Hedniskhjertad Szövegei
Szín
Háttérszín
Háttérkép
Szegély színe
Font Type
Font Size
  1. " A rendszer csodálatos felépítése és a dolgok hihetetlen rendje magával ragadott.
    A halhatatlan istenekre! Hát te nem csodálod ezt?..."


    A rendszer csodálatos felépítése és a dolgok hihetetlen rendje magával ragadott.
    A halhatatlan istenekre! Hát te nem csodálod ezt?...


    Hát van itt bármi is, ami nem úgy kapcsolódik a másikhoz, hogy ha egyetlen betűt is
    elmozdítasz, az egész összeomlik? Csakhogy nincs semmi, ami elmozdítható volna”

    (’Cato’ szavai, Cicero,De finibus bonorum et malorum,recensuit. III 74).

    A Sztoicizmus megalakulását kitioni Zénón nevéhez kötik, aki a Kr.e. 301-300-as években
    az athéni tarka csarnokban (sztoa poikilé) sétálgatva kezdte közreadni (peripatetikus módon) tanításait, gondolatait. Filozófiájára a szókratészi gondolatok, és valószínűsíthetően egyes cinikus gondolkodók (Kratész) gyakoroltak hatásokat.
    Zénón meggyőződése, hogy az ember lényegi természete (Phüszisz) az értelemben van
    (alapvető cinikus hatás). A sztoicizmust filozófiatörténeti szempontból feloszthatjuk három szakaszra: korai, középső és késői sztoára. A korai szakasz az ”ős” Zénóni rész, de ekkor alkotott Antipatrosz is; a középPanaitiosz, Poszeidónisz nevével fémjelezhető; és a - legjobban dokumentált - késői sztoa Seneca, Epiktétosz illetve Marcus Aurelius munkásságával jellemezhető.

    A sztoá filozófusainak figyelme (Szókratész és Platón nyomdokán), inkább - bár nem kizárólag - a társadalomra és az emberekre, a humánumra irányult: minden ember azonos értékűségét hirdették. Az emberi önmegvalósítás csak akkor lehet sikeres, ha az adott emberen vagy lényen belül a természettel való összhang megvalósul, és ehhez Diogenész szerint csupán lelki és testi önfegyelemre van szükség. A minimális fizikai szükségleteken túl (a sztoa történetében végig) fontos a külső tényezők közömbös volta, mert a bölcs ember a szegénységet is ugyanolyan jól használja, mint a gazdagságot. Az emberi boldogság egyedüli forrása csak az értelem lehet, valamint a Kozmopolitizmus és a morális idealizmus. A dogmatikus sztoicistákat - és magát a felbukkanó dogmatikus elemeket - főleg a korai időkben
    rengeteg támadás érte a pürrhónista szkeptikusok részéről (Pl. Timón), majd az akadémiai szkeptikusok részéről (Arkeszilaiosz, Karneádész). De a támadások a sztoicizmus alapjait nem rengették meg, sőt a két filozófiai vonal egymást segítve, és egymás hibáira rámutatva fejlődött szimbiózisban együtt.

    A korai sztoicizmust gyakran érte az a vád, hogy az általa kitűzött cél messze meghaladja az emberi képességeket és lehetőségeket. Xenokratész (Platón volt Tanítványa) nagy hatást gyakorolt a sztoá-ra, amikor az ő elgondolásaihoz hasonlóan három fő ágra osztották fel az irányzatot: logikára, fizikára és etikára.
    Ezen témakörök mindegyike rendkívül átfogó és kiterjedt volt, például a logikába beletartozott az ismeretelméleten át a szemantika, grammatika, stilisztika éppúgy, mint a formális logika.

    A fizika tárgya a „phüszisz”, vagyis a természet volt, ami magába foglalta a fizikai világot, az abban lévő lényeket és a teológiai aspektusokat - a Metafizikai értelmezések is itt kapnak helyet.

    Az etika ágán belül pedig a sztoikusok nagyrésze nemcsak elméleti morállal, hanem gyakorlatival is foglalkozott, amelyben az emberi boldogságnak, vagyis az ember számára élhető legjobb életformának a megalapozása, racionalizálása is helyet kapott. A filozófia gyakorlása a sztoikus számára „a bölcsesség gyakorlását” jelentette.

    Magát a filozófiát is élő egészként és organikus képződményként szemlélték a sztoikusok, Diogenes Laertiosszerint a csontoknak és idegeknek a logika felel meg, a húsos részeknek az etika, a léleknek pedig a fizika. A sztoicizmus két alapfogalma a logosz és a phüszisz - azaz értelem és természet - megpróbálják egyesíteni a filozófia valamennyi nézőpontját, mivel a természetet teljes egészében átitatja az értelem. Az ok és okozat viszonya szükségszerű az univerzális logosz által.

