.Csókolom. Tudja, nem ismerem, lehet, hogy nem is fogom soha, de azért legyen jó napja, ha ezt elolvasta, jó? :cool:
Szín
Háttérszín
Háttérkép
Szegély színe
Font Type
Font Size
  1. A Bishop frankofón, szakács, csodálatosan ír, valódi könnyekkel sír, ha megbántják, révedő tekintete sok történetet mesél, sok mindenre kész a barátaiért, istenien csókol, és a szex vele közelebb visz istenhez valóban. Napokat töltöttünk el együtt, én vélhetően órákat csak azzal, hogy őt csodáltam az emberségéért, és megtanultam, mit értenek azalatt, hogy 'nem tudom levenni róla a kezem' - voltunk és vagyunk forradalmárok, hitükért mártírok, bűntudat emberi alakban, de játszó gyerekek, inspiráló barátok és szerelmesek is talán.
    A Bishop meleg. Én meg szarok bele.

    Hallom ám a töményen zajló felháborodás csobogását, ezt azért ismerem már eléggé, elöljáróban meg is állok fogadni a nyakamba szakadó hullámokat, szépen felöltözve ahogy illik, mert ezt a szokásomat nem vetkőztem le még a hirtelen hippilét mellett sem. Tehát a hippilány a zakóban arra a következtetésre jutott, hogy vannak megmagyarázhatatlan dolgok az életben, ez a kapcsolat pedig közéjük tartozik: kezdtem ott, hogy én bizony nem fogok definiálni semmit, mert senkinek semmi köze hozzá, mit és hogyan érzek. Legyünk kicsit fura belterjes barátok, bújjunk össze és játsszunk egymás ujjaival, nincs ezzel semmi kezdeni való.. Várj, te most puszit adtál a számra? Várj, ne haragudj, mi a vérhabos úristen történ... te megcsókoltál?! Várjál, ez most a legkevésbé sem volt baráti... És hopp. Másfél napja egy ilyen kis patchwork párkapcsolat egyik fele vagyok, lógatom bele a bizonytalanba a lábamat, és voilá, vázoltam az alapszituációnkat.
    A Bishop meg én furák vagyunk külön is, együtt meg aztán főleg - szépen mosolygó perverz disznók vagyunk, akiknek nem derogál semmilyen téma és ha már itt tartunk, és úgyis céltáblát rajzoltam a homlokomra, szadisták is. Szeretjük ha fáj, na.
    Kibontott, sótól hullámosra száradt tincsek szaladnak az ujjai között, az ajkaim alatt az övé, és gyönyörködöm a tengerkék szemében, és a legkevésbé sem érdekel, mi történhet. Feloldódtam a jelenben és a nyárban, valami majd csak történik, elvégre valami mindig szokott, akkor is, ha azt képzeljük, hogy nem. Felmerülhet azonban a kérdés, hogy most akkor mi a ciffra mente van a Bishoppal: én vagyok a kivétel, ami erősíti a szabályt. Ő ettől még meleg marad, én meg nő, de ennek nincs jelentősége nemekre levetítve, egyelőre legalábbis biztosan nincs. Nagyon szürreális az egész, azért gondoltam, remekül beleillene az itteni képbe, velem úgysem történnek soha 'Normális' esetek így nagybetűvel, főleg most, mikor a zakómat ledobva rohanok a naplementébe mindenféle bohém dalokat dúdolgatva a kicsit cserepes, de forróra csókolt ajkaim között. És feleim, tudjátok, mi a legfurcsább ebben az egészben? Vannak ugyan félelmeim, itt ügetnek mögöttem, elkapják a bokámat és belém vágják a fogaikat, de én csak szaladok a piros korong felé, ez éltet, és eszméletlenül boldog vagyok.
    Olyan boldog, mint évek óta soha.
    RixavanDerMaat kedveli ezt.
  2. ...helyes, én is pont így gondoltam. Még nem sikerült elérnem a szokásos egy év/egy bejegyzés rátámat, pedig kezd úgy tűnni, ebben vagyok igazán profi. Na, be kell látnom, hogy magamról nem beszélek olyan szívesen, mint kellene, mert hogy kérdezni kérdezik, hogy mi van? Hogy vagy? Hogy éled meg, hogy újra egyedül?
    Én pedig mosolygok, és beleszívok a cigarettámba. Ez legalább valami olyasmi, amit hűségesen művelek az itteni első megjelenésem óta, bár hullámzó lelkesedéssel, van azonban valami, ami változatban azóta is.

    Az Erik nevű fiú.
    Már persze nem a mi fene nagy barátságunk, arról ugyanis évek óta nem lehet beszélni, ellenben az elmúlt vasárnap kénytelen voltam magamnak nagy világfájdalmak közepette beismerni, hogy nem érzelmileg halott lételeme vagyok becses faunánknak, hanem egész egyszerűen nem tudtam elfelejteni. Nyilvánvalóan idealizálom, mondaná rég nem látott racionális énem, te bizony kapaszkodsz valamibe, ami nem is létezik, Lovenista, tessék szépen nyitni az új élmények felé és folytatni az életed. Nos, kedves én, azóta sem csinálok mást. Végigtáncoltam egy két éves kapcsolatot összeköltözéssel, életek összehangolásával, belefért ebbe a hat évbe mindenféle úriemberek mindenféle jellegű megismerése, több forró nyár, jeges tél, egyéb írói klisék amiket szeretünk felvonultatva olvasottabbnak látszani. Nyitottam a szívemet, tegyük hozzá, hogy a combjaimat is, ajtót, ablakot, anyámkínját, aztán tessék, itt állok nyakig ázva, mert én mindig folyékony halmazállapotúvá lényegülök a viharok idején, és ilyeneken merengek megint. Egyéb iránt ritka alkalmakkor érintkezünk, szigorúan online módban persze, pedig már igazán nincs tétje az egésznek. Nem ringatom magam gyöngyös-szélű takarók között édes álomba, hogy ennek kell vagy lesz folytatása, mert nem reális, a diagnózis igazán egyszerű megoldást fed fel: egész egyszerűen nem érdekeljük egymást annyira, hogy törődjünk a másikkal. Nincs ezzel semmi gond, nem minden kapcsolat kísér a sírig, forszírozni csak sokkal keserűbb lenne... ugyanakkor kilépni sem tudok önmagamból a mellékelt ábra szerint. Erről tehát most ennyit, ismét egyelőre.

    Túl sok újdonság továbbra sincs, továbbra sincs ötletem sem, mi lesz az életemmel, de jó látni, hogy nem történt karaktertörés hat teljes éve. Szeretek ide visszajönni, mert mindig egy kis emlékezés, kicsit fáj meg kicsit szép, de kicsit szánalomra méltó is vagyok ezeken az oldalakon, jól esik belefeledkezni a bohókás lenyomatomba, még ha az életem kis szeglete is csak ez. Ígérni most főleg nem ígérek semmit, olyan semmi vagyok, ami még bármi lehet, ha akar - de nem akar. Eleve ezért is tértem ki Erikre megint, pedig unalomig sírnak utána itt az ujjaim: néha megjárom a nemérdekel olyan mélységeit is, ami, ha a legkisebb emberi reakciót fel tudnám mutatni, már aggasztana. De mivel nem, nem gond.
    Kaszazsu és cortes kedveli ezt.
  3. Egyre inkább érzem a történelem sodrását - még megkísérlem elkapni az ágakat a folyóban, de érzem és látom a vesztemet: színésznek születtem, minden csak szerep, játék, karakter. Nem küzdhetek a sorsom ellen.

    Kedves oldal, te, aki mindig hűségesen megsimogatod a fejem, ha hónapokig magadra is hagylak ostoba gyerekként, mit mondasz te erre? Hiába a több nyelv, kiváló érzék sok mindenhez, hideg logika - mégis elment az eszem, és úgy tűnik, végképp más lakhelyet keresett magának. Hetek óta szerepjátékkal kacérkodom, talán túlságosan is sikeresen, de miért is ne lennék jó benne, elvégre gyerekkorom óta mást sem csinálok? Vajon csak azért nem lepleztek le, mert túl széles volt a mosoly, őszintének látszó a nevetés, vagy egyszerűen csak nem akadt nézője a drámának? Hosszú és fájdalmas kérdéssor szorítja a homlokom, és nincs, aki válaszokat adjon, elvégre olyan ügyes kislány voltam, hogy már nincs, aki ismerje az igazi arcomat. Talán már én magam sem.

    Melyikünk az? A rideg, mindenfelé mosolygó, egyenes gerincű, aki lenézte az Erik nevű fiú fájdalmát, ajkai között cigaretta billeg, és saját halálát ő maga fogja majd megválasztani? Vagy talán az, aki szerette őt, hosszú nyári éjszakákon virrasztott Budapest felé meredve irigyen, és sosem adta fel a reményt?

    Nem foghatom már a felnövésre, elvégre átléptem a második x-et is, kevéssé diadalmasan. Mindenki ünnepel és pancsol ebben a napsugaras boldogságban, de mit tegyek én, aki eleve öregnek születtem? Miért akarok még mindig affektálva örömet okozni, táncolni a rivaldában, miközben az a taps zeng körbe, amit nem is szeretek?

    Tisztán emlékszem, középiskola elsőben döntöttem el, hogy túl jó vagyok, így lázadni fogok. Zseniális terv volt, működött is, azóta is fel-felveszem ezt az arcot, habár ugyanabban a pillanatban tőrt tudnék rántani saját magam ellen is - nincsenek örök igazságok, csak nézőpontok. Konstansok és variációk.

    Nem kapálózom tovább. Úgysem rajtam dől el, mit oszt az égi rendező - én mindenképp a fényben fogok mosolyogni, könnyed biccentéssel, szívemben azzal a tudattal, hogy ez a dolgom, ezért vagyok itt. Nem küzdhetek a sorsom ellen.
  4. Újabb olyan blogbejegyzés, aminek már többször is nekifutottam, de van az a szerencsétlen mellékíz ami kíséri az erőltetett meneteket, szóval olyankor inkább elfoglalom magam a publikálás helyett - hogy szerencsére vagy balszerencsére, azt majd az idő eldönti helyettem.
    Az egyik komoly és jellegzetes hibám a képzetbeli emlékművek emelése. Ez persze szép dolog lenne egyébként, de mindig túl lövök a célon a monumentalitásra, eltörölhetetlenségre való törekvéssel. Mindig gyönyörűt és káprázatosat akarok, lehetőleg azt ami előtt aztán generációk borulhatnak térdre könnyes szemekkel... és általában mindig olyasmiről, ami csak az én életemre volt ekkora hatással. Petőfi nyilván nem simogatná meg a fejemet, hiszen én nem az általa helyesnek tartott költői utat járom, de így látatlanba is szóljon a védelmemre, hogy nem is törekedtem soha rá - sőt, igazán költőnek sem tartom magam. Ha verselésbe kezdek, az azért szokott megtörténni, mert pofátlanul unatkozom és leköt a szótagok gyerekes kézen számolgatása, egymáshoz illesztése. Így aztán valóban nem vagyok 'méltó' a poéta címére.
    Most azonban nem erről akartam értekezni ,- leginkább magammal - hanem a Hősről. Tehetem ezt x év távlatából, a névtelenség mocsarából, és abban a biztos tudatban hogy hozzá ez nem jut el.


    Képzeljük magunk elé a tizenéves Lovenistát, amint önbizalom hiányában a monitor az egyetlen fényforrás amiben az arca fürdik. Igen, szüksége lenne valakire, aki kimozdítja ebből, egyetértünk kedves olvasó... és ez a valaki a Hős volt, nem csak számára - a jelen Lovenistáját is mozgásban tartja a puszta gondolata is annak az embernek.
    - Én szeretem őt. Nagyon szeretem.... - sóhajtja Lovenista, arcán bágyadt kétségbeesés ül - Te miért nem? Nem emlékszel az éjszakákra, amiket együtt töltöttetek a virtuális térben? Hogy ő mindig ott volt neked?
    - Hogyne emlékeznék. - válaszolom unottan, mert nem kerülhetem meg a párbeszédet saját magammal - De ahogy te, ő is a múltam része. Nem tartozom magyarázattal neked, azaz magamnak.
    - De miért? Rengeteg beszélgetés őrzi az emlékét!
    - Tudom. Olvastam őket, nem is olyan régen. Talán azt hiszed könnyű szembe nézni a régmúlt fájó emlékeivel? Nem az. Hatalmas önuralomra van szükségem, amit csak az garantál hogy már nem tudom megváltoztatni.
    - Szomorú vagy miatta. Most is hiányzik neked. Ugyanúgy szereted ahogy én!
    - Nem. Ez nem ugyanaz. - sóhajtok most én is - Én ugyanis már úgy beszélek, hogy tudom milyen volt vele együtt, nem csak várni rá. Neked ott a múltban csak egyoldalú érzéseid vannak... nekem is, de nem a sajátjaim.
    A Hős és én évekig beszélgettünk - meglehetősen kompatibilisek voltunk, főként fantázia és viták terén. Eleinte felnéztem rá, aztán kezdtem magam partnernek tekinteni, tettestársnak a közös kis bűnözésben. Játszani a mai napig szeretek, de vele lehetett igazán: voltam mellette rajongó kislány, könyörtelen hadvezér és tanító is.
    - Nem emlékszel, hogy szenvedtél mikor nem beszélt veled?! - kiabál rám Lovenista egy gyerek hevületével.
    - De igen, emlékszem. Most sem beszélünk éppen... határozatlan ideig.
    - Nem emlékszel, hogy könyörögtél olykor hogy maradjon veled?!
    - De igen, emlékszem. Most is megtenném, ha lenne értelme.
    - Nem emlékszel, hogy olyan volt mintha kitépték volna egy darabját a lelkednek?!
    - De igen, emlékszem. Most is éppen olyan.
    Nem szeretem a tizenéves Lovenista közbevágásait... nehéz vele nem kioktatóan együtt megnyilvánulni. Igaza van, de az igazsága egy emlék igazsága csak, amelyre sokkal boldogabban emlékszünk vissza mint amilyen valójában volt. Talán mégis segítségemre van... én már nem tudok olyan lelkesen beszélni róla, ahogy ő tenné.
    - Ő a másik felem. Soha nem találkoztam hasonlóval... nem olyan, mint én, de mintha ketten együtt alkotnánk egy zseniális egészet! Folyton fejlődésre kényszerít, mert nem akarok alul maradni, méltó akarok lenni a figyelmére! - íratja velem a sorokat, látom rajta hogy beleéli magát.
    - Ezt megértem. - bólintok rá, elsősorban azért hogy ne nézzen ellenségnek - Ezért is alkotom újra a közös történetünket, ezúttal persze csak egyedül. Tudod, a régi kapcsolataink olyanok mint az elhagyott házak... visszatérni oda rengeteg emléket hoz fel. Falakon közös képek, mindenhol közös élmények, de most csak te állsz az üres lakásban teljesen egyedül és azon merengsz vajon egyáltalán megtörtént e mindez? A csupasz falak, rideg helyiségek nem ezt sugározzák, te pedig fogod a bőröndödet és elmész, átadva a kulcsot valaki érdemesebbnek és új helyre költözöl.
    - Akkor miért ülünk itt még mindig?
    Igaza van - körbevesznek bennünket a kétségbeesett üres szobák, de mindben visszhangzik még kettőnk önfeledt világa. Ha a konyhába lépek, Lovenista vidáman nevetve ül a pulton, mellette a Hős, szinte pofátlannak érzem magam amiért rájuk rontok - Lovenista félig komolyan ecseteli milyen zseniális teát tud készíteni, a Hős pedig replikázik, egy pillanatra besüt a napfény az ablakon.
    A fürdőszobában is ők fogadnak, amint együtt derülnek egy félresikerült hajfestés eredményén. Látom a játékuk önfeledtségét és szeretnék én az a lány lenni aki talán épp most éli át ugyanezeket a jelenben vele. A lépcsőforduló sötét barlangja azonban kétségbeesetten ásít rám: itt hiányzik valami, és akkor is hiányzott. Kettőnk lakása vaksötétben tapogatózott mindig, nem volt meg benne az ami egy közös élethez elengedhetetlen - a kölcsönös szerelem fénye. Villámlásként ér a felismerés, rohanok az iménti szobákba, de a konyhában most egyedül látom Lovenistát, ahogy szemetet eszik és csak a jókedve mondatta vele a teás dolgot. Komoly gondot okoz neki a mindennapi élet, képtelen lenne beengedi bárki mást. A fürdőszobában is magában ül az eldugult zuhanytálcában, arcán összefolyik a víz és a hajfestéke, mert már nem tudja elviselni az életét.
    - Érted már, miért nem lakom már itt? - térdelek le mellé, a koszos víz rám is kifröccsen helyenként.
    - Igen. Olyan sötét és hideg van itt...
    - Pontosan.
    Újra Lovenistát látom, a lépcső széléről néz maga alá, a Hős értetlenül áll mögötte. Látszik a jeleneten az örvénylő feszültség - a Hős alakja valóságos fényárban úszik, a lakás többi része rémisztően sötét. Lentről bámulok rájuk, hallgatom a kiabálásukat.
    - Mit csinálsz, megőrültél?! - kapja el a Hős a karját, ezzel visszatartva a korláttól a lányt.
    - NEM! Engedj el! - érzem ahogy az én ajkaim is formálják a szavakat, holott tudom hogy mégsem én vagyok.
    - Le akarsz ugrani?!
    - Nem akarok! Ki akarna?!
    - Akkor mégis mi a francot csinálsz?!
    - Azt nem mondtam hogy nem is fogok... - a szavai csukló zokogássá silányulnak, a lábát átdobja a kerítésen.
    - De most azt várod hogy elkapjalak?!
    - Nem. Te nem tudnál elkapni engem.
    Leveti magát, egyenesen a karjaimba. Véget ér a kép, az eredeti helyen találom magunkat. A jelen kényelmesen világos lakásában.
    - Nem ment volna neki. - jegyzi meg Lovenista, egyszerre látom gyereknek és saját magamnak - Nem lehet valakit úgy elkapni ha nem állunk olyan helyen ahol ez lehetséges.
    - Nem, valóban nem. - hagyom rá, főleg mert kezd kínossá válni hogy ilyen élénken hallucinálok - Nem véletlenül álltam én alattad.
    - De mégis szeretem. Szereted. Szeretjük?
    - Igen. De ez nem elég. Bármilyen rossz is ez, a szerelem nem elég. Akkor és ott sem lett volna elég ahhoz hogy megmentsen.
    - Akkor... mi történt?
    - Hát mi történt volna? Akkor és ott elkaptam saját magamat, és újra meg újra meg fogom tenni.
    Körbeért a kör tehát, még ha oly bizarr módját is választottam a történtek elmesélésére. Biztos vagyok benne hogy később, más nézőpontból újra felteszem majd a lemezt hogy mást szűrjek le belőle és másként tálaljam azt az olvasó elé. Zárásként pedig legyen dal. Rég volt dal.



