászólás témája: Próza kategóriába

--------------------------------------------------------------------------------

Visszanézve a jövobol

Nem tudok annyit tenni, amivel kikalapálhatnám magamból ezt. Velem van. Nem akarom, hogy így legyen, nem akarom, hogy ennyire fontos legyen én nem lépek elszakítom a szálaimat, hogy ne fájjon késobb, csak akkor nagyon nincs múltam, csak magamban szomorú. Jelenem tenger. Jövom pataknyi.
Sétálok a parkban, úgy emlékszem vissza erre. Egyedül, hóban, a szívem boldog tán, nem emlékszem, mi volt a fejemben, bennem, csak az érzés szépsége, az fogott meg. Fáztam, fázott az orrom, az arcom a tüdom fájt mint télen lehet, hogy füstbol jöttem, lehet, hogy füstbe mentem nem tudom.
Hóesés után voltunk, hatalmas nyugalom volt. Nyugalom. Csend. Éjjel, éjfél után járhatott. Lefeküdtem volna a hóba, hogy nézzem az eget, hogy elmerüljek ebbe a békébe erre vágytam, de nem tudtam megtenni. Nem lehetett, mert még betegebb leszek, mint szoktam.
Leguggoltam, nem lehet ezt csak így itt hagyni. Levettem a kesztyumet, a leheletem állt szinte egy helyben elottem, mint egy belolem fel-feltöro szellem aztán csak éppen hozzáérintettem a tenyerem a hó tetejéhez épen csak megérintettem az ujjaim közé befolyt puhán.
Lehajtottam a fejem, ha felfelé nézek, mindig fáj a nyakam, így télen. Bedugtam az arcom a sálam közé. Olyan egyszeru boldogság volt ez az egész és mégis, tudom, szomorú voltam ott. Könnyem csöppent a kézfejemre, megdermedte raja. Felálltam. Miért vagy szomorú? Már megint miért? Hisz most boldog vagy, mert ez az egész annyira nyugodt, békés, olyan normális, olyan tökéletes, amit tökéletesnek hívsz akkor? Nem jó dolog szomorkodni. Még ha okod is van rá. Mosolyogni, nevetni.
A szépség fájdalma, ha egyedül kell értékelned. Ha nincs szó, amit mondhatnál, ha nincs, aki meghallgassa. Ha nincs, aki leguggol melléd, és épp azt érzi
Honnan jön ez, valaki magyarázza már el? Honnan jön ez? Szeretem ot, aki írja ezeket, aki érzi, sírja, öleli ezeket, szeretem ezt a részt magamban. Eszem ágában sincs elfojtani ki látja, ki lát át rajtam? Néha még én sem.
Most attól fél, hogy meglátják a parkban, mert most O cselekszik fél hogy észreveszik nem szereti, ha nézik. Úgy gondolná, azt gondolják róla, hogy „csinálja az agyát”, holott tényleg erre van szüksége de azt úgysem értenék. Ezért bemegy az udvarba, az udvarunkba, ahol lakunk. Egészen világos van, fenn a Hold, a felhok elúsztak. Nagyon hideg van. Méginkább fázik. Hátramegy, a traktorkerék mellé, mint nyáron. Hányszor jött hátra éjjelente, leült, elfeküdt a fube, nézte az eget, a macska ott feküdt mellette ábrándozott, akkor is – javíthatatlan – nézte az ide-oda vándorló, halott csillagok fényeit augusztus volt nyárnak lassan vége. Meleg volt, agyonmosott piros pólóban és rövid sortban feküdt a teregeto-zsinór alatt melegségrol álmodott, állandóan elfojtott álmairól álmodozott a rengeteg földi dolgán felüli, vagyis inkább ezek közé bekúszó érzelmeirol, amik átszottek mindent. Olyan volt már o is, mint egy vírusfertozött test, agyon-visszafonva betegesen visszatéro gondolatokkal de o szerette ezeket, mégha néha fájtak is neki, vagy dacos lett miattuk, vagy mikor végleg lemondott róla, és mikor újraélesztette ahogy végiggondolta ésszel, és mikor végiggondolta szívvel, és mikor minden hullócsillagnál elmosolyodott és erosítette egyetlen kívánságát.
Hátra lépkedett a hóban, lábszáráig ért. Szél se fújt, nagyon-nagy csend volt és béke. Leguggolt, fájlalta a tüdejét és a hátát a macska ott ült a teraszon fázósan. Összerándult a szíve érte hogy ilyen hidegben itt kint kell lennie. Most nem jött oda melléje, csak nézte.
Felnézett az égre a csillagok teljesen máshol voltak már megszokta, hogy a teto felett, ha tíz lépést hátrál a faltól, ott látszik a Göncöl most meg a fenyo felett volt, alig találta meg. Ott lógott a teregeto-zsinór is, megfagyva.
Úgy elfeküdnék, beletúrnék, belebújnék, eltunnék alatta, csak fáj a tüdom fáj a tüdom nem jó szomorkodni, nem jó egyedül lenni be kell menni, leülni a radiátor mellé, kiolvadni lassan, aztán aludni, ezt kell tenni. Ilyenkor nagyon rossz, hogy más nem látja ezt, vagyis látja, de nem érzi, ezt az érzést, amit minden ilyen okoz Csak tudnám miért csak tudnám, honnan jön rossz vele néha egyedül, pedig szeretem ot. O okozza, hogy pillanatok alatt megváltozom, egy szó, idézet, dallam, falevél, illat, régi szenes-kályhák füstje az utcán mikor kolbászt ettem kenyér nélkül és almát ettem utána koszos voltam, és kiszáradt az arcom mentem az utcán, ebben a füstben mentem haza.
Miért ilyen, miért így jut eszembe, miért így jut eszembe, hogy mindig ad hozzá egy kis fájdalmat hogy ez emlék.
Nehéz ez. Néha jól elbújik, de mostanában nem. Nem engedem elbújni, mert most kell nekem. Bármi, egy gondolat kinyitja az ajtót.
Emlékszem még nagy esokre éjjel jöttek mostam a fogam az udvaron fehér kutya a lábamnál, az ólban tyúkok, mindenhol élet, de boldog volt az a gyerek, csend volt akkor is rózsaszín hálóing volt rajta ezt szerette nagyon még megdörgölte a fehér kutya hátát, meggyömöszölte a mellkasát és bement a naftalinszagba. Már semmi nincs abból sem. Nincsenek Kossuthok a kredencen, nincs fehér kutya sem.
Ezen gondolkozott a hóban, amíg leült a traktorkerékre, rátett a kezét ezen írtam a pálya-gyoztes muvet errol a traktorkerékrol az örökre elásott katonákkal a belsejében ennek is két éve lassan. Annak meg, már 18 is megvan már. Milyen szép is volt ez ha mindenki így gondolná, nehéz lenne. Ez nagyon fáj ám emberek. Mégis szeretem.
Itt teregettem, mikor eloször összevesztem vele egész éjjel kint ültem aznap, és szidtam magam
És itt volt az a tengernyi kismacska is a kutyatejek idején nem is akarok arra gondolni, mi lesz itt 20 év múlva. Már nem élünk itt. Már nem jöhetek be az udvarba, csak így lopva, éjjel. De nehéz, a múlt is nehéz, de gyönyöru, de a jövo, mivel tudom, mennünk kell és attól itt nem áll meg az ido, minden folytatódik, más élet költözik ide ez még jobban fáj nehéz egyedül. Nehéz nem gondolkodni.
Be kell mennem a legrosszabb, ha felkapcsolom a villanyt mikor kintrol bemegyek. De be kell. Már álmos is vagyok. Szomorkás is. Nem jó marcangolni magunkat.
Tél van. Messze a nyár. Messze minden nyári érzelem. Ami akkor életet adott. Etelt 4-5 hónap. Még nem találtam ki, milyen hónapban írjam ezt. Az a 4-5 hónap lehet ugyanolyan zaklatott lesz, mint a nyár de ha magamat megnézem, ahogy ülök a traktorkeréken, azt hiszem, már minden elmúlt már csak a szomorúság van a szememben, hogy valamit elrontottam, hogy így alakult. De lehet, minden ugyanígy van, nem elképzelhetetlen hisz elotte is ugyanúgy volt minden. És akkor pedig éppen ezért szomorú. Ugyanolyan szomorú, mint amilyet jelen pillanatban érzek itt augusztus végén. Nem tudom, mikor lépek ebbol ki. Emlékszem, ahogy nyáron a tóparton már felismertem a mozdulatairól tudtam, hogy nem helyes. Nem tudom elfelejteni a napfényt, az eget, a szavakat, a test nélküli érintéseket, sétáltunk az érzésekben. Gyönyöru volt. Gyönyöru ma. Mert ez a jelen. Nekem. Csak nekem.
Mi van akkor, ha a tükörben meglátod a belsod, aki vagy, mikor meglátod ugyanazt, amit ha lehámozol minden ruhát, maszkot, selymet, viselkedést, ott látsz? Mi van akkor? Mikor azt látod meg, akire szükséged lenne itt a hóban, hogy egy pillantásból tudja, ugyanott jár, mint te, messze odabent, odalent, a saját mélyében, mást lát, de ugyanazt érzi szépnek tartja, de fájdalmasnak. És ugyanúgy összeszorul a gyomra. És akkor átkarol hogy minden rendben mert minden teljesen más, minden tökéletesen más, az egész élet, sors, felfogás de ez mind a felszín, amit mindenkiben keresünk, holott nem ez számít, hanem az, amit láttam, ahogy belenéztem, azt, ami minden alatt van, és mindenkinek más, és mindenkinek ugyanaz, és nekem ilyen, amit itt írok, ez én vagyok, ez az emlékezos, dacos, nyugtalan, mind bennem dúl, majd lecsillapul. És nem kell életet, történetet nézni, talán hanem azt, aki ugyanezt akarja, nyáron az égett füvet érzi, osszel az avar illatot, télen a havat az ujjai között, tavasszal a szétpattanó szárnyalási vágyat az a tükör az a tükör
Csak az élet mindig elhomályosít mindent, minden tiszta, nyugodt pillanatot a teljesen egyszeru dolgokat megzavar, gátolttá tesz, megijeszt.
Tél van. Elindulok befelé. Kinyitom az ajtót, beengedem a macskát is ne fázzon o sem. Az ölembe ugrik megnyugtat. Sírok egy picit ez már a fáradtságtól van. Hol van már, hol van már akkor tolem ez az egész. Valamilyen oszi pocsolyába taposva talán belefojtom az életét, tükrét mert o ezt nem látja, o ezt nem látja így. Ez szomorít most is, régen is és akkor is talán.
De nem keseredem el mert majd lesz valahogy, ahogy mindig is volt. Erom van. Szívem is van. Ha igaz, akkor megtalálom majd az utat, ami kivezet evilági terveim, álmaim nem engednek leállni, nem engednek nappal gondolkodni ezért teszem hosszú forró és jéghideg éjszakákon, mikor kinyithatom a lelkem a csendes sötétségnek aztán megint napokig bezárom. Úgyhogy tudom, hogy minden elrendezodik. Születo sziget vagyok, ami most keletkezik, gyurik, forralják, törik odabent egyre kiemelkedik a vízbol nagy lesz, lehul és akkor akkor eljön az ideje az életnek is rajta.
2003. 08. 23.

