1. Melitta

    Melitta Adminisztrátor Fórumvezető

    Halottmosdatóként dolgozik Amerikában a Saul fiának főszereplője

    [​IMG]
    Röhrig Géza tudta, hogy belőle nem lesz színész /Fotó: RAS-archívum

    Vujity Tvrtko Facebook-oldalán jelentkezett be élő adásban Röhrig Gézával, az Oscar-díjas Saul fia című film főszereplőjével, akiről kiderült, hogy halottmosdatóként keresi a kenyerét az Egyesült Államokban.

    Az Oscar-díjas film főszereplője Vujity Tvrtkonak exkluzív interjút adott arról, hogy hogyan és legfőképpen miből él Amerikában. Az interjú döbbenetes volt: Röhrig nem csak arról beszélt, hogy mi a foglalkozása, de kendőzetlen őszinteséggel mondta el Tvrtko kérdésdére azt is, hogy mihez kezdene, ha számolatlanul sok pénze lenne.

    Röhrig Géza egy temetkezési vállalatnál dolgozik, ahol halottakat készít elő utolsó útjukra. Fizetését is elárulta: holttestenként 50-70 dollár körül keres. A kérdésre, hogy abban az esetben ha gazdag lenne csinálna-e mást azt válaszolta, hogy nem. Elmondása szerint a halottmosdatás számára a megtisztulást jelenti:

    " Amikor egy műanyag zsákról lehúzod a cipzárt, és előtted van egy emberi test, a testet nem lehet vádolni semmiért. Ahogy egy újszülöttet meg kell mosni, úgy egy halottnak is jár ez " - tette hozzá a magát inkább költőnek, mintsem színésznek definiáló férfi.

    " Nem vagyok sem szuper, sem sztár, egy magyar költő vagyok."

    A New Yorkban élő férfi úgy érzi, hogy nem változott az élete a Saul fia sikere után sem. Annyit azonban elmondott, hogy verseskötetei a bemutató után kétségtelenül több példányszámban keltek el.

    Hiába a gyorsan jött siker, Hollywoodnak gyorsan rá kellett jönnie, hogy belőle nem lesz színész: nem kenyere, hogy 10-20 percre akciófilmekben tűnjön fel, úgy gondolta ez méltatlan lenne a Saul fiához.

    A "C" kategóriás filmekkel ellentétben Nemes Jeles László filmjének forgatókönyve olyannyira magával ragadta, hogy akár egy olyan szerepet is elfogadott volna, ahol csak egy lámpát kell tartanial. Ehhez képest a Saul fia kezdeteiről eléggé pesszimistán nyilatkozott:

    " A Berlini Filmfesztiválnak nem kellett a Saul fia. Nem indult jól, semmiféle várakozás nem volt arra nézve, hogy ez a film ennyire jól szerepel majd világviszonylatban. "

    Elmondása szerint a Saul fia kompromisszumok nélkül készült, saját művészi elképzelései mentén haladt előre, ezért is gondolták azt, hogy csupán az egyetemi klubbokban lesz majd népszerű, az Oscar-díj még elképzelhetetlen volt számukra.


     
    rosszcsontok és Enmerkar kedveli ezt.
  2. Enmerkar

    Enmerkar Állandó Tag

    Géza nem színész. Géza nem sztár. Géza önmagát adja. Ráadásul jól.
     
  3. Melitta

    Melitta Adminisztrátor Fórumvezető

    „Az ember, aki cipőjében hordja gyökereit” – Röhrig Gézával beszélgettünk Kolozsváron

    Víg Emese


    Anyja elhagyta, négyéves koráig az apja nevelte, aki egy orvosi műhiba miatt meghalt, és Röhrig Géza állami gondozásba került. Nevelőotthonban élt tizenkét éves koráig, amikor örökbe fogadta egy zsidó család, ahol a holokauszt-túlélő nagyapa hatására elkezdte elmélyülten tanulmányozni a zsidó vallást. Interjúnkban a Saul fia előtti és utáni életéről kérdeztük a művészt. Arra voltunk kíváncsiak, hogy ezt a sokféle próbálkozást, útkeresést hogyan élte, éli meg Röhrig Géza, aki hátat fordítva Hollywoodnak és a csábító ajánlatoknak, halottmosóként dolgozik New Yorkban.