    'When you look at me, you know you're hard to read.
    Because the face I see is not the one I know
    And when you call me baby, what's that supposed to mean
    I don't know who you are, how long can we pretend

    See the change I know we both don't have the heart to say
    Can't return to what we were, it will never be the same

    Cause you said you'd never let me go
    And I said I can't but now we know that it's
    Too hard to say three words
    Too hard to make it work
    When there's nothing left to talk about
    Cause you know the flame is running out
    Two hearts are left to burn
    Do you know, we're only left with smoke'
  5. A szexuális önmeghatározások óriási termeiben egész gyerekkoromban vidáman nézelődtem kis csattogós lepkét tolva magam előtt - hogyne tehetettem volna meg, nem rohantam sehová. A nemiségről alkotott elképzeléseimbe nem rondított senki sokáig, kicsit mintha meg is feledkeztek volna róla a válás-költözés-iskolák kavarta viharban, mire ezek pora leülepedett, igazából eldöntöttem, hogy nem fogom a témától zavartatni magam.
    20 évvel és 5 nappal ezelőtt fiút szerettek volna, de a sors iróniája, hogy csak eleve lánynévvel kívántak kockázni, nem is értem emiatt a szüleimet utólag, mégis hogy jön össze a kettő egymással. Apám évekig akkurátusan kisfiúnak kezelt, fiamnak szólított, focizni és futni vitt. Gondolom nem zavartam bele ebbe a képbe azzal sem, hogy kiskocsikat követeltem babák helyett, majd ezeknek parkolókat építettem mértani pontosságot imitálva. (Lássuk be, minden térlátásomat és számokkal való képességemet elhasználtam még az oviban.)
    Kisfiúsan utáltam a szép ruhákat, a fésű látványa ma is ugyanazokat a grimaszokat csalja elő az arcomból, mint akkor - ezzel nem azt akarom mondani, hogy 'más voltam mint a többi lány'. Nem hiszem, hogy egy gyereknél ez ilyen élesen elkülöníthető, jelenleg a legkisebb testvérem is egy kis primadonna, senkinek eszébe sem jutna hogy kisfiút rejt a hatalmas kék szem és gödröcskés pofi.
    A szüleim akkor gondolkoztak csak el a helyzeten, mikor az anyák napjára tervezett ünnepségre érkezvén egy szem lányukat nem a többi lánnyal találták a kiskonyhában, a gyerek vidáman és pofátlanul nyúzta szét a harisnyáját a fiúkkal való csúszkálás közben a korláton. Ezt a kalandot egyébként az első kiesett fogam bánta, meg sejtésem szerint a felsorakozó szülők, akikre vörösben virító fogsorral mosolyogtam. Ha bárkinek bármi kétsége lenne, én vagyok az adoptált gyerek az Addams Familyből...
    Szóval én korán eldöntöttem, hogy a királylány szerepe túlságosan unalmas, én a herceg leszek, neki jutnak a kalandok, a legyőzendő szörnyek és úgy egyébként minden az alváson kívül. Biztosan nem akarok egy toronyba zárva várakozva a felmentőkre, meg egyébként minek is tenném, mikor a homokozóban isteni dolgokat lehet építeni, a mászókáról fejjel lefelé lógni és fiúkkal autóversenyekről beszélgetni a babázás helyett. Ovis közösségünkben a látszólagos átpártolásom senkinek nem okozott fejtörést, a problémák általános elsőben kezdődtek, mikor nem tetszett a külön tornasor, az ünneplő ruha. Focizni már nem vettek be, így nagy duzzogva besoroltam a lányok közé. Mint mondtam, nem definiáltam magam egyik nembelinek sem, a balettra járás és a bogarak gyűjtögetése tökéletesen megfért a fejemben egymás mellett.
    Pár évvel később kellett eldöntenem, mire szavazok, erre az időszakra esett a tényleges szexuális világképem kialakulása. Nem akarok mélyenszántó pszichológiai fejtegetésbe csapni a gyermeki lelkivilágra kivetítve, de miután fej-fej mellett haladt a két identitásom egymás mellett, fontos megemlíteni hogy még itt sem éreztem kötelezőnek beállni ide vagy oda. Csupán azt érzékeltem, hogy állás kell foglalnom, kihez fogok vonzódni inkább... mintha ez olyan egyszerű lenne. Első csókomat egy fiútól kaptam, habár nem különösebben kellemes az emlék, de gyanítom, a másodikat már lánytól. A jelenben ülve sem gondolom ezt olyan vérlázítóan durvának, nem is nagyon tudnám elmagyarázni akkori énemnek, hogy mások miért botránkoznának meg rajta.
    Voltam már mindkét félnek megfelelő partner kapcsolatban, ahogy voltam abszolút domináns és alárendelt is. Sosem éreztem ellentétesnek a karakteremmel, mert ha nem azonosultam a szereppel, nem is mentem bele. Továbbra is erős volt bennem az érzés, hogy ha kizárólag lányként létezem, örökre beskatulyázom magam a megmentésre váró alakba, akinek a legnagyobb sikere ha végre lovagra talál - én meg túl kíváncsi voltam ehhez. Volt olyan ember, aki mellett védelmezőnek, oltalmazónak láttam magam, máskor jól esett a törődés és babusgatás. Szóval jó sokáig nem léptem semerre a táblán, dolguk végezetlenül pihentek a kockák és bábuk a játékra várva.

    Gondolom, most mi magunk a végső konklúzióra várunk, arra, hogy kimondjam, mi volt az a pont, ahol eldőlt a sorsom valamelyik irányba. Meleg ismerőseim esetében ez így is volt, pár év elteltével kristálytisztán meg tudták fogalmazni kihez és mihez vonzódnak. Ezért azt kell mondjam, tulajdonképp semmi nem vagyok ilyen élesen elhatárolva. Klisé igévé vállt a 'nem címkézem magam', de komoly jelentéssel bíró közhely.
    Azt hiszem, az egész kettősség, ami alapból a lényem része, a gyermekkori szerepkeresésből indulhatott, ezt az állandóan játszani akaró énem tette teljesen magáévá - a színház kinagyította a személyiségek alakjait, voltam ez is, az is. Nem ragaszkodom a meghatározásokhoz, mert minden kapcsolatomban, még a barátiakban is más ember voltam és vagyok. 'Ami szép, az szép' - miért ne láthatnám a saját nemem szépségét? Más kérdés, hogy most, kialakult identitásom tudatában el tudom dönteni, mi az, amit szexuálisan is vonzónak találok, ez pedig a férfi.
    Az évek folyamán sokszor vádoltak azzal, hogy sosem békültem ki a nőiességemmel, értették ezt ők a szerepre és a feladatokra kizárólag. Igazat kell adnom nekik, nem fogadtam kitörő lelkesedéssel a kötelező 'te lány vagy, fogadd el, hogy neked kell engedni!' monológokat. Talán csak én nőttem fel ilyen közegben, de menet közben folyamatosan ilyen jellegű falakba ütköztem, ha pedig lázadozni kezdtem ellenük, ez az öntagadó kritika csapódott az arcomba. Meg kellett ragadnom a társadalom nekem szánt fegyvereit, és azokkal érvényesülni egy olyan világban, amely még mindig ferdén néz rám ha határozottan lépek fel valamivel szemben. Félreértés ne essék, semmi törekvés nincs a szavaimban egy szaftos feminista vita kirobbantására, annál is inkább mivel ez a szó negatív töltéssel telítődött az utóbbi években. Egyszerű a jelenséget megtapasztalni, míg fiú osztálytársaimtól szinte elvárt hogy a sarkukra állva adjanak hangot a véleményüknek, az én ilyen módon előadott megnyilvánulásaim már több vihart kavarnak a biliben. A parázsló hangomra fejüket felkapók aztán teljes képzavarba kerülnek, a legkevésbé sem vagyok férfias megjelenésű, az erre replikául kisütött hercegnői vádak pedig nem állják meg a helyüket az általában jól megfogalmazott kritikával szemben, ami szépen festett ajkaim közül pereg feléjük. Nem bírunk egymással, na... : )

    Mostanra tehát tisztába tettem magam mind a szexualitásomat, mind a nememet illetőleg. Nem vagyok kizárólag nő vagy kizárólag férfi - ember vagyok. Még 5 napig 20 éves, még 2 napig a Feleségek felesége.
    De akkor most megsúgom, hogy egy jól szabott öltönynek nem tudok ellenállni... : )





    U.i. - a sors iróniája, hogy sem az Erik nevű fiú, sem a Viking nem hajlandóak ilyesmit önként magukra venni, így kénytelen vagyok én magam.
    Bandi1960 kedveli ezt.
  6. Elszoktam a hétköznapi eseményekről való csiviteléstől - csak akkor írok, ha valami nagy dolog történik. Ez talán tekinthető jónak, az olvasók türelmének állagmegőrzése szempontjából, és felettébb rossznak, mert bárminemű fejlődés a gyakorlással érhető el.
    Szombaton találkozom az Eric nevű fiúval. Talán egy éve nem láttuk egymást, egy mindenekelőtt balsikerű kávézás végeredményeként, így a mostani kétségkívül furcsa lesz majd. Nagyon különös beszélni erről az egészről, egyrészt mert miatta kezdtem anno kétségbeesett rohanásba az éjszakában, több éves bolyongás és szenvedés kellett ahhoz, hogy feldolgozzam a NEMet. Másrészt kíváncsi vagyok rá, hol tart és mit csinál.
    Történetünk egy forró nyárelőn kezdődött, amikor épp kisétáltam egy hosszú kapcsolatból, gyanúsan könnyedén. Vagy túl fiatal voltam hozzá, hogy megbántódjak rajta...? Boldog voltam, nem fájt semmi, gondtalanul mosolyogtam az egész világra, és olyan pozitív voltam, mint azóta soha többet. Ha most jobban belegondolok, borzasztó bizarr ezeket magamról elismerni, mert mindezek ellentéte vagyok tulajdonképp, de az az időszak egy ilyen álomszerű pálfordulásban görgött tova.
    Kaptunk egy új tánctanárt, 'mert bénák vagytok' jelige alatt, gyanítom nagy öröm lehetett ránézni az arcomra a hír közlése után. Velem ellentétben mindenki vidáman ugrált a tudatra, hogy ezután szoros menetrendünkbe felcsatlakozik egy fiatal tanerő, aki biztosan nem nehezményezi majd olyan hangosan a modern felfogásunkat. Április volt tehát, a felpakolt székekkel teli teremben lógáztam át sem öltözött lábaimat, gondolom, jó előre eldöntöttem hogy én már pedig nem veszem ehhez a fáradtságot, legyen elég a társnőim csiribiri edzőcucca, arcukon az elégedettség. Nyílt az ajtó, rohant a nép, és akkor lépett színre későbbi életem meghatározója, az Erik nevű fiú. Kétségbeesetten tekintett körbe, ekkora rajongásra ő sem számított - arra meg főleg nem, hogy barátnőm izgatottan sorolni kezdje színpadi szerepeit, amiben látta. Megsúgom, ehhez igen nagy színházba járónak kellett lenni, tánctanárunk nem bővelkedett rivaldában.
    Megkezdődött a kiképzés, azaz kezdődött volna, de az általa legegyszerűbbnek aposztrofált ugrásokra is csak vakartuk a tetszőleges testrészeket, hogy azért na, a Broadway nem mi vagyunk... jött az egy lábon állási állagfelmérési kísérlet, ami pontosan az, ami a neve: álldogálj a zen tökéletes állapotában a lehető legtovább. A gárda fényes fele egyből heves kurvaanyázásba kezdett az első öt percben (nem tudom és nem is akarom szebben mondani, próbálják ki a gyakorlatot önök is edzettség és bemelegítés nélkül, ne felejtsenek el mosolyogni, garantáltan erre jutnak majd), én meg szeretem a hülye kihívásokat, így a később ellenfelemmé avanzsált Marcellinnel ott szobroztunk a következő fél órában. Láttam a szemeiben a csodálatot az Erik nevű fiú iránt, az enyém leginkább az ablakon bámult ki, úgy könnyebb volt koncentrálni. Így utólag végignézve a jelenetet, egyáltalán nem mozgatott meg a szépreményű ifjú, nem is törtem magam túlságosan hogy barátságos legyek vele. A kis versenyfutásunknak nem lett győztese, lejárt a kiszabott idő arra az alkalomra, ment mindenki a dolgára.

    Később, sokkal később tudtam csak meg, hogy amíg én a Büfében fejtegetettem a helyzetet egy kakaó fölött, addig a történet férfi főszereplője a mosdóban zokogott. Utólagos leírása alapján a hely, a próbatermünk és maga a helyzet még csak-csak kibírható lett volna frissen szakított lelkének, de én magam már kicsaptam a biztosítékot. Joggal kérdezheti az olvasó, hogy ennyire megrendítő e a szépségem, esetleg mégsem voltam őszinte pár sorral feljebb a közönyömet illetőleg? Egyik sem. Az arcomból még mindig szeretett exe nézett rá vissza, az én mozdulataimban ő táncolt felé, sugározva a tudatot, hogy sosem tér vissza hozzá...
    Minden próbánk ezzel ért véget, néhány köztes szünetben is eltűnt előlünk. Kétségkívül jól csinálta, mert nem jöttünk rá, míg el nem mesélte hónapokkal ezután. Közben a többiek lassan elhidegültek tőle, mert nem barátkozott, nem is igazán beszélt senkivel, ami nálunk majdhogynem kötelezően érvényben volt. Ezzel szemben az én szimpátiámat elnyerte távolságtartásával, profizmusával, és nem tagadom, azzal is, hogy elismerte a képességeimet. A soká várt pillanat mégis váratott magára, nem szakadt át a gát, mert főleg előlem menekült szégyenlősnek tűnően, amiről barátnőim egyből arra következtettek, hogy 'bejövök neki' - ez utólag nagyon vicces momentum, mert nem is tévedhettek volna nagyobbat.
    Egy színházteremben lezajló próba alatt hivatalosan is megkaptam a súgó dicső szerepét, de mivel tilos volt a színpadon átmennem a próba miatt, kénytelen voltam átrohanni az egész épületen. Úgy gondoltam, egyedül vagyok a délutáni órában a folyosókon, így az utolsó lépcsőn már nem szégyelltem négykézláb felsunnyogni. Nagy meglepetésemre a felérkezés pillanatában farkasszemet nézett velem az Erik nevű fiú, és el sem tudtam képzelni, vajon most pontosan mire is gondol az intermezzo után. A várakozásra végül jóízű nevetéssel reagált, ekkor kezdtünk el beszélgetni, szinte egyből letaglózott a sötét szerelmi életének minden részletével. Most tehát rajtam volt a sor, hogy hallgassak, ő pedig sűrű szabadkozásba kezdett, hogy nem érti, miért hozta ezt most fel, nem is szokta megbeszélni az ilyesmit senkivel, ne sértődjek meg, de főleg nem velem, a tanítványával... nem sértődtem, helyette elhívtam a nagy társulati közös pizzázásra.
    Az előadásról végül elrohant, halaszthatatlan ügyekre hivatkozva. Én persze tudtam, hogy Evelinhez siet, miatta hagyott cserben minket. Ezzel a hevülettel mondtam a versemet, nem is keresve az alakját a nézőtéren. Érdekesség, hogy ezen előadás után megköszöntük tanárainknak a velünk való nyűglődést virágcsokrok formájában, amit kiválasztott emberek nyújtottak át - mivel barátnőm állította össze a táncrendet, kinek másnak juthatott volna a mi drága tánctanárunk? Már a tapsnál integettem a túloldalon megbújó takarásba hogy az enyémet töröljék, nincs kinek adjam a gazt, ők meg mutogattak vissza, hogy nem oda Buda annyira, és valóban, fel is bukkant az eltűntnek vélt lovag a deszkákon. Én persze, számítva a hiányára, nem igazán iparkodtam előhozni a magam virágát, ezt látva aztán világrekordot döntve száguldottam hátra, majd visszafelé szökelléses megoldással tisztítottam az utat magam előtt. Be kell látnom, hogy a mozgásom kordinációja nem olyan kecses és pontos, mint egy gazelláé, de a takarás legszéléig biztonsággal eljutottam - a probléma ott kezdődött, megbotlottam egy vezetékben. A felvételen látszik, ahogy gyakorlatilag félig elhasalva jelenek meg, azt a hatást keltve, mintha szerelmetes áhítatomban szerencsétlenkednék a vágyott férfi felé, aki ezt észrevéve aggódva siet felém. Marcelin persze virághervasztóan csúnyán bámult rám, de azt a közönség nem látta, fénysebességgel nyomtam a csomagot a tánctanárom kezébe, aki még hosszan utánam bámul a kimenetelem után is, aztán taps, függöny, kalap és kabát.
    Tizenéveim nagy részét töltöttem az ügyetlenkedés jó marketingjével, de az Erik nevű fiú kihozta belőlem a legrosszabbat minden lehetséges alkalommal - a későbbi, nyári próbafolyamat közben ütöttek, rúgtak, vágtak szájon és fejen, gáncsoltak ki, aztán ha épp minden klappolt, magam is gyakran kerültem intim közelségbe a padlóval. Mások persze vígan nyaraltak és dőzsöltek, mi ellenben egymással való üvöltésben töltöttük vidám szünetünket, ami rendszerint elszabaduló apokalipszist eredményezett egy-egy fárasztó nap végén. Az Erik nevű fiú nem a veszekedős típus, ha konfrontációra kerül a sor, légneművé válik, itt kivéve az olyan eseteket, ha épp valamiért rám haragudott a nép, mert akkor élesen bírálta őket. Ezzel a kétarcúságával hamar kivívta magának a negatív hangokat, mert a többiek velem töltöttek több időt, így kizárásos alapon rá haragudtak inkább. Egy barátnőm gyakran rontott egy bizonyos felülről érkező mozdulatot, ezzel általában mindig jól fültövön csapott, amit aztán egy idő után az automatikus fej félrekapásom miatt megszoktam - az Erik nevű fiú egy ízben elcsípte a látványt és leüvöltötte érte, a próba pedig állt, amíg ki nem derült hogy nem szenvedtem halálos sebeket.
    Egy alkalommal 'elkísértem a vonathoz', amire persze nem szált fel. Gyakran ültünk szerteszét a városban padokon, vagy a parton, nem messze onnan, ahol most élek. Egyre több közös pontra csodálkoztunk rá, és ekkor éltem át először életemben a megértés teljességét. Sokszor, sokféleképp megfogalmaztam már, miért is volt különleges a kapcsolatunk, de ez talán minden más embernek természetes tünemény, nem is igazán rejlik benne komoly varázslat. Engem elbűvölt a tudat, hogy nem kell szavakat használnom a kommunikációhoz, ha pedig mégis, sokkal kevesebbet az átlagosnál. Játszottunk gondtalanul, nem foglalkoztam a kérdő tekintetekkel, amelyek próbák közben fogadtak, vagy azzal, amely az éjféli hazaérkezésemre. Ekkor egyébként ideiglenesen költözni kényszerültem az otthoni viharok miatt, a beköszöntött nyárból másfél hónapot máshol húztam le. Egy ízben kizáródtam a lakásból, az ezt követő fél órát aggódó hangnemben üzengettük végig, ahogy az összes napot, dacára annak, hogy amúgy is együtt töltöttük a próbateremben. Ez persze már mindenkinek gyanús volt, gyülekeztek a sötét fellegek nyarunk egére, de mit törődtem én a kilakoltatással, éhezéssel vagy a rosszindulatú suttogással, amíg fogta a kezemet, mesélte a történeteit és hintázott velem? Elvesztése után nagyon hiányzott a gyerekes töltésű intimitásunk, mert most szeretném megcáfolni a balsejtelmet, miszerint ezen a ponton halálosan egymásba szerettünk. Még a saját érzelmeim sem itt kezdődtek, egyszerűen élveztem a játékot, aminek egy éles elválás vetett véget. Ez talán még erre a blogra is felkerült valamilyen formában, nem is akarom részletezni - az Erik nevű fiú túl boldognak minősített minket, kijelentette hogy retteg attól, ez hova vezethet a későbbiekben, ne érintsem meg többé, fájdalmas a tudat, kínzó az emlékezet, ami eddig is üldözte, habár az együttléteink elfedték Evelint.
    Meg van a képességem, hogy csak sokkal később dolgozzak fel jelentőségteljes pillanatokat, a távozó alakját sem engedtem el szellemiekben. Kerestem a hibát, amit vétettem, a bűnömet, amiért most méltón megbűnhődhetek, mert hogy így kell lennie, azt nem vontam kétségbe - a próbafolyamat közepén jártunk, vigyázó tekintete össze volt zárva velünk a térben az előadásig. Persze egyre gyakrabban hagyta ki az alkalmakat, hivatkozva arra, hogy a lépéseket csak gyakorolni kell, a technikát tudjuk már magunktól is.
    Végül sikerült vizet fakasztanom a sziklából, kapcsolatunk normalizálódott a hétköznapi beszélgetés szintjére, ahol azóta is evezünk egymástól a legtávolabb.

