Weöres Sándor

torolvastár írta:

"Az emancipatorikus gesztus erős ironikus felhangja, hogy az embertestvériség ihletett szónoka a városi hóhér. Végül Badeni Lajos elfoglalja a várost, és továbbvonul, legközelebb a darab közeli legvégén látjuk viszont, Evelinéknél, Kőszegen, nemi betegségtől agyalágyultan. Ez az agyalágyult fogja elmondani, szerepéből félig kibújva, szembefordulva velünk, folyvást rászólva a függönyt elindító ügyelőre, Evelin kötőtűjével hadonászva: le kell számolni a történelemmel, hogy eljöjjön az egység utópikus kora. Itt szólal meg a testvériség felvilágosodott eszméje egy tébolyult és pusztító hadvezér szájából. A végső monológ Brecht színházi határátlépéseit idézi ugyan, de úgy, hogy leszámol a „jó vég" történetfilozófiai illúziójával. A vége újfent az ügyelőnek szól: „Nyithatjátok". A tapsrend az első felvonás végét másolja, a mozdulatlan alakokat, akik értesültek Buda visszafoglalásáról, az újra fellángoló háborúról. A nézőtérről felhangzik a felvonás nyitó mondata: „Jé, még mindig így állnak." (Vári György)

Kattints a kibontásához...

"...BADEN...
Mikor történelmet kötögetek: vér a fonál, és könny a cifrázat. Bizonnyal különb vón, ahogy az én kitünő új Stabsoffizierem, Hercsula ezredes mondani szokta volt: Mindenki egyformán ember, mindenki dolgozzsék á mágá mestersége serint, astán ast tes , ámit ákár, á tistességes békességen bévül.(A függöny megint kezd szétnyilni.) Még ne! A kutyafáját, hová sietnek?(A függöny összezárul.) Ötezer éve világtörténelmet játszunk, garázdálkodunk, húzzuk s nyúzzuk a népeket s területeket, akár ebek a condérát. A história oly kétfejű fenevad, mely ha tojásokat rak, egyik csőrével anyai hevet lehell rájok, másik csőrével mind megvagdalja, összetöri.(A kötőtűvel lesújt.) Tehát: le a világtörténelemmel!(Lesújt.) Le a fujtogató ál-erkölccsel, a fogolytáborra hasonlatos ál-békével, a rettegő ál-hatalommal!(Lesújt.) Le a politikával, diplomáciával, s a paktumokkal, melyeket az uralmak a lakosság ellen koholnak!(A kötőtűt magasra emeli.) Én, a harcos, ezennel ennen magam ellen szólok: a háborgó történelmi korszakok után immár a történelem-utáni bélés idő nyiljék!(Int a kötőtűvel.) Nyithatjátok. (A függöny szétnyilik. Megint látható a panoptikumszerű, mozdulatlan nyolctagú csoport; s előttük Hercsula hatalmas alakja.)
HANG A NÉZŐTÉREN Jé, még mindig igy állnak!"

Weöres Sándor - A KÉTFEJŰ FENEVAD AVAGY PÉCS 1686-BAN - TÖRTÉNELMI PANOPTIKUM KÉT RÉSZBEN

JULA56 írta:

még mindig igy

Kattints a kibontásához...

Kérdezték a Mestert, hogy miért nincs neki ’56-os, forradalmi verse.
– Engem a nyertes ügyekből ki szoktak hagyni – felelte. – És akkor, amikor ezeket írták, még úgy nézett ki, hogy nyerni fogunk.

ps.: hagyatékában végül találtak '56-ról szóló verseket. Ám ettől még nincs okunk kételkedni fenti megállapításában.

torolvastár írta:

Kérdezték a Mestert, hogy miért nincs neki ’56-os, forradalmi verse.
– Engem a nyertes ügyekből ki szoktak hagyni – felelte. – És akkor, amikor ezeket írták, még úgy nézett ki, hogy nyerni fogunk.

ps.: hagyatékában végül találtak '56-ról szóló verseket. Ám ettől még nincs okunk kételkedni fenti megállapításában.

Kattints a kibontásához...

MAJTÉNY, VILÁGOS, STB.

Végül angyal szállt le ránk,
bár a halál angyala volt is!
Ő illesztett fejünkre
tipró kerekek fekete mocska felett
arany-vörös koronát.
Elbutitott nép, akire haragudni nem lehet,
járomba fogott baromként forogva
intézte pusztulásunk,
és fejünkön tündökölt a korona,
mit Leonidas viselt valaha.

S a hatalmas, erős, bölcs nyugati népek
nézték ahogy póznára csavarták beleinket,
egy mondatuk elég lett volna
és meg nem szabaditottak minket,
se saját jövendőjüket.
Rájuk fekete angyal se száll:
mint egy fészek darazsat a mérges permet,
úgy fojtja meg őket a keleti szélben
a koronátlan, szégyenletes halál.

Weöres Sándor

...koronátlan, keleti szélben...

Ha generációs problémáról, öregek és fiatalok ellentétérõl van szó, sokunknak eszébejut Turgenyev regénye, az «Apák és fiúk». Változnak az idõk, változnak az eszmék és az apa már nem bírja és nem akarja megérteni a fiú másfajta gondolatvilágát - így van Turgenyev mûvében. De nincs így napjainkban. Nem mintha ma nem volnának elvi különbségek; a nemzedékek közti ellentét pedig élesebb, mint bármikor. De az elvek nem korosztályok, hanem társadalmi osztályok szerint rétegzõdnek; melyik «modernebb» manapság, vallásosság vagy nihilizmus, nacionalizmus vagy marxizmus? Enciklopédikus hajlandóságú korban élünk, amely nem alkotó, hanem csûrbe-takarító, minden régi eszmét frissen tart, újakat viszont nem termel; és eszmei különbségek híjján szemérmetlenül megmutatkozik az apák és fiúk közti ellentét igazi mivolta: harc a teljesebb életlehetõségekért, a pozicióért, a nagyobb falat kenyérért. Az «öregek» jóindulatú és fensõbbséges részvéttel beszélnek a «fiatalok»-ról, mint az invalidusokról szokás; a «fiatalok» pedig nagyrészt állás és foglalkozás nélkül vannak, nem tudják magukat hasznossá tenni, nem tudnak családot alapítani, nem tudják, hogy miért is léteznek tulajdonképpen; megtelnek alacsonyabbrendûség-érzéssel, kivetkõznek emberi öntudatukból és úgy csaholnak és vicsorognak a boldog «öregek»-re, mint a kutya az elõtte elvágtató lovasra.

