Versek, idézetek...

Horváth István
VIGYÁZZ!

Vigyázz, a lelkük igaz arcod tükre.
A tükör hallgat, tükröz, s nem felel.
Vigyázz, ha te vagy köztük - legkülönb,
nincsen szükséged dicsőítésükre.
A legkülönbnek a dicséret nem kell.
És a tükörnek két oldala van.
S nem látsz a hátul rejtőző betűkre.

Garai Gábor: Elátkozottan

Mint páros gót oszlopok összeforrtan
Tartjuk a remény boltíveit
Állunk csont-fehéren elátkozottan
Míg a törvény rajtunk be nem telik.

Tudod hogy minden ellenünkre fordul
Tudom hogy minden vád fejünkre száll
De fájdalmakon és rágalmakon túl
Tiszták vagyunk mint hó- fürdette táj

Neved az álmatlan tengerre írom
Már fodraid közt leng a szürkület
Virrassz velem örökös éber áram
Sötétedik Meghalok nélküled

Kányádi Sándor

KÓBOR KUTYA


Előbb csak háztól házig verték,
azután ki a faluból.
Most két falu között tétován
hol ide, hol oda lohol.

Bátor kutya volt, eleinte
még meg-megkapta a botot.
S nézzétek:
hogy elgyámoltalanodott!

A madártól is félrerebben,
állandó reszketés ina,
foga is már csak azért van, hogy
legyen mivel vacognia.

Szederjes nyelve vizet keres,
megvesz, ha nem talál.
Szája két felén undorítón
vegyül a könny s a nyál.

Sír. Vonyítana, de azt se mer,
hátha meghallja valaki. -
Menti a bőrét céltalanul,
míg bírják vérző lábai.

Menti a bőrét céltalanul.
Csak a bőre van, semmi más. -
Hol késel,
irgalmas vadász!?

A román Legfelsőbb Semmítőszék kivizsgálása megállapította, hogy az erdélyi írófejedelem Wass Albert nem háborús bűnös. A megállapításra felháborodva reagált a hősöket védő román egyesület, akik név szerint is felsorolták, hogy szerintük kiket végeztetett ki Wass Albert.Több román lap beszámolója szerint Adrian Moisoiu, a Nagy-Románia Párt parlamenti képviselője értesítést kapott a Legfelsőbb Semmítőszéktől, amelyben azt közlik a képviselővel, hogy a kivizsgálás nyomán megállapítást nyert, miszerint Wass Albert nem tekinthető háborús bűnösnek.

A közleményre reagálva a marosvásárhelyi Hősök Kultusza Egyesület nyilatkozatában név szerint felsorolja azokat a román, zsidó és magyar áldozatokat, akik kivégzésére szerintük Wass Albert adott parancsot a magyar katonáknak. Az egyesület egyben felszólította a Legfelsőbb Semmítőszéket, hogy vizsgálja felül közleményét, és másítsa meg véleményét a Wass Albert-üggyel kapcsolatban.

Forrás: MNO, Romániai Magyar Szó; erdely.ma

Garai Gábor: Június

Tudom, meghalnék idegenben;
ott még a fák sem ilyenek;
nem virít a bodza a berekben,
akácok könnye sem pereg;
nem részegít a széna-illat,
nem villámfénnyel jön a nyár,
nem így táncol felhőn a csillag,
nem szédül az égtől a táj...

Meghalok itt is-: a gyönyörtől,
hogy a repceföld színarany,
hogy a lomb oly zöld, szinte tombol,
s a kőnek is illata van;
hogy áll a búza nyers kalásza,
mintha világot nemzene,
s e tájon az lel csak magára,
ki végleg egyesült vele.

SOMLYÓ ZOLTÁN: MESE ARRÓL, KI HOGYAN SZERET


Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hisz szeretik.
Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hiszen szeret.
Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen mert szeret.
Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen mert szeretik.
Van, akinek számára a szerelem határos a gyűlölettel.
Van, akinek számára a szerelem határos a szeretettel.
De van olyan is, aki a szerelmet összetéveszti a szeretettel, s nem érti, hogy mások feleletül a gyűlölettel tévesztik össze a szerelmet.
Van, aki úgy szeret, mint az országútra tévedt nyúl, amely a fénycsóvák csapdájába esett.
Van, aki úgy, mint az oroszlán, amely széttépi azt, amit szeret.
Van, aki úgy szeret, mint a pilóta a várost, amelyre bombáit ledobja.
Van, aki úgy, mint a radar, amely a repülők útját vezeti a levegőben.
Van, aki békésen szeret, mint a kecske, amely hagyja, hogy megszopja az éhező kisgyerek.
Van, aki vakon, mint a másikat alaktalanságába nyelő amőba.
Van, aki esztelenül, mint az éjszakai lepke a lángot.
Van, aki bölcsen, mint a medve a téli álmot.
Van, aki önmagát szereti másban, s van, aki önmagában azt a másikat, akivé maga is válik általa.

