1. Melitta

    Melitta Adminisztrátor Fórumvezető

    Megtagadhatja egy orvos az egészségügyi ellátást valakitől csak azért, mert transznemű?
    Barcza Réka

    Hogyan tudatosodik valakiben, hogy transz nő? Miért magasabb jóval az öngyilkosságot elkövetők száma a traszneműek körében? És miért viselkednek gyakran még a melegek is kirekesztően a transzokkal szemben? Többek között ezekre kaptunk választ Kolettől, a Transition Blog főszerkesztőjétől, transzjogi aktivistától. Interjú.

    Nemrég legalizálták az USA-ban a melegházasságot, aminek kapcsán Ön azt mondta, bár örülnek a hírnek, de ez kevésbé érinti a transznemű embereket, hiszen ennél jóval súlyosabb problémákkal kell szembenézniük nap mint nap. Mik ezek a problémák?

    Ha a legsúlyosabbal akarnám kezdeni, az mindenképp a transzfób erőszak. Minden meleg férfira vagy leszbikusra, akit erőszakos gyűlölet-bűncselekmény ér, sokszorosan több transz ember jut, még azzal együtt is, hogy jóval több „előbújt” meleg és leszbikus van, mint „előbújt” transz ember. Akik ilyen gyűlölet-bűncselekményeket követnek el, hajlamosak nem különbséget tenni a melegek és a transz emberek között. Ők azért is vannak sokkal inkább kitéve a támadásoknak, mert gyakran nagyobb a láthatóságuk, mint a melegeknek. A transz nőket egyébként is sokszor támadnak meg férfiak, ha kiderül a transz státuszuk, függetlenül attól, hogy valaki mennyire ciszszerű. (ciszneműek: – a transznemű szó ellenpárja, vagyis mindenki, aki nem transznemű – a szerk.) A gyűlölet-bűncselekményeket elkövetők nem néznek be az áldozatok hálószobájába, amikor elindulnak LMBTQ emberekre vadászni; olyan nemre jellemző jegyeket keresnek, amelyek nem illeszkednek a prédájuk általuk észlelt biológiai neméhez, azokat célba véve, akik láthatóan eltérnek a nemi normáktól.

    [​IMG]
    Hans Scheirl: “Jakob + Ich mit Krähenfußlampe auf Monochromem Bild” 2m80x2m50 Acrylic on canvas, 2012. First shown at “Reflecting Fashion” Mumok Vienna 2012/hansscheirl.jimdo.com

    De problémaként említhetnénk a tudatosság hiányát is: ha a melegekről keveset tudnak az emberek, akkor a transz emberekről huszadannyit sem, hiszen mi egy teljesen másik társadalmi csoport vagyunk, más problémákkal. És transznak lenni is teljesen mást jelent, mint melegnek. Ezeknek a csoportoknak leginkább csak annyi köze van egymáshoz, hogy az emberek semmit nem tudnak rólunk és egybemosnak minket. Ettől persze igaz, hogy van egy közös halmaza a minket érő elnyomásnak, de a mi helyzetünk a legtöbb szempontból mégis sokkal másabb.

    A párkeresés is veszélyes transznemű nőként?

    Ezen a téren is jóval nagyobb veszélynek vagyunk kitéve és sokkal több nehézséggel nézünk szembe, mint a melegek, főleg, ha férfiakkal ismerkedünk. Ha már önmagunkként, nőként élünk, akkor a heteró férfiak vonzódnak hozzánk, ők akarnak velünk ismerkedni, velük tudunk csak kapcsolatot teremteni – amivel nincs is baj, hiszen mi tényleg nők vagyunk, de a transz státuszunkat felfedni ilyen helyzetben sajnos lehet kockázatos dolog is. Nem egy történetet hallani, amikor valakit így érnek bántó dolgok, rosszabb esetben erőszakos támadás vagy gyilkosság. Azért akadnak sokkal jobb példák is.

    [​IMG]
    Wu Tsang: A day in the life of bliss 2014. Two channel video, colour, sound 20 min. Courtesy Sammlung, Haus N Kiel, Germany

    Említette a gyűlölet-bűncselekményeket, amibe beletartozik a nemi erőszak, azon belül pedig a párkapcsolaton belüli erőszak is. Önök ebből a szempontból is nagyobb veszélynek vannak kitéve?

