Szanté meseháza

~~*Szanté meseháza*~~~

Picurkák!
Megnyílt Szanté-papa meseháza,
minden gyerek előtt nyitva állva,
Várok Kicsiket és Nagyokat,
igazat és szépet mondókat.
Első mesém kicsinek és felnőttnek szól,
várok sok-sok mesemomdót!

EGÉRKÉRDÉS

Egyszer régen, messzi földön ahonnan csak ritkán jönnek hírek, született egy kisegér.
Az egér lassan nőtt, cseperedett, mígnem egyszer csak bátran a mamája elé állt, és
feltette a kérdést: - Mama mondd, minek születtem én meg egyáltalán?
A mama öreg volt már ekkor, így nagyot sóhajtott, és levette a szemüvegét. Fárasztotta
kicsit a csemete kíváncsisága. Azért persze nem hagyta válasz nélkül a kérdést.
- Hogy jut ilyesmi az eszedbe, kicsim? - csóválta meg a fejét. - Megszülettél, és kész.
- Nem úgy van az, mama. - erősködött a kisegér. - A fák is megnőnek, aztán termést hoznak,
és abból megint fa lehet. Ok sohasem tudják megkérdezni, hogy miért ültették őket,
de lehet, hogy azért nem kérdezik meg, mert tudják. De én nem tudom, mama. Biztos, hogy
csak az a dolgom, hogy egyem a magot, meg a mindenféle jót, aztán a nap végén aludni menjek?
Csak ennyi?
A mamaegér felnevetett.
- Csak ennyi? És amikor el kell futni a macska elol? Meg fogat kell mosni? Az semmi?
- Na jó. - duzzogott az egérpalánta. - De úgy érzem, hogy ez még mindig kevés.
Mi van utána?
- Miután már úgy mosod a fogad, ahogy senki más, és úgy szaladsz, mint semmilyen
más egér sem, akkor már csak egy dolgod van, hogy megtaníts más egereket is egérnek lenni.
De csak akkor. Amikor már te nem lehetsz egerebb, annak minden velejárójával együtt.
A kisegér még türelmetlenebb lett.
- És ez mikor jön el, mama?
A mama elmosolyodott.
- Mikor, kedvesem? Amikor egy ilyen csöpp, mint te vagy most eléd áll majd, és megkérdi:
"Mondd, minek születtem én meg egyáltalán?"

Szép napot Kicsikéim!

~~~*Szanté meseháza*~~

Mátyás király meg az öreg ember

Egyszer Mátyás király nagy urakkal járta az országot. Kedves volt mindenkihez, nem nézte, ki-mi, megszólított mindenkit. Megszólított egy öreg embert is. Az öreg valamikor a katonája volt. Egy-két szó után rögtön rá is ismert, mert Mátyás király megismerte esztendők múlva is, hogy ki szolgált nála.
- Tisztességben, öreg! - mondta a király.
- Köszönöm az asszonynak! - felelte az öreg.
- Hány pénzért dolgozol? - kérdezte a király.
- Hatért! - felelte rá az öreg.
- Hányból élsz?
- Kettőből!
- Hát négyet hova teszel?
- A sárba dobom!
- Hány még a harminckettő?
- Már csak tizenkettő!
- Meg tudnád-e fejni a bakkecskét?
- Meg én!
Az urak csak bámultak. Egy szót se értettek ebből a beszédből. Látta ezt a király, s nevetve még azt mondta:
- Míg a képemet meg nem látod, addig meg ne magyarázd senkinek!
Azzal a király továbbment. Az urak utána. Rögtön tudakolni kezdték:
- Mi szót váltott fenséged ezzel az öreg paraszttal? Nem értjük!
Felelt Mátyás király:
- Találjátok ki. Aki kitalálja, nagy jutalmat kap!
Az urak gondolkodtak, de hasztalan! Erre gyorsan visszamentek az öreghez. Körülvették, kérték, unszolták, hogy magyarázza meg azokat a kérdéseket.
- Addig nem mondhatok semmit, míg a király képét nem látom - mondta az öreg.
- Hol? Milyen képét? - kérdezték az urak.
- Ami az aranypénzen van kinyomva - mondta az öreg.
Megállapodtak tíz aranyban.
Az öreg most már elkezdte a magyarázatot.
- "Tisztességben, öreg!" - ez azt jelenti, hogy az asszony mossa rám a ruhát. Márpedig a tiszta ruha tisztesség, azért vagyok tisztességes. S ezért mondtam, hogy köszönöm az asszonynak.
- De miért dobod a pénzt a sárba? A hat közül négyet? - kérdezték az urak.
- Hat pénzt keresek. Kettőből magam élek, négyet a fiamra költök, az pedig annyi, mintha a sárba dobnám! - felelte az öreg.
- Hát az mit jelent: "Hány még a harminckettő?"
- Megmondom tíz aranyért!
Leolvasták az öregnek az urak azt a tíz aranyat is.
- Legénykoromban harminckét fogam volt, de most már csak tizenkettő van, ez azt jelenti - felelte nevetve az öreg.
Már csak egy kérdés volt hátra. Az urak azért se sajnálták a tíz aranyat.
- Hát az mit jelent, hogy "a bakkecskéket hogyan fejed meg?"
- Az azt, ahogyan most az urakat megfejtem!



Szép napot Kicsikéim!

~~~*Szanté meseháza*~~
Picurkák!
Csúnya idő van kint, hideg és még ráadásul szmog is van. Tudjátok a
szmog olyan füstféle, amit a kémények, az autók és gyárak fújnak ki.
Ha nem fúj a Szél Úrfi akkor ez a sok füst itt marad és mi meg köhögünk
és tüsszögünk. Úgyhogy ma elmarad a séta, inkább mesélek Nektek.
Vidám napot Kicsikéim!