ocso



Csatlakozott: 2004. 02. 06.
Hozzászólások: 4

Elküldve: Kedd Feb 10, 2004 7:11 am Hozzászólás témája: pályázat

--------------------------------------------------------------------------------

Átváltozás

Mint minden reggel, hét órakor kinyílt a szemben lévő ház ablaka. A lány kihajolt, körülnézett. Virágmintás, kék pongyolában volt. Hosszú haja fésületlenül hullott a vállára. Kirázta a porrongyot. Egy kis ideig még nézelodött, azután fázósan visszahúzódott a függöny mögé. A hó tegnap este óta esett és lágy paplannal borította be a háztetoket, az utat. Kis hótoló takarította a járdát. Néhány perc múlva megjelent a sarkon a simlis sapkás; - tehetetlenség - egykedvuség - unalom, - hóna alatt nyutt aktatáskával. Borostás arcán az éjszakai gyurodések sárgállottak, szája sarkában csutkáig elszívott, kialudt cigaretta. A sarkon a vézna hentes - egyszálbél - jóság - csalás - pénz - küszködött a rozsdás rolóval. Más nem történt reggel hét órakor. Talán a fény volt szürkébb, mint tegnap.
Ma valamivel korábban ébredtem a szokásosnál. Nem volt türelmem megvárni Jolán mamát - szánakozás - pletyka - derű. A kocsi mindig ott áll az ágyam mellett, a baloldalon. Közelebb gurítottam. A bal kezem szinte kifogástalanul muködött. Lassan már megszoktam, hogy mindent ezzel csinálok. Kitornásztam magam az ágy szélére és belehuppantam az ülésbe. Ettol a mozdulattól még mindig tartok, mert ha kigurul alólam a kocsi, a padlón kell megvárnom Jolán mamát - szánakozás - pletyka - derű. Eleinte szörnyen szégyelltem magam, amikor így talált, és ölbe véve visszatett az ágyra. Mostanában ez ritkán fordul elő, de ha mégis, akkor inkább bosszant a dolog.
Odagurultam az ablakhoz és vártam, hogy mi történik ma, a szokásosnál korábban.
- Jolán mama - szánakozás - pletyka - derű - most is hangtalanul lépett a szobába.
- Nahát, Zolika, megint az ablaknál van? Meglátja, egyszer összetöri magát - csapta össze kezeit.
Úgy éreztem, mintha rajtakapott volna valami tiltott dolgon.
- Jó reggelt, Jolán mama - szánakozás - pletyka - derű. - Látja, hogy jól vagyok - mondtam, és ez most ingerültebbre sikerült, mint akartam. - Milyen idő van odakint? - kérdeztem engeszteloen.
- Szép, tiszta, de lehet, hogy esni fog a hó. Napok óta érzem a karjaimat. Jöjjön gyorsan öltözni, mert még megfázik ott az ablaknál - mondta szinte egy szuszra és választ sem várva, a fürdoszobába gurított.
Úgy nyalábolt fel, mint egy gyereket. Mindig csodálkoztam az erején. Pedig nem volt fiatal, túl volt már az ötvenen. Beemelt a fürdokádba, s fél kézzel megnyitotta a csapot, a másik kezével támasztotta a mellemet, hogy le ne csússzon a testem. Megborzongtam a kád hideg érintésétol. Bal kézzel a kád szélébe kapaszkodtam, hogy segítsek neki. Ilyenkor éreztem, hogy jó lenne kinyújtanom a lábam, megtámaszkodni és elmerülni a langyos vízben. De így, láb nélkül, csonka
kézzel, aligha számíthattam még egyszer ilyen örömre. Csöndben turtem hát, hogy ügyes mozdulatokkal, lehetetlenül finom kézzel lemossa a testem. Már régen túl voltam a szemérem azon érzésén, hogy tulajdonképpen egy idegen nő matat a testemen, gátlástalanul ujjaival megérintve minden részemet. Ő ezt az első pillanattól kezdve természetesen csinálta.
- Hajtsa lejjebb egy kicsit a fejét, hogy a haját is megmossam. Olyan izzadt, mintha futott volna - mondta egyszerű tapintatlansággal.
Tulajdonképpen nem is lehet épkézláb emberi megjegyzéseit tapintatlannak tartani. Miért ne mondhatna bármit, ami az emberhez tartozik? Az élet velejáró részletei, az emberi cselekvés mozgásformái ezek. Helyváltoztatás a végtagok akaratlan felhasználásával, vagy tudatos alkalmazásával. Ez a különbség csupán köztem és a többi ember között. A gondolatot, az elhatározást csak korlátozott mozgás követi. Ennyi és semmi más? De, de, de. Ezernyi más. Azok a finom részletek, amelyek az emberi kapcsolatokban változnak, mindig hiányérzetként jelentkeznek...
- Képzelje, Zolika, tegnap mi történt! - kezdett szokásos beszámolójához Jolán mama - szánakozás - pletyka - derű.
Most valahogy idegesített a megszólítás. Az akaratlanul is szánakozó, becéző megszólítás. Végtére is közel járok a harminchoz. Lehetetlen megszokni.
- Miért mondja mindig, hogy Zolika? - kérdeztem szemrehányóan, ki tudja, hányadszor.
- Mert olyan, mint egy gyerek - válaszolt azonnal és hozzátette. - Olyan nagy gyerek.
A kényszerű tehetetlenség, a másra utaltság az emberek nagyobb részében ezt az érzetet kelti. Ezért mondják az öregekre is: mint a gyerek. Ezért nehéz elviselni. Tiltakozni is felesleges, mert ha szóban változik is, a gondolatban aligha. A beletörodés ellen pedig minden egészséges érzelem berzenkedik.
- Na, ne vegye úgy a szívére - mondta vigasztalóan Jolán mama - szánakozás - pletyka - derű. - Az történt - kezdte sietve -, hogy az a kocsmatöltelék, tudja, akirol beszéltem, tudja, aki a szomszédomban lakik, lopott valahonnan, mert hajnalban a rendorség házkutatást tartott nála és elvitték. Hogy mi a fenét lophatott össze, azt nem tudom, de a szomszédok mondják, hogy szép summát tesz ki. Így van ez manapság. Gyujtögetnek az emberek innen-onnan. Ki így, ki úgy. Hanem azt mondom én - tette hozzá szokásos bölcsességét - azt kéne megnézni, miféle hely, ahonnan csak úgy ennyit el lehet hozni. Hát nincs igazam?