    A sztoikus világmindenség egy olyan hely, amit az immanens logosz határoz meg, és hat át teljességében. Mindhárom águkat áthatja, de csupán megjelenési formájában, módjában tér el. Ezek csak aspektusok azonban, a világ egyetlen egység marad, legyen akár természet, kozmosz vagy Isten névvel nevezve, egyazon lényeg kiáradása marad sokféle módon és formában. Abban a metafizikai természetű alapelvben, mely a sztoa egyik leglényegibb vonása, megegyeztek, hogy a világ mélyén vagy lényegeként egy egységes, ésszerű és azt irányító világelv (logosz) uralkodik (az elképzelés magja valószínűleg Hérakleitosztól származik). A világot Arisztotelészhez hasonlóan - és valószínűleg az ő hatására - egy aktív és egy passzív összetevőre osztották. Az aktív összetevő a logoszból származik. Az aktív princípium: Isten, a passzív princípium: az anyag. Az aktív princípium az ok, ez formálja az anyagot. Továbbá elfogadták - vélhetően Arisztotelész hatására - a filozófiájából eredő négy őselem-tant is, de az őselemek közül a tüzet tartották a legfőbbnek és a logoszhoz leghasonlóbbnak, vagy vele azonosnak.

    A sztoikusok Khrüszipposztól kezdődően két részre osztották a logikát: retorikára és dialektikára. A logikai művekben és nyelvtani területen ekkor hatalmas fejlődés hozott Khrüszipposz életműve. A sztoá gondolkodóinak elmélete szerint minden eleven lénynek megvan a saját irányító princípiuma (hégemonikon), de a kifejlett emberben ez a princípium racionális. A sztoikusok által erre mutató az ún. „artikulált gondolkodás” vagy belső beszéd képessége. Zénón szerint a tudni valamit az, amikor úgy ragadunk meg egy dolgot, hogy ez a megragadás nem ingatható meg egyetlen érvvel sem (a katalépszisz kifejezést használva a megragadás aktusára). Az észlelés a sztoikusok szerint olyan mentális folyamat, amelynek során bizonyos behatások érnek minket, és ezeknek egy részét asszenzióval (szünkatatheszisz) illetjük. Ez a világ szisztematikus univerzum, ami mindenre kiterjedően és mindenben benne lévő módon, a kauzalitásokat is felhasználva alkotja rendezett és összefüggő struktúráit (már Platónnál is megjelenik ez). „A legkisebb dolog sem keletkezhet másképp, mint a közös természet és ennek logosza szerint” (Plutarkhosz: Khrüszipposz szavai).

    Platón dialógusában Szókratész fejtegeti az Anthróposz (ember) szót, s azzal értelmezi annak jelentését, hogy„anathrón ha opópe” (megvizsgálja, amit látott kifejezés egy szóba sűrítése), és maga az Anthróposz is a„phüszisz” része (ami a fizikai természetfogalmon kívül az Isteni gondviselést, az alkotó helyes értelmet, az erőt vagy princípiumot jelenti, mely egyesíti a világot). Ami összetartja a világot, az a legmagasabb rendű racionális lény, valamennyi eseményt a maga megfelelő kauzalitására felfűzve. Ugyanakkor a növények vezérlő princípiuma a sztoikusok szerint a phüszisz, az állatoké a lélek, és az emberé a Logosz (az értelem, amely az állatok fölé emel minket).

    Ezen értelem csecsemőkorunkban még csírájában található meg, gyermekkorunkban látensen, de már fejlődésben van jelen bennünk, később felnőtt korunkban lesz „kifejlett” kapcsolódásunk vele. A sztoikusok meg voltak győződve, hogy világunkban jelen van egy isteni erő, ami a logosz által működve itt a létező (és létezhető) világok legjobbikában, az értelmes lények javára (és rajtuk keresztül is), mindent szabályos és a fejlődéshez legalkalmasabb struktúrákba és formákba rendez. Erre jellemzően Khrüszipposz szavai mutatnak rá:
    „ha ugyanis (…) van valami a világban, amit emberi ész, amit elme, amit emberi tehetség nem képes megvalósítani, akkor az, ami ezt megteheti, jobb az embernél. Márpedig az égi dolgokat és mindazokat, aminek rendje örök, az ember nem képes életrehívni. Az tehát, aki ezeket megvalósítja, jobb, mint az ember. Ezt a lényt mi másnak mondanád, mint Istennek?”.

    Ezen Isten mivel az örök rendet, időt és a benne foglalt összes megnyilvánulási formát, módot tartalmazza, nem lehet perszonális (és emberformájú sem), de a sztoikusok teljes mértékben tisztában voltak az emberen át megnyilvánuló jellegével (már Platón is Démiurgosz azaz mesterember néven említi).
    Alapvető tanítás, hogy a mindenség lényege rajtunk át virágzik, de nem az adott megnyilvánulási forma (vagy ember) lényéért, hanem a mindenség lényegének teljességért benne is helyet foglal - Platónnál is felbukkan ez a motívum. A dolgok szerkezetét (és a testet is) a pneuma (a mesteri módon alkotó tűz) és az elemek (anyag) alkotják.

