Semmi különösebb szándékom nincs vele, mint néha egy-egy bejegyzést tenni, amit fontosnak tartok.
Szín
Háttérszín
Háttérkép
Szegély színe
Font Type
Font Size
  1. A felvétel Kaliforniában készült.

    Csatolt fájlok:

    kágyula és lelkes.miklos kedveli ezt.
  2. "A történetben több fontos tanítás foglaltatik. Naómi bizonyságot tett Istenről más népek előtt. Azt cselekedte, ami egész Izráel feladata lett volna. Isten szemében nincs kivételezett nemzet vagy ember."

    Az idézet a biblia.hu oldalról való, pontosabban Ruth történetéből.

    Aztán itt van mindjárt egy másik, A bibliai iratok eredeti nyelve c. írásból:

    "Az ószövetségi iratok héber nyelven íródtak. Néhány kisebb arám nyelvű szakasz is található az egyes iratokban: Ezsdrás 4:6-8, 18; 7:12-26 és Dn. 2:4-7:28 a leghosszabb, legfontosabb ilyen szakasz. Mindegyik helyen értelemszerű az arám nyelvre való átváltás: arám nyelvű levelet, rendeletet vagy beszédet idéz. "

    No, ez utóbbi kijelentés egy nagy hazugság, mert a legelső Biblia bizony végig arámi nyelven íródott!
    De mivel az érdekes módon elveszett, hát nosza, rögvest írtak egy újat héberül. Meg nem mondom a nevét a szerzőjének, pedig egy zsidó ismerősöm, aki Tel-Avivban lakik, kimerítő részletességgel írt róla.

    Hogy ebből és az elsőként feltett idézetből milyen következtetéseket vontam le, azt nem taglalom, megtartom magamnak.
    Jártó Róza kedveli ezt.
  3. Manapság tele van az ország csajokkal meg pasikkal.

    Férfi és asszony vagy leány viszont nagyon kevés akad benne!
  4. Jelenleg csupán két példát hoznék fel rá.

    Az egyik: "meg kell magyarázzam, hogy..."

    Ez már elég nagy baj, ha valaki magyarázni akar, és azt sem tudja, hogy kell ezt az igét használni!

    Nagyon egyszerű: Meg kell magyaráznom, hogy...

    A másik: "Köszönöm a segítséget, a kölykök azóta már élvezik is."

    Először is, ha megköszönünk valamit, az után mindig felkiáltó jelet teszünk.
    De ennél is nagyobb baj, hogy egy anya kölyköknek nevezi a gyerekeit. Kölykökről ugyanis az állatvilágban beszélünk.
    A magam részéről még tréfából sem értek egyet, hogy bármelyik szülő kölyköknek nevezze a gyerekeit.
    Igaz, ehhez egy kicsit mélyrehatóbb tudás kell, de még ennél is mélyrehatóbb érzés!

    Ha valaki azt hiszi, hogy unalmamból tettem szóvá ezeket a dolgokat - két itteni fórumból véve a példát -, az nagyon téved.
    Ezek csak "apróságok" - gondolják sokan magukban -, de sok ilyen "apróság"-nak van benne része, hogy oda jutottunk, ahol most tart az ország. Már a sír szélén áll szegény.
    De ez az, ami csak nagyon keveseket érdekel!
    Szomorú!
  5. Nemzetközi turista csoport megérkezik a Niagara vízeséshez.
    ...ooo God it' s wonderfuuuul...
    ...ooo mein Got, das is wuuuunderbar...
    ...ooo Gospoooodin, eto priekrasnoooojeee...
    ...bazmeg, de kurva fasza....

    És sajnos, ez így igaz. Ez jellemző a magyarokra. A trágár, durva beszéd.

    Annyit azért mejegyeznék, ha én elmarasztaló véleményt találok valahol, és tudom, hogy az nem rám vonatkozik, nyugodt szívvel tovább állok. A tanulságot természetesen levonom belőle.
  6. Két nap múlva megérkeztek Istvánék is. Oliver Katalinnal és az anyjával éppen Yorkéknál volt látogatóban, hogy megbeszéljék, mikor indulnak másnap Virginiába, ki mit segítsen, hogyan szervezzék meg a rengeteg holmi levitelét.

    Alice éppen kinn állt a házuk előtt. Martha nem sokkal azelőtt hagyta ott, mivel megszomjazott. Alice viszont kint maradt, a ház homlokzatát nézte, hogy hova tetesse a virágfüzéreket az esküvőre, amikor István Huszár nyergében Ilonkát ölelve megállt mellette.

    Annyira lefoglalta a díszletek tervezése, no meg a barátnője javaslatain is töprengett, hogy eszébe se jutott a macskaköveken csattogó lópaták zajára ügyelni. Csak akkor fordult meg, amikor István ráköszönt.

    - Tiszteletem, kedves Alice asszony! De jó is, hogy újra láthatom! - kiáltott fel örömmel a férfi.

    Az arcán meleg mosoly játszott, míg kezet csókolt a barátja anyjának. Alice meglepve ugyan, de hasonló szívélyességgel viszonozta István üdvözlését. Megszokta már, hogy a férfi magázza. Ilonkát két felől arcon csókolta, miután István bemutatta neki, össze is ölelkeztek. A viszontlátás örömétől el is feledkezett minden másról, kedvesen betessékelte a vendégeket a házba.

    Közben faggatta őket, főleg Ilonka szülei felől érdeklődött. Majd az egyik luisianai városra, New Orleansre terelte a szót, hogy nem járt-e ott Ilonka mostanában, mivel szeretné tudni, nincs-e összerombolva az a gyönyörű déli város is, de válaszra egyelőre nem került sor, mivel közben beértek a házba.

    Ahogy becsukódott a bejárat ajtaja, István a szájára tette az ujját, arra intve őket, hogy szeretné meglepni a családot az érkezésükkel, a hangos szó vagy a cipőkopogás viszont meghiúsíthatja a tervét. A hölgyek megértették, lábujjhegyen lopakodtak át a hallon, pedig szőnyegen jártak.

    Ahogy odaértek a nappali elé, István megtorpant a nyitott ajtóban, s úgy nézett ki, mint akit a guta kerülget, kimeredt szemekkel bámult be a szobába. Pontosabban arra a lányra meredt a tekintete, aki Oliver ölében ült, s akit a férfi olyan bizalmasan ölelgetett. Mi több, odáig merészkedett, hogy mindenki szeme láttára – de főleg az övére! -, nyíltan csókolgatta az arcát.

    A végén még a bőre hamvát is felfalja!

    Tetejében a fenemód csinos kis fruska, arcpirulás nélkül viszonozta neki a csókokat s az ölelgetést, ami ugye már mégiscsak hallatlan!

    Neki legalábbis!

    A leányzó személye nem azért szúrt szemet Istvánnak, mintha kifogást talált volna szokatlan öltözékében, netán hosszú, tömött, fekete fonatában, hanem mert éppen ezek az ismertető jegyek tették kétségtelenné előtte, hogy a kifejezetten szép hölgy honnan származik.

    Tudomása szerint a York családnak nem volt más vendége Magyarországról a húgán kívül, aki ráadásul a megszólalásig hasonlítana Katalinra, így a napnál világosabb volt számára, hogy az a nőcsábász szőke fickó, akit eddig az egyik legjobb barátjának tartott - nyilván érdemtelenül! -, képes mások előtt enyelegni az ő egyszem, ártatlan kishúgával, hogy hírbe hozza, ami ugye már mégiscsak felháborító!

    Főleg egy idősebb bátynak nyílik ki ilyenkor a zsebében a bicska!

    Így aztán anélkül, hogy a hazájában olyan természetesnek tartott szép szokás szerint, szívélyesen köszön az illendőség kedvéért, becsülettel megadva a tiszteletet a ház lakóinak és vendégeinek egyaránt, vagy ha már ezt elmulasztotta, legalább a kalapjához pöccintené az ujját köszönésképpen, ráordított Oliverre.

    - Hát ilyen barát vagy te?!... Te bitang pernahajder! Hogy merészelsz te az én húgommal mások szemeláttára bizalmaskodni?... - kelt ki magából István és olyan ijesztő képet vágott, mintha azonnal kardélre akarná hányni Olivert.

