Who is the greatest Canadian ?
- Téma inditó Spanky
- Kezdés dátuma
L
lilli
Vendég
Naomi Klein a listan van?
(Ot nagyon szeretem olvasni, nagyon okos.
No Logo c. konyvet ajanlom.)
(Ot nagyon szeretem olvasni, nagyon okos.
No Logo c. konyvet ajanlom.)
L
lilli
Vendég
Micsoda ember! bezartak a koncentracios taborba es ott megvertek a japan gyerekek, mert szulei is masodik generacio volt Kanadaban, igy David nem beszelt japan nyelven...ott a koncentracios taborban elvonult a termeszetbe egyedul.
A sok negativumbol pozitivumot alakitott.
Nagy ember az biztos!
Micsoda ember! bezartak a koncentracios taborba es ott megvertek a japan gyerekek, mert szulei is masodik generacio volt Kanadaban, igy David nem beszelt japan nyelven...ott a koncentracios taborban elvonult a termeszetbe egyedul.
A sok negativumbol pozitivumot alakitott.
Nagy ember az biztos! [/b][/quote]
Ok de nem ettol nagy ember
Ha veletlenul valaki nem ismeri akkor genetologiaval foglalkozik es faradhatatlanul kuzd a kornyezet vedelem erdekeben, tobbek kozott o csinalja a Nature of Things dokumentumokat.
L
lilli
Vendég
Igazad van Boszi, en viszont arra gondoltam, hogy van olyan tipusu ember aki
a balszerencsetlensegeben elveszik egy eletre es van olyan, mint a Suzuki aki
pozitiv epito (es nem rombolo) celokra hasznalja fel.
Keves embernek sikerul.
Pont ma van Earth Day
PBS adon, Bill Moyers musoran is volt tobbszor,
erdemes elolvasni:
http://www.pbs.org/now/transcript/transcript_suzuki.html
reszlet:
Moyers: You were a kid in Canada when World War II broke out. I didn't know until I read about you that Japanese-Canadians were interred like American-Japanese. What did that experience teach you?
Suzuki: Well, it was the definitive event of my life. It shaped my persona and my drive, my priorities. I, to this day, when I look in the mirror, I cannot… I don't like to look in the mirror at myself. I hate…
Moyers: Why?
Suzuki: …watching programs with me in it. Because when I look at myself, I see the slit eyes. And I see the face that was, for four years during World War II, depicted as the enemy. And it was my enemy too. That face was my enemy because I was a Canadian. And we wanted to go out and kill Japs.
Except that my country had put us into a prison, in my case. My father was sent away to a road camp he was working in the mountains for a year. He was separated. And my mother and father were born and raised in Canada. Never been to Japan. But we were called enemy aliens… considered enemy aliens. Deprived of everything we had. Given 70 pounds of luggage each and shipped to camps in the Rocky Mountains.
We landed in a place that is now Valhalla Park. It's this wonderful area. And as a boy, there were no teachers in the village for a year and a half. So I was seven years old.
I was roaming the mountains fishing and meeting bears and wolves. And that was where I bonded to nature. But in the camp there were all these children whose parents had come from Japan who spoke Japanese. And I couldn't speak Japanese and they beat me up. And the white kids, of course, had nothing to do with us. So I grew up with a tremendous sense of self-hate.
Moyers: Were you bitter? Were your parents bitter?
Suzuki: I think if one broods on this and becomes bitter and hateful then ultimately the bigots win. You become them.
And what I learned is that democracy sounds great on paper. But democracy is only as good as the people who try to live up to it.
And you always have to fight to get more of it. It's not perfect. I don't know anything that's better. But you have to fight all the time to make it better.
When times are good you can guarantee anything. "Yeah, you can go anywhere you want. You can say anything you want." Times are good. It's only when times are tough that those rights become most precious.
When society is threatened, that's when you need to be able to speak out without fear of intimidation or fear of losing rights or being imprisoned.
And if you can't guarantee those rights when times are tough then what the hell's the point of saying that we are a democracy, blah, blah, blah. People go to war and die for those rights. And in order to make those rights real in times of crisis, that's when we have to speak out and defend them.
a balszerencsetlensegeben elveszik egy eletre es van olyan, mint a Suzuki aki
pozitiv epito (es nem rombolo) celokra hasznalja fel.
Keves embernek sikerul.
Pont ma van Earth Day
PBS adon, Bill Moyers musoran is volt tobbszor,
erdemes elolvasni:
http://www.pbs.org/now/transcript/transcript_suzuki.html
reszlet:
Moyers: You were a kid in Canada when World War II broke out. I didn't know until I read about you that Japanese-Canadians were interred like American-Japanese. What did that experience teach you?
Suzuki: Well, it was the definitive event of my life. It shaped my persona and my drive, my priorities. I, to this day, when I look in the mirror, I cannot… I don't like to look in the mirror at myself. I hate…
Moyers: Why?
Suzuki: …watching programs with me in it. Because when I look at myself, I see the slit eyes. And I see the face that was, for four years during World War II, depicted as the enemy. And it was my enemy too. That face was my enemy because I was a Canadian. And we wanted to go out and kill Japs.