Eképpen áll a nemzedék-harc a mai életben; így hát a helyzet a mai irodalomban se lehet különb. Egyébként bevallom, az irodalommal kapcsolatban nem szívesen emlegetek nemzedékeket; ma azonban, amikor a kritikus kérlelhetetlenül rácsirízeli minden író hátára a cédulát, hogy az «öregek», «fiatalok» (negyvenévesek), vagy «legfiatalabbak» közé tartozik-e és eszerint ítéli meg a munkásságát: tényleg itt az ideje, hogy a Nyugat boncolóasztalra fektesse ezt a kérdést.

Az igazi értékeket nem nemzedékek, hanem egyes alkotók hozzák; nem az összefogás, hanem a dísztelen és magányos kínlódás. Viszont Leopardi púpjáról, Hölderlin õrültségérõl, Dosztojevszkij nyavalyatörésérõl olvasni korántsem oly lélekemelõ, mint Hernani csatájáról, a Sturm und Drang-ról, egy-egy generáció lelkes és lármás ízlés-forradalmáról. Az Ady-generációnak alkalma nyílt erre a karneválra, az utánuk-jövõknek pedig nem. A «második nemzedék» föllépésének idején nem lógott a levegõben új ízlés és új eszmény, ami a forradalmat indokolttá tette volna; közvetlen elõdeik pedig nem voltak hajlandók meg-nem-érteni õket és eljátszani a gonosz mostoha szerepét, aki a mese végén a tüzes kemencébe repül. Igy aztán a «fiatalok» lassanként fölszivódtak az «öregek» közé. De sorsukba mindmáig se tudtak tökéletesen belenyugodni: az «öregek»-rõl írt bírálataikról lerí, hogy dícséretük nem mindig teljesen õszinte; néha egy-egy fél-mondatban vazallusi lázadozás bujkál.

Kétségtelen, hogy a második generációnak is sok értékes alkotó-egyénisége van, ez azonban nem változtat azon a tényen, hogy együttes nemzedéki szereplésük meglehetõsen sívár. Kezdetben forradalom helyett meddõ forradalmaskodni-akarás, késõbb pedig (akár az õ hibájukból, akár nem) az «öregek» melletti kritikai szolgálattétel és homályos célzásokban, vagy személyeskedõ kirohanásokban nyilvánuló irodalompolitikai lázongás jellemzi õket.

Hogy a második generáció tanult az elsõtõl, az helyénvaló, sõt természetes; a lirában és esszében fõleg Babits, a széppróza terén fõleg Móricz érlelõ hatása dominál. Egyébként az idõsebbek és ifjabbak között egy lényeges különbség tagadhatatlan. Az Ady-nemzedék - Móriczot, Krúdyt, Juhász Gyulát, részben Adyt is és még néhányat kivéve - kiszakadt a magyar irodalom vérkeringésébõl; a nagy nemzedék legkiválóbb költõinek internacionális ihlete van. Hiba ez? Nem; a magyar lirának ez az avignoni fogsága szükségszerû reakció volt és az önkéntes számûzöttek megteremtették költészetünk második fénykorát. Az utánuk-jövõk nagyrésze pedig visszakapcsolódott a keleteurópai és magyar talajba; Jesszenin közelebbi rokonuk, mint Baudelaire; közelebb állnak Petõfihez, mint Aranyhoz. Visszaköltöztek valahonnan Nyugat-Európából a Duna-medencébe, közelebb jöttek a Balkánhoz. Úgy gondolom, ez se hiba; mert lehetetlen, hogy irodalmunk huzamosabb idõre megtagadhassa a külsõ körülmények által szabott szegényes és megalázó korlátait, melyeknek szorítását Bessenyeitõl Adyig annyi írónk érezte és annyi írónk végzett félmunkát miattuk. (Weöres Sándor: Hang a «legifjabb» nemzedékbõl. 1935)

"... a nemzedék-harc a mai életben; így hát a helyzet a mai irodalomban..."

NEHÉZ ÓRA

A sötét jóslatok kora elmúlt: A Történelmi Tél itt fütyül immár.
Az ember, tagjaiban öngyilkos hatalommal vérében méreggel, fejében őrülettel, mint a veszettkutya: nem tudni mily végzetre jut.
Ha új pusztitó-eszközeivel végigboronál népein: eljut a kerék és tűz elvesztéig, a beszéd elfeledtéig, a négykézlábig.
Megmenekül, ha millóféle mindenáron-akarás kukac-nyüzsgése helyett, mielőtt a külső világban sürögve-forogva intézkedik: előbb felméri és rendezi benső világát.
A megismert és rendezettt bensők túlnőnek egyéni mohóságaikon, egymással összeférnek, külső világukat is harmonikussá alakitják.
Ez az egyetlen járható út. A történelem eddigi véres sodra, bármennyi szépséget és fenséget hömpölygetett: immár a közös halál; vagy mégrosszabb: tovább-vergődés folyton embertelenebb leszűkülésben.
De ma olyik bölcsőben tűz-csecsemő ring, isteni hozománnyal, amilyenről alig álmodunk.
Miképpen a most-elmúlt korszakban feltárták az anyagi világ rejtett erőit: ők elkezdik feltárni a benső, testtelen hatalmakat.
A kisdedek kezében az ész lámpása nem uralkodik, hanem szolgál: átsüti a tudatalatti élet-erőket s a tudatfeletti szellem-erőket, megmutatja és munkába fogja sorban.
A multbeli ember mindig másokat hóditott meg; de - ő rezgő reménység! - a jövőbeli megóditja önmagát, ezért a sors maga meghódol előtte és a csillagok.

Weöres Sándor

...immár a közös halál...

"Az életút végét rettegéshálózatként átélő "ősember szavai" (ismét Károlyi) varázsigéi, babonás ráolvasásai, lascaux-i barlangfirkái jelennek meg a szemünk előtt, kavarnak fel bennünket létünk legszédítőbb talánya előtt, az életből - a fizikai létből - való kivonulás előtt, amely a versek témájának a zömét adja. Az egyre nagyobb mértékben szenvedő, romlandó test jajkiáltásai és a lélekké szublimált külső valóság - ismeretlen, rejtett erők - lúdbőrzése a nagy talány előtt.

