Szín
Háttérszín
Háttérkép
Szegély színe
Font Type
Font Size
  1. [​IMG] …volt egyszer egy királyság, valahol a világ leghátsóbb sufnijában. Itt élt, hatalmas kastélyában az öreg király, három gyönyörűséges leányával. Sajnos a feleségét a harmadik lánya születésekor elvesztette, soha nem vágyott új asszonyra. Bár mindene megvolt, mégis naphosszat szomorkodott. A lányok nagyon sajnálták az apjukat, ezért összedugták a fejüket, mivel lephetnék meg őt a közelgő születésnapja alkalmából. Mivel ismerték a dalszöveget, amely szerint: „szeretet nélkül minden ház üres”, elhatározták hát, hogy ez lesz a meglepetés. Úgy gondolták, hogy szerencsét próbálnak és megszerzik valahonnan azt a nagybetűs SZERETET-et. A legnagyobb királylány rögtön leszögezte, hogy Ő sajnos nem mehet, mert neki van a világon a legnagyobb smink gyűjteménye és az állandó látogatóhullámot csak Ő képes eligazgatni. A középső sem vállalta, hiszen Ő volt atyja jobb keze: intézte más országokkal folyó levelezéseket, kisebb háborúkban vezette a sereget, valamint intézte a kincstár kettős könyvelését. A legkisebb királylány feladata csak annyi volt, hogy néha álruhában lement a nép közé, kiszimatolni, hogy milyen a hangulat. Mivel ezt a feladatot látták legnélkülözhetőbbnek, valamint ismerték a mese szabályait, miszerint mindig a legkisebbnek sikerül végrehajtani a kijelölt feladatokat, a harmadszülöttet indították útnak. Hét nap, hét éjszaka barangolt már, amikor kikötött egy rozoga erdei viskónál. Bekopogott. Egy ijesztő kinézetű vénség nyitott ajtót. A királylány szállást kért és elmondta, hogy mi járatban van. A randa banya végighallhatta majd így szólt:

    - Te biztos sok mesét olvashattál, ha tudtad hová kell jönnöd!?

    Na, jól van pihenj le, reggel megkapod az első feladatod.

    A királylány, ahogy illik megszámolta a szoba sarkait, majd mély álomba szenderült. Másnap kakaskukorékolásra ébredt és nyomban meg is kapta az első próbatételt. Egy oviba kellett mennie és ott segíteni a kis emberek mindennapjaiban. Gyorsan kitelt az ideje, így hát jöhetett a második feladata. Most egy állatmenhelyre került. Itt is jól teljesített, így hát várt rá a harmadik, egyben az utolsó feladat: szellemileg visszamaradt embereket kellet gondoznia. Becsületesen végigcsinált mindent, így hát visszament az erdőbe bezsebelni a megérdemelt jutalmát. Amikor odaért, meglepetten vette tudomásul, hogy a lepusztult viskó helyett egy kacsalábon forgó palotát talált. Mielőtt kopoghatott volna kinyílt az ajtó és egy szép hölgy fogadta.

    - Én vagyok, aki a feladatokat adta neked. Ha engem másnak látsz, kigyulladt benned a szeretet fénye. A feladataid során olyan lényekkel találkoztál, akiknek a lelke tiszta és megtaníthattak a szeretetre: a még meg nem rontott gyermekek, az állatok, és a sérült emberek, akik nagyon tudnak szeretni.

    A kis királylány még éppen hazaért a szülinapi torta elkészültére, amelynek gyertyáit most Ő gyújthatta meg. Azóta a palotában nem didereg senki, mert beköltözött a szeretet soha ki nem múló fénye…


    /Rövidített változat/:



    A világ eldugott zugában élt egy öreg, megözvegyült király és három leánya. A gyermekek, apjuk születésnapjára azt találták ki, hogy a palotába elhozzák a szeretetet. A legkisebb királylány indult neki az útnak, mert ismerték a mese szabályát, hogy a kicsi az eredményes. Mivel Ő volt a legolvasottabb, tudta hol találja meg azt, aki a próbatéteteket kiadja számára. Első feladatként azt kapta, hogy egy óvodában dadusként segédkezzen a töpörtyűk gondozásában. Miután ezt sikeresen teljesítette, jöhetett a második feladat: állatmenhelyen kellett helytállnia. Harmadikként szellemileg visszamaradt embereket gondozott. Amikor túl volt mindenen más embernek érezte magát, hiszen olyanokkal találkozott, akiktől megtanulhatta a szeretetet: a tiszta szívű gyerekektől, a feltétel nélkül szeretetet adó állatoktól, és a sérült emberektől, akiknek egyetlen kincse a szeretet. Így hát elvitte a rideg palotába a szeretet fáklyáját.


    /Internetbarát váktozat/:



    Volt egyszer egy öreg király és a három lánya, akik azt találtál ki az apjuk szülinapjára. hogy megtöltik a palotát szeretettel. Ezért a legkisebb elvállalta, és teljesítette a három próbát, amely abból állt, hogy három helyen kellett helytállnia: egy óvodában, egy menhelyen és szellemileg visszamaradottak között. Mivel minden alkalommal a szeretet áramlott felé, önmaga is sugárzóvá vált, amit otthon szétszórt és ezáltal mindenkit átjárt a szeretet.
    Igipapa, Beka Holt és phoenyx kedveli ezt.
  2. [​IMG] A lány, amikor lekapcsolta az éjjeli szekrény lámpáját, hogy átadja magát az álmoknak, az utcai lámpa fényénél észrevette. hogy nagy pelyhekben hull a hó. Mezítláb odaosont az ablakhoz, félrehúzta a függönyt és kibámult a semmibe. Lenyűgözte a látvány, ahogy az apró fehér gömbök kavarogtak a szélben. Elszédült a kavalkádtól, lehunyta a szemét, majd elfordult és az ágy melegében keresett menedéket.

    Bezzeg karácsonykor nem tudott esni. – dohogta magában. Mert ez az ünnep igazán akkor szép, ha esik a pelyhes, mert aki ilyenkor jól hallgatózik, meghallja az angyalok szárnyának halk suhogását – jutott eszébe édesanyja ünnepi meséje.

    - Hol vannak már azok a régi szeretetteljes ünnepek?

    Sokadik advent volt ez már, amelyiket egyedül töltött. Mielőtt végleg elszenderedet volna felidézte magában azt a napot, amikor egy ajtó becsapásával maga mögött hagyta a szülői házat, a gyerekkorát és a múltját. Önfejűsége, büszkesége nem engedte, hogy bátortalan lépésekkel, de visszatérjen, pedig lelke mélyén hiányzott a család biztonsága, a szeretet, amit csak ott érzett igazán.

    Reggel a szokásos időben ébredt, de aztán eszébe jutott, hogy hétvége van, nem kell menni a taposómalomba, így hát lustizott még egy keveset. De csak forgolódott és egy idő után kidobta az ágy. Kinézett az ablakon. Egész éjjel eshetett, mert jó vastag, puha fehér takaró alatt hétvégezett a kinti világ. Összekapta magát és kinent havat lapátolni. Sir Mók kutya a maga módján segített, visszahányta az útra a havat. Jól esett a mozgás, hamar kimelegedett. Orrát megcsípte a hideg, kipirosodott. Valami hirtelen ötlettől vezérelve, előjött belőle a gyermekkor, elkezdett hóembert építeni. Önfeledten rakosgatta egymásra a hókupacokat. Felnőttes, egyedi művet akart létrehozni, nem olyan gyerekes répaorrú, vödörkalapos, szénszeműt. Művészi hajlama elszabadította a fantáziáját. Amikor elkészült, körbejárta, tetszett amit látott. Még egy kis időt együtt töltött művével, majd beszaladt a házba és feltett egy kis bort forralni, hogy átmelegedjen. A forró italt kortyolva nézegette a konyhaablakon keresztül az udvar új lakóját.

    Amikor elkészültem és egyedül maradtam óvatosan végignézett magamon. Egyre jobban tetszett, amit láttam: izmos férfitest, meleg felöltő, hidegtűrő bojtos sapka, többször körbetekert, meleg hosszú sál, és napszemüveg. Amennyire visszagondoltam eddigi életeimre, ilyen nagyszerű testben még nem volt részem. Büszkén kihúztam magam és dacoltam a metsző széllel. Az új gazdám nagyon rendes volt velem. Naponta többször meglátogatott, beszélt hozzám, megigazította megtépázott sálamat, visszatette a fejemről hóba pottyant sapkámat. Amikor a kutyák és hóemberek rettegett éjszakája volt, tele éktelen durrogásokkal és váratlanul felröppenő visító fénycsóvákkal, kijött, hogy megnyugtasson, még valami folyadékkal is meglocsolt és nagyon vidáman rám mosolygott, csak rám. Azt hiszem ekkor lettem bele szerelmes.

    Egy idő után egyhangúvá váltak a napok: a világosság megjövetele után elment, kedvesen visszaintett felém és csak besötétedés után tért haza, beszélt hozzám egy kicsit, talán arról, hogy mi történt a számomra oly távoli világban. Aztán elnyelte az a félelmetes nagy árnyékot vető valami, nekem pedig maradt a járőröző négylábú, aki állandóan oldalba akart pisilni és lassan kifogytam az ötletekből, hogyan beszéljem le erről a szándékáról. Egyik éjszaka megeredtek az ég csatornái. Egyre több anyag rakódott rám, lassan elvesztettem a látásomat, mert behavazódtam. Szeretem ezt az állapotot, mert ilyenkor álmodom. Előjönnek az emlékek régebbi életeimből: harsány gyerekekről, akik közösen építettek, egy öreg férfiről, aki azért, hogy ne legyek magányos egész családot gyúrt nekem, rosszcsont kölykökről, akik szándékosan szétroncsoltak az éles vasszánkóikkal. És most előlopakodik egy csodálatos kép: mostani gazdámmal kéz a kézben a nagy hóban próbálunk előbbre jutni, körülöttünk a négylábú virgonckodik. Mindenki önfeledten élvezi a pillanatot, bárcsak soha nem érne véget. De hirtelen fény vetődik az álomvilágba, a pillanat elillan.

    A lány, ahogy kitekintett reggel, észre vette, hogy a hólovag bizony jókora súlyfelesleget szedett magára az éj folyamán, ezért egy seprű segítségével próbálta visszaállítani a régi állapotot. Ám egy meggondolatlan, óvatlan mozdulat végzetessé vált. A test a frissen feltakarított járdára zuhant, és szanaszét görgött. Sir Mók, aki eddig a háttérből figyelte az eseményeket, előre rohant és vad dühvel megadta a kegyelemdöfést. A lány döbbenten állt a romok fölött. Első gondolata az volt, hogy helyreállít mindent, újraépíti őt. De aztán belátta, hogy már nem lenne ugyanaz. Elment a hólapátért…
    Igipapa és Beka Holt kedveli ezt.
  3. [​IMG] Van úgy, hogy a nagy körforgásban csak egyetlen pillanat marad meg az örökkévalóságnak.

    A kis vízcsepp együtt élt testvéreivel a vízsokaság örvénylő kavalkádjában. Egy derűs szép napon a felszínre került, és boldogan lubickolt a szikrázó napsütésben. A Napnak ma különös ereje volt. Egyszer csak érezte, hogy elválik társaitól és elemelkedik a vízrengetegtől. Egyre könnyebbnek érezte magát, felszabadultan szállt a magasságba. Körülötte társai vidáman élvezték az eddig soha nem érzett lebegést. Akik már átélték ezt az élményt próbálták eloszlatni a szorongást azokban, akiknek első alkalommal sikerült bekerülni a kiválasztottak közé. Elmesélték, hogy majd mi vár rájuk. És úgy is lett: egyre lassabban haladtak felfelé, majd amikor végre megpihenhettek, összeállnak egy laza tömeggé, és egy váratlan pillanatban zuhanni kezdtek oda. ahonnan elindultak. A kis vízcsepp beleszédült az egyre fokozódó rohanásba. Ahogy közeledett, már érezte, hogy valami különleges helyre érkezik. Egy tarka rétet látott maga alatt, milliónyi sokszínű virággal. Mielőtt leért volna, a szél lelassította és néhány társával egy pókhálóban landolt. Megkapaszkodott az erős szálakban. A vihar lassan elvonult és újra előbukkant a Nap. Törékeny testén átsütött a sugár, szivárványt festve a környező világra. Csodálatos pillanat volt, amelyet csak egyszer élt meg életében.