    Amikor elkezdtem az életutadról olvasni, egy olyan művészlelket fedeztem fel, aki folyamatosan vívódik a megmutatkozás és az elrejtőzés, a világtól való elfordulás között.

    A film sikere miatt lettem én most érdekes, ezt nagyon könnyű elrontani. A fő feladatom most az, hogy mindazt a figyelmet, amit kapok, tudjam jó célra fordítani. Sok a megkeresés, és annak nincs semmi értelme, hogy minden felkérésnek eleget tegyek, és beszéljek, beszéljek, akkor is, ha nincs mondanivalóm. Folyamatosan át kell gondolnom, hogy mi az üzenet, és milyen fórumokon lehet és érdemes azt elmondani.

    Van egy életed a Saul fia előtt, és egy a Saul fia után. Mennyire kapcsolódnak egymáshoz ezek az életeid?

    Huh, én a Saul fia előtt boldog ember voltam. Megnősültem, immár másodszorra, csodálatos feleségem van, két gyönyörű gyerekünk született, ikrek. És a zsidó vallás egy családi vallás, tehát nem is lehet nagyon jól csinálni egyedül. Ennek a házasságnak a boldogsága megelőzte a Saul fiát. Én már 17 éve New Yorkban élek, tudod…

    Igen, utánamentél az első házasságból származó gyerekeidnek. Ott akartál lakni, ahol ők élnek.

    Ez természetes. Meg is érte, és jól tettem, hogy ezt tettem. De hát ez egy másik nyelvi környezet, más társadalom, nyilván ott az ember egy kicsit el van szontyolodva, honvágya van, és a közeg, amelyben élek, eléggé idegen mindattól, amihez én értek vagy érteni szeretnék. Nem olvasnak az emberek magyarul, nem hallgatnak dalokat, úgyhogy ilyen szempontból a Saul fia engem teljesen váratlanul visszahozott és az érdeklődés homlokterébe állított, de hát ez egy időleges, átmeneti állapot.

    Minden átmeneti. Te, bibliaoktatóként, sokat beszélhetnél erről.

    Inkább elmélkedem róla, nem beszélek. És most már egy ideje nem tanítok.

    Amikor a megmutatkozás-elrejtőzés kettősségéről beszéltem, azt a Saul fia előtti életedre is értettem, hisz költőként, dalszerzőként, rendezőként ismertek itthon, mielőtt New Yorkba kitelepedtél volna. Mindez arra utal, hogy volt mondanivalód, és azt szeretted volna, ha az emberek meghallgatják, meghallják szavad. Aztán mégis a hallgatást, az „elvonulást” választottad, ha lehet ennek nevezni a New Yorki életedet.

    Így hozta a sors. Anyám elhagyott, apám négy éves koromban meghalt, aztán állami gondozásba kerültem, és annak ellenére, hogy vágytam egy családra, nem igazán tudtam mihez kezdjek vele, amikor meglett. Az első feleségem két gyerekünkkel kiköltözött az Egyesült Államokba, és akkor onnan arra nem volt maradásom Magyarországon, ott kellett lennem, ahol a gyerekeim vannak. És annak ellenére, hogy ez a csend az elején nagyon nehezen elviselhető volt, hogy ott nem tudok úgy megnyilatkozni, ahogy szeretnék, most már nemcsak elviselhető, hanem szeretem is. Mindig ebbe a csendbe megyek vissza, hisz engem Amerikában nem ismernek, és jól van ez így. Biztos itt is sokan élnek úgy, hogy kettős életük van: van egy nyilvánosság előtt zajló, és van egy másik, ahova csak azt engedik be, akit ők arra megfelelőnek tartanak. Szeretem azt az intim életem, ahova visszavonulhatok töltekezni, tanulni, imádkozni, gyermeket nevelni, főzni, beszélgetni, bármit, amihez kedvem van.