    Hogyne, különösen a transz nők, akik ilyen szempontból sokszor még sérülékenyebbek, mint a nem-transz társaink. Egy bántalmazónak könnyű elérnie, hogy egy transz nő úgy érezze, csúnya, szégyellnie kell magát, vagy értéktelen, mivel a társadalom egésze is hasonlókat üzent sok-sok éven keresztül. Ugyanakkor az egyik nagyobb külföldi, a nemek és erőszak összefüggését vizsgáló kutatás szerint a transznemű emberek 50%-át érte már szexuális erőszak vagy zaklatás párkapcsolataikban – sajnos hazai kutatás még egyáltalán nem volt ebben a témában. Miközben transznemű emberként segítséget kérni is sokkal nehezebb, hiszen – ha nem is mindenhol – nők számára fenntartott krízisközpontokban is lehet találkozni transzfóbiával, a rendőrségen pedig általában a nőket érő bántalmazást sem veszik komolyan. Egy transz nő pedig még nagyobb eséllyel találkozhat elutasítással a szociális rendszerben és jóval kevesebb esély van, hogy ilyen helyzetben merjen segítséget kérni.

    [​IMG]
    Zackary Drucker & Rhys Ernst, Pygmalion (Relationship #35), C-print, 16″ x 24″, 2008-13/installationmag.com

    Említette a szociális ellátó rendszert: a transznemű embereket az egészségügyben is hátrányosan megkülönböztetik. Előfordul, hogy valakitől csak azért tagadják meg az orvosi ellátást, mert transznemű?

    Valóban súlyos mértékű diszkriminációval találkozhatunk az egészségügyi rendszerben is. A TransVanilla jelentéséből (253 főt vizsgáltak – a szerk.) kiderül, hogy a megkérdezettek 19.4%-tól tagadták már meg az egészségügyi ellátását csak azért, mert transz, 26,1%-ot ért diszkrimináció a nemi identitása vagy önkifejezése miatt egészségügyi intézményben, 20,6%-ot ért már ugyan itt zaklatás, vagy megalázás. De 3,2% fizikai bántalmazást is átélt az orvos, vagy az egészségügyi személyzet részéről, amiből egyetlen egy esetben sem vontak felelősségre senkit. Az is hajmeresztő, hogy 32,8% már nem vett igénybe kezelést, amikor szüksége lett volna rá, mert félt, hogy megkülönböztetik. 34,8%-nak nem vették figyelembe a speciális igényeit és 30,8% tapasztalt már szükségtelenül intim kíváncsiskodást egészségügyi személyzet részéről.

    [​IMG]
    Zackary Drucker & Rhys Ernst, Relationship #40, C-print, 9″ x 14″, 2008-13/installationmag.com

    Ezen kívül az esetleírásokat is érdemes elolvasni a jelentés végén. Számtalan történet szól arról, hogy valakit nem látnak el akár egy fogászati, nőgyógyászati vagy bármilyen rendelésen. Előfordult, hogy majdhogynem életmentő ellátást tagadtak meg valakitől, mert transz, vagy akár az egész váróterem előtt alázták meg a legdurvább módokon. Az is megtörtént már, hogy egy orvos direkt a lehető legfájdalmasabbá tett egy vizsgálatot – ezzel egyúttal nőgyógyászati erőszakot elkövetve – egy transz férfin. Másik alkalommal egy fogorvosi vizsgálaton nem adtak érzéstelenítést, miután az orvosok hangot adtak az előítéleteinek. Valakit pedig azért pofoztak meg a pszichiátriai osztályon, mert nem a születésekor dokumentált anyakönyvi nevet mondta be. És még hosszasan lehetne sorolni. A transz-specifikus ellátásokról – a hormonok, műtétek hozzáférhetőségéről – pedig még szó sem esett, hogy mennyire nehezek és problémásak, annak ellenére, hogy sok transz ember számára ezek nem luxust, hanem az életmentő beavatkozásokat jelentik. És arról sem beszéltünk, hogyha valaki szeretné jogilag elismertetni a nemét, akkor hogyan kell átküzdenie magát a bürokrácián és a teljes mértékben diszkriminatív pszichológusi és pszichiátriai vizsgálatokon.

    A transzneműek problémái láthatatlanok maradnak”

    Úgy tűnik, hogy a transzneműekkel szemben mindenhol kirekesztőek, ám azt gondolná az ember, hogy legalább a melegek elfogadóbbak velük. Vagy tévedünk?

