szivünket etette alvó sorsuk
„Aztán valamikor a hatvanas évek közepén arra is alkalmam adódott, hogy személyesen találkozzam Weöres Sándorral és Károlyi Amyval – az eseményre közös barátunk, az ugyancsak kiváló író: Fodor András egyik születésnapján került sor.
Ezek a születésnapok akkor az irodalmi életet helyettesítették: az uniformisba (vagy inkább: kényszerzubbonyba) öltöztetett irodalmi életnek nem az írószövetség és a szerkesztőségek, hanem a baráti összejövetelek voltak az otthonai és műhelyei. Egyszóval Fodor Andráséknál ismerkedtünk össze Weöres Sándorékkal, és minthogy én diákkorom óta hódolója voltam a Mester költészetének, és ezt már megismerkedésünk órájában kifejezésre juttattam, a különben is angyali természetű költő barátságába fogadott. Ezután több alkalommal is találkoztunk, vendégeskedtünk a rózsadombi villában, amelynek földszinti traktusa valóságos fogadóteremként kapott szerepet, a költő és felesége az emeleti szobákban élt. Nem egyedül, egy fekete macska lakott velük, és Sanyika (mindenki így, ilyen családiasan hívta az ország egyik legnagyobb költőjét) büszkén mutatta be macskáját (pontosabban mutatott be minket macskájának).
Korábban is megfordultak macskák a Weöres-Károlyi-házaspár életében. Több macskavers örökítette meg emléküket, így az óvodáskorúak körében igen népszerű Macska-induló: „Kurrogj, kurrogj, kormos macska, /cirregj, cirregj, cirmos macska, / büszkén lejt hat vak bak macska, / sok pettyes láb, száz karmocska. / Jobbra át, balra át, / agyon marjuk a kutyát, / nyauuu!”, vagy a Mióki című kis vers: „Mióki macska hol marad? / Kinn billeg a kertben a hárs alatt. […] Tán fönn a tejúton lépeget, / talpára csillag-por tapad. / Mióki macska, gyere haza, / megtöltöm tejjel a csuprodat.” Ezekben a versekben egyaránt szerepet kapott a minden élőlény iránt megnyilvánuló szeretet és a költői játékosság, ez utóbbira a macskák természetes játékossága ösztönzőleg hatott.
T. S. Eliot, a Nobel-díjas angol-amerikai költő világhírét részben macskákról írott verseinek köszönhette, a nyomukban született Macskák című musicalt évtizedek óta játssza a budapesti Madách-színház. Nos, Weöresnek is van jó néhány hasonló költői műve (csak ezek nyomán nem született színházi előadás, és, fájdalom, az irodalmi Nobel-díj is elmaradt). A macskaversek közé tartozik a Fekete kandúr című költemény is, hadd idézzem itt fel kezdő és záró sorait, amelyek, akárcsak a nagyhírű angol pályatárs macskaversei, egyszersmind személyes vallomások (panaszok): „Szívem görcs, vérem szilvalé, / közeledem hetven felé. / Macskánk gyógyítja májamat, / ráborul és meleget ad, / vérrel fűtött kis termofor, / karmos talpakkal megtipor.” És a záró sorok: „Gombot, csatot butor alól / s elgurult pénzt előkotor, / mindent vizsgál, zugokba túr, / a kertben, házban ő az úr. / Ha lót-fut élettel tele, / én is száguldoznék vele, / feledném annyi évemet / s hogy vissza-élni nem lehet.”