    És abban az életben el lehet szakadni mindattól, ami a másikban történt, történik? El lehet szakadni a Saul fiától, el lehet szakadni az auschwitzi lágerben töltött napoktól, hetektől, amelyek hatására vallásos zsidó lettél? Egyébként hogy lesz egy underground figurából szombatot tartó, kósert evő haszid?

    Hát várjunk csak. Én tulajdonképp mindig hittem a Jóteremtőben. Az pedig, hogy a Tórához miképp jutottam el, talán Auschwitzcal függhet össze. Igen, míg mások számára épp a holokauszt által lett vállalhatatlan a hagyomány, én épp azon keresztül jutottam el Istenig. Magyar-lengyel szakra jártam, de a bölcsészkart oly lehangolóan semmilyennek találtam, hogy inkább kimentem részképzésre Varsóba. Varsó viszont szörnyű egy hely, úgyhogy ha csak tehettem, Krakkóba utaztam, ahol remek színházakról és jazzről szólt a fáma. Innen aztán még egy órányira sincs a láger.

    Olvastam valahol, hogy első látogatásod után hetente visszajártál arra a helyre és egész napokat töltöttél ott… egyedül, csendben.

    Nyitásra odamentem, záráskor pedig el. Emlékszem például, mikor először indultam el oda. Egy kocsi megállt mellettem, a taxi jelzés nem volt rajta, de fékezett és megkérdezte a sofőr, hogy Auschwitzba megyek-e. Mondtam neki, hogy igen, de nem találnám túl illőnek, hogy taxival vitessem ki magam. Próbált rábeszélni, hogy ő ingyen elvisz. Nem hagytam magam meggyőzni. Jött lépésben mellettem az úton. Végül beültem hozzá. Egy szó nem sok, annyit se szóltunk az egész út alatt. Ez akkor volt mellesleg, amikor a láger még szovjet felügyelőség alá tartozott. Ez jó volt, mert alapvetően nem változtatták meg annak arculatát, szóval, aki oda belépett, azt valóban megcsapta a történelem szele. Össze sem lehet hasonlítani azzal, ahogyan ma kinéz. Ma már keresztek és kóla automaták mindenütt, sok busznyi ember fordul meg naponta, de azt a csendet, elmélyülési lehetőséget, amely nekem megadatott, azt ma már nem találja meg senki. Amikor én ott jártam, fehér tél volt, a barakkokban félóránként kikapcsolt az önműködő világítás, vaksötétben botorkálva kellett megtalálnom a villanykapcsolót. Néztem a magyar feliratú fogkeféket, és éreztem, hogy addig nem nyughatok, míg nem jövök rá, miért gyűlöli és irigyli ezt a kis népet a világ. Avagy mikor és hol kezdődött el az, ami ezekben a gázkamrákban sem ért véget? A válaszért Lengyelországból visszatérve Izraelbe mentem. Még követség sem volt akkoriban Pesten, csak egy konzulátus. Héberül tanultam, dolgoztam, és szép lassan megismerkedtem az ortodoxiával. Hazajőve már világos volt, hogy ha valakit a zsidóság mélyebben érdekel, akkor innen el kell mennie, zsidó szempontból Magyarország egyszerűen nem autentikus hely. Visszamentem tehát Izraelbe, ahová most már direkt a Tóra vitt.

    Szóval így kezdődött az istenkeresésed…

    Így van, de azért én már akkor, amikor elmentem Oświęcimbe (Auschwitz lengyel neve – a szerk.), akkor én már erősen Istenre hangolt ember voltam. Szóval nem az volt, hogy megérkezett az ateista egyetemista, és ott hirtelen valami epifániaszerű dolog történt. Az Istenre hangolódás egy affinitás, és én már gyerekkoromban kerestem az Istent, leginkább a természet révén. Olyan apróságokon tudtam elgondolkodni hosszasan, hogy miért van az, hogy a tojás héja elég kemény ahhoz, hogy ha a kotló ráül, ne törjön el, viszont eléggé vékony ahhoz, hogy a csibecsőr kilyukassza. Vagy az a tény, hogy egyszerre kelnek ki a csibék a tojásokból, nagyjából egy nap leforgása alatt, pedig nagyon különböző időpontban tojta őket a tyúk. Ezek a nagyon precíz kalibrációi a természetnek, az Univerzumnak, amelyeket nem lehet semmi mással, mint Isten jelenlétével megmagyarázni. Az első ébredésem tehát a természettel volt kapcsolatos, nem a történelemmel. Auschwitz nem abban volt iránymutató, hogy van-e vagy nincs jóisten, ezt én akkor már eléggé jól tudtam, hogy van. Itt a döntés született meg, hogy elmegyek Izraelbe.

