Történelem

bátran77 témája a 'Kultúra - Művészet - Zene' fórumban , 2010 November 20.

  1. Horkanto

    Horkanto Állandó Tag

    Mivel Magyaroszágnak elég sokáig szoros viszonya volt a Habsburg birodalommal, bizom benne, hogy érdeklő szemekre talál a Habsburgok felemelkedésének története

    A Habsburgok felemelkedése és családfája
    /Harmat Árpád Péter/

    A Habsburgok évszázadokon keresztül kiemelkedően fontos szerepet játszottak Európa történetében. Globális jelentőségüket, európai szerepüket azóta is többen vitatják, ám azt minden kutató elismeri, hogy XIII. századi felbukkanásuk, és XIX. századi letűnésük közt eltelt évszázadokban Európa több országának történelmében meghatározó szerepet töltöttek be. Különösen igaz ez hazánkra, hiszen történelmünkben 1526 és 1918 közt, azaz majdnem 400 éven keresztül folyamatosan jelen voltak. Cikkünk legfontosabb részét a Habsburgok egyszerűsített családfája alkotja, mely nagyvonalakban - a teljesség igénye nélkül - de kezelhető és áttekinthető formában mutatja be a dinasztia legfontosabb tagjainak rokoni kapcsolatait. (Cikkünk középső részén látható a családfa.)

    A Habsburg család eredete a 10. századig nyúlik vissza. Az első név szerint ismert ős Gazdag Guntram volt, bár ő még nem viselte a Habsburg nevet (973-ban halt meg). A Habsburg név a 11. században ragadt az alemann eredetű családra, amikor II. Ottó (meghalt 1111) a mai Svájc területén, Aargau kantonban, az Aare és a Reuss folyók egybefolyásánál fekvő Habichtsburg grófja lett. Más forrás szerint Habichtsburgot Guntram unokája, Werner építtette, aki egyébként 1002-től már strassburgi püspök volt. A vár neve magyarul Héjavárat jelent, és innen ered az ismert Habsburg családi címer is. Birtokaik kezdetben főleg a sváb hercegségben terültek el, amit később elzászi területekkel egészítettek ki (egyes források szerint ezzel ellentétben az elzászi birtokok jelentették a kezdeti törzsterületet).

    A császári cím megszerzése

    A Habsburg család történetében jelentős fordulópontot jelentett Habsburg Rudolf császárrá választása 1273 -ban. A Német-Római Birodalomban a korábbi három évszázadban kizárólag a legnagyobb fejedelemségek urai ültek a császári trónuson, így Szászország és Bajorország urai, vagyis a Liudolfingok, Staufok és Welfek. Azonban az interregnum káosza után a német fejedelmek már olyan uralkodót akartak, akinek nincs jelentős hatalom a kezében, és nem valamelyik nagy hercegség élén áll. Így részben az egymással szembeni hatalomféltés, részben saját önállóságuk megőrzése érdekében egy jelentéktelen grófi család sarját szerették volna a birodalom élén látni. Tervüket a hataloméhes II. Premysl Ottokár terjeszkedő politikája is alátámasztotta, hiszen a cseh uralkodó amúgy is jelentős területei mellé (Csehország, Morvaország és Szilézia) újabb grófságokat akart bekebelezni, sőt a császári címre áhítozott. A nürnbergi várgróf, Zollern Frigyes elsők között ismerte fel a veszélyt: ha Ottokár császár lesz, akkor már olyan nagy hatalmat szerez magának, amivel visszaszoríthatja a többi német fejedelem önállósodási törekvéseit. Frigyes sikerrel győzte meg a német fejedelmeket arról, hogy Ottokár hatalomra jutásának megakadályozása érdekében a Sváb Hercegségben élő Habsburg Rudolf grófot válasszák meg császárnak. Végül 1273 október 1 -én a német választófejedelmek egyhangúlag - Ottokár tüntető távolmaradása mellett - német királlyá választották Habsburg Rudolfot. Megkoronázására 1273. október 24-én Aachenben került sor!

