Christopher Adam: Önvédelemre szorulunk.
A 2004-ben alapított online Kanadai Magyar Hírlap március tizenötödike alkalmából Szabad Sajtó-díjat kapott az MSZP Szabad Sajtó Alapítványától.
A főszerkesztő azt mondja: a politika annyira durvává tette és megosztotta a kinti közéletet, hogy egy kanadai magyar plébános szerint ők az ördögöt szolgálják, és imádkozik azért, hogy végre kitépjék a nyelvüket.
– Olvasom, hogy durva politikai adok-kapok, anyázás, hazaárulózás dívik a kanadai magyarok között – akár egy kis Magyarország.
– A magyar állam jó ideje aktív szerepet vállal a magyar közösség belső diskurzusában, a nagykövetség konkrétan pártpolitizál. Néhány éve az akkori nagykövet, Pordány László újévi beszédében azt találta mondani: Kanadában is harcolni kell a nemzetellenes erők ellen, majd listázta, mely városokban találhatók ezek. A kinti magyarság kicsi, körülbelül háromszázezer fő, ebből pár tízezren vesznek részt a közösség munkájában. Akit politikai nézetei miatt kiközösítenek és hazaárulónak, nemzetellenesnek titulálnak, az elveszíti a barátait, az ismerőseit, akár a családtagjait. A nagynénémet pár éve a halálos ágyán zaklatták és félemlítették meg amiatt, hogy felléptem a nagykövetség elfogult pártpolitizálása ellen.
Fotó: Kovalovszky Dániel
– Kopírozzák az óhazai közéletet?
– Importálják a kormány stratégiáját. A Kőrösi Csoma Sándor Programban például több tucat magyarországi ösztöndíjas került a nyíltan fideszes Kanadai Magyarok Országos Szövetségéhez. A magyar kormány nemzetközi bírálat alatt áll, ezért fokozottan támaszkodik a diaszpórára, remélve, hogy az ilyen közösségek lobbiznak az anyaország politikai vezetése mellett.
– Mikor durvult el a helyzet?
– Megosztottság mindig is volt. A magyar állam a kommunizmus idején sok informátort, kémet küldött Kanadába, az amúgy aktívan politizáló közösségbe. Szerencsére a kilencvenes évektől a mindennapi életben már nem a politika játszotta a főszerepet, ám 2010 után megint minden megváltozott: létrejött a kanadai magyar politikai ernyőszervezet, amely a kormány politikáját hivatott képviselni.
– Nagy visszhangja volt, amikor Oláh Lajos, a követség egyik diplomatája egy önök által szervezett egyetemi rendezvényen „megvédte” a magyar kormányt. Az esemény után Göllner András kinti professzor azt nyilatkozta: „Orbán Viktor sajnos rengeteg kanadai magyart meghülyített, mára nincs demokrácia, szólásszabadság és vita a kanadai magyar diaszpórában. Egyívású módszerrel működik a szervezett magyar kolónia. Aki nem azt fújja, amit Orbán Viktor, az ki van zárva a közéletből.”
Rengeteg cikket kapunk Magyarországról, a szerzők kilencven százaléka azt kéri, név nélkül publikáljuk az írásait. Ez Kanadából nézve érthetetlen.
Durva a helyzet. A politikailag „egyívású” kifejezés amúgy Pordány László nagykövettől származik, szerinte ilyen a kanadai magyarság. Miközben sosem volt az. Pordány nyilván azt akarta jelezni: aki másképp gondolkodik, azt kiveti magából a közösség. Ugyanis nem tehetik meg, hogy betiltják a lapunkat, de azt igen, hogy szólnak az ismerőseiknek, lekötelezettjeiknek: ne üljenek le vitázni velünk.
Mert ez esetben szegregálódunk, úgy tűnik, mintha a peremről kiabálnánk befelé, és előbb-utóbb a közösség nem hallja a hangunkat, csak azt, amit rólunk beszélnek. Rólam például azt mondják, hogy vörös pelenkában születtem és hazaáruló vagyok.
Vörös pelenkában? Ez a kommunista szinonimája Kanadában?
Úgy valahogy. És ha egy nagykövet állít ilyen badarságot, annak súlya van, az emberek azt gondolják: csak van ebben valami.
A magyarországi sajtóhelyzetet ismeri?