    Mi történt Izraelben?

    Lestoppoltam Jugoszlávián keresztül Athénig, ott felszálltam egy hajóra, amelyre tíz dollárért vettem egy fedélzeti jegyet. Nagyon hosszú volt az út, néztem a delfineket a hajó körül, jól éreztem magam. Nem arra gondoltam folyamatosan, hogy mit fogok csinálni Izraelben. Tudtam, hogy oda kell mennem, mert olyan rabbit, amilyenre szükségem van, nem találok Magyarországon.

    Rabbit kerestél, akárcsak húsz év múlva a Saul fiában… és megtaláltad?

    Megtaláltam. Én tanulni szerettem volna, hiteles emberektől tanulni. Nos, Magyarországon, akit nem pusztítottak el a második világháború alatt, az 56-ban emigrált, tehát semmi esélyem nem volt arra, hogy otthon találjam meg a tanítóimat. Tele voltam kérdésekkel, és a tanítóim szerint jó kérdések voltak. Beköltöztem egy tanítóházba, egy jesivába, és napi 14-16 órát tanultam. Volt mit behozni, hisz ők 3-4 éves korban már elkezdik a gyerekek oktatását. Így töltöttem el ott éveket, és aztán Brooklynban még kettőt.

    Említetted, hogy most nem tanítasz. Akkor mire használod most ezt a tudást?

    Jó pap holtig tanul. Vissza kell térnem újra és újra ugyanazokhoz a szövegekhez, és ásatásokat, feltárásokat kell végeznem bennük. Ugyanabban az órában, lehetőség szerint ugyanazon a helyen újra meg újra vallatnom kell az írást. Ez része annak az állandó tanulási folyamatnak, amely iránt elköteleződtem. A rutin nagyon fontos részét képezi ennek: amint említettem, ugyanaz a napszak, ugyanaz a szoba, ugyanaz az asztal kell, hogy legyen, ahova én leülök tanulni, az írást faggatni. Elmélkedni a Jóisten munkáján, amely körülöttünk látható. Itt Erdélyben különösen az, sokkal, de sokkal közelebb kerülhet itt az ember a Jóistenhez, mert közelebb van a természethez. Ezért is szerettem mindig Erdélybe jönni. Sokszor jártam itt. Ha az Erdélyben töltött napjaimat összeadnám, valószínű, hogy az eddigi szinte ötven évemből egy évet kitennének az erdélyi napok. De nemcsak a természet csodáin kell elmélkedni, hanem a történelemben bekövetkezett dolgokon is. Auschwitz egy olyan izzó pontja az emberiség történetének, amelyhez újra és újra visszatérek. Ez így volt a Saul fia előtt is, így lesz a Saul fia után is.

    Miért?

    Nem jó ez a kérdésfeltevés, hogy miért, mert egyrészt ezzel a Jóistenre hárítjuk a teljes felelősséget. Miért engedte meg az Isten? Nem így kell kérdezni. Van egy Dorothea Zölller nevű evangélikus teológusnő, és amikor azt mondták neki, hogy Isten gyönge volt Auschwitz idején, akkor ő azt válaszolta, hogy Isten gyönge volt, mert nem voltak barátai. Tehát a felelősség megoszlik köztünk és a Jóisten között Auschwitz vonatkozásában. És akkor a természet és a történelem vizsgálatán kívül még ott van egyrészt a Tóra, a tanulás, és másrészt az imádkozás, Isten szolgálata. Ez a szolgálat is kétféle: van a horizontális része, amikor embertársaidon próbálsz meg segíteni, az ő életüket próbálod meg jobbá tenni. Figyelem: nem könnyebbé. Jobbá. És ez az elsődleges kötelessége mindenkinek. Ahogy a próféták is megmondták: senki ne imádkozzon, senki ne böjtöljön, senki ne forduljon Isten felé, amíg a körülötte lévő emberek ínségben vannak. És ilyenkor Isten rovására is, az embert kell választani.