    (Pedig jobb lett volna, ha meggondolja, hogy mit mond! Mert nem biztos, hogy az a tisztességesebb, ha egy leányt mindenki háta mögött csókolgatnak…)

    A kifakadásának csak az volt a szépséghibája, hogy nevezett bitang pernahajder, egy kukkot sem értett a fejére zúdított, nem éppen szívélyes jelzőkből. Ugyanis csak annyit tudott magyarul: Szeretlek Katalin!...

    De azt nagyon szépen tudta mondani. Talán azért, mert olyan gyakran mondta a lánynak.

    Ebből is látszik, hogy gyakorlat teszi a mestert!

    De az még csak hagyján, hogy az a bitang pernahajder nem értett belőle! Ugyanis Katalint és Ilonkát leszámítva - aki ugye ezek után meg volt szeppenve, mivel ismeretes volt előtte, hogy a hazájában ilyen ordítozás után vér folyik, ezenkívül sose látta még így kikelni magából a vőlegényét, ami intő jelként szolgálhatott a számára, hogy jó lesz esetleg meggondolni vele a házasságot, miután kiderült róla, hogy milyen hirtelen haragú férfi! -, az egész társaság úgy bámult Istvánra, mintha most szökött volna meg abból a bizonyos inézetből, ami nem egészen az épelméjű embereknek szolgál otthonául.

    Annak ellenére, hogy Istvánon kívül két magyar anyanyelvű is akadt a társaságban, Nicholas kezdett el leghamarább nevetni. Méghozzá olyan jóízűen, hogy Katherine nem győzte a könnyeit törölgetni. Csak úgy viszonzásképpen.

    Nicholas persze tudta, hogy mitől háborodott fel úgy a barátja, ami azt is elfeledtette vele, hogy ne az itt élők nyelvén beszéljen, így csak még nagyobbakat kacagott rajta.

    Istvánnak kezdett az idegeire menni a dolog. Mi az, hogy még a legjobb barátja - akit egyenesen öccseként szeret! -, ahelyett, hogy teljes nagyságában mellé állna, kérdőre vonná a közös barátjukat - annak rendje-módja szerint ugye! -, nemcsak eltűri ez égbekiáltó gazságot a házukban, amit Oliver a kishúga ellen elkövet, de még képes nevetgélni is az ő baján!

    Ez már mégiscsak mindennek a teteje! Elvégre micsoda barát az ilyen?!…

    De mielőtt teljesen megrendült volna a bizalma a volt paracsnokában, akiben eddig vakon hitt - nyilván azért, mert kifogástalan volt a látása! -, Oliver kiemelte az öléből a cseppet sem ijedt leányt, aki kész volt a vőlegényéért a tulajdon bátyja két bogárfekete szemét is kikaparni, ha István akár egyetlen hajaszálát meggörbítené, ami ugye várható volt ezek után. Gyengéden megfogta Katalin kezét, s bátran odaállt vele a felháborodástól meglilult barátja elé és legalább egy jókora bomba robbanásának erejével egyenlő nagyságrendű bejelentést tett neki, hogy agyonüsse vele Katalin bátyjának felháborodását.

    - Üdvözöllek, István! – köszönt rá barátságosan, pedig ő nem is Magyarországon tanulta az illemet, mint István! - Örülök, hogy újra láthatlak. Legalább úgy vártalak már, mint a háború végét! - folytatta szokatlanul kedvesen, nagyon is melegen mosolyogva Istvánra egy bitang pernahajderhez képest.

    Majd még jobban kihúzta magát, aztán előhozakodott a kérésével. Bár szinte ünnepélyesen komoly volt az arca, a hangját kétségtelenül forró érzelmek fűtötték.

    - Engedd meg, hogy megkérjem tőled egyetlen húgod, Katalin kezét! Tudnod kell, István, hogy Katalint az életemnél is jobban szeretem! Egyetlen vágyam, hogy mielőbb feleségül vegyem! Anyám szívből örül a választásomnak. Lányaként szereti Katalint. Már alig várja, hogy megajándékozzuk egy kisunokával. Szeretném, ha a kérésemnek rögtön eleget is tennél, mert nem bírnám ki, ha csak egy percnyi késedelemmel adnál rá választ!

    Oliver bejelentésére István arca teljesen megváltozott. Nemcsak megenyhültek a vonásai és dühös tekintete, de szinte ragyogott az arca örömében.

    Ez ám a jó hír! Amitől a legjobban féltette a húgát az Unióban, most egy csapásra megoldódott.

    Istvánnak ugyanis komoly gondot okozott, hogy talál-e olyan férfit a testvére, akibe beleszeret, hiszen más nyelven, más szokások szerint nevelkedett, mint itt járja. Olyan férfit, aki ellen neki sem lehet kifogása. Ehhez viszont az kellett, hogy ő is jól ismerje az illetőt. Olivert tekintve ez a gondja tökéletesen megoldódott. Már az előbbi ügyről alkotott véleménye is megváltozott. Elvégre magáról tudta, hogy az a férfi, aki igaz szerelemmel szeret, nyíltan vállalja az érzéseit és semmi esetre sem lehetnek tisztességtelenek a szándékai a szerelmét illetően! A szerelmes ember pedig hadd csókolgassa, hadd ölelgesse a szerelmét mások előtt is elvégre, ha neki éppen úgy tetszik!

    István nem gondolkodhatott tovább, mert Oliver türelmetlenül rászólt.

    - István!…

    Az kétszer is megköszörülte a torkát, mielőtt válaszolt volna.

    - Először is engedd meg nekem, hogy a hirtelen haragomban elkövetett mulasztásomat pótoljam. Pár percet, remélem, még kibírsz. Ígérem, utána válaszolok a kérésedre. Ne haragudjatok rám - fordult a többiek felé, most már elejétől angolul beszélve, hogy azok is értsék -, amiért még az illendőségről is megfeledkeztem. Tudom, nem mentség számomra, Katalin erkölcsei védelmében feltámadt haragom, ami Oliver bejelentése után tökéletesen alaptalannak bizonyult, de más meg nincs a tarsolyomban. Szeretném jóvá tenni a vétkemet. Szép jó napot kívánok mindenkinek! - köszönt illendően, ha kissé megkésve is.

    Mint várható volt, egyszerre tört ki a nevetés a társaságból, no meg a zsivaj is. István félreértése olyan vidám kavalkádot okozott, hogy bizony egy óra is eltelt a pár perc helyett, amire szegény Oliver választ kapott.

    Dehát a régi kedves ismerősöket és barátokat nem elég csak egy köszöntéssel kifizetni, kezet is kell szorítani velük. Méghozzá nem tessék-lássék módon. Meg aztán meg is kell ölelgetni őket. A szeretet jeléül kedvesen hátba veregetni a másikat. Összeütött bokával gálánsan fejet hajtani a hölgyek előtt, illedelmesen kezet csókolni a korosabbjának, a fiatalabbját pedig ennél jóval melegebben üdvözölni. Azon felül ott volt még a két testvér találkozása is.

    István nem győzött ámuldozni a húga szépségén, pedig nem is olyan régen látta, Katalin meg nem változott azóta. Úgy látszik, csak most tűnt fel neki a szépsége, hogy menyasszony lett belőle.

    Miután Katalin sírva-nevetve összecsókolta a bátyját - pedig nem sokkal azelőtt még a szemét is ki tudta volna kaparni, de az megbocsájtható, elvégre a vőlegénye biztonsága érdekében szállt volna síkra; no meg István is mind egy szálig szívből viszonozta neki a forró, testvéri csókokat, nehogy valami kölcsön nyomja ez ügyben a lelkét , így aztán jó tíz percet csak egymással voltak elfoglalva -, feledve volt a harag. Amit még Oliver sem sokallhatott, elvégre kilenc hosszú éve csak egyszer látták egymást. Ezenkívül Ilonkát is be kellett mutatni a társaságnak. Azt se lehetett két szóval elintézni, hiszen István menyasszonyáról volt szó, akit forrón szeretett.

