Szín
Háttérszín
Háttérkép
Szegély színe
Font Type
Font Size
  1. 12. heti olvasmány: A Szúráti kávézó „EGY HIT”
    Az indiai Szúrát1 városában volt egy kávézó, és ide jártak a Föld különböző tájára utazók, külföldiek is, és gyakran beszélgettek.

    Egy alkalommal betért ide egy perzsa2 képzett hittudós3/teológus4. Ő egész életében az istenség lényegét tanulmányozta, olvasott is, írt is könyvet ebben a témában. Hosszú ideig gondolkodott, olvasott és írt Istenről, már a józan eszét is elvesztette, minden összezavarodott a fejében, és odáig jutott, hogy már nem hitt Istenben.

    Megtudta ezt a perzsa fejedelem, és száműzte az országból. Így aztán egész életében az első bűnt/előre nem látott esetet/ fejtegette, bele is gabalyodott szegény hittudós, és ahelyett, hogy észrevette volna, hogy már elment a józan esze, azt gondolta, hogy nincs semmi magasztosabb az értelemnél, mely a világot igazgatja.

    Volt ennek a hittudósnak egy afrikai rabszolgája, aki mindenhová elkísérte. Amikor a hittudós bement a kávézóba, az afrikai kint maradt az udvaron az ajtónál, és leült a perzselő napon egy kőre; ült és kergette magáról a legyeket. Míg a hittudós maga a kávézóban elnyúlt egy kereveten és rendelt magának egy csésze ópiumot. Amikor megitta, és az ópium elkezdett hatni az eszére, odafordult a saját rabszolgájához.

    – Hé, te, megvetésre méltó rabszolga, – mondta a hittudós, – mond meg nekem te, hogy gondolod: „Van isten, vagy nincs?”

    – Természetesen/magától értetődik/ van! – mondta a rabszolga, és abban a pillanatban az övéből előhúzott egy fából készített bálványt. – Íme, – mondta a rabszolga – íme, ez az Isten, aki mióta megszülettem fenntart/megőriz engem. Ez az Isten annak a szent fának a fattyából készült, ami előtt a mi országunkban mindenki meghajol.

    A kávézóban lévők – a hittudós és a rabszolga közötti beszédet hallván – elcsodálkoztak.

    Különösnek tartották az uraság kérdését, de még inkább a rabszolga válaszát.

    Egy hindu5 a papi kaszt tagja hallva a rabszolgát, hozzá fordulva mondta:

    – Te szegény bolond! Hogy gondolhatod, hogy Istent az ember az öve alatt hordhatja? Egy legfelsőbb van, a neve Bráhmán6! És Bráhmán az egész világnál hatalmasabb, hiszen az egész világot megalkotta. Bráhmán az egyetlen leghatalmasabb isten, akinek templomokat építettek a Gangesz folyó mentén, és akit az őneki felkent papok szolgálnak, a bráminok7. Csak a „neki felszentelt papok” ismerik. Már eltelt 120 ezer év, és bármennyi változás volt a világban a „neki felszentelt papok” ugyanolyanok maradtak, nem változtak, mert – az egyetlen, valódi isten – védelmezi/pártfogolja, támogatja/ őket.

    Így szólt a bráman, gondolva, hogy mindenkit meggyőzött, de a jelen lévő zsidó rögtön kifogást emelt ellen.

    – Nem! – mondta ő. – Az igaz isten szentélye nem Indiában van! .. És az isten nem a brámanok kasztját védelmezi/pártfogolja, támogatja/! Az igaz isten nem a bráminok istene, hanem az Ábrahámnak, Ézsaiásnak és Jákobnak az istene. És az igazi isten csak az egyetlen „saját” zsidó/izraeli népének a védelmezője/pártfogolója, támogatója/. Az isten a világ kezdete óta szüntelenül egyedül csak a mi népünket szerette és szereti. Még ha most szétszórt is a mi népünk a Földön, ez csak próbatétel, és isten, ahogy meg is ígérte, összeszedi megint a saját népét Jeruzsálemben – ezáltal csodával határos módon – visszaidéződik/visszahelyeződik a régmúlt. A Jeruzsálemi szentélyt/templomot egyházi rangra felszenteli, és az összes nép fejedelmévé/urává kinevezi Izraelt.

    Így szólt a zsidó és elsírta magát. Ő szerette volna folytatni, de a jelenlévő olasz a szavába vágott.

    Valótlanságot/lehetetlent mond! – mondta az olasz a zsidónak – Ön azt feltételezi istenről, hogy igazságtalan?! Az isten nem szeretheti egyik nemzetet jobban, mint a másikat. Ellenkezőleg, még ha Ő védelmezte is korábban Izraelt, íme eltelt 1800 év azóta, hogy isten megharagudott és haragjának jeleként szétszórta ezt a népet a földön, és így ez a hit/vallás nem hogy nem terjed, de éppen csak fennmaradt. Isten nem tanúsít/mutat előjogokat semmilyen népnek, de hívja mindegyiket, – akik meg akarnak menekülni – az egyetlen Római Katolikus egyház keblére, amin kívül nincs menekvés!

    Így szólt az olasz. De a jelenlévő protestáns8 lelkész elsápadva mondta a katolikus térítőnek:

    – Hogy mondhat ön ilyet (!), hogy a megmenekülés csak az önök felekezetében lehetséges? Tudja-e azt, hogy csak azok menekülnek meg, akik az Evangélium9/Jézus tanítása/ alapján fogják istent szellemükben/lélekben és a cselekedeteikben/valóságban – Jézus példamutatása szerint – szolgálni.

    Ekkor egy török, aki a helyi vámhivatalban volt alkalmazott, és itt időzött, fontoskodó arccal, pipáját szívva fordult mindkét keresztényhez.

    – Alaptalanul/feleslegesen, ilyen magabiztos a saját római katolikus hitének az igazságában – mondta ő – az önök vallása már több mint hatszáz évvel ezelőtt lecserélődött/felváltotta Mohamed10 igaz hitére. És ahogyan ön is magától láthatja Mohamed igaz vallása egyre jobban terjed és terjed Európában is, Afrikában is, Ázsiában is, és még a felvilágosodott Kínában is. Ön magától beismerte, hogy a zsidóktól Isten elfordult, és bizonyítékként azt is felhozta, a zsidók elmarasztalására, hogy az ő tanításuk/hitük nem terjed. Ismerje csak el a Mohamed hit igazságát, ami most a csúcson van, és folyamatosan/állandóan terjed! Csak azok menekülnek meg, akik Isten utolsó prófétájában, Mohamedben hisznek. Ráadásul, csak Omár követőik, és nem az Alifélék – mivel az Alit követők hűtlenek/helytelenek, tévednek/.

    Ezeknél a szavaknál a perzsa hittudós, aki az Aliféle szektához tartozott akart ellenvetést tenni. De a kávézóban ebben a pillanatban már hatalmas vita alakult ki az összes itt jelenlévő különböző hitű és meggyőződésű között. Voltak itt abessziniai/etiópiai keresztények, indiai lámák, izmailiták is, tűzimádók is.

    Mindnyájan vitatkoztak Isten lényegéről, és arról, hogyan kell gondolkodni/vélekedni, tisztelni/ „Őt”. Mindegyik bizonygatta, hogy csak az ő országában ismerik az „Igaz Istent”, és azt, hogy hogyan kell tisztelni/vélekedni „Felőle”.

    Mindenki vitatkozott, kiabált. A jelenlévők közül csak egy –Konfuciusz11 tanítványa – ült nyugodtan a kávézó sarkában, és nem vett részt a vitában. Teázott, hallgatta, mit mondanak, de ő maga hallgatott.

    A vita hevében a török észrevette, és hozzá fordulva mondta neki:

    – Legalább te, kedves kínai támogassál/helyeselj engemet! Te csak hallgatsz, de te mondhatnál valamit az én javamra? Én tudom, hogy nálatok, Kínában különböző vallások kerültek bevezetésre. A ti kereskedőitek nem egyszer elmondták nekem, hogy nálatok az összes vallás közül a mohamedán vallást tartják a legtöbbre, és szívesen fel is veszik/követik. Mond, hogy igazat szólok és mond, te mit gondolsz az „Igaz Istenről”, és az ő prófétájáról!

    – Igen, igen .. mond, te, mint vélekedsz erről! – fordultak hozzá mások is.

    A kínai – Konfuciusz tanítványa – becsukta a szemét, elgondolkodott, majd szemeit kinyitva, kiszabadította a kezeit a bő kézelőjéből, majd mellén összekulcsolta, halkan nyugodt hangon megszólalt.

    – Uraim, – mondta – nekem úgy tűnik, hogy mindennél jobban az emberek – a hiú/üres, tettető, kérkedő/ önimádata – akadályozza az emberek egyességre jutását a hit-vallás dolgában. Ha önök vennék azt a fáradságot, hogy végighallgatnak, én egy példával megmagyaráznám/megvilágítanám ezt.

    – Én Kínából egy angol gőzhajó fedélzetén indultam el Szúrátba, egy csodálatos föld-körüli útra. Útközben mi kikötöttünk Szumátra szigetének északi partjánál, hogy ivóvizet vegyünk magunkhoz. Egy fél napot mentünk a szárazföldön, és leültünk a tengerparton egy pálmafa árnyékában nem messze a szigetlakók falujától. A velünk együtt letelepedő néhány ember a Föld különböző tájáról való volt.

    Amíg üldögéltünk, odajött hozzánk egy vak ember.

    Ez a vak – mint később megtudtuk – úgy vakult meg, hogy nagyon sokáig és kitartóan nézett a Napba azért, mert meg akarta érteni, hogy mi is a Nap. Azért szerette volna megismerni, hogy hatalmában kerítse/mesterévé váljon/ a napsugarat.

    Sokat foglakozott ezzel, elmélyedt az összes tudományokban; szeretett volna megszerezni/megkaparintani néhány napsugarat, igyekezett elkapni és üvegbe bedugaszolni.

    Sokáig foglalkozott ezzel, és szüntelenül a Napba nézett, de semmire sem ment, csak az történt, hogy a Naptól megbetegedett a szeme, és megvakult. Ekkor mondta magának:

    – A napsugár/napfény nem folyadék, mert, ha az lenne, akkor át lehetne önteni, és a szél hatna rá, mint a vízre. A napsugár/napfény nem is tűz, mert ha az lenne, kialudna a vízben. A fény szintén nem lélek/szellem, mert látható, és nem test, mert nem lehet vele mozgatni. Minthogy a napfény nem folyadék, nem tűz, nem lélek/szellem, nem test, ezért a napfény – semmiség.

    Ő így gondolkodott, és egy idő után attól, hogy a Napba nézett, és csak rá gondolt, elvesztette a látását is, meg a józan eszét is.

    Amikor már teljesen megvakult, akkorra már teljesen megbizonyosodott a felől, hogy a Nap nincs.

    A vak emberrel együtt jött az ő rabszolgája. Ő leültette az ő urát a kókuszpálma árnyékába, a földről felvett egy kókuszdiót, és elkezdett belőle egy éjjeli lámpást készíteni. A lámpáshoz fogta a kókusz rostját, kemény héjából kipréselte az olajt, és átitatta az ő lámpásába.

    Amíg a rabszolga elkészítette a lámpását, a vak pihen egy kicsit, majd mondta neki:

    – Mi van szolgám, igaz, amit neked mondtam, hogy nincs Nap? Látod, milyen sötét van. És még azt mondják – Nap.. Hiszen mi az a Nap?

    – Tudom is én, mi az a Nap, – mondta a szolga – nekem semmi dolgom vele. De a fényt ismerem. Íme, csináltam egy lámpást: így énnekem világos lesz, és neked tudok vele használni/szolgálni, és bármit meglelni az éjjeli szállásunkon.

    A rabszolga a kezébe vette a kókuszhéjat. >> Íme, – mondta – az én Napom! << A tűz mellett ülő sánta meghallva ezt elnevette magát.

    – Te, látszik, hogy születésedtől fogva vak vagy, – mondta ő a vaknak – hogy nem tudod, hogy mi az a Nap. Én megmondom neked, hogy mi az a Nap; – tűzgömb, és ez a gömb minden nap a tengerből kiemelkedik, és a mi szigetünk hegyei mögött eltűnik; Ezt, mi mindannyian látjuk, és te is láthatnád, ha képes lennél látni.

    A halász, aki szintén itt ült, ezeket meghallva mondta a sántának:

    – Az is biztos, hogy te sehol másutt nem voltál a szigeteden kívül. Ha, te nem lennél sánta, és ha jártál volna a tengeren, akkor te is tudnád, ahogy a tengerből kijön, pont úgy este ismét elmerül a tengerbe. Én igazat mondok, hiszen minden nap ezt a saját szemeimmel látom.

    Meghallotta ezt egy indiai.

    – Csodálkozom, – mondta ő, – hogy mondhat értelmes ember ilyen badarságot. Esetleg lehetséges, hogy egy tűzgolyó a vízbe merülve ne aludna ki? A Nap egyáltalán nem tűzgömb, hanem a Nap – istenség/a csodálat, imádat tárgya, bálvány/, és ezt az istenséget nevezik DEVA-nak (pl.: a tűz istene: Agni deva). Ez az istenség/bálvány utazik a „díszhintón” az égen a Meruva-aranyhegy körül.

    – Van úgy, hogy a Raga, és a Keta mérges kígyók rátámadnak a DEVAra, és megmarják/bekebelezik, és akkor sötétség keletkezik. De a mi felkent papjaink azért imádkoznak, hogy az istenség/a csodálat, imádat tárgya, a bálvány/ megszabaduljon, és akkor megszabadul. Csak az ilyen, tudatlan/műveletlen emberek, mint önök, akik sohasem utaztak messzebb, mint a saját szigetük, hihetik/gondolhatják alaptalanul/, hogy a Nap csak az ő szigetükre süt.

    Ekkor megszólalt az itt jelenlévő egyiptomi hajó tulajdonosa.

    – Nem, – mondta ő – ez sem felel meg a valóságnak: a Nap nem istenség, és nem csak India, és az ő aranyhegye körül jár. Én sokat hajóztam a Fekete tengeren, és az arab partok közelében, voltam Madagaszkáron, és a Fülöp-szigeteken; – a Nap bevilágítja az egész Földet, nem csak Indiát, nem jár valamilyen hegy, vagy folyó mentén, hanem a Japán partoknál kel – ezért is nevezik az ő nyelvükön Ja-pán, vagyis a Nap születése – és leereszkedik/lenyugszik messze-messze nyugaton, Anglia szigetein túl. Én ezt jól tudom, mert magam is sokat láttam, és sokat hallottam az eleinktől/őseinktől, nagyapámtól/. Az én ősöm/nagyapám elhajózott egészen a tenger széléig.

    Ő szeretett volna még tovább beszélni, de a mi hajónk angol matróza félbeszakította.

    – Nincsen olyan föld, Anglián kívül – mondta ő – ahol jobban tudnának arról, hogyan jár a Nap. A Nap, mi Angliában mind tudjuk, hogy sehol sem kel fel, és sehol sem nyugszik. Hanem csak szüntelenül/folytonosan a Föld körül kering. Mi ezt jól tudjuk, mivel mi magunk körbehajóztuk a Földet, és sehol sem ütköztünk bele a Napba. Mindenütt pont így, ahogy itt is, reggel feltűnik, és este eltűnik.

    És az angol vette a botot, rajzolt egy kört a homokba, és elkezdte magyarázni, hogyan jár az égen a Nap a föld körül. De ő sem tudta jól érthetővé is tenni, rámutatva a saját hajójának kormányosára mondta:

    – Ő, egyébként többé kevésbé tanult, és önöknél jobban ezt elmagyarázza.