    A létezést úgy definiálják, hogy az létezik, ami „képes hatást gyakorolni vagy elszenvedni” (Khrüszipposz), de az egyes világciklusok végén a dolgok úgyis föloldódnak a tűzben (ekpürószisz) és az arisztotelészi első mozgató„teljességgel saját gondolataiba merül”(Seneca). Amúgy minden elem (tűz, víz, föld, levegő) a tűz és az anyag diszpozíciójából születik, ami más minőséget is felvesz, így a kozmikus szümpatheia működési anyaghoz jut. Aszümpatheiában minden dolog kölcsönösen függ egymástól, hogy az ember boldog lehessen adott módon kell, hogy viszonyuljon a természethez (a saját belső természetéhez is), istenhez. De fontos a Marcus Aurelius-i megállapítás igazsága is: „jó tehát az értelmes lény számára a másokkal való társas élet”. Bár a természet minden létezőt összeköt, ugyanakkor a dolgokat determinálja is (a kauzalitások működési elve alól nincs kivétel). A sztoikus meggyőződés szerint az emberi természet primális (és lényegének magját alkotó) megnyilvánulása a ráció, a logosz megnyilvánulása az emberben.

    Mivel a sztoá követőinek vélekedése szerint minden a lehető legjobb módon és világban történik, emiatt sokáig nem tudtak kielégítő magyarázatot adni az emberi rossz, illetve gonoszság kérdésére. Erre Khrüszipposz adott egy lényegre törő ”gordiusz”-i feleletet: „nélküle ugyanis nem volna jó”. Ebben a rendszerben minden belső feszültség és ellentmondás mozgást vált ki, amely magasabb szintre és nívóra emeli a létezés fokát és formáit. Pope gondolatai akár egy ókori sztoikusé is lehettek volna: „Minden viszály: meg értett harmónia; minden részleges rossz: egyetemes jó.” Felmerül a kérdés, mi különbözteti meg az embert más anyagi létezőktől, vagy más értelemmel nem (vagy korlátozottan) bíró teremtményektől? Az ember bír elmével, de mi is az elme? Az elme és az anyag ugyanazon dolognak, a testnek a kétféle attribútuma, és ez az állítás bármire alkalmazható, hisz attól függ valaminek a létezési foka, hogy mennyire hatja át a pneuma. Itt az emberi lélek részeiről és minőségeiről vagy képességeiről szoktak beszélni, mégpedig: a lélek nyolc képességéről (az öt érzékről, a szaporodásról, beszédről, illetve a hégemonikon-ról a „vezérlő lélekrészről”). A hégemonikon, a vezető, a tudatosság és a ráció központja. Ugyanakkor az ösztönös vágyat is tartalmazza, amikor egy benyomás (phantaszia) a lelket valami felé mozgásba hozza vagy valamitől elmozdítja. A természet úgy alkotta a lényeket, hogy mindegyikük „önmagával jó viszonyban lévő” (oikeiosz) legyen. Az állati viselkedést az ösztönös vágy jellemzi leginkább, az értelem kizárólag az értelmes felnőtt emberre jellemző (a logosz itt éri vagy érheti el a megfelelő fejlettséget). A fiatalabb gyermekek fejlődésük során még egy ideig a lélek által vezérelt (az állatoknak elsődleges) fejlődési síkon haladnak a logosz kifejlődése felé - ami 7-14 éves korukban már megindul - és a felnőtt embernél befejeződik. Itt is érzékelhető a mindent átható logosz ereje és strukturáltsága, ahogy egymásra épülő fejlődési síkokon a mentális evolúció a racionalitásban csúcsosodik ki. Ezen tudatfejlődési út magával vonja az ösztönös vágy irányának megváltozását, és egyfajta valódi természetét megtalálva az ember alapvető szükségletévé (és kiindulópontjává) az erény válik. Habár bölcsnek senki nem születik, de a nevelés és szorgalom ösvényén képes eljutni az erény útjára és azon felnőttként járni. Az igazi boldogság elérésére is csak az képes, aki értelmes voltából fakadóan felismeri azt, és erényes életet élve törekszik rá.