Jólesett, ahogy a fürdolepedovel átdörzsölt. Furcsa módon végezte ezt a muveletet. Feltett a mosógép tetejére, amelyik ott állt a fürdoszoba sarkában. Belecsavart a lepedobe, és szinte egyszerre átfogta a testem. Ez a néhány pillanat bebugyolálva, gyönyöruséggel töltött el. Még a becézgetést is megbocsátottam. Mintha Anya - szelídség - biztonság - emlék - ölelt volna át. Ő
lassan, kedveskedve törölgetett, mintha végtelen idokig szeretné elhúzni mozdulatait. Néha megcsiklandozott. Én meg rúgkapálva kacagtam. Sohasem múló örömnek tuntek ezek az alkalmak. Mindennap úgy vártam, mint a beteljesedés csúcsát. Most meg erotlen, régmúlt érzések idézgetoi ezek a percek. Meleg karok biztonsága és utána a hideg sikoltás bizonytalansága. Jól emlékszem, hogy az utolsó villanásig szorított karjaiba. Örökre fogva tartott. Még akkor is a karjaiban voltam, amikor őrületes reccsenés után megszunt minden. Ismét megtartott az életnek. Ezekben a percekben hosszú évek múltán is mindig eszembe jut. Mondják, hogy amikor kiszedtek bennünket az autóból, karjait alig tudták rólam lefejteni, pedig szinte semmi más nem volt ép rajta.
Apa - férfiasság - emberség - emlék - nem vezetett gyorsan. Általában megfontolt volt mindenben. Azon az estén késon indultunk haza. Tiszta, holdvilágos este volt. Az út száraz és jól látható. Semmi nem zavarta utunkat. A motor egyenletesen duruzsolt. Vidámak voltunk és boldogok, mint mindig, ha együtt lehettünk.
- Na, fiú, rövidesen otthon leszünk - mondtam Apám - férfiasság - emberség - emlék. - Remélem, nem alszol el addig - tette hozzá, merthogy hatalmasat ásítottam.
Alig fejezte be a mondatot, amikor éles fény vakított a visszapillantó-tükörbe. Kegyetlenül szúró, fenyegető fény volt. A hátsó ülésen is jól lehetett érzékelni. A kocsi elzúgott mellettünk, megingott és az árok felé tartott, majd hirtelen megpördült és szembefordult velünk. Anya - szelídség - biztonság - emlék - sikoltását elnyomta a gerincig hatoló csattanás.
- Készen is vagyunk - mondta váratlanul Jolán mama - szánakozás - pletyka - derű.
Ernyedten turtem, hogy felöltöztessen és visszatoljon a szobába. Ültem az ablak elott és hallottam, hogy kint az edényekkel csörömpöl reggeli készítés közben. Valami történetet mesélt valakirol, de erre már nem emlékszem.
A szemben lévő ház ajtaja kinyílt és sietos léptekkel megjelent a hosszú hajú lány - szomorúság - bánat - tisztaság. Rövid, barna kockás kabátot viselt, barna, térdig érő szoknyát, csizmát. Köszöntöttem, mint minden reggel, aztán szótlanul elindultunk. Általában keveset beszélgettünk. A sarkon a vézna hentes - egyszálbél - jóság - csalás - pénz - tisztelettel köszöntött minket. A buszmegállónál sokan várakoztak. A kora reggeli szürkületben, álmosan húzták össze magukat. Mi mindig távolabb álltunk meg. Hosszúhajú - szomorúság - bánat - tisztaság - néha rám nézett, szemében boldog közelség és titokzatos távolság fénylett. Ha elkaptam ezeket a pillantásokat, zavartan fordítottam el a fejem. Megfejthetetlennek látszottak. Nem beszélgettünk. Amikor felszállt a buszra, gondolatban végig kísértem az úton. Láttam, hogy amikor leszállt felhajtotta kabátgallérját, átsietett az úttesten, aztán eltunt egy irodaház hatalmas gyomrában.
Estig, amíg meg nem érkezett újra magamra maradtam.
Változások és átváltozások jelentik a múló idot. Minden változás öröm és csalódás, és minden átváltozás egy újabb csalódást hordoz magában. Az ablakból átélt életdarabok szukös korlátait már csak a képzelet helyettesíti. Évek során a közelebb-férkozés tehetetlen gondolatai, kilátástalan próbálkozásai lassú beletörodéssé változnak, de mindig ott bujkál az átváltozás lehetosége.

atanik



Csatlakozott: 2004. 01. 20.
Hozzászólások: 2

Elküldve: Pént Jan 23, 2004 4:51 pm Hozzászólás témája: Pályázat: Próza

--------------------------------------------------------------------------------

Az igazi piros ruhás Mikulás


Történetem nem tegnapi. Még abban a bizonyos „átkosban” történt, amikor a Karácsonyfát szigorúan a piros ruhás Mikulás hozta, öltözékével is hangsúlyozva pártbéli hovatartozását..
Színhelyként egy dunántúli falucska, A. szolgált. Templom és kocsma a központban, vegyesbolt jobbra, iskola és kultúrház balra.
A Tanácsháza jóvoltából minden évben eljött a Mikulás. Igazi meglepetésként már a legkisebbeknek sem szolgált, mindenki kívülről fújta a forgatókönyvet. Szaloncukor osztás, énekelgetés, és az est csúcspontjaként megérkezett a félrészeg TSZ elnök, Mikulásnak álcázva. Szeme az elfogyasztott szesztől csillogott, ugyanez okból a hangja is reszelős volt. A gyerekek nevét folyton összekeverte, és öt perces beszéd után átcsapott a Béke MGTSZ negyedévi záró értekezletének kezdő soraiba. Persze ez senkinek nem tűnt fel, mert ajándékosztás után beindult az üzletelés. Hány szaloncukrot ér egy narancs, ki az a szerencsés, aki idén is kapott banánt?
Ebben az évben felborult a menetrend, ugyanis a TSZ elnök az ágyat nyomta. Az első rémület után lázasan keresni kezdték a megfelelő kádert. Megtalálták az alkalmas személyt, de kilétét azóta is jótékony homály fedi. A falusi legenda többféle képen emlékezik meg róla, de ezt felesleges bolygatni.
A lényeg, hogy abban az évben az aprók, de még a legnagyobbak is áhítattal nézték a hozzájuk megérkező Mikulást. Jé, hogy minden milyen más! Egy pillanatra mindenik elhitte a csodát. Még évekig beszédtéma volt e gyönyörűséges találkozás annak ellenére, hogy a következő évben a TSZ elnök ismét a régi fényében, az ócska piros ruhában pompázott az ünnepen.

