Irodalom gyöngyszemei -versek,idézetek,tanmesék

livingstons

Állandó Tag
Állandó Tag
Önéletrajz öt fejezetben

/Tibeti könyv/



1.

Sétálok végig az utcán.

Van egy mély lyuk a járdán.

Beleesek.

Elveszett vagyok. . . remény nélküli.

Nem az én hibám.

Egy örökkévalóság lesz, mire kijutok


2.

Sétálok ugyanazon az utcán.

Van egy mély lyuk a járdán.

Úgy teszek, mintha nem látnám.

Megint beleesek.

Nem tudom elhinni, hogy megint ugyanott vagyok.

De nem az én hibám.

Ismét hosszú időbe telik, mire kijutok.



3.

Sétálok ugyanazon az utcán.

Van egy mély lyuk a járdán.

Látom, hogy ott van.

Mégis beleesek. . . ez már szokás.

Nyitva a szemem, tudom, hol vagyok.

Az én hibám.

Azonnal kikerülök onnan.


4.

Sétálok ugyanazon az utcán.

Van egy mély lyuk a járdán.

Kikerülöm.


5.
Egy másik utcán sétálok.
 

livingstons

Állandó Tag
Állandó Tag
Soós Gábor:Jó, ha tudod...



Jó, ha tudod, hogy van még dolog,

van még érzés, van megértés,

mi nem nyújtott még kezet neked,

de távolról int és az értés,

mint síneken, lebegő vasakon

suhanó,szikár zakatolás,

úgy száguld: behálóz mindent,

mi igényli ezt a behálózást.



Jó, ha tudod, hogy isten nem félt

s az angyalok itt élnek köztünk;

hogy bármikor mondhatod: győztem,

s néha mondhatod, hogy győztünk;

hogy nem hiába - még ha nincs is

értelme: nem értelmetlen.

Mert összefut a végtelenben

minden tetted, minden tettem.



Jó, ha tudod, nem vagy egyedül,

csak néha a szavak magadra hagynak;

s létezik minden, mi nem létezik

- mit egy szóval semminek mondnak;

hogy a fáj, a félsz, a szeretet egy

perc alatt megkerüli a Földet,

mielőtt visszatér beléd,

hogy néma boldogan sirassa a csöndet.
 

sifralia

Állandó Tag
Állandó Tag
Bocsi tegnap elmaradtam, de ma pótolom.

Dec. 6


Kányádi Sándor: Csikorgó, a fagykirály

Csikorgó, a fagykirály nagyon szigorú uralkodó lehetett a maga idejében. Átkozták is eleget az alattvalói. Egy darabig még örültek is neki, kivált a szűcsök s a csizmadiák, mert úgy ellátta őket munkával, hogy ki sem látszottak belőle. Örültek a gyerekek is persze, mert kedvükre szánkázhattak, korcsolyázhattak a ropogós havon s a fényes jégen. De hát nem csak szűcsökből, vargákból áll a világ, nem csak szánkázásból, csúszkálásból az élet. Elkezdtek gondolkodni az alattvalók, hogy Csikorgó uralmának miképpen vethetnének véget.
Fújták a körmüket erősen, s toporogtak. De hiába. Fűtöttek, pipáltak. De csak nem akart vége lenni fagykirály rettentő uralmának.
– Üzenni kéne a fecskéknek – vélte egy bölcs öreg, aki még emlékezetében tartotta a fecskéket. – A fecskék jóban vannak a nappal, ha megjöhetnének, a napot is elhoznák magukkal.
Hogy s hogy nem, sikerült is üzenni a fecskéknek. El is jött nemsokára egy villás farkú, fecsegő madárka. Cikázott erre-arra a befagyott folyók, tavak felett. De majdnem rossz vége lett a kirándulásnak. Alighogy rálibbent a zúzmarás telefondrótra, dermedten földre koppant. Még szerencse, hogy valaki kézbe kapta, s a markában életre melengette.
– Egy fecske nem csinál tavaszt – csikorogta Fagykirály kárörvendve. S olyan fagyot lehelt a környékre, hogy még a farkasok is üvöltöttek kínjukban. (Innen származik az a mondás a farkasordító hidegről.)
– Nem bizony, egy fecske nem csinál tavaszt – szomorodtak el a vacogó, topogó, körmüket fújó alattvalók.
– Nem is csinálhat, mert túl alacsonyan száll – mondta egy másik öreg. – Olyan követ kellene, aki nemcsak fecseg-ficseg, rovarászgat, de ereje, hatalma van a dalának. S van bátorsága átfúrni magát a jeges felhőkön, föl a naphoz.
– Azt mondom én – folytatta a bölcs –, szerezzünk egy pacsirtát.
– Ugyan már, az még a fecskénél is kisebb! – vetette ellen az az öreg, aki fecskéért üzent volt.
– Többet ér az egy sereg fecskénél. Majd meglátjátok.
Mit volt mit tenni, beleegyeztek.
– Jöjjön a pacsirta.
Meg is érkezett nemsokára. S azon nyomban föl is parittyázta magát a magasba. Visszhangzott énekétől a jeges égbolt. És meg is repedt egy tenyérnyi helyen. A résen meg besütött a napsugár.
Megszeppent erre Csikorgó, a fagykirály. Próbálta betömni a rést, de hiába. Visszacsurgott a tömés a nyakába. S a lába alatt meg elkezdett kásásodni a hó, ripegett-ropogott a tavak, patakok, folyók hátán a jég. Csermelyek cincogtak, jégcsapok, csatornák csordultak. Csikorgó meg szedte az irháját, s inalt a dombok-hegyek, a havasok irányába.
Ott ül a magas bérceken örökös számkivetésben, s csak akkor látogat el régi birodalmába, amikor a pacsirta szabadságra megy. Olyankor aztán hetvenkedik, legénykedik, gorombáskodik, kitombolja magát, de már közel sem olyan kegyetlen, mint annak előtte. Rá sem hederít senki. Még örülnek is neki. Kivált a szűcsök s a csizmadiák, no meg a gyerekek is. Mosolyogva fújják a körmüket, mert tudják, hogy a pacsirta jövetelének már a hírére is Csikorgó szedi a sátorfáját, mert irtózik a magas kék égtől, de kiváltképp a pacsirta gyönyörű énekétől.

Ha tetszik nyomj egy lájkot!
 