    A kormányos értelmes ember volt és szó nélkül hallgatta a beszélgetést addig, amíg őt nem kérdezték. De most, hogy mindnyájan felé fordultak elkezdett beszélni, és mondta:

    Önök mindnyájan félrevezetik egymást is és önmagukat is megtévesztik/becsapják. A Nap nem forog a Föld körül, hanem a Föld forog a Nap körül, és még saját maga is forog, elfordulva a nap felé 24 órán át Japánban is, a Fülöp-szigeteken is, Szumátrán is, ahol mi ülünk, és Afrikában is, Európában is, Ázsiában is, és még számtalan helyen. A Nap nem egy hegy felett süt, nem egy szigetre, nem egy tengerre, még csak nem is egyedül a Földre, hanem még sok ilyen égitestre, mint a Föld. Ezt mindenki közülünk megértheti: ha felnéz az égre, és nem a lába alá; és nem gondolná, hogy a Nap csak egyedül reá, vagy csak az ő hazájára süt.

    Így szólt a bölcs kormányos, aki sokat utazott a Földön, és sokat nézett felfelé az égre.

    – Igen, a tévedések/tévelygések, tévhitek/ és a torzsalkodás/az egyet nem értés/ az emberek hitvallásában: a hiú/üres, tettető, kérkedő/ önimádattól van! – folytatta a kínai, Konfuciusz tanítványa. – Ami a Nappal, az van az istennel is. Minden ember azt szeretné, hogy neki lenne egy saját különleges/különálló istene, vagy legalább az ő szülőföldjének. Minden nép/nemzet szeretné bezárni a saját szentélyébe/templomába azt, akit nem képes az egész világ átölelni

    – És képes-e bármilyen szentély/templom felérni azzal, amit maga az Isten alkotott azért, hogy egyesítse az emberiséget egy meggyőződésben/felekezetben és az „EGY HIT” vallásában/bizalmában?

    – Minden emberi szentély/templom „Isten világának”, szentélyének mintája alapján csinált. Az összes „templomban” keresztelőmedence, gyűjtemény/kódex, mécses/világítótest, szentkép/jelkép, felirat, általánosan elfogadott szabályok jegyzéke, áldozás/lemondás, oltár, és pap van. De melyik templomban van: olyan keresztelőmedence, mint az óceán; olyan gyűjtemény, mint az övé/mennyei; olyan világítótest, mint a Nap, Hold, csillagok; olyan jelképek, melyek elevenek, szeretők, egymást segítő személyek/emberek? Hol vannak, a felíratok Isten kegyességéről/jóságáról, melyek olyannyira nyilvánvalók, mint azok a kegyességek/jótétemények, melyek mindenütt Isten által szétszórtak az emberek boldogságaiért? Hol van olyan törvénykönyv, mely olyannyira világos mindenki számára, mint az, amelyik a saját szívébe van beleírva? Hol van olyan lemondás/áldozat ahhoz hasonló, mint abban az önkéntes lemondásban, amit, az egymást szerető emberek egymásért elszenvednek? És hol van oltár ahhoz hasonló, mint a jószándékú ember szíve, ahol maga az Isten fogadja az adományt/felajánlást?

    Minél jobban fogja megérteni az ember Istent, annál jobban fogja „Őt” megtapasztalni/észre venni/. És minél jobban fogja megismerni ő Istent, annál jobban fog közeledni hozzá, s visszatükrözni az „Ő” kegyességét/jóságát, könyörületét/irgalmát és az emberszeretetét.

    – És pont ezért, az, aki látja a Nap összes sugarát, mely betölti az egész világot: nem fogja elítélni/kárhoztatni, és lenézni azt a babonás embert, aki csak a saját „fatuskó”-jában/bálványában lát egy fénysugarat ugyanabból a fényből; nem fogja lenézni még azt a hitetlent/ateistát sem, aki elkápráztatott/elvakult és egyáltalán nem látja a fényt.

    Így szólt a kínai, Konfuciusz tanítványa, és a kávézóban lévők mind elhallgattak, és többé nem vitatkoztak azon, kinek a hite/vallása jobb.

    1A 16-19. század között virágzó kikötőváros India nyugati partján.

    2 Eredeti jelentése „szégyen fölött”, ma talán bűntelennek/akinek nincs takargatnivalója/ mondhatnánk. 1935- től iráninak nevezik.

    3Jelentése a kezdetekkor az „EGY” ismerője – isten embere/prófétája, aki kapcsolatban állt vele. Idővel átalakult tudóvá, a „természet teológusává”/filozófussá, aki Istent a világ, és az ember létéből és lényegéből a természetes ész világánál, (tehát „kegyelmi” segítség nélkül) megismerteti, az értelem az ok-okozat elve alapján következtet/bizonyítja Isten létét és kilétét, s ezáltal megismerteti az „Ő” lényegét és lényegi sajátságait. Később, olyan személy, aki „istentant tanít” – Isten megismerésével, az isteni léttel, az isteni értelemmel, az isteni akarattal foglalkozik... A kezdeti természetes, és gyakorlati képesség elméleti tudománnyá alakult. A mai HIT kétféle eredete: 1.) belső meggyőződés; 2.) HITSÁG, esztelenség v. hivság/hiúság üresség, fogyatkozás, haszontalanság (hittetés/)

    4teológus(a gör. theologosz,'istentudós' szóból).

    5India uralkodó vallása

    6 „a szanszkrít nyelvben a legfőbb lény jelzésére használt szó; szó szerint való jelentése növekedés, dagadás; Eredetileg imádságot, ájtatosságot, önmegtartóztatást és egyéb üdvös cselekményt takart;”

    7Legfelsőbb, papi kaszt tagjai.

    8lat. protestatio, 'tiltakozás' szóból ered. A római katolikus egyháztól a 16. században megújítás/hitújítás címmel elszakadt keresztény egyházak (lutheránus, kálvinista, anglikán) és egyházi közösségek gyűjtőneve, magában foglalta az egyházanként különböző hitvallásokat és szervezeteket, szertartásokat és lelkiséget..

    9evangélium (a gör. euangelion, 'örömhír', 'örömhírért adott jutalom' szóból) Jézus az üdvösség örömhírét hozó, majd az ezt tartalmazó 4 szentírási könyv.

    10(ar. Muhammad, 'a magasztalt'), (Mekka, 570 k.-Medina, 632. jún. 8.) arab próféta, az iszlám – az egyetlen isten/Alláh akaratának történő alávetés, elkötelezettség hívei, akik ezt elfogadják, vállalja, azok a muszlimok (muslim jelentései: ép/egészséges/bűntől, vétektől mentes'; 'üdvözöl'; 'megbékél, békét köt', 'aláveti magát Alláh akaratának' – alapítója.

    11i. e. 551-től i. e. 479-ig élt Kínakeleti részén
  2. "Március 6. (Isten)
    Isten iránti rajongásunk/lelkesedésünk; ez a saját magunk/lényegünk szeretete – a lelkesedésnek/lelkesültségnak a szeretete. A szeretet/lelkesültség ez a legmagasabb üdv/jó. Ez a szeretet biztosítja a lelkesültségét/szeretetteljességét bármilyen létezőnek. Abban a pillanatban, ha egy embert nem szeretel, elveszíted Isten itánti szeretetedet, és az üdvét/jutalmát ennek a szeretetnek/lelkesültségnek.

    1

    És egy közülök – egy törvénytudó – próbárateszi őt, a következő kérdéssel: Tanítómester! Melyik a legnagyobb védelem/meghagyás, parancsolat/ a törvényekben? Jézus ezt felelte neki: Teljes/tiszta szíveddel, teljes lelkeddel és teljes elméddel szeresd meg a te Atyaistenedet – ez az első, és a legnagyobb védelem; a második is hasonló ehhez – szeresd meg a te környezetedet, mint ahogyan önmagadat; ez a két meghagyás az alapja az összes törvénynek és prédikációnak/prófétálásnak, jövendölésnek/.

    Mát. 22.35-40​

    2

    Honnan van az összes baj, és a személyes szenvedés? Csak az olyan dolgokhoz való ragaszkodásából/kötődéséből a személynek/jellemnek, melyeknek az állandó birtoklása lehetelen, mivel azok a folyamatos változás alá esnek. Hiszen az emberek aggódnak/nyugtalankodnak és szenvednek/gyötrődnek, vágyakoznak/ az általuk kedvelt dolgok miatt, és minden sértés/megbántás, gyanúsítás/bizalmatlanság, ellenségeskedés … mindden, csak ebből a vágyódásból származik, mivel a dolgokat az ember teljesen sohasem birtokolhatja.

    Csak az örök és végtelen dolgokhoz való lelkesedés/rajongás ad a mi személyünknek/jellemünknek tiszta/felhőtlen örörmöt, és ez az az üdv, amihez nekünk minden erővel igyekeznünk is kell.

    Éppen ezért az ember legfőbb üdve nem csak hogy az Isten megismerésétől függ, hanem teljesen ebben van/áll. Hogy ez így van, abból is világosan/magától értetődően/ látható, hogy az ember kivállósága/tökéletessége annak a dolognak a tökéletességével arányos, amit a legjobban szeret, és fordítva. Ezért is világos, hogy az ember annál kiteljesedettebb és örömtelibb az üdvösséghez/végtelen boldogsághoz/ képest, minnél inkább tökéletesebb lényt fog szeretni, – vagyis az Istent – és minnél jobban átadja magát ennek a szeretetnek/lelkesedésnek. Ezért is a mi legfőbb üdvünk és az üdvösségünk/végtelen boldogságunk/ alapja, csak Isten megismerésével és az ő szeretetében van.

    Ha egyszer ez elismert, akkor nyilvánvaló, hogy ennek – az emberi törekvés végső céljának az elérése – a módjára a legbelsőbb istenieknek a felismeréseire lehetőség van és meg kell történnie, mivelhogy ezeknek az eszközöknek az alkalmazásával előrajzolódik maga az Isten, és mivel ő a mi személyünkben/jellemünkben létezik. És emiatt is a viselkedési/magatartási szabályokat, melyek elvezetnek a célig, hivhatjuk Isteni gondoskodásnak/védelemnek vagy Isteni szabályszerűségnek. HiszenazIsteni szabályszerűség egy felsőbb gondoskodásban/védelemben mindent, teljes mértékben/hiánytalanul magábafoglal: „szeretni istent, mint a legfőbb jót”, vagyis nem a büntetéstől való félelem miatt, és nem egy szeretet a sok közül, ellenkezőleg, úgy, hogy a szeretet Iránta a végcél, aminek a megvalósulása érdekéban céltudatos a mi összes cselekedetünk.

    A testi/érzéki ember nem érti ezt, ez az elv/szabály úgy tűnik számára, hogy jelentéktelen/semmiség, azért, mert neki csak hibás/nem valódi/ elképzelése van Istenről, és nem látja benne a legfőbb jót, ami számára elrendelt/javasolt, semmi kézzelfoghatót, semmi kellemest az érzetnek/érzésnek, semmi kielégítőt a tesnek, az élvezetének/gyönyörének forrásának, azért mert, a számára kínálkozó haszon/jólét csak elvont értelemben van, az észben/eszmei tartalomban/. De azok az emberek, akik képesek megérteni, hogy az emberben semmi sincs az értelme felett, és teljesebb/tökéletesebb a lelkénél/szelleménél, kétségtelenül nem tudnak így gondolkodni.

    Ha pedig mi figyelmesen, gondos vizsgálat alá vesszük ennek az Isteni szabályszerűségnek a lényegét, akkor mi látjuk:

    - először is azt, hogy ez a szabályszerűség általános, vagyis közös minden ember számára, mivelhogy ez minden ember számára kiút az alaptermészetéből;

    - másodszor, hogy ez a szabályszerűség nem igényel támogatást, akármilyen is lenne az a közvetett történelmi elbeszélés, mivelhogy ez a szabályszerűség kizárólag az ember természetéből ered, mi megtaláljuk minden ember lelkében/szellemében, függetlenül attól, hogy magányosan/elszigetelten, vagy emberek között él;

    - harmadszor, mi belátjuk/megértjük azt is, hogy ez a természetes/általános, isteni szabályszerűség – szeretete az Istennek – nem követel tőlünk semijen istentiszteleti szertartást/ceremóniát, vagyis olyan fajta tevékenységet, amelyik önmagában lényegtelen lévén jónak tekintenek csak a mindenki által elismert hagyomány hatálya/tekintélye, erőszaka/ miatt, mivelhogy az a természetes józan ész fénye, mely bennünk él, nem követel/vár el/ tőlünk semmi olyant, amit mi nem tudnánk megérteni, és világosan elképzelni magunkban, mint önmagában is jót, vagy mint az üdvösség elérésének eszközét;

    - negyedszer, mi belátjuk/megértjük végre/utoljára azt is, hogy az isteni szabályszerűség teljesítésének a jutalma maga a szabályszerűség/oltalom, védelem, gondoskodás/, vagyis Isten megismerése, és a hibátlan/szennyezetlen, szabad/korlátozásoktól mentes/ és örök/el nem múló/ szerelem iránta. A szabályszerűség megsértőinek a büntetésül pedig, csak ezeknek az üdvöknek a nélkülözése, a test, és a személyiség – mindig ingatag/változékony, és mindig zavarodott – szolgálata.

    Spinoza

    3

    A környezetünk szeretete, Isten szeretete nélkül éppen olyan, mint a növény gyökér nélkül. Az ember szeretet Isten szeretete nélkül, ez annak a szeretete, aki minket szeret, aki számunkra kedves, aki tetszetős, és szórakoztató. Az ilyen szeretet gyakran a kedvelésből gyűlölködésé válik. Ha a környezeted szeretete attól van, hogy szereted Istent, akkor szereted azokat is, akik nem szeretnek bennünket, kellemetlenek számunkra, torz/csúf, undorító/utálatos testűek. Ez a szeretet igazi és erős, az ilyen szertet nem gyengül, hanem minnél régibb, annál jobban erősíti, és egyre jobban és jobban szolgálja az üdvét annak, aki átéli azt.

    4

    Az emberek mondják: „Én nem értem, mit jelent Istent szeretni.” De ki az aki érti, mit jelent szeretni valamit, vagy valakit, ami nem látezik? Ezt csak az értheti, aki szeret.

    Ha egy ember nem tudja, mit jelent a művészet, a tudomány szeretete, hogyan magyarázuk meg neki ezt, ha nem ismeri a művészetet, a tudományt?

    Hogyan is magyarázzuk el egy embernek, mit jelent szeretni Istent, ha ő nem csak azt nem tudja, mi azaz Isten, de dicsekszik/kérkedik azzal, hogy nem tudja azt.

    @

    Azt mondják, hogy félni kell az Istent. Ez valótlanság/hazugság! Istent szeretni kell! Ellenben, hogyan lehet szeretni azt akitől félsz. Igen, most jut eszembe, amiatt se lehet istentől félni, mert Isten, maga a szeretet. Hogyan lehet félni a szeretettől? Istent nem félni kell, hanem szeretni. És ha Istent fogod szeretni, és nem fogsz félni tőle, akkor a világon semmitől se fogsz félni."
    L.Ny.Tolsztoj​
  3. Móricz Zsigmond (1879-1942) Madocsán

    Nem mintha, ezt ki lehetne zárni, hogy az író valaha is járt volna Madocsán, de hamarosan a madocsaiak, a madocsaiaknak bemutatják a „Nem élhetek muzsikaszó nélkül című vígjátékot négy felvonásban.

