Az evolúciós elmélet öt kritikus pontja
Dr. Ray Bohlin
A hiányzó láncszem
A darwini elmélet növekvo válsága egyre nyilvánvalóbbá válik. Egyre több munkájuk van a teremtéselméletet és más nem-darwini elveket vallóknak, és több befogadó fülre találnak, mint eddig bármikor. Ebben az értekezésben azt szeretném kifejteni, hogy mit vélek annak az öt kritikus területnek, ahol a darwinizmus és általában a fejlodéselmélet hibás. Ezek a következok:
- A darwini fejlodéselmélet mechanizmusának megalapozatlansága
- Az élet keletkezésével kapcsolatos, muködoképes modellek felállítására irányuló tanulmányok teljes kudarca
- Az evolúciós elmélet mechanizmusa képtelen magyarázatot adni a bonyolult átalakulások eredetére
- A vak óramuves hipotézis képtelensége
- Biológiai bizonyíték van arra, hogy a természet törvénye nem az állandó változás, hanem az idok során fennálló morfológiai stabilitás
A fejlodéselmélet elonyben részesítésének legfobb oka arra a zavarodottságra vezetheto vissza, hogy az emberek mire is gondolnak, amikor az evolúcióról beszélnek. Az evolúció félreértheto kifejezés. Ha az evolúció egyszeruen annyit jelent, hogy " ido során végbemeno változás," az nem vitatható. A molylepke, a hawaii bormuslica, és még a galapagoszi pintyoke is világos példa az idok során végbemeno változásra. Ha valaki azt mondja, hogy az evolúciónak ez a formája tény, nos legyen. Sok tudós azonban túlmegy ezen az állításon. Mivel az "ido folyamán végbemeno változás" egy tény, érvelésük szerint az is tény, hogy a moly, a bormuslica és a pintyoke mind-mind egy távoli közös ostol származnak. Ezzel azonban kitérés a válaszadás elol.
Az igazi kérdés az, hogy a moly, a muslinca és a pintyoke honnan származnak eredetileg, hogyan jelentek meg eloször? A jelenlegi genetikai változatok természetes kiválasztódásának közismert példái nem adnak választ arra, hogy hogyan lettek a lovak, a darazsak, a harkályok és a ma élo sokféle állat. Az evolucionisták szerint ennél a pontnál lépnek be a képbe a mutációk. Azonban a mutációk sem javítanak a dolgon. A baktérium mutációkkal folytatott sok évtizedes kísérletezésérol szólva Pierre-Paul Grasse francia zoológus ezt mondta:
Mi haszna van a végtelen számú mutációknak, ha azok változatlanok maradnak? Mindent összevéve, a baktériumok és vírusok mutációi csupán örökletes ingadozások egy közbülso állapot körül; eltolódás jobbra, eltolódás balra, de nincs dönto evolúciós hatásuk.
Amikor a darwinizmus evolúcióelméletérol beszélek, az új biológiai formák eredetérol van szó, új adaptív struktúrákra, morfológiai és biokémiai nóvumokra hivatkozom. Pontosan ez az, amit még nem magyaráztak meg. Amikor az emberek megkérdojelezik az olyan komplex adaptációk eredetének népszeru magyarázatait, mint a gerincesek végtagjai, a szexuális reprodukció, a harkály nyelve, vagy a kétéltuek kemény héjú tojásai, akkor rendszerint hosszasan sorolják nekik annak okait, hogy ezek a struktúrák miért is olyan fontosak azoknak az élo szervezeteknek a számára. Pontosabban, ezeknek a struktúráknak a szelektív elonyét hozzák fel kialakulásuk indokaként. Ezzel azonban ismét megkerülik a kérdést. Nem elegendo, ha az evolucionista egy bizonyos struktúrának a funkcióját megmagyarázza. Amit meg kell magyarázni, az ezeknek a struktúráknak a mechanisztikus eredete!
A természetes kiválasztódás arra ad magyarázatot, hogy az élo szervezetek hogyan alkalmazkodnak a kisebb környezeti változásokhoz. A természetes kiválasztódás lehetové teszi az élo szervezetek számára, hogy azt tegyék, amit Isten parancsolt nekik, hogy tegyenek. Azaz hogy szaporodjanak és sokasodjanak. A természetes kiválasztódás azonban nem ad magyarázatot arra a dönto kérdésre, hogy a bonyolult adaptációk hogyan jöttek létre eloször.