    Nem akarom ráfogni a problémáimat, melyeket tulajdonképp fájdalomcsillapítónak gyártottam magamnak - csak akkor nyugodtam meg, ha pohár volt a kezemben, cigaretta a számban és nyugtató üresség a fejemben. Belerohantam abba, amelytől mások őrizkednek az erkölcs leple alatt, és csak részleteiben maradtak meg a szilánkok. Voltak kísérleteim a normális életre, de ezeket rendre elsöpörte a depresszió, ami mindent felzabált, bárhogy próbálkoztam. Mikor aztán évekkel később felültem már külön lakáson koszos ágyneműi közül, már eltanácsoltak az iskolából és sikerült mindenkit elmarnom magam mellől, aki segíthetett volna. Riadtan ébredni mindig rossz, hát még ha ez a kilátástalanság fogad. Ezekben persze felismerné a gyakorlatlan szem is az én kezem munkáját, mindig jól értettem a szélsőségekhez. Sokáig tartott újra 'boldognak' lenni - habár nem akarom definiálni a boldogság fogalmát. Ez már nem az a mosolyogó reményteljesség, mint azon a tavaszon és nyáron, sokkal inkább hasonlít a beletörődött, de még helyenként fellobbanó lángra.
    Nem tudom, mit csinált az Erik nevű fiú az évek alatt. Lehet, hogy megházasodott és gyerekeket nevel (a szó szimbolikus értelmében, mert amúgy nem), kicsattan az egészségtől és boldogságtól. Már nem kell találkoznia sötét, zilált lelkem segélykiáltásaival, visszaépült a világom a Vikingnek köszönhetően. Van már kivel játszanom, a legmélyebb közös nyelv hiányát pedig a saját érzelmi kietlenségemnek tulajdonítom. Szeretem a Vikinget, minden értelemben, ahogy én még szeretni tudok valakit - nevetséges 20 évemmel mondok ilyeneket. Mégsem nehéz elhinnem, ha a múltamra tekintek, mert olyan más világban éltem akkor és most, mintha az egyiket csak álmodnám vagy olvastam volna valahol...
    Ezért lesz különleges ez a találkozás. Persze lehet, hogy a pergő beszélgetést üres csendek töltik majd be, udvariasan mosolygunk a pohár felett a közös emlékek nosztalgiájával. Majd kiderül.
    Bandi1960 és lelkes.miklos kedveli ezt.
  7. A következő bejegyzés egy karaktergyakorlat a közelgő ünnepre, amiben majd kiderül, milyen szerepem van. A történelmi hűség még nagyítóval is nehezen kereshető, a történetet és karaktereket a neveken kívül felületesen a képzelet rajzolta. Ebben a verzióban főleg. Célom elsősorban a műsor dramaturgiai vezetésének megteremtése, átláthatósága a saját karakterem szempontjából, illetve személyiségének megértése volt.





    "- Minden ünnepnek vannak hangjai. A mai ünnepé a férfiak és nők hangja, a márciusi ifjaké és nőké......."
    Unatkozón dobta félre a pennát, hangja betöltötte a szobát. Szinte hallani véltem, ahogy édesapám dühösen kopog a falon zajongásomat kifogásolandó, de a lakás néma maradt. Odakint szél zörgette az üveget, eluralkodott rajtam miatta az álmatag márciusi révület. Felkeltem az asztal mellől, unottan tettem pár lépést körbe, de rá kellett eszmélnem, hogy pontosan visszajutok mindegyikkel a induláshoz.
    Ekkor harsant odakint a kiáltás, amely minden elkezdett. Az ablakhoz ugrottam, alattam fiatalok siettek el szakadó lélegzettel. Felcsigázott az izgalmuk, a szekrényből a saját kabátomat kikaptam és el is iramodtam a lépcső felé. Ha az eddigi ténykedésem nem is zavarta fel a ház nyugalmát, trappoló lépteim ellenállásba ütköztek - a korlátnál dühös apám fogadott.
    - Júlia, a mindenségedet, nem megmondtam hogy ne zajolj mikor dolgozom?! - kezében megrezzent a csészényi kávé - Nincs neked jobb dolgod a futkosásnál?! Eriggy vissza a könyveid fölé, épp elég baj az a sok izgága gyerek odakint, kell is nekem a saját fedelem alá ez!
    - De papa... -kezdtem a legkedvesebb modoromban - Tessék nyugodtan megnyugodni, minden úgy lesz, ahogy akarni tetszik. Hanem azt nem értem, milyen gyerekek futkosnak....?
    - Azok a 'márciusi ifjak', néhány ficsúr, akik forradalmárnak képzelik magukat. Meglep, hogy nem hallottál erről még semmit, bár nem bánom, legalább nem keveredsz kényes ügyletekbe.
    Suttogtak valami hasonlót az utcán, az iskolában, de ki figyel oda ilyen buta hírekre? Egy percig sem hitte senki hogy a 'márciusi ifjak' többek lennének vidám ivócimboráknál, akiknek nem a nők a gyönyörűség, hanem magukat harcosnak képzelni. De ha most ezek a ködhuszárok testet öltöttek odakint, arról én biztosan nem akarok lemaradni!
    - Papa, kérem, minden el lesz rendezve a kedve szerint. Én éppen csak a Bellához sietek a latinkönyvért, tetszik tudni, amit kölcsön adtam még egy hete. - pislogtam ártatlanul. Ebben tényleg nem hazudtam semmit, Bella valóban olyan szeleburdi volt, hogy gyakorta megfeledkezett ilyesmiről... csak épp én magam is. Feledékenységet soha jobbkor, aztán tényleg nem ártom magam semmibe, de nem árthat ha megnézem magamnak a kinti nyüzsgést.
    - Menj, Júlia, de meg ne tudjam, hogy belekevered magad valami ostobaságba... - szólt utánam fenyegetően, de én addigra már kint voltam az ajtón is. Szinte éreztem, nem ez a végszava: "...és aztán vacsorára itthon legyél ám!"

    Az utcán sokféle emberek gyülekeztek: megtalálható volt az iskolás, aki a sokaságra csodálkozván csapódhatott ide, az unatkozó dzsentri, jó pár lézengő munkás... nő persze egy sem. Igyekeztem elvegyülni köztük, de minduntalan rámcsodálkoztak. Óriási szerencsémre maga Bella is erre lakott, így ha Papa ki talál nézni az ablakon csak azt láthatja, amint odafelé igyekszem tisztességesen. Az első kanyarnál aztán befordultunk, és futni kezdtem a kis tér felé, amelyen a Pilvax is volt. Erről tartották, hogy az ifjak gyülekező helye, itt gondolkoztak együtt a forradalmukról... biztos nem járhatnak még messze.
    Valóban, kisebb tömeg verődött össze már akkor, mikor megérkeztem. Igyekeznem kellett, ha látni akartam, aztán elkaptam egy lámpát, és annak dobogójára kapaszkodtam. Ha nem mindenki az épp szavaló nővel van elfoglalva, biztos csúnyán néztek volna páran. Így észrevétlen aztán én is megfigyeltem az önjelölt poétát - hosszú fekete kabátja lengett a feltámadó szélben, arca kipirult a hevülettől. Talán távol voltam, talán halkan is beszélt, a szöveget nem tudtam kivenni pontosan.
    - '...s a bil....jak...szavakat...dar?
    ....zza koszorúit!'
    Egy nagyobb széllökés engem is megbillentett, erősen kellett kapaszkodnom, elvonta a figyelmem a rögtönzött színpadon történő változásról. Szó sem volt persze igazi szkénéről, öblös hordókon álltak az alakok, maguk is küszködve az érkező vihar előszavával amely minduntalan belerondított a hangjukba. Mire az ujjaim biztos fogódzót találtak, melegváltás történt, a női hangot férfi váltotta, mire odafordulhattam, eltűnt a sápadt nőalak.
    Helyére magas ifjú állt, szürke kabátja vékonynak tetszett ebben a kihűlő márciusban. Egyből megsajnáltam fehér arcáért, amit úgy tűnik, nap nem csókolt soha, gondterhelt sötét szeméért, amely alatt fáradt karikák rajzolódtak. Kezében reszketett a papír, ahogy a szél cibálta, el akarta tépni tőle, de ő rámarkolt, és hangja ostorként csattant.
    - Kelj, magyar ifjúság, légy te virág magad!
    Nem drótos füzérbe görbítve, légy szabad
    virág szabad földön!
    Úgy éreztem, a sorai nekem szólnak egyenesen...aztán el is szégyelltem magam a butaságért. Ugyan hogyan beszélhetne hozzám ez az idegen, akivel sosem beszéltem? Rám sem pillantott, ha így is lett volna, mit számít neki a lámpaoszlopot ölelő lány, akit elvarázsol a verse? Láttam én már poétát, sokan művelték a rímelést az ismerőseink között is, zengett a szalon az írók, költők gondolatai nyomán. Apám felesleges időtöltésnek tartotta az alkotását, hallgatását is, de nem tudhatott arról, hogy én mindkettőt gyakran teszem. Árulkodott erről az ágyam alatt rejtegetett 2 teleírt füzet is, azaz árulkodott volna, ha nem lennék elég ügyes a titoktartáshoz... míg elkalandoztam, az ifjú verse véget is ért.
    - Csak akkor születtek nagy dolgok, ha bátrak voltak akik mertek!


    Oszlott kissé a tömeg, én is lemásztam rögtönzött pulpitusomról. Hiába kerestem az iménti szavalókat, elnyelte őket az utca egyre sötétedő légköre. Feltekintve nem volt nehéz megmondani, vihar éri el nemsoká Budapestet, ami aztán véget vet az ittlétemnek - ugyan hogy magyaráznám ki, hogyan áztam el Belláéknál?
    Tanácstalanul tekingettem körbe, de hamarosan egyedül találtam magam, az utolsó fiú is eltűnt a kávéház ajtajában. El sem merem képzelni, mit szólna a Papa, ha a fülébe jutna, hogy ott lézengek egyedül, a leghalványabb kíséret nélkül... de nem lévén jobb ötletem, benyitottam. A helyiség tele volt, finom füst terjengett mindenfelé: az asztalokat büszke fiatalok foglalták el, szemükben tűz égett. Rám ügyet sem vetettek, amiért hálás voltam, kell is nekem a figyelmük... behúzódtam egy sarokba, és vártam. Ha utólag kérdezné tőlem valaki, ugyan mire, nem tudnám megmondani, csak egy villanásra hivatkozhatnék - amikor az ember tudja és érzi, hogy jó helyen van, csak türelmesnek kell lennie.
    - Figyeljetek polgártársak! - harsant rövidesen - Felolvasom nektek azt a folyamodványt, melyet Irinyi József szerkesztett.
    Az ablaknál emelkedett fel a fiú, kezében gyűrött fecni csak. Ki hinné, milyen nagy szavakat vésnek ilyesmikre... merengve hallgattam, el-elbizonytalanodva. Előttem ismeretlenek voltak ezek a nevek, történések, az iskola-barátok-otthon-klubok határozta életembe ilyesmi nem jutott, nem juthatott be. A politika a férfiak játéka volt, az én kérdéseimre mindig nevetéssel feleltek.
    - ...Áldozata valánk gyűlölt idegen önkénykormány önérdekének.
    Befejezte, aztán harsány ujjongás zengett az asztalok között. Szinte mindenki felpattant, úgy éltették a különben alacsony kis figurát, aki boldogan intett nekik. Körbe kémleltem, de nem volt sehol az iménti szavalóm... kíváncsi lettem volna, mit szól a hirtelen trónfosztáshoz. Ám ekkor egy másik férfi szólalt föl, közvetlenül mellettem - szövegét mintha nekem címezné, a szemembe nézett.
    - Petőfi verset írt a bankettre a zsarnokság ellen.
    - Halljuk! Halljuk! - sikongta a tömeg felénk fordulva.
    - Nem érünk rá várakozni,
    Szaporán,
    Ma jókor van, holnap késő
    Lesz talán.
    Ha bennünket még mostan is
    Megvettek,
    Az Úristen kegyelmezzen
    Tinektek!
    Ováció volt a jutalma, ami kitöltötte a rendelkezésre álló apró teret. Remegtek a falak, táncoltak az asztalon a poharak, a kisiető pincér holtsápadtan hátrált vissza - nem akármi eszmék hangzottak el. A Monarchia egységét megbontani kívánók, igazi forradalmat szítók. A férfi újra rám nézett, talán választ várt, talán szóvá akarta tenni az ittlétemet, a néma csodálkozásomat, talán kémnek gondolt, de bármit is akart, belé szakadt a szó, mert felugrott egy nálam is fiatalabb leány ordítva.
    - Tegnap láttam berontani ide egy ifjút, és hallottam, amikor elmondta, hogy most érkezett a bécsi hajóval, ő a pozsonyi ifjúság küldötte! Elújságolta hogy Bécsben is kitört a forradalom!
    - Itt az alkalom kivívni a magyar szabadságot!
    - Meg kell tenni! Ki kell vívni!
    - Nagy szégyen, hogy a bécsiek elénkbe vágtak! A büszke magyar Rákóczi népe elé!
    - Jönnek Petőfiék!
    Kapkodhattam akárhogy a fejem, mindenütt újabb replika született harsányan. Minden arcon tűz gyulladt, hangjuk az utcára szűrődhetett. Nagy szerencséjük volt, hogy ezek a Petőfiék érkeztek a csendőrök helyett, lenne akkor bizony tánc mindjárt! Papa őrjöngene, ha tudná, hol vagyok most, az idő is rettentően elszaladt, így az ajtó felé igyekeztem, de a bevonuló ifjak miatt lehetetlen volt kijutni.
    - Mit értünk a szabadságon barátaim? Petőfi, Jókai, Vasvári, Irinyi, ti márciusi ifjak, feleljetek nekünk. Ha meghalnátok mostan, és feltámadnátok, mit mondanátok?
    Hirtelen csend lett - a most érkezettek besodorhatták a kinti némaságot. Nem mozdult senki, élőképnek tetszett az iménti forradalmi láz. Az újak csak álltak ott sorban, arcukon várakozás, mintha a gyújtózsinórt tőlünk várnák. Köztük volt a keresett poétám is, harmadik köztük. Közelebbről még karakteresebbnek tetszett, tisztán lemérhető volt arcán, milyen kevéssé lehet egészséges. De ez az egész ravatali sápadtság nem alkotott visszatetsző képet, ahogy másoknál... egész kiállása pumpálta a vért az ember szívében. Fürkészőn suhant át rajtunk két szembogara, megállapodott végül a korábbi párján, akit eddig nem is vettem észre. Némán üzentek egymásnak: 'Ugyan, mondj már valamit!'
    - A szabadság a szabad elhatározáson alapuló döntések meghozatalának joga. - mondta aztán, a tömeg helyeslően morajlott. Replika azonban nem akart érkezni, és tudtam, a fekete kabátos most nem hallatja a hangját helyettünk. Torkomban verdesett a szívem, akár menekülni akarna a bordáim közül - ugyan mikor kérdezte valaki gazdáját a szabadságról?
    Remegett a kezem, de nem láttam és hallottam mást az ifjún kívül, aki most engem szólított hangok nélkül, üzenete átpattant időn és téren. Tekintetét belém fúrta, már-már illetlenül, és éreztem, ez nem a nőnek szól, nem a rangnak, hanem a társnak, kire rálelve kezet nyújtunk a hosszú várakozás után. Nyeltem egyet még tétován, de tudtam, nincs ideje most a szeméremnek - én magam lepődtem meg legjobban, mikor hangom belevágott a csendbe.
    - A szabadság a szabad akarat. Egy személy akaratának szabadsága.
    Felém fordult a sokaság, kutatta bennem a dezertőrt, de nem találhatta semmiképp, én akkor már valaki más voltam. Lelkemben táncolt a forradalom csillaga, a tudat, hogy kimondhatom, mit gondolok, a remény, hogy valaki az én hangomat kívánja megismerni. Utánam még sok meghatározása hangzott el a szabadságnak, mindre boldogan bólogattam együtt most már a bentlévőkkel. Megértettem ezt a drága kincset... csak eztán figyeltem fel arra, hogy az ifjúm új versbe kezdett.
    - Szabadság! E megszentelt nevet
    Könnyelműn, ingyen ajakadra ne vedd.......!