    Köztudott, hogy a XX. század ipari forradalmát megelőzte a XIX. század szellemi forradalma, elég, ha az 1848-as eszmékre gondolunk. Az is nyilvánvaló, hogy a társadalom alappillére a család: férj, feleség, gyermekek. Móricz Zsigmond is tisztában volt ezzel, no meg a történelmi Magyarország akkori helyzetével. Nagy családba – 9-en voltak testvérek – született, sokat olvasott. Ahhoz, hogy vágya – író legyen – teljesülhessen „először a jogi, majd a bölcsészkarra iratkott be Budapesten. 1903-ban bekerüt az Újság c. lap szerkesztőségébe. Később vidékre indut népdalgyűjtő körútra, népmeséket és egyéb alkotásokat gyűjtött – saját bevallása szerint számára ez volt az igazi „egyetem” (a pesti egyetemet végül nem fejezte be). 1905-ben Holics Eugéniát vette feleségül, akit Jankának hívott. A kezdeti boldog házasságuk később gyötrelmessé vált számukra. Janka állandó rajongást igényelne, melyet Móricztól nem kap meg, féltékeny mindenkire Móricz körül, néha még Móricz sikereire is, aki számára így börtön a házasság. Sokat foglalkozik a házassággal, műveiben kétféle nőtípus létezik: a szépasszony és a boldogasszony. (Móricz e kettő között hánykódik). Többször megcsalja feleségét, amiért az 1925-ben, másodszorra sikeres öngyilkosságot követ el, Móricz egyedül marad bűntudatával (időközben meghalt első gyerekük is; e kettő tragédia nagy hatással van Móricz írói hangjára). Amikor 1913-ban feleségével Olaszországba utaztak, itt találkoztak Babitscsal, akivel jó viszonyuk alakult ki. 1914-ben ezen olaszországi élményeiből írta Nem élhetek muzsikaszó nélkül c. kisregényét. A Világháború kitörését lelkesen fogadta, amit egyfajta tisztítótűznek tekint, beállt haditudósítónak; innen való visszatértekor már nem annyira lelkesedett a háborúért.”… „1918-ban Móricz üdvözli az őszirózsás forradalmat és a létrejött Tanácsköztársaságot is, a megalapuló Vörösmarty Akadémiának (amely a baloldali írók tömeggyűlése) Móricz lesz az elnöke. A forradalom leverése után Móricz még hisz a nemzeti függetlenség, a szabadság, egyenlőség társadalmi jólét valóra válásában. A Tanácsköztársaság leverése után őt is meghurcolják, így születik Légy jó mindhalálig c. regénye, saját elmondása szerint csak egy kisgyerek képében tudta leírni mindazt, amin átment (tehát nem saját debreceni diákéveiről szól a könyv).” …

    Az amatőr előadásig kis előzetesként szeretném megismertetni önöket a szerző zsenialitásaival. Egy amerikai kortársa – DEWEY, JOHN (1859–1952) amerikai filozófus – írta a „saját” tevékenységéről:
    A filozófia nem más, mint általános érvényű és széles látókörű elmélet az élet összeütköző tényezőinek összeegyeztetéséről.” „A jövendő filozófiának az a feladata, hogy világos fogalmakat adjon az embernek saját kora társadalmi és erkölcsi vitakérdéseiről.” ​
    S bár mindenki tudja, – hogy a jövő a jelen folytatásaként nyilvánul meg – és ha a célt(a jövőt) világosan megfogalmaztuk, nem nélkülözhetjük a pillanatnyi helyzetünk reális értékelését sem, melyben úttörő(vezér) szerepük azoknak a „művészeknek” van, akik ezt a tömegek számára „kézzelfoghatóvá, emészthetővé” tudják tenni.

    1. Elsőként nézzünk meg
    egy boldogasszonyt (egy pap feleségét),
    ahogyan azt az író az „Árvalányok” című kisregényében leírta. Határozott, tele energiával, indulattal, a lázadó… és a férje a szende, tutyi-mutyi, az élet dolgaiban buta, de engedelmes. Ha a részvét a legmagasztosabb női érzelmek egyike, akkor látjuk, hogy a papnénkból ez is hiányzik. Vegyünk egy másikat, a türelmet. Mennyivel okosabb, ha az emberek türelmesen elviselik azt, ami csak neki fáj, mintha bárkivel is megosztanák, vagy hirtelenében olyat tesznek, aminek káros következményeit mások is megsínylik. A tapasztalattal ellentétben, miszerint „Őrült minden asszony, aki titkolt szerelmet táplál keblében, mert az ilyen titkolt, viszonzatlan szerelem fölemészti életét.” a mi papnénk ebben is kivétel, hiszen a férjével való ismeretségről ő maga így vall:

    - „de ha én reggel kilenc órakor korcsolyázni mentem, hát ő is ott volt. Egyszer aztán bál van, s tánc közben egyszerűen azt mondja nekem az én Endrém, hogy ő nem tud nálam nélkül élni. No ha nem tud, akkor csak egyre kérem, ne lakjon az udvarunkban, hanem a város túlsó sarkában.” (Kikosarazta)

    - „És a korcsolyázási jelenet tizedik évfordulóján beállított Debrecenbe tizenkét szekérrel... értem.” (Három fiuk született.)

    Gondolhatnánk, hogy ezt már nem lehet felülmúlni, de ez olvasható a továbbiakban:

    - „Nagyon erős lehetett az örök eskü - mondta Sarudyné.

    - Örök eskü! Fiam, mi nem tettünk egymásnak örök esküt! Csak azok esküdöznek egymásnak, akik nem bíznak önmagukban! Mi ismertük magunkat!...Endrének nem kellett sietnie, nekem nem kellett várnom, a célunk közös volt: emberré lenni! Valami hatalmas, kolosszális érzés volt ebben.”

    De az igazságérzetünknek nem tudjuk megmagyarázni: hogy az életben a durva miért veszi birtokba így és oly sokszor a finomabbat, a meg nem felelő nő a férfit, vagy a meg nem felelő férfi a nőt; hogy minden nő miért kívánja, hogy csábítsák/ostromolják, és a győztes férfi miért mondja azt, hogy elcsábított; hogy, ha az asszonyok általában az ostoba embereket szeretik. Miért nem szeretik hát a férjüket?; hogy a szerelemben a nők legtöbbre becsülik a rablót, nem haragszanak a tolvajra, de megvetik a koldust; hogy akármilyen gonosz egy férfi, se annyi jót, se annyi rosszat nem mond az asszonyok felől, mint amennyit ők saját magukról föltesznek; hogy miért ragaszkodunk inkább a párunkhoz a hűtlenség(lelkiismeret) miatt, amit ellene elkövetünk, s nem a hűségért, amivel irántunk van; hogy egy férfi tehetsége éppen annyira veszélyezteti a becsületességét, mint ahogy a szépség veszélyezteti egy nő tisztességét

    Én a természet, a harmónia pártján állok. A nő, s férfi kiegészítik egymást, amit hagyományos értelemben így fogalmaztak meg:

    „A férfi csinálja a házat, a nő csinál otthont belőle.”

    2. Másodikként nézzük meg, hogy
    miért nem nevelnek a nők „jó férfit”.
    A megérzésekben, intuíciókban szűkölködő férfi lét szükségszerűen a másodlagos, anyagi világot kutatja, elzárva önnön magától a lényeg, a szellem létezésének lehetőségét. A férfiakra jellemző kettes számrendszernél (0, 1) leragadnak, néhányan eljutottak a magasabb szintekre, – belátva „az”, „nem az”, „az vagy ez” mellett „az meg az ellentéte”, „az is ez(minden EGY)” – de ötről hatra nem jutnak.

    Istenanya – a létező – mostohául bánik velünk – kiválasztottakkal –, hogy feladatunkat/küldetésünket teljesíthessük.

    Ritkán maradnak fenn ilyen gondolatok:

    1. „A teljességben nincs jó és rossz, nincs érdem és hiba, nincs jutalom és büntetés…
    2. Szereteted ne olyan legyen, mint az éhség, mely mohón válogat ehető és nem-ehető között; hanem mint a fény, mely egykedvűen kiárad minden előtte lévőre.” /WEÖRES SÁNDOR/
    és ha mégis, ki értheti, valósíthatja meg, adhatja tovább?
    Móricz Zsigmond ezt így tárja elénk:

    „- Gyere ide, te kis bitang! - mondta fojtva, s hallotta, hogy az asszonyok maguk közt egyszerre mindnyájan beszélnek, ettől megdühödött még jobban, s kegyetlenül ráhúzott a legnagyobb fiára.

    A fiú lehúzta a fejét a válla közé, s nagyot szisszent, de nem sírt. Az anyának köd futotta el a szemét. Ráismert saját magára, s csuklón fogta a fiút, odarántotta maga elé.

    Még egyszer rácsapott a gyerek barna hátára, s várt. Piros csík támadt azon, amely a derékon keresztül lefutott a jobb combra.

    - Fogsz te disznókodni valaha! mondasz te disznó szót! szádba veszel te olyanokat többet!... - rikácsolta fulladt hangon, és toporzékolt hozzá, azzal elkezdte ütni a gyereket. Ész nélkül, akarat nélkül, azért, mert megcsapta a gyerekben saját maga, a saját valósága, mert azon egy villanásban megérezte a teljes testi és lelki hasonlóságot, és mert megrettegett attól, hogy a fia éppen ilyen vadsággal éljen valaha gerjedelmeknek, mint ő teszi most... És erős kezében keményen állott a vessző, és retteneteseket csapkodott a gyermekére, méhének magzatára, önmagának különszakadt testére.
    A másik két fiú elborzadva nézte bátyjának vesztét. A kisebbik levetette magát a földre, s négykézláb kezdett vergődni, vívódni, visítva jajgatni. A középső csak összekuporodott, s elszánt ijedelemmel várta, hogy rá kerüljön a sor.
    Az anyja közben meglátta ennek a konok arcát, s ettől még nagyobb dühbe rohant a vére. Minden ésszerűség nélkül ott hagyva a nagyobbikat, elkapta ennek a vállát, és maga elé rántotta. Aztán elvetve a vesszőt, kézzel állott neki. Erős, kemény tenyere csattogott a gyerek vastag húsán, míg ki nem vörösödött a gyerektest, s az ő keze is bele nem fáradt.”

    „Akaratlan összenézte egymással a három gyereket. Megérezte, hogy a kicsi egy egészen más fajból való... Ez a gyenge fehér test... Ez a gyáva visító lélek... Ez az ura.
    Azok a marokvas kölykök. Akik az orrukba szipogják a pogánynak való szenvedést.
    Azok az ő magvai.”

    „Az asszony gépiesen megcsókolta, de nem sejtette miért, hirtelen az előbbi nyugtalan s kielégítetlen érzés kerekedett fel. Máskor kedvvel csókolta meg a férje szép, tiszta, fehér arcát, most bántotta és sértette valami.”

    „Az asszony ebben a percben kitalálta, mi bántja. Az, hogy az elébb nem verte meg a legkisebb gyermekét. A harmadikat, ennek az embernek a magvát. Ezt magát szeretné most megverni érte.”

    „Az asszony ebben a percben kitalálta, mi bántja. Az, hogy az elébb nem verte meg a legkisebb gyermekét. A harmadikat, ennek az embernek a magvát. Ezt magát szeretné most megverni érte.”

    „A két nagyobb fiú komoran, egymás mellett bandukolt, a harmadik hátrább maradt, és egy kis vesszővel csapkodott a porba. Igen, azzal a vesszővel a hátára kellett volna vágni legalább egyet, kettőt, de jót!”
    „Az asszony komoran hallgatott. A két nagyobb fiú már eltűnt, s az ablakból nem lehetett őket látni, de a harmadik észrevette az anyját, és most affektált komoly arccal, valami olyanféle fenséges tekintettel nézett errefelé, ahogy az apjuk szokott nézni. Vér öntötte el dühében az arcát, s elhatározta, hogy még ma kitölti bosszúját a gyereken."

    A kisregény záró sorai:​

    „A lány arca piros lett, mint a pipacs.
    - Ó...
    - Csak eredj hozzá, fiam! - s keményen megszorította, … - eredj csak hozzá, lelkem!
    A lány lesunyta a fejét.
    - De olyan mafla! - súgta pajzánul.
    - Nem baj! Azért férfi!... Ne félj, azért éppolyan férfi, mint akárki!
    Kacagva hagyta ott a leányt, s felsietett a verandára, ahonnan gyerekei rohantak elé.
    Válogatott köztük. A legkisebb után kapott, azt ragadta a karjába, fel az ölébe, mintha ölbeli volna, és összevissza csókolta az arcát, azt a szép fehér arcát, amely éppen olyan volt, mint az apjuké...
    S a telitüzű, fényes nyár egészségesen, termékenyen, megújítóan özönlött el az egész világon.”

    Utóirat:

    Ritka, vagy talán már kihal az olyan férfi,
    aki a szenvedélyei/indulatai felett mindig képes uralkodni.
    Ugyan ez az elvárás egy nővel szemben oka fogyott.

    Csatolt fájlok:

  4. "A bálványozás
    A legősibb, legalapvetőbb és a leghatalmasabb tévedése a mi életünknek az a hódolat/bálványozás helytelen cselekedete. Nincs a Földön nagyobb féltve őrzött drága kincs/szentély/, mint az ember szentsége, élő hordozói az isteninek, ennek ellenére mi azt látjuk, hogy az, ami az embertől származik, termékek, elmeszülemények és emberi dolgok, az embernél jobban felmagasztalódnak – az alkotás/teremtmény többre értékelődik, mint az alkotó.

    De ideje, mindenkinek meglátni és megérteni azt a kétségtelen nyilvánvalóságot: hogy az igazságos és a bölcs embereknek – Mózestől a mai időkig Jézus Krisztussal az élen – az összes tevékenységbeli erőfeszítései mindig a tévedésekkel/becsapásokkal, hazugságokkal – azokkal a legfelmagasztaltabb emberfeletti, emberek által kiagyaltakkal, bálványokkal – való küzdelemre irányultak; azért, hogy megmutassák az embereknek ezt a fanatizmust/kegyetlenséget, azért, hogy tisztázzák az emberek előtt a tiszteletre méltó igazsághitet; azért, hogy eljuttassa az embereket az élet forrásának felismeréséhez és minden dolog lényegéhez; azért, hogy újra visszakerüljön az ember isten akaratába, és ezzel tegye szabaddá őt.

    Mózes elutasította az anyagi istenszobrokat/bálványokat, de meghagyta a körülmetélést és bevezetette a „szombatot”, és a zsidóságnak a következő tanítói pedig bevezettek újabb bálványokat: a szertartások követését és a vének szájhagyományát. A keresztény tanítók elvetették a „szombatot”, a körülmetélést is, és a zsidó szertartások követését, de létrehozták a keresztelést és a kenyértörést, és később özönleni kezdtek az istenek, mint a bőség szarujából: a Szentlélek, a Megváltó/Üdvözítő, a Szűzanya/Istenanya, az angyalok, a szentek és a szentképek, a szent életű emberek és a csodatevők, az ikonok és a keresztek, és számtalan anyagi ábrázolások és tárgyak; és ami a legmeglepőbb, még a holtak maradványai – ezek az új egyiptomi múmiák.