Az élet eredete
Elhitették velünk, hogy nem túl nehéz elképzelni egy olyan mechanizmust, amelyben szerves molekulák jöhetnek létre a földön annak kezdeti korszakában, és azok élo, magát megsokszorozó sejtté szervezodnek. Tulajdonképpen annak biztos tudata, hogy ez - állítólag - megtörténhet, szolgál alapjául annak a népszeru hiedelemnek, hogy sok olyan bolygó van a naprendszerben, amelyen van élet. Ennél semmi nem állhat távolabb az igazságtól. Az elso kísérletek azt mutatták, hogy viszonylag könnyu létrehozni az élet néhány építoelemét, mint pl. aminosavakat, a fehérjék alkotórészeit. Azonban az 1953-as Miller-Urey-féle kísérletet követo eufóriát 1993-ban felváltotta egy paradigma válság az élet keletkezésének kutatásában. Az elképzelt, mégis muködoképes, ammóniából, hidrogénbol, metánból és vízgozbol megvalósítható atmoszférát felváltotta a nitrogénbol, széndioxidból, szénmonoxidból, hidrogénszulfidból és hidrogéncianidból álló realisztikusabb, ám szegényesebb légkör. Ez az az anyag, amely a vulkánokból tör elo. Az ilyen légkör egy sokkal nagyobb kihívást jelent. Az élethez fontos molekulák sokkal ritkábbak. Még károsabb a légkörben lévo vízgozbol felszabaduló oxigénmolekula jelenlétének lehetosége. A molekuláris oxigén minden, biológiailag fontos molekula létrejöttéhez vezeto reakciót tönkretenne.
A koacervátumoknak, a mikroszféráknak, az „RNS világnak" és egyebek forgatókönyveinek mind megvan a maga komoly szépséghibája, amely a szakterületen mindenki számára nyilvánvaló, kivéve azokat, akik egy bizonyos ilyen forgatókönyvön dolgoznak. Ezt a kínos helyzetet néhányan maguk közt bizalmasan paradigma válságnak nevezik. Nincs központi konkurens modell, csak számos önvezérelt forgatókönyv. Még azokat a kísérleteket is súlyos kritikák illetik, amelyekben a kutatók a föld kezdeti állapotát próbálják meg szimulálni. Ezeknél a kísérleteknél általában azzal biztosítják be magukat, hogy tisztított reagenseket, izolált energiaforrásokat, túlzott energiaszinteket használnak, és olyan eljárásokat, amelyek a valóságtól távol álló módon irányítják a reakciót a kívánt végtermék elérése felé. A létrejött anyagokat pedig pontosan azoktól a romboló hatású energiaforrásoktól védelmezik, amelyek azokat tulajdonképpen eloször létrehozták.
Klaus Dose meglehetosen jól foglalta össze a valós helyzetet:
„Az élet keletkezése mikéntjének meghatározása céljából több mint 30 éve végzett kémiai és molekuláris kísérletezés nem a kérdés megoldásához, hanem annak felismerésére vezetett, hogy a földi élet keletkezésnek problémája mennyire óriási méretu. Jelenleg a fo elméletekrol folytatott minden vita és a tárgykörben végzett minden kísérlet patthelyzetet eredményez, vagy a tájékozatlanság beismeréséhez vezet." [Interdisciplinary Science Review 13(1988):348-56.]
Bármilyen megdöbbentoek is azonban ezek a gondok, nem ezek jelentik az igazi problémát. A legfobb nehézséget a kémiai evolúciós forgatókönyvekben az okozza, hogy mivel magyarázható a DNS információs kódja, ha az alkotó értelem kimarad az egyenletbol. A DNS hordozza a genetikai kódot, a genetikus tervet az élo szervezet létrehozásához és fenntartásához. A DNS tevékenységét gyakran nyelvtani kifejezésekkel élve így írjuk le: a DNS „átírása" az RNS, és az RNS "fordítása" a fehérje; a genetikusok „genetikai kódról" beszélnek. Mindezeknek a szavaknak a jelentése magába foglalja az intelligenciát, és a DNS információs kódja értelmes eloprogramozást tételez fel, míg a pusztán magától való eredetnél ez nincsen. A kémiai kísérletek során létre lehet hozni kis nukleotid sorozatokat kis DNS molekulák kialakításához, de ezek ettol még semmit nem jelentenek. A szigorúan magától létrejövo életben információs kódnak semmilyen forrása nincs.