    Ausztria megszerzése

    A későbbi Ausztria területét II. Ottó császár (961/73-983) keleti határvidékként 976-ban a bajor Babenberg Lipót őrgrófnak adományozta mint birodalmi hűbérbirtokot. A terület neve a 10. századtól kezdve már Ostarrichi, azaz Keleti Birodalom.Rőtszakállú Frigyes 1156-ban az őrgrófságot hercegséggé nyilvánította és a Babenberg-dinasztia megerősítette uralmát. II. Harcias Frigyes herceg a IV. Béla magyar király elleni ütközetben a Lajta mentén életét vesztette, így 1246-ban kihalt a dinasztia.

    A gazdátlanná vált jelentős tartományra azonban több környező hatalom is benyújtotta igényét, így például II. Ottokár cseh király és IV. Béla magyar uralkodó. IV. Ince pápa a következőképpen osztotta el a területet: Ottokár kapta Ausztria, Traungau, Alsó-Ausztria és Salzkammergut földjét, míg V. István, Béla fia örökölte Stájerországot. Közben azonban a német fejedelmek által császárrá választott Habsburg Rudolf is bejelentette: császárként jogot formál a hercegségre. Rudolf döntése mögött azon felismerés állt, hogy a család svájci birtokai egyre nagyobb veszélyben álltak az 1230 -tól megalakuló kantonok miatt. A Habsburgoknak - fennmaradásuk érdekében égetően nagy szükségük volt arra, hogy új birtokokat szerezzenek, lehetőleg távol a forrongó Svájctól. Így Rudolfnak kapóra jött a Babenberg család kihalása, mert így császárként bejelenthette igényét az Osztrák hercegségre.

    A két nagy rivális Rudolf és II. Ottokár cseh király végül 1278-ban a morvamezei csatában ütközött meg egymással. A jelentős csatában Habsburg Rudolf (1278–1291) IV. Kun László magyar király segítségével nagy győzelmet aratott. E diadallal kezdődött a Habsburgok felemelkedése. 1278-ban Habsburg Rudolf megszerezte az osztrák hercegséget, majd a 14. században Karintiát, Krajnát, Tirolt, Triesztet és Vorarlberget, ezzel kialakultak az osztrák örökös tartományok.

    A teljes cikk: http://tortenelemklub.com/adattar/10-a-habsburgok-csaladfaja-es-a-dinasztia-felemelkedese?catid=51:uralkodoi-csaladfak
     
  2. Horkanto

    Horkanto Állandó Tag

    Cserbenhagyta a Nyugat Magyarországot 1956-ban?
    [​IMG]
    Ötvenhét évvel előtt, 1956. november 12-én tűzte a napirendjére a magyar kérdést az ENSZ Közgyűlése. Valóban ez volt minden, amit a Nyugat a magyarokért akkor tehetett? Harold E. Stassennek volt jobb ötlete, de nem biztos, hogy sikerrel járt volna, ha mellé állnak a döntéshozók.

    Igaz, nem állítható, hogy a Nyugat próbált volna minden lehető segítséget megadni a szabadságáért harcoló, majd elbukó magyaroknak. De az sem, hogy felelős helyekről mindenfélét megígértek volna, amit aztán nem teljesítettek.

    Az amerikai politikusok a drámai napokban igyekeztek tisztázni, hogy nem tudnak katonai segítséget nyújtani a kelet-európai „rab nemzeteknek”, de közben nem akarták elveszíteni a hazai közvélemény és a világ szemében a szabadság bajnokának szerepét sem. Mint Békés CsabaEgy megvalósulatlan amerikai javaslat a magyar forradalom megsegítésére 1956-ban (Holmi, 1993/10.) című tanulmányában már húsz éve megírta, John Foster Dulles külügyminiszter (nem összetévesztendő testvérével Allan Dulles-szel, aki a CIA igazgatója volt) már két nappal a magyar forradalom kirobbanása előtt, mikor még csak Lengyelországban indultak mozgásba a szovjet tankok, egy tévéműsorban kijelentette, hogy „az Egyesült Államok akkor sem küldene csapatokat Lengyelországba, ha ott a szovjetek fegyveres beavatkozására kerülne sor.” Ugyanő egy héttel később, már a pesti harcok idején, de még a szuezi válság kirobbanása előtt a dallasi Világpolitikai Tanács előtt nyilvánosan kifejtette, hogy a harcoló magyarok „bennünk igaz és odaadó barátra lelnek, aki osztozikvágyaikban. Tudniuk kell, hogy számíthatnak javainkra, amelyek segítenek átvészelni a gazdasági átalakulás éveit. […] Legfőbb vágyunk, hogy ezek a népek, […] visszakaphassák szuverén jogaikat és szabadon választhassák meg kormányaikat.” Vagyis úgy állt ki a magyarok mellett, hogy egy szóval sem utalt katonai segítségre: a vágyakban és költségekben kívánt osztozni, nem pedig a véráldozatban, máshogy mondva – ellentétben a Mária Teréziának adott egykori magyar felajánlással – „zabot” ígért, de „életet és vért” nem.

