Szín
Háttérszín
Háttérkép
Szegély színe
Font Type
Font Size
  1. [​IMG]
    Egyszer a jólelkű és barátságos óriás, elbambult és véletlenül rálépett a pocok farkára. Ezért, az erdei bíróság közmunkára ítélte. Mivel azonban, soha életében nem dolgozott, megzakkant és lett belőle egy gonosz óriás…


    Nyúlapó fenyegető levelet írt a rókának: „Ha még egyszer Rókica lánya kicsúfolja az én Lali fiamat, odamegyek magukhoz és olyat teszek, amit még soha!” Mivel nem kapott választ, be is váltotta a fenyegetését: odament Rokáékhoz és bekiabált:

    - Róka, gyere ki!

    A hatalmas termetű ravaszdi meg is jelent az ajtóban. A nyúl végigmérte, nyelt egyet, majd így szólt:

    - Csak azért jöttem, mert szeretném megkérdezni, hogy megjavítsam-e a bejárati ajtót, mert látom, hogy lóg egy kicsit…


    A varacskos disznó szépen kiöltözött és elment az erdei kuplerájba kikapcsolódni. A Madám azonban kidobta, mert intenzív pocsolyaszagot árasztott. Ahogy szomorúan hazafelé ballagott azt dohogta magában: -Nem értem, ez hogy történhetett meg velem, hiszen alaposan ledagonyáztam magam-. Aznap este a mocsári teknősnél vigasztalódott.


    A róka folytatni akarta a családi hagyományokat és ügyvédnek jelentkezett. Nem vették fel, mert már új szelek fújtak, a vörös bunda már hátrányt jelentett, mint önkényuralmi jelkép…


    Hajnaltündér ma is tette a dolgát, mint minden nap. Pirkadatot varázsolt az égre, noszogatta a még most is álmos Napot, hogy lassan adjon teljes világosságot mindenkinek. Dolga végezetten, fáradtan leült egy pitypang tövébe, és újra elővette álmai hercegének fényképét. A daliás termetű szentjános bogár volt szerelmének tárgya. Soha nem láthatták még egymást, mert a fiú éjszaka dolgozott: lámpásával mutatta az utat az arra tévedőknek. Csak az öreg lapulevélre írt üzenetekkel tartották a kapcsolatot.

    A mai nap különleges lesz, mert a lovag fontos lépésre szánta el magát: feladta a karrierjét, (pedig már főlámpás volt) munkát vállalt egy nappali műszakos lampiongyárban, mint minőségi ellenőr. Így ma megtörténhet a nagy találkozás. A hajnaltündér nagy izgalommal készülődött, a legszebb virágruhát választotta ki, csodálatos illatfelhőbe burkolózott. Eljött a varázslatos pillanat. A hajnaltündér boldog arcára lassan ráfagyott a mosoly: egy szikkadt potrohú, beesett szemű, szárnyaszegett bogár állt előtte.

    Elfelejtették, hogy milyen hosszú is volt a várakozás. A tündérekre nem hat az öregedés, de a szentjános bogarakat megeszi az idő vasfoga…


    Víziló Hedvig beiratkozott Gazella Gizi aerobik tanfolyamára. Első alkalommal tönkretett egy futógépet, elszakított három gumikötelet, és kipukkasztott két fitness labdát. Azért nagyon igyekezett megcsinálni a gyakorlatokat és ennek meg is lett az eredménye, hiszen a kurzus végére 1325 kilóról, lefogyott 1324,5 kilóra…


    Lajhár Lajcsi és Soma a néma kacsa, nagyon jó barátok voltak. Mindenki csodálkozott ezen a különös kapcsolaton, pedig tökéletes volt köztük az összhang: soha nem vágtak egymás szavába…


    A kis kavics, a sebes sodrású patakban élt. Valahol fenn, a forrásánál, egy barlangban látta meg a napvilágot. A picinyke tűfejnagyságú, összeállt társaival és szép, de szögletes darabbá fejlődött. Egy nap, vízzuhatag hullott rá és elkezdett társaival együtt görgedezni a fény felé. Amikor kijutott a világosságra nagyot huppant és elkezdte szédítő rohanását a patak sodrásában. Közben a zötykölődéstől és az ide-oda ütődésektől formásra csiszolódott. A patakból, lassabb folyóba került. Sokkal többen voltak, szűkösen lökdösődtek, gyakran beszorultak, ahonnan csak nagy vesződségek árán szabadultak. Éppen egy ilyen helyzetből próbálta kiszabadítani magát, amikor észrevette őt. Még soha nem látott ilyen csodálatos kavicsot. Opálkék színe, tökéletes alakja mindenki figyelmét magára vonta. Még a víz is eltátotta a száját, lelassult, talán meg is állt egy pillanatra. Valaki más is észre vehette, mert egy kicsi gyerekkéz nyúlt a vízbe és kiemelte. A pillanat varázsa elszállt, és minden folyt tovább a maga megszokott medrében…


    Töftöf néni az anyakoca, teli bevásárló szatyrokkal ért haza. Fáradtan lehuppant a hokedlire és körülnézett. Elöntötte a pulykaméreg, mert látta, hogy malacai szanaszét heverésznek, miközben szalad az egész ól a rendetlenségtől. Fogta magát, bepakolt a hűtőbe és jól bevágta az ajtaját. A legkisebb ébredt a váratlan zajra, mindjárt az anyjához rohant:

    - Mit hoztál, mi lesz a vacsora?

    A többiek is felriadtak, ők is kérdezgették. A mama csendet intett, majd így szólt:

    - Addig itt nem lesz moslékolás, amíg nem csillog-villog az egész lakhelyetek! –azzal visszaült, feltette a lábát az asztalra és újságot olvasott. Ki-ki sandított, felfüggesztve a betűk zargatását, hogy hogyan állnak a dolgok. A malacok, méla undorral tették a dolgukat. Váratlanul zajok hallatszottak kintről. Autómotor berregett, emberek hangja hallatszott, majd felpattant az ajtó. Durva kezek kilökdösték a kicsiket és becsapódott mögöttük az ólajtó. Még egy ideig hallatszott az elkeseredett visítás, majd elindult az autó és a hangokat felváltotta az iszonyatos csend…
  2. [​IMG]
    Édesanyámtól hallottam az én dalom történetét. Amikor még nagyon fiatal lány volt és elérkezettnek látta az időt, hogy megfoganjak, a törzs szokása szerint egyedül elvonult az őserdőbe. Napokat töltött el étlen, szomjan, várt. Várta, hogy ott a sűrű csend közepette meghallja azt a dalt, ami csak az enyém lesz és végigkíséri az életemet. Nem számolta a napokat, csak ült türelmesen, mert tudta, hogy eljön. Az éhségtől és a fáradtságtól hallucinációk környékezték meg, soha nem látott lények gyűltek köré, csodálatos színes madarak repkedtek körülötte hangtalanul, fénylő bogarak kucorodtak a lábaihoz. Ekkor, halk hangfoszlányok értek el a füleihez. Még csak zajzene volt, de szép lassan átalakult egy csodálatos dallammá. Dúdolni kezdte. fokozatosan magáévá tette, beférkőzött a zsigereibe. Amikor úgy érezte, visszament a faluba és napokig aludt. Amikor végre felébredt, azonnal a dallamot kezdte dúdolni, de csak magának, ekkor még más nem hallhatta. Egy szép nap érezte, hogy egy férfi közelében jobban dobog a szíve, mint mások mellett. A szokás szerint, másnap felkereste a kiszemeltet és férjül kérte magának. A férfi azonnal igent mondott, szerencséjére, mert ellenkező esetben a törzsből való azonnali kitagadást vonta volna maga után. Másnap a többiek segítségével megépítették közös kunyhójukat. Első este, miután elfogyasztották a közös vacsorát, leültek a tűz mellé. Ekkor, az asszony elénekelte a dalomat a férfinek. Közösen folytatták, mindaddig, amíg a dallam végleg be nem fészkelte magát a szívükbe. Azon a forró éjszakán fogantam meg. Anyám és apám sokszor elénekelték nekem a dalom. Még ott éltem a biztonságot adó sötétségben, de már részemmé vált ez a zene. Amikor megszülettem, már ismerősként üdvözöltem ezt a fülbemászó harmóniát. Ez nyugtatott meg, ha féltem az új, félelmetes világtól, ez ringatott el az álmok hajóján. A keresztelőmre hivatalos volt az egész falu. Az ünnepség fénypontjaként, szüleim elénekelték a dalom. Mindenki magáévá tette, és ha meghallották, tudták, hogy hozzám tartozik. Ezt énekelték a születésnapjaimon, a férfivá avatásomkor, de akkor is, ha csak meg akartak vigasztalni.

    A sors kereke időközben előre fordult. Apám már nem érhette meg, hogy elinduljak a saját utamon. Pedig az itteni viszonyokhoz képest érdekes lett az életem. A törzs varázslójának tanácsára, anyám beíratott egy városi iskolába. Gyökerestül megváltozott az életem. Lassan belecsiszolódtam a városi életbe és egyre kevésbé hiányoztak a régi, unalmas, egyhangú hétköznapjaim. Néha meglátogattam anyámat. Szomorúság és büszkeség keveredett a szemeiben. Amikor otthon voltam, mindig elénekelte a dalomat. Eleinte, régi emlékfoszlányok törtek fel bennem, de aztán kezdtem kínosan érezni magam ettől és kértem anyámat, hogy ne hozzon engem zavarba. Soha többé nem énekelt nekem, eltemette magában a dalomat.

    Évek teltek el, életem ösvénye igen kanyargósra sikeredett. Most, hogy már megöregedtem, magányosan élem az életem egy városszéli kicsiny házban.

    Egy éjszaka furcsa álmom volt. Láttam anyámat, fiatalon. Az erdő mélyén furcsa lények társaságában az én dalomat énekelte, tisztán, szívbemarkolóan. Hideg verejtékben úszva ébredtem. Összepakoltam szegényes holmimat és azon vettem magam észre, hogy a rég elfeledett otthon felé visznek a lábaim. Ott álltam a düledező öreg, elhagyatott viskó előtt. Ekkor a hátam mögött egy vékonyka hangot hallottam. Megfordultam, a falu legöregebb asszonya volt az.

    Rám nézett, és lassan énekelni kezdte a dalomat
  3. [​IMG]
    Hatalmas ünnepség zaja szűrődött le az égből, a földre. Felhő apó 626-dik születésnapját ünnepelték az égiek, amelyre hivatalos volt még a legkisebb bárányfelhő is. Az óriási asztal roskadozott a finomabbnál finomabb ételektől. Volt itt minden mi szemnek és szájnak ingere: repülő, sült szárnyastól kezdve, kirántott ökörnyálon át, a szivárványszínű majomtej desszertig, minden. Még az égi kutyák is degeszre tömték a bendőjüket, és elálmosodva kushadtak le gazdáik lábához. Az aprónép viháncolással és rohangálással próbált megszabadulni a felszedett plusz kilóktól. A lakómától mindenki elpilledt, ezért kerestek maguknak egy árnyékos helyet ahol kipihenhetik a fáradalmakat. A széltestvérek egy szomorúfűz, lehajló ágai alatt leltek menedéket. Egy jó ideig csendben próbálták kiheverni a habzsolás káros következményeit. Ki tudja mióta feküdtek ott mozdulatlanul, amikor egyszer csak Vihar törte meg a csendet:

    - Versenyeznünk kellene, hogy melyikünk tudja legjobban megijeszteni az embereket?