Mára a történet fénye kissé megkopott. Talán nem is így történt, csak az idő fényesítette ilyenné.
Az akkori gyerekek azóta felnőttek, de van, aki azóta is azt az igazi Mikulást várja…

Karácsony és karácsony

Régi karácsonyok emlékei jutnak eszembe. Szegények voltunk és öten testvérek. Szüleim csodás kitartással, nehéz munkával keresték a mindennapi kenyérrevalót. Édesapám nagyon nehéz munkával, de töretlen hittel és akaraterővel, fáradságot nem ismerve, sok gonddal, de szeretettel.
Karácsony: hideg tél, jégvirágos ablakok, karácsonyfa. Asztalra állítva is kicsi, rajta kevés szaloncukorka, néha fél kockacukor selyempapírba csomagolva, ezüstre festett diókkal, kicsi vérpiros almákkal. Nem voltak csillogó ? villogó üvegdíszek, sem aranysújtások. A fa alatt zoknik, sálak, egy ? egy kis ruhadarab, ami ma már nem is ajándék. De szüleim szeretete.
A karácsonyi menü egyszerű töltött káposzta, sült hús, Édesanyám sütötte mákos rúd, fonott kalács.
Édesanyám mindig elment az éjféli misére. Mikor már én is nagyobb lettem vele mentem. Oly szépek voltak azok az éjféli misék. Templomunk tömve éneklő emberekkel. Néha még az ajtókon kívül is szívvel ? lélekkel énekelték a Mennyből az angyal ? t. Sok szegény ember volt falunkban, de emlékszem milyen szívesen segítettek azon, aki rászorult. Több volt az emberekben a szeretet, a megértés. Bár ma is jó lenne, ha egymásra jobban odafigyelnénk, és jobban megértenénk egymást.
Sajnos a mai karácsony már nem erről szól. Hetekkel előbb már adventi koszorúk az ajtókon, az ablakokban fényes égők, csillogó szépségek. Mindenki gondokba merülve lót ? fut. Kinek is kell még valami ajándék? Mit is kellene neki még vásárolni? Talán összejön minden a Szentestére, külön ? külön szépen becsomagolva. Ajándék? Igen, ajándék! Biztos, hogy az hiányzik? Biztos, hogy ez ad örömet? Talán! Lehet egy kedves szó! Egy kis odafigyelés! Miért vagy rosszkedvű? Mi fáj? Egy kis beszélgetés lehet, hogy a legdrágább ajándékkal is felér. Hol van már a ?karácsonyi varázs?, mely a szíveket átjárja? Ugye van még? Ugye nincs meghalva még a szeretet? Betlehemi kicsi Jézus! Tanítsd meg az embereknek a hitet, a szeretetet, a türelmet és a békességet gyakorolni.
Emberek gondoljatok ma rá, a föld minden gyermekének hozott egy üzenetet:
Szeressetek, szeressetek, béke legyen veletek!

A karácsony a legszebb ünnepünk?

Országunkban van több téli ünnep. Mikulás az- az a Télapó, Karácsony, Szilveszter, Újév, de még a Farsang, mint a télbúcsúztatója is ünnepeink közé tartozik.
Mi magyarok a karácsonyt tartjuk a legnagyobb szentünnepnek, a szeretet ünnepének.
Jézus Krisztus születését a Messiás eljövetelét ünnepeljük. Krisztus a Mi megváltónk, aki békességet, bizonyságtételt, szeretetet hozott a Földre, nekünk gyarló embereknek. Az igaz hitet. A legnemesebb emberi kincset, a SZERETETET.
Minden emberben ott rejtőzik az igaz hit, hit nélkül nehéz és nem is érdemes élni. Akinek nincs hite, sajnos az nagyon szegény ember. Erre egy idézet a Szentírásból:
?Legyen bár prófétálható tehetségem, ismerhetem az összes titkot és tudományt. Lehet olyan a hitem, hogy arrébb helyezhetem a hegyeket, de ha szeretet nincs bennem, semmi sem vagyok.?
Én is csak egy nyelvet szeretnék beszélni és írni, amit mindenki megért és szeret, mely messze hallik. Ez az az érzelem, mely legbensőbből fakad: a szeretet. A szeretet a legnagyobb kincs. Minél több van benned, minél többet adsz lelkedből annál értékesebb vagy. A szeretet életünk fő erénye. A szeretet úgy nyilvánul meg, hogy adni és adni. Adni is legalább olyan nagy öröm, mint kapni. Mindenki előtt ott áll ez a lehetőség minden nap, ne csak ünnepnapokon nyilvánuljon meg. Itt nem pénzre kell elsősorban gondolni. Elég egy kis segítség, egy jó szó is többet érhet, mint egy marék pénz.
A szeretet ?hivatalos? ünnepe a karácsony, mely nálunk a szentestével kezdődik el. Este feldíszítjük a fenyőfát, hogy gyönyörű karácsonyfává váljon. Éjfélkor megyünk a templomba a szentmisére. Akármilyen hideg volt, fújt a szél, 8-10-en mindig bementünk a kunszállási faluba, Isten fiának, Jézus Krisztusnak tiszteletünket leróni. Sajnos már a városokban nincs meg ez a szokás, sem az, hogy a diót ezüstszínre festik, kézzel vágott színes papírokkal díszítsék a fenyőfát. Csak a tanyavilágban, a külterületen, ahol a nagyszülők még odafigyelnek a régi hagyományra, az egyszerű, fenyőfadíszítésre.
A városban már modernizálva van, több funkciós villogók, üveggömbök, műdíszek. Szép, de nem az igazi.
Otthon és testvéreimnél a faluban, tanyavilágban szaloncukrot színespapírban, dió ezüstszínre befestve, faggyúgyertya több színben, ollóval vágott csillogó papírdíszek, csillagszórók ?vatta? hópihék, és még néhány darab apró piros alma. - Volt olyan, hogy egy este három fenyőt is feldíszítettem.- Karácsonyfa alatt ajándék, legtöbbször magunk készítette apróságok, melyek nagy örömet okoztak. Szenteste édesanyánk kitette a mákos, diós bejglit az asztalra. -A bejgli mindenütt szokás az országban.- Az volt és még a mai napig is az a legfinomabb, melyet édesanyánk sütött. Úgy ettük, mintha még soha nem ettünk volna. A nagyobb testvéreim kártyáztak dióra vagy babszemre. Édesanyám, édesapám a kisebbeket tanította malmozni. Szegényesen, de szeretetben, meghitten a kályha melegénél ünnepeltünk. Ez volt a legjobb érzés.
Ez a hangulat kitartott Vízkeresztig, mely a karácsonyfa lebontásának napja volt. A díszek leszedése közben figyeltük egymást, hogy senki ne vegyen le egy szem szaloncukrot sem. Hiába volt közöttünk huncut gyerek, aki szépen levette a szaloncukrot, kicsomagolta és burgonyából faragott formát tett vissza, mintha semmi sem történt volna. De vízkeresztkor minden turpisságra fény derült. Nem volt ez bűn, csak csintalanság. Jó, én nem burgonyát tettem, hanem fadarabot. Végül is nevetés lett az egészből. Fogadkoztunk, hogy jövőre nem fordul elő ilyen tréfa. Dehogynem! Nem fadarab, hanem még széndarab is került a papírba.
Sajnos az utolsó években fekete karácsonyt ünnepelünk, mert nincs hó. Így hó nélkül is nagyon szép e ünnep.
Kívánom mindenkinek, hogy minden karácsonya legyen nyugodt, meghitt, ha még szegényes is. De a legszebb ajándék, az igazi kincs, hogy ott legyen a SZERETET, mert ha az nincs, akkor nem igazi karácsony, csak felületes, felesleges színjáték. A legjobb viszont az lenne, ha a szeretet nem csak három napig tartana, hanem egész évben.

Pályázatra

A Szociális Otthonban egész Karácsonyig együtt készülünk a nagy ünnepre. Adventi koszorúkat készítünk, amit ki ? ki szobájában helyez el.
Mikulás napján nagy izgalommal ülünk le az ebédhez, mert tudjuk, hogy jön a Mikulás meg a krampuszok, s bizony jól megmondják, ha valaki nem volt jó. A Mikulásnak verset kell mondani, mert addig nem kapjuk meg az ajándékot.
Az Otthon ünnepelt Karácsony meg a régi sokban különbözik, itt nem mindenki érti meg az ünnep lényegét, míg otthon a család szeretetben ünnepelt. Nagymamák, Taták unokák együtt voltunk és örültünk egymásnak. Úgy a régi otthon és itt az idősek otthonában csak a szeretet éltet és ezt mindenki érzi, hogy ez a legfontosabb.