    Az LMBTQ mozgalmakban – már amennyire ez egy mozgalom – a T a legalulreprezentáltabb betű. A felvonulás idején a médiumok szinte kivétel nélkül csak melegekről és az őket érintő problémákról beszélnek, amik persze fontosak, de a mi problémáink láthatatlanok maradnak, szinte senki sem beszél róluk. Az LMB emberek között is gyakran találjuk szembe magunkat transzfóbiával, legyen szó akár bulikról, rendezvényekről vagy egész szervezetekről. Bőven tapasztalhatunk ott is megkülönböztetést, kirekesztő, bántó dolgokat és ignoranciát. Egy transz nő egy külföldi cikkben azt írta, nem elvárható tőlünk, hogy mind örüljünk és ünnepeljünk a melegházasság hírének kapcsán, amikor sok, magát LMBTQ egyenlőségért küzdőnek hirdető szervezet ignorálta évtizedeken keresztül a transz embereket és a problémáikat. Ráadásul az erre is (mindegyik betűre) felvett támogatásokat kizárólag a házassági kampányokra, vagy az LMB, de főleg meleg férfiakat érintő ügyekre költötték – miközben évente több száz transz embert gyilkolnak meg transzfób gyűlöletből világszerte. Az LMB közösségben a mai napig következetesen kérdőjeleznek, vagy bántanak meg minket jó néhányan. Gyakran arra hivatkoznak, hogy „túl bonyolult” megtanulni azt a pár szót, amivel valaki a nemünket tiszteletben tartva tud beszélni rólunk. Így nagyon nehéz együtt örülni egy olyan közösséggel, ahol ennyi negatív élmény ér minket. Azért szerencsére akadnak olyan LMB aktivisták is, akik tényleg nagyon jó szövetségesek, és sokat tesznek a mi egyenlőségünkért is.

    [​IMG]
    Leverne Cox színésznő, az első transznemű ember, aki viaszszobrot kapott a Maame Tussaud múzeumban.

    Riasztóan sokan kísérelnek meg öngyilkosságot a transzneműek – sokkal többen mint a ciszneműek – közül. Okolhatjuk ezért a fent említett diszkriminatív, megalázó helyzeteket és a társadalmat?

    Ezek a jelenségek a minket érő mindenféle bántás és a transzgyűlölet tünetei.

    A TransVanilla kutatásából kiderült, hogy Magyarországon a transz* emberek közel 54%-a gondolt komolyan az öngyilkosságra – akik közül 44,4% meg is kísérelte azt – ami hasonlóan sok más országhoz, egy sokkal magasabb szám a nem-transz emberekhez képest. A számok nem azt mutatják, hogy velünk lenne bármi baj, hanem sokkal inkább a társadalommal. Ugyanakkor a depresszió és más hasonló problémák is sokkal magasabb arányban érintenek minket.

    Sokan – a fentieket tekintve is érthető módon – mégsem tudják felvállalni a transzneműségüket. Meddig hazudhatnak és játszhatnak szerepet önmaguk és a társadalom előtt?

    Túlélési technikája sok mindenkinek van, ami sok esetben az átmenet előtt kell nagyon; sok transz embert láttam már, aki addig próbálja elfojtani magában a nemi identitását, ameddig csak lehetséges, vagy aki a képzeletébe, valamilyen függőségbe, jobb esetben pedig valamilyen tevékenységbe menekül. Ezek a stratégiák azonban csak ideig-óráig működnek és a legtöbb embernél eljön az a pont, hogy képtelen tovább így élni. Képtelenség egy életen át elviselni azt, ha egy olyan nemben kell élni, amik nem mi vagyunk, naponta eljátszani egy szerepet, amit rosszul osztottak ránk. Küzdeni azzal a szörnyű, akár a saját testünkre is kiható idegenség érzésével, amit azért érzünk, mert sosem volt a miénk az a jog, hogy úgy élhessünk benne, ahogy nekünk jó. És akkor valaki vagy feladja, vagy elindul azon az úton, hogy a nemének megfelelően élhessen. Ami egy transzgyűlölő társadalomban sokszor nehéz út – de járható. Ez leginkább azon múlik, hogy valaki meddig bírja így, hiszen olyan országokban is ugyan úgy próbálnak transz emberek önmagukként élni, ahol sokkal több erőszaknak vannak kitéve, mint itt. Sok helyen rendszer szinten éri őket a legdurvább erőszak és állami szinten üldözik őket. Ettől még nem akarok általánosítani sem és megmondani, hogy mindenkivel pont így lenne. Sokan sokféleképpen értelmezzük a saját élményeinket és magunkat, de én ezt látom ebből az egészből.

    Az átmenet után könnyebb lesz?

    Ez mindig nagyon egyéni is, hogy ki hogyan éli meg. Nagyon sok szempontból mondhatni, hogy igen, vagyis nagyon sok transz ember számol be arról, hogy minden nehézség ellenére még így is ez volt élete legjobb döntése és hogy elmondhatatlanul teljesebb életet élhet az átmenet után. De arról nagyon ritkán hallani, hogy ettől még utána is sok problémával nézünk szembe, csak másfélékkel, mint előtte. Például az élet bármelyik területén bárhol, bármikor érhet diszkrimináció minket, ha kiderül a transz státuszunk. Vagy sokkal több bántás éri azokat a transz embereket, akik kevésbé felelnek meg a nemi normáknak, vagy akiken jobban látszik a transz mivoltuk. Noha attól, ha egy transz nőn látszik, hogy transz, még lehet ugyanolyan szép és nőies, mint egy cisz nő és ugyanolyan értékes ember, mint bárki más. A társadalom viszont pont az ellenkezőjét üzeni nekünk folyamatosan – hogy egy nő csak a teste alapján lehet értékes, hogy nőnek, vagy férfinak lenni csak egyféleképpen lehet és hogy ezek biológiailag jól körülhatárolható fogalmak. És azt, hogy a cisznemű emberek értékesebbek és előrébb valóbbak a társadalomban, mint a transz emberek.

