Szín
Háttérszín
Háttérkép
Szegély színe
Font Type
Font Size
  1. [​IMG] Fülenagy, az elefántlány kedvenc helyén, a mezei virágok között hanyatt fekve heverészett. Bámulta a tovasuhanó felhőket, hallgatta a madarak csicsergését, a méhek zümmögését, megcsodálta a lepkék könnyű röptét, miközben kavarogtak a gondolatai. Ez volt az elbújós helye, ide menekült, ha megbántódott valami miatt, de akkor is, ha öröm érte, vagy csak egyedül szeretett volna lenni. Most éppen amiatt volt itt, mert a fullánkos nyelvű pocoklány a Nelli megint azzal piszkálta, hogy olyan nagyok a fülei, hogy elég lenne az ő családjuknak, sátornak, ugyanis éppen a szűk baráti körrel /586 fő/ szafarira készülnek. Tény, hogy az elefántokhoz képest, is nagyok voltak a fülei, ezért is kapta ezt a nevet, de e csúfolódás érzékenyen érintette és nehezen tudta feldolgozni. Az iskolában csak egy igazi barátja volt, a zsiráf Laci, aki soha nem bántotta volna. Ő a hosszú nyaka miatt volt a többiek céltáblája, így a közös sors összekovácsolta a barátságukat. Sokat lógtak együtt, ismerték már a másik gondolatait is. Laci így találta meg most is, sejtette, hogy itt lesz. Tudta, hogy ilyemkor nem kell szólni semmit, csak némán leült mellé és megosztotta a sértés által okozott fájdalmat. Amikor elérkezettnek látta az időt, megszólalt:

    - Ne lógasd már az ormányodat, gyere, meghívlak a vén csibész, Zsiga nagybátyám Hörpölójébe egy békalencse üdítőre.

    Az elefántlány máris felvidult, mert ez a frissítő volt a kedvence, ezzel bármikor le lehetett venni a lábáról.

    Telt-múlt az idő, barátságuk kiállt minden próbát. De az iskola véget ért és Laciék sajnos elköltöztek rokonaikhoz egy bőségesebb szavannára. Fülenagy egyedül maradt, egykedvűen töltötte mindennapjait. Közben a hasonló korú lányelefántok már mind elkeltek, önálló családot alapítottak. Neki soha nem volt szerencséje a fiúkkal, aki tetszett volna, azt mindig elhappolták a csinosabb, kisebb fülű lányok. Már csak ő volt pártában a csordában, és nem is érezte, hogy ez valaha is megváltozna, letargikusan beletörődött a megváltoztathatatlanba.

    Egyik nap, estefelé, ahogy felemelte fejét, hogy az ormányával felszürcsölt vizet a szájába tuszkolja, ismerős sziluettet vett észre a lemenő nap fényében. Először azt hitte csak a szeme káprázik, de igazi volt, Laci zsiráf poroszkált elnyúzottan felé. Nagyon megörült neki, elékocogott. Hiányzott már a barátja, végre jól kibeszélgethetik magukat. Annyi sok minden történt az elválásuk óta, hogy egész éjszaka, csak dőlt belőlük a szó. Kiderült, hogy Laci sem volt szerencsés a párválasztásban. Összekuncogtak, amikor a zsiráffiú felvetette, hogy milyen kár, hogy nem egy fajhoz tartoznak, mert akkor most a két magányos lélek összeforrhatna. Elkezdték elemezni, hogy milyen gyerekeik lehetnének, ezen aztán a végén már fetrengtek a nevetéstől, és kénytelenek voltak távolabb vonulni a csordától, hogy ne zavarják őket a pihenésben. Laci legjobb változata a zsiráflábú, elefánttestű. zsiráfnyakú, ormányos, elefántfülű csemete volt. Fülenagynak az elefántlábú, zsiráftestű, elefántnyakú, zsiráffejű variáció tetszett legjobban, helyes kis zsiráf fülecskékkel, egyetértve az ormányviseléssel. Amikor alábbhagyott a vidám mókázás, lefeküdtek, nézték a csillagokat, és a fáradtságtól álomba szenderültek. Laci még maradt egy pát napig, de aztán búcsút vett barátjától és hazaindult. Az elefántlány hosszasan követte a tekintetével, amíg el nem nyelte a messzeség. Minden visszadöccent a mindennapok egyhangúságába.

    Egyik tikkasztó nap a család éppen sziesztázott, amikor felbukkant egy feltűnően kis fülű elefántfiú. Fülenagy szeme azonnal megakadt a jó kiállású fiún, bele is pirosodott, ahogy ránézett, még a lélegzete is elakadt. A csorda gyorsan befogadta a kifogástalan modorú és udvarias jövevényt. Egy idő után kezdett feltűnni, hogy az ifjú mindig Fülenagy körül sertepertél, de nem meri megszólítani. Ezért egy kis segítséget vetett be a legidősebb matróna, „véletlenül” belelökte a szerencsétlent a dagonyázóba, éppen oda ahol Fülenagy tartózkodott. Mivel a felcsapódó sár beterítette szegény lányt, kénytelen volt sűrű elnézést kérni, és segíteni a helyrehozatalban. A terv bevált, a fiatalok elkezdtek beszélgetni és egyre jobban érezték magukat egymás társaságában. A lánykérés az ominózus dagonyázó mellet történt meg, a banda üdvtrombitálása közepette. Különösen a szülei örültek a lányuk boldogságának, mert már kezdték feladni a reményt, attól tartottak, hogy vénlány marad a szemük fénye. Nászútjuk a fiú hazájában, Indiában volt, felejthetetlen két hetet éltek meg.

    Az esős évszak beköszöntével zsiráfpostás levelet hozott Fülenagynak. Izgatottan bontotta fel, amelyben Laci zsiráf írását vélte felfedezni:

    „Kedves Fülenagy!

    Hazafelé battyogtam tőled, amikor összefutottam egy jópofa figurával. Indiából utazott ide potyautasként ez az elefánturfi, mert hazájában kisfülűek az elefántlányok, de neki a nagy fül a gyengéje. Azonnal Te jutottál az eszembe, és hozzád irányítottam, ha meg akarja ismerni a világ legnagyobb fülű elijét akkor ott a helye. Remélem nem tévedt el és összejött! Szívből kívánom a boldogságod, mert erre valók a barátok…

    Zsiráf Laci”
    Beka Holt és phoenyx kedveli ezt.
  2. [​IMG]
    Ez a nap is úgy indult, mint a többi: az apa reggel elbúcsúzott a családtól és munkába indult. Mielőtt kitette a lábát az ajtón a felesége a lelkére kötötte, hogy időben és épségben érjen haza hozzájuk. A férfi megölelte asszonyát, visszaintett az etetőszékben ülő, a reggeli nyomát még a pofiján viselő csöppségnek és ruganyos léptekkel nekiindult. Feltülekedett a reggeli nyomorgatóba és együtt döcögött a többi ismeretlen arccal. Ránézett az órájára. Úgy érezte, hogy még rengeteg ideje van, ezért a szokásosnál egy megállóval hamarabb leszállt. Soha nem tett még így, nem tudta megmagyarázni magának miért szánta magát rá erre a lépésre. Sokat nem gondolkozott ezen, jó érzéssel nekiindult, élvezve a bágyadt napsugár langyos melegét.


    A meteor hosszú utat tett meg amikorra ideért a Föld közelébe. Érezte, hogy a küldetését hamarosan befejezi és ez izgalommal töltötte el. Pontosan megterveztek mindent az alkotók: az anyagát, a nagyságát, a sebességét és a röppályáját. Már csak néhány pillanat és eléri az első légköri réteget. Ahogy haladt előre egyre jobban felizzott, teste fogyatkozott. Mellette rohanó társai sorra enyésztek el, de ő rendületlenül haladt tovább.


    A férfi már nem járt messze a munkahelyéhez. Kicsit lelassította a lépteit, eszébe jutott, hogy mennyire nem szeret itt dolgozni, különösen az arrogáns és pökhendi főnöke és a talpnyaló. rosszindulatú munkatársai miatt. De minden nap nyelt egy nagyot és tovább csinálta. A családot nem tehette ki a létbizonytalanságnak meg aztán nem is volt meg benne a bátorság, hogy tovább lépjen. A sarkon befordulva megpillantotta gyötrelmei helyszínét, egy kicsit összeszorult a gyomra. Ekkor soha nem hallott félelmetes dübörgő hangot hallott, majd egy fénycsóva jelent meg az égen és tőle nem messze csapódott be valami a földbe. Mindez a másodperc tört része alatt zajlott le, reagálni sem volt ideje rá. Azonnal elvesztette az eszméletét. A baleset helyszínén gyorsan összeverődött a kíváncsiskodó tömeg. A mozdulatlan áldozatot látva egyik női munkatársa felismerte és elszörnyülködve, vészmadárként elrohant, vinni a borzalmas hírt a történésekről. Közben megérkeztek a hatóságok és a mentők. A rendőrök bekerítették a területet és hátrébb tessékelték a tömeget. Az orvos küzdött az áldozat életéért. Végtelennek tűnő idő után sikerült az újraélesztés, és a mentő szirénázva elrobogott. További esemény híján a tömeg lassan feloszlott, az élet tovább ment a maga útján, csak a bekerített gödör maradt meg, emlékeztetőül.

    A férfi a kórházban ébredt, ijedten körülnézett, próbálta összerakni az apró mozaikkockákat. A betegágya mellett meglátta a kisírt szemű, aggódó feleségét, aki mikor végre kinyitotta szemét, megkönnyebbülve mondta:

    - Végre, már azt hittük, hogy elveszítünk!

    - Mi történt? –kérdezte a férfi.

    - Állítólag egy meteor csapódott be melletted. Azt mondták, egy a több millióhoz az esély, hogy ilyen előforduljon, és ugyanennyi az is, hogy valaki ezt túlélje. Úgy látszik a védőangyalod vigyázott rád.

    A férfi ezek után gyorsan felépült és ujjá születésével együtt teljesen megváltozott. Ma már olyan helyen dolgozik, amit szeret, derűs és kiegyensúlyozott.

    Az illetékesek lezárták az ügyet. Ugyan nem találtak rá tárgyi bizonyítékot, de megmaradtak a meteor változatnál.