    A filozófia „kertjének gyümölcse” egy sztoikus hasonlat szerint az etika. Ez így is van, mert a természetfilozófia és a logika az etika melegágya (termőföldje). Az etika kiindulópontja a természetesség sztoikus megfogalmazása, miszerint: minden a rá jellemző sajátos normák szerint harmóniában van a saját phüszisz-ével (az embernél ez a logosz). Khrüszipposz szavaival: „másképp vagy alkalmasabb (oikeioteron) módon ugyanis nem lehet megközelíteni a jóra és a rosszra vonatkozó logoszt, sem az erényeket, sem a boldogságot, mint az egyetemes természetből és a mindenség kormányzásából kiindulva”. A természet (isten, ok, fátum, logosz) a tökéletes létező, és a világon minden értéke a természethez való viszonyától van függésben. Még a természettel való diszharmóniának is megvan a sajátos szerepe, sőt a mindenség létezése meg is követeli ezen állapot létezését. A szenvedés sem öncélú, hanem az egész harmóniáját segíti elő ( Epiktétosz: „Zeusz rendelése, hogy van nyár és tél, gazdagság és szegénység, erény és vétek, s hogy mindezen ellentétek az egész harmóniája végett léteznek”). De még jobb az asszenzióval nem bíró és bűnben élő emberként lenni, mint nem élni, mert jobb vétkesen élni és alkalmasnak lenni az erényes életre, mint tagadni, hogy van erre lehetőség. A természet adománya az emberi erény lehetősége, amely a tudás „gyümölcse”, ezt elutasítani olyan mintha a hádész-ban telne ezen életünk is. Az ember ettől függően autonóm cselekvő, aki Khrüszipposz felosztása szerint meg van áldva ösztönnel, a jó és rossz választás lehetőségével, és azzal, hogy a cselekvésének célt adjon. „A fejlődés célja az érett emberi természettel összhangban álló élet, azaz olyan racionális princípiumok által kormányzott élet, amelyek teljes harmóniában vannak az egyetemes természet racionalitásával, céljaival és folyamataival.” Így hát ez az életmód az ember számára természettel összhangban lévő elsődleges dolog és természettől fogva előnyös. Az ember egyik fő funkciója tehát nem az ösztön és a vágy, hanem az értelem, ami a „helyénvaló cselekedet” (kathékonta)megtételére ösztönzi (Diogenész Laertiosz: „amit az értelem megtenni választ”).

    A sztoicizmusban már felbukkanik az embereknek egy közösségként való látása (kozmopolitizmus), ahogy Ciceró mondja „a természet által vagyunk polgári közösséggé kapcsolva egymással”. És a jó ember az, akinek választása folyamatos, és a természettel mindig összhangban lévő, s ez az állapot egy idő után már - Ciceró szerint - túl van a „folyamatosságon”, értékeinek skálája megváltozik, új dimenziót nyer. A külső tényezők egy sztoikus szemében másodrangúak (pl. a gazdagság jó és természettől fogva előnyös, de az ember fejlődésének és boldogságának szempontjából abszolút közömbös dolog). A boldogság a sztoicizmus szerint csak az értelemmel, egybehangzó élettel lehetséges. Az arisztotelészi eudaimónia (nála a léleknek az erénnyel összhangban lévő tevékenysége) a sztoicizmusban már kizárólag az erényt jelentette. Jellemző módon minden erényt tudásként neveztek meg (pl. bátorság „a dolgok elviselésének a tudása”). Ismerni a jót annyit tesz, mint rátalálni egy olyan életvezetési struktúrára, amely eleget tesz a „természettel való összhang” elvének. Ezt az ember és a természet ismeretének birtokában, és erénnyel cselekedve hosszú önmegfigyelés után érhette el a bölcs.
    Az ember teljes tökéletessége fogadható el csak végcélként (mert az ember tökéletesíthető), így olyan mércét állítottak fel, ami teljesen idealisztikus és utópisztikus, ellenben morálisan fejlesztő jellegű.

    A Sztoikusok egy átfogó jellegű és teljes világképet kínáltak, amelyet elfogad az ember vagy elutasít. Az etikán, grammatikán, dialektikán, logikán át számos tudomány fejlődését előidézték, és hatásukat még a középkori kereszténységbe is átörökítették. A modern filozófia is szívesen vizsgálja módszereik tükrében – akár felhasználásával is - egyes eredményeit. E mindent átölelni szándékozó világszemlélet, az ókor óta a legnagyobb próbálkozás arra, hogy a világot teljességében leírja és érhetővé tegye. Azóta se történt ilyen átfogó és - véleményem szerint - eredményes kísérlet.
    Zárszóként szóljon helyettem Marcus Aurelius:
    „fogadj szívesen mindent, ami megtörténik veled, még akkor is, ha kellemetlennek tűnik, hiszen az is a mindenség jó állapotához, Zeusz jólétéhez és boldogságához járul hozzá. Hiszen nem bocsátotta volna ő ezeket az emberre, ha nem volnának hasznosak az egész szempontjából” (V.8.)

    2007.10.25 Az ókori Hellenizmus szemináriumra

  2. Egyben...

    Az erő mely bennünk lüktet
    Az erő melyért élve, ő él értünk
    Csendes hajnal mely éltünk s
    Ragyogó láng mely ránk köszön
    kiáradó szépség mely nem forma
    a középpont az Isteni eszencia


    Olvadj össze, ragyogj, egy életizzó reggelen
    nem elég a forma, kavargó mélyfekete formátlanságból
    Éled minden fel mikor az életciklus kezdőpontja jön el
    Különállás tévazonosság - elválasztottság illúzió
    Percek, órák, napok csapdái a tudatlanság által
    A körbefutó azonosulás gravitáció….
    A lényegkapcsolódottság centrum
    Egységben éljünk, érezzünk, lássunk
    Egységben lüktetve járjuk az utat....