    A többieknek tetszett az ötlet, így hát egymás után előadták tudományukat.

    Elsőként Szél próbálkozott, beleadott mindent, amire csak képes volt. Tovagörgetett néhány „ördögszekeret”, „boszorkánytáncot” élesztett a dűlőút porából, meghajladoztatta a búzakalászokat

    - Ettől aztán halálfélelmük lesz a kétlábúaknak! – gúnyolódott Orkán.

    A többiek csak kuncogtak a háttérben.

    - Tudjátok, ha egyedül vannak az erdőben, és megrezegtetem a leveleket, ijedten néznek körül, mert úgy érzik, valaki figyeli őket. – próbálta megmagyarázni bizonyítványát Szél.

    Vihar következett. Olyan erővel süvített, mint még soha. Feldöntötte az anyakocát a malacaival együtt a tanyaudvarban, kitépett tövestül egy nemrég ültetett csemetefát, haragos zöldre változtatta a kis halastó vizét.

    Teljesen kimerülve huppant le a fa tövébe. Amikor végre levegőhöz jutott, azt mondta:

    - Amikor én vagyok az úr odakinn, akkor az emberek szűkölve menekülnek a házaikba, és imádkoznak, hogy véget érjen a haragom.

    A kisebbek elismerően bólogattak. Orkán gúnyosan elhúzta a száját, és máris színre lépett.

    Olyan ítéletidőt kavart, hogy hasonlóra csak az öregebbek emlékezhettek. Megbontotta a cserepeket a háztetőkön és játszadozott velük, mintha nem is lenne súlyuk. Félelmetes felhőket kreált az égre, apokaliptikus sötétségbe borítva a tájat. Elviselhetetlen, fülsüketítő tombolásával félelmet ültetett az egymáshoz megbújó állatok szívébe.

    Minden véget ér egyszer, újra előbújt a Nap. Orkán pökhendin, félvállról odavetette Viharnak:

    - Tudod, Vihar tesó, én, ha akarom, leveszem a fejük fölül a nyomorult viskóikat, ahová előled elbújtak!

    A széltestvérek némán ücsörögtek egymás mellett. Senkinek nem volt kétsége afelől, hogy ki lesz a győztes, már csak valamelyiküknek ki kellett mondania. Orkán, önelégült mosollyal várta az eredményhirdetést.

    Ekkor a távolból, valami ütemes hang ütötte meg a fülüket.

    - Mi ez? – kérdezték többen is, mert még soha nem hallottak ilyen zajt.

    - Lélekharang. – szólalt meg csendesen Szellőcske, aki, mint esélytelen el sem indult a nagyok versenyén.

    - Nem hallhatjátok, mert a saját harsány hangotok elnyomja azt, amitől az emberek legjobban félnek. Ha megszólal ez a harang, akkor egy lélek eltávozik közülük. Ilyenkor mindegyikük belegondol abba, hogy egy szép nap nekik is távozniuk kell, és ez félelemmel tölti el őket.

    A széltestvérek némán hallgatták Szellőcske szavait, és érezték, hogy, a versenyük értelmét vesztette.
    imrucika és Beka Holt kedveli ezt.
  4. [​IMG] Ez is elérkezett. A kilencedik életemet taposom és érzem, hogy minden nap gyengébb vagyok, közeleg a vég. Itt az idő, hogy összegezzem eddig történteket és elinduljak az utolsó utamra. Sokan úgy tartják, hogy nekünk, macskáknak hét életünk van. Ez nem igaz, erre én vagyok az élő bizonyíték.


    Az első életem tartott a legrövidebb ideig.

    Éppen csak megszülettem a világra, amikor úgy határoztak, hogy nem kell több éhes száj a házba. Így hát, társaimmal együtt bedobáltak egy zsák mélyére, és rövid zötykölődés után egy huppanás jelezte, hogy lemondtak rólunk. Testvéreimmel küzdöttünk az életünkért, amennyire egy újszülött életösztöne harcolhat. Aztán egyre kevesebb kétségbeesett nyávogás hallatszott. Én bírtam a legtovább, de a fiatal szervezet feladta a küzdelmet. Még az sem adatott meg, hogy a szemem kinyíljon és rácsodálkozhassak a világra.


    A második életem kárpótolt mindenért.

    Nagyon szép, cirmos szőrű nőstény cica lett belőlem. Macskamércével mérve hosszú időt adott a sors. Többször is megtapasztalhattam az anyaság, semmivel össze nem hasonlítható, gyönyörű érzését. Szerencsére egy macskabolond, magányos nőstény kétlábúnál voltam elszállásolva, aki minden újszülöttet megtartott ezért, boldog családban nőhettünk fel.

    A végzetem is a mindenek feletti anyai aggódás lett. A legrakoncátlanabb kölyök, valami fondorlat által kiszökött a félelmekkel teli világba. Gondolkodás nélkül utána vetettem magam. Az utolsó pillanatban sikerült megmentenem az életét, de sajátomat már nem.



    Következhetett hát a harmadik.

    Valahol jól kifundálhatták ezt, mert most egy alfahím, koromfekete macska képében jelentkeztem be. Igazi kóbor macsekként éltem, annak mindem pozitív és negatív hozadékával együtt. Bizony itt farkastörvények uralkodtak. Meg kellett küzdeni mindenért: az élelemért, a szállásért és a másik nemért. A minden napok harcai acélossá, ravasszá és soha fel nem adóvá tettek.

    Az ilyen kandúrokra van szükségük a cicahölgyeknek, hogy fennmaradjon a faj. Népszerű is voltam, válogathattam a szebbnél-szebb dámák között. Erőm teljében voltam, amikor megtörtént a baj. Aznap este egy fehérszőrű perzsamacska volt a kiválasztottam. A sors kegyetlen fintora, hogy a természet úgy alakította, hogy a macskák együttléte fájdalommal jár a lányok részére. Így amikor vége lesz az örömszerzésnek, bizony szegény kandúr hatalmas nagy pofonosztásba szalad bele. Ilyen agresszív reakcióra azonban nem számítottam, a meglepetéstől védekezni is elfelejtettem. Egy jól irányzott ütésnél egyensúlyomat vesztettem és beleestem egy működő kéménybe.

    Amikorra reagáltam, már késő volt, a tűzbe leltem halálomat.


    A negyedikben, ajándék kiscicalány voltam, rózsaszín masnival a nyakamban, egy kisméretű nőstény kétlábú szülinapi meglepetéseként. Nagy volt a boldogság az érkezésemkor. Mellette megtanultam egy csodás érzést: a kölcsönös szeretetet. Ha ideje engedte, mindig velem volt, babusgatott, becézett, amit én dorombolással viszonoztam.

    Együtt nőttünk fel. Amikor elhagyta a szülői házat magával vitt. Ekkor már öreg voltam, sokat aludtam. Végelgyengülésben mentem el, tisztes temetésem volt a kedvencek temetőjében.


    Az ötödik, majdnem úgy indult, mint az első.

    Itt is feleslegesnek tűntem a születésem után. Szerencsére nem oltották ki az életemet, helyette bekerültem egy „Ajándék kiscicák” feliratú dobozba.

    Ott gyömöszöltük egymást ideiglenes lakhelyünkön, amikor bekukucskált egy bozontos fej, majd a hozzá tartozó kéz megfogott, kiemelt és jól körbeforgatva megszemlélt. Örömmel konstatálta, hogy én is fiú vagyok és a kabátja melegébe rejtve hazacipelt.

    Így kezdődött közös életünk, ezzel az igazán szerencsétlenkedő kétlábúval. Sokat nem tudhatott a macskák lelkivilágáról, azt gyorsan felmértem. Nem panaszkodhatom étel mindig akadt a tálamban, de ennyi volt a kapcsolatunk. Mivel egyedül élt, nekem magyarázott valami hablatyoló nyelven, amivel csak annyit tudtam kezdeni, hogy próbáltam okos képet vágni és sűrűn bólogattam. Soha nem jött hozzá senki, magányos volt.

    Egyszer aztán, amikor éppen a szunyókálásomból ébredtem, látom ám, hogy egy hasonlóan szerencsétlenkedő kétlábú nőstény vendégeskedik gazdámnál. Gondoltam megmutatom magam, nem kellett volna. Heves tiltakozást, tüsszögést, visítozást váltottam ki. Másnap már egy menhelyen találtam magam, ahol szemet szúrtam egy termetes kandúrnak, aki gyorsan hidegre tett.


    A hatodik élet a menhelyen indult.

    Nagyon helyes kandúrka voltam. Eddigi életem tapasztalataival a hátam mögött már tudtam, hogy kell magamat eladni. Be is jött.

    Egy fiatal pár, akinek nem lehettek gyerekei, és az állatszeretetben élték ki vágyaikat, azonnal kiválasztott.

    A menhelyről, velem együtt egy kiskutyával állítottak be otthonukba. Messziről, bizalmatlanul figyeltem az ősi ellenséget. Nem tűnt barátságtalannak, kis virgonc szőrgolyó volt. Néhány nap múlva már egymást túllicitálva csibészkedtünk.

    Rájöttünk. hogyha összebújunk, melegítjük egymást. Ezután mindig így aludtunk és ezzel vette kezdetét egy véget nem érő barátság. Megvédtük egymást, ő a kutyáktól én pedig a pofozkodó macskáktól.

    Sajnos a gazdáék nem gondoskodtak róla, hogy hidegen hagyjon a levegőben illatozó csábító illatok.

    Egy szép nyári éjszaka, kilopóztam, mert már nem bírtam a véremmel. Ahogy befordultam az első sarkon, szembe találtam magam egy loncsos, rosszképű kutyával. Megmerevedtem a félelemtől, az ordas ezt kihasználva nekem rontott. Nem maradtam adósa, de a méretkülönbség az ő javára döntött.

    Utolsó gondolatom az volt, hogy milyen szomorú lesz az én kutyabarátom, ha már nem leszek.


    A hetedikről nem szívesen beszélek, mert nagyon balszerencsésen alakult.

    Még kismacska koromban megszöktem otthonról. Akárhová vetődtem, minden rosszul sült el. Végül egy öreg kétlábú nőstényhez szegődtem. Úgy nézett ki, hogy nála megállapodok, egyenesbe kerül az életem.

    Igen ám, de nem számoltam a hátsó szomszédbeli, vásott kölyökkel. Amikor a kertben bóklásztam, hirtelen éles fájdalmat éreztem az egyik szememben, valami belecsapódott, soha többé nem láttam vele.

    Ezzel még nem értek véget a szenvedéseim, nem szállt le rólam, ha alkalma nyílt rá elkapott és módszeresen megkínzott. Egyszerűen nem értettem, hogy lehet benne ennyi gyűlölet, agresszió.

    A gyengébb lelkületű olvasók miatt kihagynám a részleteket, csak annyit, hogy a végén már megváltás volt a halál.


    A nyolcadik jól indult, mert szabad voltam.

    Kicseleztem az élet buktatóit, ügyesen lavíroztam az akadályok labirintusában. Erre volt jó a sok-sok élet.

    Már tudtam, hogy vigyázni kell a lánymacskák pofonjaitól, nem minden kutya egyforma, az embereket ki kell ismerni, mielőtt a bizalmunkba fogadjuk őket, csak mi vagyunk a jó egérfogók, egyedül is, elvagyunk.

    Jól esett ez a szabad élet, úgy élni, mint az őseink, visszatérve a „macskagyökerekhez”.