Mese a katica bogárról és a galambról

Élt valahol, nem is olyan régen egy hatpettyes katicabogár. A katicabogárnak nem voltak barátai, mert sose ment a többiek közé, annyira szégyellte, hogy neki csak hat pettye van. Még gyerekkorában volt egy álma, amiben persze a pettyét kereste, és egy angyal azt súgta, a Csúcson megtalálja. Azóta a katica semmi mást nem csinált, csak mászkált fel-le a fűszálakon, hátha valamelyik csúcsán megleli a hetedik pettyét. Régebben még néha odamentek a többiek is segíteni neki, de miután a katica csúnyán elzavarta őket, inkább felé se néztek.
Ugyanebben az udvarban, a Rozmaring utca három szám alatt lakott az egyszárnyú galamb. Ő mindig csak azt álmodta, hogy a többiekkel repül messzi földekre magokat csipegetni. Csakhogy azzal az egy szárnyával annyira lassú volt, hogy nem vitték sehová. Hiába könyörgött a galambfőnöknek, az rá se tojt. Reggelente kirepültek, és huss, már el is tűntek a házak fölött. Csak délután keveredtek elő, amikor a galamb már szanaszét unatkozta magát.
A galamb egyetlen szórakozása a Rozmaring utcában az volt, hogy a katicát figyelte. Próbálta kitalálni, mit mászkál folyton, egyszer le is szólt neki:
- Hát, te mit csinálsz ott?
- Semmi közöd hozzá! - mordult rá a katica
- Titok?
- Az!
- Pedig nekem igazán elmondhatnád, úgysem beszélek senkivel.
Erre a katica felkapta a fejét.
- Az hogy lehet?
- Úgy, hogy én egész nap itt ülök egyedül, míg a többiek odafent repkednek.
- És te miért nem mész velük?
- Hát nem látod? Vagy olyan kicsi a szemed? Azért, mert csak egy szárnyam van! - mondta dühösen a galamb, és majdnem elsírta magát.
Katica még senkit nem látott ilyen állapotban. Csak vidám, gondtalan hétpettyes katicákkal találkozott, fogalma sem volt, mit kell mondani ilyenkor. Jobb híján, hogy vigasztalja a galambot, elmesélte neki a saját történetét. És azt, hogy mennyire magányossá tette a tehetetlenség.
Galamb ezen teljesen ledöbbent. Egy nyavalyás petty miatt ekkora cirkuszt csinálni! Elhatározta, hogy megmutatja katicának, igenis, így is érnek annyit, mint más. Egyúttal megígérte neki, hogy segít megkeresni a pettyét.
Amikor délután a csapat visszatért, a galamb odasomfordált a főnökhöz:
- Főnök, miért repültök mindig olyan messzire?
- Mert a szüleink arra tanítottak bennünket, hogy tágas a világ, és tele van jobbnál-jobb magvas helyekkel.
- De hát, a cinke azt mondta, hogy itt a szomszéd mezőn ugyanazok a magok vannak, mint amikkel ti hazajöttök!
- Azt nem tudom, arra még nem jártam... - válaszolta a galambfőnök, és ugyan nem mutatta, de ezen a lehetőségen elgondolkozott.
- Pedig így van! És ha így van, akkor meg minek fárasztjátok magatokat? Reggel kényelmesen átszállnátok a szomszéd rétre, és ott szépen, kis körökben repkedhetnétek. Ebéd után még haza is ugorhatnátok sziesztázni! - győzködte a galamb a főnököt, nem minden hátsó szándék nélkül.
- Ezt majd még megtárgyaljuk a tanáccsal - zárta le a témát a főnök, mert kezdte idegesíteni, hogy egy ilyen kis félszárnyú mitugrálsz ad tanácsokat neki.
- Pedig ha csak ide mennétek, akkor engem is magatokkal vihetnétek! Beállnék középre, és akkor nekem csak egészen kicsi köröket kéne tennem!
A galambfőnök hallani sem akart a dologról, méghogy csak ide repülni, amikor ők ennél sokkal többre is képesek! Ám az egyszárnyú galamb mamája meghallotta őket, és az esti tanácsülésen szóba hozta fia kérését. Amikor látta, hogy mindenki tiltakozik, felvetette, hogy nemsokára lesz a fia születésnapja, legalább ebből az alkalomból kivételt tehetnének, és megnézhetnék azt a szomszédos mezőt. És mivel a galamboknak jó szívük van, beleegyeztek.
Azon a reggelen az egyszárnyú galamb már egy órával a kakas előtt felkelt, hogy bemelegítsen a nagy útra. Évek óta ki sem mozdult a kertből, az az egy szárnya is teljesen elgémberedett, be kellett járatnia egy kicsit. Induláskor ott állt a sor elején, és amikor a főnök elkiáltotta magát, hogy Indulás!, az egyszárnyú galamb volt az első, aki felrepült. De el sem érték az utazómagasságot, már csúnyán lemaradt. Már megint egyedül!, szipogott a galamb, és azon gondolkozott, hogy inkább visszafordul, hagyja az egészet a csudába, amikor eszébe jutott a katica, akinek meg akarta mutatni, hogy ők is lehetnek Nemakárkik.
Összeszedte minden erejét, és dupla sebességre kapcsolt. Mire utolérte a többieket, azok már elégedetten szálldostak a rét felett. Mert a rét, amit addig egyetlen galamb se látogatott, mert olyan közel volt, csak úgy roskadozott a zsíros magvaktól. A galamb befurakodott a kör közepére, és ahogy eltervezte, szép kis ívben szállt, szállt, szállt, körbe, körbe, és még most is szállna, ha egyszercsak ott a kör közepén, a tükörsima égen nem látott volna meg valami furcsa mintázatú galambtollat lebegni. Csőrébe kapta, hogy szemügyre vegye, és mit látott a tollba akadva? A katica pettyét! Annyira megörült neki, hogy zuhanórepülésben azonnal visszasietett a katicához.
- Szia, katica! Mit csinálsz? - kérdezte.
- Szerinted?! - förmedt rá a katica.
- És ha lenne egy kívánságod, mi lenne az?- incselkedett vele a galamb.
- Szerinted? - kérdezte a katica, de meg sem állt, csak rótta az utat a fűszálon, épp felfelé.
- Akkor gyere, mutatok valamit!
A katica durcásan odament a galambhoz, aki kinyitotta csőrét, hogy megmutassa, mit talált. De egy huncut kis szellő épp arra járt, hopp, felkapta a tollat, pettyel együtt, és már szaladt is vele. A katica és a galamb egyszerre pattant fel, hogy a szellő nyomába eredjen. De nem addig repültek, míg meg nem haltak, csak a ház sarkáig, ahol Rozi kutya hosszú nyelvére tapadva meg is találták a pettyet. A galamb lekapta onnan, és azon nyomban, úgy nyálasan, rátapasztotta a katica hátára. Nem pont oda, ahová kellett volna, de sebaj, gondolta a galamb, legalább felismerem a többiek közt az én katicámat.
A katica azóta csak azért mászkál a fűszálakon, hogy mindenki láthassa a hét szép pettyét. A galamb pedig ma is átjár a szomszédos mezőre, onnan integet a fél szárnyával a hétpettyes katicabogárnak.


Szép napot Kicsikéim!

~~*Szanté meseháza*~~~

Picurkák! Ma egy számomra nagyon kedves kis állatkáról mesélek.