sifralia

Állandó Tag
Állandó Tag
dec.7

Gárdonyi Géza: A cinege
Egyszer nagy hideg volt. Az ablakot jégvirágok nőtték be. Az emberek bundában mentek ki a szobából: a fülükre ráhúzták a sapkát, és kék orral és könnyező szemmel tértek vissza. Azt mondták, hogy soha, mióta élnek, ilyen hideg nem volt.
Juliska rálehelt az ablakra. A jégvirágok megolvadtak egy helyen a leheletétől, és kerek tisztaság támadt ottan. Juliska kinézett azon a kertbe. Mit látott? Hóval prémezett fákat, és fehérséget mindenütt.
Az ablaktól néhány lépésnyire volt egy almafa. Annak az egyik ágán egy madárka ült. Piciny lába belesüllyedt az ágon fehérlő hóba. Szomorúan csipegett. Egyszer csak lehunyta a szemét. A feje aláhanyatlott. A következő pillanatban lehullott az ágról, és beleesett a hóba. A hátára esett. A lába az ég felé. Ott is maradt mozdulatlanul.
- Istenem! – kiáltott fel Juliska -, meghalt!
- Ki halt meg? – kérdezte Mariska.
- A kis madár. Megfagyott szegény.
Azzal kendőt kapott a vállára és kifutott. Fölvette a kis madarat és bevitte a szobába.
Ott addig-addig melengették, mígnem egyszer csak fölemelte a fejét. Egy darabig bágyadtan nézett Juliskára, aztán felröppent. Rászállott a sifonér tetejére, és onnan pislogott szét a szobában.
A leányok nevettek és tapsoltak, hogy így visszanyerte az életét a madárka. Előhoztak egy üres kalitkát a kamarából és hívogatták bele:
- Gyere bele, kis madár, ez lesz a te házad, adunk neked kendermagot, friss vizet. Olyan jó dolgod lesz, mintha nyár volna.
A madárka azonban nem értette a hívogató szót. Rémülten kerengett ide-oda a szobában. Olykor nekirepült az ablaknak és nagyot dobbantott rajta. Mindenképpen ki akart menni, vissza a tél rideg-hideg, havas világába.
Végre megfogták és betették a kalitkába. Hogy vergődött a kis bolondos cinege! Mindenképpen ki akart szabadulni.
Aztán, mikor látta, hogy a leányok elvonultak a szoba túlsó sarkába, megállott. A melle pihegett. Nagy ijedelemben volt szegény.
Hanem azután, mikor észrevette, hogy nem bántja senki, leugrott a kendermagos vályúhoz, és evett-evett szegényke és ivott rá nagyokat.
Néhány nap múlva megszelídült. Nem verte többé a szárnyaival a kalitka drótjait. Jólesett neki a meleg szoba, meg a jó étel-ital. Egyszer mi nem jutott eszébe: felült a legfelső ülőkére, és nótára gyújtott.
A lányok örvendezve állották körül.
- Dalolj, dalolj, aranyos cinege!
És a madár dalolt, dalolt félig lehunyt szemmel, boldogan. Vajon miről dalolt? Talán a tavaszról? Talán a napsugárról? Talán az ibolyáról? Talán egy másik kis cinegéről, aki azóta megfagyott?
Az egész telet ott töltötte a kis madár. Jó kedve volt. Meg is hízott. A tolla élénkebb színben ragyogott, mint mikor odakerült.
Aztán jött a tavasz. A mezőn kizöldült a fű. Meleg napsugár szállott az égből. Az almafa virágzott s künn csicseregtek a fecskék.
A cinege kidugta a fejét a drótokon és szomorúan nézett ki az ablak üvegén át a szabadba. Nem dalolt többé. Csak ült elgondolkozva, szótlanul.
- Most már eresszük el – szólott Juliska -, látom, hogy kikívánkozik.
- Jaj, ne eresszük el – felelt Mariska -, ki énekel akkor nekem?
- Ejnye, te szívtelen – szólt Juliska -, hát te csak arra gondolsz, hogy énekeljen neked, nem látod, hogy ő, szegény milyen szomorú. Ez nem sárga-fekete kanári, nem rabnak született madár, ez a szabadság madara, börtön neki a kalitka. Meghalna bánatában, ha zárva hagynánk.
- Hát jó – szólt Mariska -, eresszük szabadon.
De mikor a kis cinege kiröppent és eltűnt a fák lombjai között, Mariska mégis sírva fakadt. És hát Juliska is törülgette a szemét.
- Isten áldjon, kis madár – mondogatták, a kendővel integetve.
- Isten áldjon – mondotta Mariska -, sohase hallom többé a te szép éneklésedet.
Másnap, ahogy ott ültek a szobában, az ablakon át beszálló napfényben, egyszer csak egy ismerős madárdal hangzik az ablakon át.
Ott volt a kis cinege. Ült a barackfán. Énekelt Mariskának meg Juliskának.

Kérlek lájkolj!
 

sifralia

Állandó Tag
Állandó Tag
dec.8


Kányádi Sándor: Fenyőmese

Élt a Hargita oldalában egy magányos fenyő. Senki sem lakott a közelében. Az erdő, de még a legkisebb bokor is olyan messzire volt tőle, hogy még a kiáltását sem hallották volna meg, nemhogy a sóhajtásait. Ezért aztán nem is kiáltozott, nem is sóhajtozott. Még a nyári viharok, villámok s a farkasordító telek idején sem. Pedig annyit sanyargatták, hogy az még embernek is sok lett volna.
Elfásult egészen a nagy egyedülvalóságban. Egyetlen öröme volt, ha nyaranta egy-egy arra legelésző juhnyáj bújta meg az árnyékát, a nagy melegben. Vagy éppen maga a juhász heveredett alája furulyázgatni, tarisznyát bontani. Olyankor még sóhajtott is egyet-egyet, inkább csak figyelmességből, a szép nótáért, s hogy az árnyékot a sóhajával frissebbé tegye.
Hanem a nyáron olyat ért, amilyet még soha. Vidám kirándulók, egy egész iskola telepedett alája. Azóta nincs nyugta a fenyőnek. Egyre sóhajtozik, s mindegyre le-letekint a völgy felé, amerre a kirándulók alóla elvonultak. S mint valami kincseket, nézi az alatta maradt üres konzervdobozokat.
– Mit nem adnék, ha még egyszer közöttük állhatnék – sóhajtotta el bánatát egy véletlenül reáröppent rigónak.
A rigó egyet-kettőt füttyentett köszönetképpen, aztán tovaszállt arra, amerre a kirándulóknak nyoma veszett.
Hogy mit intézhetett a kis rigó, mit nem, nem tudhatjuk.
Jöttek az őszi ködök, esők, havas esők. A fenyő, ha lehetett, még inkább magába fásult. A szelek még a konzervdobozokat, utolsó emlékeit is ellopkodták. Már a földre se nézett többet. Akárhogy tépdesték a viharok, aludt. Már arról se vett tudomást, hogy hatalmas havával megjött a tél. Tőle jöhetett is, mehetett is.
De egyszer csak megrázta magát. Azt hitte, álmodik. Pedig nem álmodott. Hatalmas zsivajra, énekszóra ébredt. Egy nagy udvaron találta magát. Minden ága fel volt cicomázva, és minden megmaradt tobozába mintha egy-egy csillag költözött volna.
Azóta is ott áll az iskola udvarán. Bánja is ő, hogy az ünnep, a vigalom teltével ágait lecsapdosták. Lomb helyett szárnya nőtt.
Zászló csattog-lobog rajta, s vidám énekszó köszönti minden reggel.

Kérlek nyomj egy lájkot,ha tetszett.
 

sifralia

Állandó Tag
Állandó Tag
dec.9

Mese a négy gyertyáról

“Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer négy gyertya. Olyan nagy volt a csend körülöttük, hogy tisztán lehetett érteni, amit egymással beszélgettek.

Azt mondta az első: ÉN VAGYOK A BÉKE! De az emberek nem képesek életben tartani. Azt hiszem, el fogok aludni.

Néhány pillanat múlva már csak egy vékonyan füstölgő kanóc emlékeztetett a hajdan fényesen tündöklő lángra.

A második azt mondta: ÉN VAGYOK A HIT! Sajnos az emberek fölöslegesnek tartanak. Nincs értelme tovább égnem. A következő pillanatban egy enyhe fuvallat kioltotta a lángot.

Szomorúan így szólt a harmadik gyertya: ÉN A SZERETET VAGYOK! Nincs már erőm tovább égni. Az emberek nem törődnek velem, semmibe veszik, hogy milyen nagy szükségük van rám. Ezzel ki is aludt.

Hirtelen belépett egy kislány. Mikor meglátta a három kialudt gyertyát, felkiáltott: De hát mi történt? Hiszen nektek égnetek kellene mindörökké! Elkeseredésében sírva fakadt.

Ekkor megszólalt a negyedik gyertya: Ne félj! Amíg nekem van lángom, újra meg tudjuk gyújtani a többi gyertyát. ÉN VAGYOK A REMÉNY! A gyermek szeme felragyogott. Megragadta a még égő gyertyát, s lángjával új életre keltette a többit

Nyomj egy-két lájkot, ha tetszett!
 

sifralia

Állandó Tag
Állandó Tag
dec.10

Volt egyszer egy kislány, aki mézeskalács emberkét készített. Kivette a sütőből, és megcsodálta szépségét, majd mazsolát rakott az arcára szemnek, és a kabátkájára gomboknak. Épp befejezte, amikor a mézeskalács emberke hirtelen felpattant, kiugrott a tányérból és futásnak eredt. A kislány utána iramodott, de csak ennyit hallott a távolból: „Én vagyok a mézeskalács ember, futhatsz, mint a nyúl, de sosem érhetsz utol engem!”. Igaza volt. A kislány valóban nem érte utol, így pityeregve hazabandukolt. Másnap azonban, amikor az utcán a kirakatokat nézegette, a pékség ablakában különös alakra lett figyelmes: széles vigyorral az arcán ott feküdt ez egyik tálcán a mézeskalács ember! Több sem kellett a kislánynak, berohant az üzletbe, és kérte a mézeskalács embert. „Tíz fillér lesz!” – jött a válasz. „De hát ő az én mézeskalácsemberem! Én sütöttem!”- felelte a kislány. „Akkor is tíz fillér lesz!”. Így a kislány hazasietett, felnyitotta a perselyt, kivett egy tízfillérest, visszarohant az üzletbe, elővette a pénzt, és így szólt: „Most már kérem a mézeskalács emberkémet!”. Erre a férfi kivette a mézeskalács embert a kirakatból, és átnyújtotta a kislánynak, aki szorosan átölelte, és hazáig ezt hajtogatta örömében: „Én csináltalak, azért mert szeretlek, és mostmár meg is vásároltalak. Az enyém vagy”.