    A kis első osztályos gyakran meglátogatta a helyszínt. Nem messze lakott, így ha tehette elzarándokolt a kedvenc helyére: a bekerített gödörhöz. Nem tudta mi vonzotta ide, de szeretett itt lenni. Ahogy a Nap lefelé haladt az útján, mielőtt elveszítette az erejét még nyújtózott egy nagyot. A kisfiú ekkor megpillantott valami csillogót, lehajolt és felvette. Nagyon különös fényű kavics volt. Nézegette, majd boldogan a zsebébe süllyesztette a zsákmányát. A kis meteor egy pillanatra felizzott boldog volt, hogy beteljesítette a küldetését, végre odakerült ahova szánták. Elválaszthatatlan barátok lettek, az apró, égből idehulló végigkísérte és segítette a felcseperedőt egész elkövetkezendő életében.
  3. [​IMG]
    Nagyon szerencsésnek érezte magát, mert olyan helyre született, ahol a zenét nagy becsben tartották. Ez a furcsa valami már a biztonságot adóban is felkeltette a figyelmét. A test, amelyben lakott néha különös rezgésbe kezdett, amely nyugtató hatással volt rá. Miután kikerült a fénybe, a sok ismeretlentől való rettegést, oldotta az álomba szenderítő dallam. Aztán amikor a szülők úgy vélték, hogy megszokta ezt a számára új létformát, fokozatosan visszatértek kedvenc elfoglaltságukhoz a rádió hallgatáshoz. Az ötvenes éveket élték, a családos szórakozás egyetlen elérhető formája volt ez. Egymást váltva jöttek a mélabús és ropogós dallamfoszlányok a varázsdobozból. A kis jövevény gyorsan rákapott az ízére, csak a félelmetes csend késztette bömbizésre. A szülők gyorsan rájöttek a titokra, így éjjel-nappal szólt a zeneteremtő. Sokszor leültek a gyerekágy mellé és mosolygósan figyelték, hogy a szemük fénye kézzel-lábbal követi a zene ritmusát. Ahogy cseperedett egyre nagyobb lett a muzsika iránti szeretete. Kívülről fújta a divatos slágereket. Aztán jöttek azok a lázadó hatvanas évek. Először a beatkorszak, a mindenre vevő, vájt fülű gyorsan ráérzett. De még bele sem élte magát, amikor itt volt a rock a maga vad, magával ragadó stílusával. Az akkori államformának túl sok volt ez a tempó, próbálta korlátozni. De az éter hullámait nem lehet megállítani. Zavarva, hullámzóan, de befogta a Szabad Európa rádiót. Nem a mellékelt propaganda hírek érdekelték, csak a ZENE. Szülinapjára kikunyervált egy nyérvogós magnót és rögzítette az adásokat. Soha nem hallott csodákra ámult rá, új stílusokat ismert meg, zeneszeretete egyre mélyebb és szerteágazóbb lett. A klasszikus zenét például úgy szerette meg, hogy nagyon ügyes emberek kitalálták a klasszikusok pop ritmusban egyveleget. Kíváncsi lett az eredeti művekre, megszerette és így a klasszikust is felvette a hallgatandók listájára. A jazz, a jazz-rock stíluson keresztül került képbe. A blues, pedig e rétegzene ismerőinek házibuliján lopta be magát a szívébe. Következett az instrumentális, a new age, a new wave és még ki tudja hány irányzat. A lényeg, hogy zenei mindenevő lett. Észrevette, hogy a különböző stílusok más-más reakciót váltanak ki belőle. Ezt megfordítva, egy idő után már tudta, hogy bizonyos lelki állapotban milyen zenére van szüksége, hogy helyreálljon a lelki egyensúlya. A következő lépés az volt, hogy első fizetéséből vett egy gitárt. Megtanult néhány akkordot, de nem volt benne elég kitartás, ahhoz, hogy zenész lehessen, így zenehallgató lett belőle. Ebben a minőségében, zenei stílustól függetlenül felállított magának négy kategóriát:

    Az elsőbe tartoztak a mosogatás közbeni zenék: ide sorolható bármilyen zene amely dallamosságával nem vonja el a figyelmet ezen fontos tevékenységről. /Bizony volt ilyen korszak, amikor még nem mosogatógép végezte ezt a munkát/.

    A következő kategória a Hoppá! zene. Olyan zene
    sorolható ide, amely hallgatása alatt egyszer csak felkapjuk a buksit: Emberek itt történik valami!

    A harmadik csoport a gatyalobogtató zenék. Nevüket onnan kapták, hogy amikor még koncertekre járt, olyan közel férkőzött a hangfalakhoz. hogy lobogott rajta a farmergatyó. Itt már csak a zene a fontos, minden külső tényező /fény, szülők, lányok/ kizárva. Magány kell hozzá /esetleg hasonló ívású és ivású haverok/ és általában brutális hangerő.

    Az utolsó kategória a 46-os lábnyomos. Olyan zenék ezek, amelyek hallatán a hátunkon futkos a hideg a gyönyörűségtől, esetünkben 46-os lábmérettel. Kellő minőségű alkohol és diszkrét félhomály szükségeltetik hozzá, a hangerőt a zene jellege alapján változtathatjuk.

    A harmincas éveiben aztán még egy kategóriát odabiggyesztett. Ez volt az egyszer hallott. Ide tulajdonképpen egyetlen, semmihez nem hasonlítható zene tartozott. Történt, hogy valami rutinműtétre befeküdt a kórházba. De nem úgy történtek a dolgok, ahogy elképzelték. Elhagyta a testét és felülről látta, ahogy riadtan nyüzsögnek körülötte a műtőasztalnál. Aztán hirtelen egy fényalagútba került, majd egy sosem látott ligetes környezetbe. Boldog, nyugodt emberek vették körül. Ekkor hallotta meg ezt a zenét. Beazonosíthatatlan hangszeren szóló csoda volt.

    Minőségi, igényes zenegyűjteményének száma fokozatosan nőtt, egyre komolyabb lehallgató egységre tett szert. Ironikus, hogy mikorra megszerezte a tökéletes Hi-Fi-jét, addigra elkezdett romlani a hallása.
    Korának előrehaladtával kikoptak egyes hangos zenei stílusok. Már felzaklatták, egyre jobban vágyott a csendes letisztult harmóniákra. Amikor megöregedett, azért, hogy kondícióban tartsa magát, gyakran sétált az erdőben. Felfedezte a természet zeneiségét: a patak ritmusos csobogását, a pillangók szárnyainak halk zizzenését, a madarak lágy trillázását.

    Megvénült, hallása tovább romlott, egyre többre értékelte a csendet. Néha eszébe jutott egy-két feledésbe merült dallam, eldúdolta, csak magában, önmagának. Letisztította az életét, megbékélt a sorsával, és már csak arra az egyszer hallott dallamra vágyott…
  4. [​IMG]
    Soma malac most is vidáman ébredt. Még egyszer meghempergőzött a friss szénában és már rohant is ki az udvarra, hogy belevesse magát a dagonyázóba. Amikor úgy érezte, hogy kellően megtisztálkodott, kidöcögött a fürdetőből és körüljárta a területet. Jól nevelt lévén mindenkinek illedelmesen köszönt. Ezt jól is tette, mert a rangsorban előtte állók bizony el is várták tőle. Egyesek, például a kutya, bizony megfenyítette, ha úgy látta jónak. Jelenleg ennek a bizonyos rangsornak a végén kullogott, hiszen még a malacok között is ő volt a legkisebb. Kötelességtudóan csapódott családja tagjaihoz, hogy hangos visítással kiköveteljék a reggeli moslékot. Amikor megérkezett a várva-várt, már nem is tolakodott, tudta úgy sincs esélye. Kivárta a sorát és teletömte a bendőjét. Felnézett a Napra, és elérkezettnek látta az időt, hogy a napi, kis titkos kalandját megejtse. Az udvar bokros részén, a kerítés alatt túrt magának egy titkos kijáratot, itt lógott meg minden nap. Borzalmasan élvezte ezt a tiltott gyümölcsöt. Nap, mint nap új területeket bitangolt be, de volt ahová minden nap ellátogatott. Egy fehér kerítéses gyönyörű ház volt az, csodálatos pázsittal, úszómedencével. De őt nem ez izgatta. Lehasalt a kerítés mellé és izgatottan figyelt. Nem kellett sokat várnia, mert megjelent ő: fehér kismalachölgy szürke foltokkal, myakörvvel a nyakában. Óvatosan lépkedett, finom orrával szaglászta a virágokat, majd ivott a neki odakészített elefánt mintás agyagtálból egy kevéskét. Soma szíve a torkában dobogott, le nem tudta venni a szemét a csodáról. Ekkor egy kétlábú koca jelent meg a félig nyitott teraszajtóban és kedvesen így szólt:

    - Mazsola drágám! Gyere be, mert még megfázol!

    A megszólított engedelmesen elindult a ház felé közben magában arra gondolt – vajon mikor szólít már meg az a jó kiállású fickó, azt hitte talán, hogy nem vettem észre -.

    Így teltek az elkövetkező napok: Soma leselkedett, Mazsola csak várt, hogy a lovag végre megszólítsa őt. Egyik nap aztán úgy döntött, hogy a kezébe veszi az irányítást. Elindult a kukkoló felé és mikor odaért, rápirított:

    - Szabad ilyet, egy védtelen malaclányt meglesni?

    Soma, amikor látta, hogy álmai hölgye közelít, esze szerint

    elinalt volna, de sonkái nem engedelmeskedtek. Hebegett valami érthetetlent, majd erőt vett magán és elvánszorgott megsemmisülése helyszínéről. Hazafelé kavarogtak fejében a gondolatok: hogy is képzeltem azt, hogy valaha is mi egy pár lehetünk. Enni sem volt kedve, lefeküdt a szénába és mikor a többiek nem látták, álomba sírta magát. Napokig ki sem mozdult a baromfiudvarból.

    Mazsola egy ideig várta, hogy újra felbukkan az a fiú, de nem jött. Haragudott magára, úgy érezte ő volt a hibás, hogy elijesztette őt. Aztán egy nap csoda történt, újra ott volt. Gyorsan kikéredzkedett és már rohant is hozzá. Lassan indult a beszélgetés, de aztán belelendültek. Mazsola elmondta magáról, hogy ő egy törpemalac, soha nem lesz sokkal nagyobb, gazdája egy nőstény aki gasztróblogger, amiről ugyan nem tudja, hogy mi, de lényeg az, hogy mindig itthon van. Ja és növényevő. Nagyon jónak tartja az ellátást, válogatott finom falatokat kap. Soma tátott szájjal hallgatta, majd amikor beállt a csendszünet, ő is nagy büszkén elmondott magáról mindent: ő egy közönséges házi sertés, valószínűleg nagyra fog nőni, hiszen az apukája is azt tette, gazdái minden féle méretű kétlábúak, moslékon nevelkednek az igen népes családjukban. Mazsola leforrázva hallgatta a lelkes Somát és pont időben meghallotta a hazahívó szót. Gyorsan elbúcsúzott és elindult a biztonságot nyújtóba. Még mielőtt becsukódott volna mögötte az ajtó, hallotta Soma kiabálását:

    - Ugye holnap is láthatlak?