    Más kérdés, hogy ebből mi jutott el a magyar fülekhez, és ha valami eljutott, akkor azok mennyire voltak érzékenyek ezekre a kis jelentésbeli finomságokra. Aki nagyon akarta, érthette úgy, hogy az amerikaiakáltalában mindenféle segítséget megígértek. A beszéd a Szovjetunió támadókedvű héjáinak lecsillapítását célozta, de inkább felbátorította őket, különösen azzal az azóta híressé vált mondattal, amit mindehhez hozzátett: „Mi nem tekintjük ezeket a nemzeteket potenciális katonai szövetségeseinknek”. (Ezt ismételte meg az elnök is 31-én egy tévébeszédben.) Az oroszok ugyanis ezt úgy is olvashatták, hogy Amerikát nem érdekli, mit művelnek Magyarországon, nem fognak beavatkozni.

    Nyilvánvaló volt, hogy katonai erőt nem vethetnek be, és nem vállalhatnak egy világháborút a magyarokért, mert ebből senki, beleértve Magyarországot nem jöhet ki jól. Akik más országokban történő amerikai beavatkozásokkal példálóznak elfelejtik, hogy az Egyesült Államok soha nem vezényelt katonákat olyan területre, ahol már szovjet haderő volt jelen, mert ezzel az atomháborút kockáztatta volna. De nyilván félreérthető üzenetet sem kellett volna küldeni.

    Békés Csaba említett tanulmányából már kiderült (amit később is megírt): a szerencsétlen megnyilatkozást sugalmazó amerikai diplomata éppen ellenkező céllal, a magyarok lehető legnagyobb diplomáciai megtámogatásáért lobbizott akkor már napok óta. E politikust Harold E. Stassennek hívták, és Eisenhower elnök leszerelési tanácsadójaként tevékenykedett. Stassen 1939 és 42 között Minnesota állam kormányzója volt, 1948-ban pedig nekiindult az elnökválasztásnak is, de a konzervatívok előválasztásán elbukott.

    A magyarok mellett október 26-án lépett akcióba, előbb a Nemzetbiztonsági Tanácsban, majd külön a külügyminiszterrel tárgyalt, végül az elnöknek írt levelet. Arra akarta rávenni őket, hogy bizalmas úton közöljék az oroszokkal, az Egyesült Államok nem kívánja, hogy a felszabaduló Magyarország a szövetségese legyen, és támogatná, hogy közösen egy Ausztriához hasonló semleges státuszt biztosítsanak számukra. Stassen nyilván látta, hogy az ENSZ-ben történő látványos lármázás, vagyis a Biztonsági Tanácshoz történő fordulás (melyet 26-án elhatároztak) nem több pótcselekvésnél; helyette inkább csendes, kulisszák mögötti háttértárgyalásokkal lehetne eredményt elérni. Az elnököt végül meggyőzte, de a külügyminisztert nem, aki az ötletet félszívvel tolmácsolta a fent idézett 27-i, beszédben, és abból egyszerűen „kifelejtette” a semlegességre és Ausztriára történő utalást: így maradt a homályos félüzenet a „nem-szövetségről”.