Igyekezzünk kiemelni a kötetből néhány, az emberi léttel, egzisztenciával kapcsolatos toposzt, s amelyek mintegy kulcsfontosságúak e weöresi hattyúdalban (remélhetőleg és természetesen nem az utolsóban). Egy játékos - művészi és emberi humorát, csipkelődő szarkazmusát, kékharisnya-pukkasztását mára sem adta még fel a költő - és töredékes önarcképben "Csicsergő csipcsöp / csergő hajladozó / csupáncsak a csúf / végzettel veszekedő / viaskodó csipcsöp-hasztalan"-nak nevezi önmagát (Csip-csöp vitéz). S az emberi lényt legvégső nyomorában is a "világosság vonzza, de a "sötétség"-et hurcolja magával lerázhatatlan társként; mintegy állandóan egy küszöbön áll, az itt és az ott között, a költői metafora fokán (A feledés). S a szellem vigasztalja magát az öröklétiség (a teljesség elérésének) ezoterikus vigaszával: "A lélek pincéjében / szárnyat terjesztve vár" (Szederkényi Ervin gránitjára). A sötétenlátás, a fizikai-testi pusztulástól való "ősemberi" rettegés viszont minduntalan előbukkan, mint Poe fekete halálhollója: "Ahányszor utamra találtam, mindig síromra találtam" (ösvény). S a haláltól való undorodás - talán inkább a meghalástól, mint fizikai lejátszódástól - legféltettebben őrzött illúzióitól is megfosztja az embert (elemi rettegéssel): a halálnál nincs semmi reménytelenebb. Annál is inkább, mivel a halál az, amely önmagunk önillúzióját szertefoszlatja, a megmagyarázhatatlan természeti erők által összetartott, egységgé - örökké egységtelenséget érző egységgé - préselt individuális ego amúgy is könnyen sebezhető buborékát szétpukkasztja: "A haláltól / ne azért rettegj, / mert megsemmisít - / hanem, mert kibont látszólagos önmagadból" (Forgó). A kérdés eléggé nyitott marad: mi, illetve hol van / lehet az ember nem "látszólagos önmaga", - az igazi önmaga?

A fenyegetettség érzése nyomasztó metaforába sűrűsödik: "Nyomodban az ijedtség / ugató ebei" (1985. Szilveszter), akiket most már - az élet alkonyán - semmi el nem csitíthat, meg nem szelídíthet. A sokszor játékos rigmusokba a legtragikusabb ontológiai érzések, sejtelmek íródnak bele: az ön-elvesztés, az ön-elporladás, ön-magának saját magából való kicsuszamlása, kirekesztődése: "A világvégi nagy bozótban / sajátmagamtól megfutottam. Keresném immár hasztalan / elfutott sajátmagam. / A bozótnak is vége van" (Kettős én). S kérdés az is, hogy a költő hányadik dimenzióba tágítja, hatoltatja be szellemét, amikor a "a mindenen túli túl"-ról beszél (Túl). Úgy érzi, hogy maga a természet sem tökéletes alkotás, így az ember is csak örökké torzó marad, s e torzó számára még ráadásul "Az egész világ / hiánycikk / csak egy tarka / álom marad" (A kútba néz valaki). Végül mindent elvisz "a lehetetlenség fuvolája", s a legsötétebb az, aki a halálszörnyetegnek odaveti az embert.

Az ember - az anonim "valaki" - "a tigris-sorson át" keresi "élete otthonát" (Állapot) - megejtő létmetafora, bölcseleti gnóma. Felmerül a hamleti öngyilkosság-szindróma is (Csillogó kútkávák), a mechanikus körforgás-elmélet ("a sors úgyis eljátssza semmiségét"). Az öregkori fizikai szenvedések keserű kifakadásokra késztetik a költőt; a még eljövendő napok úgy néznek rá, mint borotvaéles "csattogó ollók". S a befejezetlenség érzését különös nyomatékkal hangsúlyozza: "Csupa tökéletlen kezdet / és semmi vég" (Vers a pokolból). A megfoghatóság az ember valóságos életszövedéke, a jelen, a jelenben létező jelenvaló: "nincs már, csak a folyton / jelenvaló" (Örök jelen). A többi mind csak illúzió (amint már több helyütt is észrevehettük, a távol-keleti bölcseletek is állandóan kísértenek a sorokban)".
Dienes Ottó a Kútbanézőről

torolvastár írta:

...immár a közös halál...

"Az életút végét rettegéshálózatként átélő "ősember szavai" (ismét Károlyi) varázsigéi, babonás ráolvasásai, lascaux-i barlangfirkái jelennek meg a szemünk előtt, kavarnak fel bennünket létünk legszédítőbb talánya előtt, az életből - a fizikai létből - való kivonulás előtt, amely a versek témájának a zömét adja. Az egyre nagyobb mértékben szenvedő, romlandó test jajkiáltásai és a lélekké szublimált külső valóság - ismeretlen, rejtett erők - lúdbőrzése a nagy talány előtt.

Igyekezzünk kiemelni a kötetből néhány, az emberi léttel, egzisztenciával kapcsolatos toposzt, s amelyek mintegy kulcsfontosságúak e weöresi hattyúdalban (remélhetőleg és természetesen nem az utolsóban). Egy játékos - művészi és emberi humorát, csipkelődő szarkazmusát, kékharisnya-pukkasztását mára sem adta még fel a költő - és töredékes önarcképben "Csicsergő csipcsöp / csergő hajladozó / csupáncsak a csúf / végzettel veszekedő / viaskodó csipcsöp-hasztalan"-nak nevezi önmagát (Csip-csöp vitéz). S az emberi lényt legvégső nyomorában is a "világosság vonzza, de a "sötétség"-et hurcolja magával lerázhatatlan társként; mintegy állandóan egy küszöbön áll, az itt és az ott között, a költői metafora fokán (A feledés). S a szellem vigasztalja magát az öröklétiség (a teljesség elérésének) ezoterikus vigaszával: "A lélek pincéjében / szárnyat terjesztve vár" (Szederkényi Ervin gránitjára). A sötétenlátás, a fizikai-testi pusztulástól való "ősemberi" rettegés viszont minduntalan előbukkan, mint Poe fekete halálhollója: "Ahányszor utamra találtam, mindig síromra találtam" (ösvény). S a haláltól való undorodás - talán inkább a meghalástól, mint fizikai lejátszódástól - legféltettebben őrzött illúzióitól is megfosztja az embert (elemi rettegéssel): a halálnál nincs semmi reménytelenebb. Annál is inkább, mivel a halál az, amely önmagunk önillúzióját szertefoszlatja, a megmagyarázhatatlan természeti erők által összetartott, egységgé - örökké egységtelenséget érző egységgé - préselt individuális ego amúgy is könnyen sebezhető buborékát szétpukkasztja: "A haláltól / ne azért rettegj, / mert megsemmisít - / hanem, mert kibont látszólagos önmagadból" (Forgó). A kérdés eléggé nyitott marad: mi, illetve hol van / lehet az ember nem "látszólagos önmaga", - az igazi önmaga?