    Azért van úgy, hogy a szabadnak hitt élettel mások érdekeit sértjük. Történt, hogy egy nyári este, odvas fában kerestem éjjeli szállást, aminek azonban már volt egy állandó lakója, aki rossz néven vette az otthonára pályázó betolakodó szándékát. Azt sem tudtam a sötétben, hogy kinek a lelkivilágába tapostam bele, már éreztem is az éles karmok szabdalását.

    Esélyem sem volt.


    Itt a kilencedik az utolsó.

    Elfáradtam, szerettem volna, ha ez egy nyugodt stresszmentes élet lenne. Szerencsére így is alakult.

    Ifjú kandúrként kerültem ehhez a háromtagú családhoz. A nőnemű a gazdaasszony, ő lát el finom étkekkel és mindennapi simogatással. A hímnemű látszólag közömbös alak, de nem jó vele kettesben találkozni, mert szerét ejti, hogy oldalba taszítson.

    A kis hím frissíti a homokozómat és ő a legjobb barátom.

    Még fiatal koromban megfosztottak a férfiasságomtól. Nem nagyon zavart, éltem én már eleget. Mellékhatásként, hatalmas méretű lettem és emiatt iszonyúan lusta.

    Most, hogy már érzem a véget, szeretnék végrendelkezni. Minden vagyonom, legjobb barátomé legyen, aki egy hajléktalan macska. Le van beszélve, hogyan férkőzhet a gazdáék kegyeibe, ha már én elmegyek. Őt illeti majd, a macskanászókám, a kedvenc homokozóm és a rejtekhelyen lévő, öreg napjaimra elrakott egérkonzervjeim. Holnap indulok a végső útra. Nekünk is van temetőnk, mint az elefántoknak, ahol a kilenc életet megélt macskák végső nyugalomra lelnek.

    Mindentől és mindenkitől elbúcsúztam, indulok. Egy mosoly fut végig a pofimon, mert én tudom azt, amit a hímnemű gazdám még nem:

    „Aki utálja a macskákat, az a következő életében egér lesz”!
  5. [​IMG] Csússzmássz és Nyálkatalp, a két csiga egymás szomszédságában laktak egy öreg lapulevél árnyékadó rejtekében. Érdekes volt a kapcsolatuk, mert több is lehetett volna köztük, mint barátság, de mivel hímnősök voltak, nem tudtak megegyezni, hogy ki a fiú, és ki a lány. Nyálkatalp szerint természetesen ő a férfi, mert szerinte neki menőbb a háza. Csússzmássz ezt vitatta, mivel ő sokkal sportosabb alkatú, ezért neki kellene viselni a nadrágot. A napokig tartó vita, végül is, közös megegyezéssel zárult: maradtak örök barátok, vagy barátnők attól függően, hogy páros vagy páratlan nap volt.

    Ma különleges, lányos napra virradtak. Tegnap elhatározták, hogy ma korán kelnek, mert salátabár nyílik az erdőben, és a tíz órai nyitásra mindenféleképpen oda akartak érni. Mivel csak Nyálkatalp birtokolt ébresztőórát, az ő felelőssége volt a hajnali ötórás ébresztés. Amikor megszólalt a vekker, Csússzmássz már ott toporgott az ajtóban, mert az izgalomtól, órák óta nem tudott aludni. Nem is sokat vesztegették az időt, nekiindultak. Az erdőben, amerre mentek mindenhol óriásfeliratok hirdették az újdonságot:

    „Ma nyit Pocok Vendel világraszóló salátabárja!”

    „Csak bio zöldség, egyenesen Nyúl Béla termelőtől!”

    Természetesen ínycsiklandó rajzok is kiegészítették a plakátokat, amely látványtól a két csiga szájában összefutott a nyál. Már kopogott a szemük az éhségtől, amikor ráfordultak a célegyenesre. Ahogy közelebb értek, látták, hogy Vendel, kedvenc rajzfilmfiguráját Gombóc Artúrt választotta reklámarcának, sőt még egy esetlen szlogent is fabrikált:

    „Nem lesz Önből dagadt madár, ha a kedvence a salátabár!”

    A két csiga ezen még túltette volna magát, de azon már nem, hogy tíz percet késtek a nyitásról. Hiába volt a korai kelés, a reggeli erdei, forgalmi csúcs lelassította őket. Összeszorult gyomorral csúsztak be a friss, festékszagú helységbe. Félelmük nem volt alaptalan. A pulton ott virított a tábla: „Minden elfogyott”. Teljes letargiában csusszantak a sarki asztalhoz. Körülnéztek. A helység közepén összetoltak néhány asztalt, ahol Káposztalepke Elemér, valamint üzlettársai, teli szájjal habzsolták a finomságokat. Harsányak, és gyűlöletesek voltak a két hoppon maradt szemében. Annyira lefoglalta őket a látvány, hogy észre sem vették, amint Vendel odasomfordált az asztalukhoz:

    - Helló, srácok! Nagyon sajnálom, hogy lemaradtatok a salikról. Ha tegnap ideszóltok telefonon, tettem volna nektek félre, a közös iskolaélményekre való tekintettel.

    - Na, de mindjárt kárpótollak benneteket - mondta, és amilyen gyorsan megjelent, úgy el is tűnt.

    Kisvártatva újra ott volt, egy hatalmas tállal, amelyen egy piros gömb alakú valami tartózkodott, a közepéből kiállt egy zöld tartozék és a végén egy levél. A két csiga megrökönyödve nézte a soha nem látottat, majd szinte egyszerre kérdezték:

    - Ez meg mi a csuda..?

    - Cseresznyének hívják, külföldi. – mondta bizalmasan Vendel. Nem régen kóstoltam meg én is, azóta rabja vagyok. Egyétek meg gyorsan, mert illegális.

    Azzal Vendel ment a dolgára, a két éhenkórász ott maradt az újdonsággal. Körbenézték, megszaglászgatták, végül a tetején biggyeszkedő levelet osztották meg testvériesen. Már éppen a zöld szárat rágcsálták, amikor visszatért Vendel.

    - Elfelejtettem mondani, hogy a piros gömböc az, amit meg kell enni, a többi igazán csak díszítés.

    Felkapta a tányéron lévő kést, két nagy szeletet kanyarintott a csemegéből és a csigák elé tolta. Nyálkatalp, elsőként beleharapott, mivel látta, hogy nem kámpicsorodott el az arca, a másik is felbátorodott. Vendel a jó gazda örömével figyelte az eseményeket. Nem telt bele sok idő, már csak a kemény mag árválkodott a tányéron. A két pákosztos, elnehezülten ücsörgött az asztalnál, széles vigyorral az arcán. Vendel elégedetten dörzsölte a mellső lábait. Amikor leszedte az asztalt Csússzmássz megjegyezte:

    - Drága Vendelem, ez valami fenomenális volt!

    - Igazán örülök. Szerencsések voltatok, hogy olyant fogtatok ki, amelyben hibernált kukaccsalád is volt, így az igazi!

    A két csiga állandó törzsvendég lett a salátabárban, és ma már csak cseresznyét esznek, beépített kukacokkal. Hiába, ha valaki ráérez a hús ízére, azt többé nem felejti…
    phoenyx és Beka Holt kedveli ezt.
  6. [​IMG]
    Amikor kinyitotta a szemét, és körülnézett, végtelen békesség szállta meg. Soha nem látott világ vette körül, de áradt belőle valami megmagyarázhatatlan, megnyugtató érzés. Egyedül volt, mégsem érzett magányt, mintha minden, régi ismerőse lenne, részei, amelyek most eggyé váltak. A távolban felfedezett egy dombocskát, rajta hatalmas, terebélyes fával. Lábai ösztönösen ide vitték. Leült a fa tövébe. Valami bódító illat vette körül, amelytől nem tudta nyitva tartani a szemeit. Ahogy lecsukódtak a pillái, éles, kristálytiszta képek villantak az agyába. Felismerte önmagát, amint először született le a Földre. Ezen nagyon elcsodálkozott, mert eddig soha nem emlékezett előző életeire, most mégis olyan valóságos volt minden, még az illatok, az érzések is.

    Első itt töltött időszakát, az ókori Egyiptom földjén élte meg. Írástudó családot választott magának, ahol sokat tanulhatott. Fiú volt ebben az életében, állandóan apja sarkában járt, szivacsként szívta magába ennek a világnak minden tudását, rezdülését. Anyjától a szelídséget, a tiszteletet és a fondorlatos intrikákat leste el. Felnőttként a fáraó jobbkeze és tanácsadója lett. Sajnos ez az élete rövidre sikeredett, mert a fáraó bukásával, az ő élete is véget ért. Tisztán érezte, ahogy a hideg penge a hátán keresztül a szívébe hatolt.

    Egy pillanatra feleszmélt, teste hideg verejtékben fürdött. Szívritmusa gyorsan helyreállt és máris a következő életébe csöppent.

    Nő volt az ókori Római Birodalomban. Talán azért, mert előző életében nem ismerhette meg a testi örömöket, most bepótolta mind azt, amit elvesztegetett. Ismert alakja volt a vég nélküli dorbézolásoknak, könnyen adta szerelmét bárkinek, bárhol. Amíg teste gyönyörre csábított, népszerű volt, de ahogy elhasználódott, egyre lejjebb süllyedt. Sárban és mocsokban végezte. Elhagyatottan, megalázottan.

    Éles képváltással máris a következő életében találta magát.

    Újra női bőrbe bújt, de most a középkori Japánban. Anyja gésaként tengette az életét, és neki is ezt a sorsot szánta, de ő minden porcikájával tiltakozott ellene. Elszökött otthonról és csatlakozott egy tapasztalt szamuráj által vezetett szabadcsapathoz. Fent éltek a hegyek rejtekében. Szeretett itt, ezek között az emberek között, akik tiszta szívű, egyenes jelleműek voltak. Mindenki, apró része volt az egésznek. Egyik nap, cserzett bőrű földműves csatlakozott hozzájuk, mert erőszakkal elvették a kis talpalatnyi, apjától örökölt kertecskéjét. Megkeseredett ember volt, nem szívesen állt szóba senkivel. Az esti tűz fényénél azonban, a tekintetük összefonódott, és ez örökre megpecsételte a sorsukat. Óvatoskodó próbálkozások után, egymás karjaiban kötöttek ki. Közös lett az életfonaluk, megállapodtak, letelepedtek, szerényen, de boldogan éltek, három fiú és két lány társaságában. Magas életkorának végén, nyugodt szívvel távozott.

    Jó érzéssel ébredt fel. Egy kicsit elmerengett, de az illat újra ellágyította és máris a következő életét látta maga előtt.

    Meg nem határozható korszakba született fiúkutyaként. Első emlékképe az volt, amikor testvéreivel harcolt anyja emlőiért. Aztán egy durva kéz zsákba gyömöszölte. A félelmetes sötét a zsigerekig hatolt, majd egy huppanás, és csend. Az életösztön és az éhség elszántá tette, kiszabadult. Megtanulta a világ kegyetlen törvényeit, az életbemaradáshoz. Mindez mogorvává és bizalmatlanná tette, de egy szép napon találkozott valakivel, akiből sugárzik valami olyasmi, amit még nem érzett sohasem. Közelebb somfordált, behúzott farokkal és elfogadta a felkínált ételt. Követte az ismeretlent, aki felajánlotta a kandalló előtti helyet az otthonában. Elválaszthatatlan társak lettek a hátra lévő időben. Öreg volt és fogatlan, amikor elment. Barátja, tisztelettel és szeretettel búcsúzott el tőle.

    Hallotta a pattogó szikrákat, és érezte a kandalló melegét, amikor ebből a létből is felocsúdott. De máris folytatódott az életek menete.