A szeretet az mindennél többet ér,
A szeretetet megfizetni nem lehet.
Lehet az arany vagy gyémánt,
A szeretet megfizethetetlen érték.
Öt éve élek én az Otthonban,
Hol sok mindent látok és hallok.
De a lakók egyre fogynak,
S egyre többen ?elnémulnak?.
A nővéreket kivétel nélkül
Mind szeretem és becsülöm,
Hogy ezt a nehéz munkát vállalták
És becsülettel ezt el is látják.
Rangsort köztünk tenni nem lehet,
Mert megfizethetetlen a szeretet.
Egy jó szó, bátorítás többet ér,
Mint sok pénz, sok ezer.
Sok munkájuk mellett adni, szeretni,
Ők ezt tudják nyújtani.
Pedig jó lenne, ha néha mondanának,
Egy ? két szóval bátorítanának,
Mert ez egy kicsit megnyugtatna.
Jól esik az esti elköszönés,
Van aki azt kérdezi: ?Óhaj, sóhaj??
A másik azt ?Hogy tetszik lenni??,
Vagy azt mondja ?Szia, te drága!?.
Ekkor megnyugszom egy kicsit én,
Mert a szeretet mindennél többet ér.

Pályázatra

A TERMÉSZET CSODÁJA

Egyedül ülök a szobámban a megszokott, kényelmes székemen és olvasok, már jó késő délután van kintről semmiféle hang nem hallatszott.
Leteszem a könyvem, ajtómhoz megyek, és egészen kitárom. Szemben hófedte erdő teljes szépségével pompázott. Kint nyugalom, csend és béke van.
Szép a táj most, nagyon szép. Miért? Mert fehér, csillogóan hófehér.
A fenyők ágaikon tartják terhüket,- a nagy hótömeget.- végtelen türelemmel, mintha tudnák, hogy egyszer vége lesz és akkor szinte egyszerre minden tehertől megszabadulva majd fellélegezve kiegyenesednek Talán nekünk embereknek is így kellene élni, tanulhatnánk mi is tőlük.
A téli táj, a természet hívó szavára elindulok egy kis egészségügyi sétára. Balról házak végig. Kigyulladtak a fények, ablakokban a gyertyák égnek. Az egyik ablak sarkából kivillan egy fenyő feldíszített ága. Igen karácsonyt ünnepelnek, szinte érzem, hogy belül a szobában meleg van.
Bennem szinte megrezzen valami, valami furcsa megmagyarázhatatlan érzés. Emlékek a régi szép időkből. Szívet szorítva, könnyekkel együtt tör fel bennem a vágy. Régen unokáim izgatottan várták, hogy eljöhessenek hozzám, és együtt készüljünk a karácsonyra. Ilyenkor megtelt élettel az egyébként csendes kis otthonom. Ilyenkor az öröm és a szeretet szinte megnyitja a szíveket és betölti uralkodó szerepét. Megtanítottam őket szaloncukrot készíteni, színes papírba csomagolni, diókat ezüstre, aranyra festeni, fényes papírból szép karácsonyfadíszeket kivágni.
Diótörés, mák darálás, bejgli sütés mind ?mind belefért az időnkbe,- néha két kis kezecske váratlanul átölelt, sőt egy-két puszi vagy simogatás is-, no és persze az elmaradhatatlan mesék vagy a hosszantartó beszélgetések miközben fenyőfából karácsonyfát varázsoltunk saját készítésű díszeinkkel. Rég volt, de nem lehet elfelejteni, s a könnyeket sem lehet visszatartani.
Most itt is ünnepelünk, keressük a szépet, a szeretetet, ami nélkül nem érdemes élni. Mégis az idő multával emberi külsőnk megváltozik. Visszapillantok, de keresem a jövendő utat, ahol még sok szép el van rejtve, keresve meg lehet találni. Ebben a hangulatban bizakodva gondolok azokra a családokra, ahol a bőségben mégis megtalálják az összetartó szeretet értékét. A valóság folytatódik, sok család nehéz körülményeiben a kevésből tudnak-e a gyermekek lelkébe igazi karácsonyi boldogságot, szeretet varázsolni. Nagy szükség lenne rá, jó lenne bízni a segítő jövőben. Aggódunk értük, szeretnénk a kezüket fogni, érzék, hogy velük vagyunk. Minden lépésük meghatározó, hogy egyenes úton haladnak-e a biztos jövő felé. A gondolatot nem folytatom tovább, mert lassan visszaérek otthonomba. A közösség vidáman hív koccintani, hiszen holnap egy másik, új év indul. Isten adjon erőt, hogy minden ember boldogulás vágya beteljesedjék.
TEHÁT BOLDOG, ÚJ ÉVET MINDENKINEK!!!
Nem csak szokásból tesszük, szívből jön a jókívánság. A szilveszter este vacsorával, beszélgetéssel zárul.
Lassan múlnak a téli napok, sokat sétálgatok, mert a levegő tiszta, s szinte mozdulatlan minden. Kicsit tovább haladok az úton, mert valami zaj mégis megtöri a csendet. Az út bal oldalán vidám gyermek csapat sikoltozva, nevetve játszik. Szánkóznak, néha felborulnak; elöl két gyermek húzza, boldogan száguldoznak lefelé a lejtőn. Hógolyók repülnek a levegőben. Néhányan teljes odafigyeléssel építenek egy hóembert, szépnek kell lennie. Fent az úton haladok, ez is a tél igazi, szép látványa: a gyermekek öröme. Mire visszafelé jövök, mosolyog a hóember, kalap is került a fejére.
Idő multával lassan mozgásra lehet felfigyelni. A nap halványan, de meg- megjelenik. Most már nincs olyan hideg. Egy délután dobpergés, kiáltozás veri fel a csendet. Űzzük el a telet, mindenféle csodálatos figurák, ötletes jelmezek. Utánozni akarnak mindent, állatokat; színes ruhákból, papírból készültek. Nagy zajjal, zenével vonulnak végig az utcákon. A nap is kíváncsi, a hófehér hó lassan köszönni készül, itt ? ott olvad. Kinyitom az ajtóm, ráismerek a fenyőmre. Nem lehet most bemenni, igazság az, hogy keresni kell a szépet. A fenyő egy-két, kis ága lassan észrevehetően mozdul, majd a nagy ág tövének lassú mozdulatával leteszi egész terhét. A másikról is lassan lecsúszik, minden ág ezt teszi. Tehát ritka látvány, türelmesen tartotta a terhét, kivárta a végét és egyszerre csendesen, kis zörejjel letette. A természet csodája az ember életútjához méltó tanulság.