nyomj egy lájkot
 

pavivi

Állandó Tag
Állandó Tag
"Én nem tudom mi az, mi hátra van, az ismeretlen,
De tudom, ha eljön, jó lesz s el nem kerülhető. "
(Walt Whitman)
 

sifralia

Állandó Tag
Állandó Tag
dec.11
Móra Ferenc: A kíváncsi hópelyhek


A nap éppen lement, mikor az erdő felett elkezdett esni a hó.
— No, anyó — mondta varjú apó a feleségének a nyárfahegyben —, azt hiszem, holnap fehér abrosznál esszük az egérpecsenyét.
Nemsokára a búzamezők fölött kezdtek táncolni a hópihék.
— Gyertek, gyertek — csalogatták őket a szántóföldek —, jó ám a vetésnek a jó puha hó. Az tart meleget a búzaszemnek, hogy meg ne fagyjon a földben.
A falu már rég elcsendesedett, mire a hófelhők odaértek föléje.
— No, ezt a falut megtréfáljuk — mondták a hópelyhek. — Reggel maga se ismer magára, olyan fehérre meszeljük, még a háztetőket is.
Voltak kíváncsi hópelyhek is. Messze az ég alján nagy világosság látszott. Ott a város lámpái világítottak. Ezek a hópelyhek a várost akarták látni.
— Majd meglátjátok, hogy megbecsülnek ott minket — mondták a falura, mezőre hulló testvéreiknek. — Még székkel is megkínálnak, talán hintóba is ültetnek.
Azzal elszálltak a város fölé, s ott lehullottak a háztetőkre, az utcákra, a terekre. Alig várták a reggelt, hogy szétnézzenek a városban.
De mire kireggeledett, akkorra a hópelyheknek beesteledett. Jöttek a hóhányó munkások, megkínálták a havat seprűvel és lapáttal. Aztán rakásra rakták, úgy hordták ki a városból. Mire delet harangoztak, locspocs lett a városi hóból. Az erdők, mezők hava pedig tavaszig megmaradt ragyogó fehéren.

nyomj egy lájkot :)
 

sifralia

Állandó Tag
Állandó Tag
dec.12

Donászy Magda: Hó Kató

Azon a réges-régi télen édesanyám eltörte a lábát, s egyszeriben én lettem a lóti-futi kisasszony a betegágy és a nagyvilág között.
Vittem a parancsot tyúkoknak, kacsáknak:
– Édesanyám azt üzeni: jó éjszakát! – és szigorúan rájuk reteszeltem a bordás lécajtót. Reggel is én engedtem ki a tollas népet:
– Édesanyám küldi! – szórtam elébük a ropogós kukoricát. De nemcsak háziasszonykodtam. Édesapám szerint nem volt nálam jobb hírharang. Anyu tőlem tudta meg: mi történt az utcában. Hol született kisboci, hány cicája lett Cirmosnak, meg hogy a kis Kondás Karcsi – aki jó barátom volt – hogyan ugrasztotta ki az ürgét. Mégis, valamennyi hír közül az volt a legnagyobb, amikor az első hó leesett. Ehhez az újsághoz igazán nem kellett postás. Faluszerte megkezdődött a hóemberépítés, és nagy volt a versengés: kié lesz , a leghatalmasabb, legeslegkövérebb.
Nekem Kondás Karcsi volt az építőtársam, aki – kertjük nem lévén – évről évre nálunk szobrászkodott. S amihez ő hozzáfogott, az nem akármilyen közönséges, répaorrú hóember volt. De nem ám!
Előbb kőkeményre gyúrta a “magvát”, ahogyan mondani szokta, akkor rám bízta, hogy hempergessem, amíg bírom. Bodrink mellettem csetlett-botlott, meg-meglökte bozontos fejével a növekedő hópocakot. Amikor Karcsi magához intett, a virágágyás közepén már lábat vert a hóember. Bár csak a neve szerint volt az, mert alakra semmiféle falubeli atyafiához nem hasonlított. Karcsi abban mesterkedett, hogy “tudós embert” fabrikáljon.
Addig-addig lapogatta, lapogatta a tekintélyes hótömeget, amíg valóságos emberi formát kapott. A fejével meg éppen soká bíbelődött. Az orra sem a szokásos paprika- vagy répaféle volt. Hóból faragta ki a bugylibicskájával. Két óriási üveggolyó szemén sötét keretes pápaszemet hordott. Ettől lett igazi “tudós” ábrázata.
Karcsi még egy viharvert öreg útitáskát is odabiggyesztett a lábához. Aki ránézett, könnyen azt hihette, csak megállt kicsit nézelődni.
Bármennyire imponált, hogy “tudós hóemberünk” van, nem tudtam mit kezdeni vele. Én kedvesebb játszótársat szerettem volna.
– Ez a tudós legyen a tied – mutattam rá ajándékozó kedvemben –, de nekem csinálj egy hókislányt! – mondtam, kértem, és addig kunyeráltam, míg Karcsi újra munkához látott, pedig már jó erősen ránk alkonyult. De a sötétet nem láttuk a hótól, a hideget nem éreztük a munkától. A kis Hó Katóval különben sem volt sok dolgunk.
Mire Karcsi kigömbölyítette a harangvirágforma szoknyáját, én is ott voltam az égszínkék selyemruhával. Ahogy fölibe borítottuk, a szél ráredőzte, a hideg odafagyasztotta, és úgy állt a kis Hó Katón, mintha egyenesen reá szabták volna.
Blúzocskáját föntről, a két karját jobbról-balról teletömtük hóval. Nem is volt abban semmi hiba, mert a hóbarátnőm már a legelső percben ölelésre tárta szét gömbölyű karjait. Mégis a szeme volt a legszebb, a két világoskék gombszeme. Hogy a mindig nevető száját hogyan és mivel festette Karcsi, örökre titok maradt, mert nekem akkor fodrászgondjaim voltak.
Nemsokára két marék lobogó szalmával tértem vissza újdonsült barátnőmhöz. Csak nem hagyhattam csupaszon? Hanem rátenni még Karcsi is alig bírta, mert a szél eszeveszetten cibálta, majdhogy el nem röpítette a két szalmavarkocsot. Biztonság kedvéért még a fejkendőmet is felkötöttem Hó Katóra, mert már akkor foga volt a télnek.
Karcsi percet sem tétlenkedett, hanem Hó Kató mellé egy pulit hömpölyített, hogy vigyázzon az immár benépesült előkertre. Nekem csak a kutya nem tetszett, mert akkor még nem láttam fehér pulit. Mindentudó barátom ezt a vereséget nem tudta elviselni. A kályhakürtőből annyi kormot zuhintott a kutyusra, hogy hibátlan feketeségét az igazán pulinak született Bodri is megirigyelhette.
Kondás Karcsi rég hazament, de én még nem tudtam elválni egyetlen barátnőmtől, aki szőkeségével szebb volt, mint Hófehérke a mesében.
Elébe ültem a hóba. Szerettem volna megbarátkozni vele. Azt sem bántam, hogy a szél arcomba suhintott, és a hideg az orromat csavarta, mert a pilinkélő hóesésben úgy tetszett, hogy Hó Kató a pulival mind közelebb, közelebb jön.
– Gyertek, gyertek! – biztattam őket, és azzal sem törődtem, hogy egy-egy hópihe a számba röppent. Csak az szomorított, hogy a puli csupa korom subáját pepitásra hímezte a ráhulló hó. Hiába akartam elsimogatni, nem volt erő a karomban.
Így talált rám édesapám. Aztán sok mindenre nem emlékszem, mert nagyon beteg lettem. Lázálmomban sokszor láttam a hóköpenyes tudós embert az ágyam mellett. Vizsgálódva hajolt fölém, és sötét keretes szemüvegén át fürkészve nézett. Jeges kezével megfogta a csuklómat, és ettől kirázott a hideg.
Ahogy elment, odalibbent Hó Kató a kék selyem szoknyájában. Ha melegem volt, a homlokomra tette hűvös kezét, és ilyenkor róla álmodtam. Ha fáztam, betakart a dagadozó hódunnával, és addig dobálta rám a hópihéket, amíg kivert a víz. Néha fulladozni kezdtem Ilyenkor kézen fogott, és elvitt az ő hóbirodalmába. A tornyos hóvár körül jégrács csillogott. Szobájában a jégpadlón csúszkáltunk ide-oda a hószékek között. A jégvirágog nemcsak az ablaküveget futották be, hanem a falat is körülmintázták a kacskaringós szárú jégvirágok. Hó Kati gombóccal etetett, és jégcukorral kínált. Kemény volt, és alig tudtam lenyelni, de mégis megpróbáltam a barátságunk kedvéért. Nehezen ment és fájt. Felpillantottam. Akkor a tudós doktor bácsi állt mellettem, és rám parancsolt: vegyem be az orvosságot.
Hó Kató mind ritkábban jött látogatóba. Néha napokig elmaradt, és egyszer csak teljesen hűtlen lett. Hiába vártam: nem láttam többé, de a hideg se rázott, láz se gyötört. Meggyógyultam
Amikor kimentem, első utam Hó Katóhoz vezetett. Szerettem volna megköszönni, hogy olyan jó volt hozzám betegségem idején. Sem őt, sem a tudós hóembert nem találtam a virágágyáson. Elmentek. Csak a mi Bodrink és igazi ia-fia bújt hozzám. Lehajoltam, hogy megsimogassam. Akkor láttam, hogy az a hely, ahol Hó Kató állott, telis-tele van hóvirággal.
Sokáig azt hittem: Hó Kató hagyta ott búcsúzásául.