Except that my country had put us into a prison, in my case. My father was sent away to a road camp he was working in the mountains for a year. He was separated. And my mother and father were born and raised in Canada. Never been to Japan. But we were called enemy aliens… considered enemy aliens. Deprived of everything we had. Given 70 pounds of luggage each and shipped to camps in the Rocky Mountains.
We landed in a place that is now Valhalla Park. It's this wonderful area. And as a boy, there were no teachers in the village for a year and a half. So I was seven years old.
I was roaming the mountains fishing and meeting bears and wolves. And that was where I bonded to nature. But in the camp there were all these children whose parents had come from Japan who spoke Japanese. And I couldn't speak Japanese and they beat me up. And the white kids, of course, had nothing to do with us. So I grew up with a tremendous sense of self-hate.
Moyers: Were you bitter? Were your parents bitter?
Suzuki: I think if one broods on this and becomes bitter and hateful then ultimately the bigots win. You become them.
And what I learned is that democracy sounds great on paper. But democracy is only as good as the people who try to live up to it.
And you always have to fight to get more of it. It's not perfect. I don't know anything that's better. But you have to fight all the time to make it better.
When times are good you can guarantee anything. "Yeah, you can go anywhere you want. You can say anything you want." Times are good. It's only when times are tough that those rights become most precious.
When society is threatened, that's when you need to be able to speak out without fear of intimidation or fear of losing rights or being imprisoned.
And if you can't guarantee those rights when times are tough then what the hell's the point of saying that we are a democracy, blah, blah, blah. People go to war and die for those rights. And in order to make those rights real in times of crisis, that's when we have to speak out and defend them.
L
lilli
Vendég
Most jottem meg az AFI Silverbol:
Glenn Gould Celebration at AFI Silver.
On the 50th anniversary
of Glenn Gould's US debut at The Phillips Collection...
1998 TV documentary, Glenn Gould: The Hidden Genius.
+ 29-minute docs, Glenn Gould: Off the Record and Glenn Gould: On the Record.
1959-es kanadai CBC musor rola :meghajolo
az 1981-es Bach: The Goldberg Variations :meghajolo :meghajolo :meghajolo
A zseni nem kicsivel több tehetség. Valami egészen más habitus, észjárás, emberfeletti (embertelen?) tudás. Glenn Gouldról, a srácról nem hitték el, hogy zseni, csak azt látták, hogy micsoda faksznijai vannak, meg hogy csodálatosan játszik, de túl sokat tud, túl sok mindent csinál, nem követi az előadóművészek jet-setjének naptárelőírásait (pl. hétfő: Hongkong, szerda: Miami, vasárnap: Párizs). És a kortársaknak igaza volt: túl sok mindent csinált, túl sok mindenhez értett (pl. írt is, e kötetbe gyűjtött dolgozatai bizonyítják, utánajárt a dolgoknak!), és bizony sok faksznija volt, ráadásul utálta a pódiumot és a közönséget (abba is hagyta harminckét éves korában). Aztán halála (1982) előtt már fordult a dolog, egyre világosabbá vált, hogy a század egyik igazi zongorazsenije, a kilencvenes évektől pedig már új fénykora kezdődik, összes művek ilyen-olyan sorozatban, monográfiák, fotóalbumok. (Igaz, hogy Neuhaus - Richter és Gilels legendás tanára - már 1957-ben, közvetlenül frenetikus sikerű moszkvai és leningrádi fellépései után azt írta róla, hogy "Gould nem zongorista, hanem jelenség" - de ki olvasta akkor...)
Időutazás 1: kocsiban Glenn Gould játssza a Goldberg-variációkat, de csak azért, mert épp azzal spórolom meg a döcögés időveszteségét, hogy összevessem a másik, fiatalkori felvételével. (Az egyik 1955-ből való, Gould huszonkét éves korában készült, a másikat majd ötvenévesen, szinte halála előtt, 1981-ben játszotta fel. Ez az utóbbi - ahogy múlik felettem az idő - egyre jobban tetszik, az első rovására. Habár a fiatalkori lemez 25. sz. variációjába bele kell halni...) A későbbi felvételen minden variációnak saját zenei karaktere lesz, filozofikusabb. Az első briliáns, így pl. legalább hat perccel gyorsabb, mint a második. Tán ez is mond valamit a második javára... Ami felnőtt, bölcs, mély.
Időutazás 2: olvasom Gould zseniális - és annak idején felháborodásokat kavaró - tanulmányát az elektronikus hangrögzítés esztétikai és szociológiai következményeiről. Amiből most csak a hangversenyterem nyilvánosságát, a művész jelenlétét említem az egyik póluson, a magán-zenehallgatásra való berendezkedést - lemez, szalag, CD stb. - a másikon. (Ma már sejtjük, hogy a kettő - a hangverseny-kultúra és a digitáliszene-hallgatás - nem zárja ki egymást.) Ő látta az új zenehallgatási kor eljövetelét.