    Hamar véget ért hát a tanácskozás. Mind egyet értettünk az eszmében, de hogyan valósítsuk meg....?
    - Követeljük jogainkat, melyeket eddig tőlünk elvontak! Mit kíván a magyar nemzet?
    Megindult a tömeg kifelé hirtelen, nyomakodott a sok alak kifelé az ajtón, és habár ebből rendszerint tumultus szokott keletkezni, most minden ment simán. Odakint az utcán süvített és kavargott a szél, mintha versenyt kívánna lázadni velünk. Nem volt már messze maga az eső sem, mégsem tekintett felfelé rajtam kívül senki aggódón. Mindenfelé szitokszavakat és kívánságokat lehetett hallani, morgott a sokaság, mint egy óriási kutya, amely megunta a folytonos rugdalást gazdáitól. Szaladtam velük az utcákon, a közeledő égzengésben, soha lelkesítőbbet, mint akkor... 'Hát mit kíván a magyar nemzet?!', üvöltötte az elöl rohanó, átvették a kiáltásait, együtt süvöltöttük a járókelők rémületére. Elugráltak előlünk mind, talán még az utcalámpák is, de akadtak akik arcára reményt csalt a lendület, ők becsatlakoztak. Felismertem sok arcot köztük, egymásra mosolyogtunk a nép árnyékában, intettünk, de többre igazán nem jutott idő - rohant a tömeg végig a városon megállíthatatlanul. Egy éles, határozott hang, az én verselőmé, átvágott a morajláson:
    - KÍVÁNJUK A SAJTÓ SZABADSÁGÁT, A CENZÚRA ELTÖRLÉSÉT!
    Valahonnan válaszolt neki egy hasonló, mélyebb hang.
    - FELELŐS MINISZTÉRIUMOT BUDA-PESTEN!
    Én akkor már el voltam szánva bármire, kiugrott belőlem amit gondolok igazán.
    - ÉVENKÉNTI ORSZÁGGYŰLÉST PESTEN! - kiabáltam teljes szívből, szavamra sokan odakapták fejüket, hiszen nő voltam. Az első meglepődés után mégis tapsolni kezdtek, hiszen az ő gondolatukat is tolmácsoltam.
    - TÖRVÉNY ELŐTTI EGYENLŐSÉGET POLGÁRI ÉS VALLÁSI TEKINTETBEN!
    -NEMZETI ŐRSEREG FELÁLLÍTTASSÉK!
    - KÖZÖS TEHERVISELÉST!
    - ÚRBÉRI VISZONYOK MEGSZÜNTETÉSÉT!
    - ESKÜDTSZÉKET KÉPVISELET ALAPJÁN!- csatlakoztam újra, arra a fiúra gondolva, akit pár napja hurcoltak el a szalonból, épp vacsora közben. Remegett a kezében a villa, de hősiesen tette a tányér mellé, felállt, majd biccentett, mint aki köszöni, nem kér többet. Nem tudjuk, mi történt vele, de Papa tekintetéből nem volt nehéz kiolvasni, hogy soha nem is fogjuk....
    -NEMZETI BANKOT!
    - A KATONASÁG ESKÜDJÉK MEG AZ ALKOTMÁNYRA, MAGYAR KATONÁINKAT NE VIGYÉK KÜLFÖLDRE, A KÜLFÖLDIEKET VIGYÉK EL TŐLÜNK!
    - A POLITIKAI STÁTUSFOGLYOK BOCSÁTASSANAK SZABADON!
    - UNIÓ ERDÉLY ÉS MAGYARORSZÁG KÖZÖTT!

    - HÁT MI EZ A SÜLETLENSÉG, JÚLIA, A SZENTSÉGEDET?! - csattant Papa különben agyonolvasott kötete az asztalon. Teaidő volt, akkorra futottam be lelkendezve a házba, hogy eljött a szabadság, láttam, odakint tombol és forrong a nép, ez igazán valami nagy csoda! Sajnos a véleményemmel egyedül maradtam, főleg mikor a saját szerepemre is kitértem.
    - Kisasszony, tessék átöltözni, hideg volt odakünn, meghűl itt nekem - sóhajtott öreg dajkám lemondóan az egészre, igyekezvén kiterelni a látótérből, de én ugyan nem hagytam magam. Fújtatva magam is az asztalra csaptam, majd sorolni kezdtem a 12 összeszedett pontot, az összes elnyomott álmot és reményt... ez lett a vesztem is. Hamarabb találtam magam a zárt szobaajtó mögött, minthogy eljussak a bankig, amiről pedig már Papa is sokat beszélt itthon. Rám is szóltak végül, gondolkodjak el magamban, mit műveltem és hová vezet ez a szenvedély. Csak én tudtam, hogy a szabadságba, ahol együtt hozzuk a döntéseket, és nem az a válasz a miértemre, hogy mert csak.
    Óriási szerencsémre a cselédség pletykás, és a folyosón szaladgálóktól új hírekhez juthattam, ha az ajtóra tapadtam.
    - ...igen, a Landerer nyomdánál! Elfoglalták az egészet vér nélkül!
    - Ugyan, ne bomolj, Landerer maga adta át a gépeit mikor meglátta a sokaságot!
    - Én azt hallottam, az egészet egy ifjú költő, valami Petőfi tervelte és intézte el! Hallottatok már ilyeneket?!
    Utáltam csak bezárva hallgatni az egészet, bántam már nagyon a hirtelen hazajövetelemet. Most már nem volt kétségem afelől, az én költőm volt az a Petőfi. Fáradt tekintete kíséri végig a születő forradalmat, én meg itt gubbasztok, mint valami penészvirág, soha, senkinek eszébe sem jut majd, hogy ott voltam, és a hangomat adtam hozzá. Bárcsak kint lehetnék, a lassan leszakadó ég alatt, a történelem szelének áramlásában...Petőfivel. Ha ugyan gondol még velem egyáltalán.
    Három koppintás az ajtón. Szabad vagyok mint a madár.

    Csak később, ezen események után jutott eszembe kiegészíteni akkori gyors jegyzeteim - magamtól még bizonyosan ott ülnék a szobában a csodára várva. Hogy mit köszönhetek drága dajkámnak, azt később sok versemben megörökítettem, de igazán viszonozni sosem tudom majd. Mit sejthetett az a szaladó lány az élet fintoraiból, melyek közül az egyik épp rá bámul, várja már az utcán... talán nem kerülhetjük el végzetünket, eleve velünk születik.
    A múzeumot rebesgették a mellettem elhaladók, mint az új helyet, ahová a tömeg igyekezett. Arrafelé siettem hát, bár bevallom, roppantul elegem volt magából a futásból, mégsem fárasztott, mert a jó cél lebegett a szemem előtt. Láttam, hogy lehetetlen elé jutni, elfoglalt már mindent akkor a gyülekező embersereg. Lemaradni a pillanatról mégsem akartam, így mint először, most is új megoldást kerestem - a múzeum lépcsője felé szaladtam, amelyet szalaggal igyekeztek elzárni a tömeg elől. Dühös káromkodás hallatszott, ahogy az őrök kivonták a határnak is beillő kötelet, nem is sejtve, mennyire hergelik ezzel az ott állókat. Feléjük sodródtam, a tolongás miatt szinte nem is érintette a lábam a földet, megérkezve azonban szabályosan átbuktam a rögtönzött falon a mögülem érkező lökdösődés miatt. A vigyázók talán nem vettek észre, talán volt jobb dolguk is, mire feleszméltek, már rohantam is a lépcsősoron felfelé. Hátrafordulva tengernyi szemet láttam, emberek arcát, amint élesen rám fordul. Itt volt a pillanatom.
    - Mit kíván a magyar nemzet?! - kiáltottam el magam, mire ezernyi torokból bugyogott elő az eddig rejtegetett fájdalom, tengernyi nyomor és kín. Mögöttem lépések visszhangzottak, de nem is kellett oda néznem hogy tudjam, ki jött segítségemre. Mellém ért, megragadta a kezemet, gesztusa egyszerre volt oltalmazó és csatára szólító - Petőfi állt mellettem.
    - Talpra magyar, hí a haza!
    Itt az idő, most vagy soha!
    Rabok legyünk vagy szabadok?
    Ez a kérdés, válasszatok!
    A magyarok istenére esküszünk,
    Esküszünk hogy rabok tovább nem leszünk!
    Rabok voltunk mostanáig,
    Kárhozottak ősapáink,
    Kik szabadon éltek-haltak,
    Szolga földbe nem nyughatnak!
    A magyarok istenére esküszünk,
    Esküszünk hogy rabok tovább nem leszünk!

    Felkapták a refrént, másodjára már együtt szavalta a sokasággal. Elfutotta a könny a szememet erre az összhangra, észrevette, bátorítóan szorított rá az ujjaimra. A keze jegesnek tetszett és hatalmasnak, elveszett benne az enyém. Máshogy megrémített volna, de a forradalom küszöbén állva nem kívánhattam volna szilárdabb sziklát, fényesebb csillagot. Rámosolyogtam fáradt arcára, szeplős orrára, mélykék szemeiben lassan pulzált a szikra, ami ezt előttünk kirobbantotta. Ismertem a versét - titokban, kéz alatt már egy ideje terjedt a köreinkben. Pont én ne ismertem volna, akinek minden sora szentírássá magasztosult kényszerű hallgatásomban? Hogy is ne akarnék hang lenni a forradalom dalában?
    - Sehonnai bitang ember,
    Ki most, ha kell, halni nem mer,
    Kinek drágább rongy élete,
    Mint a haza becsülete.
    Csattant a közös refrén, zengett a közös dallam. Petőfi maga is bekapcsolódott saját versébe, és hagyott szavalni még két versszakon át. Az utolsóhoz érve nem tudtam, leint e majd, de nem rezzent mellettem tiltón, elkezdtem hát az első szavát.
    - Hol sírjaink domborulnak
    Unokáink leborulnak.... - kapcsolódott be mellém lágy hangja, szárnyat adva az enyém mellé. Álltunk kéz a kézben, átcsapott rajtunk a sokezer hang, és hiába dörgött az ég, hiába villámlott, nem számított többé semmi és senki: a szemünk előtt virágzott ki a forradalom virága. Míg az esküszünket skandáltuk, felém fordult hevült arca, a tekintetem kereste, végigfutott egész lényén a boldog mosoly, tüzet gyújtva bennem is. Szorosabban markoltam a kezét, nem akartam elengedni, ne törjön darabokra a pillanat, de semmi hasonló nem történt, még akkor sem, mikor az őrök lerángattak bennünket a lépcsőkről. Mosolyogtam szüntelenül, ikermosoly válaszolt rá az ő ajkain, nem számított a durva kezek erőszaka sem. Zuhogott az eső, a zivatar elért minket, bőrig áztunk mindahányan, mégsem ment haza senki. Más szónokok foglalták el a helyünket, őket hallgatta a tér hevülten, körülöttem azonban Ő volt, Petőfi, a bágyadt tekintetű poéta. Homlokát az enyémhez érintette, két kezem a szívén pihent, így álltunk a viharos márciusban.

    A szerelmes Petőfi az enyém volt, enyém a dörgedelmekben, melyek apám előtt következtek ránk, enyém a magányban, melyben találtam magam a révén, de enyém csókban és lángban. Pörgő tűzkerék szemei mindig engem kerestek, vigyázták az árnyékomat is. Verseket cseréltünk, rohant bennük az idő, de sosem annyira, mint a valódi világban. Elbújtathattam volna, de minden csukódó ajtóra riadtan kapta fel a fejét, gyanakodva méregetve, vajon örökre zárult e be. Lázas homlokára tettem a kezem, csillapítást remélve, de nem oszlathattam el a felhőket fölűle - odakint tombolt a forradalom. Bárhogy csókolt, bárhogy ölelt, tudtam, hogy börtön neki közös életünk amíg odakint születik a szabadság.
    El kellett engednem. A költő Petőfi nem volt az enyém.

    Most, ezeket a sorokat írva tisztábbnak tűnik minden akkori homály - Petőfi lázongása a bezártság ellen. Hősnek született, nem érte be a boldogsággal, hősként is akart elbukni. Nem gondolt ő a megbántásommal, közös életünk gyümölcsével vagy a jövővel, a jelenért lobogott. 'Szabadság, szerelem - e kettő kell nekem! Szerelmemért föláldozom az életem, szabadságért föláldozom szerelmemet!', és így is tett. Nem haragszom most, emberöltő távolból ezért, felidézvén indulását. Sorjázott a sereg, a rengeteg ifjú, mellettük kinek-kinek zokogó családja. Erős és büszke apák, fiaik és azok fiai... belesétáltak a halál kitátott szájába. Ott látom magam is, Petőfi mellett sietve, könnyeimmel küszködve, egyrészt az erőltetett menet okán, másrészt pedig mintha sejtettem volna, ez az utolsó pár együtt megtett lépés.
    Megállt a menet, innen nem kísérhettük őket. Oldalán ragyogott új kardja, a szívem sajdult bele, használni már nem tudta oly biztosan, mint viselni. Minden könyörgésem süket fülekre lelt, így már nem is próbálkoztam vele. Mikor azt hittem, így válunk el, váratlanul mégis magához ölelt, épp úgy, mint először, a zuhogó márciusban. Nagyot dobbant a szívem, szorosan simultam a karjaiba, olyan féltenivalón soványnak tetszett a büszke egyenruhája ellenére. Megsimogatta a hajamat, fogságba zárta a tekintetem, halkan suttogni kezdett.
    - Nehéz most szeretni, míg pereg annyi dob
    Nehéz most ölelni, míg emberek rabok.

    - Szeress, bár megszólaltak harci trombiták
    Szeress, de akkor is, ha reszket ez a világ... - válaszoltam, aztán az érzelmek kibuggyantak a szememből. Tudtam, hogy van tovább, és együtt mondtuk végig.
    - Nehéz most szeretni két tűz között szívünk
    Szeress, szeress, szeress, tán végleg elveszünk.
    Szabadság oldalán két ifjú üldözött
    Szeretni egy időnk van két tűz között
    Szívünk két tűz között két ifjú üldözött
    Szeress most dobpergésben szeress két tűz között.
    Nincs más időnk szeretni, mit Istenünk adott
    Szabadság nélkül csókunk akár a kő halott.
    Így dübörgött tova egy sokkal mélyebb sebet ejtő márciusban az alakja, mely aztán már versekben és emlékekben köszönt csak vissza. Emlékszem utolsó szavaira, amelyeket már az országhoz intézett, melyet úgy tűnhet, nálam jobban szeretett. De mindketten tudtuk, ez nem ilyen egyszerű - szabadság nélkül csókunk halott. Ezeket a sorokat még előtte való este gyakorolta fel-alá sétálgatva a szobában, mintha be akarná inni őket. Eleinte szórakoztam tétovázásán, de csak hogy ne érezzem a hamarosan beköszöntő magány hidegét.
    -' Van-e még abból a tiszta hitből?
    Naiv tettvágyból,
    Ősi becsületből...
    Van e még?
    Igen, én Petőfi Sándor üzenem nektek, hogy Európa közepén ez a haza él,s a költő minden magyar lelkébe visszatér, aki változtatni akar, szeretni tud és boldog országot álmodik magának, gyermekének és egész nemzetének.'

    A feleségek felesége, Szendrey Júlia
  8. Mostanság beborult kissé fölöttem az ég, dacára persze annak hogy épp a kikelet havát éljük - az életem sosem érezte magára kötelezőnek a másokkal szinkronban működést.
    Úgy érzem, utóbbi pár bejegyzésem jó leírta akkori pillanataimat, a tegnap éjszaka hajnalra virradóra ütve a fejét azonban egészen mást hozott: utólag kissé visszatetsző a kép. Ülök egy magas támlájú székben virrasztva, az óra fiktíven elkongatja a fél négyet, falak és égbenyúló polcok vesznek körbe, és noha nem vagyok egyedül a légtérben, rég éreztem magam ennyire magányosnak. Verset kellett találnom egy versenyre, amit talán akartam, talán nem, magam sem tudtam pontosan, mégis bólintottam a kihívásra, mert különben örökre a lakás métereire korlátozódik az életem. Kétségbeesetten lapozgattam rég porosodó füzeteim közt, hátha megtalálom végre amit keresek: az őszinte, az igazi verset a szabadságról. Komolyabban vettem a feladatot, mint elsőre sejthető, napokig őrlődtem a megfejtésén. Nem akartam közhelyekkel élni, de minden amit találtam csak megbotránkoztatásra szolgált volna. Minden kedvenc írómat átfutottam, pásztázták szemeim a virtuális könyvtárakat, lapokat, emlékeket, de minden remény nélkül a megoldásra.
    Elővettem a könyvet dédapámról, ami habár nem versekről szól elsősorban, néhány fiatalkori munkája helyet kapott benne - eddig nem szakítottam rá különösebben időt hogy belenézzek, így még nagyobb volt a pofon mikor felismertem a jól szabott soraiban a saját gondolataimat. Nem ez egyetlen érdeme persze, de most ne ejtsünk erről szót többet.
    Gubbasztottam a bőr ölében, és valahonnan nagyon mélyről feltört belőlem a zokogás. Húsz éves vagyok, a saját kis lakásomban élek, párkapcsolatban, mindenem megvan, és mégis, a legfontosabbnak...híján vagyok. Ez pedig a jövő. Nagy nehezen kipréseltem magamból nem is rímelő szavakat.
    'Nem sejthetted,
    Honnan tudnád
    Hogy három emberöltőn át
    Nyúl majd feléd dédunokád?

    Látta sírod könyvalakját,
    Írott soraid mélázását..........

    De mit tudnék én bármit is,
    Csak ülök rothadó idillben.
    Kerengetem a szót, mely a falról
    Ugyan visszapattan, visszhangot nem kelt.
    Nem vagyok én költő, író, csak zokogó kisgyerek -
    Kinek jobb játékok jutottak, mint nektek emberek.
    Senki nem beszéli a nyelvem,
    Semmilyen kép nincs előttem.
    Műmosolygó szoba a lakhelyem -
    És definiálhatatlan az életem.
    Mert nem látjátok és halljátok
    Hogy magamnak nem valód helyet szánok-
    A saját fejemben élek, a világ délibáb
    Egyiknek senki, másiknak ki szab határt?
    Hogy lennék tisztességes lidércfény
    Ha lelkem a valóságba csak pihenni jár,
    És hogy ne élnék, ha álmomért halál az ár?
    Nem értetek engem, nem haragszom.
    Megszületett testem egy lázas tavaszon,
    De én magam örökké élek,
    Élteim a végtelenbe érnek.'

