Szín
Háttérszín
Háttérkép
Szegély színe
Font Type
Font Size
  1. F. Szabó Mihály:
    TARISZNYA

    Régi kopott tarisznyámmal a vállamon,
    Rovom lépteimet hosszú utamon.
    Megállok, mert úgy érzem, hogy elfáradtam,
    Pedig most igazán lassan ballagtam.
    De úgy látszik, nem elég csak ennyi,
    Bizony néha meg kell már pihenni.

    Megállok hát, hogy kipihenjem magamat.
    Leveszem vállamról kopott tarisznyámat,
    S gondosan megnézem, hogy mi van még benne.?
    Noha nem üres még, de nincs is már tele.
    Mégis, nagy kár lenne itt hagyni, eldobni,
    S ami még benne van, arról lemondani.

    Ezért akkor is, ha csak saját kedvemre,
    Egy keveset pakolok még ezután is bele.
    Leginkább gondolatokat, és emlékeket,
    Amelyek szinte kimeríthetetlenek.
    És nemcsak a jelenemet szépítik,
    De jövőt váró hitemet is erősítik.

    Felveszem hát a megpakolt tarisznyámat,
    S derűsen, szívesen folytatom utamat,
    Melyen mindazokkal, akik elfogadják,
    Megosztom majd tarisznyám tartalmát.
    Hogy bármikor kivehessek abból,
    Viszem amíg le nem esik a vállamról.
    zsani68 és Beka Holt kedveli ezt.
  2. F szabó Mihály:
    UGYAN MÁR!!????

    UGYAN MÁR ??!!... Gyakran halljuk a két szót együtt,
    De a fülünk mellett sokszor elengedjük.
    Pedig nagyon sokat tartalmaz a mondás:
    Van benne kérdés, közöny, s megalkuvás.
    Elfogadjuk mások nem tetsző szokását,
    Mi mást is tehetnénk? Hat, - ilyen a világ!!
    UGYAN MÁR….?!

    Bár sokszor nem értünk egyet sok mindennel,
    Mégse fordulhatunk szembe a többséggel.
    Meg hát, így mégis csak könnyebb az életünk,
    Ha gyáván megbújunk, és nem ellenkezünk.
    Kár is lenne nekünk bármit megpróbálni,
    Úgy sem tudnánk semmin változtatni.
    UGYAN MÁR….?!

    De nézzük, és lássuk, milyen is a világ!
    Találunk-e benne akármilyen hibát?
    S ha igen, bevalljuk-e legalább magunknak,
    Vagy kicsit merészen megmondjuk másoknak?
    S van-e hozzá némi bátorságunk,
    Hogy néhol még javítani is próbáljunk?
    UGYAN MÁR….?!

    Az ember, - hangsúlyozva a szabadságot, -
    Végtelenül elrontotta a világot!
    Nem ismer sem Istent, sem törvényt, sem szabályt,
    Ami fékezné, már káros szabadságát.
    Így, Istenen kívül nincs olyan hatalom,
    Ami javítani tudna a világon.
    UGYAN MÁR….?!

    Elképzelheti-e azt manapság bárki,
    Hogy az intő szóra hallgat még valaki?
    Hallgatnak-e arra az önző gyerekek,
    Hogy mindenkit érdek nélkül szeressenek?
    Hogy az öregeket őszintén tiszteljék,
    S ahol csak tudják, már most is segítsék?
    UGYAN MÁR….?!

    Van-e fiú vagy lány, aki nem nevet ki,
    Ha a szüzességről próbálunk beszélni?
    Hitvesi húségről pedig beszélj bármily halkan,
    Azonnal nevetnek, hangosan, gúnyosan!
    S mernéd-e mondani a büszke melegnek,
    Hogy ők segítségre szoruló betegek?
    UGYAN MÁR….?!

    A tolvaj, bánná-e valaha bűnét,
    S elhagyná-e, hacsak szépen kérnéd?
    A helyzetét kihasználó ügyes csaló
    Bevallja-e, hogy ő nem ügyes, csak rabló?
    Tudja-e a koldust elkerülő gazdag,
    Hogy miért van neki sokkal több, mint annak?
    UGYAN MÁR….?!

    A hatalmát kéjjel élvező méltóság,
    Gondol-e arra, hogy van-e még Igazság
    Abban, amit másokra kényszerít?
    Vagy a hatalmáért megcsinál bármit?
    S ha észreveszi, hogy túlment a határon,
    Képes-e arra, hogy kicsit is változzon?
    UGYAN MÁR….?!

    De magamnak és azon keveseknek,
    Kik továbbra is abban hisznek,
    Ha a remény mellett nem is marad más,
    Csak kigyullad még sok kis apró lámpás.
    S ha ápoljuk a reménység lángját,
    Igazabb, szebb és jobb lesz majd a világ.
    MÉGIS, MÉGIS…!!!