    [​IMG]
    April Ashley egykori brit modell, aki 1961-ben “bújt elő”. 2012-ben tüntették ki a a Brit Birodalom Érdemrendjével.

    Vagy hogy egy férfinak transz nőkhöz való vonzalmát szégyellni kelljen, vagy azt, hogy mi nem vagyunk tényleg nők. Ezek persze hatalmas hazugságok és nagyon káros üzenetek, amik ránk is hatnak. Rengeteg transz embert ismerek, aki internalizálta ezeket a transzfób üzeneteket és úgy tud túlélni, hogy magába építi ezeket. Nagyon sok ilyen transz van, aki azt érzi, nincs joga dühösnek lenni, ha bántják, hogy ő tényleg másodrangú, hogy transz nőként neki nem jár az a tisztelet, mint egy nem-transz nőnek, vagy mint bárki másnak.

    Önben mikor tudatosult, hogy transznemű nő?

    Nagyon nehéz meghatározni egy ilyen pillanatot, mivel az egész környezettől folyamatosan azt az üzenetet kapjuk, hogy transz nőként nem lehetünk nők, nem is lehetünk nőiesek, legyünk olyanok, amit mások mondanak.

    Inkább csak felvillanások voltak, amikor összeállt egy-egy pillanatra, hogy nő vagyok. Aztán ezt újra és újra el is vesztettem, mert körülöttem mindenki azt kommunikálta, hogy ez lehetetlen, nem lehetek az, aminek gondolom magam. Nem is csodálkozom, ha valaki csak felnőttkorában tudja először ezt megfogalmazni. Inkább azt csodálom, hogy nekem olyan korán sikerült.

    [​IMG]
    Candy Darling transz színésznő, Andy Warhol múzsája/www.amandakmchugh.com

    Azt hiszem, az első ilyen pillanatom hat évesen volt, persze akkor még szavaim sem voltak erre igazán. Ha gyerek vagy, még csak azonosulni tudsz – ahogy érzed, hogy ez a játék te vagy, vagy nem te vagy, ez a dolog kifejez-e téged, vagy idegen és semmi közöd hozzá. Az első élmény, amire visszaemlékszem, szörnyű volt: nem értettem miért kell a fiú öltözőbe mennem a legelső testnevelés órámon. És erről a napról pont van egy ilyen emlékem is, mint amit Lana Watchowski, a Mátrix nemrégiben előbújt transznemű rendezője mesélt; amikor elmentem a lányok előtt a sorban, akkor azonosságot, összetartozást éreztem, azt, hogy én olyan vagyok, mint ők, ott lenne a helyem.

    Amikor pedig be kellett állnom a fiúk mellé, akkor idegenséget éreztem. Azt, hogy én nem ide tartozom. Össze voltam zavarodva, tudtam, hogy nem stimmel valami.

    Már hat évesen „előbújt”?

    Nem, dehogy – azt hiszem, akkorra már annyi transzfób és szexista dolgot hallottam, hogy szinte tudtam, hogy milyen dolgokat válaszolnának az emberek. Bár sosem hallottam azt a szót a környezetemben, hogy transznemű, teljesen egyértelmű volt, hogy az érzéseimről beszélni szigorúan tabu. Megértettem, ha nem akarom, hogy bántsanak, akkor mindezt magamban kell tartanom. Már azért is sok bántás ér egy gyereket – ahogy engem is ért –, ha nem a nemi szerepeknek megfelelően viselkedik, túl „lányos”, vagy „fiús”. Mi lett volna akkor, ha elmondom, hogy én úgy érzem, lány vagyok? Semmi jó. Ebben ma is biztos vagyok, hogy jól ítéltem meg a helyzetem. Nem kaptam volna semmilyen támogatást akkor, abban a környezetben, ha gyerekként előbújok.

    Mikor beszélt erről először?



    Majdnem húsz évesen, a volt partneremnek. Addig magamban tartottam. Egy idő múlva azt is feladtam, hogy csendben lázadjak és próbáljak úgy viselkedni, ahogy nekem jó – volt hogy a tükör előtt gyakoroltam, hogy hogyan kell „fiúsan” menni, mert magamtól nem ment és féltem, hogy újra célpont leszek, ha észreveszik, mennyi feminimitás és nőiesség van bennem. Attól féltem rájönnek, hogy valójában nőnek érzem magam, nő vagyok.