    Feleszmélt, körülnézett. Hatalmas tarka-barka réten találta magát az ezerszínű, pompázatos virágok egyikeként. Szirmai püspöklila árnyalatban kitűntek a környezetből. Büszkén tartotta hajlékony fejecskéjét, úgy érezte, hogy királynő ő az alattvalók között. Egy verőfényes napon, két kislány jelent meg a réten. Önfeledten virágcsokrokat gyűjtöttek. A kisebbik megszólalt:

    - Olyan jó lenne a csokrom közepébe valami szépség…

    Ekkor látta meg őt, és már nem is lehetett kétség, hogy melyik lesz a kiválasztott. Lilafejű úgy érezte, hogy a boldogsága felülmúlhatatlan, bár az eddigi életteréhez képest zsúfolt a hely, de mégiscsak ő volt a központban. Vázába kerültek, és ideiglenesen táperőt szívtak az alájuk helyezett vízből, de mivel elvesztették gyökereiket, fokozatosan legyengültek. Egy szomorkás délutánon ezt hallották:

    - Kislányom, elhervadt a csokrod, dobd ki kérlek, mert már nincs jó illata! Így kerültek a szemétdomb tetejére, ahonnan patkányok hordták szét őket.

    Vegyes érzelmekkel riadt fel, elgondolkodott, de máris jött a hatodik élet.

    Ez pedig, napjainkra datálódik. Balerina volt. Apró tüll szoknyájában egyensúlyozott egy félgömb belsejében, amelyet ha megráztak, hóhullást imitált. Gazdag kislány kedvenc játéka volt. Amikor megkapta, állandóan magával hordta és rázogatta. Aztán már egyre kevesebbet, végül bekerült a megunt játékok dobozának sötét zugába, ízléstelenül kiöltözött Barie babák és agyonnyüstölt plüssmacik mellé. Végtelennek tűnő időt töltött ezen, a számára félelmetes helyen. Már feladta a reményt, hogy újra megláthatja a fényt, amikor a doboz megmozdult és hosszú utat tett meg. Amikor kinyílt a teteje, apró kezek kíváncsiskodtak be rajta. Ő egy törékeny kis kézbe került, és az üvegbúrán keresztül, két nagy kék, csodálkozó szem leselkedett be hozzá. A kis kezek gondosan megtisztogatták a homályossá vált félgömböt, és az éjjeliszekrény főhelyére helyezték. Újra hullt a hó, értelmét látta az életének. A kezek közben megnőttek, a szemek álmodóak lettek, de ő továbbra is becsben maradt. Élete különös véget ért. Az akkor már öreg, ráncos kezek, még utoljára felrázták a hópelyheket, majd erőtlenül leejtették a földre. Milliónyi darabra pattantak az üvegszilánkok, a folyadék szétfröccsent, a balerina nyaka természetellenes pózba csavarodott. A két lélek együtt hagyta el a Földi világot.

    Amikor újra felébredt már mindent megértett. Most egy köztes létben van, ahol visszaemlékezve eddigi életeire eldöntheti, hogy elég tapasztalatot gyűjtött-e a Föld nevű bolygón. A hetedig élet választható: vissza a kék planétára, vagy otthonunkba, a Fénylény világba?

    Felállt. A virtuális világ lassan kezdett felbomlani körülötte. Apró, gyorsan mozgó fénygömbökké alakultak át, és emelkedni kezdtek. Hirtelen egy fénynyaláb világította meg. Teste fokozatosan elenyészett az egyre erősödő fényben, majd hirtelen eltűnt, mintha soha nem is lett volna ott…
    phoenyx és Beka Holt kedveli ezt.
  7. [​IMG] Egyre több panasz érkezett Bagoly dr. levelesládájába, az erdőben eluralkodó állapotokról. Az öreg bölcselő, ezért a következő hétvégére összehívatta az erdőlakókat, hogy orvosolják a problémákat. Fortyogó hangzavar fogadta a nagytiszteletű professzort, aki még kissé kótyagos volt az előző nap elfogyasztott, lejárt szavatosságú gilisztakonzervtől. Felkászálódott az igazságtevő farönkjére és kalapácsával akkorát csapott rá, amekkorát csak bírt. Ezt még, a leghátsó sorban ácsorgó, töksüket teknőc apó is meghallotta, úgy hogy pillanatokon belül már csak a későn érkező méhkirálynő zümmögését lehetett hallani, aki azt hitte az ő tiszteletteljes fogadására lett ilyen drámai csend, és ezért kihúzta magát és mindenkire bájosan mosolygott. A főméltóságú bagoly úr, kihasználva a beállt csendet, megnyitotta a gyűlést. Sorba meghallgatta a beadványok panaszosait.


    Elsőként a rókát, aki nehezményezte, hogy a közeli farm csirkéi, csapatostól járják az erdőt, és a nemrég ideköltözött borz kung-fu mestertől tanultakat a rókakölykökön gyakorolják.


    Ezután a szarka következett, aki szerint a nehezen és tisztességesen megszerzett értékeire szemet vetett az a megátalkodott Lajhár Pityu, és csak az ő közismert éberségének köszönhető, hogy az akció kudarcba fulladt, ugyanis gyanússá vált, hogy már harmadik napja a fészke felé kúszik az elkövető.


    A harmadik panaszos a nyulak vezére volt, aki előadta, hogy a cserediákként náluk lakó kacsacsőrű emlős, rávette a fiatal nyulakat, hogy vegyenek tőle, kétes eredetű bogyókat, amitől viszont leállt a nyúlszaporulat.

    Véget nem érő problémahalmaz zúdult szegény igazságtevő fejére, már kóválygott tőle. Úgy érezte, nem bírja tovább a terhet egyedül cipelni, ezért újra lesújtott az igazsághozó kalapáccsal és így szólt:

    - Létrehozunk egy erdei tanácsot, ahová bekerülnek a különböző fajok képviselői. Kérem, hogy válasszátok ki magatok közül a legalkalmasabbakat és pontosan hét napkelte után, ugyanitt találkozunk.

    Az elkövetkező hét mozgalmas volt az erdő életében. Különféle érdekcsoportok pusmogtak mindenütt.

    Eljött a nagy nap. Ott ültek mind a heten, a nagy kivágott tölgy körül. A bagoly elnökölt:

    - Úgy gondoltam, hogy a következő levélváltásig legyen a tőlem jobbra ülő az elnök. Az ő szava dönt mindenben, a többiek csak javaslatot tehetnek. Nem kell aggódni, szép lassan mindenkire sor kerül, mert ha letelik az elnök ideje, a következő jobbra ülő következik, és ez így megy tovább, amíg mindenki be nem tölti ezt a fontos pozícíót.


    Így lett első teljhatalmú: Sas Béci, a szárnyasok képviselője. Fő tevékenysége abból állt, hogy kicserélte az erdő légterét eddig védelmező sólyomflottát, nagyon drága, külerdei drónokra. Így sokkal többet tudtak együtt lógni az erdei kantinban. Mire Béci ideje lejárt, a repülő szerkezetek sorra tönkre mentek, és a mozgáshiány miatt elhájasodott sólymok röpképtelenné váltak.


    A következő ciklusban Majom Lali elnökölt a fákonmászkálók képviselője. Bár bőséges volt a banántermés, a majmok mégis eszelősen vigyáztak a készleteikre. Ezért, Lali megerősítette az erdő határainak védelmét. Elsőként, gyorsan növő óriásgombával körbeültették a területet. Határvédő szolgálatra kijelölte a rettegett óriáskígyót. Még éjjellátó készüléket is kapott, bár semmi szüksége nem volt rá, eltette, hátha jó lesz valamire. Egy idő után már nem próbálkoztak a határsértők, csend honolt az erdő körül. A ciklus végén azonban baj történt: a habzsi-dőzsi oda vezetett, hogy máshonnan kellett volna banánt kunyerválni, de akkor már nem állt velük szóba senki, a majomtársadalom nem felejt.


    Harmadik a sorban, Nyúl Apóka volt, a földalattiak választottja. Üregi nyúl lévén a felszín alatti munkálatokban gondolkodott. Nagyszabású terveit legjobb barátjára és üzlettársára, Blind Vakond Eugénre bízta. A zsíros üzlet mindkettőjük számára jövedelmezőnek bizonyult. A hatalom átadása után mindkét család egy távoli szavannára költözött, ahol azóta is élik világukat. Közben az állandó furkálások miatt a fél erdő megsüllyedt.


    Aki a stafétabotot átvette, az Róka Krisztina, az elnökség egyetlen nőtagja. Ő a lomposfarkúak képviselője, akinek ravaszságában bíztak és nem is csalatkoztak benne. Krisztina apja által vezetett fiskális iroda, szép lassan átjátszotta az erdő közös vagyonát a lomposok pénztárába. Mikorra át kellet adnia az irányítást, már üresen csengett a kincstár.


    Ilyen előzményekkel került hatalomra Medve Bálint a nagytestűek képviselője. Ő, az oroszlánnal szembeni kézitusával szerezte meg a képviselői rangot. Pár napig búslakodott, a kassza miatt, de aztán új adókat fundált ki, és a pénzmag szépen cseperedett. Különösen a méhek adója emelkedett sokszorosára, ugyanis még benne élt az utolsó mézlopási kísérletének fullánkos emléke. Aztán jött a nagy ötlet: kötelezte a méheket, hogy csak neki adhatják el a mézkészleteiket. Közben távoli, simlis rokonai által, silány minőségű mézet is felvásárolt. Kicserélve a kettőt, a vacakot adta el a környező erdőkben, a jónak álcázva. Mikorra rájöttek a trükkre, már degeszre tömte a raktárait mézzel, és a zsebét pénzzel. Úgy hogy pont jókor jött a váltás.


    Hatodikként Tücsök Tádé, a bogarak képviselője következett. Bohém, léhűtő alak volt, de nagy művész, és ezért szerették. Olyan dallamokat tudott előcsalni a hegedűjéből, amivel könnyet tudott facsarni a leghidegebb szívűek szemébe is. Képviselőségét arra használta, hogy fellendítse az erdő kulturális életét. Olyan neves művészeket tudott megnyerni, hogy lépjenek fel náluk, mint Violetta Cincirella operaénekesnő, a Golden-Knop Band rock zenekar, vagy Varjú Xavér nádsíporgona művész. Csodálatos időszak volt, de ez is elröppent. Ciklusának utolsó estéjén, nagyszabású koncerttel búcsúzott, a talán legsikeresebb képviselő. Mindenki ott volt, aki számított, nagyon jól érezték magukat, csak a bagoly hiányzott. Otthon pakolt, lázasan.

    Másnap, neki kellett volna hetedikként átvenni ezt a csődtömeget.

    Amikor az éj leple alatt kisunnyogott, és szárnyra kapott a következő gondolatok jártak a fejében:


    - Húúú, ez nem sült el valami jól… Pedig milyen szépen le volt írva abban az okos könyvben, hogyan is működik a demokrácia…
    Beka Holt kedveli ezt.
  8. [​IMG]
    Maszatka. Visszaemlékezett, hogy így hívta az édesanyja kislány korában. A becenév teljesen jogos volt, hiszen állandóan csatakosan, koszosan ért haza az ő kis magánvilágából. Ahogy a nap kibukkant a látóhatár mögül, ő már fenn volt, gyorsan felvette a kikészített ruháit, felkapta a félmalomkőnyi zsíroskenyeret, és huppsz, már ott sem volt. Egytrappban tette meg az utat a színek csodálatos otthonába, a virágos rétre. Kifulladva lehuppant a színkavalkád közepén, és bemajszolta a reggeli maradékát. Bódultan magába szívta az ezernyi virág illatát, hallgatta a szorgos méhek zümmögését. Azután felkerekedett és sorra felkereste kedvenceit: a lilában pompázó szarkalábakat, a sárga repcét, a csoportosan szerető kék búzavirágot, és a mindenütt felbukkanó vérpiros pipacsot. Nevükön szólította őket, elbeszélgetett velük.