    És ami a vallásban, ugyanaz a közéletben – emberi dolgokat helyeznek az ember fölé. Monarchia/egyeduralom, oligarchia/főnemesség, alkotmány, köztársaság, – változnak az elnevezések, formák – de mindig felvetődik valami, amiért az ember köteles feláldozni a saját lelki/szellemi szabadságát – az úgynevezett „közjóért” elvesztegetik, az értékes/becses személyes uralom alá hajtását. Minden vallás, minden társadalmi/közéleti életforma – mint az élet törvényeinek külső kifejezői – kötelesek szolgálni a hordozójának a benne lévő életnek, az isteni megtestesülésnek, az ember lényegének, és nem elnyomni azt. Nem az emberben lévő értelmes lénynek az értékeinek lealacsonyítása/megalázása és elutasítása kellene, hogy uralkodjon az emberek között, hanem ennek az értelmes lénynek a felszabadítása és magasztalása/dicsőítése. Nem külső hatalom, nem a szenvedés és a halál félelme, mely kívülről hat, kell, hogy összekössön emberi kínszenvedéseket és az emberi erőszak/rosszakarat (ezek nem is kötnek össze), és adja az embereknek a nyugalom biztonságát (ezek nem adnak), hanem az élet örök törvényeinek, az emberek lelki/szellemi egységének a felismerése, a hatalom, mely fentről származik, Isten hatalma, a józanész hatalma, a lelkiismeret hatalma, – ez a belső szellemi hatalom – mely az ember természetében nyugszik és mely most, csak gyengén mutatkozik meg az egyház és az állam együttes és rendszeres elnyomása alatt; felszabadulva ő lesz minden gonosz roppant erejű zablájává/fékezőjévé, és természetes fellegvárává/bástyájává a személyes és köznyugalomnak és a boldog életnek. Magát ezt a belső erőt, ezt a józanésznek egyetemes fényét kell az embernek alapjában véve a saját, és a közélet vezetőjévé tennie. És, ahogyan szertefoszlik az éj homálya napfelkelte előtt, úgy, a tudatlanság és a babona, a csoda és a varázslat/megtévesztés önmagától elhal a tudomány fénye előtt; mint ahogyan eltűnnek a vízi és házi manók a tudás és a józanész fénye elől; pont úgy annak a lángnak és fénynek színe elől magától eltűnnek – végük lesz – az összes mostani, olyan nagyszerű, megtévesztő, erőszakoskodó közintézményeknek, és mindenféle ellenséges érzésnek/dühnek, erőszaknak, rabságnak az emberek között."
    DUKA nyomán Tolsztoj L.Ny.

    Csatolt fájlok:

    ionon kedveli ezt.
  5. Szeretnélek megismertetni egy gondolattal, mely mindnyájunké. A "teremtő" létezik, és mindennel, és mindenkivel szüntelen kapcsolatban van.
    Az "Egységélmény" szintén mindenki számára valós, megélt pillanat.
    Ezt fogalmazza meg páratlanul Thich Nhat Hanh-nak e verse:

    Kérlek, szólíts valódi neveimen,
    mert számtalan nevem van.

    >>Amikor meghallom az egyik nevemet, figyelek rád.<<​


    Ne mondd, hogy mennyek el holnap,
    hiszen egyek vagyunk.
    Tekints körbe: mindenben ott vagyok.
    Én vagyok a rügy a tavaszi ágon;

    Én vagyok a törékeny szárnyú, kismadár,
    mely dalolni tanul új fészkében;
    Én vagyok a hernyó a virág kelyhében;
    Én vagyok kő, melyben rubin rejlik…

    Én vagyok a történések, hogy sírjak és nevessek,
    hogy Én félhessek és Én remélhessek,
    Az Én változásom ritmusát követi
    minden élőm születése és halála.

    Én vagyok a tiszavirág, ki átalakul a folyó tükrében,
    s Én vagyok a madár is, ki tavasszal eljön,
    hogy véget vessen a kérész életének.

    Én vagyok
    a tiszta tóban boldogan úszkáló béka,
    s Én vagyok a sikló is, ki csendben közelít,
    majd felfalja áldozatát.

    Én vagyok az ugandai gyermek, csupa csont és bőr
    lábai, mint a bambuszbot, olyan vékonyak,
    s Én vagyok a fegyverkereskedő is,
    ki Afrikában teszi pénzzé a gyilkos eszközöket.

    Én vagyok a csónakon menekülő, tizenkét éves kislány,
    ki a tengerbe veti magát, miután a kalóz megerőszakolta,
    s Én vagyok a kalóz is, kinek szíve
    még vak és nem képes az Én szeretetemre.

    Én ülök a Politbüróban,
    korlátlan hatalommal a kezemben,
    s Én vagyok az is, kinek a „vér-adósságát”
    népe felé törlesztenie kell,
    lassan elpusztulva egy munkatáborban.

    Az Én Örömöm tavasz, mely gyengéd,
    s az élet minden színterét virágba borítja,
    Az Én fájdalmam, termékeny könnyfolyam,
    mely teljes, s táplálja a négy óceánt.

    Kérlek, szólíts az Én valódi neveimen,
    hogy egyszerre hallhasd, hogyan sírok és nevetek Én,
    s láthasd, hogy örömöm és fájdalmam is Én vagyok!.

    Kérlek, szólíts valódi neveimen,
    hogy felébredjél végre, és kitárjad szívem,
    s újraéld az Én „együttérző elfogadásomat”!



    Ahogy én értem "formai" kötöttségek nélkül ugyanez:

    Kérlek, szólíts a valódi nevemen, mert azt a szót, hogy „ISTEN”, „J.H.V.” „Allah”, „Krisna” „Buddha”, „Jézus” emberek alkották rólam úgy, hogy nem is „találkoztak” velem. Az általuk rám aggatott táblák a lényemet, valómat nem változtatják, de ezek a „táblák” rögtön eltakarnak engemet, hiszen „közelebb” áll hozzájuk. A számtalan tulajdonságom miatt, számtalan névvel illethetnének, az egész megnyilvánult világ rólam szól, neked.

    Bárminek adsz nevet, engem nevezel meg. Amim megnevezed, arra irányítottad a figyelmedet, az viszonozza a figyelmedet.

    Ne mondd, hogy menjek el hozzád, hiszen egyek vagyunk.

    Ha magadra tekintesz is csak engem látsz.

    Én vagyok tavasszal a rügy az Én ágamon, Én vagyok a dalolni tanuló törékeny szárnyú kismadaram az Én új fészkemben, Én vagyok a virágom kelyhét rágó hernyóm..

    Én vagyok a kövemben rejlő rubinom ..

    Én vagyok a történések, hogy Én sírjak és Én nevessek, hogy Én féljek és Én reméljek, az Én változásom ritmusát követi minden élőm születése és halála.

    Én vagyok a tiszavirágom, ki az Én vizemhez kötött, s átalakul a folyékony és légnemű határán. Én vagyok az a madaram is, ki tavasszal eljön, hogy véget vessen az Én kérész[1]em életének.

    Én vagyok a tiszta tavamban boldogan úszkáló békám, s én vagyok a siklóm is, ki csendben közelít, majd felfalja áldozatát.

    Én vagyok az ugandai gyermekem, melynek csupa csont és bőr a lábai, s mint a bambuszbotjaim, olyan vékonyak, és Én vagyok a fegyverkereskedőm is, ki Afrikában teszi pénzzé a gyilkos eszközöket.

    Én vagyok a csónakon menekülő, tizenkét éves kislány, ki a tengerembe veti magát, miután az Én kalózom megerőszakolta, kinek szíve még vak és nem képes az Én szeretetemre.

    Én ülök minden legfelsőbb szervezetben korlátlan hatalommal a kezemben, s Én vagyok az is, kinek a „Mózesi törvények” szerint, az „áldozat-adósságát” népe felé törlesztenie kell, lassan elpusztulva egy munkatáborban.

    Én vagyok örömöm, tavaszom, mely gyengéd, lágy, s az élet minden színterét virágaimmal borítja, Én vagyok fájdalmam, termékeny könnyfolyamom, mely teljes, s táplálja a négy óceánt.

    Kérlek, szólíts az Én valódi neveimen, hogy egyszerre hallhasd, hogyan sírok és nevetek Én, s láthasd, hogy örömöm és fájdalmam is Én vagyok!

    Kérlek, szólíts valódi neveimen, hogy felébredjél végre, s kitárjad szívem, és újraéld az Én „együttérző elfogadásomat”!



    [1] ’tiszavirág’

    Ui: Előzmény, mely nélkül is nagyszerűen élvezhető:
    >>Van egy versem az Önök számára. Ez a vers hármunkról szól közülünk.​
    Az első egy tizenkét éves lány, a Sziámi-öbölt átszelő csónakban lévő emberek egyike, akit egy tengeri kalóz megerőszakolt, majd ezután a tengerbe vetette magát. A második ember maga a tengeri kalóz, aki Thaiföldön született egy távoli faluban. A harmadik ember pedig én vagyok. Természetesen én nagyon dühös/indulatos voltam. De nem tudtam megszabadulni a tengeri kalóztól. Ha megtehettem volna, akkor egyszerűbb lett volna, de nem tudtam. Rájöttem, hogy ha én születem volna az ő falujában, és hasonló életet éltem volna gazdasági-, oktatási szempontból, és így tovább, nagyon valószínű, hogy most én lennék az a "tengeri kalóz". Tehát nem könnyű állást foglalni. A kitartásom/türelmem/szenvedésem eredménye ez a vers. <<
    [​IMG]
    Please Call Me By My True Names - A Poem By Thich Nhat Hanh

    YOUTUBE.COM
  6. http://plumvillage.org/news/thich-nhat-hanhs-speech-at-the-vatican-december-2-2014/

    Ø Mi hálásak vagyunk, hogy ma összegyűltünk kinyilvánítani az egész világnak elkötelezettségünket az együttműködésre a modern rabszolgaság megszüntetésére; ráirányítsuk a figyelmet azokra, akik emberekkel kereskednek, hogy megszűnjön az ilyen kizsákmányolás; a világi vezetők és szervezetek felkérése ezeknek a fiatal nőknek, férfiaknak és gyerekek az emberi méltóságának a védelmére. Ők a mi fiaink és lányaink és a mi testvéreink.

    Ø Nyilvánvaló/világos hogy, hogy a globalizáció korában, ami megtörténik eggyel közülünk, megtörténhetne bármelyikünkkel közülünk. Mi mindannyian alkotjuk az Egységet, és ezáltal formáljuk mindannyian az Egészet. De még a legnagyobb jó szándék ellenére is, ha nap, mint nap az anyagi/fizikai szükségletek kielégítése vagy az érzéki kényelem köt le, mi túlságosan elfoglaltak leszünk ahhoz, hogy felfogjuk/megértsük a mi közös küldetésünket.

    Ø Az intuíció/belátás együtt kell, hogy haladjon a tevékenységgel/cselekvéssel. Szellemi/lelki gyakorlatok nélkül mi nagyon hamar/gyorsan cserbenhagyjuk/feladjuk az igazi/tökéletes vágyainkat.

    Ø Valamennyien a saját hagyományaink tanításai szerint, folyamatos figyelemmel kell kisérnünk a természet kézzelfogható/egyszerű, mélységes/ csodáit, és a mindannyiunk saját életének csodálatos/bámulatos eseményit – az Isten „lakhelye” mindenhol velünk, a valóságos földön, a Nirvana[1] mindenben és mindenből – ahhoz, hogy hozzájuthassunk a kigyógyulásunkhoz és a folyamatos ellátásunkhoz szükséges örömhöz és boldogsághoz, mely annak a felismeréséből születik, hogy az Isten „világa/birodalom” már létezik/rendelkezésre áll/ itt és most. A szeretet érzése és a természettől való elragadtatásunk, amiben mindnyájan részesülünk/osztozunk képes minket táplálni/fenntartani, újra egyesíteni minket és eltüntetni az összes elkülönítést, megkülönböztetést.

    Ø Azáltal, hogy mindennel kapcsolatba állunk, ami felelevenít/felfrissít és meggyógyít, lehetőségünk van megszabadítani magunkat a mindennapi anyagi kényelemmel kapcsolatos vesződségektől, és sokkal több időnk és energiák lesz arra, hogy megvalósítjuk a saját igazi/tökéletes vágyainkat, aminek eredményeként „az összes élőlény iránt érzett szánakozás” mentessége meghonosodik. Mint azt mondja az evangéliumban: " Ne aggodalmaskodjatok a ti éltetek felől, mit egyetek és mit igyatok; sem a ti testetek felől, mibe öltözködjetek.” „Hanem keressétek először Istennek országát, és az ő igazságát; és ezek mind megadatnak néktek.” „Ne aggodalmaskodjatok tehát a holnap felől; mert a holnap majd aggodalmaskodik a maga dolgai felől.”

    Ø A modern rabszolgaság felszámolása során, feltétlenül/elengedhetetlen/ időt kell fordítanunk önmagunkra, és a jelen pillanatra (jelenlét=tudatosság). Ha így teszünk, rátalálunk valamiféle viszonylagos nyugalomra a testünkben és az elménkben, hogy folytathassuk a munkánk. Fel kell ismernünk, és meg kell ragadnunk a saját szenvedésünk okát, a saját haragot/dühöt, félelmet és a kétségbeesést a végett, mert lehet, hogy a részvét/szánalom energiája a szívünkben megmaradt. Amikor már több tisztánlátás van a tudatosságunkban, mi nem csak az áldozatokkal érzünk együtt, de magukkal az emberkereskedőkkel is. Amikor mi meglátjuk, hogy az emberkereskedők szenvedtek, mi képesek leszünk nekik segíteni a felébredésükben, és megállítani azt, mit csinálnak. A mi együttérzésünk segíthet átalakítani őket baráttá és ügyünk szövetségesévé.

    Ø Annak érdekében, hogy az együttérzést/részvétet fenntartsuk a munkán során, mindannyiunknak szüksége van, hogy egy lelki közösség támogatáson és oltalmazzon bennünket – egy valódi közösség, ahol igazi testvériség, részvét/együttérzés és egyetértés/összhang, megértés/ van. Nem úgy kell ezt a munkát végeznünk, mint a magányos harcosok, „hajlíthatatlan” lovagok. A a modern rabszolgaság mélyen gyökerezik, és az okai és körülményei szerteágazók, a hálózatai és struktúrái ezt támogatóan komplex. Ezért kell nekünk felépíteni egy olyan közösséget, amely elvégezheti ezt a munkát – megvédje az emberi életet – de nem csak 2020-ig, hanem hosszútávon.

    Ø A világ, amelyben élünk globalizált[2], és így a kizsákmányolás/rabszolgaság új formája, amely kapcsolódik a gazdasági, politikai és társadalmi rendszerekhez. Ezért a mi etikai elveinknek és az erkölcsi/morális normáinknak is az egész Földre kiterjedőnek kell lennie! Az új globális fokozat/rendszer kiált egy új globális etikáért! A mi kötelességünk, hogy együtt leüljünk, ahogy ez a sok emberek között hagyomány, amit most is csinálunk, hogy megtaláljuk ennek a szenvedésnek az okait. Ha együtt megvizsgáljuk a dolgok gyokereit, józan ésszel, nyugodtan és türelmesen, mi meg fogjuk érteni a modern rabszolgaság okait, és mi megtaláljuk a kiutat."


    [1] üdv, jólét (‘a mennyei boldogságra juttat ‹keresztény hit szerint›’)– a Budista vallásban a tudatlanság, minden „önző” vágy és ennek következménye a szenvedés megszűnése; a körforgásból való kiszabadulás, megvilágosodás.

    [2] az egész földfelületet behálózó
  7. HARE[1] KRISHNA[2] HARE KRISHNA

    Erő Vágya, Erőm, vágyam.

    KRISHNA KRISHNA

    Vágyad, vágyam.

    HARE HARE

    Erőd, Erőm.

    HARE RAMA[3] HARE RAMA

    Erő üdve, Erőm, üdvöm

    RAMA RAMA

    Üdvöd, üdvöm

    HARE HARE

    Erőd, Erőm
    Prózában:

    Mi az, ami létrehozza a megnyilvánultat? A Teremtő vágya.

    Minden isten által van. A vágy erejét adta, hogy boldogak legyünk!

    A Mindenható/Teremtő Isten vágyának, a beteljesülése a vágyam,

    ehhez az isten ereje ad erőt.


    A határtalan boldogság (istennel való egyesülés) ad erőt, és ez a célom --az „egyesülés”.

    Hare – energia – ÉLTETŐ ERŐ – lélek?

    Krisna – egész, teljes, mind, valamennyi, leg-, mindenki – vonzása, hívogatás, ösztönzés, meghódítása, felébresztés – FÉRFI –

    Ráma – egész, teljes, mind, valamennyi, leg-, mindenkit – boldogító, szívélyes, jóérzés, gyönyörködtet – NŐI – az örökké Krisnát szerető/Krisnával örök szerelemben élő






    Erő Vágya, Erőm, vágyam.