TáMi Tárnok Mihály



Csatlakozott: 2004. 02. 29.
Hozzászólások: 2

Elküldve: Vas Feb 29, 2004 5:50 pm Hozzászólás témája: Pályázat - Próza

--------------------------------------------------------------------------------

Szidorka

...aztán elváltunk. Még hallottam barátaim hangját, amint utánam kiáltanak: "Hová mész? Gyere haza te bolond!" Még bökölődtek velem a lámpa alatt, aztán elváltunk.
A csend, és az alkony rám vetkezett. Mulatni készülő lelkem egy álomkép után kapott. A város zajszegényen pihenni készült. Még égtek a lámpák a szobákban. Az ablakok mögött elnehezültek az álmos pislák.
Kitéptem magam e fényekből, bele a vak sötétbe... Föl! Föl a hegyre! Fák, bokrok, sziklák állják utamat, botladozok, de megyek! Őrült terv! Szinte belebizsergek a szépségébe. Valahol, a hegy derekánál, mintha lámpa villanását láttam volna...? Kutya ugat, aztán süket csend, sötét. Óh, szép álmom...! Ide nappal is nehéz feljutni! Tudom. Életveszély!? Ah' ebben ez a szép! Fordulj vissza! Nem! Nem! Menni kell! Valami azt súgja: megtalálom!
Zörrenés mögöttem, vagy csak képzelődöm? Csak nem félek? Éjszakai vad lehet... őz, vaddisznó?
Már majdnem fölértem, mikor lábam alól kifordult egy kő, elesek, gurulok a meredeken lefelé, mindenben kapaszkodnék, ha látnék... végre megállok. Éles fájdalom a jobb kezemben. Akkor is megyek! Kapaszkodom tovább. Érzem a vér szagát. Tocsog a jobb kezemen az ing ujja. Kitapogatom, hosszú a vágás, erősen vérzik. Fölértem!
Már csak a sziklakilátó áll dacosan előttem. Telihold, csillagok... Zihálok, levegő után kapkodok. Oda ne...! Egyszer már voltam fönn a barátaimmal, egy-mást segítettük a mászásban. Lejönni volt nehezebb! Mászni kezdtem. Jobb kezemet alig tudtam használni...no, még egy kicsit!
Fölértem! Büszkén, fáradtan hasalok a kis platón. Hallom: csipp-csöpp, vérzik a kezem. Talán tovább repedt? Ragadok a vértől. Aludni, aludni! Telihold, csillagok...
Óh, Anyám...Nem tudom, mennyi idő telt el. Percek, órák? Elemlámpa villan arcomba. valaki a kezemet nézegeti. Hirtelen kijózanodok, felkiáltok ijedtemben.
"Te ki vagy?"
"Hé, hé! Lassan, csak én vagyok!"
Az álmom...!?
Egy nő. Elemlámpáját elkapom, feléje fordítom: egy tizenhat, tizenhét éves lány.
"Hogyan tudtál utánam mászni?"
" Láttam, hogy véres a szikla, azt hittem meg akarsz halni, azért másztam fel utánad."
"Frászt akarok meghalni - mondtam -, csak jó levegőt akartam szívni! És Te hogy kerülsz ide?"
"Láttalak a barátaiddal még ott lent, a lámpa alatt, és azt is, hogy egymagadban indulsz föl a hegyre. Féltem. Egyedül voltam a Papu kunyhójában. Sokat sírtam, aztán elaludtam. Mire felébredtem már sötét volt. Nem mertem lejönni a hegyről. Tudod, nem régen halt meg a nagyapám... Engem Szidorkának hívott. Csak ő hívott így, senki más. Idejárok fel siratni őt, és Szidort, a kutyáját etetni."
"Téged úgy hívott, mint a kutyáját? - néztem rá csodálkozva.
"Nem, nem! - nevetett - Bár ezt én is megkérdeztem tőle, mire azt mondta, hogy Szidor azt jelenti őszerinte, hogy szeret, a Szidorka pedig, hogy nagyon szeret."
"Fura nagyapád lehetett. Ugye, nagyon szeretted?"
Könnyeivel küszködve, csak bólogatott a fejével.
"Mutasd a kezed! Hát ezt szép! Tiszta földes, kőporos, sáros, ... vagy mi?"
"Tisztítsd ki! - kértem.
"Nem tudom. Nincs víz sem."
Elemlámpás kezét feléje fordítottam.
"Neked vörös a hajad? - Mondtam majdnem kiáltva a gyönyörűségtől.
"Igen az."
"Nem kellett volna feljönnöd...!"
"Azért mert vörös a hajam?"
Bólogattam...
"De ugye nem bántasz?"
"Nem tudnád bekötni a kezem?"
"Nincs mivel,... és ki is kellene tisztítani, mert így elfertőződik. Egyszer azt hallottam, - mondta elgondolkozva -, ha ilyen helyzetbe kerülök, le kell pisilni a sebet, az kitisztítja."
Egy szobányi terület volt a tető. Félre álltam. Még utánam szólt kacarászva:
"Le ne ess nekem!"
"Ne világíts ide!" - kértem.
"Na mi van? Csak nem szégyelled magad?"
Hallottam, hogy kuncog... - "A fene ezt a lányt!"
"Tessék! Most mit csináljunk?"
"Húzd" - valamit vacakolt a blúza alatt. Talán a kombinéját szaggattuk?
"Elég! - mondta.
"Mutasd! Látod, milyen tiszta lett?"
Szemében most is ott bujkált egy kis mosolygás... Aztán elkomolyodott.
"Valamelyik eret sérthetted fel, mert nem akar elállni a vérzés. Szorítsd a markodba a hüvelykujjadat! A Papu azt mondta, akkor nem érzed annyira a fájdalmat. Na, készen is vagyunk. Ha nem jövök, még elvérezhettél volna."
"Kösz! Hogyan háláljam meg?"
"Úgy, hogy ne nézz annyira... légy jó!" - mondta.
"Alig látlak! A lámpa már le van kapcsolva, csak a hold világít, meg a csillagok. Nézd, ünnep van az égben...! Tudod mit? Elmondok egy verset neked, ezzel köszönve meg azt, hogy megmentetted az életemet."
"Túlzol,...én csak..."
"De add ide a kezed, mert ezt csak úgy lehet elmondani, hogy fogom a kezed!"
Bal kezemet feléje nyújtottam, mire ő ijedten húzódott el. Úgy kezdtem mondani a verset, hogy a kezem ott maradt kinyújtva a levegőben, várva az övére:

Könnyed leszek, ha sírnod kell,
Pohár, ha szomjad oltod,
Ha minden, ha minden elhagy,
S nem lesz már kihez szólnod.

Vak világban fényed leszek,
Hang, ha néma csend riaszt,
Perceket, mit elveszítesz,
Órákban átnyújtom azt.

A vers feléhez értem, s ő odanyújtotta a kezét, de csak annyira, hogy ujjhegyeink összeérjenek.

Éjszaka, hogy szépet álmodj,
Meseképekkel játszok.
Óh, ne bánd, míg töröm magam,
Közben, árnyékká válok.

Csillag leszel lila égen,
Én? Csak visszfényed - talán.
Sóhajom elküldöm érted,
S Te? Oda se nézel rám...

A verset befejezve megkérdeztem:
"Tetszett?"
"Te írtad?" - kérdezett vissza.
"Igen, én."
Aztán megszólalt. Halkan, szinte csak önmagának mondva:
"Szép vagy...sajnos."
Kicsit fázni kezdtünk, bár a szikla melegített, gondolom a nap egész nap sütötte.
"Odabújhatok hozzád?"
"Gyere!" - mondtam. Összebújtunk, mint két újszülött kiskutya.
"Nagyon véres az inged."
"Undorodsz tőle?"
"Nem... nem!"
Nagy, lobonc hajával odabújt a nyakamhoz. Csókolgatott.
"Ne, ne!" - mondtam - Tudod vörös a hajad és..."
"Nem tetszem neked?"
"De! Ha tudnád, hogy mennyire?!"
Csak a hold világított. Hirtelen eltolt magától. Vetkőzni kezdett.
"Megfázol!" - ez volt az utolsó értelmes mondatom. Mellei az ég felé néztek.
"Kicsik?" - kérdezte.
"Nem, sőt gyönyörűek...! Nekem pont ez tetszik...!"
Mindenünket meg akartuk ismerni! Két kíváncsi gyerek voltunk. A sziklás tetőn... kerestük a jó helyet. Ő volt az ügyesebb... aztán csak legek..., legek...
"Öltözzünk fel, megfázunk!" - nyalogatott.
"Jó a bőröd íze."
"A Tiéd is...! Mennyi hajad van!?"
"Fázol?"
"Ne félts!"
"A versed gyönyörű volt! Megtanulom, amíg öltözünk. Mondd! Most én... de add a kezed! Ne így, csak az ujjhegyeink érjenek össze. Így! - "Könnyed leszek, ha sírnod kell"...
Könnyes fény lobogott a szemében. Láttam! És mikor befejezte: "S Te? Oda se nézel rám..." - úgy csókolt, mintha örökre el kellene válnunk.
"Gyere bújj belém!" ¦ mondtam.
Hajnal felé arra ébredtem, hogy csókolgatja, nyalogatja a bal tenyeremet.
"Felébresztettelek? Ne haragudj! Te végig aludtál, én virrasztottam, és figyeltelek."
"Csacsi vagy, ...!" - de nem folytattam a mondatot.
"Még most is vörös a hajam!" - mondta huncut, kétértelmű mosollyal.
"Szeress, nagyon szeress!
Aztán,... nemsokára felkelt a nap.
"Álljunk fel!"
Bal kezemmel megfogtam a kezét, melle alá fordítottam, jobb kezemmel ugyanígy.
"Most hunyjuk be a szemünket, de ne csalj! Várjuk meg, míg a nap ki nem bukkan a hegygerinc mögül...!"
Úgy zúdult ránk a fény, hogy szinte megtántorodtunk. Zárt szemünkben pirosság ömlött széjjel. Kezemre cseppent valami...Eső? - Ajkáról az összefutott könny csepegett... Eltoltam magamtól, és halvány emlékfoszlányaimból kihámoztam egy pont ideillő versikét:

Köszönöm, hogy vagy!
Az órát köszönöm,
Melyben fényül nyert e világ,
S árnyul elfogadtál
Sugárzó életedben!