    István Alexandert sem ismerte. Beszélt ugyan vele néhányszor a fogságban, de nem tudta, hogy Katherine bátyja. Míg vele is összeismerkedett, újabb időt vett igénybe.

    Különben is úgy peregtek az események, mint az orsó értő kézben, így Oliver észre sem vette az idő múlását, amihez azért Katalin közelsége is nagyban hozzájárult. De talán még ennél is többet nyomott a latban, hogy miután újból visszatelepedett Oliver ölébe - mint aki jól végezte dolgát! -, ismét csak nyíltan ölelgették, csókolgatták egymást, Istvánnak mégsem nyílt ki a bicska a zsebében, pedig Nicholas ugyancsak árgus szemekkel figyelte, így eleve tisztában volt vele, hogy nem fog kosarat kapni a barátja.

    Az is tudhatta volna előre, de úgy látszik, most sokkal érdekesebbnek tűnt neki Katalin száját tanulmányozni. Mármint belülről, mert kívülről látta, hogy szép. Nyilván azért akarta megtudni, hogy milyen lehet a belseje ezek után, mint a választ előre megfejteni.

    De az is lehet, hogy úgy volt vele: adják, nem adják... a lányt viszem! Hadd lássa István, hogy itt is csak tudják, mi a módi! Elvégre egy kis tapasztalatcsere nem árthat két ország szokásainak mibenlétét illetően. Nagyon is szükség van rá, ha egyik nemzet gyermekei meg akarják ismerni egy másiknak a szokásait. Különösen olyan kulcsfontosságú kérdésben, mint például a lányszöktetés.

    Száz szónak is egy a vége, Olivernek nem kellett lányt szöktetnie.

    (Ami ugye, eleve nagy kár, mert igencsak izgalmas lehet. Ő meg szegény egy igen válasz miatt, kimaradt egy ilyen izgalmas kalandból!)

    István amilyen vasvillaszemekkel nézett először Oliverre, olyan elérzékenyülve adta neki a húgát.

    - Megkövetlek, pajtás, mivel nagyot vétettem ellened! – kezdte elfogódottan, dehát erősen restelkedett előbbi hevessége miatt, különösen, hogy alapja sem volt - Ne haragudj, amiért rosszat tételeztem fel rólad! Boldogan neked adom a húgomat, ha Katalin is úgy akarja.

    Nevezett leányzó, aki eddig nem sokat hallatta a hangját, amit ugye nem lehet felróni neki, elvégre hogyan lehetne olyankor akárcsak egy mukkot is kiejteni az ember lányának a száján, nem még egy egész mondatot! amikor éppen belülről tanulmányozzák!

    Különösen ha egy olyan jóképű férfi teszi ezt, mint Oliver. Ráadásul tele forró szerelemmel, vőlegényi minőségben. Elvégre neki kell abból a legtöbb ismeretet szerezni!

    Amely ismeret később akár komoly kenyérkeresetet is jelenthet egy család számára, ha valaki könyvet ír róla mondjuk azzal a címmel: A csókolózás művészete. Garantáltan sikerkönyv lesz belőle. Olyan siker, hogy évente újra kell nyomtatni, akárhányat adnak is ki belőle.

    Ebben a fontos témakörben ugyanis nem lehet elegendő példányszámmal ellátni az olvasókat, mert mindet elkapkodják.

    Ezek után mondja valaki, hogy a csókolózásból nem lehet megélni!

    Pedig az anyák gyakran hangoztatnak ilyen s ehhez hasonló intelmeket a szerelemtől se látó, se halló gyerekeiknek. De csak azért, mert egyik szerelmesnek se ott járt eddig az esze csók közben, hogy az élvezeten kívül valami mást is lehetne vele kezdeni!

    Tehát ott tartottunk, hogy Katalin is szólásra emelkedett. Azaz miket is beszélek! Természetesen ülve maradt. Majd bolond lett volna néhány szó kedvéért, olyan jó helyet otthagyni, mint Oliver meleg öle! Annál sokkal több esze volt neki.

    - Csakhogy tudd, Istvánkám, Oliver már a megismerkedésünk után két nappal megkérte a kezemet, én pedig igent mondtam neki. Másnap elvitt az ékszerészhez és megvette a gyűrűket. Nézd milyen szép!... - mutatta örömtől ragyogva a jegygyűrűjét az ujján Istvánnak. - Már az esküvőnk napját is kitűztük. Jövő hónap 3-án lesz. A papnál is bejelentkeztünk.

    - Akkor minek kellett engem kérdeznetek?... - érdeklődött ezek után jogosan István.

    De nem látszott rajta, hogy neheztelne a húgára.

    - Mert így tisztességes. - válaszolt Oliver Katalin helyett. - Legalábbis én így tartom annak. Attól függetlenül, hogy Katalin már elígérkezett nekem...

    - Köszönöm! - bólintott rá István, egy szemvillanással jelezve, hogy érti a barátját.
    Jártó Róza és Liuska0309 kedveli ezt.















  7. https://www.youtube.com/watch?v=BKcr0YNJ5C4


    https://www.youtube.com/watch?v=H4l3Rgq-L1M

    és még több száz tőle...

    https://www.youtube.com/watch?v=C2HVAL1MRJE
  8. Rendhagyó leszek, levéllel kezdem, a kedves Olvasóhoz címezve...


    Egy furcsa, hosszú levéllel, melyben legelébb is köszönteni szeretném Önöket! Kedvesen, szeretettel közeledve, s reménykedve is, hogy kortól és nemtől függetlenül, mind több barátra találok Önök között!

    Ennek érdekében ismerkedjünk egy kicsit egymással, mégha eléggé egyoldalú lesz is ez az ismeretség. Mert amíg az én lelkem nyitott könyv lesz Önök előtt, mire a történet végére érnek, én mit sem fogok tudni arról, hogy sikerült-e vajon a gondolataimmal felkavarnom az önökét? Bár ki tudja?... Lehet, hogy egyszer még ez is valóra válik!

    Nem tudom ismert-e Önök előtt egy olyasfajta állapot, amikor bizonyos dolgok makacsul kísértenek, vissza-vissza térnek az ember gondolatába, egyenesen gyötrik a lelket. Velem legalábbis ez történik. Mégpedig hosszú évtizedek óta napjainkig. S hiába akartam szabadulni e csöppet sem kellemetes állapotból, se egyik, se másik kísértő gondolatomat nem tudtam elhessegetni, rám ültek azok mint a lidércek. Olyanok ezek mint a rossz szellem, ha egyszer megfognak valakit, többé nem eresztik.

    De talán nem is helyes a megfogalmazásom, mert a kísértetekben legalább van annyi becsület, hogy nem jelennek meg éjfélnél előbb, az idejük is véges, még a hajnal se hasad s szertefoszlanak, aztán békén hagyják az embert. Nem így az enyéim! Azok a nap bármelyik szakában jöhetnek, s ha egyszer rám törtek, nincs menekvés, szinte vég nélkül vergődhetek a markukban. Azért ezt meglehetősen furcsának találtam.

    De mi is hát az én bajom?...

    Nagyon nehéz rá néhány szóval megválaszolni. Valójában nem is tudok, mert túlzottan sok minden bánt és az is összetett. Azt sem titkolva, hogy szeretném, ha meghallgatnának, hisz részben e könyv születését tárom fel Önök előtt, hogy miféle hatalom kényszerített rá megírni?…

    A múltba menekülve ebből az érzéketlen, kapzsi világból, amelyben még a tudásra is csak azért van szinte szükség, hogy az ember újabb és újabb lelketlen tárgyak bűvöletében éljen, feledve tőlük az igazi, mély emberi kapcsolatokat és érzelmeket, amelyek nélkül pedig oly sivár az élet!

    Bár bevallom, szeretem a múltat. Az Amerikai Polgárháború pedig harminc événél is több, hogy foglalkoztat. Még valamikor gyerekkoromban tették a fülembe ezt a „bogarat”, ami azóta sem nyugszik, gyakran fel-fel zúg. Maga Verne Gyula volt a ,,tettes”, az Észak Dél ellen című könyvével. Aztán jött a többi, amit csak megszerezhettem róla.

