22 nap

Published by 19angel52 in the blog 19angel52 blogja. Megtekintés: 871

[​IMG]
Ma is szeretettel emlékszem arra a napra, amikor a lelkem egy új anyát kapott. A fizikai valóm apró, kicsi gömbként kelt életre és napról napra változott, alakult. Bár már sokadszor éltem meg ezt, mégis izgatott kíváncsisággal figyeltem a külső burkom minden rezdülését. Ahogy egyre jobban beágyazódott az anyai testbe, keresve a védelmet és a biztonságot.
Anya még talán nem is tudja, de már itt vagyok, létezem, gondolkodom. Az első pillanattól kezdve jól éreztem magam, ahogy összekapcsolódtunk. Megtudtam, hogy már várnak, akarnak, jobban, mint bármi mást ebben a földi életben. Ez nagyon fontos volt számomra, hiszen annyi mindenen keresztül mentem már. Voltam elkényeztetett, lelki sivár lány, meg nem értett kamasz fiú, szülők által terrorizált áldozat, és akaratgyenge senki. Amennyire visszaemlékezem, az eddigi életeimhez hasonlóan, jól fejlődtem egy ideig. De aztán lelassult minden, valami nem működött jól. Még nem akartam meglátni a világosságot, de egyik nap hírtelen rám tőrt, és nagy kezek kiemeltek a biztonságot nyújtóból. Egy műanyába kerültem, még fejletlen szemeimet bántotta az állandóan világító. Gyenge volt még a külsőm, de ha már így alakult próbáltam felfedezni a körülöttem lévőt. Ahogy tisztult a látásom, körülnéztem. Ugyanilyen kalitkákba zárva sorstársakat fedeztem fel. Fehér ruhások, sietve közlekedtek körülöttünk, időnként benyúlt hozzánk két kéz és valami nagyon fontosat tettek velünk. Ahogy a többiektől megtudtam, mi voltunk a korán érkezők. Biztattak, hogy ez nem olyan nagy baj, majd megerősödünk, és hipp-hopp kikerülünk innen, el is felejtjük, hogy valaha itt voltunk. Izgalommal vártam, hogy anya végre a közelembe lehessen. Amikor bejött és megkérdezte, hogy melyik vagyok én, egyből megismertem a hangját. Odajött, és láttam rajta az aggodalommal vegyes boldogságot. Sajnos ebben az állapotomban nem kerülhettem ki a védelmezőmből. Nagyon hiányzott az előző életeim kedvenc pillanata, amikor végre odabújhattam az anyai testhez és eggyé válva vele, degeszre tömhettem a bendőm. Olyan jó volt ilyenkor elaludni, úgy, hogy a szám sarkából még folyt ki az életet adó. Ehelyett csak rideg kezek hozták a táplálót, de ennem kellet, hogy javítsam a szilárd külsőm állapotát, és végre kikerüljek innen. Meg is indult a fejlődésem, szépen gömbölyödtem. Anya, amikor csak lehetett itt volt, ha tehette megsimogatott, erőt adva, vagy csak ült itt mellettem és csak jelen volt. Néhány nap elteltével meglátogatott apa is. Persze őt is megismertem a hangjáról, hiszen sokat dörmögött odakintről biztatásul. Nagydarab, szőrösképű egyed volt, akkora tenyerekkel, hogy simán elfértem bennük. Próbált a maga módján megsimogatni az üvegkalitka oldalán lévő nyíláson keresztül, hát lesz ez még jobb is.
16. napja voltam már a fényben. Szépen fejlődtem, már felcsillant a remény a kiszabadulásomra. Éjszaka volt, csendes minden. Egy új kéz nyúlt be hozzám és hasra fordított. Nem nagyon szerettem ezt a pózt, jobban éreztem magam az oldalamon. De így is mély álomba merültem. Reggel ébredés után nem éreztem magam valami jól, rázott a hideg, kijött belőlem minden. Aggódó tekintetek lestek be, kezek babráltak velem, ijedt képpel megérkezett anya is. Most jól esett volna egy biztató simizés, de nem lehetett. Állapotom napról-napra romlott, a felszedett dekáimat fokozatosan leadtam. A 20. napon elvesztettem a tudatom és a reményt is az életbemaradásra. A 22. nap hajnalán megállt a szív és nem ment tovább. Egy ideig még a testben maradtam, nem akartam elhinni, hogy csak eddig tartott a közös életünk. De megszólalt a hang:
−Gyere, mennünk kell…
−De miért csak ennyi volt?
−Ezeknek az emberek így lesznek majd igazán jó szülők. Kellett egy trauma, hogy felébredjenek, mert az elképzeléseik a gyermeknevelésről tévúton járt. Ezért kaptatok 22 napot.
−De én úgy éreztem, hogy ők az igaziak. Nem lehetne egyszer kivételt tenni, hogy velük maradhassak? Nekem ennyi idő elég volt, hogy megszeressem őket.
−Tudod, hogy ez nem lehetséges…

Nehéz szívvel hagytam ott a kihűlt testet. Ahogy emelkedtem, visszanéztem. A korház parkjában egy padon ültek a huszonkét napos szüleim és ahelyett, hogy a kiságyam színéről beszélgettek volna, a temetésem részleteit tárgyalták, majd csend ült közéjük. Apa szólalt meg, talán a helyzetet próbálta megoldani.
−Tudod, mikor jöttem hozzád a vonattal, egyedül ültem a kupéban és nagyon nehéz volt a szívem. Egyszer csak az ajtó előtt eldübörgött egy kislány, majd kisvártatva, visszajött, az üveghez nyomta az orrát és olyan iszonyú fintort vágott, hogy kénytelen voltam elmosolyogni magam. Aztán amilyen gyorsan megjelent olyan gyorsan el is tűnt. Én ezt egy jelnek vettem, hogy születik majd egy huncut lányunk…
A hang újra megszólalt:
−Találkozhatsz velük, mert Te leszel az a lélek, aki visszatérhet hozzájuk…


Soma emlékére…
Beka Holt és Zsykeno1 kedveli ezt.
Hozzászólnál? Jelentkezz be...