    Stassen azonnal észbekapott, és ennek ellensúlyozására 29-én új tervet fogalmazott meg egy írásos feljegyzésben. Ebben azt javasolta, hogy Amerika bizalmasan, közvetítők útján ajánlja fel, hogy a szovjet csapatok kivonása és Magyarország semlegessége esetén ennek megfelelő számú amerikai és angol katonát vonnak ki nyugatról. Még azzal is érvelt, hogy ez csökkentené a katonai kiadásokat, és nem jelentene gyengülést, mert a csapatkivonásokat ellensúlyozza a nukleáris arzenál és a máshol épülő támaszpontok sora. Közvetítőnek az ENSZ főtitkárt vagy Titót javasolta. Az ötlet végül bekerült egy külügyminisztériumi szakanyagba október 31-én, de tárgyalására már nem került sor. A Nemzetbiztonsági Tanács november 1-i ülését ugyanis, ahol ezt megvitatták volna, teljes egészében a 29-én kirobbant közel-keleti válságnak szentelték.

    Ettől függetlenül, nem biztos, hogy a javaslat átment volna, mert Békés kutatásai alapján a külügyminiszter és a katonai lobbi ellenezte azt: ellentétben Stassennel nem Magyarország sorsa, hanem a globális katonai egyensúly érdekelte őket, és ebből a szempontból nézve túl nagy árnak tartották volna a nyugat-európai katonai jelenlét csökkentését. (A helyzet hasonló volt, mint Teheránban 1943-ban, ahol Churchill azért javasolt balkáni partraszállást, hogy Közép-Európát megóvja a szovjet megszállástól, míg az amerikaiak a nácik fölötti gyors győzelem katonai szempontja miatt támogatták a normandiait.) Stassen javaslatának ellenzői abban sem bíztak, hogy a Szovjetunió elfogadná azt, hiszen ezzel nemcsak olyasmit kérnek tőle, amit maguk is megtesznek (katonai erők kivonását), hanem ráadásul egy ország feladását.

    El kell ismerni tehát, hogy a nyugat mozgástere kicsi volt, és még ha fel is sorakozott volna mindenki Stassen ötlete mögé, akkor sem biztos, hogy eredményt érnek el, hiszen ez nem rajtuk, hanem a szovjet vezetőkön múlt. Mindenesetre illő lenne, hogy ne csak cserbenhagyottként tekintsünk magunkra, hanem a körülményeket is vegyük számításba, és megőrizzük emlékezetünkben Stassent is, aki annak ellenére lobbizott makacsul a magyarok mellett, hogy a siker kétséges volt. Természetesen a közismertebb dán Povl Bang-Jensen ENSZ diplomatával együtt, aki még életét is áldozta a magyar ügyért.

    Akárcsak a diplomáciai támogatás esetében, ellentmondásos a helyzet a kétszázezer magyar 56-os menekült megsegítésével is. Nóvé Béla idén megjelent kötete több tanulmányában is ismerteti két éves kutatásai eredményét (ezekből a szerző közlése szerint monográfia és film is készül). A szerző kiderítette, hogy a mintegy húszezer (!), felnőtt kísérő nélkül nyugatra távozó kamasz némi induló segítséget kapott ugyan odakint, de jelentős számban elkallódtak, közülük például több ezren az idegenlégióba illetve az amerikai hadseregbe kényszerültek menekülni a nyomor elől. De, mint Nóvétól megtudhatjuk, ez is csak a történet egyik oldala. Hiszen sok ezret közülük nyugaton örökbe fogadtak, az angliai bányász szövetség pedig ösztöndíjakkal segítette a kiérkező vájártanoncok tömegeit. Nem is beszélve a kis Ausztriáról, melynek keleti fele csak egy évvel korábban szabadult a szovjet megszállástól, és melynek hatóságai nagy erőbedobással foglalkoztak a menekültekkel; a gyerekeknek például egész magyar nyelvű középiskolai hálózatot hoztak létre.

    Miért van, hogy annyira szeretjük az áldozati szerepet, és miért vagyunk hajlamosak elfelejteni azt, amit mások értünk tettek? No és feltehetjük mi is a kérdést magunknak: vajon mi, már a NATO és az Európai Unió részeként mindig megsegítjük-e a bajbajutott népeket, és kellően befogadók vagyunk-e a zsarnokságok elől menekülőkkel?

    Lőrinc László

    2013. november 12.

    http://www.tenyleg.com/index.php?action=recordView&type=places&category_id=3115&id=418426
     
  3. ultrabox

    ultrabox Állandó Tag

    Utoljára módosítva: 2017 Március 11

Megosztás