A fenyegetettség érzése nyomasztó metaforába sűrűsödik: "Nyomodban az ijedtség / ugató ebei" (1985. Szilveszter), akiket most már - az élet alkonyán - semmi el nem csitíthat, meg nem szelídíthet. A sokszor játékos rigmusokba a legtragikusabb ontológiai érzések, sejtelmek íródnak bele: az ön-elvesztés, az ön-elporladás, ön-magának saját magából való kicsuszamlása, kirekesztődése: "A világvégi nagy bozótban / sajátmagamtól megfutottam. Keresném immár hasztalan / elfutott sajátmagam. / A bozótnak is vége van" (Kettős én). S kérdés az is, hogy a költő hányadik dimenzióba tágítja, hatoltatja be szellemét, amikor a "a mindenen túli túl"-ról beszél (Túl). Úgy érzi, hogy maga a természet sem tökéletes alkotás, így az ember is csak örökké torzó marad, s e torzó számára még ráadásul "Az egész világ / hiánycikk / csak egy tarka / álom marad" (A kútba néz valaki). Végül mindent elvisz "a lehetetlenség fuvolája", s a legsötétebb az, aki a halálszörnyetegnek odaveti az embert.

Az ember - az anonim "valaki" - "a tigris-sorson át" keresi "élete otthonát" (Állapot) - megejtő létmetafora, bölcseleti gnóma. Felmerül a hamleti öngyilkosság-szindróma is (Csillogó kútkávák), a mechanikus körforgás-elmélet ("a sors úgyis eljátssza semmiségét"). Az öregkori fizikai szenvedések keserű kifakadásokra késztetik a költőt; a még eljövendő napok úgy néznek rá, mint borotvaéles "csattogó ollók". S a befejezetlenség érzését különös nyomatékkal hangsúlyozza: "Csupa tökéletlen kezdet / és semmi vég" (Vers a pokolból). A megfoghatóság az ember valóságos életszövedéke, a jelen, a jelenben létező jelenvaló: "nincs már, csak a folyton / jelenvaló" (Örök jelen). A többi mind csak illúzió (amint már több helyütt is észrevehettük, a távol-keleti bölcseletek is állandóan kísértenek a sorokban)".
Dienes Ottó a Kútbanézőről

Kattints a kibontásához...

"E versek nihilizmusa, úgy vélem, nem egyéb, mint a stilusnak, eszmének, életnek többé-kevésbé idegen rétegeibe hatolás: az ismeretlen mindig űrszerű és ijesztő, még is valóság, fel kell tárnunk. Ami pedig a pesszimizmust illeti: Európa háromezer esztendős tündöklő csodájának és kegyetlenül kapzsi uralmának betegágya mellett ázsiai vérünk száz könnyet verejtékezik, de százegyet nem... Nem áhitok sikert és dicsőséget a jelentől, még kevésbé a jövőtől. A költők úgy gondolnak az utókorra, mint csalhatatlan isteni itélőszékre; pedig taknyos csecsemő, örüljön, ha kicserélem a vizes pelenkáját, nekem ne osztogasson babért. Birkózzék velem, mint kisgyerek az apjával, és a birkózásban erősödjék. Mihelyt számára elfogadható leszek, szabályokat és gátakat farag belőlem: még siromban is azokkal tartok, akik nem tisztelik rám fogott vagy valódi rigolyáimat, bátran túllépnek a bearanyozott hülyén, olyan kezdemények és tetők felé, amilyenekről én nem is álmodhatok."

Weöres Sándor

SZÉPEN SZÓL A . . .
Szépen szólo. szépen szól o réti rigó-nóta.
De még szebben. de még szebben oz úttörő-nóta .
Virág nyílik o pázsit ölén. mezőn áll o sátor.
Harsona. dob szól. felvonul már oz úttörő-tábor .

Weöres Sándor
(Ált.isk.olvasókönyv1957)

...még síromban is...

Ki merem mondani, hogy ... a XXI. századból nézve – ha még lesz hová visszanézni – Weöres Sándor lesz az újkori magyar költészet Arany Jánosa, a páratlan géniusz, ki még egyszer képes volt nyelvünk valamennyi hangszerét megszólaltatni. 1949 nyarán, nála járva, leírtuk magunknak egy kéziratos versét. Utolsó sora így szólt: „Meghalni nem könnyű. Nem élni könnyebb.”
Vajon Weöres szellemujja vezette kezemet, amikor nemrég magam is leírtam: „Egyszer majd jó lesz nem élni tovább.”?! Többről van itt szó, mint átvehető hatásról. Weöres a mindenség és a lét olyan arieli követe, médiuma, aki nálunknál többet tud életről, halálról. Akkor döbbentem erre, amikor – több mint húsz esztendeje – elolvashattam különös búcsúkölteményét, Az ég sapkájú ember-t. Ahogy naptalan nyári reggelen mentem befelé a vízbevesző mólón, szembe a párás hegyek ormával, ahogy sorról sorra betűztem az újságpapírra nyomott verset, összefacsarodó szívvel egyszerre csak megéreztem, hogy az üzenet szerzője úgy van velünk, hogy már-már nincs közöttünk. Akár az ősi Kelet mindentudó és mindent maga mögött hagyó, száműzött írástudója, önként és helyettünk cselekedve...
(Fodor András)

torolvastár írta:

...még síromban is...