    dorotea kedveli ezt.
  3. Árnyékörökség

    Kristálymag hullott e világba, zölden örvénylő simogató tánca életet fakasztott simogatott fénylett együtt dobbanva csak adott,
    ölelésre szeretve vágyva, fény dobban pulzáló csillagmag hull az örök égből

    Egység volt a mindenség tükre…
    Félelempor a monotónia és rettegés szeleitől hajtva,
    szürkesége belepte a centrumát, s
    feketén örvénylett az érkezési pont
    az útmutató és révész vak volt s süket,
    a hangra melyre szomjas volt ez a kezdet
    A szeretet fáklyája nem gyújtotta meg a szívvirágot
    Nem adhatta mi neki sem volt…
    kába halált lehelt, nem adhatott álmot


    Adta hát a sötétség ajándékát,
    fájdalmat, keserűséget, bilincseket
    égető szégyencseppeket, s folytak mély barázdákat vájva
    savkönnyek marták útjukat…
    A Láncokat feketeségből fonva izzón fájva félig vakon botorkálva a vörösen lobogó és villózó világba
    Üvölt belül az ősöregen fiatal lélek, halálpörgés de hol az élet?


    Figyelj óvd a lángod, szeresd mit rád bízott az élet,
    minden lépés megmarad,
    minden könnycsepp nyomot hagy
    Amit kisugároz a lélek az univerzum tükréről tér vissza
    hozzá…


    MannazEhwazAnsuz 2017.02.18.
    Beka Holt kedveli ezt.
  4. Keresem
    Keresem a szépséget mindenben és mindenkiben.
    Keresem a szépséget egy mosolyban, egy kedves szóban,
    Egy doromboló hangszínben, vagy egy tisztán fénylő teljes pillanatban.
    Amikor a fény belülről jön s tükörként valakitől vissza tud térni,
    Ezt a pillanatot keresem én!
    Magamban s életem külső felszínén , ami szintúgy bennem van....
    Az a hullám szeretnék lenni amely fövenyedre kincseket sodor,
    minden kincs amelyet ilyenkor látsz te vagy!
    Keresem...
    Aki meghallja a csendet ami belőlem énekel.
    Aki formákon túlnézve látja lényem valódi fényét.
    A víztükör alatt bújik el az Óceán, mi vár rád benne, nem tudom....
    Vad hullámzás vagy simító habok?
    Ennyi, és én vagyok.....
    2012.04.22. AnsuzEhwazMannaz
    dorotea kedveli ezt.
  5. Tükörkép

    Víztükörben látszik igazán csak az ég,
    esőcseppek mossák múltad szürke foltjait
    szívedben barlanghomály,
    nem tudom, nem tudod mi vár…
    Halkan kószáló hangjegyek az éterben
    összes sóhajunk, léptünk, mit lélegeztünk,
    S megkérdezzük magunk csak hittük, hogy éltünk?

    Kószálva belső világunk sejlő árnyai közt,
    könyörgő kézzel kinyúlva kérjük mit elvett az idő!
    Mélyen bent szívmáglyánkra vetett levelek,
    emlékek amelyek lassan égnek…
    Lobbot vetve hamvad el minden múlandóságba fúlt létillúzió,
    ego hamvainkat sodorja a lét igaz szele.
    Minden határ a sötétbe vész, és csak az marad ki vagy
    Az örök lény


    2012.04.22. AnsuzEhwazMannaz


    <iframe width="420" height="315" src="http://www.youtube.com/embed/PSacgS-Txig" frameborder="0" allowfullscreen=""></iframe>​
  6. Szökési Pont (42.13 Km/s)*

    Az öböl felett lebegő ködön át nem látlak,
    A múlt elfoszlott árnyai lelkemben már nem járnak
    Veled ringatózva a jelenlétben
    Gyógyító sugaraid balzsama…

    Szívszentélyem általad újra nyitva
    Halkan suttogom neked a távolba, hiányzol
    Hiányzik közös álmunk mit szívünk együtt álmod
    Fényed simogat messziről, de nem érzed, látod
    Bennem sajgó hiányod.
    Karjaidba fúlva éledtem fel újra!

    Szemed szerető pillantása,
    csengő tónusú hangszárnyad
    Messze vitt fel az égbe.
    Gyorsuló fénnyé vált köröttem föld és Ég…

    Elhagytam eddig ismert világom, hogy
    Új égen és új földön éljem újjászült világálmom!
    Elhagyva meghalt bolygóm,
    mérgező atmoszférámon át…
    Veled, általad pusztult el a halálra szánt világ,
    És a kozmoszvászonra robbant egy újabb lélekcsillagvirág.

    *Az úgynevezett 3. Kozmikus sebesség az ezzel sebességgel haladó tárgy kilép a naprendszer vonzásából és belép a csillagközi térbe
    2011.10.01. AnsuzEhwazMannaz

    É.B.-nek és Cs.M.-nek



  7. A Csend amit muszáj meghallanod

    A csend amit muszáj hallanod,
    finoman szitáló eső simogató zaja…
    A vihar utániság bársonycsendje.
    Lassan folyik le bennem
    Elhullott pillanatok a ködben,
    az útkeresés kezdetmagánya…
    Hol csak egy állandó kísérőd van, a halál árnyéka!
    Mi elöl futsz, a következő lépés mit taszítasz magadtól
    Árnyak földje, Ködország, Benned kísért!