    A pók egy oldalszálon függeszkedett, amely egy levél takarásában volt. Itt próbálta átvészelni azt az időt, amíg az ég csatornái el nem apadnak. Morcos volt, mert a lehulló esőcseppek folyton rángatták a hálóját, és aggódott, hogy kárt tesznek a mesterművében. A hosszú évek során tökélyre fejlesztette hálóépítő tudományát és erre a mostanira nagyon büszke volt, mert igazán nagyszerűre sikeredett. Amikor az eső elcsendesedett, óvatosan kilesett a rejtekhelyéről, örömmel konstatálta, hogy minden rendben. Azért még várt egy kicsit, mert nem szerette, ha vizes lesz a kövér vízcseppektől. Hogy elüsse az időt, lábait tornáztatta. Ekkor furcsa fény vetődött a rejteklevelére. Óvatosan kikukucskált és elámult a látottaktól: gyönyörű szivárványszínben pompázott minden egy a hálójában kapaszkodó vízcseppnek köszönhetően. Tátott szájjal figyelte az eseményt, amely csak egy pillanatig tartott.

    A család kirándulást tervezett erre a napra. Minden jól kezdődött, gyönyörű időben indultak, de hirtelen beborult és cseperegni kezdett. Egy öreg tölgy árnyékában leltek menedéket. Apa, aki örök optimista volt, azzal biztatta anyát és a nyolcévest, hogy ez csak átfutó zivatar. Nem így lett. Már órák óta esett, amikor kezdték feladni a reményt, hogy ebből a barangolásból nem lesz semmi. De teljesen váratlanul előbújt a Napocska. Apa megkönnyebbült, hogy megúszta az időjós mivolta miatti szekálást és kiadta a parancsot: Előre! A kis csapat nekiindult, és nyakába vette a vidéket. Egyre felszabadultabban viháncoltak a természet lágy ölén. Persze apa volt megint a főkolompos, mert ő volt az, aki mindenből tudott vidámságot varázsolni. Amikor egy virágos réthez értek a családfő berontott az ezerszínű virágrengetegbe, elfeledve, hogy a nemrég elállt eső miatt még minden csuromvizes. Pillanatok alatt csatakos lett, de nem bánta, csalogatta a többieket is, hogy kövessék. Anya már sokkal óvatosabban lépkedett, de aztán egyre jobban feloldódott, elkezdett mezei virágcsokrot gyűjtögetni. A család legkisebb tagja nem tudta eldönteni, kihez csatlakozzon. Ekkor felfedezett valamit. Levette a hátizsákját, a fűre tette és ráült. Előtte egy pókhálón ezernyi kis vízcsepp csillogott szivárványszínűre festve mindent. A varázslat csak egy pillanatig tartott, de sosem felejtette el…
    TmintTibi, Beka Holt és phoenyx kedveli ezt.
  4. [​IMG] Mindig is nagyon szerette az erdőt, ahol felcseperedett. Tisztelt minden bölcs, öreg fát, gyakran kérte ki tanácsaikat. Kis korában önfeledten játszott a vele együtt felnövő állatokkal. Szinte mindenki szerette, csak a lázadó rókafiú az Elemér tört mindig borsot az orra alá. Nem tudott rá haragudni emiatt, hiszen ő is ennek az erdőnek a szülötte volt. Legjobb barátai, Nyúl Stefi és Medve Balambér minden nap eljöttek hozzá és együtt töltötték el a szabadidejüket. Velük nem lehetett unatkozni, mert mindig kitaláltak valami jó mókát. Később az iskolában is elnyűhetetlen jópajtások voltak, Stefi a tornagyakorlatokban, Balambér pedig a matekban segítették őt, míg ő a történelem tudásával viszonozta mindezt. Amikor kikoptak az iskolapadból a nagy barátság lanyhulni kezdett, Steffi tovább tanult és elnyelte a város, Balambér pedig felfedező medve lett és járta a világot.

    Ő maradt, szeretett itt élni azon a kis lankán, ahol született. A szomszédjába költözött egy bagolycsalád, akikkel szorosabb kapcsolat alakult ki. Nekik köszönheti, hogy egy erdei gyűlésen beválasztották a képviselőtestületbe. Nagyon lelkesen hajtotta végre a rábízott feladatokat. Az erdő neki köszönhette, hogy elkerülte őket az autópálya építés, mert egy mindenre kiterjedő levelet írt a hatóságoknak. Aztán ott volt az erdei múzeum ügye is, amely az ő közreműködése nélkül nem jöhetett volna létre. Na meg az erdei tornapálya, amely egyre népszerűbbé tette otthonukat.

    Persze amikor minden nagyon szép és jó, akkor jön a baj. Az egyik közgyűlésen javasolta, hogy a vadállatok és a prédák antagonisztikus ellentétét oldják fel és csináljanak nekik közös, békítő programokat. Nagy nehezen megszavazták, de sokaknak voltak fenntartásaik. Nekik lett igazuk. Egy ideig rendbe mentek a dolgok, amikor az egyik alkalommal, Nyúl Béla többet ivott a kelleténél és egy 8milissel kilyukasztotta a hozzá legközelebb álló farkas bundáját. A vadak vendettát fogadtak és elkezdődött a háború. Többen elestek mindkét oldalon, mikorra a hatóságnak sikerült normalizálni a helyzetet. A közgyűlés, mint ötletgazdát, őt okolta a kialakult állapotok miatt. Ezért majdnem kirúgták az erdei tanácsból, csak a bagoly tekintélye, - aki mellé állt -, mentette meg ettől a kínos incidenstől. Minden esetre óvatosabb lett, mint eddig, nehezen tudta volna elviselni, ha tovább nem vehetne részt a szeretett erdő vérkeringésében.

    A mai napig nem lehet tudni, hogy az emiatt szerzett ellenségeinek köszönhető-e, hogy egy napon kora reggel látogatója érkezett és egy nagy piros keresztet rajzolt a törzsére. Ijedten kérte a bagolyszomszéd segítségét, aki csak nézte és hümmögött magában leplezve a tanácstalanságát. Aztán egy szép téli napon fény derült a titokra. Nagy teherautó állt meg a lábánál, vidám, harsány emberek ugrottak elő a fémdobozból. És ekkor meghallotta minden fa rémálmát, a láncfűrészt. Alig, hogy húsába harapott a rettegett, érezte, hogy elveszti az egyensúlyát és már zuhan is a semmibe. Fürge kezek felrakták a fémmonstrum tetejére ás lekötözték, hogy nehogy elszökjön. Ahogy utoljára szeretett otthonára visszanézett, a bagolycsalád döbbent arcát látta, akiket felébresztett a szokatlan zaj. Tehetetlenül zötykölődött, eszébe jutottak életének szép pillanatai, amikor hirtelen megálltak. Körülnézett. A közeli város főterén voltak, legalább is Nyúl Stefi elmeséléséből annak gondolta. Emelővel talpra állították szép szálfaegyenesre, kapott egy papucsot. Elengedték a köteleket, büszkén kihúzta magát. Amikor körbekémlelt, mindenütt fény és csillogás vette körül. Lent aprónépség visítozott és ugrándozott:

    - Milyen gyönyörű az idei karácsonyfánk!

    Közben díszeket, csomagocskákat, és égőfűzért aggattak rá, egyre szebb lett. Aztán egyik este sok ember gyűlt köré: énekeltek, zsíros, hatalomtól átitatott, alkoholtól felpüffedt arcú emberek szónokoltak, majd felgyújtották a kis lámpácskáit. Fényes szemű felnőttek, tátott szájú gyerekek állták körül és egy pillanatra a csendes áhitat ült rá a térre…
    Skorpioooo és Beka Holt kedveli ezt.
  5. [​IMG] Élt a rengeteg mélyén egy magányos mackó, aki már sok telet megért. Megvolt mindene, amit egy magafajta csak kívánhatott: jó meleg barlang, egy közeli málnás, örökös szerződés egy méhcsaláddal mézügyileg. Feleséget nem nagyon szeretett volna, mert nem szívesen osztozott volna a földi javakban, és egyébként is senki sem viselte volna el a házsártos természetét. Egy ideig nem zavarta, hogy nem szólhatott senkihez, de mikor többször is rajtakapta magát, hogy csak önmagával társalog, elhatározta, hogy szerez magának egy jóbarátot akivel megdumálhatja az erdő dolgait. Korán reggel indult barátszerzőbe és úgy tervezte, hogy estére már meg is oldja ezt a problémát, hiszen ki ne akarna egy ilyen szeretetreméltó társat, mint ő. A dolog elég rosszul indult, ugyanis figyelmetlensége miatt rálépett egy sünre és akkorát ugrott, mint egy álmából felriasztott kenguru. A sün dühösen ráfújt ás az őt ért stresszből felocsúdva tovagördült. A medve egy ideig nyaldosta a talpát, majd új erőre kapva továbbcammogott. A barátkozásra való törekvés nem haladt valami jól, ugyanis amikor megjelent a félelmetes árnyéka, mindenki hanyatt-homlok menekült. Az első nap így hát eredménytelenül zárult. Este, ahogy üldögélt a barlangja előtti kispadon, nagyon neki volt keseredve. Nem értette, hogy ilyen szeretetre méltó lény, mint ő miért nem talál magának dumapartnert. Elhatározta, hogy taktikát változtat és kevésbé lesz feltűnő. Másnap úgy is tett. Egy méretes bokornak álcázva magát nekiindult. Édes szóval próbálta odacsalni az állatokat az álcához, de nagyrészüknek sikerült átlátni a szitán, elkerülni a havercsapdát. Egyedül a naiv nyúl került a közelébe, de mikor látta, hogy miről van szó, alkalmas pillanatban elinalt. A macinak így is sikerült egy pillanatra megérintenie és este jólesően gondolt erre a puha, bársonyos simire. Egész éjjel forgolódott, a folytatáson gondolkozva. Végül reggelre megszületett a döntés: meglátogatja a kétes hírű erdei kocsmát a „Hörpintőt”, hátha ott szerencsével jár. Amint megjelent az ominózus helyen, abban a pillanatban kiürült a becsületsüllyesztő. Csak a gödény maradt, de ő is csak azért, mert bár még csak reggel volt, már popsirészegre itta magát. Őt azért még se, – gondolta magában - megivott egy laza fröccsöt és hazacammogott. Napokig ki sem dugta az orrát lakhelyéről, magába roskadt. Harmadnap nála járt szarkapostás. Máskor mindig csak messziről ledobta a levelet és már ment is tovább. De most valahogy gyanús volt a csend a maciház körül. Ezért bátorságot vett magán és bekopogtatott az ajtón. A medve odabenn meglepődött, mert utoljára ilyen esemény öt téllel ezelőtt történt, amikor rossz helyen parkolt a mézszállítójával és emiatt felkereste az erdőőrségtől bírságokat kézbesítő lajhár. Széles mosollyal nyitott ajtót és gyorsan betuszkolta a meglepett szárnyast. Leültette, kávét főzött neki és közben be nem állt a szája, végre valakivel megoszthatta a gondjait. A szarka először szorongva hallgatta, majd egyre jobban feloldódott. A végén megjegyezte magában – egész jó arc ez a medve -. Beugrott, hogy mivel segíthetne a rászorulón: fel kellene adni egy apróhirdetést a helyi újságban barátkeresés céljából. A medve azonnal kapott az alkalmon és kitöltött egy hirdetési blankettát, majd rábízta a postásra. Napokig izgalommal rohant a bagoly újságosbódéjához, hogy mikor jelenik meg már végre, de hiába, az erdei malmok is lassan őrölnek. Aztán megjött a várva-várt nap és ezután állandóan a telefon közelében botorkált, hogy el ne mulasszon egyetlen hívást sem. De nem akart megcsörrenni a hőnáhított. Már feladta a reményt, amikor avargyűjtés közben meghallotta a csörrenést. Lélekszakadva rohant, de még sem ért oda. Éjjel bóbiskolva ült a masina mellett, amikor újra megszólalt, gyorsan felkapta. A vonal másik végén egy ideig csend volt, majd megszólalt egy vékonyka hang:

    - Holnap találkozzunk az erdei tornapálya hatodik állomásán, fél tízkor.