Ki merem mondani, hogy ... a XXI. századból nézve – ha még lesz hová visszanézni – Weöres Sándor lesz az újkori magyar költészet Arany Jánosa, a páratlan géniusz, ki még egyszer képes volt nyelvünk valamennyi hangszerét megszólaltatni. 1949 nyarán, nála járva, leírtuk magunknak egy kéziratos versét. Utolsó sora így szólt: „Meghalni nem könnyű. Nem élni könnyebb.”
Vajon Weöres szellemujja vezette kezemet, amikor nemrég magam is leírtam: „Egyszer majd jó lesz nem élni tovább.”?! Többről van itt szó, mint átvehető hatásról. Weöres a mindenség és a lét olyan arieli követe, médiuma, aki nálunknál többet tud életről, halálról. Akkor döbbentem erre, amikor – több mint húsz esztendeje – elolvashattam különös búcsúkölteményét, Az ég sapkájú ember-t. Ahogy naptalan nyári reggelen mentem befelé a vízbevesző mólón, szembe a párás hegyek ormával, ahogy sorról sorra betűztem az újságpapírra nyomott verset, összefacsarodó szívvel egyszerre csak megéreztem, hogy az üzenet szerzője úgy van velünk, hogy már-már nincs közöttünk. Akár az ősi Kelet mindentudó és mindent maga mögött hagyó, száműzött írástudója, önként és helyettünk cselekedve...
(Fodor András)

Kattints a kibontásához...

NEM ÉLNI KÖNNYEBB

Nem élni könnyebb. Mert kigyómarástól
csak az fél, kinek forró az ere.
Még egy percünk se szűz az elmúlástól,
a halál élők nyaka-kötele.

Megérint egy változatlan világról
pár kóbor sejtelem igézete:
mint mérnénk föl: valóság, vagy mese?
lehet-e kévét kötni napsugárból?

Nem élni könnyebb. S a szabadulástól
hogy fél, ki öl-zabál és kinba görnyed
s mint szélmalom, buzgón leget lapátol!

A fürdőben mennyi vig test ficánkol:
száz év, és óceánban tündökölnek.
Meghalni nem könnyű. Nem élni könnyebb.

*

AZ ÉG-SAPKÁJÚ EMBER

Akinek azt mondják: "rosszkor születtél,
kotródj az anyád méhébe vissza":
e véráztatta kapun nem dönget,
az csak egyszer nyilt, zárva találja;
elindul a hosszú kettős fasorban,
végén kilép az üres világba,
s a fején jelként (hogy rablók ne bántsák,
úgy sincs semmije) kerek kék sapka.

Kék sapka, tetején taréja nincsen,
simára húzva, körül beszegve,
két kis vakond-prém hajlik a fülre,
alul az állán tök-inda tartaja,
az útról nem szed melléje virágot,
s ahogy vándorol tájakat temetve,
mindenütt fedi a sima kék sapka,
holtig eltart a kerek kék sapka.

A volt otthonból, két szellő közt,
fátyolos szemmel, tündér-tekintettel
bandukol a hosszú kettős fasorban,
jobbról-balról függő zöld falban,
végül kilép az üres mezőre
ahol a határ a határát veszti:
onnan mindég van tovább hova menni,
ottan többé nem ismeri senki.

Weöres Sándor

...kévét kötni napsugárból...

Fodor András naplója - 1973. január 21. vasárnap

Délután fél öt felé ünnepélyesen elkezdem Tvardovszkij válogatott verseinek fordítását. Ahhoz képest, hogy még a nyárra terveztem ezt a startot, féléves késésben vagyok.
Fél nyolckor pontosan megjönnek Weöresék. János kintről fennen kiáltoz: - Erre jöjjenek! Erre jöjjenek! Sajnos, nem méltányolhatja még, hogy ez a bácsi, ki pár hónapos korában térdén lovagoltatta, a világ egyik fő költője. (Előbb-utóbb, ha kibírja a várakoztatást, Nobel-díjas is lesz.)
Bozayék, majd Pomogátsék jönnek még. Amy mellé kerülök, s kívánságainak engedelmeskedem. Valami zenét kér. Stravinskyt teszek föl (Zvezdoliki. - Littie Giddin), de hamar kiderül, hogy nincs keletje a muzsikának. Sanyi kicsit magába süppedten ül, de nem komor és kötekedni se vágyik. Észreveszi - éles szemmel a polcon - Psyché-kötetemet. Ha már nem hoztak példányt, fölajánlja, hogy ír bele verset. "Sárika, Bandi, Dávid, János, / a család immár nem hiános, / de ha lesz mégegy kisleány, / attúl mégúgyse lesz hiány. / (csak ne legyen Psyché kisasszony, / ki a családra rossz hírt hozzon)". Később az Egybegyűjtött írások elé is ír verset. Amy ugyancsak elkéri kötetét újbóli bejegyzésre. Róla írt, jól átgondolt kritikámban csak egy-két apróságot kifogásol. A sok szívességért viszonzásul Sanyinak irodalomtörténeti adalékokkal szolgálok: fölolvasom a Király - Pándi - Urbán - féle jegyzeteket a Medeiáról, emlékeztetve, milyen keserves is volt újraközöltetésének, az irodalomba való visszahozatalának története. Másik, a helyzethez talán még illendőbb produkcióm a Fülep-féle magnószalag. Ezt még Pomogáts is kénytelen áhítattal hallgatni. Jövő héten volna az Öreg születésnapja. Én most ilyen módon ünneplem az évfordulót, Weöresékben, Bozayékban is mozdul valami. Amy fotókat kér Fülepről.
Sanyiék a Muraközi út 10/A-ban építik új, kacsalábon forgó otthonukat. Méltányos is már, hogy ne ott kucorogjanak, ahol 20 évvel ezelőtt. - Minap megvettem a parkettot... - mondja Amy. A költőnő, azon túl, hogy ő is válogatott verskötetet csinál - Pakli kártya címmel -, a házépítés gyakorlati gondjaival van elfoglalva. Béla éppoly telt arcú már, mint régen, de márciusban új operáció várja. Tokaji szamorodni, szekszárdi kadarka, pécsi cirfandli volt az asztalon. Ittunk, ettünk rendesen.

/

Fodor András: Weöres Sándornak
„Azé az érdem,
ki játszhatott…”
(József Attila)
Még ki se nyílt a nap,
kezed a homlokodra vonva,
eltakarod szemed.
Még el se múlt az éj,
Te égi csillaglábnyomok recéin
a hajnalt kergeted.
Fázón, aki nyomodba lép,
köpönyegét szűkebbre húzva még,
sohase fejti meg,
kolibrik izzó szárnyacskáin
hogy függeszkedhet fönt a semmiben
élő fejed?
Kínnal, örömmel egyidős,
Te felelőtlen felelős,
Téged kerget a lét karikája,
avagy Te játszol mindnyájunk helyett?

torolvastár írta:

...kévét kötni napsugárból...