A fejlodéselmélet képtelen magyarázatot adni a bonyolult átalakulásokra
Az egyetlen és legnagyobb probléma a fejlodéselméletet valló biológusok számára talán a morfológiai és biokémiai újdonságok megoldatlan problémája. Másszóval, az evolúciós elmélet néhány vonatkozása pontosan leírja, hogy a létezo szervezetek milyen jól alkalmazkodtak a környezetükhöz, de nagyon gyenge magyarázatot ad arra, hogy a szükséges alkalmazkodó struktúrák hogyan jöttek létre legeloször. A bonyolult struktúrák - mint például a szem és a harkály meghökkentoen érdekes nyelve - darwini magyarázatai távolról sem próbálják megmagyarázni, hogy ezek a szervek hogyan alakultak ki mutáció és természetes kiválasztódás útján. Darwinnak foként a szem kialakulása nem okozott semmilyen problémát. Egyetlen javaslata az volt, hogy figyeljük meg a szemek változatosságát a természetben. Néhány szem összetettebb és sokoldalúbb, mint a többi, és képzeljünk el egy fokozatos sorrendet kezdve az egyszeru szemektol az összetettebb szemekig. Azonban még a nagyszeru harvardi evolucionista, Ernst Mayr is belátta, hogy a természetben eloforduló különféle szemek nem igazán állíthatók az egyszerutol az összetettig sorrendbe. Inkább azt mondta, hogy a szemeknek valószínuleg több mint negyvenszer kellett átalakulniuk a természetben. Darwin agyréme soha nem oldódott meg. Csak még negyvenszer olyan ijeszto lett az evolucionisták számára.
Wallace Arthur így írt 1987-ben megjelent, Az élet teóriái címu könyvében (Theories of Life):
Alátámasztható, hogy nincs közvetlen bizonyíték a Darwintól eredo közös osre, a fekete Biston Betularia bizonyára nem az! A végén még be kell látnunk, hogy nem igazán tudjuk, hogyan is keletkeztek a közös osök.
Keith Stewart Thomson 1992-ben ezt írta Az amerikai zoológusban (American Zoologist ):
Míg a nagy morfológiai újdonságok problémájára továbbra sincs megoldás, makacsul kitartó makroevolúciós érdeklodésnek vagyunk tanúi...ez kihívást állít a vaskalaposságnak: szembeszáll azzal a nézettel, hogy az összefoglaló elmélet mindent megmagyaráz, amit csak az evolúciós folyamatokról tudnunk kell.
Az, hogy a nagy morfológiai újdonságok megjelenésére nem tud magyarázatot adni, nem az egyetlen hibája az evolúciós elméletnek. Néhányan állítják, hogy a molekuláris struktúrákat még nehezebb megmagyarázni. A közelmúltban Michael Behe sejtbiológus úgy jellemezte a sejtek molekulaszerkezetét, hogy azok megmásíthatatlanul bonyolult rendszerek, melyeknek minden komponensük jelenlétére szükségük van ahhoz, hogy muködoképesek legyenek. Errol mindjárt a csillangók molekuláris muködése, az elektronátvitel, a fehérjeszintézis és a sejtkiválasztás jut az eszünkbe. Ha a rendszerek megmásíthatatlanul összetettek, akkor hogyan alakulhatnak ki lassan, hosszú ido alatt olyan rendszerekbol, amelyeknek eredetileg valami más volt a rendeltetésük? Míg az utóbbi tíz évben a
Journal of Molecular Evolution cikkek százait közölte a különféle fehérjék és nukleinsavak molekuláris homológiájáról és a törzsfejlodésrol, nem közölt egyetlen olyan cikket sem, amely megpróbált volna magyarázatot adni az egyszeru biomolekuláris rendszer eredetére. Azok, akik a molekuláris evolúciót életmuvüknek tekintik, buzgón tanulmányozzák az emberi citokróm c molekula és a baktériumokban eloforduló citokróm c molekula kapcsolatát, ahelyett, hogy arra az ennél alapvetobb kérdésre adnának választ, hogy honnan is származik maga a citokróm c molekula! Kétségtelen tehát, hogy akár a fo morfológiai újdonságokról esik szó, - mint például a denevérek és a madarak szárnya, a halak és a bálnák úszáshoz való alkalmazkodása, az emberi szem, - vagy akár a mitokondriumok és a riboszómák molekuláris szub-mikroszkópikus muködésérol, - az evolúciós elméletnek nem sikerült magyarázatot adnia arra, hogy ezek a struktúrák hogyan jöhettek létre kizárólag saját maguktól.