    Legyünk mi is ilyen apró kis lámpások,
    Adjunk magunk körül fényt, világosságot.
    Erősítsük mi is a reménység hitét,
    Bíztatva azokat, kik szintén hisznek még,
    S vallják, nem kell elsiratni a múlt értékeit,
    Mert azok jelenünket, jövőnket, széppé tehetik.

    MÉGIS, MÉGIS…!!!
    zsani68 kedveli ezt.
  3. F. Szabó Mihály:

    ÚTRAVALÓ…

    Régmultat idéző gondolataimban
    Egyre többször találkozom mostanában
    Soha nem fakuló emlékeimmel,
    És már régen az Égben lakó Szüleimmel.
    S bár nem élők ezek a találkozások,
    Tőlük mindig testi-lelki erőt kapok.

    Anyám, végigsimít dér-hajú fejemen,
    Nem is veszi észre, hogy így megőszültem.
    Apám, kezem erősen szorítja még,
    Ami az övénél mostmár sokkal gyöngébb.
    Meg sem kell szólalnunk, az is elég nekünk,
    Ha csak az emlékek beszélnek helyettünk.

    Újra hallom igaz és bölcs szavaikat,
    Amelyekkel csak a jóra tanítanak.
    Légy szófogadó és légy engedelmes,
    Mindenkit tisztelj, és mindenkit szeress.
    Bosszúságot soha ne okozz másoknak,
    Hogy téged is mindig szeretni tudjanak.

    Tanulj szorgalmasan, s dolgozz rendesen,
    Amit megcsinálsz, az tökéletes legyen!
    Imádkozzál! Légy jóban az Istennel,
    Segítségét kérni soha ne feledd el!
    Ha megsegít, köszönd meg őszintén.
    És szívesen könnyíts te is mások terhén.

    Életedben, sok csábítással találkozhatsz,
    Melyeknek engedve, könnyen el is bukhatsz.
    Csábíthat dicsőség, pénz és hatalom,
    Melyekhez könnyebben eljuthatsz olyan úton,
    Ami másoknak bajt és bánatot okozva,
    Hazugságból és csalásból van kirakva.

    Te, erre az útra soha rá ne tévedj!
    A példánkat és a tanácsainkat kövessed.
    Ha tisztelni és szeretni fogsz mindenkit,
    Tanulsz, dolgozol és kéred Isten segítségét,
    Ha a gyengébbeket szívesen segíted,
    Békés, szép és jó lesz az életed.

    Ilyen gondolatok és emlékek mellett
    Köszöntöm Szüleimet, mintha itt lennének.
    Eléjük állok, hogy köszönetet mondjak
    Mindazokért, amit egykor nekem adtak.
    Köszönöm Anyámnak, hogy megszülethettem.
    Köszönöm nekik, hogy boldog gyerekként éltem.

    Jó tanácsaikkal jó úton indultam,
    S rájuk emlékezve, azon is maradtam.
    Így valóban békés, szép és jó volt az életem.
    S, hogy továbbra is végig olyan legyen,
    Most, sokadszor, újra megfogadom,
    Hogy intelmeiket míg élek, betartom.

    Bp. 2017 febr. 01
  4. F. Szabó Mihály:
    LÉGY, AKI VAGY!

    Légy őszinte, s igazságos,
    Önmagadhoz és másokhoz.
    A világon mindenkihez,
    Elsősorban az Istenhez.

    Légy tehát az, önmagadhoz,
    Magaddal sose vitatkozz!
    Sose változtasd a célod,
    Legyen erős akaratod.

    Ha úgy érzed, jó a kedved,
    Ne titkold az örömödet.
    De bánatodat se rejtsd el,
    És sírj, amikor sírnod kell.

    Ugyanaz légy, másokhoz,
    Ami vagy, annak mutatkozz!
    Légy büszke, ha van alapja,
    De öntelt és gőgös soha!

    Mások értékét is lásd meg,
    És azt soha ne irigyeld.
    Másnak nagyobb a sikere?
    Ha lehet, hát tanulj tőle!

    Légy őszinte mindenkihez
    És ha bárki, bármit kérdez,
    Ne szépítsd, amit gondoltál,
    Mindig igaz választ adjál.

    Igazságosan ítélkezz,
    Hogy te is olyat remélhess.
    De ne búsulj nagyon azért,
    Ha igazságtalanság ért.

    Légy őszinte az Istenhez,
    Ha jutalmaz, azt köszönd meg.
    Akkor se szidd, ne káromold,
    Ha úgy véled, hogy adósod.