    Először csak a történelmi tény fogott meg. Később más miatt is vissza-visszatért a gondolataimba. S minél többet töprengtem rajta, egyre inkább úgy éreztem, hogy ez nem olyan háború volt, amit valami kategóriába sorolhatnék. Itt valami más dolog zajlott… Mégpedig az egész világra nézve, szinte sorsszerűen!

    Ám emellett - szinte párhuzamban -, figyeltem úgy általában az emberi jellemeket. Az is izgatott. De még mennyire izgatott!

    Olyan egyéniségek megtalálása érdekelt, mint számtalan Jókai regény hőse, vagy Gárdonyi néhány alakja az Egri csillagokból; különösen Török Bálinté kapott meg, aki még rabláncra fűzve is képes volt a fél világ által rettegett Szolimán képébe vágni: - Azt, ha az egész ország a tied is, meg ha minden magyarból török lesz is, én nem... én nem... én nem!

    Micsoda nemes jellem! Igazi hazafi!

    Ezek a hősök mindenkor készek önzetlen áldozatokat hozni a hazájukért és népükért, felkarolják az elesetteket, egyszóval nemcsak ismerik a tisztesség és a becsület fogalmát, de aszerint élnek is, csodálatos egyéniségüket soha nem adják fel, az sem vagyonra, sem hatalomra nem cserélhető, előbb halnának meg, mint foltot ejtsenek a becsületükön!

    Itt említeném meg az idősebbik Alexandre Dumas és Victor Hugo lenyűgöző regényeinek néhány szereplőjét is, valamint...

    Sorolhatnám még a kiválóbbnál kiválóbb szerzők neveit, de úgy hiszem, példaként ennyi is elég.

    Azt magam is tudom, hogy ember hiba nélkül nem létezik! Nekem mégis a jó, ami természetes az emberekben. Ebből nyilvánvalóan adódik, hogy minden olyan cselekedetet, mely bánt, vagy sért egy másikat, nemcsak hogy elítélek, de azt vallom, nem ez lenne az embertől természetes.

    Hiszen ennyi erővel szólhatnánk szépen is, megtehetnénk, hogy ne bántsunk meg másokat

    Ahogy az idő haladt, s engem is magával ragadva hol ide, hol oda vetett a sorsom, sokféle emberrel összehozott a véletlen. Nem kevesen akadtak közöttük olyanok is, vagy hasonlóak, mint én kerestem, csakhogy furcsa mód, egytől-egyig mind a ,,kisemberek” közé tartoztak, mint magam is vagyok.

    És hol volt a számuk a többiekéhez képest!

    Akiket csak az irigység, a gonoszság, a kapzsiság, a törtetés táplál, nem nézve se istent, se embert, céljaik elérésésében keresztülgázolnak mindenen; talán apját-anyját sem kímélné az ilyen, ha akadályozná az útjában. Olyanok ezek mint a lidérc, rátelepednek a jó emberek mellére, nehogy azok a szavukat még fel tudják emelni ellenük. Pestisként terjesztve a rosszat maguk körül, mert semmi mást, csak rontást hoznak erre a világra.

    Mert előbb vagy utóbb megrontják még azt a kevés jó embert is, akik napjainkban még élnek ezen a földön, akkor aztán megnézhetjük, hogy mi is lesz ebből a világból?...

    Dehát hogyan növekedett meg ennyire a számuk?… Egyáltalán mitől lett ilyen rideg a szívük, mint egy kődarab? Hisz az nem létezik, hogy az ember mindig ilyen lett volna!

    S akkor átvillant rajtam egy újabb gondolat. Nem alulról felfelé terjed a rossz, hanem fordítva történik, fentről lefelé halad!

    Éppen azoktól indul, akiknek kezében a hatalom van, országok, népek sorsa; de felsőbbrendű éllel néznek alá hatalmuk magasából, feledve, hogy a nép emelte őket oda, s ha tehetnék, talán még az emberek szemét is kilopnák.

    De talán ki se kell lopniuk… Elég ha betakarják… Kecsegtető ígéretekkel port hintve a nép szeme közé, hogy aztán szemérmetlenül űzhessék kisded játékaikat! Odáig lealacsonyodva, hogy arcpirulás nélkül, ország-világ szeme láttára kígyót-békát kiabáljanak egymásra, mert még ezt sem szégyellik, s ebből is látszik, hogy még a saját fajtájukat sem kímélik!

    Szép kis hazafiság nem mondom!

    De hol vannak hát nemzetünk nagyjai?…

    A Hunyadiak, Zrínyiek - Ilonát sem feledve! -, Rákócziak, Széchenyiek, Wesselényiek, Kossuthok?

    S hogy egyetlen vezető emberben sem ismertem rájuk, akkor kezdtem el mélyebben belegondolni, hogy mikor is tünedeztek el ezek a példátlan jellemű nők és férfiak? Lehet, hogy téves a következtetésem, mégis úgy vettem észre, hogy a Nagy Francia Forradalmat megelőző híres gondolkodók hatására - nevüket mindenki ismeri -, kezdtek lassacskán átformálódni az emberi jellemek.

    Haragszom is rájuk emiatt! Tanaikkal kiölték a romantikát az emberek szívéből. Még az írmagját is talán.

    Pedig vallom és hiszem, éppen a romantikus jellemvonások teszik jóvá az embert.

    Azt hiszem, bármennyi embertársamat kérdezném is, hogy mely érzelmeket vagy tulajdonságokat tartanak romantikusnak, különbözőképpen vélekednének. Ezért tartom fontosnak előre tisztázni: mit értek én alatta?

    Minden olyan érzelmet és tulajdonságot, mely a szív legmélyéből, szeretetből fakad, nem csupán az ész kelti életre, romantikusnak tartok.

    Itt nem kívánom taglalni a szeretet fajtáit, úgyis majd mindegyik ott lesz a könyvemben. De egyet azért kiragadnék közülük. Éppen azt, aminek a hiányát az előbb említettem.

    A készülő második kötetben – ami ennek a történetnek a folytatása, s egyben a befejező része lesz, életük végéig elkísérve a főszereplőket -, elhangzik egy gondolat:

    „Ellensége az hazájának és nemzetének, ki nem a szívével, csupán értelmével lesz hazafi!”

    Remélem, ezek után tökéletesen tisztában vannak vele, hogy a szívből fakadó hazafiságot is a romantikus vonások közé sorolom. És ezt a fajtáját nemcsak tisztelem, de egyenesen rajongok érte!

    Ám mélyen megvetem, amelyik csupán az értelemből ered, mert az egytől-egyig mind hamis. Azt úgy hívják, hogy álhazafiság. Még inkább álnok hazafiság. Pedig sajnos, világszerte rengeteg példa van rá napjainkban.

    Talán meglepő Önöknek az eszmefuttatásom, de remélem, nem érthetetlen.

    Nos, az emberi természetre ható változásokra visszatérve, ehhez idő kellett. Generációk cserélődése. Ez vezetett vissza a Polgárháborúhoz. Számomra úgy tűnt, hogy amint az a sok-sok testvéri és baráti, egymásnak kedves, ám egymás ellenségeként mégis nem kívánt vér kifolyt, úgy ha lassan csörgedezve bár, de elfolytak az emberekből a legnemesebb hajlamok is.

    S miután a világ mindig Amerikát tartotta követendő példának, azt próbálták meg utánozni. Véleményem szerint eléggé helytelenül, mert Amerikának csak a reklámja jó. Márminthogy a szabadság hazája, ami nem is kétséges, de ha jobban a mélyére nézünk ennek a nagy szabadságnak, a ragyogása egyre kopik, sok Délen élő polgár ma is azt vallja, hogy Észak egyszerűen rájuk kényszerítette a tanait, s ha tehetné, teljesen befagyasztaná őket e hideg eszmék közé, amelyek csak a hatalom és a vagyon körül forognak, érzelmeknek ott nincs helyük, amit ők nem néznek jó szemmel, s a Konföderáció zászlói nem annyira nosztalgiából vannak kitűzve annyi helyen, sokkal inkább azt jelképezik, hogy a Maison - Dixion vonal akkor is létezik, ha nincs meghúzva a térképeken.