    A medve agya egyfolytában azon járt, hogy ki a motosz lehetett az, de nem jutott eredményre. Másnap a jelzett idő előtt fél órával már idegesen ott toporgott a megbeszélt helyen. Pontban fél tízkor megzörrent az avar és egy süni gurult elő a közeli bokorból. A medve arcára ráfagyott a mosoly, másra számított, valami puhán selymesre, akit meg lehet dögönyözni. De jól nevelt mackó révén nem mutatta ki igazén a csalódottságát. Leültek egymás mellé a tornapálya pihenőjében és beszédbe elegyedtek. Kiderült, hogy a süni legalább annyira magányos, mint mackópajtásunk. Ő, a szúróssága miatt népszerűtlen. Ahogy telt az idő egyre közelebb kerültek a másikhoz, a végén már úgy érezték, mintha évek óta haverok lennének. Ez a beszélgetés lett egy hosszú barátság kezdete. Ma már együtt élnek a medve barlangjában és éppen téli álomra készülődnek. És hogyan oldódott meg a medve barátsimogató vágya? Egyik kukázása alkalmával talált egy kidobott konyhai fogókesztyűt…
  6. [​IMG] Ugye, mindig is érdekelt, hogy mit csinál a Mikulás, ha véget ér az az egy bizonyos nap, amikor kiosztja az ajándékokat. Most fellebben a fátyol és kiderül a titok. Először is már régen nem a rideg sarkvidék az otthona, már évtizedek óta beköltözött Európa szívébe, annak is a mediterrán részébe. Praktikussági okai voltak ennek, egyrészt gyorsabban elérhető innen minden, másrészt öreg csontjait kikezdte a csúz és ez az éghajlat jót tett neki. Na, de térjünk vissza ahhoz a bizonyos naphoz. Nagy nehezen most is teljesítette a kötelességét és mindenkinek eljuttatta időben az ajándékokat. A felgyorsuló világ megkövetelte tőle, hogy már ne a hagyományos rénszarvas fogattal száguldozzon, hanem váltson korszerű lökhajtásos járgányra. Természetes, hű társairól nem vált azért meg, békésen legelésznek a környéken és a mozgásszegény életmódtól szépen kigömbölyödtek. A Mikulás, amikor hazaért, ledobálta a cuccait levetette magát az ágyára és mély álomba szenderült. A felesége és a manók tudták, hogy ilyenkor nem szabad zavarni. Nem csak azért, mert halálosan kifárasztja ez a nap, hanem ilyenkor roppant morcos is. Harmadnapra ébredt, de még mindig viharfelhős volt a tekintete. A régi időkben az elvégzett jótékonyság jóleső mosolyt csalt az arcára, de a világ kifordulásával ez megváltozott. Már elfelejtett örülni. Az asszony közelítette meg óvatosan először, a manók elbújtak, mert tudták, hogy az öreg bár jóságos, de éktelen haragra is tud gerjedni ha olyan napja van.

    - Na, hogy ment. – tette fel a kérdést a neje.

    Csak morgás volt a válasz, úgy hogy nem is próbálkozott tovább, - majd ha akar, beszél róla - gondolta és ment a dolgára. Jó időbe telt, amíg a helyzet elviselhetővé vált és ekkor kiborult a Mikiből a sok keserűség:

    - Hová lett ez a világ? Hol van már az a nap, amikor minden elkezdődött. Amikor megsajnáltam azokat a szegény lányokat, hogy nem tudnak férjhez menni és bedobtam a pénzt, hogy segítsek rajtuk. Cserébe halhatatlanságot kaptam és a jogot, hogy én tehetem boldoggá a világ összes gyerekét. Hívhatnak sokféleképpen: Joulupukkinak, Papá Noelnek, Santa szannak vagy Babbo Natalenek, de én vagyok az egyetlen, a hiteles Mikulás. És mit látok? Beöltözött, félrészeg Mikulásimitátorokat, akik gyermekeket ültetnek az ölükbe és álságos ígéretekkel etetik őket, pedig nagyrészük semmit nem tud a gyermeki lélekről. Az utcán egymást érik a hamis próféták, akiket a pénzeszsákok küldtek, hogy az ő termékeiket sózza rá a gyanútlanokra. Minden második emberen mikulássapka, még olyan is van, amelyik villog, miért kell tönkretenni mindent, ettől nem lesz szerethetőbb az ünnep, csak üzletszerűbb. És így folyt tovább a panaszáradat. A mamók kellő távolságban hallgatóztak, többen helyeslően bólogattak, egyeseknek eszébe jutott, hogy hányszor el kellett menni mindenféle tanfolyamra, hogy lépést tudjanak tartani a modern játékiparral.

    A vihar néhány nap alatt elcsendesedett és minden visszatért a rendes kerékvágásba. A Mikulás miután kipihente a fáradalmakat, újra a régi volt. De nem lógatta ám a lábát a következő kiszállításig, hanem inkognitóban az emberek között járkált és figyelte őket. Este, amikor hazaért feljegyzést készített a napjáról, beszámolt mindenről a többieknek. Online kapcsolatban volt a karácsonyi angyalokkal é a húsvéti nyuszival, mint az elkövetkező ünnepek áldozataival. A Mikuláslakban heti rendszerességgel összeültek megvitatni a feladatokat. A koordinátor szerepe természetesen a nagyszakállúra hárult, de az utóbbi időben átruházta ezt a munkát a manók főnökére. Ez többeknek is szemet szúrt, nem tudták mire vélni. Az öreg a hátsó sarokban ücsörgött, és a gondolataival volt elfoglalva, olyan arckifejezéssel, mint aki nagyon keresi a választ valamilyen problémára. Aztán egy szép tavaszi napon, nem sokkal húsvét után Miki eltűnt néhány napra. Mikor újra felbukkant, olyan volt mintha megfiatalodott volna, pirospozsgás lett az arca, állandóan mosolygott, mindenkihez volt egy-két jó szava, a feleségével csipkelődött. Az esti gyűlésen aztán felállt és azt mondta:

    - Biztos sokaknak feltűnt, hogy néhány napra eltűntem. A főnöknél voltam és kértem tőle a nyugdíjazásomat. Az igazság az, hogy már foglalkoztak a kérdéssel, úgy hogy kapóra jött a dolog, állítólag már ki is szemelték az utódomat.

    Döbbent csend következett a bejelentésre. A Mikulás kivárta a megfelelő hatásszünetet, majd folytatta:

    - Nem kell beijedni pupákok, azért nem lesz senki munkanélküli! Mivel én vagyok az eredeti és igazi Mikulás részmunkaidőben megkaptuk a szegény gyermekek ajándékozásának teljes projektjét. Újra gyárthatjuk a hagyományos, egyszerű fajátékokat, a kevesebb feladat indokolja a rénszarvasszán visszaállítását, a csokimikulás gyár visszaáll a régi gyártási technológiára, újra indítjuk a levélolvasó részlegünket, megint zengeni fog a felszabadult ho-ho-hóó.

    A bejelentést kitörő üdvrivalgás követte, egymás vállát lapolgatták, örömökben összeölelkeztek, a manók táncra perdűltek. Késő estig tartott az ünneplés. A Mikulás kiszabadult a véget nem érő öleléshalmazból és kiült a ház elé elszívni egy jó kis pipadohányt. Még hallotta a rénszarvasok vezérét az istállóból:

    - Mindenki térjen nyugovóra, mert holnaptól indul a formába hozó edzés, jó éjszakát!

    Halk szalmazizegés volt rá a válasz…
    Beka Holt és phoenyx kedveli ezt.
  7. [​IMG] Szeretett itt lenni, fenn a padláson az ócska. de mégis magához ölelő karosszék védelmében. A régi emlékek dobozai között biztonságban érezte magát- Megidézhette a múlt buktatóit és szépségét is. Először, mint mindig, megsárgult fényképeket nézegetett, megpróbálta kitalálni, hogy mikor és hol készülhettek, milyen pillanatot akartak az örökkévalóságnak megőrizni. Rég elment rokonok, kedvelt és gyűlölt osztálytársak, elmúlt szerelmek néztek rá a félhomályos padlászugban. Azután a levelek következtek. Egyesekbe beleolvasott, másokat többször is átfutott, de volt olyan is, amit már kívülről tudott, félhangosan kimondva a szavakat, majd az ölébe ejtve, szemét elfutották a könnyek. Lopva körülnézett, mintha bárki is meglesné a titkait, aztán óvatosan bebújtatta a levelet a társai közé. Véletlenszerűen nyitogatott, majd csukott be néhány dobozt, amikor egy távoli sarokban rátalált az elfeledett játékok rejtekhelyére egy vidám, színes kartoncsodára. Izgalommal vetette bele magát a gyermekkór kedvencei közé. Mosolyogva idézte fel a kedves emlékeket, ahogy sorra kezébe vette a rég elfeledetteket. Már kezdett volna visszarakodni, amikor a doboz sarkában felfedezett valami sötét gombolyagszerűséget. Kivette és jobban szemügyre vette. Marionett pulikutya volt, kilógó, kicsi piros nyelvvel. Felidézte, hogy egyik nagy kedvencére talált rá, sokszor órákig sétáltatta és ugatott mellé.

    Mindent a helyére rakott, de a kutyust magával vitte, rendbe szedte és a szobája mindig látható főhelyére került. Egyedül élt, rászokott, hogy beszéljen hozzá, mindent megosztott vele. Egy nehéz nap után lehuppant kedvenc fotelébe, szemben a szőrmókkal. Hatalmába kerítették az emlékek.

    Már gyermekkorában is különc figura volt, mindig mást és másképpen tett, mint a többiek, őrületbe kergetve az óvónőkön át, a tanárokig mindenkit. Szegény anyja próbált belőle egyengyereket faragni, de nem sikerült, végül feladta és beletörődött, hogy egy ilyen utóddal áldotta meg a sors. Persze ebbe az is közrejátszott, hogy apában nem talált partnerre a nevelési elveit illetően. Nem, hogy a teljes atyai szigor hiányzott, még valamiféle cinkosságot is felfedezni vélt a két szerette között. A felnőtté válás sem változtatta meg, öntörvényű lett, hiányzott belőle a csordaszellem, tiltakozott minden olyannal szemben, amit beszabályozott valamiféle leírt vagy le nem írt korlát. A világ azonban nem szereti az ilyen embereket, előbb-utóbb kidobja magából. Apja halála után lelki társ nélkül maradt, begubózódott. Anyja nem nagyon tartóztatta, amikor elhagyta a szülői házat. Nem tudott és nem is akart megváltozni. Persze ilyen múlttal nehéz volt munkát is találnia, de próbálkozások hosszú sora után a bohócdoktorságnál kötött ki. Itt elrejthette a valódi arcát, senki nem kapta rajta, hogy nem szokványos ember, hiszen a bohócnak mindent szabad. Ugyanakkor közel kerülhetett a gyerekekhez, akiket annyira szeretett és lelke az övékhez volt hasonlatos, hiszen igazán soha nem lett felnőtt. Mindennél többet ért számára látni az elcsigázott, kisírt szemekben felgyulladni az önfeledt lángot és a reményt, hogy lesz a betegségen túl egy boldogabb világ és mindehhez hozzá járulhatott a maga bolondos eszközeivel.

    A párválasztásban sem volt szerencséje, félreértették a viselkedését, vonzotta az extrém, bolond alakokat, inkább a magányt választotta.

    Most, hogy már beköszöntött korának ősze végiggondolta az életét, és vissza emlékezett arra a napra, amikor mindent megértett. Olyan hangulata volt, hogy vágyott az emberek közelségére, elment tehát lökdösődni és sodortatni magát a tömeggel. Egyszer, mint egy varázsütésre minden lelassult, megállt az idő. Körülötte megmerevedett mindenki, de ő továbbra is az eddigi lendülettel haladt tovább. Ekkor vette észre, az eddig nem látott béklyókat. Valahonnan fentről a láthatatlan magasból lógtak alá és minden egyes emberhez csatlakoztak. Mindenki egy marionett figura volt, csak ő nem.

    Ekkor mennydörgő hangot hallott:

    - Neki miért nincsenek kötelékei?

    - Azért, mert ezerévenként egy embernek megadjuk a szabadságát, hogy tanuljunk belőle és többinek a javára váljon – válaszolt egy másik hang.
    Beka Holt és zsikebp kedveli ezt.
  8. [​IMG] Szerencsésnek mondhatom magam, mert egész életemben elkerültem a kórházat. De egy napon azt mondta a szervezetem, hogy nincs tovább, csak az orvosok segíthetnek rajtam. Valamilyen elfeledett gyermeki trauma, fehérköpeny fóbiát alakított ki bennem, ezért összeszoruló gyomorral vártam a bevonulás napját. A rutinos kórházba járók persze elláttak ilyenkor esedékes jó tanácsokkal. Ezek közül egyet nagyon megjegyeztem, talán azért mert egy történet is fűződött hozzá.