Már nem vörös volt a haja, de lángolt! Egy tűz, egy lobogás. A földi szerelem minden szépe rá volt írva. Érezte, tudta szépségét. Elfogadta kutató tekintetem. Szinte dacosan nézett vissza rám, kikövetelve magának, hogy ő is csodálhassa a pillanatot.
"Mennünk kell!" - törtem el a képet.
Kérdőn, csodálkozva nézett rám.
"Másodszor nem engedtél el,... meg kell mosakodnod!"
"Neked is tiszta vér az inged, a kezed."
"Fáj a szám!"
"Nekem is." - nyalta meg.
Egymásra néztünk, cinkosok voltunk.
Nagy nehezen, de szerencsésen lemásztunk a kilátóról. Sziklás-füves talajra értünk.
"Állj ide!"
Nevetve várta újabb hóbortomat, benne valami szépet sejtve. A madarak első dalukat énekelték.
"Hallod a Kék-Duna keringőt?" - dúdolni kezdtem, s ő velem.
"Szabad egy táncra?"
És míg a dallam tartott, csetlettünk-botlottunk a sziklás-füves területen. Mikor vége lett, hirtelen eltolt magától.
"Te,...ugye? Te valamelyik Isten vagy!?"
Tekintete komoly volt. Fölnézett az égre...
"Add Uram, hogy ne legyen álom !"
"Igen, persze, hogy Isten vagyok! Én vagyok ZEUSZ, és te vagy a feleségem, HÉRA! Az éjjel avattuk szent hellyé ezt a hegyet. Most már az idők végezetéig Olimposz lesz a neve, a mi Olimposzunk! Itt várjuk a teliholdat a csillagokkal. Zárt szemmel, egymást átkarolva, várjuk majd a napfelkeltét, míg a piros fény nem ömlik szét a szemünkben. Te vagy az Isten-nőm. Én, Urad és parancsolód, aki ha jő a pásztoróra, térdre hullva kéri szerelmedet..."
"Most hetet léptünk! (?) Előbb még minden ötödik után megcsókoltál!" - duzzogott.
Leértünk a kunyhóhoz.
"Szidor!" - szóltam oda a kutyának barátságosan, és ő farkcsóválva fogadta közeledésemet. Nem ugatott, nem morgott. Elfogadott. - Csodálkozva jegyezte meg:
"Érzi hogy jó vagy!"
Rendbe hoztuk magunkat. Lesétáltunk, elértük a város peremét. Az utunk kétfelé ágazott. Neki balra, nekem jobbra volt az otthonom. Álltunk..., néztük egymást... Aztán, szinte döbbenten kérdeztem:
"Még nem is tudom az igazi neved?! Hogy hívnak?"
"Orsós Vivien."
"Szép neved van Vivien, de nekem, ugye nem haragszol, Szidorka maradsz?!
"És Téged hogy hívnak?" - megmondtam a nevem.
"Isten veled!" - mondta.
"Mi az, hogy Isten veled!? Minden nap eljövök a kunyhóhoz. Vársz rám?"
"Várok. - mondta - Várok, ha jössz..."
Még egy hosszú csók és elváltunk. Az öröm-vér ízét éreztem a számban.
Igen! Igen, Ő az...!

Fékcsikorgás, csattanás, kiabálás...
"Úristen! Vivien, Szidorka!" - kiáltott bennem a neve. Rohantam vissza. Ő volt! A teherautó alól csak a keze látszott ki: markába szorítva a hüvelykujja.
Az árok szélén ültem.
"Azonnal meghalt." - mondta valaki.
Nem tudom, hogy értem haza. Az udvaron Anyám jött velem szemben.
"Mi történt, hogy nézel ki? - Apámért kiabált.
"Gyere gyorsan!"
A két nővérem is előkerült valahonnan. Bevittek a heverőre, lefektettek.
"Mi történt?" - kérdezte Apám?
"Beszélj!" - kiabált, és a vállam rázta.
"Vivien... - dadogtam - ...meghalt!"
"Mi az? Mit mondasz? Ki az a Vivien?"
"Menjetek ki!" szólt rá két nővéremre Anyám, akik hangosan sírtak.
"Nem kap levegőt!...Tiszta vér!"
Megmosdattak. Apám újrakötözte a kezemet.
"Most már mondd el, mi történt!?"
"Elütötte egy autó..."
"Te láttad? Vele voltál? Hogy hívják?"
"Orsós Vivien..."
"Ismerem az apját, ott laknak a kis templom mellett."
Valami mély álomba zuhantam. Másnap dél körül ébredtem csak fel. Nővéreim nem mozdultak mellőlem. Állítólag orvos is volt nálam, nem vettem észre.
Szombaton volt a temetése. Szüleim nem akartak elengedni, de hajthatatlan voltam. Végül, két barátomra bízva elmehettem.
Hátul álltunk. Amikor vitték a sír felé, szörnyű remegés jött rám. Barátaim kivonszoltak a tömegből, mindenki minket nézett.
"Vivien!" - ordítottam, vagy csak akartam? Valami hörgésféle hagyta el a számat. Innentől kezdve, csak homályos emlékeim vannak. Barátaim mesélték, hogy később, egy orvos jött oda hozzám, beadott egy injekciót, amitől elmúlt a remegésem, de csukva maradt a szemem. Sütött a nap, és szemeim a piros fényben, könnyben fürödtek.
Már mindenki elment.
"Mennünk kell!" - mondták a barátaim. De ekkor egy kis-lány lépett elém.
"Te honnan ismerted Vivient?" - kérdezte. Amikor jobban megnézett, meggyötört arcomat látva döbbenten lépett hátrébb.
"Ki vagy Te?"
Barátaimra nézett kérdőn, de ők széttárták a kezüket, jelezve, hogy ők sem értik az egészet.
Felálltam. - Ezek az arcvonások..., a vörös haj...!?
"Szidorka! - nyögtem ki nagy nehezen.
"Nem,...nem! Én a húga vagyok. Hogy hívnak? Ki vagy?"
"Nem számít!" - ingattam fejem.
Hazamentünk.
Egy hét telt el. Csengettek. A húga jött. Amikor belépett, úgy ugrottam fel, mintha rugók löktek volna.
"Én csak..."
Véletlenül együtt volt az egész család. Bemutatkozott. Mesélt a balesetről, Vivienről, hogy két hét múlva lett volna az esküvője valamilyen Tiborral. Bénultan hallgattam. Torkomat görcs szorította, nem tudtam beszélni, hiába kérdezett. Aztán elment. Az egyik nővérem kísérte ki. A teraszon még sokáig beszélgettek...
Öltözködni kezdtem.
"Hova mész? - ugrottak talpra nővéreim. Kimutattam a hegyre.
"Szó sem lehet róla, hiszen alig állsz a lábadon! - Nem engedtek.
Visszarogytam a heverőre. Nővérem mellém ült.
"Te, mondd el már végre, honnan ismerted azt a lányt? Különben tudtad, hogy Vivien három hónapos terhes volt, és a vőlegénye erőszakolta meg?"
Nem voltam sem eleven, sem holt... Hát ezért...!!! Két kezembe szorítottam hüvelykujjaimat, orromból bugyogva tört elő a vér. Nővérem sikoltozva kiabált Anyámnak.
"Mondtál neki valamit?"
"Csak azt, hogy..."
"Te megőrültél!?"
Kivittek a fürdőszobába. Locsolták az arcomra a hideg vizet...

Akkor tizenhét éves voltam. Előttem állt az élet.
Te, ki tudod történetemet, ugye nem tartanál bolondnak, ha látnál, hogy csukott szemmel várom a napfelkeltét, és telihold-kor, ha csillagos az ég, nem kérdeznéd meg, hogy miért, miért sétálgatok egyedül...?
Olyankor Szidorka hangját vélem hallani, amint azt kérdezi:
"Te,...ugye? Te valamelyik Isten vagy!?"