    Ehhez kapcsolódva elmondanék egy érdekességet. Alig tíz esztendő telt el a Polgárháború után, a világszerte ismert Harvard egyetem egyik tanára azt írta, amikor Délre látogatott: ,,…olyan volt, mintha nem is ott járnék.”

    Akkor gondoljunk bele, hogy több mint száznegyven esztendő távlatából mennyit változhatott? S vele együtt azon államok arculata is, akik Amerikát kopírozzák!

    Bár a magam részéről nem akarok ennek boncolgatásába mélyebben belebonyolódni, értelme sem lenne; hisz én nem ezen a földrészen születtem, ízig-vérig magyar vagyok; az idegen kultúrában nevelkedő szemével pedig nem valószínű, hogy ugyanúgy vélekednék bizonyos dolgokról, mint az itteni polgárok. Egyébként sem vagyok a téma szakértője, így e tekintetben részemről nem lenne tisztességes véleményt alkotni - amire pedig roppant kényes vagyok! -, ezért hagyatkoztam másokra.

    Helyette vizsgáljuk meg inkább a fentebb hiányolt nemesebb hajlamokat, amelyeket mintha éppen a Polgárháború véreztetett volna el végképpen.

    Az önzetlenséget említeném legelőbb, ami szerintem az egyik legnemesebb emberi érték.

    Az önbecsülés a másik fontos jellembeli vonás. Nálam szinte az első helyen áll.

    Mert hogyan is becsülhetnék másokat, ha önmagamat nem tudom tisztelni? Tisztelni azért, mert senkinek sem akarok ártani, valótlanságokkal takarni mások szemeit. Már ha van lelkiismeretem is… Mert szerintem azon múlik minden. Csakhogy azt éppen a szeretet ébreszti az emberekben!

    Akkor viszont hogy lehetne lekiismerete annak, aki nem tud szeretni?…

    Mitől lennék erkölcsös - nem álszent! -, ha orozva lopnék, csalnék s ha egy férfi már ülőhellyel kínál, az ágyába akarnék bújni egyenest?

    Kár lenne köntörfalaznom, ki kell mondanom, manapság a „ szebbik nem” számos képviselője, szinte természetesnek tartja ez utóbbi magatartási formát És valljuk be őszintén, szabados világunkban nap mintnap elő is fordul, e cseppet sem tiszteletre méltó jelenség.

    Pedig kár érte. Hogy miért? Mert az egész női nemet lejáratják vele. Akár tisztességes egy nő, akár nem, egy kalap alá veszik a többivel. Amivel nemcsak másoknak, de önmaguknak is ártanak. Mert nem tudják, hogy mitől esnek így el… De ez már egy másik fejezet.

    Most mondhatnák ezek a hölgyek, hogy azért élnek úgy-ahogy, mert manapság csak „ezt” akarják, ilyenek lettek a férfiak.

    Bocsánat... Egyetlen kérdésem lenne. S ki tette ilyenné őket?…

    Nem ártana róla elgondolkodni!

    Az én hazámban több mondás is járja. Kettőt kiragadnék közülük. Az egyik: Akinek nem inge, az nem veszi magára!

    A másik az külön tetszik, mivel a nevemmel kapcsolatos. Azt mondja: Könnyű Katit táncba vinni!…

    Amire én büszkén szoktam rávágni: Így igaz! Csakhogy egy dolog engem felkérni, más, hogy akarok-e az illetővel táncolni? Mert ha nem... akkor járhatja magában. Vagy mást kér fel... De az már nem az én bajom!

    S van itt még más is.

    Van egy olyan érzésem, hogy ezeknek az oly adakozó „hölgyeknek” a könnyelmű magatartása – dehát mit mérjen az, akinek nincs is mit?... -, tönkretett még mást is, már-már kihalóvá, szinte gúny tárgyává tette az igaz szerelmet, ami pedig talán a legszebb egy nő és egy férfi életében.

    Ne keverjük a pillanatnyi fellángolást ide. A kérész életű dolgok csak érzékek, de nem érzelmek. Az érzelem egészen más… Az a szív legmélyéből jön, éppen ezért igaz és örök!

    De mintha a hajdani Dél világával együtt, azt is „elfújta volna a szél”…

    Hát lelkileg ilyen sivárrá, ilyen igénytelenné vált az ember? Ez bizony elég szomorú. De mit tehetnénk ellene?

    Talán meg kéne tanulnunk újból szeretni... nehogy még nagyobb bajba sodorjuk magunkat, s azon keresztül az egész világot!

    Nem mintha már az is nem lenne épp elég, hogy addig néztük a bálványozott példa hátát - hisz az látszatra messze előttünk haladt! -, mígnem letértünk a helyes útról, s most ugyancsak ingoványos talajra tévedtünk, és egymásra nézünk, hogy miként lábaljunk ki belőle?...

    Tudva, hogy akit a mocsár egyszer megfogott, azt nem könnyen ereszti, egyre mélyebbre húzza, onnan nincs menekvés, csupán egy út van, mely a teljes sötétség, a halálos csend világába vezet. Mert afelé közeledünk.

    Nem akarok vészmadár lenni, de egyre inkább úgy érzem, hogy a huszonnegyedik óra utolsó perceiben járunk. S aki ezt nem veszi észre, hát ott ugyancsak nagy baj lehet az illető látásával!

    Kell annál több bizonyíték, mint lépten-nyomon felbomó házasságok, hányatott sorsú gyerekek milliói, akiket jobb híján az utca nevel? Az utca, mert egyik szülője sem törődik vele.

    Vannak ugyan kivételek, de világszerte se nagyon hányja-veti magát a számuk!

    Legtöbbjéből kiégett, elfásult ember lesz a válás után, lelkileg sérült, sokan bele is roppanak. Talán azért, mert a lélek nem a testben, hanem a szívben lakozik, ami a legtörékenyebb jószágok egyike. Törött szívvel pedig hogy lehetne mosolyogni? Aki pedig nem tud mosolyogni, az hogy lenne képes szeretni?

    Pedig éppen a szülői szeretet az, amire a legnagyobb szüksége van a gyerekeknek, mert ettől érzik magukat biztonságban. Ez fejleszti ki bennük azt az érzést, amit úgy nevezünk, hogy gyermeki szeretet. Mely olyan megkapó, olyan őszintén rajongó tud lenni, hogy nem létezik szülő, ki ne azt mondaná: ez a legjobb érzések egyike!

    Különösen a kisgyerekek szomjaznak a szüleik szeretetére, ezzel együtt magukba szívva a szülők magatartását s aki csak jót lát otthon, azt nem kell félteni, a vérébe ivódik, hogy mi szerint cselekedjen, s ezt felnőttként sem feledi.

    Vehetik azt a rosszra, mit sem fog rajta, ha mindjárt az egész világ győzködné is egyszerre!

    S mivel a világot államok alkotják, az államokat pedig az egyes emberek, kisebb és nagyobb családok tagjai, egyedülálló személyek, amely államot aztán úgy neveznek az ott születettek, hogy haza... ez a haza pedig éppen olyan lesz, mint amilyenek a polgárai.

    Ha jóravaló emberek lakják, a hazájuk boldog lesz, olyan virágzó, mint maga a tavasz, ha viszont érzelemsivár emberek a polgárai... hát azok hazájának csak a könnye hull!

    Hogy születhetnének ott olyan hazafiak, akiknek a nevét fentebb említettem, valamennyit tisztelettel kimondva.

    Ahhoz igazi meleg családi fészek kell, ahol a szülők közt nemcsak olyan erős az érzelmi kapocs, hogy se ármány, se csábítás ne tudjon közéjük férkőzni; de azt is mindenkor szem előtt tartják, hogy valamikor a szavukat adták a társuknak, hát tesznek is érte, hogy az betartható legyen.

    Túl azon, hogy két ember kapcsolatában egy hibás nincs, ezenkívül minden ember szava pontosan annyit ér, mint az illető maga. Ha a szavát szegi, oda a becsülete is!

    Ahogy az én főhősöm mondja a feleségének- ,,…A tiéd a szívem, Katherine. Neked adtam. Örökre. Hát akkor azt mondd meg nekem, rózsaszálam, hogy vehetném én annak vissza akárcsak egyetlen morzsácskáját is anélkül, hogy ne azt érezzem, megloptalak. Foltot ejtve a becsületemen. Márpedig tudod rólam, hogy arra én igencsak kényes vagyok!”