    Lehet, éppen azzal segít,
    Ami szerinted, - hiányzik.
    Más az Úristen mértéke,
    És minden más, - azzal mérve.

    Őszinteség, és Igazság,
    Meghozza majd a jutalmát-
    Egy részét, már itt megkapod:
    Nyugodt lehet minden álmod.

    Ha többé már nem ébredsz fel,
    S találkozol az Istennel,
    Ő végleg azzal jutalmaz:
    Örökké vele maradhatsz.

    Ha csak az Őszinteséget,
    S az Igazságot keresed,
    És így visz tovább az utad,
    Légy aki vagy, s maradj is az!


    Bp. 2017 jan. 30
    zsani68 kedveli ezt.
  5. F.Szabó Mihály:

    VÁRTALAK…
    ( A verset gyerekkori pajtásomnak, Idának emlékére ajánlom…)

    „Hamarosan visszajövök Hozzád! Várjál!”
    Több, mint hatvan éve, hogy ezzel búcsúztál.
    Mindig várlak! – kiáltottam utánad.
    Nem tudhattam, akkor, hogy többé sose látlak,
    Nem tudhattam, hogy a Sors majd elsodor egymástól,
    Mint az erős szél, két levelet egy ágról.

    Hiába vártalak napokig, hetekig, nem jöttél,
    Csak a szomorú hír, hogy messzire mentél.
    56-ot írtunk, menekülnöd kellett,
    Hogy azzal megmenthesd ifjú életed.
    Az én bús szívemnek így nem maradt más,
    Csak keserű bánat és örök várakozás.

    Vártam Rád, titokban egész életemben,
    De szívemnek titkát soha fel nem fedtem.
    Vártalak mindennap! – ahogy megígértem.
    Hűségemért pedig azt a jutalmat reméltem,
    Hogy Te is betartod majd az ígéreted,
    És visszajössz hozzám, ha már megteheted.

    Vártalak kelő nap fényes sugarával,
    Estharang bánatos hívó szavával.
    Vártalak vándormadarak seregével,
    Sokszor hazatalált gólyákkal, fecskékkel.
    Vártalak, zord felhők komor zúgásában,
    Égbekapaszkodó színes szivárványban.

    Nem jöttél! – …de a jutalmat mégis megkaptam:
    Hiszen gondolatban, mindig Veled voltam.
    Ilyenkor, ugyanúgy, mint valaha régen,
    Boldogan sétáltunk kéz-a kézben.
    Sokszor elképzeltem, milyen jó is volna,
    Ha a képzeletem egyszer valóra válna.

    De, - elmúlt az életem, - nem várhatok tovább,
    Üzenetet kaptam, hogy várnak Odaát.
    -„Nem kell már várnod! Látod, itt vagyok,
    És mindörökre veled is maradok.”
    - „Látom! Azt is, hogy fiatal vagy, mint régen,
    De én közben, látod?... megöregedtem…”

    Ám, bús életemben, végre boldog vagyok,
    Hogy a sorsom még egyszer így, megajándékozott:
    Ha késve is, végül mégis visszajöttél,
    Betartottad, amit nekem ígértél.
    Kérlek, már ne menj el, maradj velem addig,
    Hogy a könnyeiddel elkísérj síromig.



    Bp.2017 jan. 28
    imrucika és zsani68 kedveli ezt.
  6. F. Szabó Mihály

    ÖRÖK KÉRDÉS...

    Valamikor régestelen-régen,
    Kisgyermekként sok mindent kérdeztem.
    Mert akkor szinte semmit sem tudtam,
    De minél többet tudni akartam.
    Ha egy kérdésemre választ kaptam,
    Azt mindig szó nélkül el is fogadtam.

    Később, mikor cseperedni kezdtem,
    Már a válaszra is rákérdeztem:
    Hogy mi miért van? És miért olyan?
    De a választ soha nem vitattam,
    Mikor azt a szüleimtől kaptam
    Mert a szavukat, szentnek tartottam.,

    Majd, amikor iskolába mentem,
    Sok minden változott körülöttem.
    Tanítóink kérdés nélkül mondtak
    Számunkra, számomra sok-sok újat.
    Mindent nagyon szívesen hallottam,
    Nagyon kíváncsi emberke voltam.

    Ha néha valamit megkérdeztem,
    Amit egyáltalán nem értettem,
    Elhittem, amit a tanítóm mondott,
    Hiszen, szerintem ő, mindent tudott.
    Mindig teljesen megbíztam benne,
    Mint ahogy azt az egész falu tette.

    Aztán egyre nagyobb iskolákban,
    Egyre többet hallottam, tanultam,
    Csodás makro-és mikro-világról,
    Életről, s az emberről magáról.
    Egyre több kérdés merült fel bennem,
    Amire választ hiába kértem.