    És ezt te hogyan valósítod meg?

    Emese, ahogyan te is. És mindenki. Nyitott szemmel járok a világban, és próbálok hasznára lenni környezetemnek. Ilyen egyszerű. Ilyen bonyolult. Az ember nem él magának, magában. Társas lény. Zoon politikon. Belehalna, ha nem volnának körülötte társak. És ez a legkülönbözőbb szinteken valósul meg: vannak gyerekeink, vannak barátaink, társaink különböző vállalásainkban, és így tovább. Jézus sem egyedül akarta megvalósítani elképzeléseit. Először körülnézett, és keresett magának 12 társat. Akiket tanított, gyámolított, szeretett.

    Ez történik a Saul fiában is? Az embert választod, akiért megteszel mindent, a lehetetlent is? Egyből meggyőzött a forgatókönyv és elvállaltad a felkérést?

    Nem, óvakodtam a témától, mert akármilyen filmet is forgattak volna eddig a holokausztról, mindegyik giccsbe fulladt vagy hamis, torzított képet festett az akkori történésekről. De nemcsak én ódzkodtam. Mint kiderült, Nemes Jeles László, a film rendezője is ugyanilyen kétségekkel küszködött. Auschwitz elbeszélhetősége felőli kétségeimet aztán legyőzte egy olyan belső kényszerítőerő, amely végül is fölülírta az ellenérveimet.

    Melyek voltak ezek az érvek?

    A legfontosabb az a filmnyelvi kihívás volt, amelyet László leírt nekem. Egy ilyen tárgyú mozi kép-szöveg- és hangvilágát így megcsinálni, mint a László tette, abszolút újdonságnak számított, veszélyes vállalkozásnak, de ugyanakkor az egyetlen lehetséges módozatnak is arra, hogy bevonjuk a nézőt, hogy arra bírjuk rá, jöjjön velünk, tegye meg velünk ezt az utazást. A holokausztról immár bő fél évszázada születnek filmek. Ennyi mozgókép pedig óhatatlanul kialakítja a maga kliséit. Az már a Lászlóval és Erdély Mátyással, a film operatőrével való legelső találkozások alkalmával is egyértelmű volt, hogy gyökeresen szakítanunk kell az ábrázolásmód, a történetmondás ezen bevett sablonjaival. Nyersebb, szigorúbb, minden artisztikumot felfüggesztő, elemi erővel ható filmet szerettünk volna csinálni. Olyat, amit a beleidben érzel. Nem törekedtünk értelmezésre, inkább a lágerlét dologiságából, konkrétumaiból kívántunk megsejtetni valamit. A legfontosabb az volt, hogy a lehető legnagyobb ívben elkerüljük az e filmekre szinte kizárólagosan jellemző beszédhelyzetet: a vallomásosságot. Ódzkodtunk a főhőst lírai alannyá tenni. Semmit nem árulunk el se róla, se a többi szereplőről. Érdektelen, kik voltak ők a bevagonírozásuk előtt. A párbeszédek tehát rövidek, roncsoltak, a monológot, a zenei aláfestést pedig teljes egészében száműzte a forgatókönyv.

    A film vizuális értelemben is eltér a szokványostól.

    László és Matyi úgy gondolták, a táborlakók kiszolgáltatottságát egy kiszolgáltatott, értsd: állandóan jövő-menő, vállon vagy ölben hurcolt kamera tudja a leginkább érzékeltetni. Erdély Matyinak nagyon nehéz dolga volt tehát, hisz akármilyen precízen instruált is László, a tumultusban, lökdösődésben valami mindig másképp alakult a tervezettnél és ilyenkor Matyinak egy pillanat tört része alatt kellett megmentenie a képet. Ezekből a kétségbeesett korrekciókból persze néha jobb, igazibb dolgok születtek, mintha minden tökéletesen sikerült volna. A másik képi elgondolás az volt, hogy a kevesebb több, tehát a horrort, a krematóriumot, a hullákat semmiképp se állítsuk a középpontba. Ne legyenek drámai csendéletek, körömnyomok a gázkamra alacsony betonmennyezetébe vésve, fogkitépő harapófogók, ilyesmi, vasfegyelemmel tapadjunk inkább az arcokra, a történésre, hogy a helyszín borzalmai periférikusan és homályosan tudjanak csak megjelenni.