nyomj egy lájkot léci
 

sifralia

Állandó Tag
Állandó Tag
dec.13


A kívánságcédula-osztályon óriási volt a felfordulás. Az angyalok ide-oda repkedtek, azt sem tudták, hol áll a fejük. Rengeteg dolguk volt még, csomagokkal megpakolt szánján a Mikulás hamarosan indult a Földre…<!–

–>


clip_image001.gif
clip_image001.gif



Bendegúz, a kis karácsonyi angyal egyedül olvasta és válogatta a kívánságcédulákat, majd továbbküldte a mennyei ajándékhivatalnak.
– Ő olyan szép – sóhajtotta álmodozva.
– Már megint Annácskáról ábrándozol? – kérdezte tőle Konstantin. – Ha mindig máson jár az eszed, valamit biztosan el fogsz rontani, aztán büntetésként mehetsz a csillagpucolóba.
– Én nem hibázok – jelentette ki a karácsonyi angyal. – Egyébként pedig már régesrég kész vagyok a munkámmal.
Ebben a pillanatban a kívánságcédula-osztályra beröppent Annácska.
– Van itt nálam két ajándék, és nem tudom, kinek kell továbbítanom. Egy autópályáról és egy pipáról van szó.Az angyalka átböngészte a kívánságcédulákat, melyekre előzőleg az ELINTÉZVE bélyegzőt ütötte.
– Lássuk csak, a pipa Emil bácsié a Gesztenyesor 7-ben, az autópálya meg Lujzié a Gesztenyesor 3-as házszám alatt. Mindketten Mennyországfalván laknak.
– Köszönöm a segítséget – mondta nevetve Annácska.
Miközben Annácska szerelmes pillantásokat küldött a karácsonyi angyal felé, elvette az Emil bácsi nevére címzett cédulát, és ráragasztotta az autópálya csomagjára. A Lujzi nevét tartalmazó cédulát pedig a pipás csomagra akasztotta. Pár pillanat múlva megérkezett Bertalan, a postás angyal. Lefékezett a karácsonyi angyal asztala előtt és megkönnyebbülten felsóhajtott:
– Szóval itt lapultok. A Mikulás perceken belül indul.
És mielőtt a szerelmesek egy szót is szólhattak volna, Bertalan fogta a két csomagot, és villámsebesen elrepült. Annácska elsápadt.
– Jaj nekem! Véletlenül Lujzának küldtem a pipát, Emil bácsinak pedig az autópályát! Ebből biztosan nagy baj lesz! Mi lesz velem, ha áthelyeznek a csillagpucolóba?
Erre már Bendegúz is elsápadt. A csillagpucoló ugyanis rettenetesen unalmas munkahely volt. Ezt ő is megtapasztalhatta, amikor háromszáztizenhét évig csillagokat suvickolt ott.
– Gyerünk – mondta, és Annácskával Bertalan után röppent. Amikor a menny kapujában utolérték, a postás angyal már egyedül volt. – Hol van a Mikulás? – kiáltotta az angyalka messziről.
– Elindult a dolgára – válaszolta Bertalan elégedetten. – Rénszarvas húzta szánja roskadozik az ajándékoktól.
– Ne félj, míg engem látsz! – vigasztalta a karácsonyi angyal. – Máris repülök a Mikulás után.
„Ez gyerekjáték lesz – gondolta az angyalka zuhanórepülés közben. – Utolérem a Mikulást, kicserélem az ajándékcédulákat, és a mennyei karácsonyt már a többi angyallal ünneplem.”
Nézett jobbra, nézett balra, de a Mikulásnak nyomát sem találta.
– Mennyei harangok – sóhajtotta. – Vajon melyik ország melyik városában keressem a Mikulást?
Ekkor a horizonton felragyogott a karácsonyi csillag.
– Hát persze – kapott a homlokához –, a Mikulás is a csillagot követi! – Ezt a kis angyal még a karácsonyi angyaliskolában tanulta. – Milyen szerencsés angyal vagyok – ujjongott, majd így kiáltott: – Hé, Mikulás! Várj meg!
De a rénszarvasfogat, mit sem törődve az angyalkával, továbbsuhant. Erre Bendegúz még hangosabban kiáltotta:
– Állj már meg, te, Mikulás!
Ekkor egy város tűnt fel a mélyben, és a Mikulást rénszarvasszánjával együtt elnyelte a téli éjszaka.
– Ilyen nincs – morgolódott az angyalka. – Egyszerűen eltűnt! Most mihez kezdjek?
A kis angyal elhatározta, hogy a házak felett fog suhanni, mert a szánnak valamelyik hófödte háztetőn kell parkolnia. És valóban, az egyik lakóház tetején megpillantotta a Mikulás szánkóját.
– Ez tényleg gyerekjáték volt – örvendezett. – Most már csak ki kell cserélnem az ajándékcédulákat.
Nem sokat gondolkodott, nyomban leszállt a szánra.
– Hé, szabad ezt neked? – kérdezte egy mély hang a háta mögött. Rudi, a rénszarvas volt az.
– Csak gyorsan ki kell cserélnem valamit – magyarázta izgatottan az angyalka.
– Felőlem – bólogatott Rudi –, de előtte engedélyt kell kérned a főnökömtől.
– Rendben.Bendegúz nem sokat teketóriázott, a kéményhez repült és beleugrott. Amit a Mikulás tud, azt a karácsonyi angyal is tudja. Vagy mégsem? Kicsivel később hangos szitkozódás hallatszott odalenn.
– Huhuhú, de forró! Au, a popóm!
Az angyalka kiugrott a kandallóból. Úgy festett, mint egy szárnyas kéményseprő.
– Mikulás, merre vagy? – suttogta. A félhomály ellenére felismerte az ünnepélyesen feldíszített karácsonyfát, alatta sok-sok ajándékkal. A Mikulásnak azonban a nyomát sem látta.
Ekkor valaki felkapcsolta a lámpát. A karácsonyi angyal ilyen gyorsan nem tudott láthatatlanná változni. Egy kislány állt előtte, aki nagy szemekkel bámulta a furcsa jövevényt.
– Lilla, tudtad, hogy a kíváncsi gyerekek könnyen elijeszthetik a Mikulást? – kérdezte a kislány anyukája a konyhából. – Gyere ki, kérlek, a nappaliból. És miért van ekkora huzat? Talán kinyitottad az ablakot?
– A Mikulás már elment? – kérdezte Lilla az angyaltól suttogva.
– Hát, nagyon úgy néz ki – válaszolta a kis angyal. – Nyilvánvalóan elijesztetted. – Majd kicsit kedvesebben hozzátette: – De az ajándékait itt hagyta. Boldog karácsonyt!
Ezután az angyal sietősen megfordult, és a kandallón keresztül eltűnt a szobából. Mire az angyalka a háztetőre ért, a Mikulás szánja már messze járt, és a karácsonyi csillag is eltűnt. Sűrű felhők borították az eget, nagy pelyhekben hullt a hó.
– Jaj-jaj! – siránkozott az angyal. – Hogyan fogom megtalálni a Mikulást ebben a hóviharban?
Ekkor az úton szánnyomokat pillantott meg. Talán a Mikulás szánja húzta? Bendegúz sietősen követni kezdte a nyomokat a behavazott téli erdőben. A nyomok a vadetetőig vezettek. Ott aztán megpillantotta a szánt is. De rénszarvasok helyett egy lovacska állt előtte.
Az etetőbe friss szénát töltött egy férfi. Volt ugyan szakálla, de nem volt piros a kabátja.
– Nahát, viccesebben néz ki, mint az áruházi Mikulás – állapította meg az angyalka.
– Sértegeted az erdészünket, te csillogó gombolyag – röfögte egy hang a közelben.
– Ó, dehogy – hebegte a megrémült angyalka.
– Akkor menj a saját etetődhöz – mondta a vaddisznó tiszteletet parancsoló hangon.
– Rendben – dadogta az angyal –, de nem vagyok csillogó gombolyag, megértetted?!
Időközben elállt a havazás. A felhőtakaró kicsiny résén keresztül az angyal megpillantotta a karácsonyi csillagot, mely már a következő város felett ragyogott. Továbbra sem tudta, merre keresse a Mikulást. Hirtelen azonban eszébe jutott valami.
– Keresek egy havas háztetőt, amin nincsenek szánnyomok. Ez azt jelzi, hogy a Mikulás ott még nem járt.
Így is lett. Az angyalka talált egy lapos tetejű házat, ahol nem húzódtak szánnyomok. A ház tetején tábla állt: helikopter-leszállóhely. Mögötte üvegajtót látott lifttel. Mivel az angyalka nagyon unta a várakozást, néhány emelettel lejjebb liftezett. Hosszú folyosóra jutott, és mert kíváncsi természetű volt, benyitott az egyik szobába. Az ablak alatt ágy állt, benne egy kisfiú feküdt.
– Szeretem a látogatókat – mosolygott Jancsi –, különösen, ha a Mikulás és az angyalai azok.
– Jaj ne, a Mikulás már járt itt? – kérdezte a karácsonyi angyal rémült arccal.
– Persze – bólintott Jancsi –, amikor az előbb felébredtem, az ajándék már az asztalon volt.
– És miért nincsenek a tetőn szánnyomok? – morfondírozott Bendegúz.
– Talán mert a mentőhelikopter elfújta… – találgatta Jancsi. – Végül is ez egy kórház.
– Hát akkor jobbulást kívánok és boldog karácsonyt! – mondta röviden az angyalka, és kiröppent az ablakon.
clip_image003.jpg
– A csudába, megint semmi – morgolódott, amikor elhagyta a kórházat. – A földi kényszerbevetés most már egyre jobban elhúzódik. Ha Péter észreveszi, hogy titokban a Földre repültem, nagyon mérges lesz – sopánkodott.
Egy tágas mező mellett titokzatos fénysugarak tűntek fel.
„Milyen furcsa karácsonyi kivilágítás!” – gondolta az angyal, miközben egy repülőtér radartornyát nézte. Hirtelen eszébe ötlött, hogyan találhatná meg a Mikulást. Bemászott az egyik ablakon, és körülnézett. Az egyik irányítópultnál, rengeteg képernyő mögött fiatal nő ült.
– Megkérdezzem tőle, hogy nem látta-e a Mikulást? Bár a Földön láthatatlannak kell maradnom.
– Láthatatlannak? – rikoltotta Csőri, a papagáj. A kalitkájában álldogált, és félrefordított fejjel nézte az angyalt. – Már egy ideje figyeltelek a radar képernyőjén. Nagyon bátor dolog tőled, hogy a repülőgépek előtt röpködsz.
– Semmiség – mondta az angyal –, de mondd csak, ezzel a radarral más repülő tárgyakat is észre lehet venni, például a Mikulást a szánjával?