    Csupa mi, miért, mikor és hogyan?
    Mióta és meddig? Járt agyamban.
    Mi miért van? Egyáltalán, kell-e?
    Csak lett, vagy az Isten teremtette?
    A tudomány próbál válaszolni,
    Ámde biztos választ nem tud adni.

    Sem Univerzumról, sem Glóbuszról,
    Sem a miértről, sem a hogyanról.
    Sem a miótáról, sem a meddigről,
    Sem biztos kezdetről, s biztos végről.
    Pedig milliárd évekkel játszik,
    De az jóformán semmit nem számít.

    A tudomány becsülni sem tudja,
    Hol van az Univerzum határa.
    Hány milliárd galaxis van benne,
    Egymástól akár több ezer fényévre?
    Könnyebb mondani, hogy határtalan,
    S tágul, vagy zsugorodik is lassan.

    A több milliárd galaxis közül,
    Azon belül is a kisebbekből
    Egy, a mi ismert naprendszerünk,
    Melynek egyik bolygója a Földünk.
    Oly kis része az Univerzumnak,
    Mint egy homokszem a sivatagnak.

    Mi ezen a kicsi bolygón élünk,
    Van-e máshol élet, nem is sejtjük.
    Hogy van-e, azt csak az Isten tudja.
    Miért ne lenne? Ha úgy akarta...-
    Az élet maga is örök kérdés,
    Keletkezésére sincs megfejtés.

    Az életet is csak magyarázzák:
    Egyetlen sejtből indult, állítják.
    Hogy egy élőlényben több milliárd sejt van,
    Megfejtik azt az evolúcióval.
    Ami választ adhat sok kérdésre,
    Minden folyamatos fejlődésre.

    Sok tudományág képviselője,
    A világ létére választ keresve,
    Önmagát és mindenkit becsapva,
    Fennen hirdeti, és azt állítja:
    Anyag és evolúcó együtt
    Elég volt, és a világ létrejött.

    Honnan volt anyag s evolúció?
    Hát önmagától, ez, nyilvánvaló!
    Ezt bizony így, nehéz elfogadni,
    Hiányzik itt valami, Valaki!
    Aki a világot teremtette
    És vigyáz az azt fenntartó rendre.

    Nevezhetjük őt Bárkinek,
    Hívhatjuk őt Örök Erőnek.
    Mondhatjuk Őt, a Mindenhatónak,
    A világot semmiből alkotónak.
    De nevezzük a legegyszerűbben,
    A magunk nyelvén: - hogy Ő az Isten.
  7. F. Szabó Mihály_

    TRIANON...

    Aranydíszes kapu és kerítés védi,
    Ápolt szép kis parkja csendesen öleli
    A némán álló „Kistrianon Palotát”.
    Nézem zárt ablakait, és kopottas falát,
    S ámulva kérdezem magamtól: ez lenne
    A magyar nemzet átkos vesztőhelye?

    Ahol egykor cinikus, bölcs gazemberek
    Kínpadra küldtek egy ártatlan nemzetet.
    Kint rekedt Európa jobbik szelleme,
    S a bölcsek gyülekezete elfeledte:
    Európa védelmezője volt e nép
    És hullatta érte drága hősi vérét.

    Itt a világháború győzteseinek
    Küldöttei egykor bezárták szemüket,
    Hogy ne lássák, ahogy dögkeselyűk várják
    Elítélt nemzetünk szörnyű pusztulását,
    Hogy hazánk testéből nagyot harapjanak,
    S egymás között vígan osztozkodhassanak.

    Az üres palota üvegszemeivel
    Mintha itt sem lennék, mellettem, úgy néz el.
    Trianon! Nemzetünk átkos vesztőhelye!
    Fájdalom érzése hasít a szívembe.
    Fájdalomé, melynek nem lehet határa,
    S beleordítom most az egész világba.

    Hallgassák meg, s lássák is meg végre,
    Mi a hazug döntés szörnyű eredménye!
    Egy nép haláltusája egy csonka országban,
    S elrabolt részein, mindenütt rabságban
    És, ha van még a földön csöppnyi igazság,
    Istenem! Enyhítsd a magyarok fájdalmát!

    Most, ha másnak nem, hát legalább magunknak,
    Sírom el a Trianon-szülte fájdalmunkat.
    De lehet, hogy megszán bennünket a világ,
    Vagy az Úristen is hamarabb gondol ránk.
    Vagy legalább úgy, mint azon a csúf napon,
    Összefogunk, hogy segítsünk magunkon!

    Franciák! S más művelt népei a világnak,
    Halljátok panaszát, s vádját a magyarnak!
    Trianonban szomszédaink gyűlölete,
    Mohó éhsége és a népek közönye
    A világ leghazugabb döntését hozta,
    S kényszerítette ránk, árva magyarokra.