Fodor András naplója - 1973. január 21. vasárnap

Délután fél öt felé ünnepélyesen elkezdem Tvardovszkij válogatott verseinek fordítását. Ahhoz képest, hogy még a nyárra terveztem ezt a startot, féléves késésben vagyok.
Fél nyolckor pontosan megjönnek Weöresék. János kintről fennen kiáltoz: - Erre jöjjenek! Erre jöjjenek! Sajnos, nem méltányolhatja még, hogy ez a bácsi, ki pár hónapos korában térdén lovagoltatta, a világ egyik fő költője. (Előbb-utóbb, ha kibírja a várakoztatást, Nobel-díjas is lesz.)
Bozayék, majd Pomogátsék jönnek még. Amy mellé kerülök, s kívánságainak engedelmeskedem. Valami zenét kér. Stravinskyt teszek föl (Zvezdoliki. - Littie Giddin), de hamar kiderül, hogy nincs keletje a muzsikának. Sanyi kicsit magába süppedten ül, de nem komor és kötekedni se vágyik. Észreveszi - éles szemmel a polcon - Psyché-kötetemet. Ha már nem hoztak példányt, fölajánlja, hogy ír bele verset. "Sárika, Bandi, Dávid, János, / a család immár nem hiános, / de ha lesz mégegy kisleány, / attúl mégúgyse lesz hiány. / (csak ne legyen Psyché kisasszony, / ki a családra rossz hírt hozzon)". Később az Egybegyűjtött írások elé is ír verset. Amy ugyancsak elkéri kötetét újbóli bejegyzésre. Róla írt, jól átgondolt kritikámban csak egy-két apróságot kifogásol. A sok szívességért viszonzásul Sanyinak irodalomtörténeti adalékokkal szolgálok: fölolvasom a Király - Pándi - Urbán - féle jegyzeteket a Medeiáról, emlékeztetve, milyen keserves is volt újraközöltetésének, az irodalomba való visszahozatalának története. Másik, a helyzethez talán még illendőbb produkcióm a Fülep-féle magnószalag. Ezt még Pomogáts is kénytelen áhítattal hallgatni. Jövő héten volna az Öreg születésnapja. Én most ilyen módon ünneplem az évfordulót, Weöresékben, Bozayékban is mozdul valami. Amy fotókat kér Fülepről.
Sanyiék a Muraközi út 10/A-ban építik új, kacsalábon forgó otthonukat. Méltányos is már, hogy ne ott kucorogjanak, ahol 20 évvel ezelőtt. - Minap megvettem a parkettot... - mondja Amy. A költőnő, azon túl, hogy ő is válogatott verskötetet csinál - Pakli kártya címmel -, a házépítés gyakorlati gondjaival van elfoglalva. Béla éppoly telt arcú már, mint régen, de márciusban új operáció várja. Tokaji szamorodni, szekszárdi kadarka, pécsi cirfandli volt az asztalon. Ittunk, ettünk rendesen.

/

Fodor András: Weöres Sándornak
„Azé az érdem,
ki játszhatott…”
(József Attila)
Még ki se nyílt a nap,
kezed a homlokodra vonva,
eltakarod szemed.
Még el se múlt az éj,
Te égi csillaglábnyomok recéin
a hajnalt kergeted.
Fázón, aki nyomodba lép,
köpönyegét szűkebbre húzva még,
sohase fejti meg,
kolibrik izzó szárnyacskáin
hogy függeszkedhet fönt a semmiben
élő fejed?
Kínnal, örömmel egyidős,
Te felelőtlen felelős,
Téged kerget a lét karikája,
avagy Te játszol mindnyájunk helyett?

Kattints a kibontásához...

"... Károlyi Amy: »Sajátságos kapcsolat volt Weöres Sándoré és Fülep Lajosé: Sándor számára Fülep Lajos a kritikus volt, akinek az ízlésében megbízott, Fülep számára Sándor a költő, 20. századi Orpheusz. A kölcsönös nagyrabecsülésen és szereteten (szeretet! nagy szó) kívül és belül állandóan vitatkoztak. Fülep szinte szándékosan olyat mondott, aminek Sándor majd ellentmond, és Sándor meg is felelt a várakozásnak«”

(Domokos Mátyás: A porlepte énekes. Weöres Sándorról.


*


Weöres Sándor 1946. augusztus 3-án Fülep Lajosnak Zengővárkonyba küldött leveléből

„Kedves Professzor Úr, köszönöm a szíves levelet – és mi tagadás, igen jólesik, hogy Professzor Úrnak tetszett az új kötetem. Professzor Úr az egyetlen, akinek kritikájával az önkritikámat ellenőrizhetem, s éppen ezért több szükségem van a kifogásaira, mint a dicséreteire: most mégis jólesik a dicsérete, mert bátorságot ad, hogy ne térjek le az Elysiumban megkezdett szokatlan útról. Hajlamom is, szándékom is, hogy mennél teljesebben a lelki, értelem fölötti, hyperreális, misztikus rétegbe hatoljak lényemmel és verseimmel. Professzor Úron és Hamvason kívül ezt majdnem mindenki rosszallja. Szerencsém, hogy kettőjük biztatásában megfogózhatok. Törekvésemet antihumánusnak és antiszociálisnak tekintik – pedig épp a humánum magas és tiszta rétegét fürkészem, nem magamnak, hanem olvasótáboromnak, vagyis bárkinek; tehát szándékom humánus és szociális.”

...tiszta réteg...

Weöres Sándor a darab - Octopus avagy Szent György és a Sárkány históriája - végkimeneteléről így fogalmazott: Sem a sárkányölő szent György, sem a sárkány hívei nem diadalmaskodnak végérvényesen, mert mikorra győzne valamelyik, az örvény már másutt és másként sodor. Itt nem győz más, mint a forró atmoszféra, mely mindent szerelmesen fojtogat, és mindent gyilkosan fölemészt, de könyörtelen örök forgásában mégis a szakadatlan életet jelenti.
Az Octopus által megteremtett világban a hatalmi, vallási és erkölcsi változás hite illúziónak bizonyult, a káoszból nem lesz kozmosz, a társadalom és a benne élő individuumok számára nincsen megváltás, sem egymással, sem a természettel nem újul és javul meg a kapcsolatuk, a sárkány új alakban továbbél.
Átokfölde terméketlenül fennmarad.
(Ócsai Éva, Tiszatáj)

torolvastár írta:

...tiszta réteg...