A vak óramuves hipotézis képtelensége
Richard Dawkins 1986-ban megjelent, A vak óramuves (
The Blind Watchmaker) c. könyvében kijelenti: "A biológia mint tudomány olyan bonyolult dolgokkal foglalkozik, amelyek azt a látszatot keltik, mintha bizonyos célra tervezték volna oket." Kifejti, hogy
A természetes kiválasztódás egy vak óramuves - vak, mert nem lát elore, nem számol a következményekkel és nem céltudatos. Mégis, a természetes kiválasztódás élo bizonyítékai mérhetetlen nagy benyomást keltenek bennünk, mivel olyan tervszeruséget mutatnak, mintha egy óramuves készítette volna oket, - kivitelezésük és tervezésük káprázata lenyugöz minket.
Philip Johnson, a darwinizmus bírálója csíposen megjegyezte, hogy ez az óramuves nem csupán vak, de nincs is magánál! Dawkins késobb leírja, hogy ez a folyamat hogyan idézhette elo az emlosök szárnyainak kifejlodését. Azt mondja:
Hogyan lettek a szárnyak? Sok állat ágról ágra ugrál, és néha leesik a földre. Különösen kicsi állatoknál, a légáramlat a teljes testfelületet felkapja, és ez megkönnyíti az ugrást, vagy megállítja a zuhanást, miközben a test, mint egy repülogép szárnyszelvényeként muködik. Segítene a felületnek a súlyhoz viszonyított arányának növelése, például az ízületek között kinövo borlebenyek által...Nem számít, hogy az elso szárnylapok mennyire kicsinyek voltak és mennyire nem voltak szárnyszeruek. Kell lennie egy bizonyos magasságnak, nevezzük m-nek, amelynél az állat éppen kitörné a nyakát, ha abból a magasságból leesne. Ebben a kritikus zónában, a testfelület szélfogó és zuhanást megállító képességének akármilyen módon történo javulása,- bármennyire kicsi is ez a javulás, - dönthet életrol és halálról. A természetes kiválasztódás tehát kedvez az apró szárnylebeny prototípusoknak. Amikor ezek a kis lebenyecskék már általánossá válnak, a kritikus m magasság kissé nagyobb lesz. Most a szárnylebenyek csekély növekedése dönt élet és halál között. És így tovább, a megfelelo szárnyak kifejlodéséig.
Ez elsore csábítóan meggyozonek hangozhat, azonban három téves feltételezést tartalmaz.
Az elso kétséges feltevés az, hogy a természet képes biztosítani egy bizonyos faj azon kedvezo mutációinak egész láncolatát, amelyek ahhoz szükségesek, hogy egy folyamatos fejlodés során a mellso lábak szárnyakká változzanak. Mi a nagyobb csoda, a pillanatnyi változás, vagy apró változások ezreinek egész sorozata?
A második feltételezés az, hogy "minden egyenlo." Ezeknek a mutációknak nem szabad, hogy legyenek másodlagos ártalmas hatásai. Hogyan oldódik meg ezeknek a teremtményeknek a kapaszkodási képessége, mialatt ezek a szárnylebenyek nonek? Ezeket a kis sárkányszeru állatokat lassan meg is lehet fogni akkor, amikor éppen veszítik el fákon való alkalmazkodóképességüket, de "kifejlodo" szárnyaikat még nem tudják teljesen használatba venni. Vagy pedig lehetnek olyan, a dologgal látszólag kapcsolatba nem hozható és elore nem látható hatások, amelyek ezeknek az állatoknak a túlélését veszélyeztetik. A harmadik hibás feltevés a mesterséges kiválasztás gyakran használt analógiája. "Ha a mesterséges kiválasztással oly sokra lehet menni pusztán néhány év alatt," mondogatják, "akkor gondoljuk csak el, hogy a természetes kiválasztódás mit képes produkálni évmilliók alatt." A mesterséges kiválasztás azonban azért muködik, mert benne az elorelátás a céltudatossággal ötvözodik, melynek hiánya alkotja a vak órásmester meghatározó tulajdonságát. Ráadásul, a mesterséges kiválasztás ténylegesen demonstrálja a változás korlátait, mivel a kiválasztási folyamat végpontja rendszerint nagyon hamar elérkezik.
A vak óramuves hipotézis, ha gondosan elemezzük, a fantáziaszülte történeteknek abba a kategóriájába tartozik, amelyek szórakoztatóak, azonban a valósághoz semmi közük nincs.
A változékonysággal szemben állandóság
A fennmaradt kövületek a szervezeteknek egyik formából a másikba történo fokozatos kifejlodése helyett „hirtelen megjelenésrol" és „állandóságról" tanúskodnak. Az új típusok hirtelen jelennek meg, és megjelenésük után csak nagyon kevéssé változnak. A kövületekben megmutatkozó fokozatos változások ritka voltát, mint a paleontológia gyártási titkát, Steven J. Gould of Harvard hozta nyilvánosságra. Gould paleontológiai szempontból az állandóságra, mint „adatokra" hivatkozik. Ezek jelentos megfigyelések.