Tüsi a sündisznó

Tüsi kedves és bátor sündisznó, hosszúkás orra fekete gombban végződik. Azért nevezték el Tüsinek, mert hátát, nyakát, a fejét és a szeme alatt az arcát mindenhol tüskék borítják. Egy odúban él, egy csodálatos fa alatt, az erdőben.
Az alatt a fa alatt lakik egy üregben a Tapsifüles házaspár is, a két barna nyuszi.
A félelmetes Zsozsó, a vadászkutya gyakran kergeti meg Tapsifüleséket, akik lélekszakadva rohannak hazáig. Ilyenkor Tüsi nagyon bátran viselkedik, összegömbölyödik, kimereszti tüskéit és eltorlaszolja barátai ajtaját.
A Félelmetes Zsozsó leszegett fejjel közeledik, ki akarja ásni a nyuszikat. Nem nehéz, elég ha kitartóan kapar... Az első mozdulatra azonban nyüszítve vonul vissza, az orra csupa tüske!
Amint viszatér a nyugalom, Tapsifülesék előjönnek az üregből, és köszönetképpen egy szép nagy almát ajándékoznak Tüsinek.
Egyszer Tapsifülesék elmesélték Tüsinek, honnan származnak az almák.
- Az erdőn túl - mondták -, nem messze a várostól, vannak gyümölcsösök, ahol a földön hagyják a lepottyant almát, annyi van belőlük, amennyit csak akarsz...
Tüsi elindult, hogy ő maga is szerezzen almát...
Találkozik egy őzikével, aki szelíden megszólítja:
- Hová igyekszel, kicsi tüskés sünike?
- A városba megyek almáért - feleli Tüsi.
- A városban nem terem alma - mondja az őzike -, de az erdőn túl bőven találsz a gyümölcsösben.
- Tudom - feleli Tüsi-, de mégiscsak a város felé kell menni.
Ezzel halad tovább. Egyszer csak megpillant két mókust, amint kézen fogva lépegetnek. Hirtelen feltűnik a félelmetes Zsozsó, meglátja az őzet, és dühödten ugat. Az őzike menekül. Az egyik mókus elereszti az öccse kezét és felszalad egy fára. Egyedül hagyja szegényt, a félelemtől reszkető kicsit.
Tüsi észreveszi a megrettent mókust. Finoman a mancsai közé veszi és kimereszti tüskéit. Éppen ideje volt! A félelmetes Zsozsó elszáguld az őz után.
Miután a kutya eltávolodik, a mókus fellélegzik!
- Köszönöm, uram... A nevem Diótörő.
- Engem Tüsinek hívnak - mondja a süni. - Látod a tüskéimet?... Miért nem menekültél, mint a testvéred?
- Fáj a szemem - mondja a mókus. - Nem látok Jól. Éppen a Doktorhoz igyekeztünk a bátyámmal.
- Ki az a doktor?
- Egy állatorvos, nagyon kedves, és szereti a bátyámat - mondja Diótörő. - Meggyógyítja az erdő minden állatát, ha beteg.
eközben a másik mókus lemászott a fáról.
- Köszönjük Tüsi Úr! - mondja. - Megmentette az öcsémet. Ha egyszer véletlenül ápolásra lenne azüksége, magát is szívesen elviszem a Doktorhot.
- Köszönöm, sohasem lehet tudni.
Aztán a két mókus egyszerre kérdezi:
- Hová igyekszel, kedves kicsi süni?
- A városba megyek almáért - feleli Tüsi.
- A köveken nem nő alma - mondják Diótörőék -, de bőven találhatsz az erdőn túl, a gyümölcsösben.
- Tudom - mondja Tüsi -,de mégis csak a város felé kell menni.
Ezzel mosolyogva indul tovább...
Elérkezik egy gyümölcsösbe, és rengeteg gyönyörű almát talál, meg egy sünilányt, aki kedvére falatozik.
- Jó napot, süni, mit keresel itt? - kérdezi.
- Almát - feleli Tüsi.
- Vegyél, amennyit csak akarsz - mondja a sünilány. - Aztán megmutatom a házamat, itt van nem messze... Engem Böskének hívnak. És téged?
Tüsi elbeszélget Böskével. Hirtelen eltűnik egy lyukban, ami eddig nem látszott a fűben. Pont az orrára esik a ház pincéjében, és ordítani kezd, ahogy csak a torkán kifér.
Böske, aki jól ismeri a pincét, Tüsi segítségére siet. Nehezen tudja kihúzni, mert nagyon vérzik az orra és olyan gyenge, hogy majd elájul.
- Mit csináljunk? - tanakodik a süni lány.
- Van két barátom, akik ismernek egy embert az erdőben. Minden beteg állat őhozzá megy, mindenkit meg tud gyógyítani - mondja Tüsi. - Kérjük meg őket, hogy vezessenek oda.
- Elkísérlek - mondja Böske.
Megérkeznek Diótörőék fájához.
- Csupa vér az orrod, mi történt, kis sündisznó? - kérdezik a mókusok.
- Menjünk a Doktorhoz - feleli Tüsi orrhangon, mintha náthás lenne. - Megmutatjátok az utat?
- Hát persze - feleli a kis Diótörő.
Diótörő már remekül lát, teljesen meggyógyult a szeme.
- Elkísérem Tüsit és Böskét a nagyon kedves, nagyon okos emberhez.
A Doktor már messziről észreveszi őket:
- Szervusz Diótörő, újabb beteget hozol nekem?
- Igen - feleli Diótörő. - Ő Tüsi. Nagyon fáj az orra!
- Nézzük csak! - mondja a Doktor, és megvizsgálja Tüsi orrát. - Szegény Tüsim, ez aztán jól eltörött. El kell altassalak, hogy megoperáljam az orrodat, különben nem fogsz levegőt kapni.
- Úgy is kicsit nagy az orrom - mondja Tüsi. - Nem számít.
- Vágja le a haját is - kéri Böske. Túl hosszú, belelóg a szemébe.
Így is lett. Tüsi alig érzett fájdalmat, a Doktor pedig a műtét után megitatta finom tejjel. Böske mellette maradt, és Diótörőék is meglátogatták. Mikor leveszik a kötést, olyan szép kis orrot és olyan csinos frizurát pillantanak meg, hogy alig ismernek rá.
- Mindenkinek nagyon köszönöm - mondja Tüsi udvariasan.
- Milyen szép vagy - dicséri a sünilány.
-Mi történt Tapsifülesékkel, amíg távol voltam? - kérdezi Tüsi a barátait.
- ó, hat kisnyuszijuk született! - mesélik nevetve Diótörőék.
- Menjünk, nézzük meg őket! - hívja Tüsi Böskét. - A szomszédban laknak.
A süni és a sünilány együtt indul Tapsifülesékhez.
- Ki az? - szól ki Tapsifüles mama.
- Nem lehet, hogy Tüsi jött? - érdeklődik Tapsifüles papa.
- Igen, én vagyok az, Tüsi. Csak útközben, ahogy almát kerestem összetörtem az orromat, meg a hajamat is levágták...
- Milyen csinos vagy! - mondják Tapsifüleék... - Gyertek, nézzétek meg agyerekeinket!
Tüsi Bemutatja barátnőjét, Böskét, aztán leülnek Tapsifüleséknél és elmesélik a történetet.
Az üregből kifelé Tüsi azt mondja Böskének:
- Nagyon köszönöm, hogy megvigasztaltál, és segítettél, amikor beteg voltam. Most gyere el hozzám, jól megvacsorázunk együtt.
Ahogy belépnek Tüsi odújába, látják, hogy Tapsifülesék telerakták csodaszép almákkal.


Szép napot Kicsikéim!

Picurkák!
Farsang ideje van és ilyenkor nagy mulatságokat rendeznek sok fele.
Nálatok is biztos lesz az oviban vagy a suliban, én is voltam egy bálban.
"Bolond - bálban jártam az este,
a szamárral táncolt a kecske.
Három majom húzta a nótát,
vasvillával ettek szamócát.
Be is csípett egy-két legényke,
lisztes-zsákot húztak a pékre,
hordón lovagolt egy bohóc ott,
két füles dinnyével golyózott.
Nyúlfi elől iszkolt a róka,
fején árvalányhaj paróka,
víg paprikajancsi dobolt rám!
Ilyen volt a híres bolond - bál!"

Ha ki mentek vigyázzatok, mert nagyon csúszik az út.
Vidám napot Kicsikéim!

Picurkák!
Hűvös az idő és nálunk még az eső is esik, ezért most inkább maradjunk
bent a meleg szobában és olvassunk mesét, verset.
Szép napot Kicsikéim!
"Egyszer egy szamár gondolt egyet,
megtanulta az egyszeregyet.
Annyira megtetszett ez neki,
meg is próbált tovább tanulni.

Bemagolta a szorzótáblát,
és hogy teljesítse az álmát,
felbaktatott a hegytetőre,
hogy csillagász váljék belőle.

Este mindjárt számolni kezdte,
mennyi fényes pötty van felette.
Éppen kimondta ötszázhárom,
sebtében elnyomta az álom.

Mikor a Nap felébresztette,
gondolkozott egyből fejvesztve,
hol tarthatott a számolásban,
nem volt biztos a folytatásban.

Nem tehetett mást, újra kezdte,
számolt, csak számolt egész este.
Már majdnem a dolga végén járt,
egyszer hirtelenjében megállt.

Egy csillag ment végig az égen,
majd követték legalább négyen.
A szamár nagyon zokon vette,
és egykettőre szóvá tette:

─ Ezt ekképp folytatni nem lehet,
ha változtatják a helyüket.
Miket gondolnak a csillagok,
azt hiszik talán, bolond vagyok.

─ Nem vesznek komolyan, már látom,
soha nekik meg nem bocsátom.
Megyek és más munkát keresek.
Á…tudom, inkább író leszek. "

~~*Szanté meseháza*~~~
Picurkák!
Egy csípős és kellemetlen rovarról mesélek ma Nektek.