    Az eset úgy esett, hogy a furmányos kisebbség kieszelt egy lenyúlási módszert: az egyes számú alany valamilyen kamubetegséggel befeküdt az intézménybe kivizsgálás céljából. Kiszemelte az elemelhetőt, majd a megfelelő pillanatban végrehajtotta az akciót, ezután egy gyors telefonnal riasztotta a kettes számú egyedet, aki pillanatok alatt eltüntette a bizonyítékot, ezzel ártatlanra mosva az eltulajdonítót. Beindult a gépezet, jövedelmezőnek tűnt a biznisz. Persze azért egy idő után le kell lépni a helyszínről, mert forróvá válhat a talaj. Az akció ezen fázisában azonban, váratlan esemény történt: új beteg érkezett a kórterembe és tartozékként egy csillogóvillogó gyöngyházfényű laptop. Egyeskének azonnal megakadt a szeme a gyönyörűséges jószágon és félretéve távozási szándékát úgy döntött, hogy ezt még mindenféleképpen meg kell szereznie. Valósággal beleszerelmesedett, már látta maga előtt amint a lányát meglepi az ebül szerzettel. Minden idegszálával a feladatra koncentrált, de nem volt szerencséje, mert gyöngyházfényű soha nem volt elemelhető állapotban. Kezdte elveszíteni a türelmét és a legendás óvatosságát is félretetette vele. Egyik nap belépve a tett színhelyére, meglátta az áhítottat amint az ágyon hever. Igaz, hogy a gazdi is mellette feküdt, de látszólag az igazak álmát aludta. Gyorsan döntött: telefonált a kapcsolatnak, aki felsompolygott a folyosóra ás várta az árut. Tettesünk azonnal akcióba lépett és felkapta a hőn áhítottat. Már majdnem az ajtóhoz ért, amikor egy nagy rántást érzett. Ugyanis a nagy iparkodásban nem vette észre, hogy a tulaj egy köldökzsinorral össze van kötve az ellopandóval, mert éppen, zenehallgatás volt folyamatban. Minekután a fülei majdnem kitépődtek, felriadt és kikerekedő szemekkel lassan elért a tudatáig a kialakult helyzet. Tolvajunk nem várta meg a teljes kitisztulást, gyorsam megszabadult a bizonyítéktól és menekülésre fogta a dolgot. Amikor a „majdnem” károsult odaért ás kilesett az ajtón, már csak két eloszló füstcsíkot látott.

    Ezzel a történettel felvértezve érkeztem a körházba. Beindult a mindennapi rutin, gyorsan alkalmazkodtam. Egy napon, az egyik ágyon betegcsere történt. Bekövetkezett az, amitől beindultak a vészreakciók, és az értékek rejtekhelyre kerültek. Sajnos nem mindenki érkezett olyan putonnyal mint én és így néhány nap alatt lába kélt némi aprónak és személyes holmiknak. Egyértelmű volt, hogy ki a hunyó, de profival álltunk szemben, aki nem most kezdte az ipart. Ilyen esetekben csak a tettenérés vagy az előkészített csapda leplezheti le a bűnöst, de minden próbálkozást ügyesen hárított. Úgy határoztam, hogy beszédbe elegyedek vele és próbálok a lelkére hatni. Egy alkalommal meséltem neki egy történetet, amely így hangzott:

    - Tudod. hogy honnan származtok? Miután csak sunyi tekintet volt a válasz, tovább folytattam:

    - Indiából. Tudod ott az emberek különböző csoportokban élnek és ebben élik le az életüket és nem keveredhetnek egymással. Adva van egy nagyon szegény rétegbe tartozó kisgyermek, aki csatangol az utcán. Meglátja, hogy édességet árulnak, nagyon szeretne belőle, de nincs pénze. Szomorú lesz, de ekkor meglát egy vak koldust. Odasomfordál és ahelyett, hogy adna a szerencsétlennek, elcsen a pénzéből. Boldogan elinal a zsákmányával és jól megtömi a bendőjét édességgel. Egy másik, gazdagabb réteghez tartozó kisfiú szintén megkívánta a csemegét, ezért odaszaladt édesapjához, a kereskedőhöz és pénzt kért és kapott tőle. Rohan hát, hogy megszerezze a gyermekek kedvencét, amikor meglátja a szegény koldust és rövid habozás után inkább nekiadja a pénzét. Évek telnek el, mindkét gyermek felnőtt lesz. Az, aki odaadta a pénzét, gazdag kereskedő lesz, minden sikerül az az életében. De nézzük csak mi lesz a sorsa annak, aki elvette a koldus összegyűjtött kis filléreit. Egész jól megélt abból, amihez értett. a tolvajlásból. De egy szép napon, amikor figyelmetlen volt, megrúgta, egy alanyi jogon, szabadon mászkáló tehén és szerencsétlen módon életét vesztette. A temetésén sokan voltak, sajnálták, hogy így kellett bevégeznie. Amikor a temetési menet végighaladt az utcán, elmentek a koldus mellett is, aki csendben megjegyezte, hogy semmi más nem történt csak beteljesedett a karma, amelyik kimondja, hogyha valamit teszel, - legyen az jó, vagy rossz – előbb-utóbb visszakapod.

    A történet befejezése után nem tudtam eldönteni, hogy eljutott-e a lényeg az agytekervényeihez. Kifejezéstelen arccal rám bámult, majd otthagyott.

    Másnap azzal indított, hogy leejtette elmaradhatatlan társát, a nála sokkal okosabb telefonját, amely egyesek kárörvendezése mellett elhalálozott, majd a figyelmetlensége miatt lefejelt egy oszlopot, jókora bumszlit varázsolva a fejére.

    Azt hiszem elkezdődött, hiszek a karma erejében…
  9. [​IMG]
    Egyedül sétált az erdőben. Ruganyos léptekkel haladt előre, jólesett poroszkálni a sűrű avarban. Élvezte az ittlétet, nagyot harapott a tiszta levegőből. Váratlanul forogni kezdett vele a világ, lábaiból elfogyott az erő, tehetetlenül a földre rogyott. Kétségbeesetten próbálta mozdítani a végtagjait, de semmi nem működött. Csak feküdt ott széttárt kezekkel és arra gondolt, hogy itt a vég. Becsukta a szemét és ekkor különös kép jelent meg előtte: sötét éjszaka volt, a tengerparton hatalmas tűz égett, amely körül furcsa alakok vad táncot jártak. Nagyon valóságos volt minden. mintha közöttük lenne. Érezte a tűz melegét, látta az égbe szálló apró szikrákat, orrát megcsapta a sós tengervíz illata, lábai érzékelték a nedves homokot. A tánc ritmusa egyre fokozódott, a tűz fényénél megvilágított maszkos arcok önkívületbe kerültek. Amikor mindez már elérte az elviselhetőség határát hirtelen eltűntek a táncolók. Csak a lassan elhamvadó tűz pattogását lehetett hallani, a tenger felül lágy fuvallat érkezett, megsimogatva az arcát. Határtalan nyugalom szállta meg.

    Először a szempillái rebbentek meg, majd az ujjait mozdította meg, visszatért. Feltápászkodott, nagy nehezen élesedett a látása és bizonytalan léptekkel elindult. Úgy érezte, hogy érzékszervei élesebben működnek, mintha minden megváltozott volna körülötte. Napokig az élmény hatása alatt állt, nem tudta kiverni a fejéből. Úgy járkált mintha nem ebbe a világba tartozna. Egyik nap kutya szegődött a nyomába. Amikor észrevette lehajolt hozzá és megsimogatta a buksiját. Különös dolog történt, képek jelentek meg a szemei előtt. Gyors felvillanásokkal követték egymást az eb élettörténetének eseményei: a boldog kölyökkortól kezdve az elhagyatottság érzéséig. De nem csak a múlt jelent meg, hanem a jövő képei is: az, amikor egy koldushoz szegődik, megosztva a nyomorúságot, majd azt az óvatlan pillanatot is, amely a végzetét okozza egy teherautó kerekei alatt. Ijedten kapta el a kezét, megszakítva a kapcsolatot. Nem tudott mit kezdeni a helyzettel, csak sodródott, amíg egy újabb eset ki nem zökkentette az apátiából. Egy kisgyerek rángatta meg a kabátja végét, majd így szólt:

    - Bácsi, ugye te vagy a mikulás, csak azért kérdezem, mert nagyon hasonlítasz rá?

    Meglepődött a kérdésen, de gyorsan reagálva lehajolt a csöppséghez és a vállára téve a kezét megnyugtatta:

    - Én vagyok az, próbálj jó lenni, hogy sok ajándékot hozhassak neked.

    Ahogy létrejött a testi kontaktus kettőjük között megindultak a képek is:

    válás miatt derékba tőrt gyermekkor, új apa, érzelmi sivárság, de a jó gének miatt megerősödött kamaszkor, határozott jellemű felnőtt, boldog család, tisztes kor, és nyugodt, kései halál.

    Időközben előkerült az anyuka is és magához vonta elcsatangolt gyermekét:

    - Ne haragudjon ha zaklatta, minden ősz, szakállast leszólít, hogy ő-e a télapó.

    - Semmi baj, jól elvoltunk.

    Ettől a naptól kezdve tudatosan megérintette az embereket. Történtek jó és rossz látomások is, de élvezte ezt a különleges adományt. Ismerősei rászoktak, hogy tőle kérjenek tanácsot és úgy érezte, hogy hatalom van a kezében. De aztán jöttek az ismerősök ismerősei és olyanok is, akik nem igazán jóra akarták használni a képességeit. Egyre terhesebbé vált számára a képesség, ezért egy szép napon eltűnt a világ szeme elől. Bezárkózott egy lakásba, besötétített és a magányba temetkezett. Nem akart többé embereket maga körül, kiégett, keserűvé vált.

    Nem tudta, hogy nappal volt-e, vagy éjszaka, amikor ismerős érzés kerítette hatalmába. Lábai nem engedelmeskedtek többé, ájulás környékezte. Újra ott volt az ismerős tengerparton, de most nem égett a tűz, csak a tenger morajlása hallatszott. Valahol a távolban tábortűz égett, furcsa alakok ugrálták körbe a tüzet, dallamfoszlányokat sodort a szél. Aztán csend lett, átkozottúl nagy csend.
  10. [​IMG] [​IMG] A fiú korán elhagyta a szülői házat, mert mindenáron önálló akart lenni. Tudatosan építette fel az eljövendő életét. Szeretett volna állatokkal foglalkozni, de eladta magát a jövedelmező pénzszerzés oltárán. Szépen haladt előre a jobblét lépcsőjén. Alig volt huszonöt, már ott állt a háza előtt a kocsija, élvezte berendezett otthona kényelmét. Amikor elért egy szintet, egy új hobbinak kezdte szentelni az életét, éspedig a kütyügyűjtésnek. Szerette magát körülvenni e legújabb technikai csodákkal, nem számított az ára, vagy a felhasználhatóságának az észszerűsége. Boldognak érezte magát a magánbirodalmában. Ritkán engedett be ebbe a zárt világba idegent. Nem találta meg a másik felét, de valahogy már nem is vágyott rá. Szeretett egyedül, rázáródtak a falak. Egy idő után azonban kiüresedett, nem találta a helyét, már nem jelentettek örömet az új technikai bigyók, a régieket is egyre ritkábban használta. Csak lézengett, vegetált, mint egy partra vetett hal. Egyik nap eszébe jutott, hogy gyerekkorában mennyire szeretett biciklizni. Felkerekedett hát és vett egy kerékpárcsodát. Ez már kicsit másként működött mind a régkor campingcajgája. Napokba tellett, amíg mindent funkciót kisilabizált, de egyre jobban összemelegedtek. Már ott tartott, hogy munkába is ezzel tekert.

    Egyik pénteken nagy elhatározásra jutott, a hétvégét kerékpár túrával tölti el. Felszerelkezett: bicajos ruha, sisak, térd- és könyökvédő, fejlámpa, akciókamera, kis utánfutó a sátornak és egyéb kellékeknek, megfelelő mennyiségű elemózsia és energiaital, valamint természetesen GPS. Szombaton, kora hajnalban nekiindult a nagy kalandnak. Nem volt határozott útvonala, csak belevetette magát a vakvilágba. Nem aggódott, hogy eltéved a helymeghatározó majd hazavezeti – gondolta−.