    És akkor a harangok, mind zokogva kongtak,
    S hirdették gyászát, s vádját a magyarnak.
    Mély fájdalmát minden igaz magyar szívnek,
    S fogadkozását egy egész nemzetnek,
    Akkor is, ha tűrjük ezt a gyalázatot,
    Trianon döntését mi el nem fogadjuk!
    NEM!....NEM!....SOHA!...



    A vers, régi párizsi látogatásom emlékének felidézéséből született.

    2017-01-11
    anixe és zsani68 kedveli ezt.
  8. F.Szabó Mihály:

    MEGYEK TOVÁBB!
    Óda a Feleségemhez....

    Nem tudom, hogy utam mennyire van szabva,
    Jobbik, vagy rosszabbik résszé van még hátra?
    De továbbvisz, s hív, hogy menjek én is tovább
    És keressek rajta még, rám váró csodát.
    Vagy ha csodát nem is, azt a jót és szépet,
    Amit még megadhat nekem is az élet.

    Bátran megyek tovább, s nem kérek egyebet,
    Csak azt, hogy az úton, mindig velem lehess.
    De nem is kérhetnék nagyobb ajándékot,
    Mint amivel a Sors megajándékozott,
    Mikor Téged, mint a legjobb feleséget,
    - Meg sem érdemelten, - végleg mellém rendelt.

    S most, Isten után,Te vagy minden reménységem,
    Őrangyalom, Múzsám, Egyetlen Szerelmem.
    Ha Te velem lehetsz, további utamon,
    Bármeddig is vezet, örömmel folytatom.
    Együtt, legyőzzük majd minden akadályát,
    S megtaláljuk rajta a ránk váró csodát.

    De nem is kell nekem már csodát keresnem,
    Mert az, most is itt van velem minden percben.
    Érzem, ha álmunkban összeér a kezünk,
    Ha egymás mosolyát keresve ébredünk.
    Érezhetem, a nap minden órájában,
    Hiszen mindig, minden tettedben benne van.

    Én, megcsodálhatom erős akaratod,
    Amivel életünk terheit vállalod.
    Tudom, hogy nem fogod soha elismerni,
    De Te fogsz örökké több terhet viselni.
    Így utam, - az utunk, - bármeddig is vezet,
    Melletted hozhat még sok csodát, örömet..

    Jóvá, széppé teszed még a napjaimat.
    Ha kell, eltitkolod majd minden gondodat,
    Soha nem mutatsz mást, csak a jókedvedet,
    Hogy azzal is nekem szerezhess örömet.
    Én meg elfogadom ezt a sok-sok csodát,
    A segítségeddel, s Veled, megyek tovább.


    Budapest 2017-01-06
    Skorpioooo, Juliay, Melitta és 1 másik tag kedveli ezt.
  9. F Szabó Mihály:
    ERDŐBEN...

    Sűrű erdő keskeny ösvényén ballagok,
    Minden neszre, zajra, azonnal megállok.
    Megkeresem a nesz, a zaj okozóját,
    Figyelem az erdő sokféle lakóját.
    S ha kicsit kegyes lesz hozzám a természet,
    Magammal vihetek majd sok szép emléket.

    Madárszülők etetik fiókáikat,
    Fészkükhöz felváltva csendesen suhannak.
    Bezzeg, hangosak a mohó kis fiókák,
    A fészek széléről visszahúzzák egymást.
    Nincs semmi türelmük, nem ismernek rendet,
    De a gondos szülők tudják a sorrendet.

    Nem messze egy ágon mókus bámészkodik,
    Majd nagy lendülettel másik ágra ugrik.
    Az ágról leesik egy makk az avarra,
    A mókus leugrik, s hirtelen felkapja.
    Gondosan körülnéz, merre szabad az út,
    Zsákmányával együtt szélsebesen elfut.

    Kicsit távolabbról kopácsolást hallok,
    Egy odvas fa törzsén tarka harkályt látok.
    Észrevesz, rám is néz, most nem szívesen lát,
    De nem repül el, és folytatja a dolgát.
    Gyorsan elmegyek, hogy ne zavarjam tovább,
    S nyugodtan végezze a fa ápolását.

    Csörgedező patak partja közelében,
    Megállok egy percre, óvatosan, csendben,
    Hogy így minél tovább élvezzem a látványt:
    Egy őzcsalád éppen akkor oltja szomját.
    De hiába, így is hamar észrevesznek,
    S nagyokat szökellve el is menekülnek.

    Nézem a nesztelenül futó őzeket.
    Hangos rikácsolás töri meg a csendet.
    Egy lapulva leső sunyi róka elől
    Fácánok röppennek fel a magas fűből.
    Fölöttem és a patak fölött elszállva,
    Ijedten repülnek át a túlsó partra.