A szúnyog meg a ló

Legelészett a ló; a szúnyog, a közeli mocsár lakója pedig egy bokor ágán üldögélt. A ló, legelés közben, odaért a bokor mellé. Berzenkedni kezdett a szúnyog; és rágyújtott a maga kis szúnyogdalára. A ló azonban a fülét se billegette rá. Megsértődött a szúnyog.
-Hé, koma, észre sem veszel?
-De most már látlak -mondta a ló.
A szúnyog körülszemlélte a lovat, elnézte sörényét, széles hátát, erős patáit, és bámulva zümmögte:
-Ó, milyen nagy vagy te, testvérkém! Talán még nálam is nagyobb vagy!
-Bizony, valamivel nagyobb vagyok -felelte a ló.
-Biztosan erős is vagy -folytatta a szúnyog.
-Hát nem panaszkodom, elbírom az ekét, márpedig az nem könnyű.
-Talán még a legyektől sem félsz!
-Minek félnék! Csapok egyet a farkammal, és elrepülnek.
-Talán még a bögölyök sem tudnak elbánni veled!
-A bögölyökkel már több bajom van: igen erőszakosak.
A szúnyog ekkor kidüllesztette a mellét, szétvetette a lábát, és rákezdte a kérkedést:
-Ugyan, komám, mit tudnak a bögölyök! Úgy látszik, te még nem ismered a mi szúnyognemzetségünket! Ha nagy is vagy, meg erős is, mi, szúnyogok egy szempillantás alatt elbánunk veled!
A ló rásandított a szúnyogra, csapott egyet a farkával, aztán így szólt:
-Ne kérkedj, te szúnyog! Nem tudtok ti engem legyőzni, ha még olyan sokan támadtok is rám!
-Legyőzünk! - erősködött a szúnyog.
-Nem győztök le - mondja a ló.
Sokáig vitatkoztak. A ló végül azt mondta:
-Vitával semmire se megyünk. Mérjük össze az erőnket. Gyűjtsd össze a seregedet.
-Jól van, mérkőzzünk meg állt rá a szúnyog, felszállt a magasba, és riadót fújt a szúnyogoknak. Rajzottak a szúnyogok mindenfelől; a nyíresből, a fenyvesből, a rétekről és mocsarakból, a tavakról és ingoványokból. Elsötétítették az eget a legelő felett.
-Mind egy szálig itt vagytok? -kérdezte a ló.
-Mind egy szálig -felelte az izgága szúnyog.
-No, akkor ne vesztegessük az időt! Add ki a vezényszót! - mondta a ló.
A kötekedő szúnyog széttárta a szárnyát, és akkorát zümmentett, amekkora csak kifért kis szúnyogtorkán.
-Héj, derék vitézek! Rajta, az ellenségre!
A szúnyogok nagy döngéssel-zöngéssel ellepték a lovat, és belemélyesztették hegyes kis szívókájukat. A ló levetette magát a földre, és hemperegni kezdett a fűben. Addig hempergett ide-oda, míg az egész szúnyoghadsereget agyon nem nyomta.
Egyetlen egy szúnyog maradt csak életben. Ez nagy üggyel-bajjal kisimítgatta gyűrött szárnyát, aztán elrepült a kötekedő szúnyoghoz, és jelentette:
-Így meg így volt ...Az ellenséget leterítettük. Ha maradt volna négy katonánk, aki lefogja a ló négy lábát, örökre végeztem volna vele. Lenyúztam volna a bőrét.
-Derék dolog, vitéz dolog! -dicsérte meg a szúnyogkatonát a kötekedő szúnyog, azzal repült az erdőbe, és eldicsekedett minden bogárnak: ilyenek vagyunk mi, szúnyogok, még a lovat is ledöntöttük a lábáról! Nincs a világon erősebb teremtmény a szúnyognál!


Szép napot Kicsikéim!

~*Szanté meseháza*~
Picurkák!
Egy ritkán látott őserdei állatról mesélek ma Nektek.

Behemótlábszor Böszmearasz

Egyszer volt, hol nem volt, túl az Aljaspók hegységen, túl az Attila-Anti-óceánon, volt egyszer egy irdatlanul sűrű, borzasztóan sötét őserdő. Ebben a dúsan burjánzó rengetegben élt, a többi őserdei állat között, egy óriáskígyó, aki olyan nehéz, vastag és óriási volt, hogy tömzsi teste alatt besüppedt a talaj, és amerre csak csúszott-mászott, mindenfelé hatalmas, behemótláb szélességű, böszmearasz mélységű árkokat hagyott maga mögött. Az összes őserdei állat nagyon mérges volt az óriáskígyóra, mert amint a sötét ősvadonban botorkáltak, állandóan megbotlottak a széles és mély barázdákban.
– Hogy az a búbánatos Banán Benő kötne csomót a derekadra! Már megint egy behemótlábszor böszmearasz árok! – kurjantotta folyton-folyvást a dühös, hosszúbajszú zebragyík, a csipeszcsőrű csattogány, a kopoltyús földimókus, a szipogó betegér és a szálkásszőrű fókatapír.
Ezért aztán az óriáskígyót ősvadonszerte mindenki csak Behemótlábszor Böszmearasz néven ismerte.
Egy nap Behemótlábszor Böszmearasz megelégelte, hogy az ősrengeteg valamennyi állata, a szálkásszőrű fókatapír, a páncélos vihogi, a szárnyatlan böhömbagoly, a kockaorrú mocsarászdisznó és az erszényes békalúd, az ő nyomai miatt bosszankodik, ezért elhatározta, megtanul inkább repülni. Kiszemelt egyet a dzsungel fái közül, jó erős törzsűt, amely nem fog összerogyni az ő tetemes súlya alatt, rátekeredett, és elkezdett kúszni felfelé. Mikor úgy érezte, elég magasan van már a repüléshez, kiválasztott egy újabb fát, szintén jó erőset, nekirugaszkodott, és átvetette magát a másik fa vaskos lombozatába. Behemótlábszor Böszmearasz hamar beletanult az efféle közlekedésbe, és egy kis idő után már sem véletlenül, sem szánt szándékkal nem ereszkedett a földre, sőt, így fáról fára repkedve az ősvadon egészen távoli szegleteibe is eljutott.

Egyszer azonban mégis lemászott a fáról.
Az történt ugyanis, hogy Behemótlábszor Böszmearasz váratlanul az őserdőnek arra a vidékére vetődött, ahol egy amott roppant ritka, de rettenetes szárazság miatt, szörnyű tűzvész tombolt. A terjeszkedő lángok egyre inkább beborították a kiszikkadt növényzetet, az őserdei állatok pedig kétségbeesve futkároztak föl és alá.
– Tűz, tűz mindenütt! Jaj, mi lesz velünk! Bárcsak lenne itt a közelben egy folyó, vagy csak egy patak, ami eloltaná ezt az irtózatos tüzet! Csak egy kicsike vizesárok, csak egy behemótláb széles, csak egy böszmearasz mély! – kiáltotta a menekülő erszényes békalúd, a sertefülű vizitigris, az élesajkú csikorgár, az ördöngös vadtehén és a fertelmes rókapocok.
Behemótlábszor Böszmearasz sem tehetett mást, minthogy szomorú sóhajjal, iszkolva tovarepkedett azokba a fákba kapaszkodva, melyeket a telhetetlen lángok még nem tudtak felfalni.
Csakhogy a hegyek túloldalán Behemótlábszor Böszmearasz az ősrengetegnek olyan tájára tévedt, ahol egy arrafelé igen gyakori, ámde megszokhatatlan, hónapokig tartó esőzés miatt, iszonyú árvíz pusztított. A sodródó latyak már-már minden cserjét ellepett, az őserdei állatok pedig eszeveszetten kalimpáltak a fodros áradatban.
– Víz, víz mindenütt! Jaj, mi lesz velünk! Bárcsak lenne itt a közelben egy hosszú hegyhasadék, vagy csak egy kis földrepedés, ami elvezetné ezt a tömérdek vizet! Csak egy kicsike csatorna, csak egy behemótláb széles, csak egy böszmearasz mély! – kiabálta a kapálódzó fertelmes rókapocok, a fonnyadthasú gőzmaki, a tarajos szunyóka, a töpörtyűszemű kupacoló és a rikoltozó medvekutya.

Ekkor Behemótlábszor Böszmearasz apró fejében felvillant a fényes gondolat, óvatos, ám villámgyors tekergőzéssel lecsúszott a fáról, átmászott a hegyeken az árvíz borította őserdőtől, egészen a tűzvész lepte rengetegig, behemótláb széles, böszmearasz mély árkot hasítva maga mögött. A behemótlábszor böszmearasz csatorna felszippantotta az árvíz sáros hullámait, megtelt vízzel, patakká nőtt, majd folyóvá változott, és apránként eloltotta a tűzvész lángjait.
Attól kezdve Behemótlábszor Böszmearasz nyomában csakis vizesárkok születtek, amerre csak kúszott, őserdőtől őserdőig, egyik völgytől a másikig, tengerektől óceánokig, és a Behemótlábszor-Böszmearasz-árkokból fejlődött folyók lassacskán körbe-körbefonták a teljes, terjedelmes, tömött ősvilágot.
Szerző: Cserepes Andrea Rajzoló: Korcsok Tamás, Korcsok Luca

Szép napot Kicsikéim!