Még egy kis időutazás - személyesebben. A hetvenes évek elején - vagy még a hatvanas végén -, amikor Gould dolgozata átszivárgott a függönyön, természetesen azonnal terítékre került a "Pernye-szalonban" (még élt Pernye András. Hajnalig tartó viták folytak a "lemez kontra élő zene" témáról, az utóbbi esztétikai felsőbbrendűségéről, életszerűségéről. Pernye az élő zene mellett érvelt - miszerint Fischer Annie koncertje akkor is a zeneművészet csúcsa, ha a kottával a kezükben ott ülők néhány melléütésen (előfordult) csóválják a fejüket, míg a konzervzene nem tudja pótolni az eleven játék ductusát meg az előadás látványát-hangulatát.
Csak a kuriózum (meg a nosztalgia) kedvéért montírozom össze a különböző időket: mára, a walkman meg az MP3 és lemezcsere korában a "magányos hallgató" közhely, viszont a vita (ahogy Gould előadja érveit) ismét teljes pompájában ragyog. Hogy ti. számos ma kézenfekvő, megszokott jelenség esztétikáját ő írta le először - mindazzal a kérdőjellel, melyekről mára már elfeledkezünk. Ilyen esztétikai-szociológiai jelenség pl. a művész autokráciája - aki a lemezfelvételek tömeges hozzáférhetősége előtti korában uralkodik a közönségen, ami csak "befogadó", legfeljebb (a mai hermeneutika jóvoltából) értelmező -, szemben az elektronikusan rögzített zenével, ahol a művész mellett (felett?) ott a vágó meg a zenei rendező, aki bizony kijavítja a művész ilyen-olyan hibáit. Illetve (Gould szerint) figyelmezteti arra, hogy ami jó a koncertterem akusztikájában, az nem lesz jó a "privát" hallgató fülében - szóval, művész úr, tessék szíves lenni ezt a ziffert (harmadszor, tizedszer) újrajátszani, aztán mi majd belevágjuk az adott helyre, az ott virító gyenge pontra a legjobbat tessék elhinni, senki se fogja észrevenni. A vágóasztal helyettesíti a hangszert (hogy Gould paradoxonát kérjem kölcsön), aminek ő - az akkori szakma nagy rémületére - örvendezett. (Igaz, a szovjet rendszerért is lelkesedett - azt betudták egy zseni excentricitásának.) Szóval örült neki, mert tökéletesebb hangzást tud vele előállítani. (Állítólag ezért is hagyta abba a koncertezést 1964-ben, harminckét évesen...)
De hadd folytassam ma már archaikusnak tűnő lázadásának ismertetését. Gould ugyanis nem áll meg a tézis körüljárásánál, hanem kísérleteket végez - amibe bevonja a zenei szakértőt, hangtechnikust, laikust: ki hány vágást tud felfedezni fél tucat darabban. Még izgalmasabb azonban saját gyakorlatának felidézése: elmeséli a Das wohltemperierte Klavier a-moll fúgájának felvételtörténetét. Nyolcszor játszotta fel, aztán elkezdték elemezni a rendezővel meg a vágóval. Kiderült, hogy a 2-es és 8-as felvétel volt a legjobb variáns. Igen ám, de a két nyertes rögzítésen két egymástól homlokegyenest eltérő felfogásban szólalt meg a mű: a 2. számú fenséges pózban, a 3. számú vadabb, modernebb módon szólalt meg. Megnézték a játékidőt - azonos volt mind a kettőnél. Ezért aztán - közös megegyezéssel - a darab indítását a 2-es változatból vágták bele, majd jött a 8-as variáns, a végére pedig ismét a 2-est applikálták a szalagra.
A példa nem arról szól, hogyan hamisít a hanglemezipar, hanem egy esztétikai probléma dobbantódeszkája: mi az autentikus zenei megszólalás (objektiváció)? A mű - a lemezen - valahol a nyolc felvétel között, plusz a vágó, zenei rendező segédletével született. Hol a közönség "együttdolgozása"? Sehol, illetve a majd piacra kerülő lemeznek lesz közönsége, és ami (jó esetben) egy ideig ezt a játékfelfogást fogja kedvelni, ezen méri a többiekét. Hol van a "műalkotás-egység" hegeli, lukácsi kategóriája? Nincs, illetve kettő is van. Az egyik a koncertterem játékidejében születő-elhaló alakzat; a másik az elektronikus formában újraalkotódott, lemezről megszólaló hanganyag. Melyik az autentikus? Értelmetlen kérdés. Az előbbi nem ellenőrizhető, az utóbbi - a maga módján - tökéletes. De tökéletes konzerv. Rémes? Igen. Nem él. És mégis együtt élek vele, ma is ez a zene kísért hazafelé. (Ezúttal MP3-as kütyün, fülbe-zeneként, hazafelé a földalattin.)
Gould képes újraírni alapvető esztétikai fogalmakat - jóval a technikai adottságok kibontakozása előtt. S mit tesz isten, az utókor sok mindenben neki adott igazat. Sok minden viszont mosolyra készteti az embert. Mint pl. a címadó dolgozat - "Tiltsuk be a tapsot!" -, ami egyébként szent meggyőződése volt. A közönség ne fejezze ki hangos ricsajjal az érzelmeit - főleg ne a tiltakozását -, felejtse el mediterrán botrányokozó hajlamait, és nyomja vissza adrenalinszintjét is, ha az tapsra ingerelné. Végül is, otthon sem tapsol a lemezjátszójának. Akkor a hangversenyen miért kéne tombolnia? Csacsiság. Mint ahogy az élő zene lehurrogása is az. A koncert, a maga élő zeneflórájával megmaradt varázsnak ma is, sőt - mit mondjak - túlvilági szigetet képez a kultúra lealázásának korában, olyan Cytherát, ahol még közösséget alkotva, együtt élvezhetjük a művet (művészt). Koncert és lemez: két különböző objektivációs forma. Közben kezet fogtak...