Képben vagyok. Erős az öncenzúra: nem a kormány számolja fel a sajtószabadságot, hanem maga az újságíró, a blogger, aki önként befogja a száját. Mi kint ugyan merünk beszélni, de ezzel azt is vállaltuk: nem lehetünk tagjai a közösségnek és nem vehetünk részt a rendezvényeken.
Talán nem engedik be?
Meghívót ugyan kapok, de felhívnak, hogy különteremben leszek, és másnak ne is szóljak. Göllner András barátom nemrégiben nem mehetett el egy emléktábla-avatásra, mert a szervező telefonon azt mondta neki:„Sajnos most nem alkalmas.” Korábban teljesen más alapon működött a közösség. Én minden héten tanítottam a magyar iskolában, aktív tagja voltam az egyházi életnek.
A Kanadai Magyarok Országos Szövetségének megalakulásával és a követség unortodox diplomáciájával változott meg minden. Az egyik félelmetes megnyilvánulás épp most karácsonykor történt. A szövetség lapjában Bárdossy László egykori Horthy-miniszter szavaival kívántak boldog karácsonyt. És azt írták: Németország számára a legnagyobb teher Izrael. Nyílt zsidózással kívántak szép ünnepet.
Azért ön is erősen fogalmaz: „Érdemes lesz Ottawában és másutt is jól átgondolni, hogy mire iratkozunk fel, amikor útlevélhez és magyar állampolgársághoz folyamodunk, és amikor az Orbán-rendszer Kanadába kihelyezett antiszemita és szélsőjobboldali diplomatái előtt teszünk esküt a kétharmad morális szarhalmazára.”Kanadában a magyarhoz képest kisebb közösségben még megosztottabb a diskurzus. Ha ennek a retorikának nem lennének magas rangú támogatói, nem jutottunk volna idáig. Mi pedig önvédelemre szorulunk, a kanadai magyar médiában sehol máshol nem tudunk megjelenni. Amolyan aktivista újságírást folytatunk.
A helyzet hasonlít a magyar állapotokhoz: van ugyan független hang, mégis nehéz annak maradni. Rengeteg cikket kapunk Magyarországról, a szerzők kilencven százaléka azt kéri, név nélkül publikáljuk az írásait. Ez Kanadából nézve érthetetlen. Ott az angol és francia közösségben nincs ilyen félelem. Egyetemi oktatóként én sem aggódom, hogy elveszítem az állásom. De amint átlépek a magyar közösségbe, az érzés előjön, felerősödik.
Az MSZP alapítványa által önöknek ítélt Szabad Sajtó-díj politikailag megbélyegezheti önöket.
A díjat olyanok is megkapták, akik bírálták a pártot. Én intellektuális sivatagnak neveztem a baloldalt. Ez előfordulhatott volna a Fidesz–KDNP-nél? Ennél kevesebbért is persona non grata lehet ott valaki. Külföldről nézve az látszik, szabad a magyar sajtó, sokféle újság van.
Csak épp azt nem látják, milyen következményei vannak, ha valaki a kormány ellen beszél. Kanadában is vannak jobb- és baloldali újságok, amelyek konzervatív vagy liberális megközelítéssel írnak egy-egy témáról. De tudják kritizálni a saját oldalukat is, gyakran meg is teszik. A pártlapok ideje rég lejárt.
A jobboldal önöket is pártlapnak tekinti.
Sokszor kezdeményeztünk párbeszédet a másik oldallal, hiába. Talán azt hiszik, azzal legitimálnának minket. Orbán Viktor láthatatlan ellenséggel küzd. Ha kiderül, hogy az ellenfélnek is van arca, és nem maga az ördög, hanem gondolkodó ember, az nem férne bele az elképzelésekbe.
Ez a médiában és a diaszpórában is így van. Csak épp az a következménye, hogy egy kanadai magyar plébános azt mondja rólunk: az ördögöt szolgáljuk, és imádkoznak azért, hogy végre kitépjék a nyelvünket. És ezt el is hiszik nekik. Ez történik, ha egy diplomata háborút hirdet ellenünk azért, hogy „leszámoljon a nemzetellenes erőkkel”. Az emberek pedig azt érzik: a magyarságuk kerül veszélybe miattunk. Nonszensz.