A papagáj először az egyik, majd a másik szárnyát nyújtóztatta ki.
– A Mikulás túl gyorsan mozog, ezek a műszerek nem láthatják – jelentette ki.
– Akkor mindennek vége – mondta a karácsonyi angyal lekonyuló szárnyakkal.
– Legfeljebb Emil bácsihoz és Lujzihoz nézhetnék be. De a mennyországfalvi Gesztenyesort úgysem találom meg soha.
– Mennyországfalván vagy. A Gesztenyesor pedig itt van egy saroknyira – rikácsolta a papagáj. – Jól tudom, mert ott lakom.
A karácsonyi angyal villámgyorsan elrepült a Gesztenyesor 7. szám alá. A tetőn sajnos szánnyomok látszódtak, tehát elkésett.
– Most már csak egy esélyem maradt – lihegte. – Titokban ki kell cserélnem az ajándékokat. Lujzi és Emil bácsi talán még nem bontották fel a csomagokat.
Az angyalka kíváncsian bekukkantott az ablakon. Emil bácsi lakásában egy hölgy új nyakláncát csodálta a tükör előtt. Az étkezőasztalnál Emil bácsi felnőtt gyerekei ültek. A szőnyegen pedig, pontosan a karácsonyfa mellett, ott térdelt Emil bácsi. Az angyal nem hitt a szemének: az autópálya össze volt szerelve. Emil bácsi lelkesen mondta:
– Meg kellett öregednem ahhoz, hogy végre saját autópályám legyen. Ez a legszebb karácsonyi ajándék, amit valaha kaptam.
Az angyal nem igazán értette a dolgot, elrepült Lujzihoz is a Gesztenyesor 3-ba.
– Jó szagú mézeskalács, forgószél söpört itt végig?! – kiáltott fel, amikor benézett a nappali ablakán. A karácsonyfa alatt széttépett csomagolópapír, tarka szalagok és papírgombócok hevertek. Az új babakocsi az oldalán feküdt. Lujzi a fa előtt állt, és a kezében egy pipát tartott.
– Engedje meg, hogy bemutatkozzak, Lujza Holmes vagyok – mondta egy nőnek. – Ön az a betörő, aki el akarta lopni tőlem a legszebb karácsonyi ajándékomat?
– Soha többé nem teszem! – fogadkozott a nő, aki Lujzi mamája volt.
– Akkor rendben – bólintott Lujzi, és detektívhez méltón beleszippantott a pipába. – Különben le kellene tartóztatnom. Büntetésből rakjon itt rendet!
Azzal anya és lánya nevetve vetették bele magukat a csomagolópapír-halomba.
– Hát jó – nevetett az angyalka is –, most már semmi dolgom a Földön.
clip_image005.jpg
A mennyország kapujában Annácska már türelmetlenül várta a kis angyalt.
– Úgy aggódtam érted – suttogta.
– Tényleg? – somolygott a karácsonyi angyal. – Minden remekül ment, bár a Mikulást nem tudtam utolérni.

De Lujzi és Emil bácsi nagyon örültek az elcserélt ajándékoknak.
– Hát ez nagyszerű! – ujjongott Annácska, majd olyan nagy cuppanós puszit nyomott az arcára, hogy a kis angyal egészen elvörösödött az örömtől. Ekkor valaki a hátuk mögött köhintett egyet.
– Hát ti ketten? – mosolygott Péter. A két angyalka szétrebbent és ártatlan szemekkel nézett Péterre. – Angyalom, igen ziláltnak tűnsz, nem akarsz nekem mondani valamit?
– Én? Neeem – felelte a karácsonyi angyal. – Minden a legnagyobb rendben.
– Hát akkor – hunyorgott Péter –, most végre mindannyian együtt vagyunk, és megünnepelhetjük a karácsonyt.
A két kis angyal fürgén a mennyei ajándékosztó-szobába röppent.
– Boldog karácsonyt! – suttogta Bendegúz Annácska fülébe, majd hozzátette: – Neked és az egész világnak!