Zelk Zoltán: Vers a lehetről és a nem lehetről


A nem lehetből, mondjad még lehet
másképp lehet, vagy már csak így lehet,
hogy nem lehet más, csak a nem lehet?
Kimondanám már, hogy isten veled,
de fölsikolt bennem a nem lehet!
mert hajad, orrod, szájad és szemed -
mert az leszek, jaj, megint az leszek,
az a csordából kimart seblepett,
kölyke-se volt, nősténye-elveszett
csikasz, ki nyugtot csak akkor talál,
ha puskavégre fogja a halál.
De este lett, és olyan este lett,
megleltem újra arcod és kezed,
egymás szájába sírtuk: Nem lehet,
hogy már csak így, hogy másképp
nem lehet!
és hajad, orrod, szájad és szemed.
S ki azt hittem, hogy élni ébredek,
megint csak itt, megint e dérlepett
falak között, megint a nem lehet.
Vacog a szív, veri a perceket,
veri, hogy nem, hogy nem, hogy
nem lehet!
Ha megyek már az utcán, úgy megyek,
gázolva folyót, zihálva hegyet,
mert voltak folyók és voltak hegyek
és voltak évek, voltak emberek
és mi volt még! mi volt! és azután
egy nyári perc december udvarán -
a vén remény... és voltak reggelek,
mikor veled, melletted ébredek
és hajad, orrod, szájad és szemed
s az ing s a váll s a paplanon kezed...
Úgy szól a szó, mint az emlékezet -
hát nincs szavam több és nem is lehet.

Bereményi Géza : Csönded vagyok


Most elmondom, mid vagyok, mid nem neked.
Vártál ha magadról szép éneket,
dicsérő éneked én nem leszek,
mi más is lehetnék: csak csönd neked.

E szó jó: csönd vagyok, csönded vagyok.
Ha rám így kedved van maradhatok,
ülhetsz csak tűrve, hogy dal nem dicsér,
se jel, se láng csak csönd, mely égig ér.

S folytatom mid vagyok, mid nem neked,
ha vártál lángot, az nem lehetek,
fölébem hajolj lásd hamu vagyok,
belőlem csak jövőd jósolhatod.

Most elmondtam mid vagyok, mid nem neked.
Vártál magadról szép éneket,
dicsőítő éneked én nem leszek,
mi más is lehetnék: csak csönd neked.

FODOR ÁKOS:
JÓKÍVÁNSÁG

Legyen erőd lent
hagyni, amit nincs erőd
följebb emelni.

*

AXIOMA

egy Tökéletes
Nap sem csak tökéletes
percekből épül

*

HAT BŰNBÁNÓ SOR

Belátom, hogy szememet
saját kezemmel magam vakítottam.
Sajnálom, hogy kezemet
saját eszemmel magam bénítottam.
Megbántam, hogy eszemet
poros fiókok mélyén tartogattam.

*

IMPROMPTU

Tegnapi terveidet töröld.
A legszebbeket is. Azokat először.
- Mire megépítenéd: ezért, azért már úgyse laknád
s onnan-ide törmelékek halmát mért cipelnéd?
Temess derűsen. Ami élt: mindig föltámad; ami nem: sosem.
Ragyogó szemmel, ne tört szívvel bámulj
a Leáldozott, Gyönyörű Nap után.
Állhass tisztán
a Kelő elébe.

Darmay Viktor: A küzdőhöz

Hová visz, ember, magas röptű vágyad
Küzdelmeid tövises útain?
Gát visszatart, hegyes kő vérzi lábad,
S tépett szivedben úgy sajog a kín.
Ne menj, ne lépj a kész veszély elébe,
Meg nem ment attól ingatlan hited;
- A világ téged levonhat a mélybe,
De te magaddal őt föl nem viszed.