Faksznikat említettem fentebb, írásainak poénjai is abból építkeznek. Bach és Wagner között nemigen érdekli semmi - nincs zene a két végpont között. Igen, Mozart sincs! Különösen a késői Mozartot utálja: szalonzene. Beethoven Apassionatája ócska, üres retorika. Petula Clarkról viszont szép tanulmányt ír - a Downtown c. dal talán meg is éri -, mindez egy Schönberg-dolgozat mellett. A közönség csak zavarja a zenét.
De ne siessünk. Mozartról azt a csúnyát Bruno Monsaingeonnak nyilatkozza. "Nézd, Bruno, nagyon jól tudod, hogy a zene történetében van egy körülbelül százévnyi vakfoltom, nagyjából A fúga művészetétől a Trisztánig. E kettő között szerintem legfeljebb csodálni lehet a műveket, szeretni nem..." Itt - bocsánat - nekem beugrott Richter. Vele is Monsaingeon készít interjút, s neki Richter is bevallotta, hogy nem tudja feltörni a mozarti világot, ellenáll neki ez a dió, ezért nemigen játssza - bár jó pár lemeze van a mozarti oeuvre-ből -, és ha jól odafigyelsz, észre is veszed a kemény munkát. Ugyanakkor Gould, aki szó, ami szó, utálta Mozartot, mégiscsak feljátszotta összes szonátáit. (Valószínűleg a játékos felszín és az alatta remegő végtelen fájdalom ellentmondása ijesztette meg őket.) Az ellentmondásról, az utálatról és a keze alatt felhangzó anyag szépségének paradoxiájáról ad némi felvilágosítást. De - ilyen. Ez nem fakszni, ez a zseni habitus megjelenési formája.
Barbra Streisandért lelkesedik ("hangját korunk egyik természeti csodájának tartom"). Talán több is ez, mint lelkesedés. Zene - és az élet. (Ami Gouldnál nincs jó viszonyban egymással.) Hadd idézzem megismerkedésük jellegzetesen béna perceit. Gould Stokowskival próbál, egy szünetben a technikus elnézést kér a beszűrődő popzenéért - Barbra Streisand lemezét csinálják a szomszéd stúdióban. Gould valami ürüggyel máris pattan, kimegy a folyosóra, de képtelen megtalálni a bejáratot, meg különben is folytatódik a próba. Már a vége felé járnak egy Beethoven-zongoraversenynek, visszahallgatják az anyagot, a maestro elégedetlen, mást akarna hallani, de valahogy elrontották, és akkor kopognak a stúdió ajtaján. Senki se figyel rá. De aztán megint, és egyszer csak bejön egy nő meg egy férfi:
"ťHello - köszönt a duó szóvivőnője. - Csak be akartam köszönni, mert nagy rajongójuk vagyok, s mivel úgyis megyünk már haza, gondoltam, beugrunk egy pillanatra és...Ť A továbbiakra nem emlékszem. Arra még igen, hogy Andi totojázott, hogy vajon a ťmiért nem jönnek beljebb?Ť vagy a ťmilyen kedves, hogy bekukkantott hozzánkŤ volna a megfelelőbb üdvözlés. Azt sem felejtettem el, hogy a jobb oldali ajtófélfánál Elliott Gould vigyorgott, és az is világos, hogy - miután egyikünk sem mondott semmi érdemlegeset - a hölgy végül is kénytelen volt bemutatkozni. ťBarbra Streisand vagyok.Ť Emlékszem, hogy erre (máig is kínosan érzem magam miatta) minden idők leggügyébb válaszát adtam: ťTudom.Ť De elsősorban az él bennem, hogy a mellettem ülő Stokowskit kissé bosszantotta az egész jelenet. Zavarta, hogy megszakították értekezését az utolsó előtti pillanat fontosságáról, zavarta az ifjú nőcske felbukkanása..."
Intim Pistaként átfut az agyamon, biztos szerelmes volt egy kicsit Streisandba - nem csodálnám. És persze reménytelenül. Ja kérem, az élet nem habos torta, minden nem lehet. Szóval talán ezért állítja Streisandot Elisabeth Schwarzkopf mellé az 1976-os tanulmányában. Nem is olyan jó zseninek lenni.
Vagy mit tudom én.
Glenn Gould: Tiltsuk be a tapsot! Válogatott írások. Válogatta és az utószót írta Wilhelm András. Fordította Barabás András, Csuhai István. Európa Könyvkiadó, via: http://www.mozgovilag.hu
Glenn Gould Celebration at AFI Silver.
On the 50th anniversary
of Glenn Gould's US debut at The Phillips Collection...