~~*Szanté meseháza*~~~

Picurkák!
Egy aranyos kis mesét hoztam Nektek ma.
Vidám napot Kicsikéim!

A répa

Az apóka ültetett egy répát, és így biztatgatta:
- Nőj, nőj, répa, növekedjél, gyökérke, jó édesre, szép kövérre, óriási nagyra!
Meg is nőtt a répa, jó édes lett, szép kövér lett, óriási nagy lett.
Ment az apóka, hogy kihúzza.
Húzta-húzta, tépte, cibálta, ráncigálta, de hiába , nem mozdult a répa.
Hívta az apóka az anyókát.
Anyóka húzta apókát,
Apóka húzta a répát
húzták, húzták, ráncigálták, de hiába nem mozdult a répa.
Hívta az anyóka unokáját.
Unoka húzta anyókát,
Anyóka húzta apókát,
Apóka húzta a répát
húzták, húzták, ráncigálták, de hiába – nem mozdult a répa.
Hívta az unoka a kutyát, Bogárkát.
Bogárka húzta unokát,
Unoka húzta anyókát,
Anyóka húzta apókát,
Apóka húzta a répát
húzták, húzták, ráncigálták, de hiába – nem mozdult a répa.
Hívta Bogárka a tarka macskát.
Macska húzta Bogárkát,
Bogárka húzta unokát,
Unoka húzta anyókát,
Anyóka húzta apókát,
Apóka húzta a répát
húzták, húzták, ráncigálták, de hiába – nem mozdult a répa.
Hívta a macska az egérkét.
Egérke húzta a macskát,
Macska húzta Bogárkát,
Bogárka húzta unokát,
Unoka húzta anyókát,
Anyóka húzta apókát,>>
Apóka húzta a répát
húzták, húzták, jót rántottak rajta – erre aztán engedett a répa, kifordult a földből



Szép napot Kicsikéim!

Picurkák!
Ma is esik az eső, de hát a tél már ilyen vagy a hó vagy az eső esik. Mivel
meleg az idő a havazásra várnunk kell. Azért mi jól elvagyunk itt a szobában.
Játékos napot Kicsikéim!
"Mi lesz ebből a világból,
Édes Istenem!
Két napja már, hogy az eső
Szakad szüntelen.
Sűrű cseppje csak pereg,
Csireg-csurog, csepereg.
Soha sincsen jó idő,
Mindig esik az eső!
Valahol csak egy ernyő van,
Mind előkerül…
A macska is felkap egyet
A létra megül.
Egér után úgy szalad,
Meg-megbotlik s kifakad:
Soha nincsen jó idő,
Mindig esik az eső!
Ernyő alatt kukoríkol
A nagy tarajas:
Mért én vagyok falukeltő,
Trombitás kakas!
Se éjszaka, se nappal,
Se virradat, se hajnal!
Soha sincsen jó idő!
Mindig esik az eső!
A kapuba ernyő alatt
Ugat a kutya:
Ha még soká így csepereg:
Megüt a guta!
Ember se jár erre már,
Csupa locs-pocs, csupa sár!
Soha sincsen jó idő,
Mindig esik az eső!
Ám az ernyőcsinálónak
Arany dolga van:
Tódoz-fódoz, reperálgat
Unos-untalan.
Fütyörész, mint a rigó:
Dínom-dánom, dáridó!
Ez aztán a jó idő,
Mindig esik az eső!"

Az nagyon aranyos és valoságos.

Ma egy kedves, megható mesét hoztam Nektek Picurkák!

~*Szanté meseháza*~

A tündérek ajándéka

Egy férfinak meghalt a felesége, és ott maradt elárvult kislányával együtt. Élt azonban a szomszédságukban egy özvegyasszony, annak is volt egy kisleánya, s a két gyermek mindig együtt játszott.
Egy napon aztán az özvegyasszony így szólt az ember kislányához: - Mondd meg édesapádnak, hogy vegyen el engem feleségül, s én jó anyád leszek, majd meglátod! Minden reggel kalácsot kapsz.
A kisleány addig-addig kérlelte az apját, míg az valóban feleségül vette a szomszédasszonyt. A mostoha azonban csak az első néhány reggelen tartotta be ígéretét. Később a kislány már csak nyírfavesszőt kapott reggelire, amit úgy kell érteni, hogy mindannyiszor megverte jó alaposan a nyírfavesszővel, valahányszor a gyerek nem elégedett meg egy darab penészes kenyérrel vagy hideg kásával. A saját édes lányának azonban mindig frissen sült foszlós kalács volt a reggelije.
A szegény kislány sokat sírt, ha azonban panaszkodni mert az édesapjának, akkor még rosszabbul ment a sora, mert mostohája olyankor még jobban elverte, mihelyt az apja elment dolgozni.
Nem telt bele sok idő, a mostoha már végleg el akarta üldözni a kisleányt a háztól, mert úgy gondolta, hogy túl sokat eszik, és túl sokba kerül. Ezért aztán egyik reggel leküldte mostohaleányát a tóra, ahova a tündérek fürödni jártak. Oda pedig emberfiának tilos volt közelíteni. Az olyan vakmerőt, aki mégis látni akarta a tündéreket, lehúzták magukkal a mélybe, ahonnan soha többé vissza nem térhetett.
A szegény kisleány azért csak bátran odament, és a vízitündérek nem bántották, mert látták, hogy valami nagy bánat nyomja a szívét. Inkább részvéttel kérdezték tőle, hogy kicsoda, és miért olyan nagyon szomorú. A kisleány őszintén elmondott mindent: hogyan kínozza őt a gonosz mostohája.
Ezt hallva, a tündérek szíve megesett rajta, s amikor szegényke éppen vizet merített a tóból, és el akart menni, szép új ruhába öltöztették, és útravalóul mindegyikük még áldást is mondott rá:
- Amerre lépsz, fakadjanak virágok a lábad nyomában! – mondta az első.
- Valahányszor megszólalsz, édes illat áradjon leheletedből! – szólt a második.
- Mindennap, amikor mosakodol, aranyat találj a mosdótáladban! – tette hozzá a harmadik.
A mostoha tágra nyílt szemmel bámult a kisleányra, mikor az hazaért, és egyáltalán nem örvendezett a jöttén. Mikor azonban még az ajándékokról is hallott, és hamarosan meg is győződött róla, hogy minden igaz, amit a kisleány mond, belesápadt az irigységbe, és így gondolkozott magában:
Az én édeslányom ennél sokkal többet érdemelne!
Másnap reggel szépen felöltöztette tulajdon leányát, és őt is elküldte atóra vízért.
A tündérek haragosan jöttek oda hozzá, hogy megkérdezzék, kicsoda és mit keres itt.
A leány gőgösen viselkedett, előkelősködött, és hazudott. Azt mondta, hogy ő egy nemes kisasszony, és azt akarja, hogy neki még sokkal szebb ajándékot adjanak annál, amilyent a koldusleány kapott tőlük.
Szavaira egyszeriben zavaros lett a tó vize, a tündérek pedig sárral dobálták a leányt úgy, hogy az sártól, víztől csapzottan futott haza. A tündérek még sorban átkot is mondtak rá:
Amerre mégy tövisek nőjenek, a lábad nyomán! – szólt az első.
- Mikor megszólasz, bűzös lehelet áradjon a szádból! – mondta a második.
- Valahányszor mosakodsz, csúf varangyos békát találj a mosdótáladban! - toldotta meg a harmadik.
Hazaérve a leány bömbölve mondta el, hogyan járt, és felsorolta, milyen átkokat szórtak a fejére a tündérek. Mikor anyja meglátta ilyen állapotban, és meghallotta mindezt, egész dühét mostohaleányán töltötte ki. Ettől kezdve nem volt szegénykének egyetlen jó napja sem, elkergetni azonban nem akarta az arany miatt, amelyet minden reggel ő maga vett ki a kisleány mosdótálából, és félretett saját lányának.
A csodálatos tulajdonságokkal megáldott leány híre egy idő múlva a királyfihoz is eljutott, aki kijelentette:
Csakis ez a leány lehet az én feleségem, senki más!
Pompás hintót és gyönyörű ruhákat küldött néki, hogy abban hozzák el a királyi kastélyba.
A mostoha azonban nyomban gonosz tervet főzött ki: csúf leányával együtt ő maga is beült a hintóba. Útközben azután kiszúrták a királyfi menyasszonyának a szemét, és az út melletti ingoványba dobták anélkül, hogy a kocsis észrevette volna.
Ezután a gonosz mostoha a saját csúfságos leányát öltöztette bele a szép menyasszonyi ruhába, és így érkeztek meg a kastélyba.
A királyfi eléjük sietett, kiemelte vélt menyasszonyát a hintóból, és így kiáltott:
- Te vagy az, aki után szívem oly sóvárogva vágyott?
- Igen én – szólt a leány -, senki más.
Amint azonban szólásra nyitotta a száját, olyan bűzös lehelet áradt belőle, hogy a királyfit ájulás környékezte. S lám, amint az álmenyasszony végigment a kastély udvarán, a kövek közül nyomban tövises ágak nőttek úgy, hogy alig lehetett köztük előbbre jutni.
- Hát ez meg mi? – kiáltott fel csodálkozva a királyfi. – Hát ezek az én menyasszonyom ajándékai?
Ez mind csak az út fáradalmaitól van – mondta a gonosz mostoha. – Mindez megváltozik majd, ha a menyasszonyod egy rövid időre egyedül marad és pihenhet.
Ezzel az öregasszony bezárkózott a leányával egy szobába, és másnap reggel, mikor a leánya mosdott, az anyja mögötte öntötte ki a mosdóvizét, hogy senki észre ne vegye a csúf varangyos békét. Eközben a szegény megvakított leány valahogyan kivergődött az ingoványból, elvonszolta magát egy út menti fáig, és mivel kimondhatatlanul fáradt és elgyötört volt, ott nyomban el is nyomta az álom.
Mikor felébredt, nem tudta, hogy nappal van-e vagy éjszaka, és hangosan elkezdett sírni. Akkor három hófehér hattyú repült arra, meghallották a szívettépő sírást, leszálltak hát a fa ágára, és megszólították a leányt:
- Szegény kislány! Hintsd meg szemgödreidet azzal a harmattal, amit ennek a fának a levelein találsz!
Alighogy ért a harmatvíz az élettelen szemgödrökhöz, a kisleány visszanyerte szeme világát, és még sokkal jobban látott, mint azelőtt. Most már látta, hogy fényes nappal van, és az emberek a mezőre tartanak dolgozni.
Felkerekedett hát, és tovább ment az országúton. Déltájban elért a királyi kastélyhoz. Amerre végigment, megálltak az emberek, és bámulva nézték, mert mögötte az út egész hosszában csoda szép virágok nyíltak, és mikor barátságosan köszöntötte a szembejövőket, édes illat áradt a leheletéből.
Mikor a királyfinak jelentették, hogy ilyen és ilyen koldusleány van odakinn, az boldogan felkiáltott:
- Nem koldusleány az! Amit elmondtatok, arról megismerem, hogy ő az én kedves menyasszonyom! Gyorsan tárjátok ki a kaput, és vezessétek hozzám! – Azzal ő maga is elébesietett a leánynak, karjaiba ölelte, és megcsókolta.
Aztán pedig fényes lakodalmat ült a szegény kis árvaleánnyal, akiből szép és boldog királynő lett.