Hadd őt feküdni s nyögni lenn a porban,
Dicsőbb, szebb sorsra úgysem érdemes;
Ha ő nem érzi: célja merre, hol van -
Mért bántanók mi? bírja, mit keres.
Ha föl nem rázza önnön szenvedélye,
Ne hidd, hogy akkor álmából kivedd...
- A világ téged levonhat a mélybe,
De te magaddal őt föl nem viszed.

Ne nyúlj a lánchoz, ne bántsd a bilincset,
Amely szorítja karját, szellemét;
Csak ellenségét fogja látni benned,
És láncával fejedet zúzza szét.
Míg a siker, a várt remény helyébe,
Mint kártyavár, úgy összedűl mived...
- A világ téged levonhat a mélybe,
De te magaddal őt föl nem viszed.

S ha mégis már segítni vágysz szegényen,
Altasd el őt egy érdekes mesén;
Midőn alszik, hát jőjj feléje szépen,
S vigyázva tágítsd láncait kezén.
Vigyázva, nehogy a lánc csörrenése
Kemény tusára hívja ellened...
- A világ téged levonhat a mélybe,
De te magaddal őt föl nem viszed.

Midőn a láncszem egyenként kitágul,
S a zsibbadt érben újra lejt a vér;
Hadd akkor őt! éledjen önmagátul,
És maga küzdjön szabadságaért.
Ha ezt kivívja, büszkén törhet égbe,
Másképpen vergődik, amíg elsülyed...
- Úgy fölemel, így leragad a mélybe,
Mert útja egy, veled vagy nélküled.

Garai Gábor: Megtartó varázslat

József Attilához

Nézem e vértelen tavaszt. Nyirkos fák nyöszörögnek.
Egy árva madárfütty! - Nem bűvöl az ágra zöldet.
- Add, hogy életerőm kihántsa a rügyből
(mint lomha ellentmondás lapul meg benne)
- a lombot.

Nézem a néma köveket. Szememnek válaszolnak:
csorbult szögeikből testesedik meg a holnap.
- Add, hogy puszta kezemmel kivájjam a kőből
(mint elkárhozott lélek rejtezik benne)
- a szobrot.

Nézem a keskeny eget; felhők nap-vágta rése;
fények léha szökése, hullámok fénytörése.
- Add, hogy képzeletem újra-teremtse a szépből
(mint celában a szabadság álmodik benne)
- a szebbet.

Nézem a zagyva vizet, szédít a rengeteg-örvény;
törvénye - émelyedett sár, felszínén szétömölvén,
- Add, hogy eszméletem kimentse a zűrzavarból
(mint megtartó lehetőség imbolyog benne)
- a rendet.

Pincési Judit: Ha gyermekkoromban találkozunk


Ha gyermekkoromban találkozom veled,
kézenfogva végigviszlek
a láncfüves udvaron,
és megmutatom neked
azt a kavicsomat,
amely titkos jeleket sugároz.

Ha gyermekkoromban találkozom veled,
azt mondom: a Manókirály
lerombolta palotánkat,
s azóta királyapámmal
és három királynőmostohámmal
egy sátorban élünk --
de csak azért,
hogy te erre azt mondd:
gyere velem haza.

Az éjszakai sírásokról nem
beszéltem volna,
mert a kimondott titok
virágporrá válik,
és kell, hogy legyen olyan titkom,
ami csak az enyém.

Ha gyerekkoromban találkozom veled,
némán ugrándozva hazáig futok,
hogy különbnek gondolj,
mint amilyen vagyok.
Egyik tenyeremen egy kis ravaszság lett volna,
másik tenyeremen egy kevés rémület.
De aztán bevalottam volna azt is.

Rab Zsuzsa:
Kívüled élek

Órák, napok
jéghártyás ablaküvegét
lehelgetem, hogy megláthassalak.
Gyönyörű arcod tanulom
utcán, sínek között, örök életveszélyben,
nem tudom hova tartó villamosokon.

Kívüled élek,
olyan bátran, hogy abban már
megláthatnád a vacogást,
ha egyszer közelről szemügyre vennéd.
De nem is ismersz.

Én vagyok az,
aki meg tudom szelidíteni
szemöldököd egymást-maró kígyóit,
aki nem félek, hogy összezúzódom
fekete köveiden,
aki talán még megbirkózom egyszer
iszonyú angyalaiddal,
aki be merek lépni hozzád
a magad-fonta kettős rács mögé
és enni adok neked naponta
és megitatlak.
Nem is tudsz róla, lehajtott-fejű.