1998 TV documentary, Glenn Gould: The Hidden Genius.
+ 29-minute docs, Glenn Gould: Off the Record and Glenn Gould: On the Record.
1959-es kanadai CBC musor rola :meghajolo
az 1981-es Bach: The Goldberg Variations :meghajolo :meghajolo :meghajolo
A zseni nem kicsivel több tehetség. Valami egészen más habitus, észjárás, emberfeletti (embertelen?) tudás. Glenn Gouldról, a srácról nem hitték el, hogy zseni, csak azt látták, hogy micsoda faksznijai vannak, meg hogy csodálatosan játszik, de túl sokat tud, túl sok mindent csinál, nem követi az előadóművészek jet-setjének naptárelőírásait (pl. hétfő: Hongkong, szerda: Miami, vasárnap: Párizs). És a kortársaknak igaza volt: túl sok mindent csinált, túl sok mindenhez értett (pl. írt is, e kötetbe gyűjtött dolgozatai bizonyítják, utánajárt a dolgoknak!), és bizony sok faksznija volt, ráadásul utálta a pódiumot és a közönséget (abba is hagyta harminckét éves korában). Aztán halála (1982) előtt már fordult a dolog, egyre világosabbá vált, hogy a század egyik igazi zongorazsenije, a kilencvenes évektől pedig már új fénykora kezdődik, összes művek ilyen-olyan sorozatban, monográfiák, fotóalbumok. (Igaz, hogy Neuhaus - Richter és Gilels legendás tanára - már 1957-ben, közvetlenül frenetikus sikerű moszkvai és leningrádi fellépései után azt írta róla, hogy "Gould nem zongorista, hanem jelenség" - de ki olvasta akkor...)
Időutazás 1: kocsiban Glenn Gould játssza a Goldberg-variációkat, de csak azért, mert épp azzal spórolom meg a döcögés időveszteségét, hogy összevessem a másik, fiatalkori felvételével. (Az egyik 1955-ből való, Gould huszonkét éves korában készült, a másikat majd ötvenévesen, szinte halála előtt, 1981-ben játszotta fel. Ez az utóbbi - ahogy múlik felettem az idő - egyre jobban tetszik, az első rovására. Habár a fiatalkori lemez 25. sz. variációjába bele kell halni...) A későbbi felvételen minden variációnak saját zenei karaktere lesz, filozofikusabb. Az első briliáns, így pl. legalább hat perccel gyorsabb, mint a második. Tán ez is mond valamit a második javára... Ami felnőtt, bölcs, mély.
Időutazás 2: olvasom Gould zseniális - és annak idején felháborodásokat kavaró - tanulmányát az elektronikus hangrögzítés esztétikai és szociológiai következményeiről. Amiből most csak a hangversenyterem nyilvánosságát, a művész jelenlétét említem az egyik póluson, a magán-zenehallgatásra való berendezkedést - lemez, szalag, CD stb. - a másikon. (Ma már sejtjük, hogy a kettő - a hangverseny-kultúra és a digitáliszene-hallgatás - nem zárja ki egymást.) Ő látta az új zenehallgatási kor eljövetelét.
Még egy kis időutazás - személyesebben. A hetvenes évek elején - vagy még a hatvanas végén -, amikor Gould dolgozata átszivárgott a függönyön, természetesen azonnal terítékre került a "Pernye-szalonban" (még élt Pernye András. Hajnalig tartó viták folytak a "lemez kontra élő zene" témáról, az utóbbi esztétikai felsőbbrendűségéről, életszerűségéről. Pernye az élő zene mellett érvelt - miszerint Fischer Annie koncertje akkor is a zeneművészet csúcsa, ha a kottával a kezükben ott ülők néhány melléütésen (előfordult) csóválják a fejüket, míg a konzervzene nem tudja pótolni az eleven játék ductusát meg az előadás látványát-hangulatát.
Csak a kuriózum (meg a nosztalgia) kedvéért montírozom össze a különböző időket: mára, a walkman meg az MP3 és lemezcsere korában a "magányos hallgató" közhely, viszont a vita (ahogy Gould előadja érveit) ismét teljes pompájában ragyog. Hogy ti. számos ma kézenfekvő, megszokott jelenség esztétikáját ő írta le először - mindazzal a kérdőjellel, melyekről mára már elfeledkezünk. Ilyen esztétikai-szociológiai jelenség pl. a művész autokráciája - aki a lemezfelvételek tömeges hozzáférhetősége előtti korában uralkodik a közönségen, ami csak "befogadó", legfeljebb (a mai hermeneutika jóvoltából) értelmező -, szemben az elektronikusan rögzített zenével, ahol a művész mellett (felett?) ott a vágó meg a zenei rendező, aki bizony kijavítja a művész ilyen-olyan hibáit. Illetve (Gould szerint) figyelmezteti arra, hogy ami jó a koncertterem akusztikájában, az nem lesz jó a "privát" hallgató fülében - szóval, művész úr, tessék szíves lenni ezt a ziffert (harmadszor, tizedszer) újrajátszani, aztán mi majd belevágjuk az adott helyre, az ott virító gyenge pontra a legjobbat tessék elhinni, senki se fogja észrevenni. A vágóasztal helyettesíti a hangszert (hogy Gould paradoxonát kérjem kölcsön), aminek ő - az akkori szakma nagy rémületére - örvendezett. (Igaz, a szovjet rendszerért is lelkesedett - azt betudták egy zseni excentricitásának.) Szóval örült neki, mert tökéletesebb hangzást tud vele előállítani. (Állítólag ezért is hagyta abba a koncertezést 1964-ben, harminckét évesen...)
