Ébredés

Published by GJodie in the blog GJodie blogja. Megtekintés: 896

Reggel van. Egyedül ülök a szobában. Az utcazaj behallatszik, jelezve, az élet körülvesz, még ha nem is akarok tudomást venni róla. A számítógép halk zümmögése már megszokott kísérője a mindennapoknak. A monitoron jelek, betűk. Emberek? Talán igen. Talán érző, vidám, elkeseredett, szomorú vagy csak gondterhelt tömeg. Talán őszinték, talán hazugok. Nem tudom. Csak reménykedem, hogy ők is azt szeretnék, amit én. Társaságot, meghallgatást, hogy oldódjon a magány. A magány, mely sok esetben nem csak fizikai, hanem lelki tényező.

Reggel van. Egyedül ülök a szobában, a gondolataim foglyaként. Miben reménykedem? Hogy az emberek, akik a betűk és jelek sokaságát felém küldik, foglalkoznak velem? Hogy felvidítanak, ha szomorú vagyok, reményt adnak, ha elkeseredett? Hogy nem felejtenek el, ha pár napig nem látnak? Illúzió. Szép, de hamis illúzió. A magányos ember megpróbál mindenbe, és mindenkibe kapaszkodni, miközben úgy tesz, mintha minden rendben lenne körülötte, és csak azért járna egy beszélgetős oldalra, hogy a többiekkel törődjön. Hazugság. Senkit sem a másik érdekel, csakis önös célok vezérelnek, önös érdekek, hogy jobban érezzük magunkat, hogy figyelmet kapjunk.

Reggel van. Egyedül ülök a szobában, és a monitort figyelem. Próbálom kategorizálni a megjelenő nickek mögötti embereket. Aztán rájövök, hogy ez lehetetlen, hiszen nem is ismerem őket. Hogyan tudnék csoportokat meghatározni, hiszen mindenki más? Az egyik fontos számomra, a másik tanít, és megnyugtat, a harmadik felvidít, a negyedik tőlem várja mindezt, az ötödik… no, igen, benne csalódtam, mert becsapott… és itt vége. Nem nézem tovább, mert elmegy a kedvem tőle. Nem sokkal más a virtuális élet a valóságostól, csak abban különbözik, hogy nem látod a másik arcát, nem látod a másik szemét, amikor bármilyen gondolatot továbbít feléd, s így kiszűrni sincs módod a valódi tartalmat. Elhiszed a jeleket.

Reggel van. Egyedül ülök a szobában, hallgatom a zenét, amely még soha sem csapott be, amelyik valóban meg tud nyugtatni, vagy fel tud vidítani. Közben rágódom a magányomon, pedig tudom, hogy saját magam tehetek róla, hiszen én teremtettem meg a körülményeket, hogy így érezzek. Csak egy mozdulat lenne, hogy kikapcsoljam a gépet, és kilépjek az utcára, a hús-vér emberek közé. Miért nem teszem? Félelemből talán? Még mindig félek szembesülni saját magammal? Félek a valóságos reakcióktól? Félek attól a tükörtől, melyet a többiek tartanának elém, és amelyben kendőzetlenül látnám meg magam, az összes hibámmal együtt? Lehet. De ha így van, akkor én is hazudok. Legfőképpen saját magamnak. Akkor miért ítélem el a többieket? Semmi alapom rá.

Reggel van. Egyedül ülök a szobában. Az ablakon túlról a napfény cirógatja az arcomat. Selymesen, vigasztalón. Félre a borús gondolatokkal, hiszen élek, és az élet gyönyörű. Meg kell látnom végre! Elfogy az idő visszafordíthatatlanul, ha nem használom ki a pillanatok adta gyönyört, a saját életemet. A zene szól, az ablakkal együtt a lelkem is kitárom, hogy beszívhassam a reményt, amely megcsillant újra előttem. Ez egy új nap kezdete. Tanulni akarok. Tapasztalni. Meglátni a jót és szépet. Élni és szeretni! Mire várok hát?
Egy kattanás. A monitor jelei eltűnnek. A zúgás megszűnik. Helyette csend dobol a fülemben.

(G.P. Jodie - 2010. szeptember 15.)


  • Zsazsa61
  • majuli
  • huncutka0329
  • Jaszladany
  • weyland-yutani
  • wendres
  • szomodoro
  • hagymapal
  • Böszike
  • szirti sas
Hozzászólnál? Jelentkezz be...