    Hogyan fogadta a környezete?

    A barátoknak és az ismerősöknek elég vegyes volt elmondani; sok mindenki volt, akit ki is raktam akkor az életemből, mert nem volt elég elfogadó. És sokan csak elsőre tűntek annak, de lemorzsolódtak útközben. Azért van egy-két ember, aki közel vagy távol, de tényleg elég elfogadó volt. Ők a mai napig megmaradtak.

    A családomnak először csak az átmenetem előtt, 22-23 évesen mertem beszélni magamról; először nagyon nehezen ment nekik az elfogadás, komoly utat jártak be, amíg sikerült. Anyámmal volt, hogy fél évig egyáltalán nem is beszéltünk, az öcsémmel egy, apámmal pedig szintén nagyon viharos dolgokat éltünk meg. Viszont le a kalappal előttük, mert megdolgozták magukban ezt a dolgot; most egy nagyon elfogadó családom van. És úgy igazán az, nem csak konfliktuskerülésből, vagy tiszteletből nem mondanak bántó dolgokat, hanem tényleg akként fogadtak el, aki vagyok; a lányukként. Már nem bánom azt sem, hogy a távolabbi családom számára megszűntem létezni és hogy volt olyan pillanat, amikor tényleg teljesen gyökértelen voltam. Mert sosem volt ilyen jó, és felnőtt a kapcsolatom a szüleimmel mint most. Nekem szerencsém volt, és velük megérte az ide vezető út.
     
  2. Melitta

    Melitta Adminisztrátor Fórumvezető

    A 13 éves fiú bevallotta anyjának, hogy transznemű. A szülők reakciója elképesztő!

    Danielle Lloyd tíz éves kora óta tudja, hogy rossz testbe született, de szüleinek csak évekkel később merte elmondani. Egy amerikai tévéműsort nézett, amikor a transzneműség velejáróival küzdő szereplők problémáiban magára ismert. Három teljes év kellett neki, hogy szülei elé merjen állni, ők azonban már jóval régebb óta tudták a titkát!

    Danielle fiúként született, de már egészen kiskorában felfedezte, hogy egyáltalán nem vonzódik a fiús játékokhoz. Jobban szeretett lányokkal barátkozni, és babázni, amikor pedig tíz éves lett, egy tévéműsornak köszönhetően megértette mi is történik vele.

    [​IMG]


    Továbbra is fiúként élt ugyan, de elkezdett sminkelni, és műszempillát hordani, ezért az iskolában gyakran megalázták, előfordult, hogy vízzel is leöntötték. Végül tizenhárom éves korában mert kiállni édesanyja elé, aki akkor már tudta fia titkát.

    [​IMG]


    Danielle még ekkor sem mert beszélni az apjával, ám a reakciója másnap teljesen meglepte. A 49 éves férfi kézen fogta, és elvitte vásárolni. Ezután nem kellett fiús ruhákat hordania, szoknyákat, és színes ruhákat kapott, még sminket is vásároltak neki.

    [​IMG]


    Nem sokkal később megkezdte átalakulását is egy nemi identitás klinikán, boldog, mert a szülei támogatják, és ő is elfogadta magát.

    [​IMG]
     
  3. Melitta

    Melitta Adminisztrátor Fórumvezető

    „Anya, ha nem kapok női testet, meg fogok halni”
    Huszonegy éves nő, a koránál sokkal érettebb tekintettel, sudár testtel, egy színésznő arcával és hangjával. Arra vágyik, amire nőtársai: lehetőségekre, karrierre, szerető férfire, egyszer majd családra is. Úgy érzi, Magyarországon ezeket nem kaphatja meg: egész életében bántották, mert férfitestbe született, most pedig, amikor végre átváltozott és kívül-belül nőként élhet, halálosan megfenyegette egy ismerőse. Ez volt a pont, amikor úgy döntött, igenis előbújik, „ügyet csinál” a transzneműségéből, és eloszlatja a tévhiteket. Interjú Ónodi Adéllal.

    Neményi Márton


    Mi történt?

    Egy sükösdi srác halálosan megfenyegetett a Facebookon. Azt írta, bújjak el, akasszam fel magam, mert ha nem, ő öl meg. Hangüzenetet is küldött, hogy biztosan egyértelmű legyen. Ez volt a lényeg: hogy bújjak el. Ha pedig nekem valaki azt mondja, bújjak el, akkor én előbújok.

    Ismered?