De hadd folytassam ma már archaikusnak tűnő lázadásának ismertetését. Gould ugyanis nem áll meg a tézis körüljárásánál, hanem kísérleteket végez - amibe bevonja a zenei szakértőt, hangtechnikust, laikust: ki hány vágást tud felfedezni fél tucat darabban. Még izgalmasabb azonban saját gyakorlatának felidézése: elmeséli a Das wohltemperierte Klavier a-moll fúgájának felvételtörténetét. Nyolcszor játszotta fel, aztán elkezdték elemezni a rendezővel meg a vágóval. Kiderült, hogy a 2-es és 8-as felvétel volt a legjobb variáns. Igen ám, de a két nyertes rögzítésen két egymástól homlokegyenest eltérő felfogásban szólalt meg a mű: a 2. számú fenséges pózban, a 3. számú vadabb, modernebb módon szólalt meg. Megnézték a játékidőt - azonos volt mind a kettőnél. Ezért aztán - közös megegyezéssel - a darab indítását a 2-es változatból vágták bele, majd jött a 8-as variáns, a végére pedig ismét a 2-est applikálták a szalagra.
A példa nem arról szól, hogyan hamisít a hanglemezipar, hanem egy esztétikai probléma dobbantódeszkája: mi az autentikus zenei megszólalás (objektiváció)? A mű - a lemezen - valahol a nyolc felvétel között, plusz a vágó, zenei rendező segédletével született. Hol a közönség "együttdolgozása"? Sehol, illetve a majd piacra kerülő lemeznek lesz közönsége, és ami (jó esetben) egy ideig ezt a játékfelfogást fogja kedvelni, ezen méri a többiekét. Hol van a "műalkotás-egység" hegeli, lukácsi kategóriája? Nincs, illetve kettő is van. Az egyik a koncertterem játékidejében születő-elhaló alakzat; a másik az elektronikus formában újraalkotódott, lemezről megszólaló hanganyag. Melyik az autentikus? Értelmetlen kérdés. Az előbbi nem ellenőrizhető, az utóbbi - a maga módján - tökéletes. De tökéletes konzerv. Rémes? Igen. Nem él. És mégis együtt élek vele, ma is ez a zene kísért hazafelé. (Ezúttal MP3-as kütyün, fülbe-zeneként, hazafelé a földalattin.)
Gould képes újraírni alapvető esztétikai fogalmakat - jóval a technikai adottságok kibontakozása előtt. S mit tesz isten, az utókor sok mindenben neki adott igazat. Sok minden viszont mosolyra készteti az embert. Mint pl. a címadó dolgozat - "Tiltsuk be a tapsot!" -, ami egyébként szent meggyőződése volt. A közönség ne fejezze ki hangos ricsajjal az érzelmeit - főleg ne a tiltakozását -, felejtse el mediterrán botrányokozó hajlamait, és nyomja vissza adrenalinszintjét is, ha az tapsra ingerelné. Végül is, otthon sem tapsol a lemezjátszójának. Akkor a hangversenyen miért kéne tombolnia? Csacsiság. Mint ahogy az élő zene lehurrogása is az. A koncert, a maga élő zeneflórájával megmaradt varázsnak ma is, sőt - mit mondjak - túlvilági szigetet képez a kultúra lealázásának korában, olyan Cytherát, ahol még közösséget alkotva, együtt élvezhetjük a művet (művészt). Koncert és lemez: két különböző objektivációs forma. Közben kezet fogtak...
Faksznikat említettem fentebb, írásainak poénjai is abból építkeznek. Bach és Wagner között nemigen érdekli semmi - nincs zene a két végpont között. Igen, Mozart sincs! Különösen a késői Mozartot utálja: szalonzene. Beethoven Apassionatája ócska, üres retorika. Petula Clarkról viszont szép tanulmányt ír - a Downtown c. dal talán meg is éri -, mindez egy Schönberg-dolgozat mellett. A közönség csak zavarja a zenét.
De ne siessünk. Mozartról azt a csúnyát Bruno Monsaingeonnak nyilatkozza. "Nézd, Bruno, nagyon jól tudod, hogy a zene történetében van egy körülbelül százévnyi vakfoltom, nagyjából A fúga művészetétől a Trisztánig. E kettő között szerintem legfeljebb csodálni lehet a műveket, szeretni nem..." Itt - bocsánat - nekem beugrott Richter. Vele is Monsaingeon készít interjút, s neki Richter is bevallotta, hogy nem tudja feltörni a mozarti világot, ellenáll neki ez a dió, ezért nemigen játssza - bár jó pár lemeze van a mozarti oeuvre-ből -, és ha jól odafigyelsz, észre is veszed a kemény munkát. Ugyanakkor Gould, aki szó, ami szó, utálta Mozartot, mégiscsak feljátszotta összes szonátáit. (Valószínűleg a játékos felszín és az alatta remegő végtelen fájdalom ellentmondása ijesztette meg őket.) Az ellentmondásról, az utálatról és a keze alatt felhangzó anyag szépségének paradoxiájáról ad némi felvilágosítást. De - ilyen. Ez nem fakszni, ez a zseni habitus megjelenési formája.