    Nagyon szépen haladt, nagyokat harapott a friss levegőbe, élvezte a mellette elsuhanó tájat. Csak tekert rendületlenül, még falatozni is elfelejtett. De a reggeli kis kerekezések úgy tűnik kevésnek bizonyultak, mert, ahogy a Nap lebukni készült a horizont mögött, egyre jobban elfáradt és már úgy érezte, hogy teljesen elkészült az erejével. Éppen elhatározta, hogy mára elég lesz és leszállni készült a járgányról, amikor az első kerék hatalmasat robbant és átbucskázva a kormányon, elterült a földön. Szerencsére nagyobb baja nem történt, csak egy kicsit sántikált, ahogy leverte magáról a port. De a csodagép első kereke tropára ment. Erre a váratlan dologra nem készült fel, álmában sem gondolta, hogy ilyen megtörténhet vele. Körülnézett. Egy völgy terült el előtte. Úgy gondolta, hogy a közeli kis erdős rész alkalmas lesz az éjszakai sátorverésre. Viharverten elindult a kiszemelt irányba. Ahogy kereste az alkalmas helyet, a fák között megpillantott valami fényt, ösztönösen elindult hát arra. Egy kis tisztásra érkezett, ahol egy ember a tábortüzének zsarátnokait piszkálta, hogy jobban felszítsa a tűzet. Háttal állt a jövevénynek, mégis ő szólalt meg először:

    − Üdvözölöm, jöjjön közelebb, melegedjen meg, már hűvösek az éjszakák.

    A férfi egy ideig csak állt, aztán csak közelebb jött és végre fogadta a köszönést.

    −Tudja, innen pont láttam a kis balesetét, és gondoltam, hogy idetalál – folytatta a vendéglátó. Leültek a tűz mellé és egy időre a csendé lett a főszerep. A szerteugráló szikrák hangja, tücsökciripelés és a rájuk boruló csillagos ég lettek az őket körülvevő díszletek. A lobogó tűz fényénél jobban szemügyre tudta venni a tűz tulajdonosát: napcserzette bőr, kényelmesnek látszó öltözet, cowboykalap, túrabakancs jellemezték. Olyan ismerősnek tűnt, különösen a szemei, de nem tudta hova tenni.

    Lassan indult a beszélgetés.

    −Milyen szerencse, hogy itt találtam, legalább lesz hol meghúznom magam éjszakára.

    −Szívesen látom…

    −Maga is kirándult errefelé?

    −Nem barátom, nekem ma ez az otthonom…

    −Ezt meg, hogy érti?

    −Ahogy mondtam…Én, állandóan úton vagyok, mindenem elfér egy hátizsákban.

    −De hát, csak van valahol, ahova hazatérhet?

    −Valaha volt, de már nincs…Akármerre megyek, mindenütt van hol álomra hajtani a fejemet.

    −És miből él?

    −Szorgalmas két kézre mindenütt szükség van…

    −És, hogyan tájékozódik?

    −A csillagok mindig megmutatják az utat…

    Egy kicsit dicsekedni akart, hogy ő hogyan fog majd visszatérni az otthonába, de ahogy elővette a csodaműszerét, látta, hogy az rakoncátlankodik és nem hajlandó semmit sem megmutatni a tudományából. Így gyorsan visszatette.

    Mintha enyhe mosolyt látott volna a férfi arcán. Egy ideig nem szóltak egymáshoz, de csak nem hagyták békén az előtolakodó kérdések:

    −És honnan tájékozódik a világ dolgairól? Néz néha híradót?

    −Ami fontos nekem a világ dolgaiból, azt megtudom az emberektől, a találkozásaim során. Néha kéretlenül is dől belőlük a szó, sokan egy csomó felesleges dolgot tárolnak a fejükben.

    −Nem hiányzik más emberek társasága?

    −Nekem az elég amennyit ad a sors nekem, nem vágyom többre. Higgye el, hogy néha többre becsülök egy szélben lengedező virágot, vagy szívesebben elbeszélgetek az állatokkal, mint az emberekkel.

    −Ezt, mondjuk megértem…-dünnyögte az orra alá.

    Ennél a pontnál úgy érezte, hogy nincs több helye a szónak. Fáradt is volt az egész napos tekeréstől, így hát előkotorta a hálózsákját és belegubódzkodott. Mielőtt még álomra záródtak volna a szempillái, félálomban még megszólalt:

    −Örülök, hogy megismertem és a véletlen ide sodort…

    −Barátom, nincsenek véletlenek…- hallotta még távolról és mély álomba zuhant.

    Reggel nehezen ébredt, kinyújtóztatta elgémberedett tagjait, majd körülnézett. A tűz még halványan pislákolt, de a férfinek már hűlt helye volt. Lassan összepakolt, a meleget kihasználva forralt egy kis vizet és ivott egy teát. Ekkor vette észre, hogy a csodabicajnak semmi baja. Elgondolkodott, hogy a férfi javíthatta meg, vagy ez az egész meg sem történt vele? Bekapcsolta a GPS-t, működött! Hazafelé vette az irányt.

    A kaland után a kerékpár a tárolóba kötött ki a többi rég elfeledett porosodottak között. A történés valahová a nem fontosak polcára került.

    Évek teltek el, visszasüppedve a mindennapok sivárságába. Egy nap megmagyarázhatatlan dolog történt. Nem tudta, hogy milyen ötlettől vezérelve, de elkezdett megválni az eddig szeretett dolgaitól. Egyre nagyobb lendülettel kezdte felszámolni az eddigi életét. Észbe sem kapott és már semmije sem volt. Úgy érezte magát, mint egy patak, amelyet eltorlaszolt egy hatalmas szikla és most valami jótét lélek elgörgette ezt az akadályt. Határtalan szabadság szakadt ki belőle, elindult és még csak vissza sem nézett. Könnyűek voltak a léptei, úgy érezte, hogy a világ végére is képes lenne elmenni. Csak vándorolt, haladt valami ismeretlen cél felé.

    Eljött az a pillanat, amely után már nem számolta a napokat, az idő elveszítette jelentőségét.

    Szép őszi nap volt, amikor az alkonyat egy erdei tisztáson érte utol. Összegyűjtötte a környékről a letöredezett száraz ágakat és tüzet gyújtott. Szerette hallgatni, ahogy a pattogó fadarabok átadják magukat a tűznek, és meleggé, fénnyé átalakulva iramodnak az ég felé. Ahogy a közeli domb felé nézett, egy kerékpáros sziluettje tűnt fel. A mozdulatain már látszott a fáradság…

    Elmosolyodott…

    mkatus, Beka Holt és Claire 959 kedveli ezt.
  11. [​IMG] Jó szülőket választottam, nagyon boldog, önfeledt család volt a mienk. Anyáék mindig odafigyeltek rám, nem vagdosták a szárnyaimat, de mégis neveltek a szépre és a jóra. Nagylány koromra kiegyensúlyozott, kreatív, önálló személyiséggel rendelkező emberkévé váltam. Maradhatott volna ez így az idők végezetéig, de a sors közbelépett. Anya súlyos betegségbe esett és rövid időn belül itt is hagyott bennünket. Maradtunk ketten, apával. Más és más módón próbáltuk feldolgozni a gyászt: apa a munkájába temetkezve, én pedig önmagamba bezárkózva. Így zajlottak a mindennapjaink, amikor anya elvesztése után egy évvel újra női kacaj töltötte be az áporodott otthonunkat. Apám egyik kolleganőjével állított be. Ha valakit bemutatnak nekem, nagyon fontos az első benyomásom az illetőről. Meg kell, hogy valljam, az első pillanatban rókatekintetűnek minősítettem. De apám csak az új társat látta benne. Az események felgyorsultak és nem sokára lett egy mostohám és tartozékként két hozadék, akik korombeli lányok voltak. A dolog jól is elsülhetett volna, de ez a két fúria még jobban tönkretette az eddig is romokban heverő életemet. Igazi kikent-kifent plázacicák voltak, amolyan mindig az utolsó divat szerint típusok. Kezdetben az egyszerű öltözködésem miatt kezdtek ki, de amikor látták, hogy milyen galambtermészetem van, ott tettek keresztbe ahol csak lehetett. Apám mindebből semmit sem vett észre, hiszen a megnövekedett igényeket csak plusz munkával tudta ellensúlyozni, alig láttam. Így hát örökös céltáblája lettem a három vészbanyának. Kisgyerekkorom óta mindig körülvett a zene. Állandóan énekeltem és mivel kedvem volt hozzá, megtanultam gitározni. Most, hogy ebbe a helyzetbe kerültem, a zene lett az egyetlen társam és vígasztalom.


    Amióta az eszemet tudom, mindig is zenész szerettem volna lenni. Bár nem sok embernek sikerül, de nekem bejött, azt csinálom, amit szeretek. Szorgalmas, kitartó, új dolgok iránt nyitott és tehetséges hangszerbűvölőnek egyenes az útja a csúcsra. Elviseltem a zenészvilág tartozékait: a piát, az éjszakai életet, a visítozó, üresfejű lányokat, de soha nem éltem velük. Különc voltam emiatt a többiek szemében, de elviseltek, mert piszok jól zenéltem. De mindenkinél eljön az alkotói válság. Ebben a pillanatomban keresett meg egy tévés, hogy zsűrizzek egy mostanság oly divatos „tehetségkutató” show-ban. Tudtam, ha elvállalom, kivívom a szakma rosszallását, de kellett a pénz. Ahogy elindult a válogatás, egyre rosszabbul éreztem magam. Ledöbbentem, hogy embereknek mennyire nincs önkontroljuk. Olyanok jelentkeztek, akik egyetlen hangot sem találtak el az előadott számból, és még fel voltak háborodva, hogy nem ismerik fel bennük a tehetséget. Nagyon megmaradt bennem egy jelenet: bejött két bombázó, akiknél leesett férfitársaimmal együtt az állam, de csak addig, amíg el nem kezdtek énekelni. Akkor elszállt a varázs és gyorsan távozásra kértük fel őket, hogy hátulról is megcsodálhassuk tökéletes alakjukat. Mert hiába a kirakatbábúi kinézet, ez egy énekverseny és nem szépségverseny. Már kezdtem feladni a reményt, hogy igazi tehetséget is hallhatok, amikor az utolsó napon bejött egy lány, gitárral a nyakában. Keveset beszélt magáról, látszott rajta, hogy nagyon izgul. Saját szerzeményét kezdte el játszani. Az első hangoktól teljesen elbűvölt, és az utolsó taktusig a székemhez szegezett. De fel sem ébredtem a kábulatból, amikor lekapta a gitárt a nyakából és kiviharzott. Döbbent csend ült a helységre. Én reagáltam leghamarabb, utána szaladtam, de már nem láttam sehol. A dallam és a csodálatos hang örökre belopózott a fülembe, nem tudtam tőle szabadulni. Egyhangúlag tovább szerettük volna juttatni, de nem találták a megadott címen, így nélküle folytatódott a verseny, amely már teljesen érdektelenül zajlott számomra. Megszereztem a felvételt és megsokszorosítottam. Azok között a zenésztársak között, akik még megismertek szétosztottam és kértem őket, hogy segítsenek megkeresni a lányt.


    Egyre többször öntöttem a bánatomat a zenébe. Ilyenkor nem fájt semmi, a lelkem szárnyalt. Ahogy elhalkult az utolsó dallamfoszlány is, visszazökkentem a hétköznapokba. De a zenéhez, mint igazi társhoz bármikor fordulhattam, megvigasztalt. Egyik nap „szeretett” tesóim azzal álltak elém, hogy látták a tv-ben, tehetségkutató lesz, amelyen nekik természetesen ott a helyük. Egész nap erre készültek, borzalmas volt hallani, de az elfogult anyjuk szünet nélkül biztatta őket:

    −Csajok, ezzel a tökéletes alakkal csak nyerők lehettek!

    Na és persze az önbizalmat növelőként belém rúgott:

    −Mi van penészvirág, te nem indulsz a vernyákoló hangoddal? – tette fel a kérdést, és kipukkadt belőlük a nevetés.