Szép napot Kicsikéim!

Drága szanté!
Nagyon kedves kis topikot hoztál létre! Most találtam rá Remélem nem baj, gogy ide írok, nem szeretném összerondítani. Ha zavarónak találod szólj és gyorsan ki tudom még törölni. Nem vagyok nagy mesemondó, de van egy kedvenc mesém, majd megpróbálom kikeresni és bemásolom ide

Kedves Szanté! Gratulálok a topikodhoz! Ha nem haragszol, felteszem a lányom egyik nagy kedvencét. Bea

​

Lusta volt Henrik, kegyetlenül lusta. Nem volt a világon semmi egyéb dolga, mint a kecskét legeltetni, mégis keserves sóhajtozással tért haza esténként a munkájából.
- Nehéz sor ez! - nyögte. - Kínos törődés egy ilyen kecskét évszámra kinn a mezőn őrizni késő őszig. Ha még leheveredhetnék, és aludhatnék egyet az ember! De nem teheti, nyitva kell tartania a szemét, nehogy a mihaszna jószág megrágja a fákat, elbitangoljon a kertekbe, vagy egyszerűen világgá szaladjon! Hej-haj, meguntam én már ezt a nyomorult életet!
Nekiült, és töprengeni kezdett, hogyan rázhatná le végre a válláról ezt az irgalmatlan nagy terhet. Sokáig emésztődött, sokáig törte a fejét. Aztán mintha hirtelen hályog esett volna le a szeméről.
"Megvan! - csapott a homlokára. - Tudom már, mit kell tennem! Elveszem a kövér Katát feleségül. Neki is van egy kecskéje, azt is legeltetni kell; igazán mindegy, egyet hajt-e ki legelni vagy kettőt. Nekem pedig nem kell tovább gyötrődnöm."
A szót nyomban tett követte; lusta Henrik föltápászkodott, nagyot nyújtózott, és szép kényelmesen átballagott az utcán. Nem kellett sokáig járnia: kövér Katáék éppen szemközt laktak. Bekopogtatott, és megkérte a szülőktől a kedves leányzójuk kezét. Adták az öregek, hogyne adták volna! Örültek, hogy végre megszabadulnak tőle.
Így hát a kövér Kata lusta Henrik felesége lett, és minden áldott nap kihajtotta a két kecskét. Henrikre szép napok virradtak; egyebet sem tett, mint a lustaságát pihente ki; ha a jobb fele elfáradt, átfordult a bal oldalára, ha meg a háta kezdett bizseregni, fogta magát, hasra feküdt. Hanem azért, hogy egészen be ne rozsdásodjanak a csontjai, néhanapján ő is kiballagott a legelőre; leült az árnyékban, onnét nézte, hogyan legelteti Kata a kecskét.
- Kell az embernek néha egy kis mozgás - mondogatta -, jobban esik utána a pihenés.
Csakhogy kövér Katának nem nagyon tetszett ez a beosztás, ő is jobban szerette a nyugalmat, mint a kecskepásztorkodást. Ezért egy szép napon odaállt az ura elé, és azt mondta:
- Édes-kedves férjem, nem árulnád el nekem, miért keserítjük meg mi ok nélkül az életünket, miért tesszük tönkre java fiatalságunkat?
- Hát ezt hogyan érted? - hüledezett Henrik.
- Hát csak úgy kedves uram, hogy ez a két hitvány kecske minden áldott reggel fölver bennünket a mekegésével! Nem volna jobb, ha elcserélnénk őket? Beszéltem már a szomszéddal, szívesen adna értük egy kaptár méhet. A méheket nem kell őrizni, nem kell napestig ide-oda terelni a legelőn; kirakjuk a kast a ház mögé, és többé semmi gondunk: a méhek ki is repülnek, haza is találnak maguktól, ráadásul meg mézet adnak, és nekünk mindezért a kisujjunkat sem kell megmozdítanunk.
Henrik csak ámult-bámult a felesége nagy eszén.
- Ez aztán az okos asszonyhoz illő beszéd! - ismerte el. - Igazad van; azonfölül a méz jobb is, táplálóbb is a kecsketejnél.
- Meg jobban el is áll! - tódította meg Kata az ura szavát, s azon nyomban elcserélték a szomszéddal a két kecskét egy kaptár méhre.
Most már pihenhettek nyugodtan! A méhek kora reggeltől késő estig szorgalmasan ki-be jártak a kasba, és úgy megrakták jóféle mézzel a lépet, hogy őszre Henrik egy egész korsóval pergetett ki belőle.
De hova tegyék a korsót, hogy szem előtt is legyen, meg kéznél is legyen? A hálókamrájuk falán volt egy deszkapolc, rövid tanakodás után elhatározták, hogy ott fogják tartani a kincsüket. De Kata még így is féltette.
- Hátha ellopják. Hátha kikezdik az egerek - aggodalmaskodott.
Nyesett magának egy mogyorófavesszőt, megfaragta, maga mellé tette az ágyába, hogy föl se kelljen kelnie érte, ha netalán úgy hozná a sors, hogy valamiféle hívatlan vendéget kell elzavarnia.
Így aztán minden áldott nap délig heverésztek.
- Akit a nap korán lát, föleszi a kamráját - mondogatta bölcsen Henrik.
- Úgy bizony! - hagyta rá Kata asszony. - Aztán koldusbotra jut a szerencsétlen!
Hanem egyszer lusta Henrik észrevette, hogy amíg ő szunyókál, kövér Kata titokban rájár a mézre. Azért hát egy szép napon, úgy déltájban, mikor éppen a tollasbál fáradalmait pihenték ki, odaszólt az asszonynak:
- Jobb lesz, ha elcseréljük azt a mézet egy lúdra meg egy kislibára, mielőtt a korsó fenekére nézel!
- Jól van - mondta Kata -, de majd csak akkor, ha lesz egy kisfiunk, aki vigyáz rájuk. Vagy talán én kínlódjam a libuskákkal, én fecséreljem ilyen haszontalanságokra az időmet meg az erőmet?
- Azt hiszed, a gyerek majd odaáll neked libát őrizni? - dünnyögte Henrik. - Hogyisne! Manapság nem engedelmeskedik ám már a fiatalság! Mind a maga feje után jár, mind azt hiszi, okosabb a szüleinél.
- No, az enyém megadja az árát, ha nem hajt a szavamra! - tüzeskedett Kata asszony. - Úgy elnáspángolom, hogy arról koldul. Ide süss, Henrik - kiáltotta, és kikapta az ágyból a mogyoróvesszőt -, így fogom elverni, ni!
Azzal egy nagyot suhintott, és puff! - éppen a mézeskorsót találta el a polcon. A korsó a falhoz koccant, egyet-kettőt billegett, aztán lepottyant a földre, és darabokra tört, a szép aranysárga méz meg mind szétfolyt a padlón.
- No, a mi libánkat se kell többet őrizni - mormogta Henrik. - Még szerencse, hogy nem a fejemre esett a korsó, legalább nem lett ragacsos a hajam!
És mert az egyik cserépdarabon még látott valamicske mézet, fölszedte, és elégedetten dünnyögte:
- Ne hagyjuk kárba veszni, ami még megmaradt, asszony! Aztán, ha megettük, aludjunk egyet az ijedelemre; elég hosszú a nap, semmi kár nem származik belőle, ha ma egy kicsit később kelünk fel.
- Jól beszélsz - mondta kövér Kata nyújtózkodva -, ami késik, az nem múlik. Az ilyesmi úgy van, mint a csigával, amikor egyszer lagziba hívták. Útnak is indult, de már csak a keresztelőre ért oda. Megijedt, hogy elkésik, hát siettében felbukott a ház előtt a kerítésen. Erre azt mondta magának: "Lassan járj, tovább érsz!"
Azzal befordultak a falnak, és aludtak tovább.