    Soha többé nem ment ki, akkor, amikor Soma ott volt a szokott helyen, és látta, hogy értetlenül pislogott a ház irányába. Mazsola a függöny mögül leselkedett és várta, hogy elmenjen. Sokszor eszébe jutott az a közönséges disznókból álló konda, amely egyszer elmenve a házuk mellett obszcén bekiabálással illette őt. Mit kezdjen egy ezekhez hasonló, nagy benga, debellával, amikor Ő egy nemesített fajtájú, finom lelkületű hölgy.

    Soma egy ideig még reménykedett, de aztán elmaradozott, végül, nem jött többé.

    A gazda, mint minden nap szemrevételezte a jószágállományát. Amikor bement a nyárikonyhába, így szólt a feleségéhez:

    - Te, Sári, olyan göthösnek látom a legkisebb malacot, úgy gondoltam meg kéne sütni a nevenapodra, nehogy fölforduljon itt néköm, azt semmi hasznunk ne legyen belőle…


    Befejezés a boldog véget kedvelőknek:



    Miután mindketten elmondtak őszintén mindent önmagukról, egyre jobban érezték magukat a másik társaságában. Hosszú beszélgetéseik egyre jobban tudatosította bennük, hogy együtt szeretnék leélni az életüket. Félredobtak minden méretbeli és rangbeli különbséget, elhatározták, hogy összeköltöznek. Mivel úgy gondolták, hogy egyikük családja sem fogadná be őket, máshol próbálnak szerencsét. Soma gyakorlott földtúróként az éj leple alatt alagutat ásott, míg Mazsola összeszedte a legfontosabb tárgyait: az etetőtálját, a farokgöndörítőt, és a szalaggyűjteményét, majd megszöktek. Máshonban kezdtek új életet, ott ahol még megbecsülték az okos disznókat és tisztelték az igaz szerelmet.
  5. [​IMG] Szomszédjaimról szól a történet. Ikerként születtek. Először a lány jött a világra, majd őt követte 2 perc elteltével a fiú. Én még két ilyen összeférhetetlen embert nem láttam a világon. Szerintem már az anyaméhben utálták egymást, és ez az antagonisztikus ellentét végigkísérte egész életüket. Egykorúak voltunk, gyakran ütöttük el az időt nálunk, de soha nem hármasban. Ha a lánnyal játszottam, akkor a fiú maradt távol, és ugyanígy fordítva is. Sokszor hallatszott át a véget nem érő veszekedéseik hang kavalkádja. Mindenről tudtam, mert én voltam mindkettőjük lelki szemétkosara. Szívesem meghallgattam őket, sokszor próbáltam kibékíteni a feleket, sikertelenül. Szegény szülők őrlődtek a két gyerek között, boldog, szerető családra vágytak, de ezt kapták helyette. Szerintem az édesapjuk ebbe a kilátástalanságba halt bele aránylag fiatalon. Amikor elérkezett életükbe a „boldog” fiatal kor, gyakran eljártak otthonról, külön-külön utakon, szerintem csak azért, hogy ne kelljen egymást elviselniük. Tudtam a tétova lépéseikről, ahogy próbálnak helytállni a számukra ismeretlen világ útvesztői között. Én adtam nekik tanácsokat, aki hasonló korú lévén ugyan azzal a gondokkal találtam magam szembe, mint ők.

    Azért valahogy felnőttünk. A lány hagyta el elsőként a szülői házat, hozzáment ahhoz a férfihez, akit ugyan nem szeretett, de legalább kiszakította ebből a környezetből. Nem sokkal később a fiú is önállósította magát. Hallottam róla, hogy ügyeskedéseivel könnyű pénzhez jutott és nagyon fut a szekere.

    Telt az idő, csend honolt a szomszéd házban. Ritkán láttam az anyát, aki szinte csak a közeli bolt és a lakás közti utat tette meg, nagyritkán. Időnként szóba elegyedtünk, de sok mindent nem tudott a gyerekeiről, ha róluk kérdezősködtem. Aztán egyszer feltűnt, hogy nem látom őt, ezért rosszat sejtve átmentem hozzá. Igen legyengült, rossz állapotban találtam, ezért mentőt hívtam és megígértem, hogy gondját viselem a háznak és a kutyának. Próbáltam megkeresni a gyerekeket, hogy tájékoztatást adjak az édesanyjukról. Nagyon nehezen találtam a nyomukra, pedig sok ismerősöm van mindenfelé. Végül sok vargabetű után a lányt találtam meg, egy nyomorúságos albérletben, magányosan, összetörve. Azonnal úgy döntött, hogy hazaköltözik. Segítettem neki ebben, miközben elmesélte, hogy mi történt vele azóta amióta nem láttuk egymást: gyors házasság után, még gyorsabb válás, magány, elviselhetetlen munka, belefásultság mindenbe, örömtelenség.

    Ahogy visszatért, meglátszott mindenen a keze nyoma, talán újra volt célja az életének. Amikor megjött a korházból az anya nagyon boldog volt, hogy újra szólhat valakihez, láthatóan javult az állapota. De ez csak szervezetének utolsó fellobbantása volt, mert egyik reggelen nem kelt fel többé. A temetésre sikerült megtalálni a fiút is. Letörten állta végig a szertartást, majd szó nélkül újra eltűnt a szemek elöl.

    Megöregedtünk, ők is én is, amikor egy nap taxi állt meg a házuk előtt. A férfi kecmergett ki belőle, két bőrönddel a kezében. Nagyot fújtatva megállt a kapu előtt, majd lenyomta a kilincset. Épp az udvaron tevékenykedtem, kíváncsian vártam a fejleményeket, de nem történt semmi különös. Az új jövevény néhány nap után átjött egy kis poharazgatásra. Ő is elmesélte eddigi életét: állandó „ügyeskedések”, sok pénz, de boldogtalanság, rossz barátok, elapadó vagyon, csőd, dupla nulla, hazatérés. Félt, hogy kiújulnak a veszekedések, de csak annyi történt, hogy elosztották a házat és mindenki éli a saját életét. A lövészárok azért megmaradt köztük, csak nem szavakban fejeződött ki a harc, hanem abból, hogy nem szóltak egymáshoz, de ment az apró szurka-piszka.

    Nem értettem, hogy miért nem tudnak dűlőre jutni egymással. A szakadék csak egyre mélyült és újra én lettem az ütközőpont, akinek el lehet mondani a vélt vagy valós sérelmeket. Kezdetben csak apróságok harca folyt: kicsenni a másik hűtőjéből a kaját, elhasználni a másik samponját, nem lehajtani a WC-ülőkét. Aztán a háború eldurvult, aminek a környezet is elszenvedője lett. A nő sokáig fennmaradt és tévézett. A férfi korán fekvő volt, és nem tudott elaludni emiatt. Ő viszont korán kelt és a rádiózást részesítette előnyben, ami a nő reggeli szunyókálását zavarta. Amikor rájöttek a másik gyöngéjére, egyre nagyobb hangerőt csiholtak ki zajkeltőjükből bosszantva egymást és a környéken élőket. Amikor szóvá tettem a környék felháborodását a férfi azt válaszolta, hogy ő már megoldotta a problémát, vett egy füldugót, tőle már úgy bömböltetheti az öreglány a tévéjét, ahogy akarja.

    Egyik éjjel vad kutyacsaholásra ébredtem. Kirohantam, hogy megnézzem mi történt. A szomszéd kutya rohangált fel és alá, a háztető alól füst szivárgott ki. Azonnal visszaszaladtam és hívtam a tűzoltókat, majd átvetettem magam a kerítésen, hogy segítsek. A nőt láttam meg előszór, ahogy előbotorkált a már lángokkal égő ajtó mögül. Egy pillanatig megállt, körülnézett, majd határozott léptekkel visszament a házba. Néhány pillanattal később mindketten megjelentek. A ház felé fordultak, amelyet már visszavonhatatlanul magukévá tettek a lángnyelvek. Ádám és Éva a sokk hatása alatt álltak földbegyökerezett lábbal, lassan megfogták egymás kezét és arcukon elindult egy-egy könnycsepp. A férfi fülében még most is ott volt a füldugó. Amikor kivette, meghallotta a közelgő, szirénázó tűzoltó autót…
    phoenyx, Igipapa és skolikagnes kedveli ezt.
  6. [​IMG] …volt egyszer egy királyság, valahol a világ leghátsóbb sufnijában. Itt élt, hatalmas kastélyában az öreg király, három gyönyörűséges leányával. Sajnos a feleségét a harmadik lánya születésekor elvesztette, soha nem vágyott új asszonyra. Bár mindene megvolt, mégis naphosszat szomorkodott. A lányok nagyon sajnálták az apjukat, ezért összedugták a fejüket, mivel lephetnék meg őt a közelgő születésnapja alkalmából. Mivel ismerték a dalszöveget, amely szerint: „szeretet nélkül minden ház üres”, elhatározták hát, hogy ez lesz a meglepetés. Úgy gondolták, hogy szerencsét próbálnak és megszerzik valahonnan azt a nagybetűs SZERETET-et. A legnagyobb királylány rögtön leszögezte, hogy Ő sajnos nem mehet, mert neki van a világon a legnagyobb smink gyűjteménye és az állandó látogatóhullámot csak Ő képes eligazgatni. A középső sem vállalta, hiszen Ő volt atyja jobb keze: intézte más országokkal folyó levelezéseket, kisebb háborúkban vezette a sereget, valamint intézte a kincstár kettős könyvelését. A legkisebb királylány feladata csak annyi volt, hogy néha álruhában lement a nép közé, kiszimatolni, hogy milyen a hangulat. Mivel ezt a feladatot látták legnélkülözhetőbbnek, valamint ismerték a mese szabályait, miszerint mindig a legkisebbnek sikerül végrehajtani a kijelölt feladatokat, a harmadszülöttet indították útnak. Hét nap, hét éjszaka barangolt már, amikor kikötött egy rozoga erdei viskónál. Bekopogott. Egy ijesztő kinézetű vénség nyitott ajtót. A királylány szállást kért és elmondta, hogy mi járatban van. A randa banya végighallhatta majd így szólt:

    - Te biztos sok mesét olvashattál, ha tudtad hová kell jönnöd!?

    Na, jól van pihenj le, reggel megkapod az első feladatod.

    A királylány, ahogy illik megszámolta a szoba sarkait, majd mély álomba szenderült. Másnap kakaskukorékolásra ébredt és nyomban meg is kapta az első próbatételt. Egy oviba kellett mennie és ott segíteni a kis emberek mindennapjaiban. Gyorsan kitelt az ideje, így hát jöhetett a második feladata. Most egy állatmenhelyre került. Itt is jól teljesített, így hát várt rá a harmadik, egyben az utolsó feladat: szellemileg visszamaradt embereket kellet gondoznia. Becsületesen végigcsinált mindent, így hát visszament az erdőbe bezsebelni a megérdemelt jutalmát. Amikor odaért, meglepetten vette tudomásul, hogy a lepusztult viskó helyett egy kacsalábon forgó palotát talált. Mielőtt kopoghatott volna kinyílt az ajtó és egy szép hölgy fogadta.