168ora Lampé Ágnes
A 2004-ben alapított online Kanadai Magyar Hírlap március tizenötödike alkalmából Szabad Sajtó-díjat kapott az MSZP Szabad Sajtó Alapítványától.
A főszerkesztő azt mondja: a politika annyira durvává tette és megosztotta a kinti közéletet, hogy egy kanadai magyar plébános szerint ők az ördögöt szolgálják, és imádkozik azért, hogy végre kitépjék a nyelvüket.
– Olvasom, hogy durva politikai adok-kapok, anyázás, hazaárulózás dívik a kanadai magyarok között – akár egy kis Magyarország.
– A magyar állam jó ideje aktív szerepet vállal a magyar közösség belső diskurzusában, a nagykövetség konkrétan pártpolitizál. Néhány éve az akkori nagykövet, Pordány László újévi beszédében azt találta mondani: Kanadában is harcolni kell a nemzetellenes erők ellen, majd listázta, mely városokban találhatók ezek. A kinti magyarság kicsi, körülbelül háromszázezer fő, ebből pár tízezren vesznek részt a közösség munkájában. Akit politikai nézetei miatt kiközösítenek és hazaárulónak, nemzetellenesnek titulálnak, az elveszíti a barátait, az ismerőseit, akár a családtagjait. A nagynénémet pár éve a halálos ágyán zaklatták és félemlítették meg amiatt, hogy felléptem a nagykövetség elfogult pártpolitizálása ellen.
Fotó: Kovalovszky Dániel
– Kopírozzák az óhazai közéletet?
– Importálják a kormány stratégiáját. A Kőrösi Csoma Sándor Programban például több tucat magyarországi ösztöndíjas került a nyíltan fideszes Kanadai Magyarok Országos Szövetségéhez. A magyar kormány nemzetközi bírálat alatt áll, ezért fokozottan támaszkodik a diaszpórára, remélve, hogy az ilyen közösségek lobbiznak az anyaország politikai vezetése mellett.
– Mikor durvult el a helyzet?
– Megosztottság mindig is volt. A magyar állam a kommunizmus idején sok informátort, kémet küldött Kanadába, az amúgy aktívan politizáló közösségbe. Szerencsére a kilencvenes évektől a mindennapi életben már nem a politika játszotta a főszerepet, ám 2010 után megint minden megváltozott: létrejött a kanadai magyar politikai ernyőszervezet, amely a kormány politikáját hivatott képviselni.
– Nagy visszhangja volt, amikor Oláh Lajos, a követség egyik diplomatája egy önök által szervezett egyetemi rendezvényen „megvédte” a magyar kormányt. Az esemény után Göllner András kinti professzor azt nyilatkozta: „Orbán Viktor sajnos rengeteg kanadai magyart meghülyített, mára nincs demokrácia, szólásszabadság és vita a kanadai magyar diaszpórában. Egyívású módszerrel működik a szervezett magyar kolónia. Aki nem azt fújja, amit Orbán Viktor, az ki van zárva a közéletből.”
Rengeteg cikket kapunk Magyarországról, a szerzők kilencven százaléka azt kéri, név nélkül publikáljuk az írásait. Ez Kanadából nézve érthetetlen.
Durva a helyzet. A politikailag „egyívású” kifejezés amúgy Pordány László nagykövettől származik, szerinte ilyen a kanadai magyarság. Miközben sosem volt az. Pordány nyilván azt akarta jelezni: aki másképp gondolkodik, azt kiveti magából a közösség. Ugyanis nem tehetik meg, hogy betiltják a lapunkat, de azt igen, hogy szólnak az ismerőseiknek, lekötelezettjeiknek: ne üljenek le vitázni velünk.
Mert ez esetben szegregálódunk, úgy tűnik, mintha a peremről kiabálnánk befelé, és előbb-utóbb a közösség nem hallja a hangunkat, csak azt, amit rólunk beszélnek. Rólam például azt mondják, hogy vörös pelenkában születtem és hazaáruló vagyok.
Vörös pelenkában? Ez a kommunista szinonimája Kanadában?
Úgy valahogy. És ha egy nagykövet állít ilyen badarságot, annak súlya van, az emberek azt gondolják: csak van ebben valami.
A magyarországi sajtóhelyzetet ismeri?