    A csakazértis elkezdett dolgozni bennem és az utolsó pillanatban jelentkeztem én is. Persze nem kötöttem az orrukra, elővigyázatosságból hamis nevet és címet adtam meg. A zsűri úgy tűnik hozzáértő lehetett, mert a nagy reménnyel induló két boszikezdemény csúnyán elhasalt. A meghallgatás utolsó napjára jutottam. Iszonyúan izgultam, bár ahogy elkezdtem a dalom, megnyugodtam, de úgy éreztem, hogy nem úgy sikerült, mint az otthon biztonságot nyújtó védelmében. Ezért amikor befejeztem, otthagytam csapot-papot, és szabályosan elmenekültem. Amíg hazaértem, dolgozott bennem a düh, igazán nem tudtam mire, kire és miért haragudtam. Néhány napig a sarokban állt magányosan a gitárom, mintha ő tehetne mindenről. De rájöttem, hogy a hiba bennem volt, felkészületlen voltam, soha nem énekeltem még mások előtt. A hangszerem és én újra a régiek lettünk, kerestük egymás társaságát. Egyre jobban megfogalmazódott bennem, hogy a zenének szeretnék élni.

    Egyik nap összefutottam egy régi, lelkitárs baráttal. Beszélgetésünk során kiderült, hogy egy kis bárt vezet a belvárosban. Amikor én meséltem neki az életemről, az álmaimról, legbensőbb titkaimról, figyelmesen végighallgatott, majd így szólt:

    −Tudod, eljöhetnél hozzám zenélni, úgyis ilyen jellegű fellépő volt az elképzelésem.

    Amikor először beléptem a hangulatos bárba, azonnal megfogott a hely varázsa, olyan érzésem volt, hogy régóta ismerem minden szegletét. Mindenki kedves volt, gyorsan feloldódtam, és újra önmagam lehettem, úgy éreztem, hazaértem. Minden nap alig vártam az estét, hogy végre adhassak és kaphassak is. Nagyon örültem, mert sokan már az én kedvemért tértek be egy kis esti lelkierő pótlásra.


    Lassan már kezdtem feladni a reményt, hogy sikerül megtalálnom a lányt. Úgy éreztem mindent megpróbáltam már, de nem adtam fel, megszállottjává váltam. Egyik este összefutottam egy ősrégi baráttal. Vele még együtt játszottunk anno az első zenekaromban. A mi történt azóta veled, természetesen egy pohár mellett a legkedvesebb. Ahogy körül néztünk megpillantottunk egy behívogató kis bárt. Már a harmadik pohárnál tartottunk, amikor zenészfülem érzékelte, hogy egy kicsit lecsendesedik a háttérzaj, majd a hátam mögül a sarokból felcsendül egy dal. Megállt bennem az ütő, villámgyorsan megfordultam és a félhomályban, egy szál gitárral a kezében, egy bárszéken ülve ott volt Ő…
    Beka Holt kedveli ezt.
  12. [​IMG] Ma is szeretettel emlékszem arra a napra, amikor a lelkem egy új anyát kapott. A fizikai valóm apró, kicsi gömbként kelt életre és napról napra változott, alakult. Bár már sokadszor éltem meg ezt, mégis izgatott kíváncsisággal figyeltem a külső burkom minden rezdülését. Ahogy egyre jobban beágyazódott az anyai testbe, keresve a védelmet és a biztonságot.

    Anya még talán nem is tudja, de már itt vagyok, létezem, gondolkodom. Az első pillanattól kezdve jól éreztem magam, ahogy összekapcsolódtunk. Megtudtam, hogy már várnak, akarnak, jobban, mint bármi mást ebben a földi életben. Ez nagyon fontos volt számomra, hiszen annyi mindenen keresztül mentem már. Voltam elkényeztetett, lelki sivár lány, meg nem értett kamasz fiú, szülők által terrorizált áldozat, és akaratgyenge senki. Amennyire visszaemlékezem, az eddigi életeimhez hasonlóan, jól fejlődtem egy ideig. De aztán lelassult minden, valami nem működött jól. Még nem akartam meglátni a világosságot, de egyik nap hírtelen rám tőrt, és nagy kezek kiemeltek a biztonságot nyújtóból. Egy műanyába kerültem, még fejletlen szemeimet bántotta az állandóan világító. Gyenge volt még a külsőm, de ha már így alakult próbáltam felfedezni a körülöttem lévőt. Ahogy tisztult a látásom, körülnéztem. Ugyanilyen kalitkákba zárva sorstársakat fedeztem fel. Fehér ruhások, sietve közlekedtek körülöttünk, időnként benyúlt hozzánk két kéz és valami nagyon fontosat tettek velünk. Ahogy a többiektől megtudtam, mi voltunk a korán érkezők. Biztattak, hogy ez nem olyan nagy baj, majd megerősödünk, és hipp-hopp kikerülünk innen, el is felejtjük, hogy valaha itt voltunk. Izgalommal vártam, hogy anya végre a közelembe lehessen. Amikor bejött és megkérdezte, hogy melyik vagyok én, egyből megismertem a hangját. Odajött, és láttam rajta az aggodalommal vegyes boldogságot. Sajnos ebben az állapotomban nem kerülhettem ki a védelmezőmből. Nagyon hiányzott az előző életeim kedvenc pillanata, amikor végre odabújhattam az anyai testhez és eggyé válva vele, degeszre tömhettem a bendőm. Olyan jó volt ilyenkor elaludni, úgy, hogy a szám sarkából még folyt ki az életet adó. Ehelyett csak rideg kezek hozták a táplálót, de ennem kellet, hogy javítsam a szilárd külsőm állapotát, és végre kikerüljek innen. Meg is indult a fejlődésem, szépen gömbölyödtem. Anya, amikor csak lehetett itt volt, ha tehette megsimogatott, erőt adva, vagy csak ült itt mellettem és csak jelen volt. Néhány nap elteltével meglátogatott apa is. Persze őt is megismertem a hangjáról, hiszen sokat dörmögött odakintről biztatásul. Nagydarab, szőrösképű egyed volt, akkora tenyerekkel, hogy simán elfértem bennük. Próbált a maga módján megsimogatni az üvegkalitka oldalán lévő nyíláson keresztül, hát lesz ez még jobb is.

    16. napja voltam már a fényben. Szépen fejlődtem, már felcsillant a remény a kiszabadulásomra. Éjszaka volt, csendes minden. Egy új kéz nyúlt be hozzám és hasra fordított. Nem nagyon szerettem ezt a pózt, jobban éreztem magam az oldalamon. De így is mély álomba merültem. Reggel ébredés után nem éreztem magam valami jól, rázott a hideg, kijött belőlem minden. Aggódó tekintetek lestek be, kezek babráltak velem, ijedt képpel megérkezett anya is. Most jól esett volna egy biztató simizés, de nem lehetett. Állapotom napról-napra romlott, a felszedett dekáimat fokozatosan leadtam. A 20. napon elvesztettem a tudatom és a reményt is az életbemaradásra. A 22. nap hajnalán megállt a szív és nem ment tovább. Egy ideig még a testben maradtam, nem akartam elhinni, hogy csak eddig tartott a közös életünk. De megszólalt a hang:

    −Gyere, mennünk kell…

    −De miért csak ennyi volt?

    −Ezeknek az emberek így lesznek majd igazán jó szülők. Kellett egy trauma, hogy felébredjenek, mert az elképzeléseik a gyermeknevelésről tévúton járt. Ezért kaptatok 22 napot.

    −De én úgy éreztem, hogy ők az igaziak. Nem lehetne egyszer kivételt tenni, hogy velük maradhassak? Nekem ennyi idő elég volt, hogy megszeressem őket.

    −Tudod, hogy ez nem lehetséges…

    Nehéz szívvel hagytam ott a kihűlt testet. Ahogy emelkedtem, visszanéztem. A korház parkjában egy padon ültek a huszonkét napos szüleim és ahelyett, hogy a kiságyam színéről beszélgettek volna, a temetésem részleteit tárgyalták, majd csend ült közéjük. Apa szólalt meg, talán a helyzetet próbálta megoldani.

    −Tudod, mikor jöttem hozzád a vonattal, egyedül ültem a kupéban és nagyon nehéz volt a szívem. Egyszer csak az ajtó előtt eldübörgött egy kislány, majd kisvártatva, visszajött, az üveghez nyomta az orrát és olyan iszonyú fintort vágott, hogy kénytelen voltam elmosolyogni magam. Aztán amilyen gyorsan megjelent olyan gyorsan el is tűnt. Én ezt egy jelnek vettem, hogy születik majd egy huncut lányunk…


    A hang újra megszólalt:

    −Találkozhatsz velük, mert Te leszel az a lélek, aki visszatérhet hozzájuk…


    Soma emlékére…
    Beka Holt és Zsykeno1 kedveli ezt.
  13. [​IMG] A férfi, most is mint mindig, gyalog ballagott haza a munkájából. Azzal nyugtatta magát, hogy ez egészséges, de az igazság az volt, hogy minden kiadott fillért meg kellett gondolni. Bár csak ketten éltek az asszonykájával, de a szerény jövedelmet nagyon be kellett osztani. Mindig ugyanazon az útvonalon tért haza. A sétáló utcán kirakatokat nézegetett. Hosszasan időzött egyik kedvencénél, ahol egy hatalmas akváriumban eladásra váró halak úszkáltak. Szerette ezeket a karcsú, elegáns mozgású élőlényeket, ahogy békésen megférnek egymással színük, formájuk, méretük mellőzésével. A sokféle uszonyos között élt az egyik kedvence, egy kajlafarkú aranyhal. Biztos csak bemagyarázta magának, de úgy érezte, hogy várta őt, és azonnal odaúszott hozzá, amint meglátta. Tátogott valamit a maga halnyelvén, tett egy kört, majd újra visszatért. Azon kapta magát, hogy ő is beszél a halhoz, megosztja vele a legtitkosabb gondolatait. Ekkor észrevette, hogy egy kisgyerek az anyukájával gyanúsan méregeti a hallal beszélgető „bolond bácsit”, ezért sarkon fordult és folytatta az útját.

    Az úri negyedbe érkezett. Szeretett elámulni a gombaként kinövő új csodapaloták hihetetlen látványán. Idegenül érezte magát ebben a közegben, tágra nyílt szemekkel bámulta, de a bőre viszketett tőle. Ekkor különös dolog történt: nem lehet tudni, hogy miért, de a dombos utca tetejéről elszabadult egy luxusautó. Talán a gazdája feledékenysége, vagy csak saját kalandvágya miatt, de egyre gyorsabban közeledett. Az úttesten, háttal a végzetnek két férfi elmélyülten beszélgetett. A másodperc tört része alatt döntött, odaugrott és magával sodorta a majdnem áldozatokat. A nagyobbik azonnal felpattant és rávetette magát. A kisebbik köpcös alak nehezen tért magához a sokkból, de ahogy sikerült levegőhöz jutnia, azonnal rárivallt a másikra:

    −Szállj már le róla te benga állat! Nem látod, hogy ez az ember most mentette meg az életünket. Ami egyébként a te dolgod lenne, hiszen ezért fizetlek, te testőrök gyöngye!

    A háromajtós szekrény engedett a szorításából, felállította és zavarában még a ruháját is leporolta. Addigra már a „főnök” is rendbe szedte magát és széles mosollyal közeledett felé:

    −Barátom, nagyon köszönöm, megmentette az életemet!

    −Szóra sem érdemes. – válaszolta szerényen az életmentő.

    Már ment is volna tovább, de a túlélő nem hagyta annyiban a dolgot és utána lépett.

    −Soha nem felejtem ezt el, kérhet tőlem bármit, én teljesíthetem!

    Újra tett egy elhárító kézmozdulatot, de a másik erőszakosan egy névjegyet gyömöszölt a zsebébe.

    −Azért csak hívjon bátran, ha meggondolná magát! – érték utol a szavak.

    Folytatta útját az otthona felé. Elmaradoztak a fényűzés szentélyei, lassan hazaért a saját világába: az álmos városszéli megszokásba. Az este a hagyományos mederben folydogált. Élete párja vacsora közbe feltette a szokásos kérdést:

    −Milyen volt a napod?

    Szépen sorba szedte az elmúlt eseményeit. Már lefeküdni készülődtek, amikor eszébe jutott a hazafelé történt eset. A neje figyelmesen végighallgatta, de nem fűzött hozzá semmit. Éjszaka állandó mocorgás hallatszott az asszony felől. Már hajnalodott, amikor felkapcsolódott a villanyt és egy hegyes könyök oldalba bökte.