    Nem jártunk egy körbe, de Sükösd egy kis falu, mindenki ismer mindenkit. A buszról volt ismerős, meg talán egy focimeccsről, ahova apám elrángatott még régen, ott láthattuk egymást. Most pedig valahogy rám bukkant a Facebookon. Emlékszem: amikor elolvastam, meghallgattam az üzenetet, semmi félelem nem volt bennem. Annyit bántottak a gyerekkoromban, Sükösdön, Szentesen, Budapesten, hogy úgy éreztem, ez csak a szokásos. Éppen ez a szörnyű benne. Akkor arra gondoltam: felnőtt nő vagyok. Nem hagyom többé, hogy bántsanak.

    Anélkül, hogy bagatellizálni akarnám: rengetegen vannak a Facebookon, akik azonnal a másik halálát kívánják, ha valami nem tetszik nekik. Megtehetted volna, hogy figyelmen kívül hagyod.

    Nagyon sok mindennel nem foglalkoztam életem során. Ebből elég volt. Azzal nem megy előre a világ, hogy csak tűrök, tűrök és tűrök, semmit nem mondok ki, semmiért nem állok ki.

    Úgy érzem, nemcsak ez a fiú akarja, hogy bújjak el, hanem az egész világ: hogy mi, transzneműek inkább rejtőzködjünk, maradjunk egyedül, ne éljünk teljes életet, arra pedig gondolni se merjünk, hogy családunk legyen.

    Ez igenis ügy kell hogy legyen: élnek a világon transz emberek, lehet, hogy a szomszédod, a lakótársad, a rokonod is az. Aki ettől még ugyanaz az ember, akit te megismertél. Lehet, hogy észre sem veszed rajta, és eszedbe sem jut, amíg el nem mondja. Elég volt abból, hogy csak ezért utálnak, megfenyegetnek, megtámadnak, megvernek embereket, hogy vannak szülők, akik kitagadják a gyereküket, miután megtudták. Ez embertelenség. Mi alapján bírálunk, ítélkezünk? Azt akarom, hogy lássanak, hogy tudják, hogy létezünk, hogy ugyanolyan emberek vagyunk, mint bárki, hogy ugyanúgy nő vagyok, mint Timi és Andi. Ez a mi feladatunk, a mi felelősségünk: hogy összeszedjük végre a bátorságunkat. Én most Berlinbe költöztem modell szeretnék lenni, és ha lehet, színésznő, zenélek is. De onnan is nagyon szeretném látni, hogy Magyarország fejlődik, nyíltabb, elfogadóbb lesz. Jó lenne egyszer örömmel hazaköltözni. Most viszont nem szeretnék itt élni.

    [​IMG]



    Fotók: Neményi Márton

    Berlinben jobb?


    Németországban vállalhatom, hogy transznemű vagyok, ott ez hétköznapi téma, ez nagy biztonságot ad. Ha előkerül egy baráti társaságban, akkor nincs az, hogy „úristen, nem is gondoltam volna”, hanem: „oké, tök jó fej vagy”. Ennyi. A férfiak pedig nem menekülnek sikítva az ellenkező irányba, ha meghallják, hogy transznemű vagyok. Ez pedig jól jön, ha az ember nem egyedül szeretné leélni az életét. Itthon menekülnek, még akkor is, ha megtudják, hogy megvolt az átalakító műtétem és most már teljesen női a testem is. Ha lifegne valami ott lent, akkor talán megérteném, hogy futnak.

    Volt férfiként mit gondolsz…

    Nem vagyok volt férfi. A testem volt férfi. Amely testbe én be voltam zárva. Ez nagyon fontos. Próbálj meg belegondolni, milyen érzés lehet: itt ülsz férfiként, teszed a dolgod, éppen készíted ezt az interjút, miközben belül tudod, hogy nő vagy.

    Most, hogy megkaptam a női testemet, eljött az önazonosság. Ennél fontosabb pedig nincs az ember életében.

    Miért érzed fontosnak, hogy ezt elmondd annak, akivel megismerkedsz? Hiszen kívül-belül nő vagy.

    Amikor elkezdődött az átalakításom, úgy voltam vele, lezárom az első húsz évet, nem mondom el senkinek, mi történt, nő vagyok, és kész. Ám az a helyzet, hogy húsz évig férfitestben kellett élnem. Ez olyan bizonyosság, amit nem tudok eltörölni. Van egy szó arra, ami vagyok: transznemű. Ha ezt nem mondanám el a másiknak, nem érezném igaznak a helyzetet. Gondolj bele: milyen kapcsolat az, amiben tudom, hogy elfogad, így, ahogy vagyok, anélkül, hogy tudná – de lehet, hogy ha megtudná, már nem fogadna el?