Érted-e még az egyszerű beszédet?
Bogozd ki göbös sorsodat.
Segítek.
Aztán visszaadom.

Kívüled élek,
ilyen siralmas-bátran.
Te itt keringsz, még oldozatlanul,
csontjaim fehér izzószálai
tízezer voltos áramában.

Pillanatkép

Egy tucat - étterem valahol,
a Blaha melletti kis - pokol.
A Huszonnyolcas villamos.

Már régóta áll szembe velem,
mintha figyelné hogy tervezem
következő nappalom, következő hetem,
egyszóval: az egész életem.
Huszonnyolcas villamos... Köztemető, Kozma utca...
Emberek tűnnek el mellettem, mindnek sietős a dolga,
mintha értelem e Létben, s nem csak bűn volna.
Néhány észrevesz, és rám néz egy pillanatra.
Halott tekintet... Egy fakó halottra.
Új - Köztemető... Huszonnyolcas villamos...
Elúszott életek, sietős életek,
a Nap nem süt értetek...
Nem értetek süt. De hisz tudjátok...
Úgyis érzitek, ez itt az átok.
S mily bátran merek szemetekbe nézni!
Elkapni egy-egy pillantást, lángot,
megállítani a rohanó világot.
Mennyien vagytok! Mennyi idegen.
Itt vagytok köröttem, szótlanul, hidegen.
S én oly bátor vagyok... Egy üvegfal mögött...
Villamos... Blaha, s Köztemető között.
Elválaszt tőletek egy képlékeny burok,
benne én, és nem mozdulok,
kint a világ, s tűr és morog.
Óh, milyen bátor is vagyok,
míg kint vagytok Ti, s bent én!
Kezemen üzenet, szívemen álom,
mintha az üvegfalig tartana az én világom,
s mögötte csak egy film, a Lét filmje.
A Huszonnyolcas is. És az Új - Köztemető.
A temető...
Az üvegben arcom tükröződik, s kezemen az üzenet,
s arcomon keresztül járkálnak az emberek,
és indul a villamos, arcom ő is hordozza,
s benne sok elkapott tekintet. Kozma utca.

Huszonnyolcas villamos, Új - Köztemető.
Köztemető... Temetik a közt, ez emberiséget,
a szeretet porladó csontjait, a hamvakat.
Temető... Oda viszi arcomat
a Huszonnyolcas villamos. A temetőbe...

Ha kell még neked, menj el érte!
Ásd ki arcom a sír mélyéből,
kapard ki, áztasd föl a földet,
ha kell még neked.
Ha jelent valamit az a szomorú szem...
Ásd ki, s hozd vissza nekem.

Itt vagyok, megtalálsz.
Itt vagyok, hol a Huszonnyolcas megáll,
honnan az arcokat gyűjti a halál,
itt vagyok, a Blaha mellett valahol.
Tudod... A Blaha melletti kis - pokol.

Reményik Sándor: Egymás helyett


Van egy barátom, végzetesen más,
És végzetesen mégis egy velem.
Én végigálmodom az álmait,
Ő végigéli az én életem.

Ő helyettem is él, szenved, szeret,
Lángol, lendül, hevül, harcol, nevet,
Gyermek is, bajnok is, ember is a gáton.
Én benne eltemetett vágyaim
Hazajáró lobogását látom.

De néha őt kísérti egy-egy álom:
Mennybe törő és földbe temetett,
Álom, amelynek folytatása
Csak bennem, az én lelkemben lehet.
Azt én nevelem, azt a gyökeret.
Titkos virágként világra hozom,
Nap felé fordítom a szirmait,
S égre festem egy halvány hajnalon.

Van egy barátom, végzetesen más,
És végzetesen mégis egy velem,
Barátságunkban épp ez a varázs.
Én benne élem égig magamat,
Ő bennem álmodja magát az égig.

Ha találkozunk egy más csillagon:
Szerepeinket talán kicserélik.

Élni annyi, mint szeretni


Élni annyi, mint szeretni.
Szeretni, látni és megmutatni, érezni és érzékeltetni, meghallani és meghallgatni, magasba szállni és felröpíteni, kinyílni és felnyitni, megérteni és megértetni, együtt érezni és eggyé olvadni - és tudni, hogy a szeretet a legmagasabb rendû alkotás...