    Számítottatok erre a sikerre, miután lezárult a forgatási, gyártási folyamat?

    Nem, dehogy. Arra biztos emlékszel, hogy először a berlini fesztivált járta meg a filmünk, senkit nem érdekelt. Berlinnek nem kellett a Saul fia. De aztán jött Cannes és a többi.

    Megváltoztatta az életed?

    Külsőségekben, lehet, de csak ideig-óráig. Nagyon megnőtt az érdeklődés irántam, és a film alkotói iránt, de én aztán rendre minden felkérést visszautasítottam, és mára már nagyrészt eltűntek a holllywoodi producerek az ajánlataikkal. Nem zártam ki a filmet az életemből, de egy ilyen tapasztalat után, nem adhatom magam bármilyen projekthez. Nincs az az összeg, hogy én föltűnjek egy olyan filmben, ami nem mond semmit nekem. A filmkészítés egy ipar. Ilyen értelemben én nem vagyok színész.

    Sokat írtak a kenyérkereső foglalkozásodról. És mindig kicsit bulvárosra sikeredett. De számodra fontos ez a feladat. Hozzá tartozik ahhoz, aki vagy.

    A halottmosás egy szakrális, rituális cselekedet. Tett értéke vetekedik a versírással, a dalszerzéssel, az imádkozással. Nincs egyébként olyan, hogy az ember költő vagy művész. A pillanat van, és a pillanat kihívása, feladata van. Akkor vagy költő, amikor éppen írod a verset, előtte-utána már más vagy. Járókelő az utcán, várakozó a buszmegállóban, apa a gyerekeivel, nem sorolom tovább. A lényeg az, hogy minden percben föl kell tenni a kérdést, miért vagyok itt, mi a dolgom most. És azt el kell végezni. Nincsenek kitüntetett pillanatai az életnek, minden pillanat ugyanolyan fontos. És erről akkor lehet a legjobban elmélkedni, amikor halottmosdatás közben arra gondolsz, hogy vajon a lélek, amely elszállt már a testből, megvalósíthatta-e önmagát akkor, amikor lehetősége volt erre. Ezért mondják, hogy egy órával a halál előtt is érdemes megtérni.

    Névjegy. RÖHRIG GÉZA Kossuth-díjas magyar színész, író, költő, énekes, az Oscar-díjas Saul fia című film főszereplője 1967-ben Budapesten született. Az 1980-as években underground zenészként a betiltott Huckleberry (néha Huckrebelly) punkegyüttes alapítója és frontembere volt. Az ELTE bölcsészkarára, magyar–lengyel szakra járt és fél évig Varsóban is tanult. Amikor hazajött, abbahagyta az egyetemet és Madaras József Eszmélet című ötrészes filmjében ő játszotta József Attila szerepét. Felvették a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, ahol filmrendezőként végzett Szabó István osztályában 1993-ban. Röhrig rendezte a Kispál és a Borz zenekar Ágy, asztal, TV című dalának videoklipjét. Izraelben ismerkedett meg első feleségével, akitől később elvált, de az Amerikai Egyesült Államokba vele együtt költözött ki. 2000-től New Yorkban Bronxban él, ahol a Jewish Theological Seminaryn diplomázott bibliaoktatóként. A haszidizmus követője, dolgozott már óvodában, mint nevelő pedagógus és hitoktatóként is. Eddig megjelent kötetei: Hamvasztókönyv, Fogság, A Rebbe tollatépett papagája, Aschenbuch, Éj, Sziget, Honvágy, Az ember aki a cipőjében hordta gyökereit.
     
    Enmerkar kedveli ezt.
  4. Nagyra értékelem a kitartását és szerénységét.
     
    Enmerkar és Melitta kedveli ezt.

Megosztás