    - Én vagyok, aki a feladatokat adta neked. Ha engem másnak látsz, kigyulladt benned a szeretet fénye. A feladataid során olyan lényekkel találkoztál, akiknek a lelke tiszta és megtaníthattak a szeretetre: a még meg nem rontott gyermekek, az állatok, és a sérült emberek, akik nagyon tudnak szeretni.

    A kis királylány még éppen hazaért a szülinapi torta elkészültére, amelynek gyertyáit most Ő gyújthatta meg. Azóta a palotában nem didereg senki, mert beköltözött a szeretet soha ki nem múló fénye…


    /Rövidített változat/:



    A világ eldugott zugában élt egy öreg, megözvegyült király és három leánya. A gyermekek, apjuk születésnapjára azt találták ki, hogy a palotába elhozzák a szeretetet. A legkisebb királylány indult neki az útnak, mert ismerték a mese szabályát, hogy a kicsi az eredményes. Mivel Ő volt a legolvasottabb, tudta hol találja meg azt, aki a próbatéteteket kiadja számára. Első feladatként azt kapta, hogy egy óvodában dadusként segédkezzen a töpörtyűk gondozásában. Miután ezt sikeresen teljesítette, jöhetett a második feladat: állatmenhelyen kellett helytállnia. Harmadikként szellemileg visszamaradt embereket gondozott. Amikor túl volt mindenen más embernek érezte magát, hiszen olyanokkal találkozott, akiktől megtanulhatta a szeretetet: a tiszta szívű gyerekektől, a feltétel nélkül szeretetet adó állatoktól, és a sérült emberektől, akiknek egyetlen kincse a szeretet. Így hát elvitte a rideg palotába a szeretet fáklyáját.


    /Internetbarát váktozat/:



    Volt egyszer egy öreg király és a három lánya, akik azt találtál ki az apjuk szülinapjára. hogy megtöltik a palotát szeretettel. Ezért a legkisebb elvállalta, és teljesítette a három próbát, amely abból állt, hogy három helyen kellett helytállnia: egy óvodában, egy menhelyen és szellemileg visszamaradottak között. Mivel minden alkalommal a szeretet áramlott felé, önmaga is sugárzóvá vált, amit otthon szétszórt és ezáltal mindenkit átjárt a szeretet.
    Igipapa, Beka Holt és phoenyx kedveli ezt.
  7. [​IMG] A lány, amikor lekapcsolta az éjjeli szekrény lámpáját, hogy átadja magát az álmoknak, az utcai lámpa fényénél észrevette. hogy nagy pelyhekben hull a hó. Mezítláb odaosont az ablakhoz, félrehúzta a függönyt és kibámult a semmibe. Lenyűgözte a látvány, ahogy az apró fehér gömbök kavarogtak a szélben. Elszédült a kavalkádtól, lehunyta a szemét, majd elfordult és az ágy melegében keresett menedéket.

    Bezzeg karácsonykor nem tudott esni. – dohogta magában. Mert ez az ünnep igazán akkor szép, ha esik a pelyhes, mert aki ilyenkor jól hallgatózik, meghallja az angyalok szárnyának halk suhogását – jutott eszébe édesanyja ünnepi meséje.

    - Hol vannak már azok a régi szeretetteljes ünnepek?

    Sokadik advent volt ez már, amelyiket egyedül töltött. Mielőtt végleg elszenderedet volna felidézte magában azt a napot, amikor egy ajtó becsapásával maga mögött hagyta a szülői házat, a gyerekkorát és a múltját. Önfejűsége, büszkesége nem engedte, hogy bátortalan lépésekkel, de visszatérjen, pedig lelke mélyén hiányzott a család biztonsága, a szeretet, amit csak ott érzett igazán.

    Reggel a szokásos időben ébredt, de aztán eszébe jutott, hogy hétvége van, nem kell menni a taposómalomba, így hát lustizott még egy keveset. De csak forgolódott és egy idő után kidobta az ágy. Kinézett az ablakon. Egész éjjel eshetett, mert jó vastag, puha fehér takaró alatt hétvégezett a kinti világ. Összekapta magát és kinent havat lapátolni. Sir Mók kutya a maga módján segített, visszahányta az útra a havat. Jól esett a mozgás, hamar kimelegedett. Orrát megcsípte a hideg, kipirosodott. Valami hirtelen ötlettől vezérelve, előjött belőle a gyermekkor, elkezdett hóembert építeni. Önfeledten rakosgatta egymásra a hókupacokat. Felnőttes, egyedi művet akart létrehozni, nem olyan gyerekes répaorrú, vödörkalapos, szénszeműt. Művészi hajlama elszabadította a fantáziáját. Amikor elkészült, körbejárta, tetszett amit látott. Még egy kis időt együtt töltött művével, majd beszaladt a házba és feltett egy kis bort forralni, hogy átmelegedjen. A forró italt kortyolva nézegette a konyhaablakon keresztül az udvar új lakóját.

    Amikor elkészültem és egyedül maradtam óvatosan végignézett magamon. Egyre jobban tetszett, amit láttam: izmos férfitest, meleg felöltő, hidegtűrő bojtos sapka, többször körbetekert, meleg hosszú sál, és napszemüveg. Amennyire visszagondoltam eddigi életeimre, ilyen nagyszerű testben még nem volt részem. Büszkén kihúztam magam és dacoltam a metsző széllel. Az új gazdám nagyon rendes volt velem. Naponta többször meglátogatott, beszélt hozzám, megigazította megtépázott sálamat, visszatette a fejemről hóba pottyant sapkámat. Amikor a kutyák és hóemberek rettegett éjszakája volt, tele éktelen durrogásokkal és váratlanul felröppenő visító fénycsóvákkal, kijött, hogy megnyugtasson, még valami folyadékkal is meglocsolt és nagyon vidáman rám mosolygott, csak rám. Azt hiszem ekkor lettem bele szerelmes.

    Egy idő után egyhangúvá váltak a napok: a világosság megjövetele után elment, kedvesen visszaintett felém és csak besötétedés után tért haza, beszélt hozzám egy kicsit, talán arról, hogy mi történt a számomra oly távoli világban. Aztán elnyelte az a félelmetes nagy árnyékot vető valami, nekem pedig maradt a járőröző négylábú, aki állandóan oldalba akart pisilni és lassan kifogytam az ötletekből, hogyan beszéljem le erről a szándékáról. Egyik éjszaka megeredtek az ég csatornái. Egyre több anyag rakódott rám, lassan elvesztettem a látásomat, mert behavazódtam. Szeretem ezt az állapotot, mert ilyenkor álmodom. Előjönnek az emlékek régebbi életeimből: harsány gyerekekről, akik közösen építettek, egy öreg férfiről, aki azért, hogy ne legyek magányos egész családot gyúrt nekem, rosszcsont kölykökről, akik szándékosan szétroncsoltak az éles vasszánkóikkal. És most előlopakodik egy csodálatos kép: mostani gazdámmal kéz a kézben a nagy hóban próbálunk előbbre jutni, körülöttünk a négylábú virgonckodik. Mindenki önfeledten élvezi a pillanatot, bárcsak soha nem érne véget. De hirtelen fény vetődik az álomvilágba, a pillanat elillan.

    A lány, ahogy kitekintett reggel, észre vette, hogy a hólovag bizony jókora súlyfelesleget szedett magára az éj folyamán, ezért egy seprű segítségével próbálta visszaállítani a régi állapotot. Ám egy meggondolatlan, óvatlan mozdulat végzetessé vált. A test a frissen feltakarított járdára zuhant, és szanaszét görgött. Sir Mók, aki eddig a háttérből figyelte az eseményeket, előre rohant és vad dühvel megadta a kegyelemdöfést. A lány döbbenten állt a romok fölött. Első gondolata az volt, hogy helyreállít mindent, újraépíti őt. De aztán belátta, hogy már nem lenne ugyanaz. Elment a hólapátért…
    Igipapa és Beka Holt kedveli ezt.
  8. [​IMG] Van úgy, hogy a nagy körforgásban csak egyetlen pillanat marad meg az örökkévalóságnak.

    A kis vízcsepp együtt élt testvéreivel a vízsokaság örvénylő kavalkádjában. Egy derűs szép napon a felszínre került, és boldogan lubickolt a szikrázó napsütésben. A Napnak ma különös ereje volt. Egyszer csak érezte, hogy elválik társaitól és elemelkedik a vízrengetegtől. Egyre könnyebbnek érezte magát, felszabadultan szállt a magasságba. Körülötte társai vidáman élvezték az eddig soha nem érzett lebegést. Akik már átélték ezt az élményt próbálták eloszlatni a szorongást azokban, akiknek első alkalommal sikerült bekerülni a kiválasztottak közé. Elmesélték, hogy majd mi vár rájuk. És úgy is lett: egyre lassabban haladtak felfelé, majd amikor végre megpihenhettek, összeállnak egy laza tömeggé, és egy váratlan pillanatban zuhanni kezdtek oda. ahonnan elindultak. A kis vízcsepp beleszédült az egyre fokozódó rohanásba. Ahogy közeledett, már érezte, hogy valami különleges helyre érkezik. Egy tarka rétet látott maga alatt, milliónyi sokszínű virággal. Mielőtt leért volna, a szél lelassította és néhány társával egy pókhálóban landolt. Megkapaszkodott az erős szálakban. A vihar lassan elvonult és újra előbukkant a Nap. Törékeny testén átsütött a sugár, szivárványt festve a környező világra. Csodálatos pillanat volt, amelyet csak egyszer élt meg életében.

    A pók egy oldalszálon függeszkedett, amely egy levél takarásában volt. Itt próbálta átvészelni azt az időt, amíg az ég csatornái el nem apadnak. Morcos volt, mert a lehulló esőcseppek folyton rángatták a hálóját, és aggódott, hogy kárt tesznek a mesterművében. A hosszú évek során tökélyre fejlesztette hálóépítő tudományát és erre a mostanira nagyon büszke volt, mert igazán nagyszerűre sikeredett. Amikor az eső elcsendesedett, óvatosan kilesett a rejtekhelyéről, örömmel konstatálta, hogy minden rendben. Azért még várt egy kicsit, mert nem szerette, ha vizes lesz a kövér vízcseppektől. Hogy elüsse az időt, lábait tornáztatta. Ekkor furcsa fény vetődött a rejteklevelére. Óvatosan kikukucskált és elámult a látottaktól: gyönyörű szivárványszínben pompázott minden egy a hálójában kapaszkodó vízcseppnek köszönhetően. Tátott szájjal figyelte az eseményt, amely csak egy pillanatig tartott.