Mikor a szépet megismerik,
felbukkan a rút is;
mikor a jót megismerik,
felbukkan a rossz is.
Lét és nemlét szüli egymást,
nehéz és könnyu megalkotja egymást,
hosszú és rövid alakítja egymást,
magas es mély kulcsolja egymást,
sok hang összeolvasztja egymást,
korábbi s késobbi követi egymást.
Ezért a bölcs
sürgés nélkül muködik,
szó nélkül tanít,
nézi az áramlást és hagyja, nem erõlködik,
alkot, de muvét nem birtokolja,
cselekszik, de nem ragaszkodik,
beteljesült muvét nem félti,
s mert magának nem orzi,
el se veszíti.

~Lao Ce~

fotó:
http://www.fotohaz.hu/

Istenem, add, hogy ne ítéljek
Mit tudom én, honnan ered,
Micsoda mélységből a vétek,
Az enyém és a másoké,
Az egyesé, a népeké.
Istenem, add, hogy ne ítéljek.

Istenem, add, hogy ne bíráljak:
Erényt hibát és tévedést
Egy óriási összhangnak lássak
A dolgok olyan bonyolultak
És végül mégis mindenek
Elhalkulnak és kisimulnak
És lábaidhoz együtt hullnak.
Mi olyan együgyűen ítélünk
S a dolgok olyan bonyolultak.

Istenem, add, hogy mind halkabb legyek
Versben, s mindennapi beszédben
Csak a szükségeset beszéljem.
De akkor szómban súly legyen s erő
S mégis egyre inkább simogatás:
Ezer kardos szónál többet tevő.
S végül ne legyek más
mint egy szelíd igen vagy nem,
De egyre inkább csak igen.
Mindenre ámen és igen.
Szelíd lepke, mely a szívek kelyhére ül.
Ámen. Igen. És a gonosztól van
Minden azonfelül.

Reményik Sándor- Ne ítélj

fotó:
http://www.fotohaz.hu

Értsétek meg
végre már
törékeny
az igazság
mint az üvegpohár

ember
ember felett
ember dolgok felett
igaz szívvel
ítéletet
nem tehet

emberségünk
naponta
megalázzuk
a történelmet
csak magyarázzuk

a látókra
igazat-akaróka
költokre
s egyéb írástudókra
ezredévek óta már
Cassandra sorsa jár
hiába feszítette
keresztre magát
a múlt
jelenünk ebbol
mit sem tanult

értsétek meg
végre már
törékeny az igazság
mint az üvegpohár

fura szerzet az ember
csodákra termett
de parancsra
sárba fekszik
megöregszik
és nem mer hinni
a csodákban
fél a sötét szobában
Istenhez menekszik
hogy uzné el a sötétet
és nem is sejti
hogy Istenrol
már lekésett

fura szerzet az ember
rombol és teremt
égig ér a vágyban
de saját magában
a legszebb csodában
hinni nem mer
szánnivaló
s védtelen
miként a meztelen
csiga

hagyja hogy álmait
hétköznapokká tapossák
szivárványszemét
szürkére mossák
s lenyessék szárnyait

fura szerzet az ember
teremthetne egy új világot
emberszépet nagyszerut
de meghal inkább
mert az egyszerubb...


György László - Fura szerzet az ember
fotó:http://www.fotohaz.hu

Pilinszky János: Éjféli fürdés


A tó ma tiszta, éber és
oly éles fényü, mint a kés,
lobogva lélekző tükör,
mit lassu harcban összetör
karom csapása. Nyugtalan
heves fogakkal visszamar
a mélyen megzavart elem.
Legyőzve, lustán fekszem el
és hallgatózom. Csillagok
rebbennek csak, mint elhagyott
egek vizébe zárt halak,
tünődve úszó madarak.

Elnézem őket, röptüket
az irgalmatlan és süket
egek között, én árva szörny,
kit páncél nyom, heges közöny,
ki mit se kér, és mit se vár,
csak bámul hosszan és puhán;
sikamló, sűrü pikkelyek
lepik be sűrün szívemet,
a mélyén édes-jó iszony,
kitéphetetlen orv szigony,
mit észrevétlen vert belém
a víz, a víz, s a lassu mély.

Mert lenn hináros rét lobog,
alant a kagylók boldogok,
szivük remegve tölti meg
a fénnyel érő sűrü csend.
És mintha hívást hallana,
zuhanni kezd az éjszaka,
moszat sodor vagy csillagok,
nem is tudom már, hol vagyok?
Talán egy ősi ünnepen,
hol ég is, víz is egy velem,
s mindent elöntve valami
időtlen sírást hallani!