Barbra Streisandért lelkesedik ("hangját korunk egyik természeti csodájának tartom"). Talán több is ez, mint lelkesedés. Zene - és az élet. (Ami Gouldnál nincs jó viszonyban egymással.) Hadd idézzem megismerkedésük jellegzetesen béna perceit. Gould Stokowskival próbál, egy szünetben a technikus elnézést kér a beszűrődő popzenéért - Barbra Streisand lemezét csinálják a szomszéd stúdióban. Gould valami ürüggyel máris pattan, kimegy a folyosóra, de képtelen megtalálni a bejáratot, meg különben is folytatódik a próba. Már a vége felé járnak egy Beethoven-zongoraversenynek, visszahallgatják az anyagot, a maestro elégedetlen, mást akarna hallani, de valahogy elrontották, és akkor kopognak a stúdió ajtaján. Senki se figyel rá. De aztán megint, és egyszer csak bejön egy nő meg egy férfi:
"ťHello - köszönt a duó szóvivőnője. - Csak be akartam köszönni, mert nagy rajongójuk vagyok, s mivel úgyis megyünk már haza, gondoltam, beugrunk egy pillanatra és...Ť A továbbiakra nem emlékszem. Arra még igen, hogy Andi totojázott, hogy vajon a ťmiért nem jönnek beljebb?Ť vagy a ťmilyen kedves, hogy bekukkantott hozzánkŤ volna a megfelelőbb üdvözlés. Azt sem felejtettem el, hogy a jobb oldali ajtófélfánál Elliott Gould vigyorgott, és az is világos, hogy - miután egyikünk sem mondott semmi érdemlegeset - a hölgy végül is kénytelen volt bemutatkozni. ťBarbra Streisand vagyok.Ť Emlékszem, hogy erre (máig is kínosan érzem magam miatta) minden idők leggügyébb válaszát adtam: ťTudom.Ť De elsősorban az él bennem, hogy a mellettem ülő Stokowskit kissé bosszantotta az egész jelenet. Zavarta, hogy megszakították értekezését az utolsó előtti pillanat fontosságáról, zavarta az ifjú nőcske felbukkanása..."
Intim Pistaként átfut az agyamon, biztos szerelmes volt egy kicsit Streisandba - nem csodálnám. És persze reménytelenül. Ja kérem, az élet nem habos torta, minden nem lehet. Szóval talán ezért állítja Streisandot Elisabeth Schwarzkopf mellé az 1976-os tanulmányában. Nem is olyan jó zseninek lenni.
Vagy mit tudom én.
Glenn Gould: Tiltsuk be a tapsot! Válogatott írások. Válogatta és az utószót írta Wilhelm András. Fordította Barabás András, Csuhai István. Európa Könyvkiadó, via: http://www.mozgovilag.hu
L
lilli
Vendég
Watson Kirkconnell (1895-1977)
A magyar irodalom kanadai nagykövete, a kanadai magyarok nagy barátja és a magyar költök rendkívülien sikeres fordítója. Klasszikus költőink közül főként Arany János költeményeit fordította. A "modernek" közül Mécs László költeményeit kedvelte. Az 56-os szabadságharc után Tollas Tibor költeményeit népszerűsítette angol nyelven. Az újabb magyar költök közül főként a következők verseit fordította le: Kosztolányi Dezső, Erdélyi József, Szabó Lőrinc, Illyés Gyula, Weöres Sándor, József Attila, Radnóti Miklós és Fáy Ferenc. A Debreceni egyetem hajdan volt diákja Watson Kirkconnell nyelvzseni volt. Állítólag 63 nyelven írt és olvasott. 1938-ban járt utoljára Magyarországon és az akkori szemtanúk szerint hibátlanul, minden akcentus nélkül beszélt magyarul. Költőnek is jelentős volt, ő ismertette meg az angolszász világgal a magyar irodalom jó néhány remekét. Petőfiről verset írt, Kosztolányival levelezett.
tovább >>>
A magyar irodalom kanadai nagykövete, a kanadai magyarok nagy barátja és a magyar költök rendkívülien sikeres fordítója. Klasszikus költőink közül főként Arany János költeményeit fordította. A "modernek" közül Mécs László költeményeit kedvelte. Az 56-os szabadságharc után Tollas Tibor költeményeit népszerűsítette angol nyelven. Az újabb magyar költök közül főként a következők verseit fordította le: Kosztolányi Dezső, Erdélyi József, Szabó Lőrinc, Illyés Gyula, Weöres Sándor, József Attila, Radnóti Miklós és Fáy Ferenc. A Debreceni egyetem hajdan volt diákja Watson Kirkconnell nyelvzseni volt. Állítólag 63 nyelven írt és olvasott. 1938-ban járt utoljára Magyarországon és az akkori szemtanúk szerint hibátlanul, minden akcentus nélkül beszélt magyarul. Költőnek is jelentős volt, ő ismertette meg az angolszász világgal a magyar irodalom jó néhány remekét. Petőfiről verset írt, Kosztolányival levelezett.