Weöres Sándor a darab - Octopus avagy Szent György és a Sárkány históriája - végkimeneteléről így fogalmazott: Sem a sárkányölő szent György, sem a sárkány hívei nem diadalmaskodnak végérvényesen, mert mikorra győzne valamelyik, az örvény már másutt és másként sodor. Itt nem győz más, mint a forró atmoszféra, mely mindent szerelmesen fojtogat, és mindent gyilkosan fölemészt, de könyörtelen örök forgásában mégis a szakadatlan életet jelenti.
Az Octopus által megteremtett világban a hatalmi, vallási és erkölcsi változás hite illúziónak bizonyult, a káoszból nem lesz kozmosz, a társadalom és a benne élő individuumok számára nincsen megváltás, sem egymással, sem a természettel nem újul és javul meg a kapcsolatuk, a sárkány új alakban továbbél.
Átokfölde terméketlenül fennmarad.
(Ócsai Éva, Tiszatáj)

Kattints a kibontásához...

„Az Octopus tele van olyan mondatokkal, amik első hallásra nem is érthetőek, a cselekménye oly bonyolult, hogy előadásban elvész, csak az tudja követni, aki már olvasta… Én azt hiszem, hogy az Octopust színházi szempontból nagyon túlkomponáltam.”
"... az élet sokkal bonyolultabb, sokkal ellentmondásosabb, mint ahogy mindennapjainkban érzékeljük. Annyi sárkánnyal kell a ma élő embernek és a ma élő fiatalnak megvívni, erre vonatkozik tulajdonképpen a darab. Megoldást nem ad, csak az ellentmondásokat, az ellentéteket, a kérdéseket veti fel. A megoldást a saját életének megfelelően mindenkinek saját magának kell megtalálni.”

Weöres Sándor

...a megoldás ...

Balla D. Károly: Madárhangon
Utolsó interjú a televízióban Weöres Sándorral

A kertben, könnyű szélre rebbenőn,
madárhangon beszél a költő, halkan,
nem is beszél, csak lengedez egy dalban,
időn kívül (egy őszön, télelőn?) –

hunyorg a szem, csukózik fény elől,
elővetül a rég volt, akkor, hajdan –
és botlik a szó a gégefő-kanyarban,
és révedés vall minden múlt felől. –

Hová mered ilyenkor égi másod,
amíg kering az űri képzelet?
Hová merülnek végső álmodások,

mikor egy angyal száll a kert felett? –
… És ím, elér a hallgatások csöndje…
Álmából felriad leányom, Csönge.

(1989)

torolvastár írta:

...a megoldás ...

Balla D. Károly: Madárhangon
Utolsó interjú a televízióban Weöres Sándorral

A kertben, könnyű szélre rebbenőn,
madárhangon beszél a költő, halkan,
nem is beszél, csak lengedez egy dalban,
időn kívül (egy őszön, télelőn?) –

hunyorg a szem, csukózik fény elől,
elővetül a rég volt, akkor, hajdan –
és botlik a szó a gégefő-kanyarban,
és révedés vall minden múlt felől. –

Hová mered ilyenkor égi másod,
amíg kering az űri képzelet?
Hová merülnek végső álmodások,

mikor egy angyal száll a kert felett? –
… És ím, elér a hallgatások csöndje…
Álmából felriad leányom, Csönge.

(1989)

Kattints a kibontásához...

TAPÉTA ÉS ÁRNYÉK

szőlő venyige kacs fürt szőlő venyige kacs fürt szőlő venyige ka
ige kacs fürt szőlő venyige kacs fürt szőlő venyige kacs fürt sz
ürt szőlő venyige kacs fürt szőlő venyige kacs fürt szőlő venyig
qip qip qip qip qip qip
qip qip qip
szüret vár szüret vár szüret vár
kordén megy a hegybe kordén megy a hegybe kordén megy a
a sajtár a sajtár a sajtár
qip qip qip
qip qip qip qip qip qip
qip qip qip qip qip qip
venyige kacsa fürt szőlő venyige kacs fürt szőlő venyige kacs für
cs fürt szőlő venyige kacs fürt EGYSZERRE KÉT ESTE VAN
őlő venyige kacs fürt MINDKETTŐ CSAK FESTVE VAN
qip qip qip HARMADIK AZ IGAZI
qip qip KOLDUSKÉNT ÁLL ODAKI
qip qip qip

Weöres Sándor

...mindkettő csak festve van...

"Újra rá kellett jönnöm: Weöres titokzatos költészetének „magva” nincsen, csak húsa – ez a lényege, mint az üdítő, tápláló őszibaracknak. A magvával nincs dolgunk, azt a további termés-teremtés érdekében megtartja magának a költő. Weöres költészetéhez és filozófiájához régóta ellenállhatatlan kíváncsiság vonzott: versei azt sejtették, hogy a költő mindent tud. Mindent, vagyis azt, ami több, mint fontos: ami lényeges. Amellett, hogy Weöres a költők költője – költő a négyzeten –, képzett filozófus. Számos versét, elmélkedését, nyilatkozatát olvasva úgy éreztem, valaminek guruja vagy prófétája is: annak a hitnek, hogy az én zsákutcáit, útvesztőit, környezetünk mérhető és érzékelhető méreteit, távlatait meghaladva törekedjünk az egyetemes lét megismerésére. Ehhez ad segítséget nekünk, olvasóknak a költészet zenéjével, vallásos élményt nagyformátumú freskóival (azaz látomásaival), sugárzó „szimfóniáival”, himnuszaival, erotikus verseivel, bölcseleti aforizmáival, gyermekdalaival és groteszkjeivel vagy akár lettrista versjátékaival, zeneileg, mértanilag és ornamentikailag egyaránt értelmezhető fugáival, arabeszkjeivel – kimeríthetetlen ötleteinek és játékainak egész tárával."
(Alföldy Jenő)

torolvastár írta:

...mindkettő csak festve van...