    Téged tépáz a halandóság,
    múló mentálformák szemed előtt kavarogva
    Belsődben örökké tápláló Ősnapodat
    Takarják el száguldó vágy s félelem felhőkkel.
    A csend ami mindig suttog benned…
    A csend mi csak neked dalol!

    Egy örök középpont hol mindig béke honol…
    A teljesség valódi lényed!
    Szikrázó csillagporözön,
    a lelked egységben tündököl,
    Simogató kéz melybe fejed hajtod…

    Nem folytatod magad teremtette khylkórokkal* árnyékharcod,
    Elhagyva az előre-hátra menekülést,
    Csak a jelenben létezel!
    Lebukva az EgySzeretetóceánba magába ölel
    a létezés örökkévalósága

    2011.09.16 AnsuzEhwazMannaz

    * a saját egónkból (vágyainkból, gondolatainkból) kivetült megtestesült önálló életet élő lény amely ami energiákból táplálkozik

    <iframe width="420" height="315" src="http://www.youtube.com/embed/j3eiLUL8eP0" frameborder="0" allowfullscreen></iframe>​
  8. Csenddal

    A csend énekel belőlem,
    sugaras fénycseppeső esik testemből,
    sugarak a fényből,
    sugárcseppek a szívből.

    Ne válasz el örök énem forrásától.
    Halványan áradva agónia az élet.
    Szelíden gördülő holdárnyék-lényem…

    Angyalokhoz könyörgő szívvel fordulva.
    A csodák palotájának szivárványcsillogása…
    Lelkünk szikrái melyből máglyák fényei pattannak elő.
    Hagyd, hogy Isten pillanat csodája az életedbe jöjjön,
    Életed fényes szabadság legyen, ne sötét börtön.

    Egységben létezünk, a szeretet egység…
    Valami dalol itt benn…
    A csend hangjaival árad lelkemből.
    Az öröm szíve kigyúl énemben…
    A ránk találó eszmélet újabb lépcsőfoka,
    Önmagadhoz!

    Periférikus bolyongásunk, ha belső tükrébe néz.
    Ha saját szemedben felmorajlik az a szikra…
    Áradó arany kikelet,
    Hangtalan örökkévaló zöld mezőkön suhan.
    A lüktető világ legtisztább mozdulatlansága.

    2011-05-30 MannazEhwazAnsuz



    <iframe width="560" height="349" src="http://www.youtube.com/embed/DdVLi235gZQ" frameborder="0" allowfullscreen></iframe>​
    dorotea kedveli ezt.
  9. Magas Mélység

    A parton rajzolva,
    Elmúló vágyak vonalát énem víztükrébe…
    Szeretetholdam csak ragyogott,
    Örök oázisom felett.
    S repültek a percfellegek,
    Forgott napjaim suhanó léte.
    Vonalak bélyegeket törve és
    Égve, égve visznek egy másik fénybe.
    Hol nem e-perc forma árnya diktál.
    Élve átkelve az örök folyón,
    Egy kis halál mely az életbe vezet,
    Belső tűzmagomba merülve,
    Szétparázslott emberből egy főnix emelkedik az égre…

    2011-05-30. MannazEhwazAnsuz

    <iframe width="420" height="315" src="http://www.youtube.com/embed/TAJRpKyvq8w" frameborder="0" allowfullscreen></iframe>

  10. Életszél

    Fuvallat szárnyú csendesülő fénnyé,
    lemenő napként halványodva éjjé.
    Szürke emlékmontázzsá válva…
    Az agónia forradásai lélektestemen.
    Veled izzik csak az álom,
    Élem minden rezdüléssel.
    Életemként-halálom várva…
    Halálomként-életem várva...
    Megváltó csókodra,
    Simogató álomlényedre.

    2011-05-30. MannazEhwazAnsuz

    <iframe width="425" height="349" src="http://www.youtube.com/embed/Ya09S18pTT8" frameborder="0" allowfullscreen></iframe>
  11. Fordított Irány

    Emberarcú téglaként a falból kiáltunk a világba,
    ragaszkodásokkal körülbástyázott lényben.
    Bástyázott fal mögül nézünk vacogva a világra,
    amit még ablak elől sohasem láttunk.

    Perszónalencsénken át nézve torzók vándorolnak…
    Hamis fények, hamis lények.
    Rakjuk a téglát, magunk köré lassan,
    Szokástéglára félelemtégla…
    Védjük, az örök folyam múló cseppjét.
    Transzformáció vízből betonná…
    Zárt sötétséggúlánkba néha be-besüt a napsugár,
    Ijedten téglát rakunk, fájó fény ez, véd a homály

    Énekel a fény…
    Tisztít az eső…
    Simogat a szél…
    Ettől vágva, sziklabőrrel nincs aki él.
    Köröttünk a csodaszép mindenség
    Hív a mező, zöld tenger sóhaja
    Hív a kék ég oldó könnye
    Befalazva, dideregve tartjuk magunk,
    Változásunk a gyengülés
    És magunkba halunk.