    −Ide figyelj! Ma szépen felhívod azt az embert és beszélsz vele, hogy mire is gondolt akkor, amikor azt mondta, hogy bármi is legyen az!

    Teljesen ledöbbent, nem ismerte a másik felének ezt az oldalát. Már éppen el akarta mondani, hogy ez neki nagyon kellemetlen, amikor az asszony szigorú arcát látva lenyelte az ellenérzését. Egész nap halogatta a dolgot, de végül is a családi béke érdekében tárcsázta a számot. Hosszasan kicsengett. Már megörült, hogy megúszta, amikor felvette a másik oldal. Nehezen szólalt meg, de aztán csak kibökte a nej kérdését. A megmentett végighallgatta, majd azt mondta:

    −Nagyon örülök, hogy hívott, szeretem az adósságaimat tisztába tenni. Ott lakom ahol tegnap az eset történt, jöjjön el személyesen, megbeszélünk mindent!

    Útja most is a nagy üvegkalitka mellett vitte el. Az aranyhal, ahogy észrevette, odaúszott, játékosan ingatta a fejét, majd gyorsan leírt néhány kört.

    Ott állt a magas kerítés előtt és a kaputelefonnal társalgott. Nyílt az elektromos zár és bebocsátást nyert az eddig kívülről csodált világba. Valami lakájféleség kísérte át a házon a dolgozószobáig, ahol a gazda széles mosollyal elésietett és leültette egy süppedős ülőalkalmatosságba. Ő maga lehuppant az íróasztal mögé és bele is kezdett a feltett kérdésre válaszolva:

    −Barátom, azt kívánhat, amit csak akar: pénzt, paripát, rangot, bármit, én teljesítem.

    −Én nem akartam eljönni, de tudja az asszony…- kezdte, de az íróasztal főnöki fele máris közbevágott:

    −Ez nálunk is így megy, mondja csak nyugodtan.

    −Talán egy kis pénz egyenesbe tenné az életünket… – mondta bátortalanul.

    −Rendben van, ha megadja a bankszámlájának számát, már intézkedem is az utalásról. – jött a gyors válasz.

    Még kínálta volna valamilyen számára ismeretlen nevű itallal, de ő már csak kívül akart lenni, minél távolabb ettől a helytől. A rossz érzés lassan oldódott fel benne, de mikorra hazaért, már jól érezte magát. Az asszony azonnal beszámoltatta az eseményekről és úgy látszott, hogy örömmel vette a dolgok alakulását. Különösen akkor, amikor meglátta, hogy mennyivel gyarapodott a családi kassza. Soha nem láttak ennyi nullát a számlájukon. Más minőségű lett az életük, olyan dolgok is az asztalra kerültek, amiket eddig csak reklámokban láttak a tv-ben.

    Egyik reggel azonban az asszony újra eléállt és azt mondta:

    −Megint elmész ahhoz emberhez, akinek te mentetted meg az életét, és elmondod, hogy szeretnénk egy takarosabb házat, berendezve, garázzsal, benne egy új autóval, nekem egy gardróbszekrényt tele új ruhával. Ennyit igazán megérdemelsz, hiszen már régen alulról szagolná az ibolyát.

    A férfi nehéz szívvel indult el dolgozni. Egész nap viaskodott belső démonaival, de győzött a családi béke megtartása, így hát újra telefonált. Ahogy ment a megbeszélésre, útja elvitte az akvárium mellett. A halak ellátását szolgáló cső dühödt tempóban ontotta magából az oxigénbuborékokat, a halak zavartan cikáztak a vízben. A kis aranyhal, odajött, de a tömeg továbbsodorta. Sietősre vette a lépteit nem akart udvariatlanul elkésni. Most a nappaliig jutott, jó félóra várakoztatás után előadta az asszony kérését. A főnök bólintott, majd otthagyta. Gyorsan távozott, és amikor becsukódott mögötte az ajtó megfogadta, hogy még a környéket is elkerüli. De nem így történt. Az új ház, a számára elérhetetlennek hitt luxus maga volt a paradicsom. Az eufória azonban nem tartott sokáig. Szép, szikrázó nyári nap volt, amikor az utolsó divat szerint öltözött neje elépenderült és ellentmondás nem tűrő hangon közölte vele:

    −Na fiam, fogod magad és elballagsz a barátunkhoz, közlöd vele, hogy az ő környékén akarunk lakni a luxusnegyedben, egy szemernyivel sem rosszabb körülmények között, mint ahogy Ők. Ennyi jár neked, vissza ne gyere, amíg ezt el nem intézed!

    Kiesett számára az idő, nem tudta, hogyan, de vitték a lábai, agyában dobogtak az imént hallott szavak. Odaért az akváriumhoz, jobban mondva csak a hűlt helyéhez, mert valamilyen vásott kölyök bedobta a kirakatot és egyúttal azt is ripityára törte. A szilánkok szanaszét hevertek, a kiömlött vízben fuldokló halak agonizáltak. A kis aranyhalat nem látta sehol. Megdördült az ég és mintha dézsából öntenék, zuhogni kezdett. Így ért harmadszor a ház elé. Téblábolt egy ideig, de mégis becsöngetett. A megmentett hústorony jött csak ki és annyit közölt, hogy minden rendbe lesz, csak menjen nyugodtan haza.

    Odaért a ház elé, az asszony a zuhogó esőben kinn várta az utcán. Ahogy meglátta elésietett:

    −Jó, hogy jöttél. Itt járt három nagydarab fickó. Becsöngettek és közölték, hogy egy óra múlva jönnek és elvisznek az új otthonunkba, már nagyon izgultam, hogy ideérsz-e időben. Azt mondták, semmit ne vigyek, ott mindenünk meg lesz.

    Ebben a pillanatban megállt egy autó előttük és betessékelték őket. Az asszony majd kibújt a bőréből annyira izgult. Nem is figyelték, hogy merre járnak, amikor megállt az autó és udvariasan kitessékelték őket, majd tovahajtottak. Ekkor néztek csak körül. Ott álltak a régi, külvárosi házuk előtt. Szoborrá merevedtek, mint aki hallott egy viccet, de nem érti a poént. Aztán szép lassan tudatosult bennük minden. Az asszony legörbülő száját látva a férfi átfogta a vállát és ennyit mondott:

    −Jó lesz ez, majd meglátod, emlékszel milyen boldogok voltunk itt!?
    Beka Holt és imrucika kedveli ezt.
  14. [​IMG] Ha visszagondolok, nagyon szép gyermekkor jutott nekem. Akkor jöttem a világra, amikor a szüleim már mindent megpróbáltak és már teljesen elvesztették a reményt, hogy valaha is gyermekáldás szálljon a házra. Ekkor toppantam be én. Láttam a határtalan boldogságot az arcokon, megkapták a sorstól, ami annyira hiányzott az életükből. Cserébe nagyon szép névvel ajándékoztak meg, a természet egyik csodájáról a Rózsa nevet kaptam. Nem panaszkodhatok mindent megkaptam, amiről álmodtam: játékot, gyönyörű ruhákat és igazi pónilovat. Szüleimnek ez nem jelentett anyagi terhet, hiszen vagyonuk alapján a régmúltban ők lehettek volna a király és a királyné. Szerencsére édesanyám tiszta lelkét örököltem és nem vakítottak el a csillogó csecsebecsék, jobban vonzott egy tarka pillangó utáni önfeledt rohanás a teljes kifulladásig, vagy egy csörgedező patak látványába való belefeledkezés. Szerettem a természettel kettesben elfeledni mindent, de mindent. Barátok és barátnők persze mindig akadtak, hiszen a jómód vonzza az üres, felszínes embereket. Olyan igazi testi-lelki társ nem talált rám. Egyetlen dolog azonban, nagyon zavart. Szüleim állandó aggodalma miatt örökös felügyelet alatt álltam. Kezdetben ezt a szerepet a dadus, majd a személyi testőröm töltötte be. Kedvenc sportommá vált az ő kicselezésük és az őrületbe való kergetésük. Ha alkalmam adódott meglógtam és kihasználtam a szabadságomat. Úgy tizenöt éves lehettem, amikor egy szökésem alkalmával kiesett az emlékezetem, és amikor felébredtem nem tudtam, hogyan kerültem számomra ismeretlen vidékre. Napokig bolyongtam, amíg rám találtak. Ettől a naptól kezdve különös dolgok történtek velem. Függetlenül a napszakoktól ellenállhatatlan álmosság tőrt rám és azonnal mély álomba zuhantam. Ha ilyenkor nem volt lehetőségem a szunyókálásra, a testem automatikusan tovább működött, de az agyam álmodott. Billegtem az álom és a valóság határán, rémképek zúzták át az álomhatárt és törtek be a valóságba. Már nem tudtam eldönteni, hogy mi az igaz és mi a hamis. Sárkányok, ördögök, démonok lettek a mindennapom részei. Az iskolába többé nem járhattam, mert sokszor előfordult, hogy a legváratlanabb pillanatokban bealudtam, vagy csak egyszerűen összecsuklottam, mint gyermekkorom egyik kedvenc játéka a kiscsacsi, amelyik egy dobogószerűségen állt, és ha benyomtam az alját a kisjószág azonnal összerogyott. Magántanárt kaptam, aki alkalmazkodott a különös létemhez. Gyorsan megtanulta, hogyha csak egyszerű kérdésekre tudom a választ, közeledik a tudatvesztésem. Ilyenkor hagyta, hogy bekövetkezzék az elkerülhetetlen. Anya körbecipelt a fél világon, hogy a bajomra gyógyírt találjon. Ahogy ez lenni szokott, ahány szakemberhez fordultunk mindnek más volt a véleménye és csak nagyobb lett a káosz körülöttem. A legvalószínűbbnek egy mókás nevű betegség látszott, a narkolepszia. Ha ez is volt a vélt igazság, gyógymódját ennek sem találták. Már feladtam a reményt, úgy éreztem, hogy így kell leélnem az életemet, de látva édesanyám szenvedő arcát, összeszorított fogakkal kutattam a bajom okára. Mindent megpróbáltam: utána olvastam okos könyvekben és az interneten, jártam táltosnál és természetgyógyásznál. Végső elkeseredésem egy jósnőhöz vitt el. Ahogy meglátott, -még egy szót sem szóltam-, de már azt mondta, hogy nagyon erős rontás van rajtam. Aztán kártyát vetett és abból megállapította, hogy ezt az átkot csak egy tiszta szívű ember oldhatja fel. Na ezzel aztán jól ki lettem segítve, hol van manapság ilyen. A jövendőmondót néhány nap alatt a többi „okostojás” közé soroltam és gyorsan elfelejtettem. Sok idő telt el és mi éltük a burokba zárt életünket.

    Történt, hogy egy nap kicsalt a tavaszi napsugár egy kis sétára. Testőröm tisztes távolságból követett. Éreztem, hogy jön a roham és még éppen elértem egy kényelmesnek látszó padot. Ahogy végigfeküdtem, már éreztem is, hogy eddig soha nem tapasztalt mélységbe zuhanok. A világ egyre kisebb lett, fokozatosan nőtt a sötétség. Azt hittem, hogy nincs tovább, ez a vég. Aztán váratlanul véget ért a rossz érzés és nyugalom szállt meg, kinyitottam a szememet. Nehezen szoktam meg a vakító fényt. Ahogy kitisztult a látásom egy gyönyörű arcot láttam magam előtt.

    −Talán ez a mennyország és ő álmaim hercege?- tettem fel a kérdést, azt hittem magamnak, de legnagyobb meglepetésemre válasz érkezett.

    −Nem hiszem, hogy én lennék az. Ne haragudjon, azért amit tettem. Úgy történt, hogy minden reggel futok egy kicsit, nem hiúságból, vagy divatból, csak egyszerűen jól esik. Ahogy egy kis pihenőt tartottam, valami ismeretlen érzéstől vezérelve, elindultam egy eddig bejáratlan terület felé. Átverekedtem magam egy elhanyagolt bokros területen, és akkor láttam meg magát. Olyan csodálatos volt, mint egy angyal, ahogy itt feküdt. Idejöttem, és nem tudtam levenni a szemem Önről. Nincs rá mentségem, de letérdeltem és megcsókoltam a homlokát. Ekkora ért ide ez a böhöm nagy ember és már éppen elpenderített volna, ha nem ébred fel.