    Vágyad, vágyam.

    Erőd, Erőm.


    Erő üdve, Erőm, üdvöm

    Üdvöd, üdvöm

    Erőd, Erőm



    [1] energia – ÉLTETŐ ERŐ – lélek?

    [2] Teremtő/Mindenható, AZ ATYAISTEN – FÉRFI – vonzása, hívogatás, ösztönzés, meghódítása, felébresztés

    [3] üdvözít – ‘a mennyei boldogságra juttat ‹keresztény hit szerint›’; ‘boldogít’; ‘mindent megold, eligazít’
    Istent dicsőítő felkiáltás, jólét

  8. TÜNDÉR[1] EZZSÉBÖT
    Székely népmese Kriza János gyűjtése alapján

    Ëgysző[2] hó vót, hó nem vót[3], hetedhét[4] országon, még azon is túl[5], ëgy szëgény embör[6], vót ennek ëgy felesége s három[7] gyermökök, de éktelen[8] szëgényök vótak. Ëgyször azt mondja a nagyobbik[9] fiú:

    – Anyám! Süssön neköm ëgy hammas pogácsát, hadd mönjek el szógáni.

    Ahajt süt az anyja ëgy pogácsát, a fiú elindú, mönyön, mönyön; mikó mönne ëgy nagy havason körösztű, talál ëgy ősz embört, köszön:

    – Isten ádja meg kijedöt[10], öregapó!

    – Isten hozott, fiam! Mi járásbeli vagy? – azt kérdi az ősz embör[11].

    – Én mönyök szógáni; ha az Isten velem lösz[12].

    – No hát jere hëzzám – azt mondja neki az ősz embör –, én neköd megfizetök.

    Elmönnek biz ők az ősz embör házához; másnap tüstént mönnek szántani, de csak gyepöt szántottak, abba vették a magot; de hogy szót ëgybekeverjek, az ősz embör ígért vót neki ëgy véka búzavetést. Eltelik két nap, azt mondja az ősz embör a harmadik nap viradólag:

    – No, fiam! Már ma magadnak mész szántani, készítsd elé az ekét, fogd bé az ökrököt, addig én ëgy véka búzát tőtök föl.

    A legén bizon béfogja az ökrököt, azalatt az ősz embör is kiviszi a véka búzát s főtöszi az ekére; megindúnak, elkéséri az ősz embör éppen a falu végiig[13], ott azt mondja a legénnek:

    – No, fiam, látod-ë tova ki azt a bokros helyet, mönj el oda, szánts magadnak annyi helyet, amenynyit gondósz[14], hogy elég lösz ëgy véka búzának.

    Elmönyön biz a legén ki oda, meglássa a sok bokrot, cihert, úgy megijed, hogy ëgyszőre szűvit veszti[15], hogy azt ő hogy szántsa fő, mer csak amíg a bokrokot kivagdalja, este lösz; ő bizon fogja magát, elszökik[16] onnét haza; otthagyja az ekét, az ökrököt, azok pedig magoktól elmönnek vissza az ősz embörhöz; de hogy szavamba szóljak, azok a gondolom ökrei[17] vótak.

    Hogy hazaérközik a legén az apja házához hát, kérdik a többi tesvérei:

    – No hát mit szógát?

    – Mit? Mönjetök el tűs, maj megtudjátok[18].

    Csakhamar elmönyön a közbelső is; éppen mikor a havason mönne, talákozik az ősz embörrel, aki ëgyszöribe megfogadja szógájának, ígér neki, mind a másiknak, ëgy véka búzavetést. Elmönnek biz ők haza! De éppen úgy járt, mind az első bátyja: ő is a harmadik nap, mikó magának kë vala szántani, elszörnyűködött a nagy ciherös helynek láttára, hogy azt emböri teremtés hogy szánthassa fő; ő is elmönt haza.

    Hogy hazaérközött a közbelső legény is az apja házához, kérdi a küssebbik tesvére:

    – Mit szógála, édös bátyám uram?

    – Mit szógátam? Kelj ki abból a hammubó, mönj el, majt te is megtudod.

    De hogy szót ësszekeverjek, ez a legénke mindég a hammat őrőte a lába között, dög[19] penészös vót. U bizon főkel, kirázza a hammut magából, azt mondja:

    No, anyám![20] Süssön neköm is ëgy pogácsát, hogy ha poróbátak a többi tesvéreim, hadd poróbáljak én is.

    Azt mondják a többi tesvérei:

    – Ó, te hammas fazék, hiszöm tégöd még puiszkaönni sem fogadnak meg.

    De csak meg këllött lönni az anyjának, hogy neki is süssön valamit. Nekiáll biz az anyja, valami hitván korpábó süt neki ëgy pogácsát, aval megindul szógáni. Mikó mönne, mönne a röngeteg havas közepin, találja az ősz embört, köszön neki:

    – Isten ádja meg kijedöt, öregapám uram[21]!

    – Isten adjon meg, fiam! Hát hova indútál?

    – Én bizon szógáni, ha gazdát talánék[22].

    – No jó, met én is éppen szóga-fogadni indútam.

    Ahajt megfogadja, ígér neki ëgy véka búzavetést; elmönnek haza. Mikó má két nap szántottak vóna ëgyütt, elkűdi a harmadik nap csak magára, hogy szántson; míg béfogja a gyermök az ökrököt, addig az öregembör is kivitte a vetni való búzát, főtötte az ekére. Vót a tőtésön égy nagy kutya[23], aki folyvást ott heverészött, de ekkó főkőt, megindút elöl, ugyancsak az ősz embör is elkésérte a falu végiig, onnét megmutatta, hogy hova mönjön szántani. Kimönyön a gyermök az ekével, hát lássa, hogy a sűrű bokor mián ëgy borozdát sem lehet szántani, gondókozik, hogy má micsináljon. U bizon fogja magát[24], elévöszi az élös szekörcéjit, vágni kezdi ki a sok tüskét, bokrot, hát a kutya min hordja ëgy rakásba; ëgysző nözi, hát már eleget vágott ki; ő bizon hëzzakezd a szántáshoz. Hát az a két ökör úgy hasittsa a gyepöt bokrostól ëgyütt, hogy! elig fordul hármat, nözi, gondolja magába: „Hiszöm most má nem szántok többet, henem előbb bévetöm, hadd lám, a magbó hogy jut?” Elveti a magot, hát min belémönyön, többet nem këll szántani; nagy örömmel főkabalázza az ekét, elhajtsa haza. Mondja az ősz embör neki:

    – No, fiam, te már bétőtötted, istennek hálá, az esztendőt, isten hírivel elbocsátlak, me már én sem fogadok több szógát. De hogy szavam ne felejtsem, akkó három nap vót ëgy esztendő[25]. Elmönyön biz a legénke haza, kérdik a többi tesvérei:

    – No héj! Mit szógálál?

    – Hát ejiszöm, én is annyit[26] szógáltam, min kijetök!

    Ëgysző, mikor egy esztendő eltőt vóna, kimönyön a mezőre búzalátni, hát lássa, hogy ëgy vénasszony arat valami zsöngés búzát. Elmönyön haza, mondja az apjának:

    – No, apám! Tudja mi? Mönjünk aratni.

    Azt kérdi az apja:

    – De hova, fiam?

    – Hát, apám, a tavalyi szógálatomér adtak vót neköm ëgy véka búzavetést, az eddig megért, arassuk le.

    Elmönnek négyen: az apja, ő, meg a két bátyja; mikor odaérnének, hát lássák, hogy olyan búza van, hogy a tövitő fogvást mind végig föl aranyfőkből áll, készön megérve. Nekiállnak négyen, mind ëgy szálig learassák, lösz belőlle három kalongya, huszonhat kévéjibe. Azt mondja az apja:

    – No, fiam! Itt három kalongya van, tű is hárman vattok tesvérökül, míg én hazamönyök szekeret fogadni, jól őrözzétök, hogy csak ëgy szálat is valami madár el ne vigyön[27].

    Elmönyön az apjok haza, ők pedig hárman a három kalongyának a tövibe űnek, úgy őrzik; de a küssebbik leginkább féjtötte, min’ sijátját[28], mindëgyre futott a bátyjaihoz, hogy ne szunnyodjanak, vigyázzanak a búzára. Ëgysző, mikor őköt így kőtögetné, visszatér a magáéhoz, hát lássa, hogy ëgy arany búzaszálat ëgy horokály a fődön húz elébb-elébb; utánnaszalad, hogy vögye el tőlle, de mikó szinte-szinte megfogta vóna, a horokály elébb-elébb szökött, s mindaddig csalogassa őtöt, míg éppen bécsalja a röngeteg havas közepibe. Ëgyször eszrevöszi magát a gyermök, hát lássa, hogy szürkül bé. Má merre mönjön, micsináljon? – gondókozik magába. Visszamönne a kalongyákhoz, de hogy folyvást a búzafejet vivő horokályt nözte, meg sem üsmerhette többé a helyet, ahol eljött; ő bizon – gondolja magába – főhág ëgy legmagossabb fára, onnat megnözi az egész világot. Ügyel mindönfelé, ëgysző meglássa a legmagossabb fát, főhág rëa, nöz napkeletre, hát nem lát sömmit, nöz dére, hát nem lát sömmit, nöz északra, hát messze-messze, mind ëgy gyërtyavilág[29], akkora világosságot lát. U bizon leszáll s megindul arrafelé, mönyön igyenössen árkon, erdőn, kősziklán, ciherön körösztű, míg kiérközik egy nagy sijáttságra, hát ott a tűz, amelyiköt látott vót, de hát akkora kaszaj fa ég, hogy a langja szinte az eget érte. Arrafelé indú, mikó közelítött a nagy tűzhöz, lássa, hogy ëgy embör kerekön fekszik a tűz körül, a fejit a lábára tötte, bé van takarva szokmánnyal[30]; gondókozik: vajon azon az embörön belöl feküdjék-ë vaj küjjel? Mer ha küjjel fekszik, megfázik, ha belöl fekszik, elég; fogja magát, belébuvik a szokmány újába, ott szépön elaluszik. Röggel, mikor a nap főjött, megöbred a nagy embör, nagyot ásitt, főkel a tűz mellől. Kiesik hát a szokmán ujjából a gyermök a fődre, nözi az óriás (mett hogy szavam ne felejtsem, a nem embör, hanem óriás[31] vót), megürül neki az óriás, tüstént főkapja a fődről, az ölibe vöszi, elviszi bé a palotájába, még ott is a harmadik házba, s letöszi az ágyba, szépön bétakargassa, lábújhögyön kijő onnét, nehogy megöbredjön. Ëgysző hallja, hogy bizon megöbredt a gyermök, az ajtón azt kiáttsa bé neki:

    – Ne félj, édös fiam! Én, az igaz, hogy nagy embör vagyok, de attól apád helyett apád, anyád helyett anyád löszök.

    Aval bémönt a házba, hát a szëgén gyermök úgy nöz az óriás szömibe, minha az eget nözné. Ëgyszöribe az óriás megkérdözi, hogy hogy jutott ő ide. A gyermök elbeszélte az egéssz történetöt. Az óriás azt mondja neki:

    – No, édös kicsi fiam, amit a szűved gondol, a szád ki tud mondani, mindönt bétőtök neköd, csak éppen ne búsulj[32]!

    Csinyátatott neki különbnél különb gúnyákot, mindön nap drága ételökkel tartotta; ez így vót, míg éppen húsz esztendős lött a gyermök. Ëgysző szomorkodni kezd erőssen, kérdi az óriásapja:

    – Hát, édös fiam, mon meg neköm, hogy mé vagy olyan szomorú? Hiszöm amit a szűved kigondolhat, a szád kimondhat, mindönt megcselekszöm, csak éppen mondjad, hogy mi bajod!

    Azt mondja a gyermök nagy későre:

    – Hát-hát-hát, édösapám, én azé vagyok szomorú, mer már eljött az üdő, hogy megházasodjam, itt a sincs, akit elvögyek.

    – Ó, fiam, azon ne búsulj sömmit, olyan legénnek, mind te, csak akarni kell, minnyá talákozik elég abból az asszonyembör-félébő, mégpedig a legszépib ő, hogy válassz[33] magadnak, amilyent csak a szűved leginkább szeret.

    Ahajt kihíja a kapu elejibe, azt mondja neki:

    – No, fiam! Látod-ë tova bé azt a nagy fejér tót? Mönj el oda éppen álló délbe, bújj meg egy fa alá, oda mindön álló délbe megjelenik három szép tündérleány, olyan szépök, hogy! hogy a napra lehet nözni, de azokra nem. Galamb-képbe jelennek meg, mikor a parthoz érnek, átalbuknak a fejökön, mindjá leányok lösznek, levetköznek, a gúnyájokot lerakják a partra. Te ekkó mönj oda, kapd el azét, amelyiköt szűved leginkább szeret, fuss ide haza vélle, de jól vigyázz, vissza ne nëzz[34], akarhogy kiáttsanak, mer ha visszanézsz, hidd meg, hogy elér, jól pofon vág, a gúnyát is elvöszi tőlled. Elmönyön biz ő a tóhoz, s megbúvik egy tőgyfa alá; hát ëgyször úgy repül három fejér galamb a tó felé, hogy ugyan csattog a szárnyok, ëgyszöribe a három galamb leszáll a tó partjára, belémönnek förödözni a tóba; de ő sem késik sokat a fa alatt, fut a tó partjára, főkapja a nagyobbiknak gúnyáját, megfutamodik vélle; azonba eszrevöszi a tündérleány is, hogy viszik a gúnyáját, kiszökik a tóbó, megrugaszkodik utánna, s mind azt kiáttsa neki:

    – Megállj, szűvem szép szerelme, nözz meg, milyen szép bőröm, milyen szép csicsöm van, én a tëéd, te az enyim!

    Ahajt ő bizon visszanëz, ëgyszöribe a tündérleány elkapja tőlle a gúnyát, jól pofon üti, aval viszszamönt a tóba a többihöz. Megbúsul a szëgény éfiú, elmönyön bé az óriásapjához, elbeszéli, hogy hogy járt. Azt mondja az óriásapja:

    – No ugyé, megmondám, hogy vissza ne nézz, de ne búsulj sömmit, három az Isten igaza, neköd is háromszó këll poróbáni, még kettő hátra van; mönj el hónap délbe is, csakhogy vissza ne nézz, osztán nehogy esmét annak vödd föl a gúnyáját, akinek még fővötted, met akkor hidd meg, hogy bút látsz!

    Elmönyön biz ő másnap, még azt se várta, hogy dél lögyön, megbúvik a fa alá, hát egyször esmét jőnek a galambok, átalbuknak a fejökön, lösz belőllök három szép tündérleány, levetköznek, a tó partjára töszik a gúnyájokot, belémönnek förödözni a tóba. Elég a hezza, hogy a gyermök a másodikkal is úgy járt, mind az elsővel, most sem állhatná meg, hogy vissza ne nözzön, mikor a gúnyájáér esdődő szép tündérleány kiátozta neki:

    – Megállj, szűvem szép szerelme, nözz meg, milyen szép bőröm, milyen szép csicsöm van!

    Visszanözött, de meg is kapá esmét a tënnapi pofot a tündérleántól, amind ez a gúnyáját tőlle nagy firissen elragadta. Ekkor is hazamönyön nagy szomorán az óriásapjához, elbeszéli, hogy ismét hogy járt. Azt mondja erre az óriás:

    – Ahá, ne búsulj sömmit, édös fiam! Három az Isten igaza, még neköd is ëgy hátra van, még hónap poróbász ëgyet, csak vigyázz jól magadra, nehogy visszanëzz többet.