    Észre sem vette az idő múlását, csak arra eszmélt, hogy tompulnak a fények, a fényhozó készül lefeküdni, hogy megpihenve, másnap újra narancsszínűre fesse az eget. Még éppen időben hazaért, mert látta anyja arcán az aggodalom első jeleit, de azért nem bántotta őt, akit annyira szeretett, csendesen ennyit kérdezett:

    - Jó napod volt? Megint kihagytad az ebédet…

    Valamit dünnyögött az orra alatt válaszképp, majd ment mosakodni, befalta a vacsorát, és aztán beugrott az ágyba. Mielőtt behunyta a szemét kinézett az ablakon. Nem félt a sötéttől, mert tudta a fekete is része a világnak, csak így érzékelhetjük a világost, a fehéret.

    Ez volt a gondtalan gyermekkor utolsó nyara, ősszel kezdődött számára a félelmetesnek vélt iskola. Szerencsére a jó természetének köszönhetően gyorsan beilleszkedett. Lelkiismeretesen tette a dolgát, mindig figyelt, és mindent gyorsan megjegyzett. Legjobban a rajzórát szerette, csodálta a színek sokféleségét, árnyalatait. Gyermekkorának aprólékos megfigyelései, és a színekhez való vonzódása, művészi szintre emelték tudását, így nem volt kérdés a pályaválasztása. Szerencsére a sorskerék jó helyre fordult, azt csinálhatta, amit szeretett, a festés lett a hivatása és a szerelme. Gyakran vitte vászonra gyermekkori kedvencét, a virágos rétet. Szerette, ha sok szín tobzódik egy képen, visszatükrözte az ő belső világát, sokrétűségét.

    Még iskolás korában megfigyelte, hogy a különböző színek más-más hatással vannak rá, ezért mindig a hangulatának megfelelő színt keverte ki a palettán, és ez került elsőként a vászonra. Aztán ez a szín lett uralkodó, az egyre jobban kialakuló művön. Így minden képe köthető volt valamilyen belső állapotához.

    A fehér színt nem szívesen használta, mert az édesanyja halálához kötötte. Eszébe jutott a fehérbe öltöztetett drága, aki utolsó mosolyával az arcán várta, hogy végleg elnyelje a föld.

    Sárgával jó barátságban volt, mert melegséget adott a fagyott lelkének.

    A kék mindig meg tudta vigasztalni, minden fizikai és lelki betegségre gyógyírként hatott.

    A zöldet gyakran használta, bár sokszor eszébe jutott róla az a leveli béka, akit biológia órán kellett felkoncolni. De belátta, hogy a természetfestés nehezen képzelhető el nélküle.

    A pirosról mindenkinek a szeretet a szerelem jut eszébe, neki egy lány, aki mindig pirosban járt és sokat piszkálta őt.

    Sokszor dúlt vihar a lelkében, legjobban a kevert színeket kedvelte, ezzel jutott legtovább az önkifejezésben.

    Visszahúzódó természetű volt, kívülről figyelte a világot, és az embereket. Egy idő után észrevette, hogy színeket lát az emberek körül, mint egy külső burkot. Nemsokára, már össze tudta kötni ezeket az adott ember tulajdonságaival. Közeli ismerősein látta, hogy a kor és a körülmények előrehaladtával, a szín hogyan változik. Ijesztő emberismeretre tett szert, talán ezért nem volt szerencséje a társkapcsolatokban.

    Amikor az ember azt hiszi, hogy sínen van az élete, akkor jön egy olyan változás, amely gyökeresen felforgatja az életét. Nála egy olyan betegségben mutatta meg arcát, amelyből nem volt menekülés. Fokozatosan leépült, és ami a legnagyobb arcul köpés volt a sorstól, hogy a látása is megromlott. Előszór csak homályosabban látott, majd elveszítette az olvasási képességét. A következő fázisban már csak színes foltokat látott, és végül egy nap arra ébredt, hogy az örök sötétség birodalmába került.

    Nem látta értelmét az életnek.

    Teltek a napok és felülkerekedett az élni akarás, és az örök optimizmusa, amely végigkísérte eddigi életét. Valahol mélyen az agyában ott voltak a színek és a hozzá tartozó érzések. Elkezdte ezeknek az emlékeknek a visszahívását és újra festett a képzelet palettáján…
  9. [​IMG] Amikor megszületett, olyan csenevész volt fiú létére, hogy az apja azonnal szét akarta tépni, mivel életképtelennel tartotta. De az anyja és a többi nőstény megvédték őt. Az állandó veszélytől reszketve kapaszkodott anyjába, egy pillanatra sem engedte el a védelmet nyújtó szőrgombolyagot. Valahogy felcseperedett, apja is megenyhült, elviselte, hogy a közösség egyik tagja lett, bár sohasem büszkélkedett vele, ha egy másik hordával összefutottak. Most, hogy már a csapat elismert tagja lett, nagyon vigyázott arra, hogy ne tűnjön ki semmivel, amivel felhívhatja magára a figyelmet. Különösen az apja és egyben a főnök előtt kellett meghunyászkodnia, mert az ő keze nagyon gyorsan eljárt, a legkisebb vétség esetén is. Történt egyszer, hogy banánosztás volt a közösségben, mindenki egyenlő mennyiséget kapott, mert majoméknál ez így szokás. A majomfiú szokása szerint hóna alá csapta az adagját és félrevonult vele. Ebben még nem volt semmi kivetnivaló, mert többen is így tettek. Volt, aki féltette a porcióját, nehogy valamelyik pákosztos elcsaklizza előle, de volt olyan is, aki szégyellte a többiek előtt, hogy milyen csúnyán csámcsog evés közben. De a mi majmocskánk azért vonult félre, mert egyszerűen nem szerette a banánt, és ha ez kiderült volna, akkor bizony páros lábbal rúgták volna ki a közösségből. Így hát, amikor megkapta a fejadagot kedvenc helye, a bogyós felé vette az irányt, ás út közben szétdobálta a banánt. Mire odaért kedvenc csemegéjéhez, a színpompás, ínycsiklandó gömböket termő bokrokhoz, már nagyon éhes volt. Boldogan vetette bele magát a szúrós tüskékkel védekezők közé, hogy csillapíthassa étvágyát. Amikor jól degeszre tömte a bendőjét, visszasompolygott, mintha mi sem történt volna. Este, ahogy kereste helyét a majomfészekbe, elgondolkodott. Mi lesz, ha valaki véletlen meglátja, amint megszabadul a termelő bizonyítékoktól, vagy valamilyen jó szimatú majom megtalálja az értékes fejadagot. Még belegondolni is ijesztő volt, ezért elhatározta, hogy óvatosabb lesz. A következő alkalommal úgy határozott, keres valami rejtekhelyet a gyűlölt éteknek. Azt hitte könnyű feladat lesz, de tévedett. Késő délután volt és még mindig nem találta meg az alkalmas tárolót. Félt, hogy a csorda keresésére indul és annak nem lesz jó vége. Ekkor már egy számára idegen helyen botorkált. Az utolsó pillanatban fedezte fel azt a rejtett kis barlangot, sűrűn benőve az erdő növényeivel. Gyorsan elrejtette az eldugni valót, és lóhalálában visszarobogott. Aznap korgó gyomorral hajtotta álomra a fejét. Az elkövetkező időkben már rutinszerűen ment minden, szépen gyűlt a kupac, ott a hűvös barlang mélyén.

    A vándorló csapat útja során, néha összefutott más csordákkal. Ilyenkor néha verekedés tört ki közöttük, de volt, hogy békésen megosztoztak a területen, hiszen a bőséges banántermésből jutott mindenkinek. Egy ilyen békeidőszakban történt, hogy miközben békésen eszegettek egymás mellett, az időközben felserdült majomfiú felfedetett egy szemrevaló leányzót a másik csapatban. Azonnal fülig szerelmes lett, de fogalma sem volt, hogyan szólítsa meg. Egyre közelebb söndörödött, de nem volt bátorsága megtenni az első lépést. Végül mégis rászánta magát, de lehet, hogy rossz pillanatot választott, mert hangos kikosarazás lett az eredménye. Hatalmas hangzavarban azt vágták a fejéhez, hogy mit képzel, mit akar egy ilyen rangnélküli senki a fejedelmi leszármazottakkal rendelkező lányuktól. Alig tudott elinalni megaláztatásának helyszínéről.

    Nem sokkal később valamilyen fertőzés megtámadta a banánfákat és az egyre kevesebb termésért megkezdődött a harc. De elérkezett a nap, amikor már nem volt miért harcolni. A csordák éheztek, egyre jobban lesoványodtak, elhagyta őket erejük. A majomfiúnak eszébe jutott valami, elhatározta, hogy felfedi a titkát. Elvezette a családot a bogyóbirodalomhoz. Szerencsére a kedvenc csemegéjét nem érte semmi baj, szebb és bőségesebb volt, mint valaha. A majmok értetlen képpel bámultak a szúrós bokrokra. Végül a főnök rászánta magát és a hozzá legközelebbi gömböcskét leszakította majd szitkozódva a mancsát ért szurka miatt a szájába gyömöszölte. A banda lélegzetvisszafojtva várta a hatást, ami nem is maradt el: savanyú képpel egy hatalmasat üvöltött és akkorát köpött, hogy azzal biztos megnyerte volna dzsungelbajnokságot. Ezután megvetően hátat fordított és a sűrű felé vette az irányt. A többiek lassan utána indultak, meg sem próbálva a csemege elfogyasztását. Hiába ha a vezérnek nem jó, nekik sem lehetett az! A bogyókedvelő nem ment utánuk, helyettük is belakmározott és elterült a magas fűben. Másnap összefutott az „úri” családdal. Bizony őket is megviselte a szűkös időszak. Csak vánszorogtak, már nyoma sem volt a felsőbbrendűségnek. A csodaszép majomlány látta, hogy a kikosarazott milyen jó erőnek örvend, feladva a büszkeségét odament hozzá és megkérte, hogy segítsen, ha tud. A fiúnak megesett a szíve rajta és mondta, hogy kövesse őt. Elindultak. Hosszú gyaloglás után ott álltak a barlang előtt. A fiú belépett, a lány követte. Bent a sötét barlang sarkából, csámcsogás hallatszott. Ahogy szemük megszokta a sötétséget, egy víziló sziluettjét vélték felfedezni. A monstrum megfordult szája szögletében az utolsó banán szárával.

    - Hé, haver! Ilyen finomat még nem csócsáltam, amióta négy lábra álltam. Azok a szemtelen majmok egy párszor elhúzták az orrom előtt, de soha nem tudtam elkapni őket. Ez valami fenséges volt, ti aztán tudtok élni!