    A család kirándulást tervezett erre a napra. Minden jól kezdődött, gyönyörű időben indultak, de hirtelen beborult és cseperegni kezdett. Egy öreg tölgy árnyékában leltek menedéket. Apa, aki örök optimista volt, azzal biztatta anyát és a nyolcévest, hogy ez csak átfutó zivatar. Nem így lett. Már órák óta esett, amikor kezdték feladni a reményt, hogy ebből a barangolásból nem lesz semmi. De teljesen váratlanul előbújt a Napocska. Apa megkönnyebbült, hogy megúszta az időjós mivolta miatti szekálást és kiadta a parancsot: Előre! A kis csapat nekiindult, és nyakába vette a vidéket. Egyre felszabadultabban viháncoltak a természet lágy ölén. Persze apa volt megint a főkolompos, mert ő volt az, aki mindenből tudott vidámságot varázsolni. Amikor egy virágos réthez értek a családfő berontott az ezerszínű virágrengetegbe, elfeledve, hogy a nemrég elállt eső miatt még minden csuromvizes. Pillanatok alatt csatakos lett, de nem bánta, csalogatta a többieket is, hogy kövessék. Anya már sokkal óvatosabban lépkedett, de aztán egyre jobban feloldódott, elkezdett mezei virágcsokrot gyűjtögetni. A család legkisebb tagja nem tudta eldönteni, kihez csatlakozzon. Ekkor felfedezett valamit. Levette a hátizsákját, a fűre tette és ráült. Előtte egy pókhálón ezernyi kis vízcsepp csillogott szivárványszínűre festve mindent. A varázslat csak egy pillanatig tartott, de sosem felejtette el…
    TmintTibi, Beka Holt és phoenyx kedveli ezt.
  9. [​IMG] Mindig is nagyon szerette az erdőt, ahol felcseperedett. Tisztelt minden bölcs, öreg fát, gyakran kérte ki tanácsaikat. Kis korában önfeledten játszott a vele együtt felnövő állatokkal. Szinte mindenki szerette, csak a lázadó rókafiú az Elemér tört mindig borsot az orra alá. Nem tudott rá haragudni emiatt, hiszen ő is ennek az erdőnek a szülötte volt. Legjobb barátai, Nyúl Stefi és Medve Balambér minden nap eljöttek hozzá és együtt töltötték el a szabadidejüket. Velük nem lehetett unatkozni, mert mindig kitaláltak valami jó mókát. Később az iskolában is elnyűhetetlen jópajtások voltak, Stefi a tornagyakorlatokban, Balambér pedig a matekban segítették őt, míg ő a történelem tudásával viszonozta mindezt. Amikor kikoptak az iskolapadból a nagy barátság lanyhulni kezdett, Steffi tovább tanult és elnyelte a város, Balambér pedig felfedező medve lett és járta a világot.

    Ő maradt, szeretett itt élni azon a kis lankán, ahol született. A szomszédjába költözött egy bagolycsalád, akikkel szorosabb kapcsolat alakult ki. Nekik köszönheti, hogy egy erdei gyűlésen beválasztották a képviselőtestületbe. Nagyon lelkesen hajtotta végre a rábízott feladatokat. Az erdő neki köszönhette, hogy elkerülte őket az autópálya építés, mert egy mindenre kiterjedő levelet írt a hatóságoknak. Aztán ott volt az erdei múzeum ügye is, amely az ő közreműködése nélkül nem jöhetett volna létre. Na meg az erdei tornapálya, amely egyre népszerűbbé tette otthonukat.

    Persze amikor minden nagyon szép és jó, akkor jön a baj. Az egyik közgyűlésen javasolta, hogy a vadállatok és a prédák antagonisztikus ellentétét oldják fel és csináljanak nekik közös, békítő programokat. Nagy nehezen megszavazták, de sokaknak voltak fenntartásaik. Nekik lett igazuk. Egy ideig rendbe mentek a dolgok, amikor az egyik alkalommal, Nyúl Béla többet ivott a kelleténél és egy 8milissel kilyukasztotta a hozzá legközelebb álló farkas bundáját. A vadak vendettát fogadtak és elkezdődött a háború. Többen elestek mindkét oldalon, mikorra a hatóságnak sikerült normalizálni a helyzetet. A közgyűlés, mint ötletgazdát, őt okolta a kialakult állapotok miatt. Ezért majdnem kirúgták az erdei tanácsból, csak a bagoly tekintélye, - aki mellé állt -, mentette meg ettől a kínos incidenstől. Minden esetre óvatosabb lett, mint eddig, nehezen tudta volna elviselni, ha tovább nem vehetne részt a szeretett erdő vérkeringésében.

    A mai napig nem lehet tudni, hogy az emiatt szerzett ellenségeinek köszönhető-e, hogy egy napon kora reggel látogatója érkezett és egy nagy piros keresztet rajzolt a törzsére. Ijedten kérte a bagolyszomszéd segítségét, aki csak nézte és hümmögött magában leplezve a tanácstalanságát. Aztán egy szép téli napon fény derült a titokra. Nagy teherautó állt meg a lábánál, vidám, harsány emberek ugrottak elő a fémdobozból. És ekkor meghallotta minden fa rémálmát, a láncfűrészt. Alig, hogy húsába harapott a rettegett, érezte, hogy elveszti az egyensúlyát és már zuhan is a semmibe. Fürge kezek felrakták a fémmonstrum tetejére ás lekötözték, hogy nehogy elszökjön. Ahogy utoljára szeretett otthonára visszanézett, a bagolycsalád döbbent arcát látta, akiket felébresztett a szokatlan zaj. Tehetetlenül zötykölődött, eszébe jutottak életének szép pillanatai, amikor hirtelen megálltak. Körülnézett. A közeli város főterén voltak, legalább is Nyúl Stefi elmeséléséből annak gondolta. Emelővel talpra állították szép szálfaegyenesre, kapott egy papucsot. Elengedték a köteleket, büszkén kihúzta magát. Amikor körbekémlelt, mindenütt fény és csillogás vette körül. Lent aprónépség visítozott és ugrándozott:

    - Milyen gyönyörű az idei karácsonyfánk!

    Közben díszeket, csomagocskákat, és égőfűzért aggattak rá, egyre szebb lett. Aztán egyik este sok ember gyűlt köré: énekeltek, zsíros, hatalomtól átitatott, alkoholtól felpüffedt arcú emberek szónokoltak, majd felgyújtották a kis lámpácskáit. Fényes szemű felnőttek, tátott szájú gyerekek állták körül és egy pillanatra a csendes áhitat ült rá a térre…
    Skorpioooo és Beka Holt kedveli ezt.
  10. [​IMG] Élt a rengeteg mélyén egy magányos mackó, aki már sok telet megért. Megvolt mindene, amit egy magafajta csak kívánhatott: jó meleg barlang, egy közeli málnás, örökös szerződés egy méhcsaláddal mézügyileg. Feleséget nem nagyon szeretett volna, mert nem szívesen osztozott volna a földi javakban, és egyébként is senki sem viselte volna el a házsártos természetét. Egy ideig nem zavarta, hogy nem szólhatott senkihez, de mikor többször is rajtakapta magát, hogy csak önmagával társalog, elhatározta, hogy szerez magának egy jóbarátot akivel megdumálhatja az erdő dolgait. Korán reggel indult barátszerzőbe és úgy tervezte, hogy estére már meg is oldja ezt a problémát, hiszen ki ne akarna egy ilyen szeretetreméltó társat, mint ő. A dolog elég rosszul indult, ugyanis figyelmetlensége miatt rálépett egy sünre és akkorát ugrott, mint egy álmából felriasztott kenguru. A sün dühösen ráfújt ás az őt ért stresszből felocsúdva tovagördült. A medve egy ideig nyaldosta a talpát, majd új erőre kapva továbbcammogott. A barátkozásra való törekvés nem haladt valami jól, ugyanis amikor megjelent a félelmetes árnyéka, mindenki hanyatt-homlok menekült. Az első nap így hát eredménytelenül zárult. Este, ahogy üldögélt a barlangja előtti kispadon, nagyon neki volt keseredve. Nem értette, hogy ilyen szeretetre méltó lény, mint ő miért nem talál magának dumapartnert. Elhatározta, hogy taktikát változtat és kevésbé lesz feltűnő. Másnap úgy is tett. Egy méretes bokornak álcázva magát nekiindult. Édes szóval próbálta odacsalni az állatokat az álcához, de nagyrészüknek sikerült átlátni a szitán, elkerülni a havercsapdát. Egyedül a naiv nyúl került a közelébe, de mikor látta, hogy miről van szó, alkalmas pillanatban elinalt. A macinak így is sikerült egy pillanatra megérintenie és este jólesően gondolt erre a puha, bársonyos simire. Egész éjjel forgolódott, a folytatáson gondolkozva. Végül reggelre megszületett a döntés: meglátogatja a kétes hírű erdei kocsmát a „Hörpintőt”, hátha ott szerencsével jár. Amint megjelent az ominózus helyen, abban a pillanatban kiürült a becsületsüllyesztő. Csak a gödény maradt, de ő is csak azért, mert bár még csak reggel volt, már popsirészegre itta magát. Őt azért még se, – gondolta magában - megivott egy laza fröccsöt és hazacammogott. Napokig ki sem dugta az orrát lakhelyéről, magába roskadt. Harmadnap nála járt szarkapostás. Máskor mindig csak messziről ledobta a levelet és már ment is tovább. De most valahogy gyanús volt a csend a maciház körül. Ezért bátorságot vett magán és bekopogtatott az ajtón. A medve odabenn meglepődött, mert utoljára ilyen esemény öt téllel ezelőtt történt, amikor rossz helyen parkolt a mézszállítójával és emiatt felkereste az erdőőrségtől bírságokat kézbesítő lajhár. Széles mosollyal nyitott ajtót és gyorsan betuszkolta a meglepett szárnyast. Leültette, kávét főzött neki és közben be nem állt a szája, végre valakivel megoszthatta a gondjait. A szarka először szorongva hallgatta, majd egyre jobban feloldódott. A végén megjegyezte magában – egész jó arc ez a medve -. Beugrott, hogy mivel segíthetne a rászorulón: fel kellene adni egy apróhirdetést a helyi újságban barátkeresés céljából. A medve azonnal kapott az alkalmon és kitöltött egy hirdetési blankettát, majd rábízta a postásra. Napokig izgalommal rohant a bagoly újságosbódéjához, hogy mikor jelenik meg már végre, de hiába, az erdei malmok is lassan őrölnek. Aztán megjött a várva-várt nap és ezután állandóan a telefon közelében botorkált, hogy el ne mulasszon egyetlen hívást sem. De nem akart megcsörrenni a hőnáhított. Már feladta a reményt, amikor avargyűjtés közben meghallotta a csörrenést. Lélekszakadva rohant, de még sem ért oda. Éjjel bóbiskolva ült a masina mellett, amikor újra megszólalt, gyorsan felkapta. A vonal másik végén egy ideig csend volt, majd megszólalt egy vékonyka hang:

    - Holnap találkozzunk az erdei tornapálya hatodik állomásán, fél tízkor.