Nos, ezt a fekete kandúrt mi is ismertük, úgy emlékszem, ez volt az a macska, amelyet Weöresék, miután egy akkoriban kapott irodalmi díjnak köszönhetően nyaralni mentek az Adriára, az akkor igen népszerű (és azóta jóformán elfelejtett) irodalomtörténet-íróra, Bata Imrére bíztak, akinek mindenképpen elismerésre méltó érdeme, hogy jóllehet a népi irodalom neveltje és elkötelezett híve volt, hamar megbarátkozott Weöres Sándor költészetével. 1979-ben jelent meg Weöres Sándor közelében című könyve, amely Kenyeres Zoltán néhány esztendővel későbbi Tündérsíp című monográfiája mellett elsőként adott méltó helyet nagy költőnk munkásságának. De most nem erről van szó. Bata Imre tehát egy kosárban átvette a fekete macskát, gondozta, táplálta, simogatta, majd miután Sanyikáék hazatértek, visszafuvarozta hozzájuk. A macska azonban mintha nem lett volna tájékozott a budai közlekedésben, egy óvatlan pillanatban valahol a hegyoldalban megszökött, Bata hiába szólongatta, csak nem került elő, Sanyikáék pedig, akik még napokig járták a környező utcákat a macska után, hasonlóképpen kudarcot vallottak. Bata Imre erősen szégyenkezett, ezért némi megértéssel fogadta azt a rögtönzésemet, miszerint hogyan fognak megemlékezni róla egy későbbi irodalmi lexikonban: Tehát: „Bata Imre irodalomtörténész, 1981-ben elveszítette Weöres Sándor macskáját.”
Voltunk aztán egyszer Bata Imre szülőfalujában, a Heves megyei Egerlövőn, hogy Imre rokonainál otthont keressünk azoknak a kismacskáknak, akikkel egy következő, most már cirmos cica ajándékozta meg Sanyikáékat. Magam voltam a sofőr, mellettem ült Imre, a hátsó ülésen Sanyika, Amy és a feleségem, Amy ölében egy kosárban a három kiscica. Megérkeztünk a faluba, ahol Imre már felkészítette rokonait és a falusiakat arra, hogy Magyarország legnevesebb költője látogatja meg őket. Amy átadta a kosarat Imre egyik rokonának, mire az idős asszony, meglehetős zavarral, megkérdezte Amytól: „Nagyságos Asszony, mennyivel tartozunk a macskákért?” Üzletre nem került sor, ám kaptunk egy kiváló ebédet, és a kismacskák sorsa is révbe ért.
Weöres Sándorról természetesen nem könnyű dolog egy néhány rövid percben képet adni: a prófétai magasságokba emelkedő költő-vátesz és a köznapokban otthonra találó jó barát (és macskabarát) azonosítása elgondolkodtató lehet. Elgondolkodtató és csodálatraméltó: hiszen élt közöttünk valaki, aki az emberi lét és a világmindenség leginkább titokzatos rejtelmeivel küzdött meg, ugyanakkor hosszú estéket töltött el azzal, hogy egy kismacskát megkeressen a budai hegyek bokraiban. A mi korunkban a fenség és az egyszerűség ritkán találkozik, ismerünk úgynevezett „nagy embereket”, kivált politikusokat, akik talán a fékre sem lépnek rá, ha az úton egy macska elébük kerül, és találkozunk úgynevezett „egyszerű emberekkel”, akiket még sohasem érintettek meg azok a lelki tapasztalatok, bölcseleti és morális kihívások, amelyek Weöres Sándor költészetében hangot kaptak. (Igaz, ők is közömbösen gázolnak át egy kismacskán, meg sem rezdülnek az általuk vezetett roncsautó kormánya mögött – a „fent” és a „lent” világa legalább a bunkóság szintjén találkozik.) Weöres Sándor nem élt „fent” és nem élt „lent”, ő egy másik Magyarországon élt, olyan országban, amelynek Vörösmarty Mihály, Petőfi Sándor, Arany János, Ady Endre, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, József Attila, Illyés Gyula, Szabó Lőrinc, Radnóti Miklós voltak a polgárai. Utólag magam is meglepődöm azon, hogy ennek a „másik” és általam szeretett Magyarországnak milyen sok hiteles polgára volt.
(Pomogáts Béla: Weöres Sándor macskái, részletek)