    Arról nem is beszélve, hogy igenis van különbség egy transz és egy nem transz heteroszexuális nő között, még úgy is, hogy mind heteró férfira vágyunk. Az átalakulás talán még a szülésnél is durvább. A nemi átalakító műtét nem vicc. Kemény küzdelem feldolgozni. A műtét előtt még elővettem valamit, amikor vécére mentem, most pedig már nincs, amit elővegyek. Ezt fel kell fogni. Ahogy azt is, hogy a palik megnéznek, amikor kimegyek az utcára, vonzó nőnek tartanak, és nem tudják, hogy transz vagyok. Egyébként már csak azért is megnéznek, mert nem hordok melltartót. Nem azért, hogy imponáljak nekik, hanem azért, mert nekem így kényelmes, így természetes. Ők pedig rögtön flörtölnek vagy szóvá teszik.

    Milyen volt ellenkező nemű testben felnőni?

    Mindig is tudtam, mi a helyzet velem. Emlékszem az útra, amelyen az iskolából mentem haza mindennap, nyolc-tíz éves lehettem, és arra gondoltam:

    ez csak egy rossz álom, amiből egyszer majd felébredek, és akkor újra gyönyörű, sikeres nő leszek.


    Minden alkalommal, amikor belenéztem a tükörbe, csalódtam: nem azt láttam, akit szerettem volna. Hiába volt férfitestem, ha egyszer nőiként működött, ami, bevallom, furán nézhetett ki. Feminin alkat voltam, aki például hátulról látott, rendszerint lánynak nézett, a gyerekek folyton lenéniztek. Szóval a családomnak és a közeli ismerőseimnek nem volt meglepő, amikor előálltam a nemváltással.

    Az apám sokat bántott minket, tettlegesen is, hálistennek elváltak a szüleim, vele nem is tartom a kapcsolatot. Anyukámat tizenkilenc évesen hívtam fel a döntésemmel. Közöltem vele a tényt:

    Anya, ha ezt most nem kezdem el, meg fogok halni.

    „Jó, értem” – mondta. Mi mást mondhatott volna? Érezte rajtam, hogy nincs más választásom.

    Belevágtam. Csak ekkor kezdtem megnyugodni, bár még mindig hernyónak éreztem magam. Most pedig mintha előbújt volna a pillangó. Imádom az érzést. Az átalakulással minden egyszerűbb lett. Tudom, mit akarok, kivel szeretném ápolni a kapcsolatot és kivel nem. Sokkal erősebb vagyok.

    [​IMG]





    Volt, hogy elhitted, hogy nem vagy egészséges? Hibáztattad magad?

    Volt ilyen, persze. De tudom, hogy ezek nem az én gondolataim, hanem azok, amiket a társadalom kirakott elém. Ha megkérdeznéd, szeretek-e transz lenni, azt mondanám, nem. Nem döntöttem, nem választottam ezt. Egy csomó energiát elvisz, egy csomó megvetés és más szarság is jár vele. Nagyon jó lenne, ha egyszerűen azt mondhatnám: heteró nő vagyok.

    Hogy zajlik az átalakítás?


    Én szerencsés vagyok, mert mindent engedélyeztek, ami a teljes átalakuláshoz szükséges: engedélyek, vizsgálatok, igazolások. Utána jöhetett a hormonkezelés. Női hormonokat kellett bevinnem, a tesztoszteront pedig elnyomnom. Utóbbit nagyon rosszul viseltem, így minél előbb szerettem volna kasztrációt. Így találtam rá Bordás Noémire, aki Kiskunhalason praktizál, és nem csak nagyon profi az ilyen beavatkozásokban, hanem támogató is. Iszonyú fontos, hogy az orvos ne csak értse a dolgát, hanem lelkileg és emberileg is melletted álljon, ne ellenezze ideológiai alapon, ne ítélje el a transz embereket. Intim helyzet ez, be kell avatnod, hogy mit és miért szeretnél, nagyon sokat számít, hogyan áll hozzá. Szörnyű, hogy erre a helyzetre nem képzik ki a közszférában dolgozó orvosokat. Arról nem is beszélve, hogy anyagilag is megterhelő a beavatkozás: ma, ha esztétikus, működő, komplikációmentesen felépülő puncit szeretnél, az legalább hárommillió forint.

    A nagy átalakító műtét végül Belgrádban volt, Bordás doktornő pedig Kiskunhalason ápolt utána, még a tágítást is megmutatta, ami megint csak nagyon sokat számított. Műtét után persze pár napig katéter és egyéb csövek lógnak ki az emberből, két hét alatt újra meg kell tanulnod felülni, felállni, végül járni – a felépülés nagyjából három hónap. A műtét után pár héttel már a tágítást is el kell kezdeni azaz felkészíteni az életre a mesterségesen képzett, új vaginámat.

    Kész vagy?