Kijuma Kedves, Bea Kedves!
Én két unokás 58 éves nagyapa vagyok, unokáim Kende hét éves,
Soma három éves és szeretik ha elő keresem a régi mesekönyveket és
mesélek Nekik. A mai tévés, rajzfilmes világban jó egymáshoz bújni,
és leülni egy kicsit mesét hallgatni.
Úgyhogy nagyon szívesen várjuk a meséiteket!
Szép estét Nektek!

*Szanté meseháza*

Picurkák!
Egy kisfiú mesél ma Nektek
Vidám napot Kicsikéim!
Van nekem egy csuda-titkom. Csuda jó!
Megsúgom! De el ne mondd! Az nem való!
Ha nagy leszek, nem járok én autón,
se vonaton, se buszon, se gőzhajón.
Lesz egy kertem, kertemben egy szerkezet,
ha utazom, abba titkon felmegyek.
Megnyomom a titkos gombot, s hoppla hó!
Mint a nyíl, úgy kiröppen az űrhajó.
Lehagyja a repülőt, a verebet,
a holdnál is magasabbra elvezet.
Befogom az árva Göncölszekeret,
állt magában eddig éppen eleget
kocsikázni vigye hát az óvodát,
minden éjjel a széles Tejúton át.
A Fiastyúk csibéit betakarom:
ne fázzanak szegénykék. S ha akarom,
anyjukat az Esthajnalhoz elviszem -
hadd legyen egy jószága a kertjiben.
S ha a csibék búsulnának, őket is,
van ott hely egy egész állatkertnek is.
Visszafelé a holdra is felszököm,
s azt a fényes, kis csücskét ott letöröm.
Itthon anyám zsebébe majd beteszem,
hadd legyen egy pici holdja idelenn.

Volt a világon egy szegény asszony, annak volt egy kis kakasa. Csak ott keresgél, csak ott kapargál a kis kakas a szeméten, egyszer talál egy gyémánt félkrajcárt. Arra megy a török császár, meglátja a kis kakasnál a gyémánt félkrajcárt, azt mondja neki:
- Kis kakas, add nekem a gyémánt félkrajcárodat.
- Nem adom biz én, kell a gazdasszonyomnak.
De a török császár erővel is elvette tőle, hazavitte, betette a kincseskamarájába. A kis kakas megharagudott, felszállott a kerítés tetejére, elkezdett kiabálni:
- Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom!
A török császár, csak hogy ne hallja, bement a házba, de akkor meg a kis kakas az ablakába repült, onnan kiabálta:
- Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom!
Megharagudott erre a török császár.
- Eredj, te szolgáló, fogd meg azt a kis kakast, hogy ne kiabáljon, vesd belé a kútba.
A szolgáló megfogta, kútba vetette. De a kis kakas csak elkezdi a kútban:
- Szídd fel begyem a sok vizet, szídd fel begyem a sok vizet! - Arra a begye mind felszítta a vizet a kútból.
A kis kakas megint felszállott a török császár ablakába.
- Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom!
Megint azt mondja erre a török császár a szolgálójának:
- Eredj, te szolgáló, fogd meg azt a kis kakast, vesd belé az égő kemencébe.
A szolgáló megint megfogta a kis kakast, az égő kemencébe vetette. De a kis kakas megint csak elkezdi:
- Ereszd ki begyem a vizet, hadd oltsa el a tüzet! Ereszd ki begyem a vizet, hadd oltsa el a tüzet!
Erre a begye mind kieresztette a vizet, eloltotta a tüzet. Akkor megint csak felszállott az ablakba.
- Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom!
Még nagyobb méregbe jött erre a török császár.
- Eredj, te szolgáló, fogd meg azt a kis kakast, vesd belé a méhes kasba, hadd csípjék agyon a darazsak.
A szolgáló belévetette a kis kakast a méhes kasba. Ott megint elkezdi a kis kakas:
- Szídd fel begyem a darázst; szídd fel begyem a darázst!
Arra a begye mind felszítta a darázst. Akkor megint felszállott a török császár ablakába.
- Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom!
Már a török császár nem tudta, mit csináljon vele.
- Eredj, te szolgáló, hozd ide azt a kis kakast, hadd tegyem ide a bő bugyogóm fenekébe.
Megfogja a szolgáló a kis kakast; a török császár beteszi a bő bugyogója fenekébe.
Akkor a kis kakas megint csak elkezdi:
- Ereszd ki begyem a darázst, hadd csípje meg a farát; ereszd ki begyem a darázst, hadd csípje meg a farát!
A begye mind kieresztette a darázst, azok jól megcsipkedték a török császár farát. Felugrik erre a török császár.
- Jaj, jaj, a fránya egye meg ezt a kis kakast! Vigyétek hamar a kincseskamarába, hadd keresse meg a maga gyémánt félkrajcárját.
Bevitték a kis kakast a kincseskamarába, ott megint elkezdi a maga mondókáját:
- Szídd fel begyem a sok pénzt, szídd fel begyem a sok pénzt! - Erre a begye mind felszítta a török császár három kád pénzét. A kis kakas hazavitte, odaadta a gazdasszonyának; gazdag asszony lett belőle, még máig is él, ha meg nem halt.