    Felültem, és úgy éreztem, ahogy a vérem körbeszaladja a bensőmet, olyan érzés volt, mint a fuldoklónak, aki az utolsó pillanatban eléri az életet jelentő felszínt.

    Ásó, kapa, nagyharang lett a dologból és az átok örökké elszállt, újra a régi önmagam voltam. Lehetne az a történet vége, hogy boldogan éltek, míg meg nem haltak, de nem így történt. Két év után jöttünk rá, hogy nem az igazi másik felünket találtuk meg, és a szőke hercegem a fehér lovon a ködbe lovagolt. Rájöttem, hogy az ő feladata csak a rám olvasott rontás feloldása volt. Bár soha nem mentem férjhez többet, azért boldog voltam mindig. Ha nem rohanunk a boldogságnak hitt badarság után, ő maga fog majd megkeresni. A művészetekben találtam meg a kiteljesedést: a festészet, a költészet, a zene juttatott el elérhetetlennek hitt magasságokba. Most hatvankét évesen visszanézve az életemre: érdekes, változatos, szép volt, és ami a legfontosabb: nem szabványos.

  15. [​IMG] A betondzsungel közepén álldogált egy magányos társasház. A sors úgy rendelte, hogy hét agglegény lakta ezt a kívülről már elavult, de belülről komfortos házikót.

    A földszint egyben Mr. Doc lakott, aki tudós ember lévén nagy köztiszteletnek örvendett. Hóna alatt mindig könyvvel száguldozott, mint aki állandóan siet valahova. Nem létezett olyan probléma, amelyet nem tudott orvosolni. Foglalkozását tekintve agyturkász, aki az emberek fejében bányászik sötét titkok után.

    A földszint kettőt Mr. Sneezy lakta. Tanult szakmája a fül-orrgégészet, eme nemes szervek szakértő bányásza. Komoly, régi vágású úriember kinézetű férfiú, kinek fő jellemzői: az élére vasalt öltöny, az udvariasság, és a kifinomult ízlés.

    Az első emelet egyben vidám figura lakott, Mr. Happy. Humoristáskodásra adta a fejét, a lélek felvidításának bányásza. Mindenből viccet tudott csinálni, de nem haragudtak rá ezért, hangulatfelelőse a társaságnak.

    Minden ilyen embernek általában pont az ellentéte a szembeszomszédja. Így, tehát, az I/2-es ajtó mögött egy zsémbes öregúr lakott: Mr. Grumpy. Őt, még senki nem látta mosolyogni. Mondjuk ilyen szakmával, mint az övé, nem is sok esély lehetett a jókedvre, ugyanis egy olyan szakmát űzött amely az ilyennek is kell lenni kategóriába tartozott, és ez a temetkezési vállalkozás. Csak egyedül intézkedett a végső kegyelet megszervezésében, még a sírt is egyedül bányászta ki, hogy ne kelljen azért is mást megfizetnie. Zsugori alaknak ismerték, aki a fogához veri a garast, emiatt nem kedvelték, de elviselték, mert ilyennek is kell lenni.

    A második emelet baloldali lakását Mr. Bashful lakta. Szerény, szorgalmas emberke hírében állt, édesapjától az órásmesterséget tanulta ki. Ő, a tik-tak birodalom bányásza, mélyre ásott, hogy gyógyító lehessen, a kakukkosok lelkében. Keveset beszélt, nem igazán értett az emberek nyelvén. Ha mégis meg kellett szólalnia, tömören fogalmazott, de ebbe is fülig belevörösödött.

    Vele szemben, a jobboldali kuckót Mr. Sleepy lakta. Ő a bányában dolgozott, szorgalmas ember hírében állt, aki néha több műszakot is lenyomott egymás után. Senki nem tudta mire gyűjt, mire hajt. Lehet, hogy csak gyárilag beépített hangyaszorgalommal született és nem tudott változtatni ezen. De azért ennek a sok hajtásnak is megvan a hátránya: a kizsarolt szervezetnek szüksége van a regenerálódásra. Ezért szinte állandóan aludt. Különös képességet fejlesztett ki: bármilyen helyzetben és pózban tudott szunyókálni.

    A tetőtér magánzója Mr. Dopey névre hallgatott. Furcsa egy fazon, akiről tulajdonképpen senki nem tudott semmit. Reggel mindig elindult valahova, de nem lehetett tudta hova. Ha valakivel találkozott, csak udvariasan mosolygott és ment tovább. Soha, senki nem hallotta egyetlen szavát sem.

    Szép lassan csordogált az élet a megszokott kerékvágásban, amikor az egyik nap különös esemény történt. Mr. Doc, aki a társasház közös képviselőjeként is tevékenykedett, lélekszakadva körbecsöngette a lakásokat, és rendkívüli lakógyűlést hívott össze.

    −Kedves lakótársak! – kezdte a mondókáját-, miután mindenki megérkezett a közös helységbe.

    −Hányszor mondtam már, hogy az alagsorban mindenki zárja a tárolóját! Tessék, megint összeszedtünk egy hajléktalant. Nagyon jól tudjátok, ilyenkor, ahogy jön a hideg, mindenhova behúzódnak.

    −Miért nem zavartad el, mint ahogy szoktad? – kérdezte Mr.Sneezy.

    −Ez általában Mr. Grumpy feladata szokott lenni, de ez most egy új helyzet, gyertek utánam!

    A társaság levonult a tetthelyre. Először Mr. Grumpy fedezett fel valami égbekiáltót:

    −Valaki felbontott egyet a túlélő konzervjeim közül!!! – Felháborító!

    −Valaki kinyitotta a kempingszékemet és lehet, hogy bele is ült! – tromfolt rá Mr. Sneezy.

    −Valaki alszik a régi matracomon. – szólalt meg csendesen Mr. Sleepy.

    Körbeállták a fekvő alkalmatosságot, csend ült a kis helységre. Egy lány aludt csecsemőpózban, édesdeden az említett bútordarabon. Döbbenettel vegyes ámulat ült ki az arcokra. Talán a nőhiány okozta, de gyönyörűséges királylánynak vélték látni ezt a szerencsétlen hajléktalant. Már éppen kiosontak volna, amikor felriadt és védekezésképp maga elé kapta a kezét, a rajtakapott. Mr. Sneezy eszmélt leghamarabb és megnyugtatta a szerencsétlent:

    −Ne féljen nem bántjuk, maradjon nyugodtan drága.

    Az agglegények gyülekezete kisomfordált és visszament a közösségi térbe. Nem tartott sokáig az érvek felsorolása, nagyon gyorsan, egyhangúlag megszavazták, hogy a hölgy maradjon. Mr. Doc és Mr. Happy küldöttségbe ment a befogadotthoz, hogy közölje a jó hírt. A lány nagyon megörült, hogy lesz hol meghúznia magát, ezeken a hideg éjszakákon.

    Nagy forgalma lett a kis helységnek, egymást váltva hoztak minden féle jót. Ennivalótól kezdve a takaróig mindennel ellátták. A lány nem győzött hálálkodni. Egy nap megkérte Mr. Doc-ot, hogy hívjon össze egy lakógyűlést, és az egybegyűlteknek a következőt mondta:

    −A nevem Snow White. Szeretném mindenkinek megköszönni, amit tőle kaptam. Úgy gondoltam, hogy én is tehetnék, értetetek valamit. Mivel heten vagytok, minden nap másnak segítek rendbe tenni a lakását, főzök rá, és az ő napján, megpróbálom boldoggá tenni azt a huszonnégy óráját.

    Ilyen gyorsan még nem szavazott meg semmit a társaság. Elkezdődtek hát az ünnepé váló hétköznapok:

    Hétfő – Mr.Doc

    Kedd – Mr.Sneezy

    Szerda – Mr.Happy

    Csütörtök – Mr.Grumpy

    Péntek – Mr.Bashful

    Szombat – Mr.Sleepy

    Vasárnap - Mr.Dopey

    Minden szépen alakult, mindenki tisztességgel várta a maga napját. A társulat óvta, védte mindentől és mindenkitől, hogy ez az idillikus állapot örökké tarthasson. A lelkére kötötték, hogy amíg távol vannak, ne nyisson senkinek sem ajtót. Külön felhívták figyelmét a reklámújság kihordókra, mert azokat különösen veszélyesnek tartották. A lány szót is fogadott, ám egyik nap különös figura csöngetett be a magányos lányhoz. Ismerősnek tűnt az ajtóban álló nő, de nem tudta hová tenni. Illatszer mintákat tolt az orra alá, és már mondta is a betanult mondókáját. Nem tudott ellenállni a csábításnak, és fél óra sem telt bele, máris rendelt minden termékből. Felvitte az új szerzeményeit Mr.Bashful lakásába, - lévén péntek - és körberakta magát az illatmintákkal. Talán azért, mert nem szokott hozzá ehhez a tömény szimatorgiához, elbódult, és elájult. Ebben az állapotban talált rá Mr. Bashful, aki a számlát meglátva szintén rosszul lett. Így fedezték fel őket a többiek. Szerencsére sikerült feléleszteniük mindkettőjüket. A nagy ijedség után megbocsátottak a bűnbe esőnek és közösen összedobták a számla összegét. Snow White megígérte, hogy soha többé nem tesz ilyet. De aki egyszer bűnbe esik, már könnyebben ismétel. Az újabb házaló megtalálta a gyenge pontját, aminek képtelen volt nemet mondani. Még hajléktalan korában szokott rá a kannás borra. Már úgy érezte, hogy sikerült leállnia a szerről, de ahogy meglátta a régi kedvencét, már vége is lett. Amikor becsapta a bejárati ajtót az árusító után, azonnal lerohant a pincébe, és amíg volt az ötliteresben addig töltögetett magának, ájulásra itta magát. Most azonban nem tudták felébreszteni, akárhogy próbálkoztak. Szomorúan körbeállták a matracot, - ahol először találtak rá -, és a gyengébb lelkületűek a könnyeiket törölgették. Mr.Grumpy elővette jegyzettömbjét és kezdte beírogatni a szertartás részleteit. Éppen a mérőalkalmatosságát próbálta diszkréten elővenni a zsebéből, hogy méretet vehessen, amikor csengettek.

    −Már csak ez hiányzott! – mordult fel Mr.Grumpy, és iszonyú mérgesen elindult megnézni, hogy ki a fene az, aki megzavarta ezt a gyászos pillanatot. Egy különös, marcona alakkal tért vissza.

    −Ez az ember azt állítja, hogy már évek óta keresi Snow White-ot.

    Mindenki végigmérte a jövevényt: csicsás ruha, fehér nagykarimás kalap, lakkcipő, vastag arany nyaklánc.

    −A szemétkirály, személyesen. – szólalt meg csendesen Mr.Happy.

    −Mi történt? – kérdezte a felismert. De nem is várta meg a választ, mert körülnézve könnyű volt kitalálni mindent.

    −Hagyjanak vele magamra! – kiáltotta ellenmondást nem tűrő hangon. A csapat kioldalgott és izgatottan tárgyalták az eseményeket. Belülről furcsa zajok hallatszottak, de nem mertek bemenni. Aztán felpattant az ajtó és a szemétkirály karjaiban, már éberen, de még bódultan, mosolyogva ott feküdt Snow White. A szigorú ember megeresztett egy mosolyt, majd azt mondta:

    −Köszönöm, hogy befogadtátok, és vigyáztatok rá. Mindannyian eljöhettek a lagzira, a meghívókat majd küldöm a személyi titkárommal. Kirúgta lábával a bejárati ajtót és a legutolsó széria szerinti Mercedes hátsó ülésére tette le puhán a lányt, becsapta az ajtót, majd elhajtott. A kis csapat lezsibbadva állt a ház előtt. Mr.Dopey eszmélt leghamarább, öles léptekkel közelítette meg a bejáratot, és mielőtt feltépte volna az ajtót, ennyit dünnyögött az orra alá mérgesen:

    −Tudtam, hogy a mi kis boldogságunk nem tart sokáig, mindent a pénz irányít, akinek sok van, mindent megkap, akinek nincs annak csak a konc jut, vagy még az sem!

    −És persze mindez mikor történik?! Pont szombaton, mikor holnap én lettem volna a soros!!! – és nagy dirrel- dúrral becsapta maga mögött az ajtót. A csoport, egyik megdöbbenésből a másikba esett, majd lassan mindenki visszaszivárgott gondolataival a saját lakásába.
    Beka Holt, Igipapa, Etus65 és 1 másik tag kedveli ezt.