    Úgy érzem, teljesen. Igen. Kész vagyok. Most értem el a célhoz. Úgy, hogy rajtam semmi természetellenes nincs, nem plasztikáztattam. A hüvelyem komplikáció nélkül felépült, esztétikus, működő. Megismertem az új testem, volt már alkalmam használni különböző helyzetekben és jelentem: az orgazmus sokkal jobb, mint előtte. Az idegek ugyanazok, én viszont végre önazonos vagyok és ez nagyon sokat számít. Nem igaz a tévhit, hogy egy ilyen beavatkozás után az ember semmit sem érez többé. Nagyon sokat fejlődött a tudomány, bár tény, hogy jelenleg sokkal jobb női nemi szerveket tudnak adni a transz embereknek, mint péniszt. A női hormont persze nekem is életem végéig szednem kell.

    Szeretnél gyereket?

    Persze! Nincs méhem és petefészkem, ahogy nagyon sok más nőnek sincs, saját gyerekem tehát nem lehet, ami egy kicsit áldás is: túlságosan is szeretem ahhoz a meg nem született gyermekemet, hogy lehozzam ebbe a mai világba. Egy már itt élő léleknek viszont nagyon sokat segítenék azzal, hogy örökbe fogadom. Persze az egész helyzet rettenetes lehet: válogatni, hogy melyikük tetszik… Könyörgöm, gyerekekről van szó! Egyszer mégis szeretnék. Most viszont a karrier az első, van mit mondanom, mutatnom, most erre szeretnék figyelni. Színésznő, énekesnő szeretnék lenni.

    Jó nőnek tartod magad?

    Az ő táborukat szaporítom, azt hiszem.


    [​IMG]





    Felteszem, mikor elkezdtél újra élni, hirtelen egyszerre tapasztaltál meg mindent, amiről nagyon sok nő panaszkodik és amiről egy kicsit a #metoo kampány is szól: a nyomulást, a füttyögést, a beszólogatást. Nyilván másként éled meg ezt, mint egy olyan nő, aki kiskamasz korától ki volt téve ennek.

    Csak azt tudom kérni a férfiaktól, hogy ne nézzék a nőt lyuknak. Egyébként vannak férfiak, akik nem elfordulnak, amikor megtudják, hogy transz vagyok, hanem úgy vannak vele: ez egy szexuális segédeszköz, ezt ki kell próbálniuk! „Egyszer élünk, elvinném egy numerára”, gondolják. Ezt kikérem magamnak. Szerencsére azért nem ez az általános, hanem a meglepődés vagy az értetlenkedés. Azonnal kiderül, ki az, aki érdeklődik, és ki az, aki megijed és nem tud mit mondani. Sokat megtudok a másikról, amikor elmondom neki. Ez egy szűrő is: aki nem fogadja el és elítél, azzal nekem nincs dolgom. Szívesen beszélek magamról és erről a témáról, ha kérdeznek, válaszolok, meggyőzni viszont nem szeretnék senkit. A tárgyiasításból, zaklatásból pedig ugyanúgy nem kérek, mint a cisz nemű nők.

    Aki lefagy, megijed, vagy tapintatlanul kérdez, jó eséllyel nem rosszindulatból teszi ezt, egyszerűen új neki a helyzet.

    Ezért nem is hibáztatok senkit, de van, hogy nincs jó napom, hogy nem tudok pozitívan állni az emberekhez, hogy nincs kedvem vigyorogni, ez pedig kiborít. Amikor felrakok egy-egy komoly képet a Facebookra, sokan szabályosan számon kérik, hogy miért nem mosolygok.

    Ha az embernek rossz a kedve, az ma legalább akkora tabu, mint a transzszexualitás.

    Pedig a boldogság csak egy pillanat. Nehéz úgy beszélgetni, hogy ennyire nem mernek őszinték lenni.

    Mindketten tudjuk, milyen kommentek lesznek ez alatt az interjú alatt a Facebookon.


    Nézd, ha valaki megírná Monica Bellucciról, aki ötvenhárom évesen a világ legszebb nője, hogy transznemű, a legtöbben azonnal ítélkeznének, és pár percen belül megjönne az első komment, ami arról szól, hogy „én tudtam, látszik rajta!”. De hiába szólítanak meg, tudom, hogy ezek a hozzászólások nem nekem szólnak majd, hanem a kategóriának, amit a szemükben képviselek. Nekik, és általában minden heterónak üzenem, hogy senkinek sem árt, ha magába néz, és őszintén felteszi magának a kérdést: puncim van, de biztosan nő vagyok? Farkam van, de biztosan férfi vagyok? És ha már itt tartunk: biztosan heteró vagyok? Az igen válasz ugyanis nem feltétlenül természetes és magától értetődő.
     

Megosztás