    Ugye milyen ismerős szavak? Török Bálinté, csak másképpen megfogalmazva.

    Hisz értelmezhetjük azt úgy is: ha a világon mindenki becstelen lesz is… én nem… én nem… én nem!

    Csakhogy ez nem megy magától. Példák kellenek rá. Mégpedig nem egy. Még ezer is semmi hozzá. Annál sokkal többre van szükség, ha azt akarjuk, hogy foganatja is legyen.

    Nem tudom, Önök mit gondolnak ezek után, én mégis azt kérdezem: nem kéne valamit tennünk ennek érdekében? Közösen összefogva, mert egy ember sose tudja megváltani a világot, különösen, hogy napjainkban már oly sok sebből vérzik szegény. Mert remélem, nem én vagyok az egyetlen, aki ilyen kérdéseken töpreng!

    S aki a kérdésig eljutott, próbálta-e keresni rá a választ?...

    Miféle út az, amelyiken a ma emberének lelke jár?...

    És hová halad?…

    Pedig mind azt mondják, hogy a boldogságot keresik.

    Csakhogy ez esetben nem a helyes irányba tartanak. Az igazi boldogság másfelé van… Azt nem a tárgyak nyújtják, hanem élő személyek, azok közül is a legfontosabb, aki majd a társunk lesz.

    Olyan társ, aki egyesíti magában a barátot, a szerelmest, a szeretőt, az imádott drága férjet vagy feleséget. Akitől éppen azt a fajta boldogságot kapjuk meg, amit rajta kívül senki nem tudna megadni. Olyan boldogságot, ami megszépít mindent. Amitől magunk is csupán a jóra vagyunk képesek, s akkor majd nem kell górcsővel keresgélni a hazafiakat sem, mert az első polgártól az utolsóig mind az lesz!

    A legkisebbtől a legnagyobbig, mind tenni akar a hazájáért, hogy annak ereje is legyen őt védeni, óvni a családját, a keblére ölelni azokat, akiket a szíve legmélyéből szeret!

    Nem széthúzni, hanem összetartani akarunk, egymást segítve a bajban; miközben az örömünket is megosztjuk egymással, másokéból is részt kérve, hadd legyen kétannyi, olyan paradicsomot teremtve ezen a földön a szeretettel, amilyen még nem volt!

    Mert higgyék el, hideg fővel senkit nem lehet jóra nevelni. Hát még egy országot jóra vinni!

    Most joggal kérdezhetik tőlem, mit tegyünk hát, hogy meg is találjuk azt a társat, aki megadja nekünk ezt a boldogságot?

    Erre sajnos nem adhatok egységes választ, mivel minden emberi lélek más és más, önmagának kell éreznie és tudnia, hogy kire bízza az életét, mert a döntésével nem kevesebbet kockáztat, mint önmaga sorsát és a jövőjét.

    De talán még annál is többet, hisz ott lesznek majd a gyerekei is, akiknek boldogságáért a szülő felel, mert nem mindegy, hogy mivel indulnak ki az életbe.

    Tévedés ne essék, itt nem a hozományra gondolok, ennél jóval fontosabb, hogy tudjanak szeretni, tisztelni, becsülni másokat; időben megtanulva, hogy nem az az igazi öröm, ha ágyról-ágyra járnak, szinte már serdülő koruktól kezdve, innen is kapva valamit, meg onnan is, ha mást nem, egy olyan betegséget, amivel akár örökre tönkre tehetik magukat. Mutassuk meg nekik - mert a példától jobb taneszköz nem létezik! -, hogy igenis az az örömök netovábbja, ha mindazt a biztonságot és meleget, amelyre vágyunk, egyetlen személytől kapjuk meg.

    Ami öröm nemcsak maradéktalanul boldoggá tesz bennünket, de a világ leggazdagabb emberével sem cserélnénk érte... s akkor majd mások örömének is tudunk örülni.

    Aztán van itt egy újabb bökkenő is. A bölcsek azt mondják, hogy sokkal könnyebb megtalálni a boldogságot, mint megtartani. Dehogy mégis tartós maradjon, ez a könyv talán segít hozzá…

    Ám ha a kedves Olvasó úgy véli az első oldalak után, hogy megint lépre csalták, egy olyan regényre hagyta magát rábeszélni, amit az írója később százféleképpen is feltálal, pedig ez az egy se sokat érő, semmivel sem különb, mint a manapság oly divatos szerelmi történetek egyike, különösen, hogy a cselekménye egy rég letűnt kor árnyékába van helyezve, s persze tele lesz ágyjelenetekkel - elvégre mit tagadjuk, arra mindenkor harapnak az emberek! - megnyugtathatok mindenkit, kellemesen fognak csalódni.

    Annál is inkább, mert én azzal tartom, hogy ami mondanivalóm van az embertársaim számára, ahhoz nem kell százféle történetet kitalálnom, elég lesz ez az egy is. Legalább senki nem mondhatja rólam, hogy egy kaptafára többet is ráhúztam.

    Írok benne az emberi lélek rejtelmeiről, s mint már említettem, az annyira vágyott igaz szerelemről.

    Arról a csodálatos érzelemről, ami olyan magasba emel, mint vagyon vagy hatalom soha!

    Ami után már csak azért is KELL, hogy vágyakozzon az ember, mert ez a boldogság kezdete.

    Ami oly csodálatos, hogy nemcsak ÉLNI érdemes érte, de MEGHALNI is!

    Mint tették ezt hajdanán Rómeó és Júlia.

    Természetesen az én főhőseim is egymáséi lesznek, hiszen ez hozzátartozik az élethez. Nem is akármilyen hőfokon, hiszen igazán szeretik egymást. Őszintén, tiszta szerelemmel. De a körülmények sem lesznek mindennapiak.

    S hogy ez mennyivel másabb, mennyivel több, mennyivel felemelőbb, mint pusztán a testi vágy tud nyújtani... hát azt már Önöknek kell megítélniük!

    De amíg ez valóra is válik, annyi minden más történik még velük. Utána pedig csak fokozódnak a bonyodalmak, hiszen háború van!

    Maradandót alkotni nem könnyű feladat. Véleményem szerint kivételes tehetség kell hozzá. Én pedig csak egy egyszerű nő vagyok.

    Annyit azért mégis szívemből remélek, hogy ki-ki levonja magának a tanulságot és meg is találja ennek a könyvnek a lapjain, amelyhez jó olvasást és sok-sok töprengést kívánok Önöknek!




    Üdvözlettel és szeretettel



    Kathleen Sickles



    P.S.: Kezdődjön hát a történet...
    Jártó Róza és mkatus kedveli ezt.
  9. Először is a linkje: http://cograf.hu/lexikon/foldrajz/ausztralia.html

    Másodjára pedig idézem az oldal első mondatát:

    "Ausztrália a Brit Nemzetközösség tagja, Óceánia legnagyobb állama, Új-Zéland után."

    Aki nem hiszi, nyugodtan elenőrizze le.

    E "bölcsességet" olvasva, rögtön megfeküdte a gyomromat. Nem tudom, a készítői kit akarnak lóvá tenni, még ha mindjárt egy bizonyos Cograf Lexikonra hivatkoznak is, az érettségizőket, vagy aki véletlenül erre az oldalra téved?

    Jaj szegénynek, aki ezt a tételt húzta ki! Bár mindegy, hisz már utána vagyunk, rég lezajlott az érettségi.

    Na mindegy, megyek tovább, próbálom megemészteni, amit el akarnak hitetni velem, márminthogy Óceánia legnagyobb állama Ausztrália,... de csak Új-Zéland után!

    No most az oldal szerkesztői vagy nem láttak még térképet, vagy egyszerűen vakok voltak valamennyien, mert valakinek akkor csak fel kellett volna tűnni, hogy Tasmánia - Ausztrália legkisebb állama, melynek területe 90.758 km² -, ránézésre is mindössze háromszor kisebb Új-Zélandnál (területe 268.021 km²), és akkor hol van még Tasmánián kívül a másik hat, melyek közül még a lekisebb is (Viktória állam, területe 237.629 km²) mindössze 30.392 km²-rel kisebb Új-Zélandnál.
    Hogy nem tűnt fel nekik, hogy Ausztrália (területe 7.741.220 km²! nem sokkal kisebb Európánál (területe 10.508.000 km²)?