    A sorok jól tükrözik a kétségbeesésemet egy remekmű megszülésére. Arra, ami az összes előttem járó generációnak sikerült a családomban, hiszen mind írók voltak, ki híresebb, ki csak a fióknak költött. Még anyám is, aki sosem árulta ezt el senkinek, úgy jöttem rá én is, hogy valamit kerestem a szekrényében - még ő is tökéletesnek látszó leírásba foglalta érzéseit. Könyvek szegélyezik a sorsomat tehát, én magam mégis méltatlan vagyok a csodára... mint valaki, ki csak tehetséges, de olyan sportban versenyez, ahol ez nem elég. Álmodhatok másvilágban, ha kivetíteni nem tudom, annak orvosi neve van csupán más emberek számára. Ekkor gondolkoztam el azon is, mit akarok pontosan az életben elérni. Soha kérdésre ijesztőbb válasz a semmit ne legyen. Vannak persze délceg terveim, de egyik sem elég komoly ahhoz, hogy a valóság talaján megtartson. Kiábrándultam a színházból, hamisan verik vissza a fények a sötétséget amit rendező és színész együtt álmodik halott nézők tekintete elé. Talárban igazságért harcolni sem elég erős a lelkem, nem mindig villan kezemben a kard....
    Sosem hittem, hogy vannak emberek, akik meghalni születtek, most mégis így érzem. A halál szerves része az életemnek, korán mennek körülöttem messzire. Mit gondolhatnék tehát úgy, hogy látogatónak érkeztem ebbe a világba? Számomra minden aliceszerű, nincs több logika a hétköznapi élet törvényeiben mint a süteményben, amitől összemegyünk. Bűvös parttalanság az egész, mert csábító ugyan egy olyan életben élni, amelyben nem létezik a lehetetlen, sőt, egyenesen valószínű, és bármikor bármi megtörténhet, de épp ezért olyan ijesztő is... mert nincs biztos pont. Nem is volt és nem is lesz soha.
    Hát ilyen vidáman telt a mai hajnalom. Csak hogy legyen kis hűvös felfrissülés is a móka és kacagás közepette.
    lelkes.miklos kedveli ezt.
  9. Lassan ott tartok, hogy a blogírásra fogok minden apró önjutalmazást - hát én átlépem itt a korlátaimat, kérem szépen, minden nap körmölök szorgosan, igazán megérdemlem azt a szempillaspirált! Szeretném azt mondani, hogy ez csak fikció, de a szép új eszközön megcsillanó fény másról árulkodna...
    Rettenetesen fáradt vagyok, a szó fizikai értelmében, úgyhogy mindannyiunk nevében reménykedem, hogy a mai játszadozás könnyed, habos téma lesz, és nem egy parainesis. Az senkinek nem jönne be. (Egyszer kifogtam egy ilyen pályázatot ált.isk.ben, és akármennyire húztam a számat, meg kellett írnom a tanárom egyre hangosodó érveire. Ha láttak már elcsépelt közhelyet, az egyedi gyöngyszem lehetett ehhez képest.)

    12. nap
    Mi van a hűtőmben?
    (Sztárvendégünk a konyhaszekrény!)


    ... és én anno azt hittem, a 'Mi van a táskámban' vagy a 'Kedvenc ételeim' lesz kemény, de tessék, itt a kettő ötvözete, kedves Lovenista, szüljél ebből használható bejegyzést.
    A hűtő, leánykori nevén a fridzsider, háztartásunk egy kevés figyelmet kapó személye. Jó tulajdonságai közé tartozik, hogy viszonylag lassan fagy be teljesen, de a pozitívumok nagyjából ezzel ki is fújtak. Szeret vidáman zörögve jelt adni a létezéséről, kistermetű, egy kézzel lehetetlen kinyitni, kettővel is kihívás, és van egy olyan rossz szokása, hogy szürreálisan sok minden romlik meg benne (rendben, ez kettőnk közös hanyagsága, megengedem.) A költözéskor kaptam a helytakarékosság jegyében, mivel a lakás hobbitokra lett tervezve. Kis embernek kis hűtő jeligére kerültünk össze, ami a mostani kétszemélyes életmódnál néha hátrányt jelent. Ennyit kell tudni Őnagyságáról, a Hűtőről. (Önélzetes a kis latol.)
    Tartalma tavaszi időjárást idéz változékonyságával mind a 3 szintjén, melyet a mélyhűtő, két polc és egy láda egészít ki. Mivel jómagam tökéletes anti-háziasszony vagyok, a benne eltárolt ételekhez nem sok közöm van, nagy részük húst tartalmaz, így nyújtva a közönyömet is. Ez jelenleg a következő: (és most nagyon szomorú vagyok, amiért ki kell másznom az ágyból, meg kell tennem 3(!) lépést, fel kell feszítenem és mindezt leírnom.)
    - Laktózmentes tej : a furábbik fajta. Alapból nincs nagy különbség esztétikailag a mentes és nem mentes dolgok között, erre ennek bájos fahéjszíne replikázik. Ha felmerülne a gyanú, hogy rég lejárt, nincs mivel védekeznem, de még pár órája bundáskenyérke készült belőle, és a kellemetlen tünetek nem jelentkeztek.
    - Tej: hamar rájöttünk, hogy baromira nem költséghatékony két doboz tejet is tartani, főleg mert a mentesek jóval drágábbak az átlagnál. Amúgy is csak főzés közben kerül elő, a kakaózás/kávézás ritka vendég nálunk. (A vendég is ritka vendég nálunk.) Ezt a példányt valahonnan ajándékba kaptuk, de őszintén tartok attól, hogy az elég rég volt...
    - Mandarin és alma: ez is 'megterem' benne, de nekem semmi közöm hozzá. Szuvenírként érkeznek, az egészségünk iránt aggódó rokonság gondoskodásaként. Istenkáromló dolgot fogok mondani: egyiket sem szeretem, így ez a Viking reggelijét szokta kiegészíteni.
    - Kolbász: miután több, mint egy évig nem is használtam a hűtőt, most elárasztották a húsipar kincsei, élükön a felvágottakkal. Nem zavar a látvány különösebben, de a bukéja hajlamos az egész rendelkezésre álló teret magáénak gondolni, így a nyitástól számított öt percen belül szoktam beszüntetni a hűtőből való dézsmálást.
    - Trappista sajt: bűnös élvezeteim egyike. Szeretek rájárni, de a kései melegszendvicsek miatt van itt hivatalosan. Az előbb említett versenyző miatt hisztérikusan légmentesen próbálom tárolni, ami csodával határos módon SOSEM SIKERÜL. A Viking persze nem veszi észre a természetes sajtaroma megváltozását, így ezután az ő tányérján landol a kedvencem.
    - Arckrém: nem étkezési célokból jelen. Tudom, hogy eddig pedzegettem a többiek szavatosságát, de ha valamiben biztos vagyok, akkor az ez - mármint hogy ez már rég halott ügy. Nem merem kinyitni, kezdő dobásként is fura szaga volt, félek azóta emberölési kísérletekre is fel lehetne használni.
    (Ez az a pont, amikor tényleg odamegyek megnézi, mi van benne. Csúnya rossz kislány!)

    - Tejszínhab: milyen hasznos is.... a változatosság kedvéért mentes. Azt hiszem, kávé és forrócsoki műfajban versenyzik, de eredeti identitását tekintve süteményfeltét. Nem én vettem, az biztos.
    - Egy fél tejföl: gyanúsan sok itt a tejtermék, és ez már a sokadik tétel, amiről nem is sejtettem, hogy megtalálható nálunk. Ebből is kitűnik, mennyire kompetens vagyok a saját konyhámban. A gazdája remélem, nem akarja már megenni, rám kacsintott a hűtő baljós fényei között.
    - Ismeretlen tartalmú és eredetű főzelék dobozban: a nagyszülők könnyes szemű adománya, amellyel drága unokájukat kívánták táplálni. Ha meg is hat a gesztus, valahol azért nem esik jól, hogy ezek a szeretetcsomagok rendre húsételek, kizárva engem a versenyből. Ennél tulajdonképp mindegy, minek indult, sejtem hogy nem állnak érte sorba tömegek.
    - Almáspite: emlékszik még valaki az egyik korábbi bejegyzés kezdetére? NA EZ VOLT AZ, amitől kiugrott az allergia az arcbőrömből kacagva. Nem merem definiálni, mi lehetett az összetevő ezzel a hatással, de nem megyek a közelébe.
    - Egy citrom: biztos eltévedt szegényke. Egy gyümölcs, amelyről biztosan tudom, hogy én hoztam be a lakásba, leginkább teaízesítésre és detox víz mixelésére. Holnap el is látom a baját.
    - Általam kreált egy egész hetes tésztaétel: nem kívánok nyilatkozni ez ügyben. Nyugodjanak meg abban a tudatban, hogy épp elég büntetés lesz kidobni. (Egyébként nagy részét megettük, szerintem tűrhetőre sikerült. A dicsőséget nem nekem tulajdonítják, azért mert a főzés ideje alatt toppant be barátnőm, és a hazaérkező Viking persze már őt látta a tűzhely mellett sürögni. Arról nem szól a mese, hogy én közben nyakig másztam a mosógépbe...)
    Belátom, ez a felsorolás senki ízlelő bimbóit nem mozgatta meg, ezért némi mentegetés következik a konyhaszekrény tartalmával:
    - Teák: ha Gombóc Artúr felnőve teában utazna, ez lenne az első tetthelye. Van szilvás-fahéjas tea, csokoládés-narancsos-chilis tea, kaktuszos-mangós tea, bogyósgyümölcsös tea, mézeskalácsos teafű, karácsonyi teafű, csalántea, mezei zöldtea, citrom-parfait tea, narancsos tea, áfonyás teafű, szóval teából jól el vagyunk látva. Hálistenneklekopogom.
    - Meggyes shake: igen, ez pontosan az, aminek hangzik. Proteinshake. Feloldoz mégis, hogy ritkán nézek a közelébe, egy nagyon rákapás után most nagyon visszataszít.
    - Forrócsoki: álmaim egyik netovábbja. Most ezt leírva is megjött a kedvem rá, választhatok a Cadburry féléből (mindjárt elfogy :() , Nesquickból, holland kakaó fajtából, capuccinosból, stb... : ) *
    - Salsaszósz és tortilla: most szeretném kifejezni őszinte döbbenetemet. Az ilyen ételek nálunk a hazaérkezéstől számított öt percen belül szokták kilehelni a lelküket, ez gondolom a tányérok mögötti rejtekhelye miatt nem bukott még le. Nem fogom feldobni, ígérem.
    A többit pedig bízzuk a képzeletre. (De senkinek se jusson eszébe komoly fűszereket vagy szószokat vizionálni, nem vagyunk jól érettek a tantárgyban.)

    Egész jól szórakoztam a múltkori gasztronómiai görcsölés után, nem mintha ez a téma milliókat mozgatna meg. Főzési diszciplínák nélkül születtem, ezen sokat rontott a kommunizmus utolsó igazságának megdöntése és a kettő darab bal kezem - nem viccelek. A kézkoordinációm egy újszülötté, mint utóbb a mászást nem szorgalmazó anyámtól kiderült. A rántotta elkészítése már mesterfok, a listáról kifelejtett zacskós levesig jutottam a létrán. Mielőtt megkérdezik, magam sem tudom, miért nem haltam éhen abban az egy évben, amíg egyedül voltam, de most már szerencsére nem is kell. A Viking zseniális szakács, és borzasztóan kedves, amiért nem akar megölni minden egyes olyan alkalom után, amikor ő összeüt egy komplett vacsorát, kettőnknek persze külön, én meg felmutatom az ez idő alatt született két pohár teát. De higgyék el, az a tea bitangjó! : )

    *= bántott, hogy valószínűleg rosszul írtam ezeket, úgyhogy bocs, Cadbury és Cappuccino.
  10. Alapvetően nem szoktam előre gondolkodni egy-egy bejegyzés előtt, a témákat tartalmazó fájlt csak közvetlenül az első karakter leütése előtt nézem meg. Ez olykor garantálja a legalább olvasói szintű meglepődést, de hogy ellent is mondjak magamnak, a mai nem ilyen - egy most leleplezett bűvésztrükkel elárulom, ez a tegnaphoz tartozott, de a célok témakörből tanulva hagytam magamnak némi időt a merengésre, és főleg mert nem tudtam rá válaszolni kapásból. A végeredmény attól tartok, nem az, amit szavakba kellene öntenem, de az unásig szajkózott őszinteség ezt a menekülőutat jelöli ki. Most sunyiban megnézem, hányadik napnál is baktatunk, mert még a saját születésnapomat sem jegyeztem meg a számok miatt....

    11. nap
    A legjobb utazás


    Hálátlanul dúskálhatok a megtett kilométerekben, elsősorban a szüleimnek köszönhetően. "Voltam keleten, jártam nyugaton, déli legelőn, északi ugaron..." és valóban mindegyik igaz. Nem szeretnék most ezekben boldogan ugrálni, borzasztó a természetem, mindegyikben fel tudnám emlegetni a negatívumot szarkasztikus hangvételben. Nem kenyerem az utazás spiritualitásba mártózó, borzongató ünneplése sem - az ember magában tudja a legjobban megőrizni méltón az élményeket. Talán abból is fakad az idegenkedésem hogy ritkán indultam neki saját önszántamból, a legszívesebben otthon üldögélő lusta szobanövény lelki rokonaként létezem, a világot monitoron bámulva.
    Ha most vissza is mennék, akkor Párizs forrónak és undoknak, Helsinki idegennek és zöldnek, Porto sodrónak és bágyadtnak tűnt - nem is beszélve a nem is olyan közel kelet két arcáról, amely egyszerre nevet és vicsorog az idegenre. Nem is szívesen fogadott magába, közös emlékeink tehát nem felhőtlenek, mert az égbenyújtózó fényes épületek ablakai zokognak az alatta dolgozó munkások szenvedésein. Szerettem írni a Perzsa öböl titokzatos partján, a csak éjszaka elviselhető vízben állva mégis én voltam a legmagányosabb lány, akit ismerek.
    Nem csak egy nemzet tagjának születtem, még csak nem is egy kontinens adta a darabjaimat - nem mindig boldogulok az országunkban. Korai éveimben inkább mások kérdőjelezték meg a származásom, mostanság inkább én magam szoktam. Két évtized múlt el a megfelelni akarással, de beláttam, hogy ez nem lehetséges: mindig zavart tekintetek fognak nyílni a nevem és az arcom láttán. A névsor végén kuporogva végtelennek tűnik a távolság köztünk, holott magyar az anyanyelvem, itt nőttem fel, más országok kultúráját csak annyira bírom, amennyire más viszonylag sokat utazottak. Ez olykor vágyat ébreszt a környezetemben, hiszen habár mindenkiből, belőlem főleg egy darab van a 'rossz dobozban', ezért a megítélésem mindig szélsőséges. Hozzátenném, a viccet én is értem, a nevem remek alapanyag hozzá, de ugyanazokat az eredetinek tartott gegeket mindig nyugalmasan tűrni ELKÉPESZTŐEN UNALMAS.
    Ezekből kifolyólag kicsit talán görcsösen ragaszkodom az országunkhoz, a magyar identitáshoz és kultúrához. Valahol talán bántó még, hogy rendre rácsodálkoznak a 'gyanúsan fejlett' nyelvismeretemre, általában az 'én fajtám' után szokott ez elhangzani, de nem sebez túl mélyen már. Mindkét kinézett jövőbeli foglalkozásom erősen fonódik a Kárpátmedence közepéhez. Olykor nevetségesnek titulálhatóan patrióta tudok lenni, de nem másokkal szemben: ez Himnusz alatt elmorzsolt könnycseppekben nyilvánul meg. A tények csak azért kellenek most, hogy érthetőbb legyen húzódozásom külföld felé - a családommal az élen mindig kifelé akartak lökdösni, mondván majd ott meglelem magam.

    Az utazás témaköre most mégsem földrajzi értelemben folytatódik tovább, szellemi síkon szaladunk innentől, meglepő de varázslatos helyszíneken, megfakuló emlékeken, átélt életeken - egy MMORPGben.
    Hallom a sértődött felhördülést, de megígérhetem, nem megúszásra játszom.
    Volt 2-3 évem, amit ez nagyjából felölelt és kitöltött. Akkoriban nem volt felhőtlen az otthoni hangulat, a barátaimat viszont ez a játék kötötte le, így belevágtam én is, hogy aztán ottmaradjak a virtuális térben. Aki próbált már hasonlót, tudja, hogy ez csak partnerekkel lehetséges, nélküle lélektelen ridegséggé változik az egyébként profin felépített világ-imitálás. A várakozással ellentétben nem unalmas óráim pótcselekvése lett, megtanultam a szabályok szerint játszani, így míg ők a fejlődésre és a felszerelésre koncentráltak, én bebarangoltam mindent, megismerkedtem a háttértörténettel és a kidolgozott történelemmel, elhelyeztem benne magam és ez később rengeteg történetem alapja lett. Több generációt felölelő krónika kerekedett belőle, az ott megesett eseményeket a saját képzeletemmel újraálmodva - ha megtehetném, visszatérnék folytatni a hagyományt.
    A Ragnarök világa szolgált első komolyabb regényfolyamom megalkotására, amelyet még mostanában is szeretek felhasználni. Itt ismertem meg a Hőst is, de az innen való ismerőseim később jelentősen befolyásolták a való életemet a regényt mellett is. Az eredetileg szerencsétlen papnővel kezdődött, illetve az ő határozottabb, magabiztosabb nővérével, hogy aztán egy sokkal markánsabban sötét hangulatban ismerjük meg a halált legyőző és azt keltő lányaikat. A harmadik generáció békés születése eztán zuhant a feneketlen tragédia sötétségébe, hogy aztán a negyedikkel érjen keserű véget egy kárhozatra ítélt család regénye. Hogy jól szórakoztam e? Soha jobban. Belőlem született a cselekmény, átélt de kitalált életekből, és ugyan mi másra is vágynának írásban egymással maratont futó ujjaim?
    Utólag az egész megmaradt dédelgetett kis emlékemnek, sosem találtam vele igazi közönségre senkiben - nem is feltétlenül bánom, ismerve az ízlésem a jó történetekről. Ez a heroikus múlt nem odakint, a temetőben és a történelemkönyveinkben nyugszik, hanem sokezer virtuális órában és egy kíváncsi kislány megőrzött soraiban: bárcsak elég lenne mindez azoknak a héroszoknak a feltámasztására!

    '
    - Szólítalak, emlékezet, tanúnak az életem mellé. Ők, akik mindent elvettek tőlem, megfeledkeztek mégis a legfontosabbról - emlékeimben élek. Ölelj át egyetlen éjszakára, tűnj fel a havas tájban, a remélni vágyásban... Nekem nincs nevem, sem korom, sem eredetem. Vagyok és leszek örökké, és habár a testem őrzi őseim vonásait, számomra nem jelenthetnek semmit. Talán kapaszkodjak a hajam árnyalatába, a szemem színébe, amit az idő nem tud ellopni, mégsem más a fájdalom egy felém fordított arcánál, ami gúnyos mosolyra húzódik bűntetlen? Nem vagyok ostoba. Téged szólítalak és hívlak az idők kezdetéről, Emlékezet, hatolj át életeken és korokon, meséld el nekem, miért születtem más hatalmak játékának? Nap nap után fakul minden álommá, sosemvolt mesévé és legendává... ölelj magadhoz, Emlékezet, mert a ma éjszaka hidegebb és sötétebb a többinél. Ma van az ötszázadik születésnapom.'
    - szólnak a történet első sorai. Folytatása talán sosem lesz.