"Újra rá kellett jönnöm: Weöres titokzatos költészetének „magva” nincsen, csak húsa – ez a lényege, mint az üdítő, tápláló őszibaracknak. A magvával nincs dolgunk, azt a további termés-teremtés érdekében megtartja magának a költő. Weöres költészetéhez és filozófiájához régóta ellenállhatatlan kíváncsiság vonzott: versei azt sejtették, hogy a költő mindent tud. Mindent, vagyis azt, ami több, mint fontos: ami lényeges. Amellett, hogy Weöres a költők költője – költő a négyzeten –, képzett filozófus. Számos versét, elmélkedését, nyilatkozatát olvasva úgy éreztem, valaminek guruja vagy prófétája is: annak a hitnek, hogy az én zsákutcáit, útvesztőit, környezetünk mérhető és érzékelhető méreteit, távlatait meghaladva törekedjünk az egyetemes lét megismerésére. Ehhez ad segítséget nekünk, olvasóknak a költészet zenéjével, vallásos élményt nagyformátumú freskóival (azaz látomásaival), sugárzó „szimfóniáival”, himnuszaival, erotikus verseivel, bölcseleti aforizmáival, gyermekdalaival és groteszkjeivel vagy akár lettrista versjátékaival, zeneileg, mértanilag és ornamentikailag egyaránt értelmezhető fugáival, arabeszkjeivel – kimeríthetetlen ötleteinek és játékainak egész tárával."
(Alföldy Jenő)

Kattints a kibontásához...

FOLYTASSUK

Folytassuk. Ne kiméljük az üres oldalakat.
Ne kiméljük a magasságot, a mélységet.
Ne kiméljük a növények és madarak pelyheit.
Úgyis mindig más rétegződik a tegnapi lapokra.
És minden búsulás története.
A figyelem kimaradása hosszabb vagy rövidebb időre.
Olyan ez mint egy ókori bordal.

Weöres Sándor

JULA56 írta:

ókori bordal.

Kattints a kibontásához...

Halmai Tamás: Három Janus-arc
Takáts Gyula emlékének

Fordul a fény

Nincs még fecske e tájon, az életet ellepi álom,
barbár pannon idő – hajnali hólepedő.
Még a poéta, a püspök szelleme sem nyújt üdvöt,
mégis: a mandulafát az melegítheti át. –
Minden igaz. Csoda minden. Szent, aki a boldog a nincsben.
Kincse ma délen a domb temploma: télen a lomb.
Fordul a nap, fut a hónap, s évszaka jön suta szónak:
fordul a fény, fogy a fagy – téli tavasz fia vagy.

Mécs és tenger

Messzi világ a varázsos: messze világol a város;
hol tűz, hol puha mécs, most űr, most csupa Pécs.
Széchenyi tér, Mecsek-oldal, zeng a madár- meg a bordal,
végre robog, ha mi megy, égre lobog Havihegy,
lobban a Zsolnay-gyár is, jobban a holnapi kláris,
s tenger a Jókai tér, partja hajókat ígér. –
Kétezer és nyolc évvel Krisztus után fals hévvel
délszaki térzene, tánc lett a tudós reneszánsz.

Hajnali húrok

Mennyi a vers, a poéta, mennyei köztük a séta!
hallani – angyali zsúr –, pendül a hajnali húr.
Janust Csorba köszönti, Weörest Babits újra leközli –
négyesüket megadón nézi a négyfejű dóm.
(Fekszik a test, de a szellem fölkel a végzete ellen,
és magasulva megáll Isten lábainál.
Őrzi a Gazda az őrzőt. Mert aki jambust őrzött,
immár mennyei őr – sírja csak enteriőr.)

torolvastár írta:

Halmai Tamás: Három Janus-arc
Takáts Gyula emlékének

Fordul a fény

Nincs még fecske e tájon, az életet ellepi álom,
barbár pannon idő – hajnali hólepedő.
Még a poéta, a püspök szelleme sem nyújt üdvöt,
mégis: a mandulafát az melegítheti át. –
Minden igaz. Csoda minden. Szent, aki a boldog a nincsben.
Kincse ma délen a domb temploma: télen a lomb.
Fordul a nap, fut a hónap, s évszaka jön suta szónak:
fordul a fény, fogy a fagy – téli tavasz fia vagy.

Mécs és tenger

Messzi világ a varázsos: messze világol a város;
hol tűz, hol puha mécs, most űr, most csupa Pécs.
Széchenyi tér, Mecsek-oldal, zeng a madár- meg a bordal,
végre robog, ha mi megy, égre lobog Havihegy,
lobban a Zsolnay-gyár is, jobban a holnapi kláris,
s tenger a Jókai tér, partja hajókat ígér. –
Kétezer és nyolc évvel Krisztus után fals hévvel
délszaki térzene, tánc lett a tudós reneszánsz.

Hajnali húrok

Mennyi a vers, a poéta, mennyei köztük a séta!
hallani – angyali zsúr –, pendül a hajnali húr.
Janust Csorba köszönti, Weörest Babits újra leközli –
négyesüket megadón nézi a négyfejű dóm.
(Fekszik a test, de a szellem fölkel a végzete ellen,
és magasulva megáll Isten lábainál.
Őrzi a Gazda az őrzőt. Mert aki jambust őrzött,
immár mennyei őr – sírja csak enteriőr.)

Kattints a kibontásához...

LEVÉL CSORBA GYŐZŐNEK PÉCSRE

No hatvanéves lettél, Csorba Viktor,
mint több éve Martyn Ferenc a piktor,
és három éve én a malediktor,
fonjon babér, szkokoi murci, tik-tor.

Köszöntsön három lányod áldva téged
és éppen egyharmad-annyi feleséged
és számtalan sok barátféleséged,
jusson sok testi lelki eleséged.

Teli serleggel áldjon Szederkényi
s Pécs városának más ifjabb legényi,
s az áldomásokat viseld legényi
hetykeséggel, mint pontját a szegény "i".

Hát ünnepellek én is, Budapest is,
száz költő, kritikus, vasutas, restis,
elvégre én ölellek, nem a pestis,
ezért, Győzőm, fogadd békésen ezt is.

Utóirat

Jutottunk Hatvanig, Zagyva-parti gócig,
jutunk majd Hatvantól Gyöngyösig, Miskócig,
hogyha ki nem siklik az egész szállitmány
s nem lesz több alany s tárgy, csupáncsak állitmány.

Weöres Sándor