Nyomj egy lájkott!
 

sifralia

Állandó Tag
Állandó Tag
dec.14

Lengyel Balázs: Mese a fehércsillagos sündisznóról

Benedek szakasztott olyan kis sündisznó volt, mint a testvérei, akikkel együtt élt a nagy mogyoróbokor tövében. Vagy mit is mondok! Mégsem volt szakasztott olyan, mert neki egy kis fehér csillagocska nőtt a homlokán. Aggodalmaskodott is pja, anyja: “Mi lesz ebből a gyerekből?”
De nem lett semmi. Benedek nőtt, növekedett, szépen, mint a többi hét.
Múlt a nyár, jött az ősz. Dér lepte be a földet.
- Miért van ilyen hideg? – kérdezte egyszer Benedek.
- Mert jön a tél – felelte sünpapa.
Benedek lehajtotta csillagos fejecskéjét, s aztán egyszerre csak olyat kérdezett, milyet még soha sündisznócsemete nem kérdezett, mióta világ a világ:
- Papa, miért van tél?
De hát Benedek megtehette, neki csillag világolt a homlokán.
Most már sünpapán volt a sor, hogy lábaira hajtsa a fejét, ami sünéknél kétségtelenül a gondolkodás jele. Hiszen egy szülőnek mindent tudnia kell.
- Hogy miért van tél? – mondta aztán elszontyolodva. – Én sem tudom, de megkérdezzük.
Útnak indultak hát. Elöl sünpapa, sünmama, mögöttük Benedek, sorban a hét testvérével. Elmentek a nyúlhoz. A nyúl szörnyen okos nyuszi volt, fél fülét örökösen lekonyítva hordta, úgy elmélkedett magában.
- Miért van tél? – kérdezte tőle sünpapa.
A nyúlnak még a másik füle is lekonyult, úgy elgondolkozott. Ezt mondta:
- Bizonyára a szél hozza, várjatok, megkérdezem a szelet.
S mikor jött a szél, a nyúl nekiiramodott, és futott, futott, versenyt futott vele. De bizony csak szomorúan tért vissza.
- Nem tudja a szél se, csak beszél, beszél tücsköt-bogarat, telebúgta a fülem – s rázogatta keservesen tapsifülét. – Menjetek a bagolyhoz, tán az éjszaka hozza a telet, ő beszél vele.
Óriás, odvas fa mélyén lakott a bagoly. Szegény sünpapa egész álló nap kiáltozott neki, míg végre alkonyattájban meghallotta, s kijött az odújából.
- Várjatok, reggelre megmondom – dörmögte a bagoly, s elszállt. Odalent a fa aljában csak lesték, mikor tér meg. De bizony a bagoly csak a hajnali derengésben tért haza. S akkor is nagy mérgesen rájuk kiáltott:
- Hordjátok el magatokat! Alkonyattól faggatom az éjszakát, s nem válaszol, csak kápráztatja hideg csillagfényével a szemem. Menjetek a vakondhoz, hátha a nyirkos, hideg föld rejtegeti a telet. Mentek hát a vakondhoz.
Meg is lelték hamarosan.
- Kérdezd meg a földet – mondta neki sünpapa -, miért van tél.
A vakond hunyorgott néhányat, s aztán eltűnt a föld alatt. Nem is kellett valami sokat várakozni rá, jött vissza egykettőre.
- Siket a föld – mondta a vakond -, nem hallja, ha kérdezem. De ha jól meggondolom, hiába is kérdeznénk, hiszen nincs is olyan hideg idelenn. Nem, ő nem hozhatja a telet. A tél, régóta tudom, felülről jön. Menjetek a sashoz, kérdezze meg a naptól.
A sas, fészke pereméről, fél szemmel nézett le a nyüzsgő süncsaládra. Aztán meglebbentette szárnyát, s mint egy óriás felhőárnyék, elszállt fölöttük. Szállt, szállt, magasabbra, egyre magasabbra, mindig szemközt a nappal, fel a felhők fölé. S mikor már olyan magasan járt, hogy a ritka levegőben szinte vérharmatosan áradt ki csőrén a lehelet, belekiabálta a tűző-forró napkorongba:
- Miért van tél?!
De a vére úgy dobolt a dobhártyáján, hogy nem értette a feleletet.
Odalent azalatt nagy hirtelen beállt a fagy. A süncsalád pedig beiszkolt a mogyoróbokor aljára, és beásta magát a puha levelek alá. Álomra hajtotta fejét sünmama és sünpapa és a hét testvér. Benedek még morgott ugyan egyet-kettőt magában, hiszen azért volt csillagos, de aztán ő is elálmosodott és elaludt. És aludt, aludt, aludt, ki tudja, meddig aludt.
Arra ébredt, hogy megpercen körülötte az avar. Fölemelte orrocskáját, és nyomban vidámító jó szagokat érzett, erjedő, tavaszi szagokat. S ahogy figyelmesebben körülnézett, látta, hogy apró hóvirágocskák nyomkodják szét körülötte az avart, onnan a percegés. Kidugta a fejét a vackából, s akkor eszébe jutott, amivel elaludt: miért van tél?
Iramodott egyet, mert a lábacskái bizony meggémberedtek, s a mogyoró szélénél szembetalálta magát egy kis hóvirággal, az már ki is dugta az avar alól a fejecskéjét. Benedek megszagolgatta, s akkor ezt dünnyögte magában: “Azért van tél, hogy eljöhessen a tavasz!”
- Hogyan? Mit is mondtam? – riadt fel egyszerre. – Hm, még lehet, hogy igazam is van!
De szégyenkezve érezte, hogy ő már egy telet megért komoly, felnőtt sün, és nem illik neki ilyen gyermekes dolgokkal foglalkoznia.
Hogy miért van tél? Nem is gondolt rá soha többé!

nyomj egy lájkot!
 

sifralia

Állandó Tag
Állandó Tag
dec.15

Mentovics Éva: Mióta van csillag a karácsonyfák csúcsán?

Egyszer, réges-régen, egy teliholdas decemberi éjszakán, amikor milliónyi csillag ragyogott az égen, néhány egészen apró kis csillagocska pajkosan játszadozott az öreg Hold mellett.
Remekül érezték magukat. Huncutkodtak, viháncoltak, csintalankodtak. Addig-addig rosszalkodtak, amíg az egyik kis csillagot valamelyik társa véletlenül alaposan oldalba lökte.
– Bocsánat, nem volt szándékos! – mentegetőzött a kis rosszaság.
– Segítség! Kapjon el valaki! – kiáltotta ijedten a szegény pórul járt csillagocska. De sajnos már senki sem tudott utána nyúlni. Elveszítette az egyensúlyát, és elkezdett zuhanni lefelé. Zuhant, zuhant egyenesen a Föld felé. A társai egyre távolabb kerültek tőle. Ő pedig rettenetesen félt, mert ilyen még soha sem történt vele.
Lehet-e még annál is rosszabb, hogy lepottyant, és elveszítette a társait?
Hosszú ideig csak zuhant, zuhant lefelé, ám egyszer csak valami érdekes dolog történt. Mintha valaki kinyújtotta volna érte a karját. Egy enyhén szúrós, zöld valami alányúlt, és elkapta.
A kis csillagocskának fogalma sem volt róla, hogy mi történt?
Éppen egy fenyves erdőbe pottyant le. Az enyhén szúrós zöld valami pedig egy hatalmasra nőtt fenyőfa volt.
– Nem tudom, hogy ki vagy, de kérlek, segíts nekem, hogy vissza tudjak menni a barátaim közé! – könyörgött a kis csillagocska, és olyan kedvesen mosolygott, amennyire csak tudott a történtek után.
– Én vagyok az erdő legöregebb fenyőfája. – recsegte kedvesen az öreg fenyő. Már nagyon sok mindent megértem. Évtizedek óta csodállak benneteket, hogy télen – nyáron milyen ragyogóan, fényesen tündököltök ott az égbolton. Szóval sok mindent megértem, de ilyen még soha sem történt velem, hogy egyikőtök az ölembe pottyant volna. De ha már így esett, nagyon szívesen megpróbálok neked segíteni, hogy visszakerülj az égboltra.
– Előre is nagyon köszönöm neked, kedves fenyő! – hálálkodott a kis csillag.
– Még ne köszönj semmit sem! Megteszek minden tőlem telhetőt, de biztosat nem ígérhetek. – mormogta kedvesen a fenyőfa.
Középső ágai egyikével megfogta a kis csillagocskát, és jó nagy lendületet vett… A kis csillag szállt, szállt egy ideig felfelé, majd lelassult… és visszapottyant a fenyő ágai közé. A vén fenyő még jó néhány kísérletet tett, hogy visszahajítsa a pórul járt csillagocskát, de sajnos nem járt sikerrel.
– Látod, te árva kis csillagocska, nem tudok rajtad segíteni. Annyit azonban megtehetek, hogy felültetlek a legmagasabb ágam hegyére, úgy talán egy kicsit közelebb leszel a barátaidhoz.
– Jól van – szólt búslakodva a kis csillagocska. – Mindenesetre köszönöm, hogy megpróbáltál segíteni.
Az öreg fenyő pedig gyengéden megfogta, és feltette a csúcsára. A kis csillagocska egy ideig búslakodott, majd lassan beletörődött a sorsába, és elkezdett ugyanolyan fényesen, szikrázóan világítani, mint ott fenn, az égbolton…
Amikor az égből a társai megpillantották, hogy milyen csodálatosan mutat a kis csillagocska ott lent a havas tájon, a hatalmas fenyőfa csúcsán, nyomban irigykedni kezdtek rá.
– Nézzétek csak, milyen jól fest a mi kis barátunk ott, azon a szép, zöld fenyőfán! Mennyivel jobb helye lehet ott neki, mint itt nekünk! Talán még a fénye is sokkal szikrázóbb, mint amilyen korábban volt!
Addig-addig csodálták a kis csillagocskát ott lent, a havas fenyőfán, mígnem elhatározták, hogy ők is leugranak. Azon az éjszakán rengeteg csillag hullott alá az égből, hogy egy-egy szép, zöld fenyőfa csúcsán folytathassa a ragyogását.
Néhány nap múlva favágók érkeztek az erdőbe. Nagyon elcsodálkoztak a látottakon, de egyben örültek is, mert ilyen fenyőfákkal még soha sem találkoztak. Ki is vágták mindegyiket, hogy majd feldíszítve karácsonyfaként pompázhassanak a házakban. Az égbolton tündöklő csillagok pedig ámuldozva figyelték, hogy mi történik a falu széli fenyves erdőben?
Elérkezett a karácsony. Minden házban fények gyúltak, és igazi ünnepi hangulat költözött az otthonokba. Az égen ragyogó csillagok kíváncsiskodva tekintettek be az ablakokon. Azonban amit ott láttak minden várakozásukat felülmúlta. A csillag-barátaik már nem csak egy egyszerű zöld fenyőfa csúcsát díszítették, hanem egy-egy pompásan, csillogóan feldíszített karácsonyfán ragyogtak.
Az emberek körbeállták, csodálták, és énekszóval köszöntötték őket.
Az égen tündöklő csillagok ekkor határozták el, hogy minden karácsony előtt leugranak egy-egy fenyőfára, hogy nekik is részük lehessen ebben a pompában, és szeretetteljes fogadtatásban. Azt pedig, hogy kit érjen ez a megtiszteltetés, minden decemberben sorshúzással döntik el.
Azóta díszíti csillag a karácsonyfák csúcsait.