    Ez volt az én legjobb utazásom: Ragnarök.
    Néha szeretném megremegtetni az inkognitóm, ezt az eleinte játéknak játszó pajzsot, de ha elkap a vágy, mindig eszembe jut: túl sok személyes gondolat hever szerteszét a bejegyzéseimben, amelyek nem csak rám hozhatnak balszerencsét. Nem hiszem, hogy lenne bárki, aki az életben is ismer és olvassa a soraimat, hivatalosan rég félretettem a lantot. Érdekes kísérletet hirdetek mégis: ha tudod, ki vagyok, a hét végéig add tudtomra : ) girls just wanna have fun.
    Lovenista



    (Azt hittétek, nem lesz vers, ugye? : )







    (És tényleg nem lesz : )
  11. Némi nettel való hadakozás és küszködés árán születik az újabb bejegyzés, azért ma, mert tegnap este sikerült egy erős ütést összeszednem a fejemre, halovány agyrázkódásos tünetekkel - ez még nem is lenne baj, de ezek után a homlokom gyengéd csókot váltott a fürdőszoba csempéjével is, így elmondható, hogy nem ez volt a legsikeresebb megmozdulásom. Visszatérünk tehát a Magyar Királyi Tébolyda folyosóira, és ez a látvány fogad bennünket:

    10.nap
    10 kedvenc étel,
    Avagy megtudjuk, mit is eszik a vegetáriánus lisztérzékeny.
    (És hogy milyen rossz ízlése van neki a tetejébe!)


    Bőven eléggé letaglózó ez a cím, nem éreztem szükségét a további bevezetésnek. Bejegyzésekkel lejjebb megkapirgáltuk a témát, nem is lett belőle össznépi vérpancsolás, így biztonságosan értekezhetünk a gasztronómia eme sötét bugyráról.
    A vegetáriánizmusom alapvetően nem úri huncutság, ahogy sokan gondolják elsőre, hanem egy súlyos döntés évekkel ezelőttről. Gyerekkoromban is hangosan tiltakoztam az állatok tányérra történő metamorfózisa ellen, de a szavam semmit nem ért, főleg hogy válogatósnak is bizonyultam. Nem csodálom hogy nem arattam osztatlan sikert a szüleim körében, így gimnáziumig sötét tekintettel vettem részt az étkezéseknél, küszködve a lelkiismeretem állandó piszkálódásával. Utáltam a tudatot, hogy a villámra felszúrt hús valamikor élt, és azért halt meg, hogy most megegyem - nem akarom a hangulatot ezzel most elrontani, a horrorisztikus állatvédő szövegem véget is ér ezzel a mondattal. Nem tudom, hogy a tyúk volt e előbb, vagy a tojás, mindenesetre kezdtem egyre rosszabbul lenni minden ilyen alkalommal, undor fogott el az ízétől, illatától is... (a történet teljességéhez hozzátartozik, hogy soha nem ettem más húst a csirkén kívül. Unatkozó, később pedig nagyon is mérges szüleim ezt a diadalt már nem arathatták le durcás gyermeküknél. Így eleve semmi drasztikus lemondásról nem lesz szó.) Ezért döntöttem úgy, hogy a morális elképzelésekkel megtámogatott rosszullétem bőven elég ok a hús nem evésre - ehhez persze mindenkinek volt pár keresetlen szava, főleg mert minden átmenet nélkül vágtam bele. Azóta tehát ez a helyzet, és nem ismerek senkit, akinek ne negatív véleménye lenne róla: ilyen közösségben élek.
    A liszt illetve laktózérzékenység nem elképzelés kérdése ugyebár. Sikeresen megnyertem a genetikai lottót mindkettővel, de komolyabb tüneteket az utóbbi szokott produkálni. Ezt is szeretik kényeskedő sznobságnak betudni nálam, kevesen veszik komolyan, de mivel most már magamra főzök (ha-ha-ha, ja nem), nem generál több feszültséget. A diéta nehézségéről majd máskor.
    Így tehát jogos a kérdés, hogy akkor mégis mi a francot szoktam enni? Következik az 5-5(+5 :) étel.

    5 olyan étel, amit nem szabadna ennem (de imádom)
    1. Quiche

    Gyerekkorom nyálcsorgató vágyálma volt a pizza, képes lettem volna semmi mást nem enni mellette. Az év fénypontjai voltak a pizzázóba tett kirándulások, nálam hálásabb közönségre ritkán számíthatott a szakács - ennek aztán csitult a hevülete, mikor külföldön éldegélő nagynénikém egy doboz quiche port hozott haza karácsonykor. Elmélyülten bámultuk, én azért, mert nem tudtam olvasni, nagyanyám francia tudását pedig kicsit megfakította a használatlanság... végül kisült, és az első tétova falat után őrjöngve csépeltük az utolsó morzsáig minden megjelenésekor. Kötelező lett külföldről quiche dobozokat hazahurcolni, éltük az aranykort, mikor mindig lehetett enni... egy omlós, porladó de mégis határozott alapokon nyugvó, friss zöldséges és sajtos habkönnyed mámorréteg után aranylóra sült lepény kinek ne mozgatná meg a fantáziáját? A mai napig lelkesen kutatom a helyeket, ahol készül ez a 8. isteni főbűn, és még az utólagos következmények sem választhatnak el minket az örök boldogságtól....!
    (És most nagyon utálom ezt a posztot mert eszméletlenül éhes lettem.)

    2. Croissant
    A francia konyha iránti meglepő rajongásom következő ínycsiklandó állomása. Egy közeli pékségben tökélyre fejlesztették a sajtos illetve nutellás változatait, pár naponta felbukkanok ott és vad mészárlásba kezdek. Kevés mesésebb reggeli jut az eszembe, hát még ha a röpke párizsi hetemre gondolok, amelynek kötelező kelléke volt. Ne ragozzuk, imádjuk.

    3. Görög yoghurt & gyümölcsök
    Egy viszonylag újkeletű felfedezés hogy én mennyire szeretem. Sajnos a közeli boltok egyikében sem árulják, így ez megmarad a más városokba történő látogatásokra. Határozottan krémesebb annál, amit átlagosan fogyasztunk, de kellően ambíciózus ahhoz, hogy az amúgy yoghurtot utáló énemet is magára kapassa. Legjobb gyümölccsel, azon belül talán a bogyósokkal és a banánnal, szomorú téli estéim legjobb barátja.

    4. Bundáskenyérke
    Kicsinyítő képzőjét misztikus okokból szerezte, ezzel próbálom mentegetni az amúgy lehető legdiétagyilkosabb vágyamat. Furcsa módon kimaradt a gyerekkoromból, igyekszem most bepótolni, többek között azért, mert azon kevés ételek egyike, amit el tudok készíteni. Nem akarom megvédeni a kritikától, se nem kifinomult, se nem egészséges, de az ember lelkének kell néha ez a bűnben fogant élvezet. Sok ketchuppal és sóval, hogy adjunk még egy pofont az előzőek mellé.

    5. Sajttorta / Túrótorta
    Meglepő, de nem vagyok kifejezetten édesszájú, és ez nekem okozza a legnagyobb döbbenetet a sok csokievéssel eltöltött év után. Ilyen helyzetben tehát hátrányba kerülnek általában a sütemények, kivéve ezt a kettőt: rajongok a párért. Sajnos ritkán találkozunk, valamiért egyikük sem ér rám, de ez nem akadályoz abban, hogy láttukra instant induljon a nyálelválasztásom.

    És a következő: 5 olyan étel amit szeretek & ehetek
    (kihívás a köbön...)


    1. Macaron
    ...talán annyira mégsem. Azon ritka tünemények egyike, amely beleesik a fentebb említett kategóriákba, lévén mandulalisztből készül. A kisasszony egyébként kellemetlen természettel büszkélkedhet, elrettentve ezzel a kezdő otthoni pékeket. (Oké, magamra gondoltam - nem is merem elképzelni a hisztériát, amit az összetöredezett látványukra kapnék.) Reneszánszát éli, most mindenkinek ez az egyik évszázados kedvence, de meg sem próbálok úgy tenni, mintha nem tudnék minden nap hatalmas adagokat megenni belőle. A finoman roppanó kis sütemény az ízén kívül esztétikai gyönyört is nyújt, bár hallottam már olyan véleményt is, hogy az ember nem eszik kék/lila/zöld ételeket. Én de.

    2. Gombapörkölt
    A nagy vega robbanást követően az otthoniak nem kicsit estek kétségbe, hogy ezek után mit tegyenek őrült leánygyermekük elé, ennek az egyezményes békének a követe a gombapörkölt nokedlivel. Ha most valaki megemlítené, hogy otthon ilyesmi készül, pizsamában rohannék át az egész városon egy tálért belőle. Lehetséges elkészíteni minden mentesen, szóval ő a tökéletes békejobb.

    3. Dió(s) saláta (?)
    Nem tudom, hivatalosan is ezen a néven fut e a nálunk hagyományos karácsonykor asztalra kerülő étel, de elég nagy hálátlanság a többi hozzávalóra nézve hogy csak az egyikükről híres. Az apróra vágott sajt, dió, általam nem tudott zöldségek imádnivaló árja mindig az első, amiből lelkesen szedek, főleg mert ő az egyetlen húsmentes ünnepi tag olyankor.

    4. Spenót & Krumplifőzelék
    Tisztában vagyok vele hogy a köztük lévő kapcsolat nem létezik, valahogy mégis mindig együtt vagy közvetlenül egymás után kerülnek a látóterembe. Míg otthon éltem, nem igazán tudtam felmérni mit is jelent mindennap főzni és sütni, azt meg pláne nem, hogy ezért milyen hálásnak kellene lennem. Könnyű úgy ignorálni egész menüket, hogy az ember ehet mellette mást is... visszasírom a tűzhelyen rotyogó fazék emlékét mostanában, és kisgyerekként tapsolok a lehetőségükre is.

    5. Sültkrumpli
    Undorító ízlésem utolsó csapongása egy aranyos darabkát idéz a múltból, mikor még tipegőként kívánkoztam a Mekibe. Az én szüleimnek sem tetszett az ott kapható ételek listája, de egy sültkrumpliért könyörgő gyerek végtelen panaszáradata lefárasztotta őket annyira, hogy elvigyenek. A mai napig nem tudom, mekkora mennyiséget tudok megenni belőle egyhelyben, mert sosem vettem annyit amennyi nem csúszott volna le szó nélkül, pillanatok alatt - talán a testem hálás is érte. Ha a nagy sárga M közelében járok, eszembe jut az egyik becenevem: 'Princessa de Papas Fritas' - a sültkrumplik hercegnője.
    Őfensége mostanában otthon kísérletezik a tökéletes utánzat elkészítésével, és noha tudja, mennyire egészségtelen az olajban forgó burgonya végeredménye, ilyenkor mindig újra gyereknek érzi magát.

    Itt most hozzá kell tennem a közérthetőség kedvéért, hogy ezek az ételek elkészíthetőek mind a diétám mentén, így az amúgy habarással készülő főzelékek is teljesen legálisak idekerülve.
    Végezetül pedig a kis kakukktojások, az étel téma jegyében (és mert később a kutya sem olvasná a soraimat róluk...)
    5 étel, amit UTÁLOK

    1. Káposzta bármilyen formában

    Tudom, hogy szeretnem kellene ezer arcát, hatását és felhasználhatóságát, de heveny hideg ráz a létezése gondolatára is. Kevés étel van, amely ennyire kihozza belőlem az undorral vegyes rettegést, így már jó előre integetek ellenzően ha bárhol egy helyiségbe kerülnék vele. Korábbi éveimben mindent megtettem, hogy megússzam a vele készült ebédeket, általában erősen illegális felhanggal...

    2. Cézár saláta
    Ha most bárki gúnyosan mosolyogna, hogy a benne lévő hús miatt nem fair ide venni, előrebocsátom, hogy őt még a nem vega korszakban sikerült teljesen meggyűlölni. Mindenkinek van egy olyan étele, amelyet valamilyen betegséghez vagy gyomorrontáshoz köt, olykor csak tudat alatt, nekem ez az. Egy vidáman eltöltött nap ebédje volt a barátnőmnél, amit egy nagyon rossz lebetegedős rosszullét követett. Nem tudom, okozott e maga a saláta egyetlen tünetet is a sokból, de a barátnőm is ágynak dőlt másnap...

    3. Gluténmentes pékáru
    Van ezeknek a szörnyszülötteknek egy külön részleg a pokolban... már azokra gondolok, akik szerint ez nemcsak ehető, de finom is, és erre hivatkozva kényszerítik rá az embert a megevésére. A gluténmentes lisztekkel amúgy is legendákba illő képességek szükségeltetnek, hogy aztán a végeredmény ne egy darabokra hulló, szomorú és ízetlen buci legyen, amit szánalomból fogyasztunk el. Most nyilván megkapom majd a válogatós jelzőt, de próbálkoztam én is anno ehető bármit formázni ebből az alapanyagból, és lehetetlen. Bolti társai is legfeljebb akkor tűnnek el a számban, ha napokig éheztettek, és már egy ínséges falatnak is szürreálisan tudok örülni (megtörtént eset.) .

    4. 'Házi' sütemények
    Madártej, tejbegríz, almáspite, palacsinta, piskóta, puding... az otthon melegét idéző klasszikusok. Valamiért mégis a hideg ráz a gondolatukra is. Volt gyerekszobám, de ritkán találkozom ezen ételek olyan verzióival, amelyet meg akarok kóstolni. Fene a sznob ízlésemet.

    5. Paradicsomlekvár & rózsalekvár
    Internacionális családként nálunk gyakran kerültek furcsa ízek az asztalra, ami önmagában egyáltalán nem lenne baj, csak ha ezekről van szó. Idézzük fel azt a szívbemarkoló pillanatot, mikor a kis Lovenista boldogan veszi elő a csomagolt szendvicset, beleharap, aztán legszívesebben hazáig rohanna hogy leüvöltse különleges iránt vágyat érző szüleit. Nem tudom, kóstolta e őket bárki az olvasók közül, de egészen zseniális borzasztó mindkettő, rémálmokat idéző utóízzel. Az előbbi sós, utóbbi édes, de gyakorlatilag mindegy, milyen körítéssel összeházasítva találkoztak velük, minden formájuk látványos sikolyokat csal elő belőlem. (Nem ment kárba egyébként, rajtam kívül mindenkinek bejöttek. )

    Ez volt tehát az újabb bizarr témánk a korábbi komolykodók után. Most mindenképp megyek, és levadászok valamit így az éjszaka közepén... azzal a szomorú tudattal, hogy az első listából semmi nem elérhető jelenleg.
    Bon appétit!
  12. Bizarr lesz. Furcsa és meglepő - mi van a táskámban?
    Igen, én is csodálkoznék egy ilyen bejegyzésen bárkinél, aki a három réteg alapozótól északabbra ír blogot, mert végül is ki gondolná hogy vannak emberek, akik azzal töltenék a szabadidejüket hogy az ő táskájának tartalmát elemezzék. Soha nem csináltam hasonlót, de ha fejest ugrottam korábban a gyomorforgató őszinteségbe, ezt sem ignorálhatom csupán a komikuma miatt: tehát, lássuk, mi van a táskámben*.

    9.nap
    Mi van a táskámban?


    Szögezzük le az elején, egy viszonylag nagy méretű, barna, pikkelyesnek látszó Bershka táskáról beszélünk, amely lassan két éve társam, megéltünk együtt rengeteg szituációt. Megvan az a rossz szokásom, hogy egy-egy kedvencemet a végletekig nyúzom, sportfelszerelés, tankönyvek, váltás cipő, három heti hidegélelem és ezek tetszőleges kombinációi gyakori vendég benne, ami ugye kegyetlenség egy ilyen vékony pántokkal ellátott divatcikk számára. Tudom, hogy van a funkció és az esztétika határán egy halvány zsenge mezsgye ahol az erre érdemes nők megtalálják a tökéleteset, de nálam ez valamiért lehetetlennek tűnik. Papíron ez egy... látványnak tervezett kiegészítő, jelenleg iskolatáskaként funkcionál. Hogy mikor és miért szoktam át a női táskák ilyesmire való felhasználást, azt nem ebben az amúgy is kevés szórakozást szolgáló bejegyzésben beszéljük meg.
    A tartalom tehát igen változatos Bermuda-háromszögi életérzést közvetít az egyszeri résztvevőknek, a jelenlegi pedig a következő:
    - Finom illatú de tökéletesen haszontalan kézkrém, amiről a tulajdonosa rendszerint megfeledkezik
    - Egy fél pár balettcipő
    Na ő megérdemel egy külön átkozódást, mert valahogy mindig elhagyják egymást a legkevésbé várható szituációkban. Ez most épp a bal oldal és meg sem merem becsülni hol lehet a másik...
    - Egy homokszínű öv, ami valamikor az öltözékem része lehetett
    - VÉGTELEN szemét, amit most kis közjáték után elsunyítok valahová (kicsit bővebben: vonatjegyek, furcsa jegyzetek, csomagolások, zsebkendők)
    - Személyi & nemlétező diák & tb kártya & lakcímkártya (kész csoda, hogy ezek most megvannak)
    - Escada: Cherry in the air parfüm, még szintén edzésről visszamaradva
    - Némi sminktermék az alján kallódva (spirál, tus és rúzs)
    - Sörfülecskék, mert egy időben az volt a fixa ideám hogy csinálok belőlük nyakláncot...
    - Örökre elveszettnek hitt tollak, úgyhogy holnap nem azzal kezdem a hetet hogy kölcsönkérek valakitől
    - Az iménti parfüm kupakja (a csodával határos módon)
    - Naomi Campbell: Cat deluxe parfüm (szeretek játszani a kis rózsaszín pamaccsal rajta napközben. Nem tudom,hogy ez mennyire beteges, de nem a reklám kedvéért biggyesztettem ide)
    - Gyógyszer és gyógyszer és gyógyszer (a klasszikusok, úgyis mint görcsoldó, magas pulzusra felírt maradék Xanax és fájdalomcsillapító. Tulajdonképp mindegyik a harmadik kategóriába esik)
    - Újabb szemét tenger
    - Igazolványok lefénymásolt verziója kis pakkban (miután évi 2x biztos elhagytam, így jött az ötlet. Ennek köszönhetően általában együtt hagyom el őket, csinos kis tartókában. Apropó, volt már ember, akinek normális volt bármelyik igazolványképe? Vagy csak rólam lehetetlen olyat készíteni, amin nem néz ki minimum 10 év fegyház?)
    - Kétujjas réz & kopott bajuszgyűrű (bicskai feladatokat betöltő. Gyógyszer elfelezésre, papír elszeletelésére és hasonlókra. Ha nagyon unatkozom, az arcom előtt szoktam tartani)
    - Kis ékszerek tasakban (Nem mintha hordanám őket, csak így biztosan tudom, hol találom.)
    - Karácsonyi ajtódíszek (lemaradva az előző szezonról, gondolom várakozva a következőig)
    - Egy barátságkarkötő, amin komoly mutatvány áttolni az amúgy nem vastag csuklómat és kézfejemet.
    - Avon: LUCK For Her spray, hétköznap általában ezt viselem, ezért nem üt el, ha napközben ráfrissítek.
    - Román aprópénz, amit nyári ottlétemkor nem költöttem el. Nem akkora összeg, hogy megérje érte egy sötét sikátorban elkapni engem, de remek beszélgetésindító: 'Te figyelj, még zlotty is van nálam...!'
    - Dohányzókellékek, részletesen egy gyömbéremberkés öngyújtó, szürke pattintós Dunhill tizenakármennyi szála, néha vendégművész öngyújtók, a tekerőcsomag (dohány, tekerő, papír és szűrő). Eszem ágában sincs promotálni a témát, de bámulatra méltó az én heti egy szál tempóm mellett ez a mennyiség és arzenál.
    - Aznapi innivaló félig üres üvege. Valamiért mindig csak eddig jutok bennük, a másik felvonás itthonra marad, a szenvedéssel egyetemben, hogy megint nem ittam meg 1 litert.
    - Kuponok. Nem szorul egyéb magyarázatra.
    - A telefonom. Megjelenése óta ritkán tartok magamnál könyvet fizikai formában, így az most kimarad innen.
    - Firka/osztályfőnöki/matek/minden más füzet, ami inkább egy kis napló benyomását kelti. Megvan az a rossz szokásom, hogy nem használok mindenre külön felületet, sokkal szívesebben látok át a másoknak káoszon. A lapok tartalmából dióhéjban: matrica Elvisről, néhány felesleges lista, elvetélt naplóbejegyzés, idézetek sorozatokból, csomagrendelés leírása, szögfüggvények fogalmának kiterjesztése, vers a matekórai szenvedésről, trigonometria, az óra végének kiszámolása minden órakezdésre lebontva, szinusztétel, gyökvonás, apró illusztrációk franciául a helyzetre reflektálva, dezertálás 'Az abszolút nekem vodka márka, nem egyenlet!!!', biológiailag lehetetlen emberek vázlatai, azok kritikája, két lap a reggeli készülődést lefestve, vers az utolsó szál cigarettáról **, végtelen üres lap a lebukást elkerülendő, a mindig készülő regényem családfái ezerféleképp, angol dalszövegeket a fordításra várva, levelezés és exponenciális egyenletrendszerek. Igen, szerintem is kimerítő magyarázat volt.
    - Karamellszín kötött körsál, tyúklábmintás vékony kesztyű. Még soha nem védtek meg a hidegtől, de a tudat, hogy ott vannak... nem, így is feleslegesek.