    Másnap elig várja, hogy a dél eljöjjön, még meg sem várja, henem jókor béül a tőgyfa alá; egysző nagy későre hát ismét repülnek a fejér galambok, amind átalbuknak a fejökön, letöszik a gúnyájokat a partra, ők magok belémönnek a tóba. U mindjár odafut, a legküssebbiknek elkapja ahajt a gúnyáját, megfutamodik, de eszreveszi a tündérleány, hogy viszik a gúnyáját, kiszökik a tóbó, megsirül utánna, mind a sebös szél, eleget kiáttsa: „Megállj, szűvem szép szerelme! Né, milyen szép fejér bőröm, milyen szép fejér csicsöm van: én a tëéd, te az enyim!” – ő még annál inkább futott, de ëgyször is vissza nem nözött. Ahajt bémönyön az óriás-apjához, mondja neki, hogy már itt a köntös.

    – No, fiam! Ugyë megmondtam, hogy ëgy szikrát se búsulj, met amit a szűved kigondol, a szád kimond, mindönt megcselekszöm?

    Egyször égy darab üdő múlva esmé’ szomorkodni kezd erőssen; kérdi az óriás-apja:

    – Hát, fiam, mi lölt esmét? Mé szomorkodol?

    – Hát azér, édösapám, mer hiszöm már a gúnya itt van, de e még nem elég a házasságra; ez itt lehet, de én micsináljak vélle?

    Azt mondja az óriás:

    – Ahá, ne búsulj azon! Eridj, mönj bé abba a kamarába, ott a padon találsz egy diót, hozd ide.

    Elmönyön biz ő, kihozza a diót, ahajt az óriás szépön kettéválassza, kivöszi a belit, ësszefogja a gúnyát (met hogy szavamba szóljak, az a gúnya csak ëgy darabból állott), belétöszi a dióhéjba, esmét ësszecsinálja jól, akkor azt mondja neki:

    – No, fiam! Add ide a lájbidot, hogy ezt a zsebibe varrjam belé, de vigyázz, hogy azt soha sönki ki ne bontsa, sem apád, sem anyád, sem sönki ezön a világon, met ha azt valaki kibontsa, siralmas lösz az életöd, bujdosásra mész!

    Aval bévarrta a zsebit, rëaadta. Ezt mikor elvégezte vóna, hát hallják, hogy odakünt nagy zöngés, pöngés vagyon; azt mondja az óriás:

    – Nézz ki az ablakon, mit látsz?

    Kinéz biz ő, hát lássa, hogy az udvaron egy hatlovas hintóba ëgy szép leány ül, körülette különbnél különb farajok, fëlëjtárok. Azt mondja az óriás:

    – Ládd-ë, a Tündér Ëzzséböt, a te szerelmösöd.

    Tüstént kimönnek, levöszik Tündér Ëzzsébötöt a hintóbó. Tündér Ëzzséböt pedig azt poroncsolja a hintónak meg a lovaknak, hogy tüsténtösön ott lögyenek, ahonnét eljöttek. Ëgyszőre el is tűntek, nincs suhutt sömmi. Bémönnek a házba; de az óriás künn marad, a porba mindját ír[35] papot, mestört, vendégököt, hát pumba ott is vadnak, bémönnek a házba, ësszeeskötik őköt, nagy lakadalmat csapnak, vót násznagy, vőfély, nagynyuszolyó, küsnyuszolyó, egész három nap tartott a lakadalom, öttek, ittak, vigadtak. Hogy eltőt a lakadalom, éltek ëgyütt az éfiú házasok csöndös bódogságba. Ëgysző szomorkodni kezd esmét a fiú; kérdi az óriás:

    – Hát, édös fiam, mé szomorkodol esmé? Hiszöm amit a szűved meggondol, a szád kiszól, mindönt megcselekszöm.

    – Haj, édösapám, én hogyne szomorkodnám?

    – Mer mű, az igaz, hogy jól élünk, de hát vajon otthon az én édösapám, anyám, tesvéreim, ki tudja, hogy élhetnek? Szeretném hazamönni, hogy őköt meglássam.

    Azt mondja az óriás:

    – No, fiam, én elereszlek, mönjetek el haza, a te apádék éppen akkó tartsák harmadszor a tort érted, mikó hazaérköztök, met ők a búzát hogy hazavitték, annak aranyszömeiből úgy elgazdagodtak, hogy a legnagyobb gazdák most a faluba; mindëgyik tesvéröd külön-külön lakik, hatökrös gazdák löttek, egéssz turma johok van.

    Kimönyön az óriás, mindjár ír a porba lovakot, kocsit, legényököt, farajt, fölűnek a kocsiba az éfiak, de meghagyja a legénnek, hogy ha valami baja találna lönni, csak gondoljon ëgyet[36] ebből a lovakból, azon mindjár idejöhet. Aval elútaznak. Elérköznek ëgysző haza, hát lássák, hogy az apja udvara végig van rakva asztalokkal, kürülettök töméntelen sok embör ü’; de mégis olyan mély csöndösség van, hogy csak egy szót sem lehet hallani. Leszállnak a kocsiról a kapu előtt, bémönnek az udvarra, hát talákoznak ëgy öregembörrel, aki éppen az apja vót; köszön neki, azt mondja:

    – Adjon isten jó napot, tekéntetös úr!

    Az öreg is köszön vissza:

    – Isten ádja meg kijedöt is, naccságos úr!

    Azt kérdi tovább az öregtől:

    – Ugyan bizon, tekéntetes úr, miféle vendégség lehet ez, hogy itt csak ösznek, isznak, de nem szólnak egymáshoz ëgyet is, tor-ë vaj lakadalom?

    Azt feleli az öreg vissza:

    – E bizon, naccságos uram, tor: neköm három fiam vót, azok közül ëgyik elveszött, most má harmadikszó torozzuk.

    – Hát ha eléjőne a fiok, megüsmernék-ë?

    Erre a szóra elészökik az anyja, azt mondja:

    – Meg bizon mű, édös kedves naccságos uram, met annak a bal hónya alatt ëgy jegy van!

    Ahajt csak főhúzza az ingit, megmutassa a jegyöt, ëgyszőre megüsmerik, hogy az az ő fiok; rajta, mindjár a torbó csinának nagy lakadalmot. A kocsinak meg a lovaknak azt mondja: „Oda mönjetök, ahonnét jöttetök”, azok ëgybe eltűnnek; az apja hívat papot, hóhért, újra ësszeesküdteti őköt. Vaj csinát vót az óriás lakadalmot, vaj nem, de csinát az édösapja olyant, amilyenre soha sönki sem emléközött[37]. Hogy főkelnek az asztaltó, mindjár a mënyasszon táncát kezdötték járni. Legelőbb is a legügyesebb legén kezibe adják a mënyasszont, de vaj táncót a lëgén, vaj nem, de táncót a mënyasszon úgy, hogy a lába sem érte a fődet; mindön embör, aki a táncba vót, csak a mënyasszont nézte, ëgymásnak pustogták:

    – No, ilyent soha teljes világéletökbe nem látott embör!

    Ezt meghallja a mënyasszon, elkezdögeli:

    – Hm! Vaj táncolok most, vaj nem, de táncónék, ha valaki a leánkori gúnyámot[38] adná ide.

    Mindönfelé pustogják:

    – Vajon a hol lehet?

    Meghallja ezt is a mënyasszon, azt mondja nekik:

    – A bizon, lelkeim, ëgy dióhéjba vagyon belévarrva, az uram zsebibe, de azt soha sönki sem tudja onnat kivönni[39].

    Elészökik az anyóssa, azt súgja:

    – De ki tudom én vönni, met álombort adok a fiamnak, aval elaluszik.

    Neki is áll, béadja az álombort, aval ledől az ágyra a fia, mélyön elaluszik, az asszony is fogja magát, kibontsa a zsebit, kivöszi belőlle a dióhéjat, odaadja a mönyinek, a kibontsa mindját, kivöszi a gúnyát belőlle, fővöszi magára. Olyant táncol egyet benne, hogy vaj vót az első szép, vaj nem, de szép vót ez olyan, amilyent még csak gondóni sem lehetött. Azonba hogy a házba nagy meleg vót, ki vótak nyitva az ablakok, ahajt csak átalbukkik a fejin Tündér Ëzzséböt, lösz belőlle ëgy fejér galamb, kirepül az ablakon; vót az ablak alatt ëgy körtövefa, annak a tetejibe leszáll, de úgy megbámul a nép, hogy! Ahajt azt kiáttsa le a fáról, hogy hozzák ki az urát, hogy szóljon vélle vaj két szót, de hogy még az álombor ereje nem mönt vót el, nem tudták fölöbreszteni, henem lepedőbe kivitték a fa alá, a galamb ëgy csöpp könnyit az arcájára ejtötte, aval fölöbredött; azt mondja neki a galamb:

    – Hallod-ë, szűvem szép szerelme! Ha velem valaha talákozni akarsz, ingömöt Feteke Gyász országába, Johara várossába keress.

    Aval szárnyára kőt, elrepűt; az ura nözött ëgy darabég utánna, de úgy megijedt, hogy a szűve szarufája mindjá letörött. Má most micsináljon? U bizon ahajt fogja magát, elbúcsúzik az egéssz háztó, megindul bujdosni; mikó kimönne a kapun, eszibe jut, hogy az óriás mit mondott vót, hogy a lovakból ëgyet gondoljon, mindjár ott lësz; ezt elig gondóta ki, hát ott a ló készön főnyergelve. Csak rëapattan, gondolja magába: „Az óriás kapujába lögyek”, azt még ki sem mondta, hát ott van az óriás kapuja előtt; az óriás kimönyön elejibe, azt mondja neki:

    – No, édös fiam, ugyë megmondám, hogy a diót ne add oda sönkinek?

    Azt feleli a szëgén fiú nagy szomorán:

    – Hát már, édösapám, micsináljak?

    – Hát mit mondott Tündér Ëzzséböt, amikó tőlled elbúcsúzott?

    – Azt mondotta, hogy ha vélle még valaha talákozni akarok, keressem őtöt Feteke Gyász országába, Johara várossába.

    Azt mondja az öreg óriás:

    – Haj, fiam! Soha még hírit sem hallottam, nemhogy te elmehetnél oda valaha; henem ülj itt veszteg, élj velem, ahogy lehet[40].

    De azt mondja a szëgény éfiú, hogy mindönképpen mönyön, míg csak a szömivel lát.

    – No, ha elmész, van neköm még két tesvéröm[41]: ëgy bátyám[42], ëgy néném[43]. Nesze, ehejt ëgy buzugánt adok a kezedbe, azt hárman tesvérekül nem tudtuk elosztani, azér nálam maradt, erről megüsmernek, hogy én kűdtelek; mönj előbb a bátyámhoz, az a csúszó-mászó állatoknak a királya, a ha tud neked valamit mondani. Ahajt ír neki a porba ëgy három esztendős csitkót, rëa fölűteti, jól főtarisnyál, aval az Istennek ajállotta.


    Mönyön-mönyön hetedhét országon, még azon is túl, mindaddig jár, míg a csitkója úgy megvénül, hogy a foga is mind el vót hullva, megérközik a csúszómászó állatoknak királyához, bémönyön oda, köszön neki:

    – Adjon isten jó napot, édösapám!

    Azt mondja az öregembör:

    – Isten hozott, fiam! Hát mi járásbali vagy?

    Azt feleli:

    – Én mönyök Feteke Gyász országába, Johara várossába, ha rëatalánék.

    Azt kérdi az öreg:

    – Hát te ki vagy?

    Ahajt megmutassa a buzugánt; mindjá megüsmeri, hogy kié a buzugán, azt mondja:

    – Ó, édös fiam, én annak a városnak soha még hírit sem hallottam; bár az este jöttél vóna ide, met akkor mindön állatok hëzzám vótak köszönteni; de csak maradj nálam, még röggel ësszehívom, ha neköd valamit tudnának mondani.

    Röggel jókor főkel az öreg, kezibe vöszi a sípot, háromszó megfújja, hát ëgy pillantásba mennyi csúszómászó állat van a világon, mind elégyűlt, megkérdi tőllök rendről rendre, hogy nem hallották-ë hírit Feteke Gyász országának, Johara várossának. De mind azt felelték, hogy nem látták, hírit sem hallották. Megbúsul a szëgén legén, hogy már mitévős lögyön; ő bizon elmönyön ki, hogy nyergelje meg a lovát, hát a vénségtől megdöglött. Csakugyan az öregembör mindjá mást ír a porba, esmét ëgy három esztend ős csitkót, azt neki megnyergeli, főtarisnyál, megmondja, hogy a tesvérnénjit merre keresse; aval útra indul.

    Mönyön-mönyön hetedhét országon, még azon is túl, megérközik nagy későre az óriásnak a nénjihöz, köszön neki, az is fogadja; azt kérdi tőlle az öregasszon:

    – Hát mi járásbali vagy?

    Azt feleli, hogy ő mönyön Feteke Gyász országába,

    Johara várossába; kérdi az öregasszon:

    – Hát, fiam, ki kűdött tégödöt hëzzám?

    Azt mondja:

    – Nem üsmeri ezt a buzugánt?

    Ëgyszöribe rëaösmer a buzugánról a bátyjára, s azt mondja neki:

    – Haj, fiam, én hiszöm jó szűvel látlak, de nem tudlak útba igazittani, mer annak az országnak soha még hírit sem hallottam; bár jössz vala ténnap, mer akkó mind elégyűltek vót az állatok; mégis, hogy a bátyám kűdött hëzzám, még este összehívom őköt, ha valamit mondhatnának neköd.

    Ahajt elmönyön ki, béköti a lovát, de már olyan vén vót, hogy még csak ëgy foga sem vót; maga is úgy el vót köpörödve a vénség mián, mind ëgy szalonnabőr, haja olyan vót, mind a hó. Este azt mondja neki az öregasszon:

    – No, feküdj le ebb’ ez ágyba!

    Ahajt lefekszik; rëatöszön ëgy nehéz malomkövet, elévöszön ëgy ostort, kiáll az ajtó elejibe, akkorát csattant ëgyet, hogy ugyan megdördül. Benn úgy megijed a szëgén embör, hogy a malomkövet ëgy arasznyég is fölemelte; azt kiáttsa bé neki az öregasszon:

    – Ne félj, fiam, mett csak még kettőt csattantok.

    – Ahajt még csattant ëgyet olyant, hogy! hogy vaj szólott az első, vaj nem, de ez ugyan szólott, hogy benn a szögén embör ëgy singnyég is fölemelte a malomkövet. Azt kiáltsa ki az öregasszonnak, hogy ha még ëgyet csattant, mindjár meg kell neki halni;

    de ő bizon még ëgyet csattant olyant, hogy! hogy vaj szólott a két első, vaj nem, de ez olyant szólott, hogy a malomkövet a szëgén embör éppen a padlóig főrúgta. Ekkó bémönyön az öregasszon, azt mondja neki:

    – No már főkelhetsz, mer többet nem csattantok.

    Ahajt főkel, ő pedig nekiáll, megnyittsa az ablakot, az ajtót végig nyitva hagyja. Ëgysző sötét kezd lönni, hát úgy jőnek mindönféle állatok, hogy! hogy a napnak világát elvötték. Béerögeti őköt ëgyenként az ablakon, mindëgyiknek fölolvassa a nevit a katalogusbó, megkérdi, hogy nem tudják-ë, merre vagyon Feteke Gyász-ország. Hát ëgy se tudja! Elbocsássa őköt mind, bétöszi az ajtót, ablakot. Nagy búba esik a szögén embör, hogy már micsináljon, merre lögyön el. Azt mondja neki az öregasszon:

    – Már nincs micsinálj ëgyebet, hanem adok égy csitkót, főtarisnyálok, isten hírivel mönj vissza.

    Mikor így beszégetnének, hát kopogtat valaki az ablakon; azt kiáltsa ki a vénasszon:

    – Ki kopogtat az ablakon?

    Egy madár azt kiáltsa:

    – Én vagyok, kedves fejedelemasszonyom!