    Majd a róka néz rám csúnyán, haragosan,
    Hogy a zsákmányait mind elriasztottam.
    Hiszen ő már napokat állt lesben,
    Hogy a fácánokból lakomát rendezzen.
    Lakoma helyett most továbbra is várhat,
    Míg más megfelelő zsákmányra találhat.

    De amikor a nagy szirti sast meglátja,
    Félelemmé válik korábbi haragja.
    Fut, hogy nagyon gyorsan búvóhelyre jusson,
    Nehogy a sas könnyű prédájává váljon.
    Az erdő fölötti ég büszke királya,
    Méltósággal, lassan szárnyal a magasba.

    A patak melletti kis füves tisztás szélén
    Két vaddisznó turkál egy gödör fenekén,
    Mit a vizes földben azért túrnak, ásnak,
    Hogy malackáikkal ott dagonyázzanak.
    A malacokat csak később veszem észre,
    Őket már elfedi a kis gödör széle.

    A fák közé bújó őszi napsugarak,
    Egy szarvascsordának mutatják az utat.
    A csordát vezető jól megtermett bikák
    Nagy agancsaikat büszkén mutogatják.
    Ám amikor engem közeledni látnak,
    Lassan, nyugodtan, de mégis elballagnak.

    A nap sugarai előbb csak gyengülnek,
    Azután a fák közül teljesen eltűnnek.
    Szürkület szökik be gyorsan az erdőbe,
    Az este is ott lopakodik már mögötte.
    Gyorsítom lépteimet, hogy megelőzzem,
    De az erdő szélén mindezt elfelejtem.

    Megállok egy nyüzsgő, mozgó hangyabolynál,
    Minden tagja siet, céljáig meg nem áll.
    Mindegyik dolgozik nagy igyekezettel,
    S magánál is nagyobb, nehéz terhet cipel.
    Megmutatják nekem az élet értelmét:
    Hogy az egész élet, küzdelem a létért.


    Kerkakutas, 2016 szept. 16
    zsani68 kedveli ezt.
  10. F.Szabó Mihály:
    A legkedvesebb gyereksírás

    Augusztus császárságának fénykorában,
    Názáretben egy ács szerény hajlékában
    Azt kérdezte az ács a jegyesétől:
    Hallottál a császár új rendeletéről?
    És mondd Mária, vajon azt is tudod-e,
    Aszerint most el kell mennünk Betlehembe.

    Tudom József, és már azt is kigondoltam,
    Hogy a hosszú útra mit viszünk magunkkal.
    Én meg azt gondoltam, veszek egy szamarat,
    Hogy megkönnyíthessem számodra az utat.
    Nagy kár lenne arra a sok pénzt kidobni,
    Gyalog is el tudok Betlehembe menni.

    De nem tekinthetjük azt pénzkidobásnak,
    Azután is hasznát vesszük a szamárnak.
    Nem indulhatsz gyalog olyan hosszú útra,
    S a zsákot is felrakjuk a szamárhátára.
    Így indultak hát el, s mentek Betlehembe,
    József, csak a jámbor jószágot vezette.

    Sötétedik József, meg kellene állni,
    Jó lenne pihenni, s reggel tovább menni.
    Mária! Látod ott azt a nagy csillagot?
    Világít az nekünk, nagyon szépen ragyog.
    Továbbmentek hát, és így még aznap este,
    Fáradtan, de megérkeztek Betlehembe.

    Késő éjszakáig házról-házra jártak,
    Szállást kerestek, de sehol nem találtak,
    Míg egyszer a szamár egy ház előtt megállt.
    Nógatták, de az egy lépést sem ment tovább.
    A ház gazdája ezt álmélkodva látta,
    S a fáradt szamarat nagyon megsajnálta.

    Végül, lenézően így fordult hozzájuk:
    Ti szállást itt ma már sehol nem találtok,
    Hogy szabad ég alatt mégse maradjatok,
    Az én istállómba még behúzódhattok.
    Nagy szerencsétekre fázni sem fogtok ott,
    Mert belehelik azt nektek az állatok.

    Nem tudtak mit tenni, ennek is örültek.
    Egy sarokba tiszta szalmát terítettek.
    A szamár is beállt a jászol végéhez,
    De több idejük már nem maradt semmihez.
    Máriának akkor jött el az ideje,
    Hogy a várt gyermekét, Szent Fiát megszülje.

    A gőgös gazda is másként viselkedett,
    Szaladt egy asszonyért, aki majd segíthet.
    Az, jött is azonnal, és nem is egyedül,
    Máriát segítő szándék vette körül.
    Nagy igyekezettel, buzgón segítették,
    Amíg a Kisdedet pólyába nem tették.