    A medve agya egyfolytában azon járt, hogy ki a motosz lehetett az, de nem jutott eredményre. Másnap a jelzett idő előtt fél órával már idegesen ott toporgott a megbeszélt helyen. Pontban fél tízkor megzörrent az avar és egy süni gurult elő a közeli bokorból. A medve arcára ráfagyott a mosoly, másra számított, valami puhán selymesre, akit meg lehet dögönyözni. De jól nevelt mackó révén nem mutatta ki igazén a csalódottságát. Leültek egymás mellé a tornapálya pihenőjében és beszédbe elegyedtek. Kiderült, hogy a süni legalább annyira magányos, mint mackópajtásunk. Ő, a szúróssága miatt népszerűtlen. Ahogy telt az idő egyre közelebb kerültek a másikhoz, a végén már úgy érezték, mintha évek óta haverok lennének. Ez a beszélgetés lett egy hosszú barátság kezdete. Ma már együtt élnek a medve barlangjában és éppen téli álomra készülődnek. És hogyan oldódott meg a medve barátsimogató vágya? Egyik kukázása alkalmával talált egy kidobott konyhai fogókesztyűt…
  11. [​IMG] Ugye, mindig is érdekelt, hogy mit csinál a Mikulás, ha véget ér az az egy bizonyos nap, amikor kiosztja az ajándékokat. Most fellebben a fátyol és kiderül a titok. Először is már régen nem a rideg sarkvidék az otthona, már évtizedek óta beköltözött Európa szívébe, annak is a mediterrán részébe. Praktikussági okai voltak ennek, egyrészt gyorsabban elérhető innen minden, másrészt öreg csontjait kikezdte a csúz és ez az éghajlat jót tett neki. Na, de térjünk vissza ahhoz a bizonyos naphoz. Nagy nehezen most is teljesítette a kötelességét és mindenkinek eljuttatta időben az ajándékokat. A felgyorsuló világ megkövetelte tőle, hogy már ne a hagyományos rénszarvas fogattal száguldozzon, hanem váltson korszerű lökhajtásos járgányra. Természetes, hű társairól nem vált azért meg, békésen legelésznek a környéken és a mozgásszegény életmódtól szépen kigömbölyödtek. A Mikulás, amikor hazaért, ledobálta a cuccait levetette magát az ágyára és mély álomba szenderült. A felesége és a manók tudták, hogy ilyenkor nem szabad zavarni. Nem csak azért, mert halálosan kifárasztja ez a nap, hanem ilyenkor roppant morcos is. Harmadnapra ébredt, de még mindig viharfelhős volt a tekintete. A régi időkben az elvégzett jótékonyság jóleső mosolyt csalt az arcára, de a világ kifordulásával ez megváltozott. Már elfelejtett örülni. Az asszony közelítette meg óvatosan először, a manók elbújtak, mert tudták, hogy az öreg bár jóságos, de éktelen haragra is tud gerjedni ha olyan napja van.

    - Na, hogy ment. – tette fel a kérdést a neje.

    Csak morgás volt a válasz, úgy hogy nem is próbálkozott tovább, - majd ha akar, beszél róla - gondolta és ment a dolgára. Jó időbe telt, amíg a helyzet elviselhetővé vált és ekkor kiborult a Mikiből a sok keserűség:

    - Hová lett ez a világ? Hol van már az a nap, amikor minden elkezdődött. Amikor megsajnáltam azokat a szegény lányokat, hogy nem tudnak férjhez menni és bedobtam a pénzt, hogy segítsek rajtuk. Cserébe halhatatlanságot kaptam és a jogot, hogy én tehetem boldoggá a világ összes gyerekét. Hívhatnak sokféleképpen: Joulupukkinak, Papá Noelnek, Santa szannak vagy Babbo Natalenek, de én vagyok az egyetlen, a hiteles Mikulás. És mit látok? Beöltözött, félrészeg Mikulásimitátorokat, akik gyermekeket ültetnek az ölükbe és álságos ígéretekkel etetik őket, pedig nagyrészük semmit nem tud a gyermeki lélekről. Az utcán egymást érik a hamis próféták, akiket a pénzeszsákok küldtek, hogy az ő termékeiket sózza rá a gyanútlanokra. Minden második emberen mikulássapka, még olyan is van, amelyik villog, miért kell tönkretenni mindent, ettől nem lesz szerethetőbb az ünnep, csak üzletszerűbb. És így folyt tovább a panaszáradat. A mamók kellő távolságban hallgatóztak, többen helyeslően bólogattak, egyeseknek eszébe jutott, hogy hányszor el kellett menni mindenféle tanfolyamra, hogy lépést tudjanak tartani a modern játékiparral.

    A vihar néhány nap alatt elcsendesedett és minden visszatért a rendes kerékvágásba. A Mikulás miután kipihente a fáradalmakat, újra a régi volt. De nem lógatta ám a lábát a következő kiszállításig, hanem inkognitóban az emberek között járkált és figyelte őket. Este, amikor hazaért feljegyzést készített a napjáról, beszámolt mindenről a többieknek. Online kapcsolatban volt a karácsonyi angyalokkal é a húsvéti nyuszival, mint az elkövetkező ünnepek áldozataival. A Mikuláslakban heti rendszerességgel összeültek megvitatni a feladatokat. A koordinátor szerepe természetesen a nagyszakállúra hárult, de az utóbbi időben átruházta ezt a munkát a manók főnökére. Ez többeknek is szemet szúrt, nem tudták mire vélni. Az öreg a hátsó sarokban ücsörgött, és a gondolataival volt elfoglalva, olyan arckifejezéssel, mint aki nagyon keresi a választ valamilyen problémára. Aztán egy szép tavaszi napon, nem sokkal húsvét után Miki eltűnt néhány napra. Mikor újra felbukkant, olyan volt mintha megfiatalodott volna, pirospozsgás lett az arca, állandóan mosolygott, mindenkihez volt egy-két jó szava, a feleségével csipkelődött. Az esti gyűlésen aztán felállt és azt mondta:

    - Biztos sokaknak feltűnt, hogy néhány napra eltűntem. A főnöknél voltam és kértem tőle a nyugdíjazásomat. Az igazság az, hogy már foglalkoztak a kérdéssel, úgy hogy kapóra jött a dolog, állítólag már ki is szemelték az utódomat.

    Döbbent csend következett a bejelentésre. A Mikulás kivárta a megfelelő hatásszünetet, majd folytatta:

    - Nem kell beijedni pupákok, azért nem lesz senki munkanélküli! Mivel én vagyok az eredeti és igazi Mikulás részmunkaidőben megkaptuk a szegény gyermekek ajándékozásának teljes projektjét. Újra gyárthatjuk a hagyományos, egyszerű fajátékokat, a kevesebb feladat indokolja a rénszarvasszán visszaállítását, a csokimikulás gyár visszaáll a régi gyártási technológiára, újra indítjuk a levélolvasó részlegünket, megint zengeni fog a felszabadult ho-ho-hóó.

    A bejelentést kitörő üdvrivalgás követte, egymás vállát lapolgatták, örömökben összeölelkeztek, a manók táncra perdűltek. Késő estig tartott az ünneplés. A Mikulás kiszabadult a véget nem érő öleléshalmazból és kiült a ház elé elszívni egy jó kis pipadohányt. Még hallotta a rénszarvasok vezérét az istállóból:

    - Mindenki térjen nyugovóra, mert holnaptól indul a formába hozó edzés, jó éjszakát!

    Halk szalmazizegés volt rá a válasz…
    Beka Holt és phoenyx kedveli ezt.
  12. [​IMG] Szeretett itt lenni, fenn a padláson az ócska. de mégis magához ölelő karosszék védelmében. A régi emlékek dobozai között biztonságban érezte magát- Megidézhette a múlt buktatóit és szépségét is. Először, mint mindig, megsárgult fényképeket nézegetett, megpróbálta kitalálni, hogy mikor és hol készülhettek, milyen pillanatot akartak az örökkévalóságnak megőrizni. Rég elment rokonok, kedvelt és gyűlölt osztálytársak, elmúlt szerelmek néztek rá a félhomályos padlászugban. Azután a levelek következtek. Egyesekbe beleolvasott, másokat többször is átfutott, de volt olyan is, amit már kívülről tudott, félhangosan kimondva a szavakat, majd az ölébe ejtve, szemét elfutották a könnyek. Lopva körülnézett, mintha bárki is meglesné a titkait, aztán óvatosan bebújtatta a levelet a társai közé. Véletlenszerűen nyitogatott, majd csukott be néhány dobozt, amikor egy távoli sarokban rátalált az elfeledett játékok rejtekhelyére egy vidám, színes kartoncsodára. Izgalommal vetette bele magát a gyermekkór kedvencei közé. Mosolyogva idézte fel a kedves emlékeket, ahogy sorra kezébe vette a rég elfeledetteket. Már kezdett volna visszarakodni, amikor a doboz sarkában felfedezett valami sötét gombolyagszerűséget. Kivette és jobban szemügyre vette. Marionett pulikutya volt, kilógó, kicsi piros nyelvvel. Felidézte, hogy egyik nagy kedvencére talált rá, sokszor órákig sétáltatta és ugatott mellé.

    Mindent a helyére rakott, de a kutyust magával vitte, rendbe szedte és a szobája mindig látható főhelyére került. Egyedül élt, rászokott, hogy beszéljen hozzá, mindent megosztott vele. Egy nehéz nap után lehuppant kedvenc fotelébe, szemben a szőrmókkal. Hatalmába kerítették az emlékek.