    Ahajt szidni kezdi, hogy mér jő ilyen későre; de mégis béereszti, hogyha valamit tudna mondani; hát ëgy sánta horokály; kérdi tőlle:

    – Hát mér jössz ilyen későre?

    Azt feleli neki a horokály, hogy azér jő ilyen későre, mer fáj a lába; azt kérdi az öregasszon:

    – Hát hó törték el a lábadot?

    – Hát Feteke Gyász országába, Johara várossába!

    – Jó van, éppen te këllesz nekünk! No, azt poroncsolom, hogy ezt az embört mindjár vödd a hátadra, vidd el éppen abb’ a városba.

    A horokály fogadkozni kezdik, hogy ő nem mönyön oda többet, hogy a más lábát is eltörjék; de nekitoppant az öregasszon, kételen vót, hogy szót fogadjon.

    Ahajt fölül a szëgén embör, mer már a harmadik lova is megdöglött vót; elmönnek hetedhét országon, még azon is túl, érnek ëgy magos högyet, de ez olyan magas vót, hogy az eget érte. Azt mondja a horokály neki:

    – No hé, immán szállj le, met itt nem tudunk körösztűmönni.

    Azt kérdi a szëgén embör:

    – Hát te hó möntél körösztű?

    – Én ëgy likon.

    – No hát ott ingöm is vígy körösztű!

    De a horokály fogadkozni kezd, hogy ő így nem; amúgy nem viszi körösztű. Megharagszik a szëgén embör a horokályra, sorkantyúzni kezdi, aval azt mondja neki:

    – Eridj, csak vígy, ne sokat vikotálódj, mer te loptad vót el az én kalongyámból az aranny búzaszálat!

    Mit tudott tönni? A szëgén horokálynak el kellött

    vinni. Megérköznek Feteke Gyász országába, megállnak éppen Johara várossába. Ahajt a horokályt elbocsássa, maga pedig igyenössen bémönyön a palotába,

    ahol Tündér Ëzzséböt lakott. Mikó bémönne a házba, hát ott ül ëgy arannyas kanapén Tündér Ëzzséböt. Köszön neki, azt mondja, hogy ő azér jött, hogy mönjön vissza neki feleségül. Azt feleli Tündér Ëzzséböt:

    – Maj’ bizon elmönyök hëzzád feleségül, ëgy vén görbéhöz! Adok önnöd, innod, aval isten hírivel mönj vissza, ahol eljöttél.

    Megszomorodik erre a szëgén embör, hogy má micsináljon, erőssen kezd sírni.

    De alattomba Tündér Ëzzséböt poroncsolja a farajoknak, hogy mönjenek tüstént, szödjenek mindönféle éfijittó füvet, hozzanak éfijittó vizet, készittsenek azokból hamar förödőt. Azonba esmét az öreghöz fordul, hogy boszontsa[44], s azt mondja neki:

    – Hogy is kévánod, hogy ëgy ilyen fiatal, szép lëánka ëgy csúf vén embörhöz mönjön feleségnek; csakhamar ögyél s igyál, aval indulj vissza, ahonnét jöttél!

    A szëgén embör szűve szinte meghasadt keservibe;

    de azonba azt mondja Tündér Ëzzséböt:

    – No, édös régi kedvesöm, hogy ne mondd, milyen háládatlan vagyok hëzzád, hogy hëzzám fáradtál, ilyen nagy útat töttél, hát meg is föröszlek.

    Ahajt csak int a farajoknak, azok ëgybe megragadják, levetköztetik, belényomják a kádba, hát ëgy pillanatra olyan éfiú lösz belőlle, hogy százszó különb, min mikor előbb éfiú vót. Míg itt förödözik, hoznak a bótbó különbféle drága gúnyákot, fölőtöztetik belé, béviszik Tündér Ëzzséböthöz; ahajt ësszeölelköznek, ësszecsókolódnak, újra nagy lakadalmot csinálnak, újra megesküsznek; a lakadalom után hat lóval, hintóval megindúnak, eljőnek mind a ketten az óriáshoz lakni; az apjokhoz, ahó megcsúfolódott vót, ëgysző sem mönnek. Az óriás nagy örömmel fogadta; még mái napig is élnek, ha meg nem hótak.

    Hónap lögyenek a kigyelmötök vendégei.


    E mese tanulságai szerintem[45]:
    Ø Ne felejtsük, hogy, csak az „EGY” létezik!

    Ø „Optimizmus” – A kiindulás a „megengedő hozzáállás” – lehet!?

    Ø Három a magyar igazság, meg egy a ráadás. – a dolgoknak nem csak két oldala van, nem csak a végletek, fehér-fekete.

    Ø Bízhatunk a Teremtőben!

    Ø Ha megtanítottak/megtanultál valamit, akkor itt az ideje önállóan is meg kell állni a helyeden/lábadon – nem várhatod el, hogy állandóan kísérgetnek/segítenek/ gondoskodnak rólad.

    Ø Ahogy „érzed”(ösztön+érzés+gondolat) – a szíveddel/lelkeddel összhangban. Nincs korlátozás! De a több se szolgálja a javadat!

    Ø Ha hitből cselekszünk bizalommal tölt el.

    Ø A célra csak azért van szükségünk, hogy céltudatosak, kitartóak, elszántak lehessünk! De ha csak a cél lebeg a szemünk előtt, elveszítjük az utat, ami valójában az életünk. A cél nem szentesíti az eszközt, mellyel felé haladunk, sőt mi több az út/eszköz hatással van a célra is!

    Ø Még ha a „SZÓ” teremtő erejében nem is hiszel, a bajról, szerencsétlenségről ne beszélj! A lehetőségeket keresd, fogalmazd meg, tedd! Ne mondjuk ki, ne adjuk át a félelmeinket.

    Ø Ne csak formaság legyen a megszólítás!

    Ø Amilyen az adjonisten, olyan a fogadj isten. – a hozzáállásunk hatással van a környezetünkre/körülményeinkre.

    Ø Ha már tudod mondjad is mit akarsz, és tedd a dolgodat, így hamarább „célba” érsz!

    Ø A dolgok rendje általában az, hogy elsőre nem sikerül, próbálkozni, gyakorolni kell.

    Ø A szerencse nem kísér/követ, hanem még a kiválasztottak számára is csak lehetőség. Amit elértél nem a te érdemed, ezért, ne dicsekedj!

    Ø Dolgozhatunk, tehetünk „ugyanannyit-ugyanúgy” az eredmény sosem lesz ugyanaz! Nincs két egyforma.

    Ø Amiért megdolgoztunk, azt jobban becsüljük.

    Ø Nem tudunk minden „lehetőséget” számbavenni, s azok következményeit, de az első adódó legkisebb lehetőséggel már élhetünk, ne késlekedjünk!

    Ø A teremtő gondviselése határtalan/ÓRIÁSi, atyai! Amire a szívünknek/lelkünknek szüksége van, minden teljesülhet, csak ne keseregjünk!

    Ø Mindig van választási lehetőségünk, de a szív/lelek nem a külsőségek alapján választ!

    Ø A dolgokra szert tenni lehet, de megőrizni még nehezebb!

    Ø A boldogság mindig csöndös. A boldogság csak a teljességben létezik.

    Ø A baj hamar megvan, de ha már létezik, csak a kiutal foglakozzunk!

    Ø Az idősebbek, többet tapasztaltak.

    Ø Érdekes módon az óriásnak (gondviselésnek/teremtőnek/léleknek) is van egy idősebb férfi-nő „rokona”, ahogyan a mesében elhangzik: – „tesvéröm[46]: ëgy bátyám[47], ëgy néném[48]” (?!).

    Ide kívánkozik még >>KOMLÓSSY ZSUZSANNA: Az ókori világ természetistennjének színeváltozásai egy székely népmesében<< című, e mesével foglakozó írásából egy kis kivonat

    http://epa.oszk.hu/02300/02387/00012/pdf/Ősi Gyökér_2009_2_034-049.pdf

    „Kriza János … 1863-ban jelentette meg .. először a Vadrózsákat. Tehát majd egy évszázad időkülönbséggel olvashatjuk ugyanannak a mesének két változatát. Nagy Olga megállapítja egyrészről, hogy a legendák szinte teljesen kimaradnak a népmesekincsből, és mivel minden szépítés és álmodozás nélkül tükrözik a valóságot, az idők folyamán novellizálódnak, a csodák kikopnak belőlük. A két mese cselekményfonalát és egyéb mozzanatait egybevetve az alábbiakban részletesen felsorolom azokat az eseményeket, amelyek hiányoznak, vagy módosultak a Kriza-féle Tündér Erzsébet meséhez képest. …

    A Tündér Erzsébet és a harkály című meséből hiányzó mozzanatok:
    Ø Az aranybúza megérésekor nem az aranykalászt arató öregasszony látványából (Arató Szűz) következtet a búza megérésére, hanem csak abból, hogy eltelt egy esztendő.

    Ø Amikor először találkozik az óriással, kimaradt az évszak jelölése (tél: Nyilas) és az, hogy a fejét a lábára hajtva alszik az óriás (Oroszlán dekanátus asztrológiai képjele).

    Ø Amikor beviszi a gyereket az óriás a palotájába, a mese nem közli, hogy a harmadik szobába viszi (Nyilas kapcsolata a 3-as számmal).

    Ø Nem mondja a mesélő az óriás nevében, hogy apád helyett apád, anyád helyett anyád leszek (utalás megint a Nyilasra, Jupiter bolygó tulajdonságok).

    Ø Tündér Erzsébetet nem a tölgyfa (utalás a Tejútfára), hanem egy bokor tövében kell a szegény legénynek várnia.

    Ø Tündér Erzsébet ruháját az első alkalommal megszerzi a szegény legény, nem domborodik ki a feladat próbatétel jellege.

    Ø Az esküvő megtartásakor az óriás nem ír porba papot, vendégeket...stb, (Vízöntő-tulajdonságok érvényesülése).

    Ø Az óriás nem varázslattal hívja elő a kocsit a fiatal párnak, így újabb csodás elem tűnt el.

    Ø Nem állítja szembe a tort és a lakodalmat.

    Ø Az óriásnak csak nénje van, bátyja nincs.

    Ø A harkály nem sánta, hanem törött lábú (ezért a sánta-sancta szavak közötti kapcsolati öszszefüggés nem érvényesülhet).

    Ø Tejbe-vajba, nem pedig ifjító gyógyfüvesgyógyvizes fürdőben füröszti meg Tündér Erzsébet a szegény legényt (csodás elem eltűnése).

    Ø Nem szerepelnek a csikók, akik az eredeti változatban gazdájukkal együtt öregedtek.

    Ø Nem öregszik meg a mese alatt a szegény legény, hanem csak ”mucskos” lesz, azért kell megfürdetni.


    [1] „szép és jóságos, varázshatalmú mesebeli (női) lény”; ‘bájos, szép, jóságos (fiatal) nő’; ‘‹melléknévként, régen› múlékony, változékony’

    [2] A kiindulás mindig az „EGY”.

    [3] A kiindulás a „megengedő hozzáállás” – lehet!?

    [4] Ismét az „EGY-ségben” 7/7.

    [5] Ne felejtsük, hogy, csak az „EGY” létezik!

    [6] A teremtő bőrben. J

    [7] Három a magyar igazság, meg egy a ráadás. – a dolgoknak nem csak két oldala van, nem csak a végletek, fehér-fekete.

    [8] Egyszerű, természetes, nem csinált – isten adta.

    [9] A tapasztaltabb, idősebb (sorREND).

    [10] Kendet

    [11] Beérett, bölcs, ma „megvilágosodott”.

    [12] A beszélő hitét mutatja – bizonytalan. Bízhatunk a Teremtőben!

    [13] Kitanulta a „mesterséget”, önállóan is meg kell állni a helyét – nem kísérgethetik „tovább”,nem foghatják állandóan a kezét.

    [14] Ahogy érzed – a szíveddel/lelkeddel. Nincs korlátozás! De a több, javadat nem szolgálja.

    [15] Hitét, bizodalmát.

    [16] Megfutamodik a feladat elől.

    [17] Hasonlat a „problémamegoldásra” – amitől szabadulni igyekszünk.

    [18] A bajról, szerencsétlenségről nem beszélünk!

    [19] nagyon/bőven

    [20] elszántság

    [21] A „megszólításban” nem csak maga fölé emeli, de el is ismeri, alárendeli magát.

    [22] Tudja, és mondja mit akar, így hamarább „célba” ér.

    [23] A kutya képében a szerencse nem mellé szegődik, hanem vezeti!

    [24] Az elhatározás és a tett, szükséges! – Segíts magadon, s az Isten is megsegít!

    [25] Három a teljesség – a teljes kör.

    [26] Dolgozhatunk „ugyanannyit-ugyanúgy” az eredmény sosem lesz ugyanaz! Nincs két egyforma.

    [27] Az apa megfogalmazza, kimondja, átadja félelmeit.

    [28] Amiért megdolgoztunk, azt jobban becsüljük.

    [29] Az első adódó legkisebb lehetőséget megragadja.

    [30] Ujjas felöltő; gombos, vagy öves.

    [31] gondviselés – Csak el kell tudni fogadni.

    [32] Így működik a gondviselés.

    [33] Mindig van választási lehetőség.

    [34] Ha a célod nem téveszted szem elől, haladsz. Ha visszafelé tekintesz „elvesztél”!

    [35] teremt

    [36] Mindig van remény, mindig van vissza a gondviseléshez, csak emlékezni kell!

    [37] Még ilyen nem volt.

    [38] Szeretné visszakapni a szabadságát.

    [39] A csábítás sikerül, hiszen mindenki tudja, hogy nincs lehetetlen, és mi mindig többre vágyunk. (Csábítás) A lehetőségek kihasználását az értelemnek/tudásnak kellene szabályozni.

    [40] „Halandó” ember számára a boldogság elérhetetlen, csak a konform, kényelem.

    [41] beszélővel egy közösségbe tartozó személy.

    [42] idősebb férfi

    [43] idősebb nő

    [44] Még a „tündér” természetébe is belefér a férfi bosszantása.

    [45] 2014. BBL-Bedzsim

    [46] beszélővel egy közösségbe tartozó személy.

    [47] idősebb férfi

    [48] idősebb nő
  9. ... Ha valami "nagy disznóság" kiderül mindenki "összeesküvés"-re gyanakszik.
    A következő filmet csak azoknak ajánlom akiket, az "összeesküvések" már nem érdekelnek, és saját felelősségükre akarnak dolgokat kipróbálni, dolgokat megismerni, megtenni. Bár itt is történik utalás az "ÉSSZERŰTLEN"/EMBERELLENES vízgazdálkodásra és orvoslásra, erre nem kell időt fecsérelni! Aki nagyon tájékozott, s otthon van itt a Földön, annak elég ebből négy perc (1:19':00-1:23:00). A szkeptikusok az elejétől nézhetik, még sem fognak hozzájárulni a kívánatos változáshoz.
    :)
    nagymaki kedveli ezt.
  10. A hazugságot naponta táplálni kell!
    És a hazugok a mi segítségünkkel/hallgatólagos beleegyezésünkkel/

    nap, mint nap újjászülettetik ...
    Röviden:
    "Ami valós, azt semmi nem fenyegetheti. Ami valótlan, az nem létezik. Ebben rejlik Isten békéje. A csodák tanítása - Course in Miracles"
    http://vilaghelyzete.blogspot.hu/2013/11/a-legnagyobb-holokauszt-ami-foldon.html
    Magyarázat/példa:
    http://vilaghelyzete.blogspot.hu/2013/11/a-legnagyobb-holokauszt-ami-foldon.html
    Csak ezek után van értelme a megbocsátásnak, ha tudod, valójában mit vétettél/vétenek ellened!
    "És bocsásd meg a mi * vétkeinket, miképen mi is megbocsátunk azoknak, a kik ellenünk vétkeztek" ("hanem még hetvenhétszer is")
  11. Kedves Fűzfa Balázs (magyar irodalom tanár)!