Darwin kiszámította, hogy a fajok között végtelen sok átmeneti formának kell lennie. A paleontológia, - a kövületek tanulmányozásának tudománya szerint azonban az igazság az, hogy az új formák hirtelen, az evolúciós elmélet által hangoztatott „fokozatos" változások minden nyoma nélkül jelentek meg. Nemcsak hogy hirtelen jelentek meg, de a megjelent új formák viszonylag változatlanok maradtak mind a mai napig, vagy amíg ki nem haltak. Néhány állat és növény változatlan maradt szó szerint több százmillió évig. Ezek az „élo kövületek" az evolucionistákat még annál is jobban zavarják, mint amennyire azt gyakran beismerik. Nagyon tanulságos foleg az egyik teremtmény, a tüskés hal példája. Az elso élo tüskés halat 1938-ban találták Madagaszkár partjainál. Azt gondolták, hogy a tüskés halak már 100 millió éve kihaltak. A legtöbb evolucionista azonban ebben a felfedezésben azt a nagyszeru lehetoséget látta, hogy egy négylábú os megnyilvánulásának lehetnek majd szemtanúi. A tüskés halak hasonlítanak a kétéltuek feltételezett oseire. Azt remélték, hogy a mai tüskés halnál találnak nyomokat arra nézve, hogy a halak hogyan alkalmazkodtak a szárazföldi élethez, mivel nem csupán a teljes csontváz, hanem minden belso szerv is rendelkezésre állt. A vizsgálat eredménye nagy csalódást okozott. A mai tüskés hal nem mutatta semmilyen jelét a szárazföldi körülményekhez alkalmazkodott belso szerveknek. A tüskés hal egy hal - sem több, sem kevesebb. Csontos uszonyai kivételesen jól tervezett evezoként a mélytengeri környezetben az irányváltoztatást szolgálják, nem pedig a késobbi kétéltuek osvégtagjai.
A hirtelen megjelenés problémáját a legjobban a kanadai Sziklás Hegységben talált Burgess Shale mutatja be. A Burgess Shale azt szemlélteti, hogy a kambriumi korban, - amelyet az evolucionisták 500 millió évvel ezelottre becsülnek, - a földön élo állatok majdnem minden alapveto törzse, - az állatok feltételezett közös osei, - egy földtani pillanatban jött létre, melyet csupán 20-30 millió évben határoztak meg, és azóta semmi új nem jelent meg. A kambriumi robbanás, ahogyan nevezik, egyenesen elképeszto. A szivacsokról, medúzákról, férgekrol, ízeltlábúakról, puhatestuekrol, tüskésboruekrol és sok más furcsa teremtményrol kiderült, hogy a kambriumban hirtelen jelentek meg, minden arra mutató jel nélkül, hogy mitol származnának, sot arra sem utalt semmi, hogy bármi közük lenne egymáshoz. Ez ellentmond a darwinizmusnak azzal az állításával, hogy minden új törzs egy elozoleg létezo közös osbol jön létre hosszú ido alatt. A kambriumi robbanás homlokegyenest ellentéte a darwini fejlodéselméletnek.
Ha Darwin ma élne, azt hiszem, hogy szörnyen csalódott lenne. Kevesebb bizonyíték van elméletére napjainkban, mint amikor élt. Az emberi szem kifejlodésének lehetosége esetleg borzongással töltötte el, azonban ennél a legegyszerubb sejt szervezete is összehasonlíthatatlanul bonyolultabb. Ennek gondolata valószínuleg idegösszeomlással járna Darwin számára!
© 1993 Probe Ministries
A szerzorol Raymond G. Bohlin a Probe Ministries elnöke. Diplomáit az Illinoisi Egyetemen (doktori, állattan), Észak-Texas Állam Egyetemén (a tudományok doktora, népesség genetika) és a Texasi Egyetemen Dallasban (a tudományok doktora, bölcsészdoktor, molekuláris biológia) szerezte. Társszerzoje A biológiai változás természetes határai (The Natural Limits to Biological Change) címu könyvnek, a Teremtés, evolúció és a modern tudomány (Creation, Evolution and Modern Science) foszerkesztoje volt és számos cikket publikált. Dr. Bohlint a Discovery Institute's Center a tudomány és a kultúra megújításáért 1997-98-ban és 2000-ben tudományos munkatársaként ismerte el.
A Probe anyagairól és a szolgálatról további információ kapható a Probe Ministries-nél.