    A továbbiakban elment a kedvem az olvasástól. Ha már az első mondatnál meg akarnak téveszteni, az nem az én világom. Mindegy, hogy ez a hiba figyelmetlenségből is eredhet.
    Vannak helyzetek, amikor el lehet nézni a hibákat. De nem jelen esetben, amikor érettségiző diákokról van szó, akiket állítólag komoly tudással rendelkező tanárok készítenek fel.

    Igaz, még otthon megtapasztalhattam, hogy ez mennyire nem így van. A saját lányomról véve a példát.
    Szerencsére az ő tudását én alapoztam meg, amit meg is köszönt nekem. Azt mondta, többet köszönhet nekem, mint az egész tanári karnak együttvéve.
    Én így válaszoltam: Nézd, Kinga, te tudni akartál. Az pedig a szerencsés egybeesésnek köszönhető, hogy én pedig minden kérdésedre tudtam a választ. Köszönhető ez annak, hogy én olyan tanároktól tanultam, akik még tudtak is. És csodálatos módon, a tudásukat átadva, soha nem tévedtek meg!

    A lányomról csak annyit, elérte a célját, tudós lett belőle.
  10. Három kép. Az elsőt mindenki ismeri, de mi van a másik kettővel?...

    Mivel egy hét távlatából sem fejtette meg senki, így sorolom a képeken látható épületeket.

    Az első: Sydney-ben az Operaház.
    A második: Tűzoltóállomás, Vitra, Weil am Rhein, Németország
    A harmadik: Tenerif szigetén, Santa-Cruzban az Operaház.

    Csatolt fájlok:

    Jártó Róza, emama63 és napsugár7127 kedveli ezt.
    1. II. Rákóczi Ferenc, a mi dicső fejedelem urunk halálának emlékére


    Ahogy az órára nézek, remegni kezdek, majd mintha villám vágott volna belém, végighasít rajtam a gondolat: Úristen! Rodostóban mindjárt hajnali három óra lesz, nagypéntek hajnala...

    De nem akarok a dolgok elébe vágni.

    Bizony régen volt már, 279 éve annak, hogy a mi drága fejedelem urunk eltávozott e földi létből. Nem sorolom fel életének főbb állomásait, hol született és mikor, kik voltak a szülei, hisz ezt minden becsületes magyar ember tudja.

    Engem viszont – mint mindenki másban -, Rákóczi Ferencben is az ember érdekel. Mert ki milyen ember, olyan lesz a hivatásában is. Ő pedig kiváló férfiú volt. Ezért volt fejedelemnek, hadvezérnek s az országos ügyek intézése terén is kiváló.

    Hat nyelven beszélt és írt. Magyarul, latinul, franciául, olaszul, németül és lengyelül. Erényes, dolgos, barátságos, nemes lelkű, jótékony és szerény ember volt. Az is mutatja szerénységét, hogy míg más uralkodók a maguk arcképét tetették a pénzeikre, ő azonban csak a magyar jelképeket – az országcímert, a kisded anyját, Máriát – és a szabadságharc jelmondatát: „Pro libertate” verette a pénzekre.

    1732-ben végrendeletet tett. Megható szeretettel osztja fel vagyonát a fiai és bujdosó társai között, nem felejtkezett meg egyetlen udvari emberéről, valamint elég nagyszámú szolgálóiról sem. A jezsuiták vándorló missiójára ezer livret, a kedves kamalduli atyáknak pedig ötezer livret hagyományozott. Befejezésül ezeket írja : „A Te kezeidbe ajánlom lelkemet ó Isten, én Teremtőm!”

    E végrendelet után, rá három évre, 1735. március elején betegeskedni kezdett. A majdnem egy
    hónapig tartó kínos szenvedéseket állhatatosan viselte, április 4-én, nagycsütörtökön, már igen elnehezedett. Szavát alig lehetett megérteni, nagy buzgósággal megáldozott, utána meghatottan
    könnyezett. Nagypénteken hajnali három óra után csendesen elaludt. Nagy lelke az örök
    szabadság forrásához, Istenéhez szállt.

    „Ma nagypéntek lévén, mind a mennyei, mind a földi atyáinknak halálukat kell siratnunk.” — írja
    Mikes Kelemen.

    A fejedelem szívét – az ő meghagyása szerint -, Franciaországba, a kamalduli kolostorba, holttestét pedig a konstantinápolyi jezsuiták templomában helyezték el, ahol közel két századon át őrizték, míg végre hazai földön, a kassai Szent Erzsébet székesegyházban, mint nemzeti ereklye, nyugodalmas pihenést talált.

    Ha végig tekintünk Rákóczi Ferenc szenvedésekkel, üldöztetésekkel teljes, igaz és vitéz életén, ha átgondoljuk elbukott, de dicső szabadságharcának történetét, nagy szomorúságunkat és keserűségünket kibékülés, megnyugvás váltja fel.

    Az a gazdag, viharos fejedelmi élet sokra tanít bennünket. Elsősorban a kötelességteljesítésre.

    Rákóczinak családi öröksége, Istentől rendelt hivatása volt, hogy a magyar szabadság ügyét felkarolja s tette ezt oly nagy kötelességérzéssel, hogy érette minden földi kincset, nyugalmát és békéjét feláldozta.

    Másodszor megtanít bennünket lelkesedni a hazáért. Az élet nehéz küzdelmeiben a hazaszeretet érzése eszményeket nevel bennünk, amely eszmények jobbakká, finomabbá és bátrabakká teszik az embert.

    Mutassuk meg neki, hogy nem volt hiábavaló az ő példamutatása. Legyen minden magyarból olyan kiváló, hazaszerető ember, mint volt II. Rákóczi Ferenc, a mi dicső fejedelem urunk!

    Most pedig elköszönök tőled, drága Fejedelem urunk. Mert tudom, hogy ott vagy most Isten jobbján, s a mi Teremtőnkkel együtt néztél végig, míg ezt a rövid megemlékezést megírtam.

    És mosolyogtál. S ez volt az én jutalmam, amit hálás szívvel köszönök!

    Jó éjt, nyugodj békében az öröklétben, tiszta lelkiismerettel, mert Te mindent megcselekedtél, amit a haza megkívánt tőled!
    Te, napsugár7127, M.Anna3 és 2 másik ember kedveli ezt.
  11. Gyerekkormban minden szünidőt a nagyszüleimnél töltöttem. Alig vártam a tanítás végét, hogy másnap már mehessek is hozzájuk! Egyszerű parasztemberek voltak, nagyapám is, nagyanyám is négy elemit végzett és bár mindketten eminens tanulók voltak, dolgozniuk kellett, korán megismerték a munkát. Nem tudom szavakba foglalni, mennyire szerettem őket! Sajnos, ma már csak az emléküket szerethetem. Sovány vígasz!

    A szünidő idején mindig egy szobában aludtam velük, el se tudtam volna képzelni másként. Ugyanis az én drága jó nagyanyámnak volt egy általam igen kedvelt szokása. Miután lefeküdtünk, s az én kedves nagyapám elfújta a lámpát, míg petróleummal világítottak, majd később a villanyt kapcsolta le, miután bevezetteték az áramot – ami nekem cseppet se volt olyan kedves, mint a petróleumlámpa! -, és szokás szerint elhangzott a köszönése: jó éjszakát, amire nagyanyámmal mi is hasonlóan válaszoltunk, nem aludtunk ám még el. De nem ám. Nagyanyám igen szeretett beszélgetni velem, sokszor még hajnal fél háromkor is folyt a szó közöttünk, hiába dörmögött ránk nagyapám többször is, hogy aludjunk már, hisz mindjárt megvirrad, lehet nekik felkelni.