    Sajnos lemaradtam a hétfői (jan. 20. Paks) előadásáról. Így maradt a "Mentés másként" című könyve, amiben sok dolog követhetetlen, érthetetlen számomra. Remélem írásom eléri önt, vagy valakit, aki jártasabb a magyar nyelvben és segít nekem az alábbiakban:

    1. Nekem édesanyám volt az első "magyartanárom", önnek a magyartanára volt az édesapja?

    2. Milyen viszonyban áll Sipos Lajossal, és ő hogyan viszonyul a magyar nyelvhez?

    3. „konvencionális magyar nyelv” (Hogy érthette Babits Mihály, és most mit takar az idézete?)

    4. Sajnálom, hogy „ ...nem a tettek rendítik meg az embert, hanem a tettekről szóló szavak.”

    5. 1989 után miért szűnt meg - a "haladó eszmék közvetítésének kötelezettsége" - az irodalomtanítás egyik legfontosabb funkciója?

    6. Micsoda mellébeszélés! Lehet szövegértésről beszélni, a „kommunikációs és kompetencia alapú, a szövegértésre koncentráló tanítás-nevelés ...” politikai-világnézeti alapok/hovatartozás/ nélkül? {„ "Az internet jelentősége a kereszténység felvételéhez mérhető." (Kányádi Sándor) "…végső soron sohasem a műalkotás, hanem mi magunk volnánk a tét" (Kulcsár Szabó Ernő)”}

    7. „végre előtérbe kerül a reproduktivitással szemben a produktivitás” hát már semmi sem maradt a "Petőfik" szellemiségéből:

    "Ne fogjon senki könnyelműen

    A húrok pengetésihez!

    Nagy munkát vállal az magára,

    Ki most kezébe lantot vesz.

    Ha nem tudsz mást, mint eldalolni

    Saját fájdalmad s örömed:

    Nincs rád szüksége a világnak,

    S azért a szent fát félretedd. "

    8. Az írásában szereplő idegen szavak használata szerintem nem járul hozzá a magyar nyelv megőrzéséhez, de még a szövegértést is nehezíti, mivel nem egyértelmű használatának szükségessége, de lehet, hogy csak a tudatlanság színlelését szolgálja? {„Az esztétizáló (ön)szemlélet narratív alakváltozatai, avagy "ki írta" a Szindbád-filmet?”, „a periféria a centrum”, „A kánonok átalakulása”}

    9. „sok-sok menekülési útvonal lehetséges - ma még legalábbis - az irodalommal foglalkozók számára.”

    Erre mondom én, hogy már visszavonulni sincs hova.
    Menekülni lehet, de az már nem élet!
    Szellemiség nélkül szerintem nincs is élet.


    Tisztelettel egy Szakbarbár!

    Madocsa, 2014. 01. 27.

    Ui.:

    Ø A vallás a legnagyobb és leghatalmasabb meghatározó az ember nevelésében, hatalmas erő a köznevelésben. Éppen ezért válik az emberiség előrehaladásának legnagyobb akadályává a hit külső megjelenése, és az önző politikai tevékenység. A papság és az állam tevékenysége ellentétes a vallással. A vallás lényege – örök és Isteni, egyformán betölti mindenütt az emberek szívét, ahol csak érez, dobog. Az összes kutatásaink is ezt mutatják nekünk: minden nagy vallásnak „Egy” a közös alapja, egyazon tanok az emberiség fejlődése óta napjainkig.

    Minden vallás lényege az „EGY” örök igazságból ered.

    Csak hordják a párszik saját Tao jelképeiket, a zsidók saját jeleiket, a keresztények saját keresztjeiket, a muzulmánok saját félholdjukat, de egyre mindnyájan emlékezzenek, hogy ezek csak külső jelek, de minden vallás lényege környezetünk szeretete, melyet egyformán megkövetel Manu, Zarathusztra, Buddha, Mózes, Szókratész, Hiller, Jézus, Pál, Mohammed ... Maurice Flyugel.

    Ø A gyermekneveléskor emlékeznünk kell, hogy nem a jelenlegi életre nevelünk, hanem a jövőbenire, jobb állapotára az emberi fajnak, vagyis olyan életre, amelyben az élet minősége jobbak. De a szülők rendszerint a gyermekeiket csak úgy nevelik, hogy a jelen elvárásoknak feleljenek meg, bár ez rongált. Mi a jövőre — arra a jobb felépítésű világra — való gyerekneveléssel jobbítjuk meg a jövő világot. (Kant)
    Hogy a gyermeket a jövő számára alkalmassá neveljük a teljesen tökéletes ember szem előtt tartásával kell nevelnünk, tanítványunk csak ebben az esetben lesz méltó tagja annak a nemzedéknek, amelyben élnie kell.
  12. Remélem, hogy mikor a dolgok kitudódnak, még marad belőlünk:
    Dr. Mandics György matematikus, művelődéstörténész, egy átfogó, háromkötetes rovásírás monográfia szerzője:

    "Sajnos, a mi nagy, szent királyunk (Szent István) idejében jött létre az, hogy a rovásírás végül is egy bűnös dolog lett." Ez azért volt, mert Szent István nem volt jogszerű király. Ezért kénytelen volt megszakítani mindazokat a hagyományokat, amelyek arról szóltak, hogy nem ő a jogszerű király. Irtották a magyar kultúrát, közötte a rovásírást, amely rovásírással az volt a fő bajuk, hogy a királylistákat tartalmazták, hogy kik voltak az elődök, és azok nem úgy voltak, ahogy "kellettek"...

    A rovásírás politika volt, politika ma, és az is lesz a jövőben is. Ne gondolják, hogy ettől szabadulunk.
    ________________________________________
    Részletesebben:
    http://new.livestream.com/accounts/2560855/events/2489667
  13. Egy utcai illuzionista átlépi a fizikai törvények lehetőségeit?
    :confused:
    Hiszel a szemednek?
    :D
    https://www.facebook.com/photo.php?v=529849453724258
  14. Mindenki a nagy BARÁTSÁGról álmodozik, ez olyan "önző", mint amikor arra a szeretetre vágysz, melyet másoktól kapsz.
    Én a felebarátság híve vagyok!
    ==> Nincsen jó, vagy rossz dolog; a körülmények, feltételek, mentén tűnhet csak annak.
    pl.:
    "Hiszem, hogy őszinte vagy, amikor azt mondod, nincs benned becsvágy, csakhogy ez önáltatás. A te korodban, a te lehetőségeiddel, a becsvágy - erény, de hibává és alantas tulajdonsággá válik, mihelyt az ember már nincs abban a helyzetben, hogy kielégítse ezt a szenvedélyét. Te is meggyőződsz még erről, ha nem változtatod meg elhatározásodat. Ég veled, kedves Mityám! Úgy érzem, hogy oktalan, de nemes és nagylelkű terveidért még jobban szeretlek. Tedd, amit jónak látsz, de tudd meg - megvallom -, nem tudok veled egyetérteni.” Tolsztoj
  15. [TABLE]
    <tbody>[TR]
    [TD]N. C. MIND
    [/TD]
    [/TR]
    [TR]
    [TD]I
    [/TD]
    [/TR]
    [TR]
    [TD]Mint, ahogy az összes dolgában ennek a világnak, az új eszköz, az új előny és minden új fölény abban a pillanatban magával hozza a hátrányait, pont így az értelem is. Azáltal, hogy hatalmas fölényt biztosít az élőlényekkel szemben, az értelem hátrányokat eredményez, és megnyitja a csábításnak azokat az útjait, melyeken az álatok sohasem vesztenek rajta. Ezek által szereznek hatalmat az akarat felett az újfajta ösztönzések, melyek az állatok számára elérhetetlen, mégpedig az elvont indíttatások, – keresetlen gondolatok, melyek messze nem mindig a saját tapasztalatból, hanem gyakran mások szavaiból és példáiból születnek sugallatként és irodalomnak. A felfogóképesség lehetőségével egy időben az embernek megnyílik a tévelygés lehetősége is. Viszont minden tévedés előbb vagy utóbb, kárt okoz, és annál nagyobbat, mennél nagyobb volt. A személyes tévedésért valamikor fizetni kell, és nem ritkán nagy árat; éppen így nagy léptékben a tévedésekért egész népeknek is. Ezért nem lehet elégé figyelmeztetni, hogy figyelmesen kell vizsgálni, és gyökeresen kiírtani, mint az emberiség ellenségét, mindenféle tévedést, akárhol található, és nem lehet ártalmatlanok, és még inkább hasznosak a tévedések. A gondolkodó embernek harcba kell szállni ellenük, hozzáteszem még akkor is, ha az emberiség eközben hangosan ordít, mint a beteg melynek az orvos a tályogját nyitja fel.
    [/TD]
    [/TR]
    [TR]
    [TD]A tömegek számára a igazi/valóságos képzés helyébe az idomítás sajátos formája lép. Ezt példák, szokások formájában valósítják meg, és erősen beleverik korai gyermekkorban ismert fogalmakkal az előtt, mielőtt felhalmozódna annyi tapasztalata a józanésznek és az ereje a saját véleményének, hogy harcolni tudna ez ellen. Így vernek gyökeret azok a gondolatok is, melyek olyan erősen beágyazódnak, és legyőzhetetlenek maradnak bármilyen oktatás ellenére, mintha velünk születek lettek volna; még gyakran a filozófusok szerint is. Ilyen módon egyforma sikerrel lehet beoltani/elültetni az emberekbe helyes és ésszerű, valamint a legostobább dolgot is – megtanítani nekik például, közeledni egyik vagy a másik bálványhoz, nem különben, hogy telítődjön szent félelemmel, és ha kiejtik a nevét, hogy hulljon a porba nem csak a testével, de teljes lelkével; alávesse önként saját életét és a vagyonát a szóért, a névért, a leg képtelenebb ostobaság védelméért;
    nagyon nagy megtiszteltetésnek vagy szégyennek tekintsen tetszőlegesen ezt, vagy azt, és ennek megfelelően tiszteljen/szeressen vagy megvessen/semmibe vegyen embereket "tiszta szívből";
    tartózkodjon minden állati eledeltől, mint ahogyan Indiában vagy egyen még meleg és rángatózó darabokat, melyet még élő állatból vágtak ki, mint Abesszíniában;
    felfaljon embereket, mind Új-Zélandon, vagy felajánlja saját gyermekét Molochnak áldozatul;
    kiherélje magát; önként abba a tűzbe vesse magát, amelyben az elhunytat égetik – szóval, bármire rá lehet szoktatni, ami tetszik. Innen a keresztes hadjáratok, a kicsapongó életű fanatikus szekták, az önkínzók és az önkorbácsoló orosz szekta, az eretnekek üldözése, az eretnekégetés (az inkvizíció tüze), és minden, ami megtalálható az emberi tévhitek hosszú láncolatában.
    [/TD]
    [/TR]
    [TR]
    [TD]A tévelygések és az előítéletek tragikuma – a gyakorlatban komikus oldaluk – elméletben: nincs ostobaság, amelyet ha kezdetben legalább három embernek sugallnak, ne válhatna össznépi meggyőződéssé.
    [/TD]
    [/TR]
    [TR]
    [TD]Ezek a kedvezőtlen következményei, amelyek a bennünk lévő „eszmei” tartalomhoz kötöttek.
    [/TD]
    [/TR]
    [TR]
    [TD]Schopenhauer.
    [/TD]
    [/TR]
    [TR]
    [TD][/TD]
    [/TR]
    [TR]
    [TD]II
    [/TD]
    [/TR]
    [TR]
    [TD]Az igazság keresésében és felismerésében az emberek tévelygései és viszálykodásai, nem más miatt van, mint az értelemben való kételkedés/bizalmatlanság miatt. Ennek következtében az emberi életet a szokások, a szájhagyományok, a divatok, a hiedelmek, az előítéletek, az erőszak, és bármi egyéb irányítják kivéve az értelmet – minden megy „rendben”, „magától”, „egységben” csak az értelem létezik magában, páratlanul. Gyakran előfordul az, hogy ha az értelem eszközét, – a gondolkozást – használják valamihez, nem a lényeg tárgyának keresésére, vagy a lényeg terjesztéséhez, hanem ahhoz, hogy minden áron igazolják és fenntartsák a szokást, a szájhagyományt, a divatot, a hiedelmet és az előítéletet.
    [/TD]
    [/TR]
    [TR]
    [TD]Az emberek tévelygései és viszálykodásai az egyedüli igazság felismerésével kapcsolatban nem attól van, hogy az embereknél az értelem nem EGY vagy az értelem nem képes bebizonyítani nekik az egyedüli igazságot, hanem attól van, hogy nem hisznek neki.
    [/TD]
    [/TR]
    [TR]
    [TD]Hogyha ők ellenőriznék saját értelmüket, akkor megtalálnák a módszerét a saját értelmük tanúbizonyságának az összehasonlítását másokéival. Ez a megtalált módszer a kölcsönös ellenőrzés, meggyőzné őket, hogy az értelem EGY, függetlenül attól, hogy az értelmi eszközök különböző erősségi szintűek és a gondolkozás különbözőnek tűnik.
    [/TD]
    [/TR]
    [TR]
    [TD]Az értelemmel ugyanaz a helyzet, mint a látással. Ahogy a látás szerve – a szemek az embereknek különböző sugarú fizikai horizontot nyitnak nem a látás egységes törvényeinek hiánya következtében, hanem annak következtében, hogy a szemet/eszközt milyen távolságra, vagy melyik pontra fókuszáljuk, pont így az értelem eszköze – a gondolkodás – az embereknek különböző szellemi és erkölcsi lehetőségekre ad lehetőséget nem a gondolkodás egységes törvényinek hiányában, hanem annak különbsége és foka miatt, hogy a gondolkodást mire irányítják, vagy mit hangsúlyoznak ki.
    [/TD]
    [/TR]
    [TR]
    [TD]És ahogy a tekintet látókörének esetében, a különböző különálló pontok egyoldalúságát a látás az egyesítés által javítja ki egy egységes képpé például egy „magasabb nézőponttá” (a szó eredeti értelmében), és az eltéréseket a távollátás különböző fokában optikai eszközökkel egyenlítik ki; szemüveggel, távcsővel, teleszkóppal, ép így az erkölcsi dolgok tanulmányozását és a lelki nézőpontoknak a különállóságát és egyoldalúságát is hasonlóan egyesítésükkel javítjuk egy általánosabb, magasabb nézőponttá; a szellemi előrelátásban/belátásban levő különbségek a felvilágosítás eszköze által egyenlítődnek ki, melynek a legjobb kiegyenlítő eszköze a beszéd, mely a bölcs emberek szájából hangzik.
    [/TD]
    [/TR]
    [TR]
    [TD]A bölcs segít az embereknek a saját működési elvük/alapeszméjük és a tudatuk/eszméletük önálló megszületésében, mely a kezdetektől beléjük helyezett. Az ő szerepe teljesen megegyezik az optikai látcsővel, amely nem ad látást a vaknak, csak fokozza a látását akármilyen rossz szemnek is. Szókratész a bölcset a bábaasszonyhoz hasonlította, aki nem ad a nőnek gyermeket, csak segít neki világra hozni a sajátját.
    [/TD]
    [/TR]
    [TR]
    [TD]Az egyet nem értést az egyedüli igazság felismerésének folyamatában nem csak a különböző nézőpontok, és a megértés különböző szintjei okozzák. Az ilyen ellentét rámutat még az emberek hiúságára/önérzetére, aminek köszönhetően nagyon gyakran az ember, miután már felismerte a beszélgető partnerének és érveinek a belső ésszerűségét, mégis az általa kimondott vélemény védelmezését folytatja.
    [/TD]
    [/TR]
    [TR]
    [TD]Fedor Strakhov.
    [/TD]
    [/TR]
    </tbody>[/TABLE]