    Már gyermekkorában is különc figura volt, mindig mást és másképpen tett, mint a többiek, őrületbe kergetve az óvónőkön át, a tanárokig mindenkit. Szegény anyja próbált belőle egyengyereket faragni, de nem sikerült, végül feladta és beletörődött, hogy egy ilyen utóddal áldotta meg a sors. Persze ebbe az is közrejátszott, hogy apában nem talált partnerre a nevelési elveit illetően. Nem, hogy a teljes atyai szigor hiányzott, még valamiféle cinkosságot is felfedezni vélt a két szerette között. A felnőtté válás sem változtatta meg, öntörvényű lett, hiányzott belőle a csordaszellem, tiltakozott minden olyannal szemben, amit beszabályozott valamiféle leírt vagy le nem írt korlát. A világ azonban nem szereti az ilyen embereket, előbb-utóbb kidobja magából. Apja halála után lelki társ nélkül maradt, begubózódott. Anyja nem nagyon tartóztatta, amikor elhagyta a szülői házat. Nem tudott és nem is akart megváltozni. Persze ilyen múlttal nehéz volt munkát is találnia, de próbálkozások hosszú sora után a bohócdoktorságnál kötött ki. Itt elrejthette a valódi arcát, senki nem kapta rajta, hogy nem szokványos ember, hiszen a bohócnak mindent szabad. Ugyanakkor közel kerülhetett a gyerekekhez, akiket annyira szeretett és lelke az övékhez volt hasonlatos, hiszen igazán soha nem lett felnőtt. Mindennél többet ért számára látni az elcsigázott, kisírt szemekben felgyulladni az önfeledt lángot és a reményt, hogy lesz a betegségen túl egy boldogabb világ és mindehhez hozzá járulhatott a maga bolondos eszközeivel.

    A párválasztásban sem volt szerencséje, félreértették a viselkedését, vonzotta az extrém, bolond alakokat, inkább a magányt választotta.

    Most, hogy már beköszöntött korának ősze végiggondolta az életét, és vissza emlékezett arra a napra, amikor mindent megértett. Olyan hangulata volt, hogy vágyott az emberek közelségére, elment tehát lökdösődni és sodortatni magát a tömeggel. Egyszer, mint egy varázsütésre minden lelassult, megállt az idő. Körülötte megmerevedett mindenki, de ő továbbra is az eddigi lendülettel haladt tovább. Ekkor vette észre, az eddig nem látott béklyókat. Valahonnan fentről a láthatatlan magasból lógtak alá és minden egyes emberhez csatlakoztak. Mindenki egy marionett figura volt, csak ő nem.

    Ekkor mennydörgő hangot hallott:

    - Neki miért nincsenek kötelékei?

    - Azért, mert ezerévenként egy embernek megadjuk a szabadságát, hogy tanuljunk belőle és többinek a javára váljon – válaszolt egy másik hang.
    Beka Holt és zsikebp kedveli ezt.
  13. [​IMG] Szerencsésnek mondhatom magam, mert egész életemben elkerültem a kórházat. De egy napon azt mondta a szervezetem, hogy nincs tovább, csak az orvosok segíthetnek rajtam. Valamilyen elfeledett gyermeki trauma, fehérköpeny fóbiát alakított ki bennem, ezért összeszoruló gyomorral vártam a bevonulás napját. A rutinos kórházba járók persze elláttak ilyenkor esedékes jó tanácsokkal. Ezek közül egyet nagyon megjegyeztem, talán azért mert egy történet is fűződött hozzá.

    Az eset úgy esett, hogy a furmányos kisebbség kieszelt egy lenyúlási módszert: az egyes számú alany valamilyen kamubetegséggel befeküdt az intézménybe kivizsgálás céljából. Kiszemelte az elemelhetőt, majd a megfelelő pillanatban végrehajtotta az akciót, ezután egy gyors telefonnal riasztotta a kettes számú egyedet, aki pillanatok alatt eltüntette a bizonyítékot, ezzel ártatlanra mosva az eltulajdonítót. Beindult a gépezet, jövedelmezőnek tűnt a biznisz. Persze azért egy idő után le kell lépni a helyszínről, mert forróvá válhat a talaj. Az akció ezen fázisában azonban, váratlan esemény történt: új beteg érkezett a kórterembe és tartozékként egy csillogóvillogó gyöngyházfényű laptop. Egyeskének azonnal megakadt a szeme a gyönyörűséges jószágon és félretéve távozási szándékát úgy döntött, hogy ezt még mindenféleképpen meg kell szereznie. Valósággal beleszerelmesedett, már látta maga előtt amint a lányát meglepi az ebül szerzettel. Minden idegszálával a feladatra koncentrált, de nem volt szerencséje, mert gyöngyházfényű soha nem volt elemelhető állapotban. Kezdte elveszíteni a türelmét és a legendás óvatosságát is félretetette vele. Egyik nap belépve a tett színhelyére, meglátta az áhítottat amint az ágyon hever. Igaz, hogy a gazdi is mellette feküdt, de látszólag az igazak álmát aludta. Gyorsan döntött: telefonált a kapcsolatnak, aki felsompolygott a folyosóra ás várta az árut. Tettesünk azonnal akcióba lépett és felkapta a hőn áhítottat. Már majdnem az ajtóhoz ért, amikor egy nagy rántást érzett. Ugyanis a nagy iparkodásban nem vette észre, hogy a tulaj egy köldökzsinorral össze van kötve az ellopandóval, mert éppen, zenehallgatás volt folyamatban. Minekután a fülei majdnem kitépődtek, felriadt és kikerekedő szemekkel lassan elért a tudatáig a kialakult helyzet. Tolvajunk nem várta meg a teljes kitisztulást, gyorsam megszabadult a bizonyítéktól és menekülésre fogta a dolgot. Amikor a „majdnem” károsult odaért ás kilesett az ajtón, már csak két eloszló füstcsíkot látott.

    Ezzel a történettel felvértezve érkeztem a körházba. Beindult a mindennapi rutin, gyorsan alkalmazkodtam. Egy napon, az egyik ágyon betegcsere történt. Bekövetkezett az, amitől beindultak a vészreakciók, és az értékek rejtekhelyre kerültek. Sajnos nem mindenki érkezett olyan putonnyal mint én és így néhány nap alatt lába kélt némi aprónak és személyes holmiknak. Egyértelmű volt, hogy ki a hunyó, de profival álltunk szemben, aki nem most kezdte az ipart. Ilyen esetekben csak a tettenérés vagy az előkészített csapda leplezheti le a bűnöst, de minden próbálkozást ügyesen hárított. Úgy határoztam, hogy beszédbe elegyedek vele és próbálok a lelkére hatni. Egy alkalommal meséltem neki egy történetet, amely így hangzott:

    - Tudod. hogy honnan származtok? Miután csak sunyi tekintet volt a válasz, tovább folytattam:

    - Indiából. Tudod ott az emberek különböző csoportokban élnek és ebben élik le az életüket és nem keveredhetnek egymással. Adva van egy nagyon szegény rétegbe tartozó kisgyermek, aki csatangol az utcán. Meglátja, hogy édességet árulnak, nagyon szeretne belőle, de nincs pénze. Szomorú lesz, de ekkor meglát egy vak koldust. Odasomfordál és ahelyett, hogy adna a szerencsétlennek, elcsen a pénzéből. Boldogan elinal a zsákmányával és jól megtömi a bendőjét édességgel. Egy másik, gazdagabb réteghez tartozó kisfiú szintén megkívánta a csemegét, ezért odaszaladt édesapjához, a kereskedőhöz és pénzt kért és kapott tőle. Rohan hát, hogy megszerezze a gyermekek kedvencét, amikor meglátja a szegény koldust és rövid habozás után inkább nekiadja a pénzét. Évek telnek el, mindkét gyermek felnőtt lesz. Az, aki odaadta a pénzét, gazdag kereskedő lesz, minden sikerül az az életében. De nézzük csak mi lesz a sorsa annak, aki elvette a koldus összegyűjtött kis filléreit. Egész jól megélt abból, amihez értett. a tolvajlásból. De egy szép napon, amikor figyelmetlen volt, megrúgta, egy alanyi jogon, szabadon mászkáló tehén és szerencsétlen módon életét vesztette. A temetésén sokan voltak, sajnálták, hogy így kellett bevégeznie. Amikor a temetési menet végighaladt az utcán, elmentek a koldus mellett is, aki csendben megjegyezte, hogy semmi más nem történt csak beteljesedett a karma, amelyik kimondja, hogyha valamit teszel, - legyen az jó, vagy rossz – előbb-utóbb visszakapod.

    A történet befejezése után nem tudtam eldönteni, hogy eljutott-e a lényeg az agytekervényeihez. Kifejezéstelen arccal rám bámult, majd otthagyott.

    Másnap azzal indított, hogy leejtette elmaradhatatlan társát, a nála sokkal okosabb telefonját, amely egyesek kárörvendezése mellett elhalálozott, majd a figyelmetlensége miatt lefejelt egy oszlopot, jókora bumszlit varázsolva a fejére.

    Azt hiszem elkezdődött, hiszek a karma erejében…
  14. [​IMG]
    Egyedül sétált az erdőben. Ruganyos léptekkel haladt előre, jólesett poroszkálni a sűrű avarban. Élvezte az ittlétet, nagyot harapott a tiszta levegőből. Váratlanul forogni kezdett vele a világ, lábaiból elfogyott az erő, tehetetlenül a földre rogyott. Kétségbeesetten próbálta mozdítani a végtagjait, de semmi nem működött. Csak feküdt ott széttárt kezekkel és arra gondolt, hogy itt a vég. Becsukta a szemét és ekkor különös kép jelent meg előtte: sötét éjszaka volt, a tengerparton hatalmas tűz égett, amely körül furcsa alakok vad táncot jártak. Nagyon valóságos volt minden. mintha közöttük lenne. Érezte a tűz melegét, látta az égbe szálló apró szikrákat, orrát megcsapta a sós tengervíz illata, lábai érzékelték a nedves homokot. A tánc ritmusa egyre fokozódott, a tűz fényénél megvilágított maszkos arcok önkívületbe kerültek. Amikor mindez már elérte az elviselhetőség határát hirtelen eltűntek a táncolók. Csak a lassan elhamvadó tűz pattogását lehetett hallani, a tenger felül lágy fuvallat érkezett, megsimogatva az arcát. Határtalan nyugalom szállta meg.

    Először a szempillái rebbentek meg, majd az ujjait mozdította meg, visszatért. Feltápászkodott, nagy nehezen élesedett a látása és bizonytalan léptekkel elindult. Úgy érezte, hogy érzékszervei élesebben működnek, mintha minden megváltozott volna körülötte. Napokig az élmény hatása alatt állt, nem tudta kiverni a fejéből. Úgy járkált mintha nem ebbe a világba tartozna. Egyik nap kutya szegődött a nyomába. Amikor észrevette lehajolt hozzá és megsimogatta a buksiját. Különös dolog történt, képek jelentek meg a szemei előtt. Gyors felvillanásokkal követték egymást az eb élettörténetének eseményei: a boldog kölyökkortól kezdve az elhagyatottság érzéséig. De nem csak a múlt jelent meg, hanem a jövő képei is: az, amikor egy koldushoz szegődik, megosztva a nyomorúságot, majd azt az óvatlan pillanatot is, amely a végzetét okozza egy teherautó kerekei alatt. Ijedten kapta el a kezét, megszakítva a kapcsolatot. Nem tudott mit kezdeni a helyzettel, csak sodródott, amíg egy újabb eset ki nem zökkentette az apátiából. Egy kisgyerek rángatta meg a kabátja végét, majd így szólt:

    - Bácsi, ugye te vagy a mikulás, csak azért kérdezem, mert nagyon hasonlítasz rá?