    Aki mikor legelőször fellélegzett,
    Teljes erejével nagy sírásba kezdett.
    Kicsi arcocskáján, mint fénylő gyöngyszemek
    Lassan peregtek le a kövér könnycseppek.
    Örömkönnyek takarták Mária arcát,
    Úgy hallgatta a legkedvesebb gyereksírást.

    Bp. 2016-12-15
    imrucika kedveli ezt.
  11. F. Szabó Mihály:

    KÉT LEVÉL A JÉZUSKÁHOZ...

    Egyik

    Én még kicsi gyermek vagyok, de hallottam
    Hogy karácsony előtt színes borítékban
    Szép papíron írnak Neked a gyerekek,
    S karácsonyra Tőled ajándékot kérnek.
    Az én levelem nem szép, mégis olvasd el,
    S amit abban kérlek, ha lehet, azt küldd el.

    Tudod Jézuska, nekem sok a testvérem,
    És amit most kérek, azt nekik is kérem.
    Édesapám meghalt, csak édesanyánk van.
    Nagyon szeret minket, de sok gondja is van.
    Mert nem, bír ő ahhoz eleget dolgozni,
    Hogy ne hiányozzon minálunk valami.

    Vagy az ennivaló, vagy egy kis tüzelő,
    De legrosszabb mikor együtt, mind a kettő.
    Sokszor éhesek vagyunk, és sokszor fázunk,
    Édesanyánk arcán, mindig könnyet látunk.
    Hogy gondolnék én különös ajándékra,
    Nagy karácsonyfára, drága játékokra?

    Csak azt kérem, hogy ne éhezzünk és fázzunk,
    Édesanyánk arcán több könnyet ne lássunk.
    Ha megengedhetek annyi bátorságot,
    Ezen kívül kérek még egy kis kalácsot.
    De azt kivételesen csak karácsonyra,
    És csak édesanyánk vigasztalására.

    Hogy legalább akkor lássuk mosolyogni
    Azért, mert tud nekünk valami jót adni.
    Van aki többet kap? Én azt nem irigylem,
    És én ennyivel is nagyon megelégszem.
    Jézuska! Én szeretlek, és bízom Benned,
    Ugye, elküldöd majd, amiket most kérek.

    Másik:

    Jézuska! Én is írok Neked levelet,
    Ezt is, olvasd el, és amit kérek, tedd meg.
    Teljesítsd a szegény kisfiú kérését,
    Vigasztald meg másokért is fájó szívét.
    Nemcsak magának, testvéreinek is kért,
    S édesanyját sajnálta a könnyeiért.

    Istengyermek! Amikor emberré lettél,
    Betlehemben, Te is szegénynek születtél.
    Csak egy istállóban kaptál előbb helyet,
    Jászolban és szalmán, az állatok mellett.
    De később az egyszerű, szegény emberek
    Segítettek, s Neked ajándékot vittek.

    Úrjézus! Biztosan akkor szeretted meg
    A szegényeket és a kisgyermekeket.
    De nemcsak őket szeretted, segítetted,
    A bűnösöket is oltalmadba vetted.
    Te, a bűnbánó szavát is meghallottad,
    Bánatáért még azt is megjutalmaztad.

    A kisfiú ártatlan, és bízik Benned
    Nem hiszem, hogy éppen őt ne hallgatnád meg!
    Nem is kérem már, csak én is megköszönöm,
    Hogy megjelenhet majd arcukon az öröm,
    Mikor karácsonykor megköszönhetik,
    Hogy amit bízva kért, el is küldted nekik.



    Budapest, 2016-12-13
    csincsili és zsani68 kedveli ezt.
  12. F. Szabó Mihály:
    Egyensúly...

    Senkitől nem kaptál ennyi segítséget?
    Mert senki nem szeretett ennyire Téged!
    A két érzés között mindig egyensúly van,
    Aki jobban szeret, az segíthet jobban.

    Jó, de nem elég a szabályt csak tudni,
    Neked is pontosan be kell azt tartani.
    A két érzést mindig úgy tartsd egyensúlyban,
    Aki jobban szeret, te is szeresd jobban.


    Budapest 2016 dec. 10
    zsani68 kedveli ezt.
  13. F. Szabó Mihály:
    DOMBOKON, HEGYEKEN

    Jó lenne még hegyet mászni
    És a hegytetőn megállni.
    Onnan nézni le a mélybe,
    A benne húzódó völgyre.
    Megállni és körülnézni,
    Majd jó nagyot nyújtózkodni.

    Nézni, sasok szárnyalását,
    Hallgatni a szél zúgását
    És teljesen nyitott inggel
    Szembe menni a hűs széllel.
    Érezni, hogy erős vagyok,
    Még bármit megcsinálhatok.