~~*Szanté meseháza*~~~

Picurkák!
Ma kisütött a napocska és remélem játszottatok kint a friss levegőn.
Azért délutánra hoztam egy mesét Nektek.
Szép napot Kicsikéim!

Katicapettyegető Felicián

Szerteföldön számtalanféle várkastély és palota létezik, van csiszolt kövekből épített, csipkés ablakú, karcsú, csúcsos tornyaival egekbe nyúló, krokodiloktól fortyogó vizesárokkal kerített, vaskos bástyákkal védett, aranykupolás és ezüstfedelű.
Gróf Parolapergető Zakariás is büszke tulajdonosa egy réges-rég épült, gyönyörű palotának, mégsem lakott benne még egy napig sem. Az ő palotájában ugyanis, időtlen idők óta dolgozik a világ legaprólékosabb piktora, Katicapettyegető Felicián. Az üres palota tágas termeinek, zegzugos folyosóinak falait festi Katicapettyegető, suhanó ecsetvonásokkal, lélegző színekkel, olyan varázslatosra, amilyet még sosem láthattak a könnyező szemű emberek.
Katicapettyegető Felicián világhírű arcképfestő volt valaha, aprócska képeket pingált, szép és csúnya arcokról, megrendelésre. Olyan kicsinyke képecskéket festett, melyeket bárki könnyedén viselhetett a nyakában, finom láncra fűzve, picurka festményein mégis ott volt minden, ami az ábrázolt személyről ecsettel elmesélhető, és még annál is több. Mert nem csak minden hajszál, ráncocska és szeplő volt látható Katicapettyegető képein, hanem a lefestett teremtmény egész élete, ajkán minden egyes sóhaj, szemében az összes könny és kacagás, a homloka mögött rejlő gondolatok és a szívében bujkáló, titokzatos érzések. Mindenki, aki legőszintébb valóságában akarta látni, és örökké csodálni a számára legkedvesebb arcot, csakis Katicapettyegető Feliciántól rendelt festményt, és bár a mestermű elkészítése akár egy esztendeig is tarthatott, az eredmény sosem okozott csalódást.
Nem csoda hát, hogy miután gróf Parolapergető Zakariás megpillantotta Könnyszirom Izabellát, a megye legeslegszebb várkisasszonyát, nyomban felfogadta Katicapettyegetőt, hogy a mágikus piktor megalkossa a tüneményes szépségű várkisasszony arcképét. Katicapettyegető Felicián tizenhárom hónapig munkálkodott művén, ám amint a gróf végre kezébe vette Könnyszirom Izabella elkészült arcmását, a lélegzete is elakadt döbbent ámulatában. A tévedhetetlen mozdulatokkal ejtett hajszálvékony vonalak, porszemnyi pontok híven tükrözték Könnyszirom Izabella szelíd vonásait, jövőjének és múltjának tiszta színeit, borús árnyalatait, olyan bűbájosan, hogy gróf Parolapergető Zakariás gyógyíthatatlanul beleszeretett a csodaszép várkisasszonyba. Hamarosan összeházasodtak, pazar menyegzőjükön pedig nem is lehetett más a nagyra becsült díszvendég, mint Katicapettyegető Felicián.
Gróf Parolapergető válogatott mesterekkel hatalmas palotát építtetett, melynek falait minden időt kiálló, robusztus kövekből emelték, tekintélyt sugárzó, éles szögleteit, előkelő, lágy kanyarulatait gondosan tervezték, és a bő cicomával sem fukarkodtak. Csakhogy gróf Parolapergető Zakariás még ennél is különbet, sőt, a világ valamennyi palotájánál különbet akart. Elhatározta, életre szóló megbízást ad Katicapettyegető Feliciánnak, fesse ki a palota szobáit, termeit, folyosóit, suhanó ecsetvonásokkal, lélegző színekkel, olyan varázslatosra, amilyet még sosem láthattak a könnyező szemű emberek.
Katicapettyegető elvállalta a feladatot, magára zárta a palota súlyos ólomkapuját, és nekilátott, hogy hosszadalmasan babrálva melegszínűre mázolja a rideg falakat. Eleinte kacskaringós, csipkés mintákat, cikcakkos cirádákat festett a hűvös falakra, majd tarkabarka faliszőnyeget, komoly, időtlen ingaórát, hízelegve ölelő karosszékeket, aranysávos bársonyheverőt, karmos lábú kristályasztalkát, az asztal lába mellé viccesen vigyorgó vadászkutyát, de úgy érezte, ez mind, mind nem elég. Kell még játékos, öreg hintaszék, illatos üvegcsékkel teli tükrös pipereasztal, díszesen faragott ébenfa könyvespolc, selymes paplanok alatt szuszogva süppedő, puha ágy, az ágyon lustán nyújtózó, kuszaszőrű macska, ámde hiába festette meg mindezt, elégedetlensége sosem hagyta nyugodni. Így hát Katicapettyegető csak festett, megállás nélkül, sok-sok szobabútort, csecsebecsét és miegymást, apró, pepecselő ecsetvonásokkal pingálva, minden egyébről megfeledkezve. Egy reggel úgy érezte, a palota vastag ólomüvegablakain keresztül nem süt be elég melegen a nap, ezért festett egy másik ablakot, szikrázó napsütéssel, a napsütésbe harsányzöld réteket, a rét mentén vidáman robogó gőzmozdonyt, ahogy pöfögve fut, távoli vidékek felé.

Ha már ablakot festek – gondolta magában Katicapettyegető Felicián –, miért ne festhetnék ajtókat is. Azzal elkezdett szélesre tárt, szárnyas ajtókat festeni, az ajtókon túl más és más meleg szobákat, csillogó termeket, hosszú folyosókat, olyan valósághűen, hogy akár be is léphetett rajtuk, és mehetett tovább, a szobákon, termeken, folyosókon keresztül, újabb és újabb ajtókat festve, a végtelenségig.
Ma már Katicapettyegető Felicián sem tudja, a számtalan ajtó közül melyik a valódi, és melyik az, melyet saját kezűleg festett a palota hideg falára. Katicapettyegető örökre eltévedt, nem is keresi a kijáratot, csak megy egyik ajtótól a másikig, miközben piszmogva pingál, bíbelődik, hogy egyszer gróf Parolapergető Zakariás és Könnyszirom Izabella páratlan palotába költözhessen.

Szép napot Kicsikéim!

Picurkák!
Biztos jártatok már baromfi udvarban és láttátok, hogy ott a kakas az úr,
de ahogy két dudás nem fér meg egy csárdában úgy két kakas sem egy udvarban.
Játékos napot Kicsikéim!
Két kiskakas összevész
dombon kapirgálva.
Az egyiknek nagy gilisztát
kapar ki a lába.
Szól a másik: -Add ide,
ez itt az én dombom!
-Dehogy adom, én találtam!
- Add ide, ha mondom!
Szó szót követ, ennek már
a fele se tréfa.
Egykettőre hajba kapnak,
azaz hogy taréjba.
Tyúkanyó szól: - Gyerekek,
jobb lesz megfelezni!
De mindkettő nagy kevélyen
fityiszt mutat: - Ezt ni!
Amig tart a viadal,
egy begyes kis jérce
a gilisztát, hamm, bekapja.
- Ostobák! Megérte?

Picurkák!
Télapó megrázta a szakállát és sok helyen esik a hó, így aki ott lakik
vegye elő a szánkóját és irány a domboldal. Ahol pedig nincs hó ott se
szomorkodjatok, mert még nem múlt el a tél és biztos esni fog majd.
Vidám napot Kicsikéim!
""Húzza a szánkót hegynek fel,
szuszog a Jankó hegynek fel.
Siklik a szánkó hegyről le?
Ujjong a Jankó hegyről le!
De puha fehér dunna a hó!
Még felborulni is jaj de jó!
Vörös az orra, a füle ég,
szuszog a Jankó, de húzza még.