    A majomfiú odafordult a lány felé, de az már nem volt sehol…
    Beka Holt kedveli ezt.
  10. [​IMG] Fülenagy, az elefántlány kedvenc helyén, a mezei virágok között hanyatt fekve heverészett. Bámulta a tovasuhanó felhőket, hallgatta a madarak csicsergését, a méhek zümmögését, megcsodálta a lepkék könnyű röptét, miközben kavarogtak a gondolatai. Ez volt az elbújós helye, ide menekült, ha megbántódott valami miatt, de akkor is, ha öröm érte, vagy csak egyedül szeretett volna lenni. Most éppen amiatt volt itt, mert a fullánkos nyelvű pocoklány a Nelli megint azzal piszkálta, hogy olyan nagyok a fülei, hogy elég lenne az ő családjuknak, sátornak, ugyanis éppen a szűk baráti körrel /586 fő/ szafarira készülnek. Tény, hogy az elefántokhoz képest, is nagyok voltak a fülei, ezért is kapta ezt a nevet, de e csúfolódás érzékenyen érintette és nehezen tudta feldolgozni. Az iskolában csak egy igazi barátja volt, a zsiráf Laci, aki soha nem bántotta volna. Ő a hosszú nyaka miatt volt a többiek céltáblája, így a közös sors összekovácsolta a barátságukat. Sokat lógtak együtt, ismerték már a másik gondolatait is. Laci így találta meg most is, sejtette, hogy itt lesz. Tudta, hogy ilyemkor nem kell szólni semmit, csak némán leült mellé és megosztotta a sértés által okozott fájdalmat. Amikor elérkezettnek látta az időt, megszólalt:

    - Ne lógasd már az ormányodat, gyere, meghívlak a vén csibész, Zsiga nagybátyám Hörpölójébe egy békalencse üdítőre.

    Az elefántlány máris felvidult, mert ez a frissítő volt a kedvence, ezzel bármikor le lehetett venni a lábáról.

    Telt-múlt az idő, barátságuk kiállt minden próbát. De az iskola véget ért és Laciék sajnos elköltöztek rokonaikhoz egy bőségesebb szavannára. Fülenagy egyedül maradt, egykedvűen töltötte mindennapjait. Közben a hasonló korú lányelefántok már mind elkeltek, önálló családot alapítottak. Neki soha nem volt szerencséje a fiúkkal, aki tetszett volna, azt mindig elhappolták a csinosabb, kisebb fülű lányok. Már csak ő volt pártában a csordában, és nem is érezte, hogy ez valaha is megváltozna, letargikusan beletörődött a megváltoztathatatlanba.

    Egyik nap, estefelé, ahogy felemelte fejét, hogy az ormányával felszürcsölt vizet a szájába tuszkolja, ismerős sziluettet vett észre a lemenő nap fényében. Először azt hitte csak a szeme káprázik, de igazi volt, Laci zsiráf poroszkált elnyúzottan felé. Nagyon megörült neki, elékocogott. Hiányzott már a barátja, végre jól kibeszélgethetik magukat. Annyi sok minden történt az elválásuk óta, hogy egész éjszaka, csak dőlt belőlük a szó. Kiderült, hogy Laci sem volt szerencsés a párválasztásban. Összekuncogtak, amikor a zsiráffiú felvetette, hogy milyen kár, hogy nem egy fajhoz tartoznak, mert akkor most a két magányos lélek összeforrhatna. Elkezdték elemezni, hogy milyen gyerekeik lehetnének, ezen aztán a végén már fetrengtek a nevetéstől, és kénytelenek voltak távolabb vonulni a csordától, hogy ne zavarják őket a pihenésben. Laci legjobb változata a zsiráflábú, elefánttestű. zsiráfnyakú, ormányos, elefántfülű csemete volt. Fülenagynak az elefántlábú, zsiráftestű, elefántnyakú, zsiráffejű variáció tetszett legjobban, helyes kis zsiráf fülecskékkel, egyetértve az ormányviseléssel. Amikor alábbhagyott a vidám mókázás, lefeküdtek, nézték a csillagokat, és a fáradtságtól álomba szenderültek. Laci még maradt egy pát napig, de aztán búcsút vett barátjától és hazaindult. Az elefántlány hosszasan követte a tekintetével, amíg el nem nyelte a messzeség. Minden visszadöccent a mindennapok egyhangúságába.

    Egyik tikkasztó nap a család éppen sziesztázott, amikor felbukkant egy feltűnően kis fülű elefántfiú. Fülenagy szeme azonnal megakadt a jó kiállású fiún, bele is pirosodott, ahogy ránézett, még a lélegzete is elakadt. A csorda gyorsan befogadta a kifogástalan modorú és udvarias jövevényt. Egy idő után kezdett feltűnni, hogy az ifjú mindig Fülenagy körül sertepertél, de nem meri megszólítani. Ezért egy kis segítséget vetett be a legidősebb matróna, „véletlenül” belelökte a szerencsétlent a dagonyázóba, éppen oda ahol Fülenagy tartózkodott. Mivel a felcsapódó sár beterítette szegény lányt, kénytelen volt sűrű elnézést kérni, és segíteni a helyrehozatalban. A terv bevált, a fiatalok elkezdtek beszélgetni és egyre jobban érezték magukat egymás társaságában. A lánykérés az ominózus dagonyázó mellet történt meg, a banda üdvtrombitálása közepette. Különösen a szülei örültek a lányuk boldogságának, mert már kezdték feladni a reményt, attól tartottak, hogy vénlány marad a szemük fénye. Nászútjuk a fiú hazájában, Indiában volt, felejthetetlen két hetet éltek meg.

    Az esős évszak beköszöntével zsiráfpostás levelet hozott Fülenagynak. Izgatottan bontotta fel, amelyben Laci zsiráf írását vélte felfedezni:

    „Kedves Fülenagy!

    Hazafelé battyogtam tőled, amikor összefutottam egy jópofa figurával. Indiából utazott ide potyautasként ez az elefánturfi, mert hazájában kisfülűek az elefántlányok, de neki a nagy fül a gyengéje. Azonnal Te jutottál az eszembe, és hozzád irányítottam, ha meg akarja ismerni a világ legnagyobb fülű elijét akkor ott a helye. Remélem nem tévedt el és összejött! Szívből kívánom a boldogságod, mert erre valók a barátok…

    Zsiráf Laci”
    Beka Holt és phoenyx kedveli ezt.
  11. [​IMG]
    Ez a nap is úgy indult, mint a többi: az apa reggel elbúcsúzott a családtól és munkába indult. Mielőtt kitette a lábát az ajtón a felesége a lelkére kötötte, hogy időben és épségben érjen haza hozzájuk. A férfi megölelte asszonyát, visszaintett az etetőszékben ülő, a reggeli nyomát még a pofiján viselő csöppségnek és ruganyos léptekkel nekiindult. Feltülekedett a reggeli nyomorgatóba és együtt döcögött a többi ismeretlen arccal. Ránézett az órájára. Úgy érezte, hogy még rengeteg ideje van, ezért a szokásosnál egy megállóval hamarabb leszállt. Soha nem tett még így, nem tudta megmagyarázni magának miért szánta magát rá erre a lépésre. Sokat nem gondolkozott ezen, jó érzéssel nekiindult, élvezve a bágyadt napsugár langyos melegét.


    A meteor hosszú utat tett meg amikorra ideért a Föld közelébe. Érezte, hogy a küldetését hamarosan befejezi és ez izgalommal töltötte el. Pontosan megterveztek mindent az alkotók: az anyagát, a nagyságát, a sebességét és a röppályáját. Már csak néhány pillanat és eléri az első légköri réteget. Ahogy haladt előre egyre jobban felizzott, teste fogyatkozott. Mellette rohanó társai sorra enyésztek el, de ő rendületlenül haladt tovább.


    A férfi már nem járt messze a munkahelyéhez. Kicsit lelassította a lépteit, eszébe jutott, hogy mennyire nem szeret itt dolgozni, különösen az arrogáns és pökhendi főnöke és a talpnyaló. rosszindulatú munkatársai miatt. De minden nap nyelt egy nagyot és tovább csinálta. A családot nem tehette ki a létbizonytalanságnak meg aztán nem is volt meg benne a bátorság, hogy tovább lépjen. A sarkon befordulva megpillantotta gyötrelmei helyszínét, egy kicsit összeszorult a gyomra. Ekkor soha nem hallott félelmetes dübörgő hangot hallott, majd egy fénycsóva jelent meg az égen és tőle nem messze csapódott be valami a földbe. Mindez a másodperc tört része alatt zajlott le, reagálni sem volt ideje rá. Azonnal elvesztette az eszméletét. A baleset helyszínén gyorsan összeverődött a kíváncsiskodó tömeg. A mozdulatlan áldozatot látva egyik női munkatársa felismerte és elszörnyülködve, vészmadárként elrohant, vinni a borzalmas hírt a történésekről. Közben megérkeztek a hatóságok és a mentők. A rendőrök bekerítették a területet és hátrébb tessékelték a tömeget. Az orvos küzdött az áldozat életéért. Végtelennek tűnő idő után sikerült az újraélesztés, és a mentő szirénázva elrobogott. További esemény híján a tömeg lassan feloszlott, az élet tovább ment a maga útján, csak a bekerített gödör maradt meg, emlékeztetőül.

    A férfi a kórházban ébredt, ijedten körülnézett, próbálta összerakni az apró mozaikkockákat. A betegágya mellett meglátta a kisírt szemű, aggódó feleségét, aki mikor végre kinyitotta szemét, megkönnyebbülve mondta:

    - Végre, már azt hittük, hogy elveszítünk!

    - Mi történt? –kérdezte a férfi.

    - Állítólag egy meteor csapódott be melletted. Azt mondták, egy a több millióhoz az esély, hogy ilyen előforduljon, és ugyanennyi az is, hogy valaki ezt túlélje. Úgy látszik a védőangyalod vigyázott rád.

    A férfi ezek után gyorsan felépült és ujjá születésével együtt teljesen megváltozott. Ma már olyan helyen dolgozik, amit szeret, derűs és kiegyensúlyozott.

    Az illetékesek lezárták az ügyet. Ugyan nem találtak rá tárgyi bizonyítékot, de megmaradtak a meteor változatnál.