    Ezt tartalmazza jelenleg a kis drága, és persze sehol a fasorban ami igazán kellene bele: ellenőrző, amit úgyis én írok alá, reggeli elcsomagolva, amire sosem gondolok, zsebkendő, amire szintén, fontos női kellékek, tükör, fésű és társaik. Ez a leírás tulajdonképp hosszabb lehetne, mint az előző, így nem merülök mélyebben bele.
    Remélem, mindenki megnyugodott, hogy ezen is túlestünk, holnap pedig folytathatjuk valami kevésbé bizarr megnyilvánulással. Most pedig megyek és kiszórom a szépen meg nem említett VÉGTELEN kiszóródott dohányt a táskám aljáról...

    *= Dancsó Péter megengedte.
    **=

    Kop-pan, csob-ban
    A láng ellobban,
    Só-hajt, rop-pant
    Tárcát bont majd.

    Szisz-szen, frecs-csen
    Eső rácsöppen
    Ni-ncs több, ni-ncs már,
    Utolsó utáni szál.

    Fel-sír, ször-csög
    Jönnek a görcsök,
    Hát-ra-hagy-ja
    Elúszott* az utolsó szál cigaretta.

    *=ezt hetekkel később vettem észre, valamiért lecsípte a végét.
    lelkes.miklos kedveli ezt.
  13. Ez a bejegyzés heteken keresztül született, de nem elektronikus bölcsőben - az élet dajkálta. Folytathattam volna a számegyenesem, de az a helyzet, akárhányszor szaladtam neki a megírásnak, egyszer sem sikerült legalább egy halvány mértékben őszintét alkotnom. A poszt témája ugyanis a 'Céljaim', és ez akkor és ott csak önmagába visszatérő tévképzetekbe kergetett, miszerint nekem KELL valamit írnom erre. Alapszabály, hogy nem kényszerítjük magunkat gépelésbe ha az csak szenvedést okoz... legalábbis nálam. Így éltem tovább az életem, hátha beugrik menetközben valami, ami távolról emlékeztet célokra. Később ígérem, szerét ejtem a bemutatásának is, de egyelőre meghagyom érlelődni a fejemben - addig is egy saját ötlet: 3 dolog, amelyről nem szeretek beszélni. Úgy érzem, ez fair cserébe.



    8.nap
    3 dolog, amelyről nem szeretek beszélni (most mégis fogok)


    1. A függőségeim
    A nagy globális, amelyről senki más sem szeret beszélni, a nagy globális, amely összeköt minket. Könnyű nekem névtelenül megnyilvánulnom a témában, mégsem könnyű - korábban emlegettem már, magammal sem szívesen vagyok őszinte, pláne ilyesmiben. Furcsa a kapcsolatom a saját függőségeimmel, noha függök tőlük, tulajdonképp mégsem. Tizenéves koromban (bármily bizarr is ezt leírni, de tényleg mögöttem van már) ijedten állapítottam meg, hogy túlságosan 'jó' vagyok a többiekhez képest: nem dohányzom, nem iszom, nincsenek kalandjaim, különösebben érdekes balhéim. Ez utólag inkább tűnik pozitívnak, nekem mégis intő jelként szolgált arra, hogy nem illek a közösségbe semmilyen szinten. Így kezdtem a versenyfutást velük, ami, noha szinte megjósolhatóan kegyetlen véget kellene érjen - tulajdonképp még szánalmasabb mint a hiányuk volt. A mai napig dohányzom, de az intő sikoltozás ellenére valóban nem szoktam rá, ritkán kívánom, olykor pedig hónapok telnek el két szál között. Nem kell parentálnom, itt nem kell senkinek elszámolnom vele, már a törvény előtt sem.
    Komolyabb függőséget az alkohol sem jelentett soha, de éltem olyan korszakot, amikor szükségem volt rá a valóságból való menekülésre. Ittam sokszor, sokat és sokfélét, egyrészt hogy a kellemes bódultságon keresztül ne fájjon a tulajdonképpeni magány és céltalanság. Ahogy ezen problémáimat orvosoltam, az üveget is meghagytam ritka de jeles alkalmak kísérőjének. Komolyabb drogok terén csak orvosi tudással és tapasztalattal rendelkezem, ha valaki hiányolná a felsorolásból.
    Azt hiszem, életem folyamán erőteljessé fejlődte ki magát bennem a vélemény, miszerint az alkoholizmusnak és dohányzásnak komoly lelki oka van, amelyet ezek megvonása nem változtat meg. Jelenleg egy barátnőm éli meg ezt, másokkal ellentétben nem tervezek közbelépést az életébe, mert nincs rá olyan befolyásom ami megállíthatja, és mert úgy gondolom, megteheti, amíg ismeri ezt az okot. Anno én is tisztában voltam az ürességgel és semmivel, amit ezzel űztem hosszú, végtelen éjszakákon keresztül. Tökéletes példája az 'Akkor vagy szabad, ha te választod a függőséged'nek.
    A saját komolyabb, sötétebb függőségem tehát nem élvezeti szer, hanem a hatalom és a pénz. Mindkettőért elég messzire képes voltam és vagyok elmenni, ami nem illik a rólam kialakuló képbe, de teljes őszinteséget fogadtam eme poszt első karakterével, így szerepeljen ez is. Súlyosságukat tekintve inkább az előbbi a rangosabb, az utóbbi hiányát megtanultam kezelni, még ha válságként is élem meg - de amint kirúgják alólam a hatalmam kis sámliját, tehetetlenül bukom alá. Véresen komoly lecke továbbra is a fölöttem állók elfogadása, az életemre gyakorolt befolyásuk és a tudat, hogy NEM LEHET MINDEN ÚGY, AHOGY ÉN AKAROM. Gyerekes, elismerem és fejet is hajtok előtte, mégis az enyém, körbeír. Ki nem nevetne, ha elmondanám, kétségbeesetten igyekszem kontrollban maradni, nélküle elhalványul a biztonságos józanságom és megőrülök. Nem, nem szomorúan duzzogok a sarokban, eldobok mindent, ami addig kellett, mert ha nem úgy lesz, ahogy akarom, akkor nem kell tovább, nem kell semmi, semmi többé soha.
    A legnagyobb ellenségem a 'nem lehet'. Persze hogy nem verem nagy dobra.

    2. Az Erik nevű fiú*

    A régebbi motorosok talán legutáltabb karaktere, a színpadias szenvedéseim főszereplője. Hosszú dráma a kettőnké, amelyről talán egy éve senkivel nem beszéltem őszintén. Az életem jelenleg stabil védőburkában nincs helye annak a hisztériának, ami jellemez minket, és most nem úgy értem, hogy kizártam, sokkal inkább úgy, hogy a biztonságossá szilárdult felszínt senki nem bontaná meg, legkevésbé én. Barátnőim boldogok abban a tudatban, hogy többé eszembe sem jut a személy, aki anno meghatározta a világmindenségem.
    Biztonságban és boldog vagyok. Valóban nincs okom és kedvem ezen változtatni, mégis tudom, hogy van az univerzumban EGYETLEN olyan ember, aki születésével beszéli a nyelvemet, amelyet senki más. Feleslegesen fellengzősen hangzik az egész, mégsem találkoztam soha hasonlóval, csak olvastam emberekről, akik egy pillantásból vagy gondolatból értették egymást - engem mindig félreértelmeztek. Mintha ketten beszélnénk csak az anyanyelvemet, mások megtanulhatják ugyan, mégsem képesek ilyen szinten elsajátítani azt.
    Hiányzik minden naplementekor, elszívott cigarettánál, morajló folyózajnál és minden táncmozdulatnál. Nem tudom minek nevezzem az érzést, nem tudom mások véleményét kérni rá. Nem akarom szép szobornak ezt a hasonlat-szalagot ide most, csak meg akarom mutatni hogy ennek az egésznek nincs vége, legalábbis nem így. Szeretném, ha reagálnának rá : )

    3. A matematika


    .Számok halmaza -
    Képzelet játéka.
    Fuldokló kezem
    Szilárdot nem fog
    Benne rohanva
    Nulla a fény sugara.
    Látom de nem értem,
    Keserűbe mar csak a fog.

    Vektorok izzó vágya
    Szellemem nem lobbantja lángra,
    Végtelenbe futni
    Mégis utóbbi tud.
    Számok lelélegző álma
    Feketelyukban égő máglya-
    Muszáj a gondolatim belevágja
    Versenyfutásnak nem forró csont az ára.


    Ez lenne hát a csere-poszt, utólag is elnézést a kihagyásért. Jelenleg hajnal 1 van, komoly teljesítmény az összefüggő mondatok megalkotása. Őszintén gyávának tartom most magam, amiért ezeket a témákat névtelenül, írásban feszegetem csak, kicsit sajnálom is magam, egyrészt mert túl sokszor szerepel az egyrészt-másrészt szerkezet a magam szóval együtt, másrészt mert szomorú, hogy csak itt tehetem meg és nincs valaki, aki élőszóban hallhatna. Talán az egészet csak álmodom, és valójában egy átlagos huszonéves vagyok az egyetemen, aki felébred a delíriumból és elfelejt. Ki tudja?



    (*= Úgy volt, hogy egyszer még látlak
    Árnyék vagy úgy lépsz elém
    Nézed csak színes ruhában
    Hogyan leszek az árnyékod én )
    lelkes.miklos kedveli ezt.
  14. A tegnapi spontán posztáramlás után sekélyebb vizekre evezünk, ezúttal vacsoráztam is, a biztonság kedvéért kétszer is, nehogy valami gond adódjon. Ennek a bejegyzés az előnyét, míg a diétám a kárát látja majd, de hát mindent a művészetért - de most komolyan, kockázatosnak ítéltem egy egész zacskó chipset életben hagyni a lakásban, ott pusztítom, ahol érem. A mai egy kivételesen nyomasztó nap volt, amin a 30 perces órák és a mókás töritanárom sem tudott segíteni, főleg mert az eddig ismeretlen összetevőtől kivirágzott némi allergia az arcomon, ami nem használt sem az önbecsülésemnek sem a megjelenésemnek. A vizuális látványnak nem kedvezett az emiatti ideges kézrángásom sem, hogy aztán még kedves édesanyám is felbukkanjon megkérdőjelezve a testi épségem a síelős akcióm után. Ebben kivételes van igazság, de az amúgy is lefelé csúszó önbizalmamnak segített átbukni a megsemmisülés fokán. Hogy miért húzom ilyen nyilvánvalóan az időt? Úgyis kiderül.( De előbb úgyis meg kell nyitnom még egyszer külön ablakban az előző bejegyzést, mert megint fogalmam sincs, hányadik napnál járok.)

    7. nap
    Kedvenc dalok
    (nem lesznek motiváló idézetek, ígérem)


    Játszunk valami újat, írjunk 2 listát, mert nem látom, miért lenne másképp érdekes hogy mit hallgatok iskolába rohanva vagy pont e poszt megírása közben. Ezek tehát: 'Amit felvállalok' és 'Amit nem'.

    Amit felvállalok - és nem feszengek kínos vigyorral, ha kicsúszik a fülhallgató

    1. Parov Stelar - All Night
    Ki nem szereti az electro-swinget? Volt szerencsém táncolni is rá, de egyébként egy korszakot ír le az életemből. Már most látom, mennyire nehéz lesz a témát feszegetni még 9 egész szám után is...(ezért most gyorsan meg is hallgatom az ihletért imádkozva.)
    Vannak azok a számok, amelyek arra késztetik az embert hogy felugorjon és táncolni kezdjen, jobbik esetben persze nem nyílt színtéren - sajnos rám a rosszabbik eset szokott állni. Belehallgatva megjelenít előttem egy emlékezetes estét, amely nem kellemetlen emlékekben végződik, hanem véget nem érő mozdulatokban és hangulatban. Amúgy is szeretem misztifikálni a fentebb említett műfajt mint a régi és mai zenék harmonikus együttélése... mindez talán ebben a dalban érhető utol leginkább. (És mert bármennyire próbálkoztam, csak tűrhetően sikerült elsajátítanom a charleston alaplépését, de nem adtam fel a törekvést.)

    2. Tujamo & Plastik Funk Feat Sneakbo - Doctor Who!
    Érdekes elem, jó vitaalap lehetne hogy jön a képbe egy ennyire 'diszkós' zene, ahogy a tőlem nem erre számító kritikusaim mondják. Nem értem, miért ne kerülhetne a polcra az egyébként dallamosabb dalok közé, aki nem élvezi a stílust, annak nem az én ízlésemen kell felbuknia.
    Meglepőnek tényleg meglepő, de szeretem a pulzáló ritmusát, hónapokig próbáltam rájönni a címére: ez ugye helyszínen nem annyira lehetséges hacsak nem támadjuk le megnyerően a DJ-t. Semmi köze ahhoz a Doctor Whohoz, legfeljebb egy finom utalás erejéig - mikor egy barátnőm nem értette, a verseken szocializálódott Lovenista mit lát a látszólag nem is értelmes sorokon, elég volt megemlítenem: a szöveg lényegében azt mondja el, vannak olyan szituációk, amikor a partnerünknek halál nyugodtan megmondhatjuk hogy mi vagyunk az a Doki, és ő ezt minden kérdés nélkül el is hiszi nekünk. Szomorú, de sokszor megtörtént velem is, a nevemet amúgy sem szeretem közölni, mert mindenki fennakad rajta.
    De visszatérve a számhoz: ismétlődő gépies alapja lehetővé teszi mind a tánctéren való mozgást, mind az otthoni ugrálást. Kellemesen sejtelmes, akinek pedig ezután is kérdései vannak, nézzen utána az eredeti klippnek, meglehetősen inspiráló.

    3. Stromae - Papaoutai (és a Tous les Memes)
    Azt hiszem, ez az egyetlen ami miatt azt mondhatom, hogy nem feleslegesen tanultam franciát. A talán annyira nem mainstream nyelve ellenére népszerű dalt nem merném lefordítani, elveszne a hangulata, de az üzenet nem áll távol tőlem. Lehet, hogy az én drága édesapám nem hunyt el olyan körülmények között mint a dalíróé, de nekem is nélkülöznöm kellett a társaságát úgy... gyerekkorom óta. Nem kételkedem a szándékai tisztaságában, de tény, hogy mindkét szülőm közelségének hiánya nem javított a velük való amúgy sem szilárd kapcsolaton. Ez nem panaszkodás, mert 'felnőtt'(fogjuk rá) fejjel látom a döntéseik mögötti valóságot, megértettem a lényegét is. Azon azonban nem segít az empátia, hogy nem követték az életem nem zökkenőmentes koreográfiáját.
    A dal címe Apaholvagy, ezen kívül a dallama is önmagáért beszél. Először a videója keltette fel a figyelmem, most is masszívan rajongok a mozdulatokért és a szimbólumokért.
    A zárójeles versenyzőnek nem akartam külön nevezést, ugyanazon előadó okán. Rasszizmusnak hangzik, de sosem fogtak meg az 'egzotikus' férfiak, talán mert félvérségemnek köszönhetően láttam a másik oldal nem túl bájos valóságát, de Stromae kétségtelenül olyan kisugárzással bír amibe az ember szeretne belekóstolni. Természetesen egy beszélgetés erejéig. Hát persze.