nyomj egy lájkot!
 

sifralia

Állandó Tag
Állandó Tag
dec.16

Mester Györgyi: Az igazi ajándék

Öt karácsony telt el a születésem óta, bár én ebből leginkább csak az utolsó hármat érzékeltem, a megelőző időszakból csupán halvány emlékképeim maradtak. Arra azonban határozottan emlékszem, hogy minden évben lapult valami meglepetés számomra a karácsonyfa alatt: leginkább képeskönyv, egy kisebb vagy nagyobb mackó, édesség, esetleg labda. Baba egyáltalában nem került a fa alá. Hogy miért nem kaptam babát, annak az okát nem igazán tudtam. Csak később derült ki, hogy édesanyám sem nagyon babázott gyermekkorában, ő a hasznosabb, komolyabb játékokat kedvelte.
Ugyanakkor – bármilyen kicsi voltam is –, látnom kellett, hogy a hozzánk látogató leánypajtásaim szinte mindig magukkal hozták kedvenc babájukat, és ha én mentem vendégségbe, büszkén dicsekedtek a játékaikkal, amelyek olykor nemcsak a szemüket tudták nyitni és lehunyni, hanem néha sírtak, gügyögtek, és etetni, tisztába tenni is lehetett őket.
Édesapám ügyes kezű ember volt, ezért karácsonyi ajándékaim gyakran kiegészültek házi készítésű, fából faragott játékokkal. Így lett pici sámlim, apró székem, gurítható talicskám, és ötéves koromban egy valódi, csecsemőre méretezett bölcsőt is kaptam. A bölcsőben a soros ajándék mackó pihent, amit jobb híján a baba helyett szeretgettem.
Gyermekkori emlékeimhez visszatérve, ötéves voltam, amikor első kamaszlázadásom lezajlott azon az ominózus karácsonyon.
– Én mért nem kapok soha igazi ajándékot? – szegeztem a kérdést szüleimnek.
Meghökkenve néztek rám.
– Hát nem örülsz az ajándék mackónak, a szép kis bölcsőnek, a gyönyörű képekkel telerajzolt mesekönyveknek? Hát mit szeretnél, mi neked az igazi ajándék?kérdezte édesanyám.
– Az igazi ajándék számomra egy hajas baba lenne. Olyan szöszke hajú, mint Nellyé, kék szemű, mint Elisaé, lehetne etetni, és persze sírhatna és pisloghatna is, mint Cathy babája – soroltam az elvárásaimat. Anyám apámra nézett, a tekintetük találkozott, és szinte egyszerre mosolyodtak el. Apám törte meg a csendet:
– Hát, meglátjuk, kislányom, miként szerezhetnénk neked örömet a jövő karácsonyra, egy igazi ajándékkal.
Elmúlt a tél, azután kitavaszodott, majd nyár lett, végül az ősz is beköszöntött. Beírattak az iskolába, de azért csak gyerek voltam még, s ahogy újra közeledett a tél és vele a karácsony, eszembe jutott, mit ígértek a szüleim. Reménykedtem, hogy nem feledkeztek meg róla, és annyi szűk esztendő után végre én is kapok karácsonyra egy igazi ajándékot.
Édesanyám nyár óta gyengélkedett. Egy kissé meg is hízott, de azért ugyanolyan szeretettel gondoskodott rólam, mint korábban, csak az arcán jelent meg valami újszerű, sejtelmes titokzatosság. Karácsony előtt néhány nappal anyát be kellett vinni a kórházba, de apa megígérte, Szentestére együtt lesz a család.
Apa aztán azzal lepett meg, lehet, hogy nálunk az idén előbb lesz Szenteste, mint más családoknál. Az okát nem árulta el, de mivel úgyis olyannyira izgultam a remélt ajándék miatt, nem is bántam. Sőt, egyenesen örültem neki! Azt hittem, mindez csakis az én kedvemért történik.
A Szentestét megelőző négy napon mindig korán keltem, és a reggelemet a fánál kezdtem. Alaposan körbejártam, nincs-e alatta, mellette valamiféle változás, hiszen lehet, hogy ezen a karácsonyon mégis csak megérkezik az én várva várt, igazi ajándékom.
Azon az emlékezetes, nagy napon valahogy mégis elaludtam. Apa ébresztett fel:
– Hétalvó – mondta –, ki az ágyból! Talán ma elmarad a szokásos reggeli vizit a karácsonyfa körül?!
Papucs nélkül, mezítláb rohantam le a hallba. Ami első pillantásra a szemembe ötlött, a már jól ismert, faragott bölcső volt.
Ez nem lehet – gondoltam magamban –, ezt nem tehetik meg velem, hogy új mackót fektetnek a tavalyi bölcsőbe!
Ekkor a beállott csendben valamiféle halk, egyenletes szuszogás hatolt a fülembe. Míg a furcsa nesz okát találgattam, váratlanul harsány oázás hangzott fel. Odaugrottam, és az igazi ajándék utáni hatalmas vágytól dobogó szívvel felhajtottam a bölcsőt takaró vékony batisztkendőt… Egy baba feküdt a bölcsőben. Szöszke hajú, nagy, csodálkozó kék szemekkel, s ahogy meglátott, mintha elmosolyodott volna.
– Az enyém? – kérdeztem.
– Igen – mondta a szobába belépő édesanyám. – A mienk is persze, de egyedül a te kistestvérkéd, akit dajkálhatsz, etethetsz, itathatsz, taníthatod majd járni és beszélni.
Boldog voltam. Olyan boldog, amilyen csak az lehet, akinek nagy sokára valóra válik a legszebb álma, és karácsonyra igazi ajándékot kap: egy élő hajas babát…

nyomj egy lájkot ha tetszik!
 