tovább >>>
T
Tar_nok
Vendég
Ket nagy kanadait ismerek el, tobbek kozott, akiket meg nem emlitettek masok itt: Neil Young, zeneszerzo, zenesz, enekes, es Oscar Peterson, zongorazenesz. Irok kozul Stephen Leacock. Noha Stephen angol szuletesu, es amerikai nevelesu es iskolazottsagu. De azert megis kanadai, mint minden mas kulfoldrol bevandorolt egyen.
Azt se felejtsuk el, hogy a vilag legerosebben mukodo noi egyenrangusagu szervezete kanadai volt, es ezt nem tudom pontosan megmondani, de lehetseges, hogy a szervezett egyenjogusagert folytatt harc eredete nem mas, mint kanadai; itt suffragette-mozgalomnak hivtak.
Egyik kivalo, es konnyet csafaro tortenete az, hogy a legelso vivmanya az volt a noi mozgalomnak, hogy kiharcolta a kanadai parliamentre erkolcsi befolyasaval, hogy Kanada elismerje, hogy a nok is "emberi egyenek" (persons). Addig csak a ferfiak szamitottak "egyennek". Ez az "egyenseg" elismeres kesobb valsztojogu polgarsagi szintre emelte a csajokat.
Felek felemliteni Alexander Graham Bell nevet, mert ot legalabb harom nemzet vallja magaenak, ugy, mint Kanada, Skocia, es az USA. Arrol nem is beszelve, hogy otven ketto mas nemzet vallja sajatjanak a telefon feltalalojat, koztuk ott szerepel Magyarorszag neve is.
Kimondottan nagy kanadai volt az inzulin kivalsztasanak es adagolasanak harom fofeltalaloja, nemcsak Dr. Banting.
Kedvenc kanadai hosom Ben Johnson, aki a vilag leggyorsabban futo egyenisege volt. Hirtelen felkaptak, mindenki csak rola akart cikkezni, a nok imadtak, rengeteg penzt keresett futassal. Szaz meteren sprintelt. Egyszer valaki rajott, hogy doppingolt, es emiatt detronizaltak, azon tul nem kanadi volt, sem mint hos vagy meg mint karos egyen sem, hanem a cikkek jamaikai bevandorlonak neveztek, egy utolso trogernek, egy kulfoldrol befurakodott gazembernek.
Ez aztan egy igazi jo kanadai virtschaft volt, ez a Ben Johnson ugy. Igy mulat egy beates Kanad ur.
Azt se felejtsuk el, hogy a vilag legerosebben mukodo noi egyenrangusagu szervezete kanadai volt, es ezt nem tudom pontosan megmondani, de lehetseges, hogy a szervezett egyenjogusagert folytatt harc eredete nem mas, mint kanadai; itt suffragette-mozgalomnak hivtak.
Egyik kivalo, es konnyet csafaro tortenete az, hogy a legelso vivmanya az volt a noi mozgalomnak, hogy kiharcolta a kanadai parliamentre erkolcsi befolyasaval, hogy Kanada elismerje, hogy a nok is "emberi egyenek" (persons). Addig csak a ferfiak szamitottak "egyennek". Ez az "egyenseg" elismeres kesobb valsztojogu polgarsagi szintre emelte a csajokat.
Felek felemliteni Alexander Graham Bell nevet, mert ot legalabb harom nemzet vallja magaenak, ugy, mint Kanada, Skocia, es az USA. Arrol nem is beszelve, hogy otven ketto mas nemzet vallja sajatjanak a telefon feltalalojat, koztuk ott szerepel Magyarorszag neve is.
Kimondottan nagy kanadai volt az inzulin kivalsztasanak es adagolasanak harom fofeltalaloja, nemcsak Dr. Banting.
Kedvenc kanadai hosom Ben Johnson, aki a vilag leggyorsabban futo egyenisege volt. Hirtelen felkaptak, mindenki csak rola akart cikkezni, a nok imadtak, rengeteg penzt keresett futassal. Szaz meteren sprintelt. Egyszer valaki rajott, hogy doppingolt, es emiatt detronizaltak, azon tul nem kanadi volt, sem mint hos vagy meg mint karos egyen sem, hanem a cikkek jamaikai bevandorlonak neveztek, egy utolso trogernek, egy kulfoldrol befurakodott gazembernek.
Ez aztan egy igazi jo kanadai virtschaft volt, ez a Ben Johnson ugy. Igy mulat egy beates Kanad ur.
Not but seriously, in my opinion, one of the greatest was Pierre Elliot Trudeau.
There was something about that man, presence, speech, charisma. I remember feeling so proud when he would visit other countries. Saying to myself, Wow, that's our Prime Minister. I really miss him.
There was something about that man, presence, speech, charisma. I remember feeling so proud when he would visit other countries. Saying to myself, Wow, that's our Prime Minister. I really miss him.
