Abban teljesen igazad van, hogy már idősebb korban bármilyen rémületes is látni, de minden kor megcsinálja a maga beavatásait, és a tinédzserkorhoz hozzátartozik egyrészt a falka-, másrészt a bandaszellem, meg az, hogy ilyenkor aki a törzsön kívül van (szülők, ...), azok szava számít a legkevésbé: mert egyúttal tudjuk, hogy mi is megcsináltuk a magunk hülyeségeit, és nekünk is hiába beszélt, aki 25-nél több volt.
Ki kell próbálni, meddig nyúlik a gumiketrec.
Akinek volt valami biztonság a gyerekkorában, számíthatunk rá, hogy visszatér a keretekhez, mert rájön, hogy az megtartja. Nem tudjuk, hogy mi ez a biztonság, amit kaptak, utólag nem tudjuk, ki melyik irányt miért választotta. Minden szülő hiszi, hogy elég az, amit ad, és a fiatalok még sem egyformán reagálnak. Én ósdi vagyok, én hiszek Vekerdinek, és azoknak , akik ezt az irányvonalat képviselik. A személyes együtt-, jelenlét a biztonság. A közös mese (NEM tévé, tudjuk ez a vesszőparipám. Ha elég mesefelolvasás, szóbeli mesemondás is volt, akkor jöhet az is, de normális esetben órákra nem bízzuk villanypásztorra a gyereket), időnként közös heverészés a szőnyegen és játék, séta és beszélgetés, ... ölelés.. a szó, hogy szeretlek... minden, ami azt jelenti, hogy figyelek rád. Ahogy nézem, a gyerekek egyébként legtöbbször ennyit értenek a közös játékon: ők elmerülnek a fantáziájukban, de te ülj a szőnyeg szélén, és NÉZZ.
(Persze, van olyan, hogy dolgom van, de ahogy nézem, van, aki csak elmenekülésre használja a dógomvant.
) Számtalanszor átélem a gyerekek sorsát figyelve, immáron kevés híján 30 éve, hogy vannak szülők, akik ezt nem értik, és félreértelmezik. Azt hiszik, akkor jó szülők, ha partnerei? haverjai? barátnői? a gyereknek, és mindent megadnak nekik, csak én más értek mindenen
Én sírok, mikor egy elsős gyerek azt mondja januárban, okos telefont kapott a Jézuskától, egy olyan faluban, ahol, ha 5 percet mész egy irányba, kint vagy a szántásban, ergo a telefon nem való semmire még. Olyan is van, hogy partnerség, de alapjáraton a falkavezér a szülő, és az egyik legdöbbenetesebb élményeim, hogy a mai világban nem mernek nemet mondani a saját gyereküknek. Mert félnek a hisztitől, félnek mások tekintetétől. És nem tizenévesekről beszélek, hanem elsősökről, mondjuk, de hogyan mondasz már nemet egy majdnem felnőtt emberkének, ha az első ezret elmulasztottad? Inkább megveszi a huszonhetedik kütyüt, csokit, csak nehogy rákezdjen a gyerek a műsorra (inkább elengedi a Soundra, csak azért, mert állítólag a barinők is mennek... pedig könnyebb, olcsóbb, egészségesebb a hisztit elviselni, mint utána a detoxban az életéért küzdeni). És azt nem mérik fel az emberek, hogy a nevelés egy folyamat. Nincs olyan, hogy 0-3 éves korig csak az a dolgunk, hogy a tehetetlent életben tartsuk, vagy a kamasznál nem az a dolgunk, hogy megfelelő foglalkozást találjunk neki. Maximálisan egyetértek, amit a megfelelő időszakokban nem adjuk oda, már nem tudjuk pótolni, vagy sokkal-sokkal nagyobb energiával. Szülői értekezleteken vannak olyan esetek, már szeptemberi elsőn!, hogy kérek valami tök egyszerű dolgot ... mert én tudom, hogy mennyire fontos később. Mondjuk nézzék át együtt bizonyos családok a