sifralia

Állandó Tag
Állandó Tag
dec.17

Móra Ferenc: A szánkó

Kegyetlen hideg tél volt, azóta se tudok hozzáfoghatót. Fenékig befagyott a patak, a verebek megdermedve hullottak le a fákról, a háztetőről olyan vastag jégcsapok meredeztek, hogy kővel is alig bírtuk őket lehajigálni. Először a báránybőr sapkánkat vagdostuk hozzájuk, de evvel nem sokra mentünk. A fülünk megfázott, a sapka a tetőn maradt, s ami a legnagyobb baj volt: a jégcsap se esett le.
Még jobban szerettünk a hóban játszani. Akkora hó volt, hogy alig látszottunk ki belőle, ástunk is benne akkora barlangokat, hogy akár a medvék királya ellakhatott volna bennük. Persze a medvének több esze volt, mint hogy hópalotában lakott volna. Nem is fagyott el se keze, se lába, mint nekünk.
Legkülönb mulatság mégis csak a szánkázás volt. Szomszédunkban lakott a bíró. A bíró csináltatott a fiainak olyan szánkót, hogy annál szebb még nem volt a világon. Még most is sokszor álmodom vele így tél idején. Kőrisfából volt a talpa, diófából a karja, az ülése lószőrvánkos, beterítve bársonyposztóval, a lábtakaróján bolyhos szőnyeg. Be volt festve az egész szép pirosra, tán a kötele is selyemből volt.
Megvolt a mesés szép szánkó, de nem volt, aki húzza. Nagy úr volt akkor Bíró Pali is, Bíró Gyuri is, mind a kettő csak húzatni akarta magát. Engem fogtak be, meg egy másik szegény gyereket, a Favágó Jánoskát.
- Egyszer ti húzzátok, máskor mi ülünk benne – biztattak a bíró fiai.
Bántuk is mi a csúfolódást, csakhogy hozzáférhettünk a szánkóhoz. Gyuri, Pali elnyújtózkodtak nagyurasan a puha ülésben, mi ketten nyakunkba akasztottuk a cifra istrángot, szél se érhetett a nyomunkba aztán. Meg se álltunk az ötödik fordulóig, ott is csak lélegzetet venni.
Így tartott ez egy hétig, hanem Favágó Jánoska már akkor olyan búsan lógatta a fejét, mint egy igazi ló. Meg is kérdezte tőle a kisebb gazdánk, a Bíró Pali, hogy tán kevesli az abrakot?
- Szeretnék már egyszer én is beleülni a szánkóba – motyogta félősen Jánoska -, csak egyetlenegyszer, csak egyik saroktól a másikig!
Bíró Gyuri nevetve csördítette meg fejünk fölött a pántlikás ostorát:
- Mást nem kívánnál, kis rongyos? Nem olyan gúnyához csinálták ezt a szánkót, mint a tied.
Pali még jobban rákiáltott:
- Örülj, hogy húzhatod. Gyi, Szellő, gyi Bogár!
Összenéztünk Jánoskával, s akkorát rántottunk a szánkón, hogy mind a két gazdánk kigurult a hóra. Olyat hemperedtek, hogy öröm volt nézni, ámbátor igyekeztünk elhordani az irhát.
Hanem aztán megbántuk, amit tettünk. Másnap majd meghasadt a szívünk, mikor a bíró fiai elszánkáztak a ház előtt. Most már a Szabó Gergőék húzták őket.
Ekkor énnekem egy gondolatom támadt:
- Jánoska, van egy hatosod?
- Volt tavaly, de labdát vettem rajta.
- Tudod mit, Jánoska? Ha neked is volna egy hatosod, nekem is, vennénk rajta szánkót.
Másnapra kerítettünk pénzt. Én a Csacsadér vargától kaptam, mert segítettem neki kivinni a csizmákat a piacra, Jánoska meg eladta a labdáját meg a márvány golyóját meg a bicskáját a molnárinasnak.
Délután lementünk a szenesboltba, vettünk a pénzünkön egy szenesládát. A ládát félig megraktuk szalmával, a fenekére szögeztünk két gyalult deszkát, kerítettünk egy ruhaszárító kötelet, s azt ráerősítettük a láda két oldalára. Megvolt a szánkó.
Biz az nem egészen olyan volt, mint a bíró fiaié, de éppúgy csúszott.
Az udvaron próbáltuk ki, mert az utcára szégyelltünk kimenni a másik szánkó miatt.
Hanem az udvar kicsi volt.
Megegyeztünk, hogy kimegyünk a falu végére, ahol senki se lát. Közökön, zigzug utcákon bujkáltunk kifelé, hogy ne találkozzunk a bíró fiaival. Fújt a szél kegyetlen, sodorta a tetőkről az arcunkba a havat, de nem törődtünk vele. Csak arra gondoltunk, hogy milyen jó lesz szánkóba ülni. Először Jánoska ül bele, én elhúzom a kis erdőig, ő meg engem vissza. Jaj, istenem, de jó lesz!
Kiértünk a falu végére. Az utolsó ház a Kati nénié volt, az öreg koldusasszonyé. Rogyott kis szalmás kunyhó, se udvara, se kerítése. Most csupa hó és jégcsap az egész kunyhó, csupa dér még az ajtókilincs is. A Kati néni kutyája, a szegény Morzsa, ott nyöszörgött a küszöbön.
- Megállj, Ferkó – mondja a Jánoska -, eresszük be ezt a szegény kutyát, mert megveszi idekint az isten hidege. Az öregasszony bizonyosan alszik.
Belöktük az ajtót, a Morzsa csaholva szaladt előre.
Kati néni ott gubbasztott a vackán, elkékült orcával, dideregve vékony kendőjében. Olyan hideg volt odabent, hogy még a tűzhely sarkait is kivirágozta a dér.
- Nem égett ebben a tűz, lelkeim, már három nap óta. Sem egy marék szalmám, sem egy gyújtat fám. Majd megfagyok, lelkeim – sóhajtozott az öregasszony.
Jánoska rám nézett, én meg őrá. Előhúzta a sarokból a baltát, kiment, csattogott, pattogott odakint: fölvágta tűzrevalónak a szánkót.
Kisvártatva hatalmas tűz lobogott a kunyhóban. Égett a szánkó. A mi szánkónk, amelyikbe egyszer se ültünk bele.
A szánkódarabok piros lángja hosszú csíkokban táncolt a falon, amely mintha sírt volna örömében, ahogy a dér leolvadt róla. Az öreg koldusasszony orcája is színesedni kezdett. Ahogy ránk vetette háládatos tekintetét, a mi szívünkben is valami melegség támadt. És egyszerre megsajnáltuk a gazdag bíró fiait, akik érzik, hogy milyen jól esik repülni a szánkón, de nem tudják, milyen jól esik jót tenni a szegényekkel.

nyomj egy lájkot!
 

livingstons

Állandó Tag
Állandó Tag
,,A harcos tudja, hogy bizonyos pillanatok megismétlődnek. Gyakran találkozik ugyanazokkal a helyzetekkel és nehézségekkel. Ilyenkor elkeseredik, mert úgy érzi, hogy nem fejlődött semmit, hiszen az élet kellemetlenségei újra meg újra visszatérnek - Ezen már egyszer keresztülmentem - panaszolja a szívének. - Valóban, ezen már keresztülmentél - válaszolja a szíve. - De nem léptél túl rajta. És a fény harcosa megérti az ismétlődő leckék értelmét: általuk tanulja meg, amit korábban nem volt hajlandó megtanulni."
/PauloCoelho/
 

livingstons

Állandó Tag
Állandó Tag
"Ne fájjon a szíved azért, ami elmúlt! Ami fontos volt belőle, az már benned van, az már te vagy. S ha ott maradsz a romok között, ugyan hova épülhet mindaz, ami még előtted van?"
/Popper Péter/
 

livingstons

Állandó Tag
Állandó Tag
Egy viharos nap után a tengerpart tele volt partra vetett, vergődő kis halakkal, kiszáradó tengeri csillagokkal, kagylókkal.
Az arra járó felnőttek és gyerekek szomorúan nézték a pusztuló életeket.
Egy kislány azonban fogta a kis homokozó vödrét, és apró kezeivel kezdte összeszedni a még élő halakat, majd elballagott a víz széléhez, és visszadobta őket a tengerbe.
Az apja rászólt :
- Hagyjad, hiszen olyan sokan vannak. Úgysem tudod mindet összeszedni. Mit számít az egészhez képest az a pár kis hal, amit megmentesz!

- Amelyiket megmentem, annak számít – felelte a kislány, és folytatta a mentőakcióját.

/Tanmese/
 
Oldal tetejére