Simon Rita



Csatlakozott: 2004. 02. 24.
Hozzászólások: 3
Tartózkodási hely: Budapest
Elküldve: Vas Feb 29, 2004 3:44 pm Hozzászólás témája: Mikulások pedig vannak

--------------------------------------------------------------------------------

Már két hete fekszik otthon betegen a hétéves Panni. Aprócska testét kárörvendő, piros pöttyök borítják. Bárányhimlős. Kint sűrű pelyhekben hull a hó. Mikulás napja van. Nem szeretne már ágyban feküdni, ki akar menni játszani, szánkózni, hógolyózni a többi gyerekkel, s kipirult arccal, tátott szájjal bámulni a sötétszürke égboltra. De jó lenne bekapni a világot, s benne az összes hópihét! De ő már első osztályos nagylány, aki belátja, hogy lázasan és pöttyösen nem szabad felkelni.
Egyetlen dolog nyújt vigaszt kis szívének: ma este hozzá is eljön messzi földről, vagy talán az égből, de az is lehet, hogy a meséből a nagyszakállú, jó és kedves Mikulás. Az iskolában már biztosan járt, hozzá vajon mikor jön? Lehet, hogy neki nem is hoz semmit, mert olyan rossz volt. Bizony előfordult, hogy nem fogadott szót a tanító néninek, csokit evett főzelék helyett és zöld dióval dobálta a mit sem sejtő utasokat szállító autókat a diófa tetejéről.
Madár szárnyán tovarepül a szomorú délután, s közeleg a csillogó, varázslatos, fenyőillatú este. Szép, karcsú és titokzatos, mint mindig. Mint amilyen Pani lesz, ha majd ifjú hölgy lesz belőle. Olykor sajnálja, hogy ő még kicsi, mert nem vásárolhat egyedül cukorkát. Ha nagy lesz, minden nap fog venni csokit meg cukrot a boltban.
Most már biztos, hogy nem kapok semmit - tűnődik tovább Panni, s egyszer csak megpillantja Anyukát. Kezében csomagocska. Siet valahová. Kisvártatva bekiabál a kis betegnek: Megjött a Mikulás!
A kislány úgy érzi, becsapták, hiszen idáig mindig a szobája ablakába tette ajándékait a Mikulás, most pedig a nappaliba jött. Óvatosan lépeget a meglepetés felé, s amint a csomagra pillant, egy világ dől össze kicsi szívében. Ezt vitte az előbb Édesanya a nappaliba! Most már látja, hogy csoki és társasjáték van benne. Vidámságot színlel, nevet, de lelke mélyéről mégis előtör a keserű valósággá változott kétely:
- Nem is a Mikulás hozta az ajándékot, hanem te vitted az előbb a nappaliba, igaz Anyuka?
- Ugyan, kislányom, ne butáskodj.
Panni mélyen elszéggyelte magát. Miért hitte azt, akár csak egy pillanatig is, hogy a felnőttek teszik a gyerekek ablakába a meglepetést december 6-án? Odamegy az üvegajtóhoz, kitekint a csillagos égre, látja a Mikulást kísérő kedves arcú angyalkákat, amint tovaszállnak az éjszakában egy másik kislányhoz. Vagy talán egy szebb és jobb, mesebeli világba.

szakacsveronika



Csatlakozott: 2004. 02. 25.
Hozzászólások: 1
Tartózkodási hely: Magyarország Paks
Elküldve: Csüt Feb 26, 2004 6:43 am Hozzászólás témája: Novella+versek

--------------------------------------------------------------------------------

SZAKÁCS VERONIKA: VALÓS KARÁCSONYI MESE

Minden történet változással kezdődik. Az én történetem azzal, hogy lehullott az első hó. Már javában december közepén jártunk, de addig nem esett egyetlen árva hópihe sem. A hatalmas rohanásban talán nem is hittük, talán nem is reménykedtünk, hogy eljön ez a pillanat, mikor hófehérré válik minden. Amikor szűziesen tiszta lesz az utca, mikor meghajolnak a fák a tél nagysága előtt.
Órán ültem, amikor elkezdett havazni. A kis pelyhek őrült táncot jártak a metszőn hideg északi szélben. Épp dolgozatot írtunk. A hó milliónyi és milliónyi mértanilag tökéletes darabban érkezett, kavargott a levegőben, úgy, ahogy fejemben a gondolatok. Nem figyeltem a dolgozatra. Nem érdekelt. Messze jártam. Az utcákon kóboroltam, próbáltam kiválasztani a tökéletes fenyőt, hogy olyan legyen a karácsony, mintha minden rendben lenne. Ez volt a rögeszmém, mintha minden rendben lenne? Pedig semmi sem volt rendben. Semmi.
Apám hétfőn került kórházba. A hó kedden kezdett esni. Semmi sem volt rendben. Egy hét volt vissza karácsonyig. Engem csak egy dolog foglalkoztatott, mire apám hazajöhet, addigra mindennek tökéletesnek kell lennie. Gondolatban kerestem a legszebb fát. Órák után tényleg bejártam a várost, hogy megtaláljam a tökéleteset. Egy formás, lombos, nálam magasabb csodát. Olyat, amilyen talán csak a mesében létezik. Nem sikerült. Nem olyat vettem. Anyámmal kiválasztottunk egy kisebb, kevésbé tökéletes darabot. Tragédiaként éltem meg. Jó negyed órán keresztül cipeltem a fát. Bevallom, egész úton sírtam. Nem csak azért, mert nehéz volt, és hihetetlenül fáztam, hanem azért mert eszembe jutott az előző karácsony. Akkor is fáért mentünk. Én és édesapám. Vele azonnal megtaláltam a tökéleteset. Nagyon jó érzéke volt hozzá, hogy elsőre azt válassza. Akárhogy volt összekötözve, hálóval összefogva, apám meg tudta mondani, hogy megfelelő-e. A tavalyi fa nagyobb volt nálam. Emiatt is sírtam. Az idei csak olyan 175-180 cm. Hiányzott tíz centi, hogy minden rendben legyen.
Nagyon hiányzott apám. Nem volt karácsonyi hangulatom, nem érdekelt az ünneplőbe öltözött város. Nem tudtam örülni a feldíszített villanyoszlopoknak, nem figyeltem a kivilágított kirakatokat. Semmi sem sikerült, amit elterveztem. Féltem, hogy nem lesz olyan a karácsony, amilyenhez szoktam. Aztán karácsony előtt hazajött apám. Egészen jól volt.
December 24-e pedig meghozta a változást az én történetembe is. Minden tökéletes volt. És ott, akkor, már nem számított, hogy mekkora a fa, hogy milyenek a díszek, hogy a mi ablakunkon fenn van-e az ünnepi világítás. A karácsonyi kívánság kifejezés túl tetszetős, dilettáns alliterációból kézzelfogható valósággá szűrődött át. Megkaptam életem legszebb karácsonyi ajándékát. Ültünk az asztalnál. Négyen. Család voltunk. Együtt, még egyszer, remélem nem utoljára. Magunk mögött hagytuk a mindennapokat, a vitákat, örültünk minden percnek. Néztük a fények játékát az üveggömbökön, figyeltük, hogy játszadozik a macska a fa alsó ágaira akasztott szaloncukorral. Tényleg tökéletes volt minden. Még a fa is. Túl minden rohanáson, túl az elkeseredésen, a fájdalmon, a problémákon, megtaláltuk a legegyszerűbb boldogságot, amihez nem kell, hogy minden tökéletes legyen. Átöleltem apám. Jó érzés volt ismét gyermekként lenni a karjaiban. Érezni, hogy milyen erős. Tudni, hogy megvéd. Tudni, hogy jövőre újra együtt választunk fát. Hinni, hogy most már minden rendben van.
Ott, akkor értettem meg, hogy ez a karácsony, hogy bennünk van az ünnep fénye, minden, amit ez a szó jelent. Minden, ami a karácsonyhoz kell: SZERETET. Kinéztem az ablakon. Odakint havazott. Valahonnan távolról - talán elmém legmélyéről tört fel ? hallottam, hogy énekelnek. Az ég hatalmas csarnokában zengett egy ismeretlen karácsonyi dal.