    Vár az öröm, hol minden él!
    Teljességed mitől pillanatról pillanatra halva,
    Egy sohavolt illúzióárny félve kapaszkodik,
    Halogatva agonizál, így igazán él…
    Magányban dideregve reményszelek fújhatnak
    De zárva énünk nem adhat helyet az újaknak.

    2011.03.09.AnsuzEhwazMannaz




    <object width="480" height="390"><param name="movie" value="http://www.youtube.com/v/CB8MbuV2XWA?fs=1&amp;hl=hu_HU"></param><param name="allowFullScreen" value="true"></param><param name="allowscriptaccess" value="always"></param><embed src="http://www.youtube.com/v/CB8MbuV2XWA?fs=1&amp;hl=hu_HU" type="application/x-shockwave-flash" allowscriptaccess="always" allowfullscreen="true" width="480" height="390"></embed></object>
  12. Rendhagyó Önéletrajz

    A hajó, ami siklik és eleinte azt hittem én vagyok…
    Jöttek szelek és csendes idők,
    szikrázó ég, felhők és viharok.
    Valahonnan valahová jutni, valamivé lenni,
    Eseménytől eseményig, időponttól időpontig jutni.
    Mész előre, s változik a táj, változik a táj…
    És rájössz, hogy a táj nem változik és nem is változhat.
    Csak te változhatsz belül…

    A mozgás csak illúzió,
    mely egy középponthoz közelítő vonalhoz hasonlíthat talán legjobban,
    Mindig ugyanazt a centrumot járja körbe,
    azt hiszi valahonnan eljutott valahová,
    holott csak egy újabb fordulat volt a közép körül.
    A hajó mely viszi aktualizált tudatosságunk,
    megnyilvánul benne a nagy egész,
    és egy piciny szeletkéből nézi önmagát…
    Rájön, hogy a világ csakis belül létezik, és az egység mindig adott.

    Hogy meglátjuk-e és engedjük élni bennünk, velünk,
    hogy kapcsolatunk valós lényünkkel helyre áll-e
    az csakis a mi döntésünk!
    A lüktető élő egész, amelytől a hajó saját illúziója a különállásról teszi különállóvá,
    Holott mindig is egy volt lesz és marad!
    És a tenger figyeli a rajta sikló hajót mindig is egy volt vele, és soha nem gondolta önmagát valójában hajónak ő mindig is a tenger volt, amelybe a hajó illúziója mindig is visszatért és egyszer örökre egybe forrva fénye teljességében megpihen...

    2010.08.15. MannazEhwazAnsuz

    <object width="480" height="390"><param name="movie" value="http://www.youtube.com/v/I3b2L0j49yA?fs=1&amp;hl=hu_HU"></param><param name="allowFullScreen" value="true"></param><param name="allowscriptaccess" value="always"></param><embed src="http://www.youtube.com/v/I3b2L0j49yA?fs=1&amp;hl=hu_HU" type="application/x-shockwave-flash" allowscriptaccess="always" allowfullscreen="true" width="480" height="390"></embed></object>
  13. Emlékké válva

    Mosolyok csókok ölelések a hullámzó idő határ-nélküli vízébe vetve.
    Együtt, mint a simító óceán úgy nyelt tükrébe az élet,
    Csillogtál s visszasugárzott rólam…
    Fénytánc volt veled a jelen-élet.
    Holdárny ránk boruló homálya,
    Vágyak szétparázsló lidérclángja.
    Emlékké válva,
    Élő Hangod szikrája!
    Emlékké válva,
    Ölelésed Fűtő mélye…

    Mint egy halvány foszló kép emlékbe írva,
    Időmolyok homokja rágja, s hullik rá a feledés altató liliomvirága.
    Emlékké válva,
    Csókod szívmeleg árja!
    Emlékké válva,
    Együtt fényes tájak otthont adó bája…
    Alszik a fagyott szív halk világa,
    csonttá fagyott fa jégfénylő ága.
    Emlékké válva,
    Ringató felejtés ütemes szimfóniája…

    Aranyfényű fennen ragyogó összeforró tüze létünknek
    …halványodó emlékké válva…
    …szerelmünk meghalt virága…
    Sírját fedi vágyunk falba égett árnya…
    Üstökös szirommilliókra zuhant egysége.
    Emlékké válva,
    Tűnő képpé be-zárva,
    Emlékké válva…

    2011-01-06. MannazEhwazAnsuz


    <object width="480" height="390"><param name="movie" value="http://www.youtube.com/v/J0VwuZ2UZaU?fs=1&amp;hl=hu_HU"></param><param name="allowFullScreen" value="true"></param><param name="allowscriptaccess" value="always"></param><embed src="http://www.youtube.com/v/J0VwuZ2UZaU?fs=1&amp;hl=hu_HU" type="application/x-shockwave-flash" allowscriptaccess="always" allowfullscreen="true" width="480" height="390"></embed></object>
  14. A Hullámon Túl