    4. Sia - Chandelier
    A lista negyedik népszerű tagja, amit tavaly télen nehéz volt megkerülni, előbb-utóbb belefutott az ember vagy a felvételbe vagy a hanganyagba. Az unásig ismételt koreográfia-rajongásomat most nem játszom ki, anélkül is nyilvánvaló.
    A magyarul 'Lógni fogok a csilláron' refrén talán nem épp ezt a hangulatot kelti bennünk, jobban átgondolva a szöveget érthetővé válik a szerző zsigeri öntagadása amit a féktelen szórakozással nyom el. Ezt nem volt nehéz megfogalmaznom, mert csináltam ugyanezt, csak az én őrjöngésemnek nem született (egyelőre) ilyen kreatív formája. Ismerem az érzést, mikor csak a villogó fények, a dübörgő lényegtelen zene kell ahhoz, hogy az ember átmosódjon a semmi azon mélységével, ahol a pillanat fontossága cigarettától elégésig tart ki. A továbbiakban szeretném elkerülni a létezésnek ezt a súlytalanságát, mert nem tudom, van e belőle még kiút, főleg másodszorra.
    Annyira értékelem a Chandeliert, hogy felmerült bennem egy csillár tetováltatása is, ez egyelőre átépítés alatt.

    5. AWOLNATION - Sail
    Ha valaki megkérne, mondjak egy számot ami levetíti a tökéletes szenvedést, ez lenne az - már nem a depresszív, inkább az a fajta, amiben az ember tartósan benne él és a lényévé válik. A hajózás amúgy is valahol metaforája a céltalan lézengésnek, legalábbis látszólag, ezt a nem túl pozitív szöveg tökéletesen prezentálja is... mégsem mondanám demotiválónak a dalt. Kicsit inkább a sós tengeri szélben parton álló alakhoz tartozik a dal, mint a habokon súrlódó, magányos vándoré. Talán azért érint mélyebben, mert Threere emlékeztet, a sötét lyukra, ami a kapcsolatunk volt. Akna, amibe kíváncsi gyerekek fáklyát dobnak, hogy meglássák, milyen mély az alja.... biztosíthatok bárkit, akit érdekel, NAGYON mély. Másfél év mély.

    Ez a mostani első ötös, de persze van még rengeteg 'kedvenc dalom', amelyek talán később hanghoz juthatnak, de miután a hangulatot megint sikerült elsüllyesztenem (ugye-ugye, mondtam én, hogy borzalmas a humorérzékem(bluggy, bluggy) ráadásul most jöttem rá, hogy milyen nagyon szomorú embernek tűnhetek az 5 dal után), kössünk ki inkább a második listán.

    Amit nem - legalábbis tökéletes inflagranti nélkül biztosan nem

    0. Bart Baker paródiák összes
    Az első előtti helyet az úriember azzal érdemelte ki, hogy nem tagadnám a csendes rajongásom a kreativitása irányába, de nem hozakodom elő vele magamtól. Most komolyan, mennyi esélyem volt nem szeretni a paródiákat, Irigy Hónaljmirigyen nőttem fel...sajnos nem ezt sikerült felszednem, maradtak a fájdalmas bölcsészviccek.
    Taylor Swift, mint maga a sátán? Ott a kezem az első sorban, hiába szeretem a dalait, ami vicces az vicces. Ettől még nem kedvelem majd jobban az eredetit, de miért mondanék nemet az új színre...Ariana Grande pedig nem is szorul különösebben kifigurázásra. (Oké, bevallom, mindennap hallgatom őket és sok szöveget már fejből tudok...ezért került a második listára az első helyett.)

    1. Ariana Grande - Problem
    Hiába küzdöttem, hiába tartom visszataszítónak a viselkedését és a habitusát... alul maradtam a zenéjével szemben, csak most már NAGYON kínos lenne ezt közölni a hugommal, akinek pár órás előadást tartottam a bálványa káros hatásairól. Nem mintha megrázta volna a lelkét, az egyetlen reakciója a 'nekem tetszik' volt, de utálnám, ha igaza lenne. Illetve, igaza van, de hogy még tudjon is róla...
    Valahogy mégsem sikerül a hölgy hangmagasságához megfelelő dalt találni, az összesben elrontja vele a hangzást...ez persze az én egyéni szocproblémám, minek hallgatom.

    2. Populáris cigányzene
    Nincs mese, ezt a poént már úgyis lelőttem pár bejegyzéssel lejjebb. A sikerhez nagyban hozzájárult, hogy hónapokig úgy utaztam egy ismerősöm mellett, hogy csak és kizárólag ilyen dalok töltötték meg a csendet. A mozgó járműből való kiszállás nem tűnt olyan csábítónak mint inkább asszimilálódni, így szereztem pár kedvencet a műfajban. Nem hiszem, hogy ez lesz az, amit az önéletrajzom első soraiba szánok, de itthon, békés magányomban, mikor csak magamnak csettintgetek a ritmusra, nem vet fel kérdéseket.

    3. PSY - Gentleman, Hangover
    Fogékonynak bizonyultam a hülyeségre, főleg azokra amelyeken mások csak jókat nevetnek, gúnyosan kacsintva hogy mennyire lenézik közben. Erősítettem ezt a tábort, de miután lelkesen doboltam a nyilvánvalóan nem mesterművet az asztalon, rá kellett jönnöm, hogy én bizony már nem rajta hanem vele nevetek. Elsajátítottam a dalszövegeket, eleinte még arra is hajlandó voltam hogy parentálni próbáljam a kételkedőnek, de itt az ideje, hogy feladjam és a takaróm magányában örüljek a perverz ízlésemnek.

    4. Meghatározhatatlan balkán mulatós
    (Verka Serduchka - Gop Gop ; Goran Bregovic ; Los Colorados ; random népdalok)
    Ez bizony igazi kakukktojás, mert senki nem büszkélkedett előttem vele, aztán valahogy mégis becsúszott a képbe. Talán kevéssé 'magyaros' nevelésemből fakad az érdeklődés, mindenesetre nagyon lelkesen szoktam egymagamban mulatni ezekre, mindig kapható vagyok egy kis 'kelet és/vagy dél-európai' mókázásra.
    Goran Bregovic a kivétel, az ő egyik örökzöldjére ugyanis volt koreográfiánk, egy meglehetősen bizarr botos, körbe táncolós-üvöltős egyveleg, amit mi nagyon élveztünk, a közönség jóindulattal inkább a lámpákat tanulmányozhatta közben.

    5. Lordi- Hard Rock Halleluja (Eurovision Opening ver.)
    Nem áll távol tőlem az északi rock, de ez a dal és videó talán a leggiccsesebb és mégis imádnivalóbb a témában. Most komolyan, kinek jut eszébe egy popzenére épülő versenyre kiküldeni a keresztény 'troll' rockot játszó hörgős figurákat? És miért nem jut azóta eszükbe? Jöttek, láttak és egyértelműen mostak le mindenkit a pályáról, ami valahol ápolja kicsiny sötét lelkemet, de a speciális verzióban férfiből-füst-majd farkas metamorfózis, lángtornyok és csillagszóróként szolgáló skandináv balta meggyőzött arról, hogy nem alaptalanul. Talán azért is meglepett, mert nem találkoztam még a vallás és a rock összefonódásával ezelőtt.

    Hát, köszönjük hogy DJ Lovenistával tartottak mai adásban, ahol csak igazi mi sláger megy! (NEM.)
    A posztot veszélyeztette több ponton a net szolgáltató gyanús viselkedése, a tea vészes fogyatkozása és a szerző elképesztő lustasága. Legyen jók és ugyebár folyt. köv...
    (Ha bárki aggódott volna, az allergiám köszöni szépen, jól van, ő is üdvözöl mindenkit.)
    Bandi1960 és Quantum Kenguru kedveli ezt.
  15. 27...26...25...mint az várható volt, a síelés nem úgy sikerült, ahogy terveztem. Kellemetlen pár nap volt, de holnap az idő visszazökken a helyére. Az eltelt és innen hiányzó időben végig gondolkodtam a bejegyzéseken, de mivel a fejemből egyelőre nem tudom őket digitális papírra vetni, ide nem kerültek fel. Nem akarom túlhúzni a nagyjából egy hónapon a határidőt, ezért akkor most következzen 3 nap együtt, talán kevésbé ügyesen megfogalmazva, mint eredetileg lehetett volna.

    4.nap
    Az 'álom'munka


    Erre egyszerre nehéz és könnyű válaszolni. Létezik egy hivatalos és egy személyes elképzelés is, de innen, a blog meleg sötétségéből pofátlanság lenne a részemről csak az elsőt megosztani - egyébként is őszinteségre esküdtem a kereteken belül.
    Jogi pályára készülök egy ideje, habár még minimum egy évnyi távolságra van tőlem a hőn áhított magasabb iskolai pad. A döntésem azután született*, hogy rájöttem, a színházi és más művészeti pálya nem elégíti ki a becsvágyamat és főleg, mert nem olyan mint lehetne. Mindig humán beállítottságú voltam, fel sem merült a kérdés, hogy ezekből ne teljesítsek különösebb erőlködés nélkül jól, várható volt az ezirányba történő tapogatódzás is. Az azonban a sors gúnyos fintora hogy az érdeklődésem és a képességeim két külön halmazba esnek, a köztük lévő keresztmetszet pedig alig látható - szellemileg soha nem kötött le hosszabb ideig egyetlen 'bölcsész' játék sem. Örömet okoz könyveket olvasni, kielemezni és jegyre lefelelni belőlük azonban (nagyon nagyképűen szólva) nem okozza az örömöm fokozódását. Még mielőtt feljönne ellenem a vád, hogy ugyan ki szereti, ha vizsgáztatják, előre szólnék hogy az összes hasonló beállítottságú ismerősömnek jól esik a tudásuk elismerése - visszaigazolását látják benne önmaguknak. Az alulmotiváltságom nem ezt az egyetlen hullámot fogja generálni a jövőben, a múltba tekintve pedig egyszerűen átlátható számomra, mennyire nem tudok ebben kiteljesedni. Eleinte boldogított a tudat meg a büszkeség, hogy igen, én igen...aztán már nem.
    Hiába rendelkezem tehát olyan diszciplínákkal, melyek egy bölcsész szakmájához elengedhetetlenek, ez az, amit a legjobban el akarok kerülni. Ott ültem a nyelveken, magyaron, történelmen, biológián, drámán, éneken... és végtelenül unatkoztam. Évek mentek el azzal, hogy azon merengtem, mi a fenét keresek én itt? Nem veszi észre senki, mennyire haszontalan? Úgy tűnt percekig, én magam vagyok felesleges a rendszerben, aztán ahogy az továbbrohant mellettem, mégis felelni tudtam a kérdéseire, megértettem hogy nem vagyunk kompatibilisek. Hogy önként másszak vissza az útvesztőbe....?
    Megtaláltam a jogot. A képességeimhez passzol, a jövőmről alkotott elképzelésekhez is. Mindenképp olyasmit szeretnék dolgozni, ahol ezeket bevetve segíthetek másoknak - nagyon színpadiasan hangzik, de a fegyver akarok lenni a kezükben, nem a tőr a hátukban. Rájöttem, a személyiségem és a mentalitásom nem pozitív, napsugaras és bizalomkeltő, de ez nem jelenti azt, hogy én magam nem tehetek ilyen dolgokat. Szarkazmus, kötekedni vágyás, bicskanyitogató stílus? Csak tulajdonságok, amelyek a felhasználásuktól válnak valamilyenné. Talán nem vagyok és leszek soha az a kedves szőke kislány, akinek anno képzeltem magam, de a lehetőségeket kihasználva még lehetek 'jó'. Úgy érzem, ezen a területen tudok majd érvényesülni önmagamban - látom, ahogy lobog mögöttem a talár, a gúnyos mosolyom többé nem a furcsaság jele, hanem a közelgő igazságos győzelemé. Hogy idealizálom a jogi karriert, elvétettem a kort, hogy lovagnak menjek? Minden valószínűség szerint.

    A probléma a 'személyes' opcióval, hogy nem hiszek benne jobban mint az elsőben, egyenlőek számomra. Azonosulok mindkettővel, nem zárják ki egymást - holott mégis.
    Mindig szerettem rendezni, akár filmről akár darabról volt szó. Nem álltatom magam ezek minőségével, általában túllőttem a célon az elképzeléseimmel. Szomorú, hogy a legfőbb kritikusaim egyike, az egyik tanárom, nem ismerte fel bennem a szellemi örökösét, mert ellentétesen gondolkoztunk morális témákban, így elmulasztotta megfigyelni a tőle eltanult szimbólumok hangsúlyos használatát.
    Mikor 'megkeményítettem' magam, elhatároztam, hogy nem zárom ki a több éves színházi gyakorlatot az életemből, az ott tanult technikák hasznomra válnak az életben is. De néha, teljes csendben, mikor nem hallom a szoba másik feléből a billentyűk lelkes kopogását, elgondolkozom... jó ötlet e ez a pálfordulás? Nem csak affektálok utasként a holdvilágban?

    (A bejegyzésnek itt vége szakad a határozatlanság és az író éhezése miatt.)


    5.nap
    A legbüszkébb pillanat


    Ez egy csalóka fejezet, tekintve hogy nehéz nem álszentnek tűnni benne. A legbüszkébb pillanat, esetemben mivel gyerekeim nincsenek, nyilván valami olyasmi lesz, amit én értem el, vagy amiben a saját ottlétem a kiemelkedő emlék. Ilyen elég kevés akad, ritkán érzek büszkeséget a szó ennek értelmében, általában nem érzem úgy hogy megérdemlem az elismerést érte. A legtöbb 'büszke' pillanatom vagy visszavágás valakinek, magammal kapcsolatos tévhit megdöntése vagy hasonló, ezekkel pedig nem szívesen hozakodom elő, mert mindegyik önös érdekből fakad, amire meg már nem lehet büszke az ember. (Milyen bántó, hogy nem jut eszembe szinoníma erre a szóra, engem is zavar az ismételgetése.)
    Ha még válaszolni akarok, és miért ne akarnék, ha már egy bejegyzést szenteltem neki, egy pár évvel ezelőtti momentum a győztes. Ritkán élveztük a hosszú próbafolyamatokat, ami eleinte vicces, a végére már monotonná válik- kivéve ennél az egynél. Abszolút magamra találtam az István, a király általunk elképzelt táncos verziójában, nem számított a több, mint fél éves rágyakorlás sem. Kihívás volt, de eredménnyel, főként rám nézve: addig nem kerültem a polcra mindig feltűnő mimikám miatt, a táncban azonban nem volt kérdés, hogy jó vagyok. Bezsebeltem minden elismerést, de menetközben nem foglalkoztam vele, még akkor sem, mikor az Erik nevű fiútól érkezett. Lement a darab, ugyanúgy dolgoztam benne mint év közben, aztán hagytam magamra zúdulni a gratulációkat. A kedvencem a 'hogy tudsz így táncolni, hát évek óta nem jársz tesiórára mert lusta vagy!' volt, ami egyébként tényleg igaz.
    Ez nálunk tulajdonképp rutin volt, lement a függöny, vége a drámának. Elfelejtődik, csak az emlékekben marad meg, esetleg felvételen - esetünkben mégsem. Képtelenség volt megszerezni a videót technikai hiba miatt, így mikor hónapokkal később véletlenül tudtam meg, hogy egyikünk szülője felvette, rettenetes izgalomba jöttem. Együtt megnéztük... és ez volt életem eddigi legbüszkébb pillanata. Beigazolódott mások véleménye, igazolva láttam amit én tánc közben éreztem: a mozdulataim pontot tettek a mások szavai után gyűrődő aggodalomra.
    Hogy később koppantam a valóság padlóján, hiszen nem volt többé lehetőségem ilyesmiben dolgozni, nem fakította el a fényt, ahogy az sem, hogy pár hónappal később ugyanezek az emberek neveztek nevetségesen naivnak, amiért komolyabban akartam táncolni.

    6.nap
    Mitől félek


    Ettől a kérdéstől egészen biztosan - de ki szeret gyávának látszani?
    Magamat ismerve most folynék keresztül a mondatokon, eltekerném a cselekményt, míg a végére már a feddhetetlen lovag szerepében villanna meg a kardom... de akkor inkább megelőzöm a saját ujjaimat, és elárulom, hogy az őrülettől.
    Gyerekkoromban meglehetősen kíváncsi voltam, amihez társult a félelem teljes hiánya is. Imádtam a rémtörténeteket, magamat kalandos sorsú áldozatuknak tekintettem, előszeretettel mentem bele minden ostoba kockáztatásba a barátaimmal. Ez nyilván nem csak és kizárólag rám érvényes, biztosan mások is szerették az éjféli óra kongatása alá képzelni a szellemek óráját. Milyen ironikus hogy pont attól rettegek, amiért akkoriban rajongtam: valamitől, ami lehet hogy van, lehet hogy nincs.
    Egy polctakarítás során a kezembe került egy szellemekről szóló, nem túl hihetően megírt könyv is, amelyet a szüleim jóváhagytak, mivel ismerték az érdeklődésemet. Átvonultam vele Nagyanyámékhoz, ahol aznap aludtam, és pár óra alatt kiműveltem magam a legkülönösebb szellemek történeteiből. Élénk képzeletem valósággal felitta a szavakat a lapokról, szinte örültem, miket mesélhetek majd a többieknek... aztán kongani kezdett az ősrégi óra a szobában, ahol aludtam. Helyesbítek, nem aludtam, mert minden pillanatban láttam megtestesülni a kísérteteket, és még maga a rettegés sem tudta velem becsukatni a szemem. Reggel ugyanott ültem, kialvatlanul, ahogy ezután szinte mindig, még hónapokig. Legrosszabb napjaimon a folyosóra sem mertem kilépni, remegve szorongtam a takaró alá bevackolva, miközben a fantáziám újabb és újabb alakokat rajzolt a sötétbe, akikről sosem tudtam, igaziak e.
    Zsigeri rettegéssel töltött hónapjaim alatt megfordultam pár helyen, ahol segítséget ajánlottak. Talán eleinte még beszélni akartam fényes nappal a történtekről, de soha nem vett senki komolyan egy percig sem - nem meglepő módon. Hirtelen én sem tudnám hogy kezelni a helyzetet, ők valahogy mégis megpróbálták. Elhitették velem, amit képzelek, maradjon is csak az, nincs hát mitől félni. A pánikom enyhült, de a mai napig tetten érem a nyomait folyton összerezzenő ujjaimban, a heves szívdobogásban, ha egyedül maradok sötét helyen. Játszi kihívás mindezeket elrejteni ismerőseim elől, akik bátornak és erősnek látnak.
    Mostanra úgy tudnám összefoglalni, hogy saját magamtól félek, illetve attól, hogy egyszer elveszítem a kontrolt mindig pezsgő, mindig kavargó képzeletem felett, és örökre ott maradok a valóság utolsó reménye nélkül.


    Nos, most hogy ilyen szépen adóztam a saját időből való kicsúszásomnak, mindannyian megnyugodhatunk. Továbbra is idegesítően éhes vagyok, de természetesen semmi sincs itthon. Becsukom a mai kis ablakot, amin keresztül én is saját magamat bámulom, jó éjszakát, Magyar Királyi Tébolyda!
    zsolt0v kedveli ezt.