    Nagyanyámon nem igazán fogott az intelem, talán a velem folytatott beszélgetés jobban érdekelte, mint az alvás. Egyébként egy darabig nagyapám is részt vett benne, később aztán elaludt, amit meg is tudtam érteni, hisz komoly fizikai erő kell kétkezi munkával megművelni a földet, vetni, aratni. Jelzem nem voltunk hangosak, hisz tudott melletünk aludni, csak néha érzett fel, s ilyenkor jött a „dörgedelem”, hogy aludjunk már.

    Hanem ezek a beszélgetések igen gyakran úgy kezdődtek, hogy nagyanyám egy vers töredékeit mondta el, amit negyedikes elemistaként szavalt az iskolában, év végén. Itt-ott nagyapám is besegített, de ketten se boldogultak a teljes költeménnyel, csak néhány sorát tudták. Amikor aztán végképp megakadtak, szegény nagyanyám mindig kesergett, hogy miért is felejtette el ezt a verset, de még az íróját se tudja. Én nem tudtam segíteni nekik, amit eléggé fájlaltam, hallva, hogy nagyanyám szegény hogy búslakodik miatta.

    Sose felejtem el, a hatodik osztályt végeztem, s május vége felé - előre örülve, hogy hamarosan a nagyszüleimnél leszek! -, ahogy a könyvesbolt elé értem, láttam, hogy kicserélték a kirakatot, s benne felfedeztem egy olcsó könyvtári könyvet, ára három forint volt, de nem is ez ragadott meg, hanem az, hogy Arany János összes balladáit tartalmazta. Nagy vásárlója voltam a könyveknek, megvettem én, ha drága volt is, ha valami érdekelt, s mivel az évben tanultuk a Toldit, s engem teljesen rabul ejtett Arany írásművészete, már fordultam is be a boltba és megvettem.

    Míg hazáig értem, belelapoztam a könyvbe, s egyszer csak ismerős sorokba botlottam. Alig akartam hinni a szememnek. Hisz ez az a vers, ami miatt az én kedves jó nagyanyám annyit kesereg! Nagyot dobbant a szívem. Két óra leforgása alatt kívülről fújtam a verset. A hangsúlyozás sem volt gond, egyszóval megvolt minden, ami a meglepetéshez szükséges, mert elhatároztam, hogy meglepem nagyanyámat, ne keseregjen tovább.

    Viszketett a talpam, hej, de még hogy! - alig vártam, hogy eljöjjön az évzáró, én pedig repülhessek haza hozzájuk, a szülőfalumba. De mivel meglepetést akartam, kivártam szépen, hogy valamelyik este megint felhozza nagyanyám a verset. Ez néhány nap múlva meg is történt. De még akkor sem szóltam. Megvártam, míg se nagyanyám, se nagyapám nem tud több sort elmondani, de még nagyanyám sajnálkozását is végighallgattam. Mivel utána mindig csendben voltunk egy kicsit, megvártam annak az idejét, majd a nagy csendben egyszer csak megszólaltam: Arany János: A hamis tanú. Minden érzésemet beleadtam – a nagyszüleim iránti szeretetemet is! -, ha szavalóverseny lettem volna se mondhattam volna másképp, és végig elmondtam a balladát. Ez pedig nem volt könnyű, mert a nagyanyám ágya felől igen hamar halk szipogást hallottam, de még nagyapám is igen furcsa hangokat hallatott néha, ami bizony könnyezéshez hasonlított.

    Sokáig csend volt, miután befejeztem, bár gyanús csend, érezni lehetett a meghatottságukat, s nekem nem az elismerésük volt a legnagyobb, hanem az, hogy még az éjszaka újból megtanulták a verset, s aztán hármasban mondtuk.

    Talán az az erős szeretet, mely hozzájuk kötött, tette Arany Jánost az én koszorús költőmmé. Akinek nemcsak minden sorát, de minden betűjét, minden írásjelét értem, de talán még azt is, mit érezhetett akkor, amikor egy-egy költeménye felszakadt a szívéből. Mert ő a szívéből írt. S mivel én is csak a szívemből tudok írni, talán azért van hozzám ilyen közel. Összekötött vele a nagyszüleim iránt érzett szeretet is, amely igen erős kötelék. A legerősebb!

    Akkor este nagy volt az örömem. Le se tudnám írni. Nagyanyám lelkendezését hallgatni, hogy újra tudja a verset, s még a költőjét is, igen meghatott. Bár nagyapám is igen elérzékenyülve hálálkodott, ami engem is nagyon érzékenyen érintett - mert én is elsírtam néhányszor magam! -, s természetesen el kellett mesélnem, hogy akadtam rá a költeményre.

    Ha most hibát találtok az írásomban, nézzétek el nekem. Ilyen könnyes szemekkel az a csuda, hogy egyáltalán megtalálom a betűket.

    Végezetül álljon itt az én koszorús költőm csodálatos balladája, az én szeretett nagyanyám és nagyapám, s az áltuluk és áltam is szeretett költőnk emlékére!


    Arany János: A hamis tanú



    Állj elő, vén Márkus! Vedd le a süveget,
    Hadd süsse a napfény galambősz fejedet;
    Tartsd fel három ujjad: esküdjél az égre,
    Atya, Fiú, Szentlélek, hármas istenségre:
    Hogy az a darab föld, amelyen most állasz,
    Nem tarcsai birtok, – ladányi határ az.

    Eléálla Márkus, térdben összeesve,
    Görnyedező háttal, mintha sírt keresne;
    Téli fának hinnéd, mit a zúz belombol,
    Fázik, aki ránéz, s a halálra gondol;
    Kezei reszketnek: tán erő híjában?
    Tán a lelki vádtól, vénség álarcában?

    Esküszöl – „Esküszöm az élő Istenre,
    Utolsó napomra és örök idvemre, –”
    Esküszöl – „Esküszöm, s ha hamisat szólok:
    Se földben, se mennyben ne lehessek boldog;
    Föld kidobja testem, ég kizárja lelkem:
    Ama sebes örvény hánytorgasson engem. –”

    Lakoma Ladányban, – muzsika, mulattság;
    „Ej-haj! Dínomdánom: mienk az igazság;
    Nem azé a madár, aki elszalajtja,
    S kinek a foga fáj, tartsa nyelvét rajta.
    Lám a vén Márkusnak esze volt előre:
    Talpa alá tette, úgy esküdt a földre.”

    Ott iszik az öreg a tanáccsal sorban:
    De mintha keserűt érezne a borban.
    Haza megy, komor lesz, szó kifogy belőle,
    Sorvadoz, meg is hal, az nap esztendőre.
    Négy harang siratja, két pap megdicséri,
    Mint becses vendéget, sok nép kikíséri.

    Elkíséri a nép a kicsiny ajtóig,
    Mellyel a világi élet becsukódik,
    Nyitva már az ajtó, készen a sír szája,
    Úgy látszik, hogy éppen a halottat várja;
    Zeng a búcsúének, a kapa megcsillan,
    Fekszik a koporsó odalent, a sírban.

    És a fekete föld, amint hull, amint hull,
    Nyögve a koporsó megrendül, megindul,
    Kivetődik a sír dobbanó partjára,
    Ropogva szakad föl fedelének zára:
    Megrázkódik a test, és talpra ugorván
    Szeme fehérével körülnéz mogorván.

    S amint három ujját emeli az égre,
    Úgy rémlik az, mintha kékes lánggal égne;
    Majd a néptolongás közepébe törvén,
    Odafelé tart, hol kutat ás az örvény,
    Hol a forgó habok leszállván a mélybe,
    Fejöket befúrják a parázs fövénybe.

    Az időtől fogva, mikor a hold felkel,
    S a vizet behinti ezüst pikkelyekkel,
    Gyakran látni Márkust – ég felé az ujja –
    Mélységből kibukni s elmerülni újra,
    És, miképp izgága volt egész élete,
    Így kötődik szóval: „Oldjak-e? Kössek-e?”

    Ne feleljetek rá, körözsi halászok!
    Kétélű a kérdés, bajt hozna reátok;
    Kötni: összekötni hálótok egy bogba,
    Oldni: széjjel oldná hosszan a habokba;
    Halkan imádkozva evezzetek itt el:
    S ne mondjatok esküt, ha nem igaz hittel.
    Te, napsugár7127, Jártó Róza és 1 másik tag kedveli ezt.