tolltartót. Legyen a napi rutin része, hogy együtt kipakolunk, belelapozunk mindenbe, kiszedjük a kenyérhéjat, megkeressük a radírt és visszatesszük ... ha év elején jelentkezünk egy szakkörre, akkor azt végigcsináljuk, mert ez volt a vállalás ... És hiába teszek hozzá a felnőttnek ilyen szavakat, hogy rendszeresség, odafigyelés, közös munka, segítség, ... alapjáraton a felnőttel van a baj, a gyerek meg rossz szokásokba nő bele, és ahogy mondod, amikor tizenéves, már a saját személyiségvonása lesz, akkor már nincs vele mit kezdeni nagyon. (Minden általánosítás hazudik, ez sem így igaz, de az én fejemben most konkrét esetek lebegnek, amikkor szinte tudtam előre, mi lesz, mire 8.-as lesz a gyerek, és akárhogy fájt a szívem, nem tudtam többet elérni) Szóval kérek valami látszólag egyszerű dolgot, mert tudom, ezek majd vezetnek valahova, és még olyan szülő is mondta nekem, hogy de hát ő nem tud mit csinálni a rendetlenséggel, otthon is ilyen, akinek van már két nagy gyereke.... És jön a 8. osztály, és hallgatom a kollégát, hogy atyaég, nem tud mit kezdeni, és inkább a szülőt is el kellene delegálni pszichológushoz, nekem meg szorul a szívem, hogy ez történik, és a korvonalai már 8 éve is megvoltak. És ugyanakkor azért mondom, hogy az általánosítás hazudik, mert egyszerűen soha semmire niincs alapszabály, mindenki végigcsinál egy sorsot, ahogy mi is a sajátunkat, akárhogy is küzdenek körülötte a felnőttek. A mi korunkban is más volt a világ, és a mai is. Csak érdekességképpen: ez akkor is egy balatoni település volt, mint ma. De én egyedül jártam nagy csoportban óvodába, sok -sok utcán keresztül. Egyedül elengedtek fürdeni alsós koromban nyáron. Mert én olyan voltam. Később tudtam meg , hogy ilyenkor anyám jött utánam lesni, vagy apám.
Később mesélte el, hogy nézte, mit csinálok a BAlatonban. De mivel azt mondták, bemehetek, de a bejáró korlátját nem engedhetem el, hát bementem, és nem engedtem el, csak ott lógtam a víz tetején a vasba kapaszkodva, meg néztem a bejárón hömpölygő tömeget.
Ha azt mondták, hogy kettőre itthon vagy a szomszédból, akkor 13:59-kor kezemben volt a kapu. Nem azért, mert szolgalelkű voltam, hanem azért, mert világosan emlékszem!, arra gondoltam, megéri nekem a cirkusz meg a büntetés?! Nem.
Akkor hazamegyek, és kész, de a testvérem már kódorgott, ő már 16 évesen saját világot élt és sok baj volt vele. És ma el mernénk engedni egy 6 évest egyedül az óvodába?! Soha. Vagy mondhatnám, olyan könnyen sütik oda, hogy egy-egy gyerek azért olyan, mert félrenevelték. Erre legeslegjobb példa a barátnőm, aki tanító néni. Kiskamasz gyerekei vannak. Mindegyiket ő nevelte, rengeteget mesélt nekik, előbb meséket, később gyerekregényeket, még 5.-es korukban is igényelték az esti felolvasást, játszott, beszélgetett, zenélnek együtt, .. nagyon jól csinálja. Mind a két gyereket ugyanaz az anyuka neveli, nagyon jó eszűek, amúgy. Az egyik az iskola réme, aki miatt rendszeresen be van hívatva szülői minőségben elbeszélgetésre. A másik meg olyan, mint a lágy vaj a napon.. Ki a csuda tudja vajon, min múlik az élet, és mit hozunk magunkkal a batyunkban és mit viszünk tovább???
Mamám, már megint mennyit beszéltem, bocs. Ráérek. Szabadságon vagyon.