Képben vagyok. Erős az öncenzúra: nem a kormány számolja fel a sajtószabadságot, hanem maga az újságíró, a blogger, aki önként befogja a száját. Mi kint ugyan merünk beszélni, de ezzel azt is vállaltuk: nem lehetünk tagjai a közösségnek és nem vehetünk részt a rendezvényeken.
Talán nem engedik be?
Meghívót ugyan kapok, de felhívnak, hogy különteremben leszek, és másnak ne is szóljak. Göllner András barátom nemrégiben nem mehetett el egy emléktábla-avatásra, mert a szervező telefonon azt mondta neki:„Sajnos most nem alkalmas.” Korábban teljesen más alapon működött a közösség. Én minden héten tanítottam a magyar iskolában, aktív tagja voltam az egyházi életnek.
A Kanadai Magyarok Országos Szövetségének megalakulásával és a követség unortodox diplomáciájával változott meg minden. Az egyik félelmetes megnyilvánulás épp most karácsonykor történt. A szövetség lapjában Bárdossy László egykori Horthy-miniszter szavaival kívántak boldog karácsonyt. És azt írták: Németország számára a legnagyobb teher Izrael. Nyílt zsidózással kívántak szép ünnepet.
Azért ön is erősen fogalmaz: „Érdemes lesz Ottawában és másutt is jól átgondolni, hogy mire iratkozunk fel, amikor útlevélhez és magyar állampolgársághoz folyamodunk, és amikor az Orbán-rendszer Kanadába kihelyezett antiszemita és szélsőjobboldali diplomatái előtt teszünk esküt a kétharmad morális szarhalmazára.”Kanadában a magyarhoz képest kisebb közösségben még megosztottabb a diskurzus. Ha ennek a retorikának nem lennének magas rangú támogatói, nem jutottunk volna idáig. Mi pedig önvédelemre szorulunk, a kanadai magyar médiában sehol máshol nem tudunk megjelenni. Amolyan aktivista újságírást folytatunk.
A helyzet hasonlít a magyar állapotokhoz: van ugyan független hang, mégis nehéz annak maradni. Rengeteg cikket kapunk Magyarországról, a szerzők kilencven százaléka azt kéri, név nélkül publikáljuk az írásait. Ez Kanadából nézve érthetetlen. Ott az angol és francia közösségben nincs ilyen félelem. Egyetemi oktatóként én sem aggódom, hogy elveszítem az állásom. De amint átlépek a magyar közösségbe, az érzés előjön, felerősödik.
Az MSZP alapítványa által önöknek ítélt Szabad Sajtó-díj politikailag megbélyegezheti önöket.
A díjat olyanok is megkapták, akik bírálták a pártot. Én intellektuális sivatagnak neveztem a baloldalt. Ez előfordulhatott volna a Fidesz–KDNP-nél? Ennél kevesebbért is persona non grata lehet ott valaki. Külföldről nézve az látszik, szabad a magyar sajtó, sokféle újság van.
Csak épp azt nem látják, milyen következményei vannak, ha valaki a kormány ellen beszél. Kanadában is vannak jobb- és baloldali újságok, amelyek konzervatív vagy liberális megközelítéssel írnak egy-egy témáról. De tudják kritizálni a saját oldalukat is, gyakran meg is teszik. A pártlapok ideje rég lejárt.
A jobboldal önöket is pártlapnak tekinti.
Sokszor kezdeményeztünk párbeszédet a másik oldallal, hiába. Talán azt hiszik, azzal legitimálnának minket. Orbán Viktor láthatatlan ellenséggel küzd. Ha kiderül, hogy az ellenfélnek is van arca, és nem maga az ördög, hanem gondolkodó ember, az nem férne bele az elképzelésekbe.
Ez a médiában és a diaszpórában is így van. Csak épp az a következménye, hogy egy kanadai magyar plébános azt mondja rólunk: az ördögöt szolgáljuk, és imádkoznak azért, hogy végre kitépjék a nyelvünket. És ezt el is hiszik nekik. Ez történik, ha egy diplomata háborút hirdet ellenünk azért, hogy „leszámoljon a nemzetellenes erőkkel”. Az emberek pedig azt érzik: a magyarságuk kerül veszélybe miattunk. Nonszensz.
168ora Lampé Ágnes