    A kis első osztályos gyakran meglátogatta a helyszínt. Nem messze lakott, így ha tehette elzarándokolt a kedvenc helyére: a bekerített gödörhöz. Nem tudta mi vonzotta ide, de szeretett itt lenni. Ahogy a Nap lefelé haladt az útján, mielőtt elveszítette az erejét még nyújtózott egy nagyot. A kisfiú ekkor megpillantott valami csillogót, lehajolt és felvette. Nagyon különös fényű kavics volt. Nézegette, majd boldogan a zsebébe süllyesztette a zsákmányát. A kis meteor egy pillanatra felizzott boldog volt, hogy beteljesítette a küldetését, végre odakerült ahova szánták. Elválaszthatatlan barátok lettek, az apró, égből idehulló végigkísérte és segítette a felcseperedőt egész elkövetkezendő életében.
  12. [​IMG]
    Nagyon szerencsésnek érezte magát, mert olyan helyre született, ahol a zenét nagy becsben tartották. Ez a furcsa valami már a biztonságot adóban is felkeltette a figyelmét. A test, amelyben lakott néha különös rezgésbe kezdett, amely nyugtató hatással volt rá. Miután kikerült a fénybe, a sok ismeretlentől való rettegést, oldotta az álomba szenderítő dallam. Aztán amikor a szülők úgy vélték, hogy megszokta ezt a számára új létformát, fokozatosan visszatértek kedvenc elfoglaltságukhoz a rádió hallgatáshoz. Az ötvenes éveket élték, a családos szórakozás egyetlen elérhető formája volt ez. Egymást váltva jöttek a mélabús és ropogós dallamfoszlányok a varázsdobozból. A kis jövevény gyorsan rákapott az ízére, csak a félelmetes csend késztette bömbizésre. A szülők gyorsan rájöttek a titokra, így éjjel-nappal szólt a zeneteremtő. Sokszor leültek a gyerekágy mellé és mosolygósan figyelték, hogy a szemük fénye kézzel-lábbal követi a zene ritmusát. Ahogy cseperedett egyre nagyobb lett a muzsika iránti szeretete. Kívülről fújta a divatos slágereket. Aztán jöttek azok a lázadó hatvanas évek. Először a beatkorszak, a mindenre vevő, vájt fülű gyorsan ráérzett. De még bele sem élte magát, amikor itt volt a rock a maga vad, magával ragadó stílusával. Az akkori államformának túl sok volt ez a tempó, próbálta korlátozni. De az éter hullámait nem lehet megállítani. Zavarva, hullámzóan, de befogta a Szabad Európa rádiót. Nem a mellékelt propaganda hírek érdekelték, csak a ZENE. Szülinapjára kikunyervált egy nyérvogós magnót és rögzítette az adásokat. Soha nem hallott csodákra ámult rá, új stílusokat ismert meg, zeneszeretete egyre mélyebb és szerteágazóbb lett. A klasszikus zenét például úgy szerette meg, hogy nagyon ügyes emberek kitalálták a klasszikusok pop ritmusban egyveleget. Kíváncsi lett az eredeti művekre, megszerette és így a klasszikust is felvette a hallgatandók listájára. A jazz, a jazz-rock stíluson keresztül került képbe. A blues, pedig e rétegzene ismerőinek házibuliján lopta be magát a szívébe. Következett az instrumentális, a new age, a new wave és még ki tudja hány irányzat. A lényeg, hogy zenei mindenevő lett. Észrevette, hogy a különböző stílusok más-más reakciót váltanak ki belőle. Ezt megfordítva, egy idő után már tudta, hogy bizonyos lelki állapotban milyen zenére van szüksége, hogy helyreálljon a lelki egyensúlya. A következő lépés az volt, hogy első fizetéséből vett egy gitárt. Megtanult néhány akkordot, de nem volt benne elég kitartás, ahhoz, hogy zenész lehessen, így zenehallgató lett belőle. Ebben a minőségében, zenei stílustól függetlenül felállított magának négy kategóriát:

    Az elsőbe tartoztak a mosogatás közbeni zenék: ide sorolható bármilyen zene amely dallamosságával nem vonja el a figyelmet ezen fontos tevékenységről. /Bizony volt ilyen korszak, amikor még nem mosogatógép végezte ezt a munkát/.

    A következő kategória a Hoppá! zene. Olyan zene
    sorolható ide, amely hallgatása alatt egyszer csak felkapjuk a buksit: Emberek itt történik valami!

    A harmadik csoport a gatyalobogtató zenék. Nevüket onnan kapták, hogy amikor még koncertekre járt, olyan közel férkőzött a hangfalakhoz. hogy lobogott rajta a farmergatyó. Itt már csak a zene a fontos, minden külső tényező /fény, szülők, lányok/ kizárva. Magány kell hozzá /esetleg hasonló ívású és ivású haverok/ és általában brutális hangerő.

    Az utolsó kategória a 46-os lábnyomos. Olyan zenék ezek, amelyek hallatán a hátunkon futkos a hideg a gyönyörűségtől, esetünkben 46-os lábmérettel. Kellő minőségű alkohol és diszkrét félhomály szükségeltetik hozzá, a hangerőt a zene jellege alapján változtathatjuk.

    A harmincas éveiben aztán még egy kategóriát odabiggyesztett. Ez volt az egyszer hallott. Ide tulajdonképpen egyetlen, semmihez nem hasonlítható zene tartozott. Történt, hogy valami rutinműtétre befeküdt a kórházba. De nem úgy történtek a dolgok, ahogy elképzelték. Elhagyta a testét és felülről látta, ahogy riadtan nyüzsögnek körülötte a műtőasztalnál. Aztán hirtelen egy fényalagútba került, majd egy sosem látott ligetes környezetbe. Boldog, nyugodt emberek vették körül. Ekkor hallotta meg ezt a zenét. Beazonosíthatatlan hangszeren szóló csoda volt.

    Minőségi, igényes zenegyűjteményének száma fokozatosan nőtt, egyre komolyabb lehallgató egységre tett szert. Ironikus, hogy mikorra megszerezte a tökéletes Hi-Fi-jét, addigra elkezdett romlani a hallása.
    Korának előrehaladtával kikoptak egyes hangos zenei stílusok. Már felzaklatták, egyre jobban vágyott a csendes letisztult harmóniákra. Amikor megöregedett, azért, hogy kondícióban tartsa magát, gyakran sétált az erdőben. Felfedezte a természet zeneiségét: a patak ritmusos csobogását, a pillangók szárnyainak halk zizzenését, a madarak lágy trillázását.

    Megvénült, hallása tovább romlott, egyre többre értékelte a csendet. Néha eszébe jutott egy-két feledésbe merült dallam, eldúdolta, csak magában, önmagának. Letisztította az életét, megbékélt a sorsával, és már csak arra az egyszer hallott dallamra vágyott…
  13. [​IMG]
    Soma malac most is vidáman ébredt. Még egyszer meghempergőzött a friss szénában és már rohant is ki az udvarra, hogy belevesse magát a dagonyázóba. Amikor úgy érezte, hogy kellően megtisztálkodott, kidöcögött a fürdetőből és körüljárta a területet. Jól nevelt lévén mindenkinek illedelmesen köszönt. Ezt jól is tette, mert a rangsorban előtte állók bizony el is várták tőle. Egyesek, például a kutya, bizony megfenyítette, ha úgy látta jónak. Jelenleg ennek a bizonyos rangsornak a végén kullogott, hiszen még a malacok között is ő volt a legkisebb. Kötelességtudóan csapódott családja tagjaihoz, hogy hangos visítással kiköveteljék a reggeli moslékot. Amikor megérkezett a várva-várt, már nem is tolakodott, tudta úgy sincs esélye. Kivárta a sorát és teletömte a bendőjét. Felnézett a Napra, és elérkezettnek látta az időt, hogy a napi, kis titkos kalandját megejtse. Az udvar bokros részén, a kerítés alatt túrt magának egy titkos kijáratot, itt lógott meg minden nap. Borzalmasan élvezte ezt a tiltott gyümölcsöt. Nap, mint nap új területeket bitangolt be, de volt ahová minden nap ellátogatott. Egy fehér kerítéses gyönyörű ház volt az, csodálatos pázsittal, úszómedencével. De őt nem ez izgatta. Lehasalt a kerítés mellé és izgatottan figyelt. Nem kellett sokat várnia, mert megjelent ő: fehér kismalachölgy szürke foltokkal, myakörvvel a nyakában. Óvatosan lépkedett, finom orrával szaglászta a virágokat, majd ivott a neki odakészített elefánt mintás agyagtálból egy kevéskét. Soma szíve a torkában dobogott, le nem tudta venni a szemét a csodáról. Ekkor egy kétlábú koca jelent meg a félig nyitott teraszajtóban és kedvesen így szólt:

    - Mazsola drágám! Gyere be, mert még megfázol!

    A megszólított engedelmesen elindult a ház felé közben magában arra gondolt – vajon mikor szólít már meg az a jó kiállású fickó, azt hitte talán, hogy nem vettem észre -.

    Így teltek az elkövetkező napok: Soma leselkedett, Mazsola csak várt, hogy a lovag végre megszólítsa őt. Egyik nap aztán úgy döntött, hogy a kezébe veszi az irányítást. Elindult a kukkoló felé és mikor odaért, rápirított:

    - Szabad ilyet, egy védtelen malaclányt meglesni?

    Soma, amikor látta, hogy álmai hölgye közelít, esze szerint

    elinalt volna, de sonkái nem engedelmeskedtek. Hebegett valami érthetetlent, majd erőt vett magán és elvánszorgott megsemmisülése helyszínéről. Hazafelé kavarogtak fejében a gondolatok: hogy is képzeltem azt, hogy valaha is mi egy pár lehetünk. Enni sem volt kedve, lefeküdt a szénába és mikor a többiek nem látták, álomba sírta magát. Napokig ki sem mozdult a baromfiudvarból.

    Mazsola egy ideig várta, hogy újra felbukkan az a fiú, de nem jött. Haragudott magára, úgy érezte ő volt a hibás, hogy elijesztette őt. Aztán egy nap csoda történt, újra ott volt. Gyorsan kikéredzkedett és már rohant is hozzá. Lassan indult a beszélgetés, de aztán belelendültek. Mazsola elmondta magáról, hogy ő egy törpemalac, soha nem lesz sokkal nagyobb, gazdája egy nőstény aki gasztróblogger, amiről ugyan nem tudja, hogy mi, de lényeg az, hogy mindig itthon van. Ja és növényevő. Nagyon jónak tartja az ellátást, válogatott finom falatokat kap. Soma tátott szájjal hallgatta, majd amikor beállt a csendszünet, ő is nagy büszkén elmondott magáról mindent: ő egy közönséges házi sertés, valószínűleg nagyra fog nőni, hiszen az apukája is azt tette, gazdái minden féle méretű kétlábúak, moslékon nevelkednek az igen népes családjukban. Mazsola leforrázva hallgatta a lelkes Somát és pont időben meghallotta a hazahívó szót. Gyorsan elbúcsúzott és elindult a biztonságot nyújtóba. Még mielőtt becsukódott volna mögötte az ajtó, hallotta Soma kiabálását:

    - Ugye holnap is láthatlak?

    Soha többé nem ment ki, akkor, amikor Soma ott volt a szokott helyen, és látta, hogy értetlenül pislogott a ház irányába. Mazsola a függöny mögül leselkedett és várta, hogy elmenjen. Sokszor eszébe jutott az a közönséges disznókból álló konda, amely egyszer elmenve a házuk mellett obszcén bekiabálással illette őt. Mit kezdjen egy ezekhez hasonló, nagy benga, debellával, amikor Ő egy nemesített fajtájú, finom lelkületű hölgy.

    Soma egy ideig még reménykedett, de aztán elmaradozott, végül, nem jött többé.