    (Hullámmá Válva -Postludium)


    Napfénybe fürösztött lélek,
    viharos lelkének tengerének
    hullámává változva átcsap és vissza újra.
    Tüzek fénylenek saját ősi énje dobban fel,
    szikrázva izzik személyiség-káprázatmagánya,
    EGYségének elfelejtet lélekbábja.
    Fúzionáló Istenpillangó amely a jelenlét szárnyalására vár… Halott felszínkörök viharszitálta bércei rejtik a lehulott álmot. Ködtengerbe rejti ezt az
    Isteni méhben fekvő szívpillangó-bábot,
    a szeretet egységben jelenlévő léte…
    A létező lények együtt dobbanó fényforrása!
    Személy azonosult felejtésünk rabsága ahol múlandó örvények kavarognak s csapnak szikláknak megint.

    Minden nap meghalva és mindennap éledve,
    ismétlődő rabköreink futjuk újra és újra.
    Vágysúlyaink tépik szárnyaink s vár a fájdalomfelszín magánya. Lelkünk örök fájának ága várja,
    végre megpihenjük primer mélyében.
    Az eggyé válás fénye mi önző vágyaink
    holtsúlyát eresztve vár ránk.

    Kövesd ősi napod,
    szívedbe Isten ültette egyetlen valós csillagod.
    Nincs tér és nincs idő.
    EGYkapcsolódva minden benned létezik.
    Magad vagy a csillagócéán,
    hova mindig eljuthatsz belül Angyalszárnyakon.
    Örömegység énekli diadalát nem létező árnyakon.
    Egység vár, és illúziómagány-félelemködöket oszlatva léleknapodból árad az EGYsugár,
    s eltűnik az elválasztott fájdalom…

    2010.07.20. MannazEhwazAnsuz


    <object width="480" height="385"><param name="movie" value="http://www.youtube.com/v/QtdfQPEjTRw?fs=1&amp;hl=hu_HU"></param><param name="allowFullScreen" value="true"></param><param name="allowscriptaccess" value="always"></param><embed src="http://www.youtube.com/v/QtdfQPEjTRw?fs=1&amp;hl=hu_HU" type="application/x-shockwave-flash" allowscriptaccess="always" allowfullscreen="true" width="480" height="385"></embed></object>
  15. Hullámmá Válva

    Mélység halk sugara mely lüktet
    Fájdalomrögök alá temetett óriásrengetegben.
    Halk fénycseppjeit dobbanva viszi azúrkék óceánja.
    Vonzásban, a középpont körül mindig ugyanazt az utat járva.
    Téveszmémben:
    Csak rám süt a napsugár,
    s csak engem sújt a vihar…
    Elfelejtett fényszívünk, örökké hívó Isteni lényünk,
    belül a csendgömb közepén pihen.

    Elszakadt tudatossággal, hogy hihetnéd,
    hogy külön vagy bármitől is?
    Isten óceánjának cseppjeiként sodródunk…
    Rációnk fagyott élettelen jégtömbébe burkolózva.
    Belső Gravitációnk ismétlődő pályáján,
    azonosulva múló léttel felszínfénnyel.
    Az a gondolat vagy ami tovasuhan?
    saját hangodtól visszhangzó elmédben?
    Azaz érzés, amely múltból jövőbe enyészik?
    Eszméletlen hullámok közt vergődsz saját lényed tengerén.
    Napod és holdad fénye öntöz, viharod korbácsol és vezet.
    Örök mozgásban, szüntelen árban.
    Felszínlétünk soha nem létező pillanata,
    a csepp különállástudata a tótól…

    Az elvesztett ösvény mindig vár!
    Az egység az örök,
    az illúzió az izolált magány…
    Az örök egység újra és újra vonzó dala
    a béke simításaival téged hív.
    Mindig belül pihen csillámszikráival porozva eszméletlen napjaid
    Hív az éned, sötét ködöd mibe EGYmagad felejtve veszel.
    A csend éneke pulzál belül lent,
    Az élet aranyforrása mibe merülsz minden álmodban.
    Ismétlődőn megtisztulva egy újjászületett nap vár,
    Te döntesz figyelsz-e a belső dalra,
    vagy különlétbe bukva, elkezded a régi kört újra…

    2010.07.20 MannazEhwazAnsuz


    <object width="480" height="385"><param name="movie" value="http://www.youtube.com/v/Gqhr6CdmeAw?fs=1&amp;hl=hu_HU"></param><param name="allowFullScreen" value="true"></param><param name="allowscriptaccess" value="always"></param><embed src="http://www.youtube.com/v/Gqhr6CdmeAw?fs=1&amp;hl=hu_HU" type="application/x-shockwave-flash" allowscriptaccess="always" allowfullscreen="true" width="480" height="385"></embed></object>