    De azért már, meggondolom.
    Mit szabad még megcsinálnom.
    Nem mászok már magas hegyet,
    Hiába ígér sok szépet.
    Elég nekem mostmár a domb,
    Azon is sok szépet látok.

    És gondolhatok még arra is,
    Hogy láthatok majd olyat is,
    Amit észre se vettem,
    Mikor a hegyre siettem.
    Ezután már nem sietek,
    A dombra is lassan megyek.

    Nézem az ugró szöcskéket,
    S a fürgén repkedő fecskéket.
    Csodálom az erdő zöldjét,
    Domboldal virágtengerét,
    Amit alig vettem észre
    A hegy csúcsáról lenézve.

    Lassan bandukolok tovább,
    Bejárom a domb sok zugát.
    Aztán leülök a fűbe,
    S lentről nézek fel a hegyre.
    Elégedetten, boldogan,
    Hiszen, ott is sokszor voltam.
    zsani68 kedveli ezt.
  14. F. Szabó Mihály:
    Őszi kép...

    Alkony ül a szürke őszi tájon,
    Szél tör át a sűrű félhomályon.
    Sötét felhők futnak a szél elől,
    Vadlibák húznak el észak felől.
    Nem keresnek még pihenőhelyet,
    Hanem gágogva továbbrepülnek.

    Lomhán mozognak az útszéli fák,
    Hol szétnyílnak, hol ölelik egymást.
    A szél letör egy-egy száraz ágat,
    S épít belőle torz figurákat.
    Sehol egy élőlény, sehol egy lélek,
    Emberek, állatok védett helyre mentek.

    Felhők közül előbújik a hold
    És sokat ígérően mosolyog.
    Megáll a szél, a felhők lassulnak,
    Az útszéli fák alig mozognak.
    Minden elcsendesül, minden néma,
    Sötét éjszaka borul a tájra.


    2016 okt. 15
    zsani68 kedveli ezt.
  15. F. Szabó Mihály:

    ADVENT...

    Eljövetel, várakozás. Mint egy csodára
    Várunk mindig a közelgő karácsonyra.
    Minden évben várjuk, mégis mindenkinek
    Hoz valami újat, hoz valami többet.
    Méltón készülődünk a legszebb ünnepre,
    A Szeretet csodálatos Ünnepére.

    A Szeretetére, amit egy Kisgyermek
    Hozott az Égből a földre az embernek.
    Betlehemi csillag nagy fényességében,
    Örömet hirdető angyalok körében.
    Karácsonykor ez az Égi Szeretet
    Tölti be a földön az érző szíveket.

    Azokét, akik a szívükre hallgatva
    Most másra is gondolnak, nemcsak magukra.
    A Kisded által hozott szeretet ereje
    Jó szándékot visz az emberek szívébe.
    Mások gondjára is odafigyelnek,
    S ahol szükség van rá, gyorsan segítenek.

    Abban is a saját örömüket érzik,
    Ha mások könnyeit letörölhetik.
    Hogy egy kicsit szebbé, fényesebbé tegyék
    Nekik is Karácsonyt, a szeretet ünnepét,
    S hogy reménykedve és bizakodva
    Nézhessenek fel a betlehemi csillagra.

    Legtöbbször, s legtöbbet a kevésbé szegények
    Segítenek a náluk szegényebbeknek.
    Mert ők veszik leghamarabb észre
    Hol van szükség vigasztalásra, segítségre.
    Ők törlik le a legtöbb ember könnyét,
    Ők őrzik igazán a szeretet fényét.

    Akiknek túl sok van, nem gondolnak arra,
    Mindig megvolt, s meglesz mindennek az ára.
    Nekik csak azért lehet annyira sok,
    Mert másoknak kevés, vagy semmi sem jutott.
    Ne higgyék, hogy azzal mindent jóvá tesznek,
    Hogy hivalkodva néha alamizsnát vetnek.

    Kérjük buzgón a Betlehemi Kisdedet,
    Változtassa meg úgy az életet,
    Hogy ne lássunk annyi bánatból indított
    Könnytől barázdált szomorú arcot.
    Ne kelljen többé sok ember könnyét törölni,
    Csak azért, mert velük nem törődik senki.

    Legyen az Adventünk egy hosszú imádság,
    Azzal várjuk meg karácsony éjszakáját.
    És a jászolban fekvő Kisdedhez érve,
    Tisztult szívvel kérhessünk majd Tőle
    Egyetértést, Szeretetet, Békességet,
    Magunknak és minden jóakaratú embernek.

    Bp. 2016-11-27 Advent első vasárnapja.
    csincsili és zsani68 kedveli ezt.