    A gazda, mint minden nap szemrevételezte a jószágállományát. Amikor bement a nyárikonyhába, így szólt a feleségéhez:

    - Te, Sári, olyan göthösnek látom a legkisebb malacot, úgy gondoltam meg kéne sütni a nevenapodra, nehogy fölforduljon itt néköm, azt semmi hasznunk ne legyen belőle…


    Befejezés a boldog véget kedvelőknek:



    Miután mindketten elmondtak őszintén mindent önmagukról, egyre jobban érezték magukat a másik társaságában. Hosszú beszélgetéseik egyre jobban tudatosította bennük, hogy együtt szeretnék leélni az életüket. Félredobtak minden méretbeli és rangbeli különbséget, elhatározták, hogy összeköltöznek. Mivel úgy gondolták, hogy egyikük családja sem fogadná be őket, máshol próbálnak szerencsét. Soma gyakorlott földtúróként az éj leple alatt alagutat ásott, míg Mazsola összeszedte a legfontosabb tárgyait: az etetőtálját, a farokgöndörítőt, és a szalaggyűjteményét, majd megszöktek. Máshonban kezdtek új életet, ott ahol még megbecsülték az okos disznókat és tisztelték az igaz szerelmet.
  14. [​IMG] Szomszédjaimról szól a történet. Ikerként születtek. Először a lány jött a világra, majd őt követte 2 perc elteltével a fiú. Én még két ilyen összeférhetetlen embert nem láttam a világon. Szerintem már az anyaméhben utálták egymást, és ez az antagonisztikus ellentét végigkísérte egész életüket. Egykorúak voltunk, gyakran ütöttük el az időt nálunk, de soha nem hármasban. Ha a lánnyal játszottam, akkor a fiú maradt távol, és ugyanígy fordítva is. Sokszor hallatszott át a véget nem érő veszekedéseik hang kavalkádja. Mindenről tudtam, mert én voltam mindkettőjük lelki szemétkosara. Szívesem meghallgattam őket, sokszor próbáltam kibékíteni a feleket, sikertelenül. Szegény szülők őrlődtek a két gyerek között, boldog, szerető családra vágytak, de ezt kapták helyette. Szerintem az édesapjuk ebbe a kilátástalanságba halt bele aránylag fiatalon. Amikor elérkezett életükbe a „boldog” fiatal kor, gyakran eljártak otthonról, külön-külön utakon, szerintem csak azért, hogy ne kelljen egymást elviselniük. Tudtam a tétova lépéseikről, ahogy próbálnak helytállni a számukra ismeretlen világ útvesztői között. Én adtam nekik tanácsokat, aki hasonló korú lévén ugyan azzal a gondokkal találtam magam szembe, mint ők.

    Azért valahogy felnőttünk. A lány hagyta el elsőként a szülői házat, hozzáment ahhoz a férfihez, akit ugyan nem szeretett, de legalább kiszakította ebből a környezetből. Nem sokkal később a fiú is önállósította magát. Hallottam róla, hogy ügyeskedéseivel könnyű pénzhez jutott és nagyon fut a szekere.

    Telt az idő, csend honolt a szomszéd házban. Ritkán láttam az anyát, aki szinte csak a közeli bolt és a lakás közti utat tette meg, nagyritkán. Időnként szóba elegyedtünk, de sok mindent nem tudott a gyerekeiről, ha róluk kérdezősködtem. Aztán egyszer feltűnt, hogy nem látom őt, ezért rosszat sejtve átmentem hozzá. Igen legyengült, rossz állapotban találtam, ezért mentőt hívtam és megígértem, hogy gondját viselem a háznak és a kutyának. Próbáltam megkeresni a gyerekeket, hogy tájékoztatást adjak az édesanyjukról. Nagyon nehezen találtam a nyomukra, pedig sok ismerősöm van mindenfelé. Végül sok vargabetű után a lányt találtam meg, egy nyomorúságos albérletben, magányosan, összetörve. Azonnal úgy döntött, hogy hazaköltözik. Segítettem neki ebben, miközben elmesélte, hogy mi történt vele azóta amióta nem láttuk egymást: gyors házasság után, még gyorsabb válás, magány, elviselhetetlen munka, belefásultság mindenbe, örömtelenség.

    Ahogy visszatért, meglátszott mindenen a keze nyoma, talán újra volt célja az életének. Amikor megjött a korházból az anya nagyon boldog volt, hogy újra szólhat valakihez, láthatóan javult az állapota. De ez csak szervezetének utolsó fellobbantása volt, mert egyik reggelen nem kelt fel többé. A temetésre sikerült megtalálni a fiút is. Letörten állta végig a szertartást, majd szó nélkül újra eltűnt a szemek elöl.

    Megöregedtünk, ők is én is, amikor egy nap taxi állt meg a házuk előtt. A férfi kecmergett ki belőle, két bőrönddel a kezében. Nagyot fújtatva megállt a kapu előtt, majd lenyomta a kilincset. Épp az udvaron tevékenykedtem, kíváncsian vártam a fejleményeket, de nem történt semmi különös. Az új jövevény néhány nap után átjött egy kis poharazgatásra. Ő is elmesélte eddigi életét: állandó „ügyeskedések”, sok pénz, de boldogtalanság, rossz barátok, elapadó vagyon, csőd, dupla nulla, hazatérés. Félt, hogy kiújulnak a veszekedések, de csak annyi történt, hogy elosztották a házat és mindenki éli a saját életét. A lövészárok azért megmaradt köztük, csak nem szavakban fejeződött ki a harc, hanem abból, hogy nem szóltak egymáshoz, de ment az apró szurka-piszka.

    Nem értettem, hogy miért nem tudnak dűlőre jutni egymással. A szakadék csak egyre mélyült és újra én lettem az ütközőpont, akinek el lehet mondani a vélt vagy valós sérelmeket. Kezdetben csak apróságok harca folyt: kicsenni a másik hűtőjéből a kaját, elhasználni a másik samponját, nem lehajtani a WC-ülőkét. Aztán a háború eldurvult, aminek a környezet is elszenvedője lett. A nő sokáig fennmaradt és tévézett. A férfi korán fekvő volt, és nem tudott elaludni emiatt. Ő viszont korán kelt és a rádiózást részesítette előnyben, ami a nő reggeli szunyókálását zavarta. Amikor rájöttek a másik gyöngéjére, egyre nagyobb hangerőt csiholtak ki zajkeltőjükből bosszantva egymást és a környéken élőket. Amikor szóvá tettem a környék felháborodását a férfi azt válaszolta, hogy ő már megoldotta a problémát, vett egy füldugót, tőle már úgy bömböltetheti az öreglány a tévéjét, ahogy akarja.

    Egyik éjjel vad kutyacsaholásra ébredtem. Kirohantam, hogy megnézzem mi történt. A szomszéd kutya rohangált fel és alá, a háztető alól füst szivárgott ki. Azonnal visszaszaladtam és hívtam a tűzoltókat, majd átvetettem magam a kerítésen, hogy segítsek. A nőt láttam meg előszór, ahogy előbotorkált a már lángokkal égő ajtó mögül. Egy pillanatig megállt, körülnézett, majd határozott léptekkel visszament a házba. Néhány pillanattal később mindketten megjelentek. A ház felé fordultak, amelyet már visszavonhatatlanul magukévá tettek a lángnyelvek. Ádám és Éva a sokk hatása alatt álltak földbegyökerezett lábbal, lassan megfogták egymás kezét és arcukon elindult egy-egy könnycsepp. A férfi fülében még most is ott volt a füldugó. Amikor kivette, meghallotta a közelgő, szirénázó tűzoltó autót…
    phoenyx, Igipapa és skolikagnes kedveli ezt.
  15. [​IMG] …volt egyszer egy királyság, valahol a világ leghátsóbb sufnijában. Itt élt, hatalmas kastélyában az öreg király, három gyönyörűséges leányával. Sajnos a feleségét a harmadik lánya születésekor elvesztette, soha nem vágyott új asszonyra. Bár mindene megvolt, mégis naphosszat szomorkodott. A lányok nagyon sajnálták az apjukat, ezért összedugták a fejüket, mivel lephetnék meg őt a közelgő születésnapja alkalmából. Mivel ismerték a dalszöveget, amely szerint: „szeretet nélkül minden ház üres”, elhatározták hát, hogy ez lesz a meglepetés. Úgy gondolták, hogy szerencsét próbálnak és megszerzik valahonnan azt a nagybetűs SZERETET-et. A legnagyobb királylány rögtön leszögezte, hogy Ő sajnos nem mehet, mert neki van a világon a legnagyobb smink gyűjteménye és az állandó látogatóhullámot csak Ő képes eligazgatni. A középső sem vállalta, hiszen Ő volt atyja jobb keze: intézte más országokkal folyó levelezéseket, kisebb háborúkban vezette a sereget, valamint intézte a kincstár kettős könyvelését. A legkisebb királylány feladata csak annyi volt, hogy néha álruhában lement a nép közé, kiszimatolni, hogy milyen a hangulat. Mivel ezt a feladatot látták legnélkülözhetőbbnek, valamint ismerték a mese szabályait, miszerint mindig a legkisebbnek sikerül végrehajtani a kijelölt feladatokat, a harmadszülöttet indították útnak. Hét nap, hét éjszaka barangolt már, amikor kikötött egy rozoga erdei viskónál. Bekopogott. Egy ijesztő kinézetű vénség nyitott ajtót. A királylány szállást kért és elmondta, hogy mi járatban van. A randa banya végighallhatta majd így szólt:

    - Te biztos sok mesét olvashattál, ha tudtad hová kell jönnöd!?

    Na, jól van pihenj le, reggel megkapod az első feladatod.

    A királylány, ahogy illik megszámolta a szoba sarkait, majd mély álomba szenderült. Másnap kakaskukorékolásra ébredt és nyomban meg is kapta az első próbatételt. Egy oviba kellett mennie és ott segíteni a kis emberek mindennapjaiban. Gyorsan kitelt az ideje, így hát jöhetett a második feladata. Most egy állatmenhelyre került. Itt is jól teljesített, így hát várt rá a harmadik, egyben az utolsó feladat: szellemileg visszamaradt embereket kellet gondoznia. Becsületesen végigcsinált mindent, így hát visszament az erdőbe bezsebelni a megérdemelt jutalmát. Amikor odaért, meglepetten vette tudomásul, hogy a lepusztult viskó helyett egy kacsalábon forgó palotát talált. Mielőtt kopoghatott volna kinyílt az ajtó és egy szép hölgy fogadta.

    - Én vagyok, aki a feladatokat adta neked. Ha engem másnak látsz, kigyulladt benned a szeretet fénye. A feladataid során olyan lényekkel találkoztál, akiknek a lelke tiszta és megtaníthattak a szeretetre: a még meg nem rontott gyermekek, az állatok, és a sérült emberek, akik nagyon tudnak szeretni.

    A kis királylány még éppen hazaért a szülinapi torta elkészültére, amelynek gyertyáit most Ő gyújthatta meg. Azóta a palotában nem didereg senki, mert beköltözött a szeretet soha ki nem múló fénye…


    /Rövidített változat/:



    A világ eldugott zugában élt egy öreg, megözvegyült király és három leánya. A gyermekek, apjuk születésnapjára azt találták ki, hogy a palotába elhozzák a szeretetet. A legkisebb királylány indult neki az útnak, mert ismerték a mese szabályát, hogy a kicsi az eredményes. Mivel Ő volt a legolvasottabb, tudta hol találja meg azt, aki a próbatéteteket kiadja számára. Első feladatként azt kapta, hogy egy óvodában dadusként segédkezzen a töpörtyűk gondozásában. Miután ezt sikeresen teljesítette, jöhetett a második feladat: állatmenhelyen kellett helytállnia. Harmadikként szellemileg visszamaradt embereket gondozott. Amikor túl volt mindenen más embernek érezte magát, hiszen olyanokkal találkozott, akiktől megtanulhatta a szeretetet: a tiszta szívű gyerekektől, a feltétel nélkül szeretetet adó állatoktól, és a sérült emberektől, akiknek egyetlen kincse a szeretet. Így hát elvitte a rideg palotába a szeretet fáklyáját.


    /Internetbarát váktozat/:



    Volt egyszer egy öreg király és a három lánya, akik azt találtál ki az apjuk szülinapjára. hogy megtöltik a palotát szeretettel. Ezért a legkisebb elvállalta, és teljesítette a három próbát, amely abból állt, hogy három helyen kellett helytállnia: egy óvodában, egy menhelyen és szellemileg visszamaradottak között. Mivel minden alkalommal a szeretet áramlott felé, önmaga is sugárzóvá vált, amit otthon szétszórt és ezáltal mindenkit átjárt a szeretet.
    Igipapa, Beka Holt és phoenyx kedveli ezt.