    Meglepődött a kérdésen, de gyorsan reagálva lehajolt a csöppséghez és a vállára téve a kezét megnyugtatta:

    - Én vagyok az, próbálj jó lenni, hogy sok ajándékot hozhassak neked.

    Ahogy létrejött a testi kontaktus kettőjük között megindultak a képek is:

    válás miatt derékba tőrt gyermekkor, új apa, érzelmi sivárság, de a jó gének miatt megerősödött kamaszkor, határozott jellemű felnőtt, boldog család, tisztes kor, és nyugodt, kései halál.

    Időközben előkerült az anyuka is és magához vonta elcsatangolt gyermekét:

    - Ne haragudjon ha zaklatta, minden ősz, szakállast leszólít, hogy ő-e a télapó.

    - Semmi baj, jól elvoltunk.

    Ettől a naptól kezdve tudatosan megérintette az embereket. Történtek jó és rossz látomások is, de élvezte ezt a különleges adományt. Ismerősei rászoktak, hogy tőle kérjenek tanácsot és úgy érezte, hogy hatalom van a kezében. De aztán jöttek az ismerősök ismerősei és olyanok is, akik nem igazán jóra akarták használni a képességeit. Egyre terhesebbé vált számára a képesség, ezért egy szép napon eltűnt a világ szeme elől. Bezárkózott egy lakásba, besötétített és a magányba temetkezett. Nem akart többé embereket maga körül, kiégett, keserűvé vált.

    Nem tudta, hogy nappal volt-e, vagy éjszaka, amikor ismerős érzés kerítette hatalmába. Lábai nem engedelmeskedtek többé, ájulás környékezte. Újra ott volt az ismerős tengerparton, de most nem égett a tűz, csak a tenger morajlása hallatszott. Valahol a távolban tábortűz égett, furcsa alakok ugrálták körbe a tüzet, dallamfoszlányokat sodort a szél. Aztán csend lett, átkozottúl nagy csend.
  15. [​IMG] [​IMG] A fiú korán elhagyta a szülői házat, mert mindenáron önálló akart lenni. Tudatosan építette fel az eljövendő életét. Szeretett volna állatokkal foglalkozni, de eladta magát a jövedelmező pénzszerzés oltárán. Szépen haladt előre a jobblét lépcsőjén. Alig volt huszonöt, már ott állt a háza előtt a kocsija, élvezte berendezett otthona kényelmét. Amikor elért egy szintet, egy új hobbinak kezdte szentelni az életét, éspedig a kütyügyűjtésnek. Szerette magát körülvenni e legújabb technikai csodákkal, nem számított az ára, vagy a felhasználhatóságának az észszerűsége. Boldognak érezte magát a magánbirodalmában. Ritkán engedett be ebbe a zárt világba idegent. Nem találta meg a másik felét, de valahogy már nem is vágyott rá. Szeretett egyedül, rázáródtak a falak. Egy idő után azonban kiüresedett, nem találta a helyét, már nem jelentettek örömet az új technikai bigyók, a régieket is egyre ritkábban használta. Csak lézengett, vegetált, mint egy partra vetett hal. Egyik nap eszébe jutott, hogy gyerekkorában mennyire szeretett biciklizni. Felkerekedett hát és vett egy kerékpárcsodát. Ez már kicsit másként működött mind a régkor campingcajgája. Napokba tellett, amíg mindent funkciót kisilabizált, de egyre jobban összemelegedtek. Már ott tartott, hogy munkába is ezzel tekert.

    Egyik pénteken nagy elhatározásra jutott, a hétvégét kerékpár túrával tölti el. Felszerelkezett: bicajos ruha, sisak, térd- és könyökvédő, fejlámpa, akciókamera, kis utánfutó a sátornak és egyéb kellékeknek, megfelelő mennyiségű elemózsia és energiaital, valamint természetesen GPS. Szombaton, kora hajnalban nekiindult a nagy kalandnak. Nem volt határozott útvonala, csak belevetette magát a vakvilágba. Nem aggódott, hogy eltéved a helymeghatározó majd hazavezeti – gondolta−.

    Nagyon szépen haladt, nagyokat harapott a friss levegőbe, élvezte a mellette elsuhanó tájat. Csak tekert rendületlenül, még falatozni is elfelejtett. De a reggeli kis kerekezések úgy tűnik kevésnek bizonyultak, mert, ahogy a Nap lebukni készült a horizont mögött, egyre jobban elfáradt és már úgy érezte, hogy teljesen elkészült az erejével. Éppen elhatározta, hogy mára elég lesz és leszállni készült a járgányról, amikor az első kerék hatalmasat robbant és átbucskázva a kormányon, elterült a földön. Szerencsére nagyobb baja nem történt, csak egy kicsit sántikált, ahogy leverte magáról a port. De a csodagép első kereke tropára ment. Erre a váratlan dologra nem készült fel, álmában sem gondolta, hogy ilyen megtörténhet vele. Körülnézett. Egy völgy terült el előtte. Úgy gondolta, hogy a közeli kis erdős rész alkalmas lesz az éjszakai sátorverésre. Viharverten elindult a kiszemelt irányba. Ahogy kereste az alkalmas helyet, a fák között megpillantott valami fényt, ösztönösen elindult hát arra. Egy kis tisztásra érkezett, ahol egy ember a tábortüzének zsarátnokait piszkálta, hogy jobban felszítsa a tűzet. Háttal állt a jövevénynek, mégis ő szólalt meg először:

    − Üdvözölöm, jöjjön közelebb, melegedjen meg, már hűvösek az éjszakák.

    A férfi egy ideig csak állt, aztán csak közelebb jött és végre fogadta a köszönést.

    −Tudja, innen pont láttam a kis balesetét, és gondoltam, hogy idetalál – folytatta a vendéglátó. Leültek a tűz mellé és egy időre a csendé lett a főszerep. A szerteugráló szikrák hangja, tücsökciripelés és a rájuk boruló csillagos ég lettek az őket körülvevő díszletek. A lobogó tűz fényénél jobban szemügyre tudta venni a tűz tulajdonosát: napcserzette bőr, kényelmesnek látszó öltözet, cowboykalap, túrabakancs jellemezték. Olyan ismerősnek tűnt, különösen a szemei, de nem tudta hova tenni.

    Lassan indult a beszélgetés.

    −Milyen szerencse, hogy itt találtam, legalább lesz hol meghúznom magam éjszakára.

    −Szívesen látom…

    −Maga is kirándult errefelé?

    −Nem barátom, nekem ma ez az otthonom…

    −Ezt meg, hogy érti?

    −Ahogy mondtam…Én, állandóan úton vagyok, mindenem elfér egy hátizsákban.

    −De hát, csak van valahol, ahova hazatérhet?

    −Valaha volt, de már nincs…Akármerre megyek, mindenütt van hol álomra hajtani a fejemet.

    −És miből él?

    −Szorgalmas két kézre mindenütt szükség van…

    −És, hogyan tájékozódik?

    −A csillagok mindig megmutatják az utat…

    Egy kicsit dicsekedni akart, hogy ő hogyan fog majd visszatérni az otthonába, de ahogy elővette a csodaműszerét, látta, hogy az rakoncátlankodik és nem hajlandó semmit sem megmutatni a tudományából. Így gyorsan visszatette.

    Mintha enyhe mosolyt látott volna a férfi arcán. Egy ideig nem szóltak egymáshoz, de csak nem hagyták békén az előtolakodó kérdések:

    −És honnan tájékozódik a világ dolgairól? Néz néha híradót?

    −Ami fontos nekem a világ dolgaiból, azt megtudom az emberektől, a találkozásaim során. Néha kéretlenül is dől belőlük a szó, sokan egy csomó felesleges dolgot tárolnak a fejükben.

    −Nem hiányzik más emberek társasága?

    −Nekem az elég amennyit ad a sors nekem, nem vágyom többre. Higgye el, hogy néha többre becsülök egy szélben lengedező virágot, vagy szívesebben elbeszélgetek az állatokkal, mint az emberekkel.

    −Ezt, mondjuk megértem…-dünnyögte az orra alá.

    Ennél a pontnál úgy érezte, hogy nincs több helye a szónak. Fáradt is volt az egész napos tekeréstől, így hát előkotorta a hálózsákját és belegubódzkodott. Mielőtt még álomra záródtak volna a szempillái, félálomban még megszólalt:

    −Örülök, hogy megismertem és a véletlen ide sodort…

    −Barátom, nincsenek véletlenek…- hallotta még távolról és mély álomba zuhant.

    Reggel nehezen ébredt, kinyújtóztatta elgémberedett tagjait, majd körülnézett. A tűz még halványan pislákolt, de a férfinek már hűlt helye volt. Lassan összepakolt, a meleget kihasználva forralt egy kis vizet és ivott egy teát. Ekkor vette észre, hogy a csodabicajnak semmi baja. Elgondolkodott, hogy a férfi javíthatta meg, vagy ez az egész meg sem történt vele? Bekapcsolta a GPS-t, működött! Hazafelé vette az irányt.

    A kaland után a kerékpár a tárolóba kötött ki a többi rég elfeledett porosodottak között. A történés valahová a nem fontosak polcára került.

    Évek teltek el, visszasüppedve a mindennapok sivárságába. Egy nap megmagyarázhatatlan dolog történt. Nem tudta, hogy milyen ötlettől vezérelve, de elkezdett megválni az eddig szeretett dolgaitól. Egyre nagyobb lendülettel kezdte felszámolni az eddigi életét. Észbe sem kapott és már semmije sem volt. Úgy érezte magát, mint egy patak, amelyet eltorlaszolt egy hatalmas szikla és most valami jótét lélek elgörgette ezt az akadályt. Határtalan szabadság szakadt ki belőle, elindult és még csak vissza sem nézett. Könnyűek voltak a léptei, úgy érezte, hogy a világ végére is képes lenne elmenni. Csak vándorolt, haladt valami ismeretlen cél felé.

    Eljött az a pillanat, amely után már nem számolta a napokat, az idő elveszítette jelentőségét.

    Szép őszi nap volt, amikor az alkonyat egy erdei tisztáson érte utol. Összegyűjtötte a környékről a letöredezett száraz ágakat és tüzet gyújtott. Szerette hallgatni, ahogy a pattogó fadarabok átadják magukat a tűznek, és meleggé, fénnyé átalakulva iramodnak az ég felé. Ahogy a közeli domb felé nézett, egy kerékpáros sziluettje tűnt fel. A mozdulatain már látszott a fáradság…

    Elmosolyodott…

    mkatus, Beka Holt és Claire 959 kedveli ezt.