A dal /bocsi Grimm tesók/

Published by 19angel52 in the blog 19angel52 blogja. Megtekintés: 1046

[​IMG]





gitar-tok-1.jpg


Jó szülőket választottam, nagyon boldog, önfeledt család volt a mienk. Anyáék mindig odafigyeltek rám, nem vagdosták a szárnyaimat, de mégis neveltek a szépre és a jóra. Nagylány koromra kiegyensúlyozott, kreatív, önálló személyiséggel rendelkező emberkévé váltam. Maradhatott volna ez így az idők végezetéig, de a sors közbelépett. Anya súlyos betegségbe esett és rövid időn belül itt is hagyott bennünket. Maradtunk ketten, apával. Más és más módón próbáltuk feldolgozni a gyászt: apa a munkájába temetkezve, én pedig önmagamba bezárkózva. Így zajlottak a mindennapjaink, amikor anya elvesztése után egy évvel újra női kacaj töltötte be az áporodott otthonunkat. Apám egyik kolleganőjével állított be. Ha valakit bemutatnak nekem, nagyon fontos az első benyomásom az illetőről. Meg kell, hogy valljam, az első pillanatban rókatekintetűnek minősítettem. De apám csak az új társat látta benne. Az események felgyorsultak és nem sokára lett egy mostohám és tartozékként két hozadék, akik korombeli lányok voltak. A dolog jól is elsülhetett volna, de ez a két fúria még jobban tönkretette az eddig is romokban heverő életemet. Igazi kikent-kifent plázacicák voltak, amolyan mindig az utolsó divat szerint típusok. Kezdetben az egyszerű öltözködésem miatt kezdtek ki, de amikor látták, hogy milyen galambtermészetem van, ott tettek keresztbe ahol csak lehetett. Apám mindebből semmit sem vett észre, hiszen a megnövekedett igényeket csak plusz munkával tudta ellensúlyozni, alig láttam. Így hát örökös céltáblája lettem a három vészbanyának. Kisgyerekkorom óta mindig körülvett a zene. Állandóan énekeltem és mivel kedvem volt hozzá, megtanultam gitározni. Most, hogy ebbe a helyzetbe kerültem, a zene lett az egyetlen társam és vígasztalom.

Amióta az eszemet tudom, mindig is zenész szerettem volna lenni. Bár nem sok embernek sikerül, de nekem bejött, azt csinálom, amit szeretek. Szorgalmas, kitartó, új dolgok iránt nyitott és tehetséges hangszerbűvölőnek egyenes az útja a csúcsra. Elviseltem a zenészvilág tartozékait: a piát, az éjszakai életet, a visítozó, üresfejű lányokat, de soha nem éltem velük. Különc voltam emiatt a többiek szemében, de elviseltek, mert piszok jól zenéltem. De mindenkinél eljön az alkotói válság. Ebben a pillanatomban keresett meg egy tévés, hogy zsűrizzek egy mostanság oly divatos „tehetségkutató” show-ban. Tudtam, ha elvállalom, kivívom a szakma rosszallását, de kellett a pénz. Ahogy elindult a válogatás, egyre rosszabbul éreztem magam. Ledöbbentem, hogy embereknek mennyire nincs önkontroljuk. Olyanok jelentkeztek, akik egyetlen hangot sem találtak el az előadott számból, és még fel voltak háborodva, hogy nem ismerik fel bennük a tehetséget. Nagyon megmaradt bennem egy jelenet: bejött két bombázó, akiknél leesett férfitársaimmal együtt az állam, de csak addig, amíg el nem kezdtek énekelni. Akkor elszállt a varázs és gyorsan távozásra kértük fel őket, hogy hátulról is megcsodálhassuk tökéletes alakjukat. Mert hiába a kirakatbábúi kinézet, ez egy énekverseny és nem szépségverseny. Már kezdtem feladni a reményt, hogy igazi tehetséget is hallhatok, amikor az utolsó napon bejött egy lány, gitárral a nyakában. Keveset beszélt magáról, látszott rajta, hogy nagyon izgul. Saját szerzeményét kezdte el játszani. Az első hangoktól teljesen elbűvölt, és az utolsó taktusig a székemhez szegezett. De fel sem ébredtem a kábulatból, amikor lekapta a gitárt a nyakából és kiviharzott. Döbbent csend ült a helységre. Én reagáltam leghamarabb, utána szaladtam, de már nem láttam sehol. A dallam és a csodálatos hang örökre belopózott a fülembe, nem tudtam tőle szabadulni. Egyhangúlag tovább szerettük volna juttatni, de nem találták a megadott címen, így nélküle folytatódott a verseny, amely már teljesen érdektelenül zajlott számomra. Megszereztem a felvételt és megsokszorosítottam. Azok között a zenésztársak között, akik még megismertek szétosztottam és kértem őket, hogy segítsenek megkeresni a lányt.


Egyre többször öntöttem a bánatomat a zenébe. Ilyenkor nem fájt semmi, a lelkem szárnyalt. Ahogy elhalkult az utolsó dallamfoszlány is, visszazökkentem a hétköznapokba. De a zenéhez, mint igazi társhoz bármikor fordulhattam, megvigasztalt. Egyik nap „szeretett” tesóim azzal álltak elém, hogy látták a tv-ben, tehetségkutató lesz, amelyen nekik természetesen ott a helyük. Egész nap erre készültek, borzalmas volt hallani, de az elfogult anyjuk szünet nélkül biztatta őket:
−Csajok, ezzel a tökéletes alakkal csak nyerők lehettek!
Na és persze az önbizalmat növelőként belém rúgott:
−Mi van penészvirág, te nem indulsz a vernyákoló hangoddal? – tette fel a kérdést, és kipukkadt belőlük a nevetés.
A csakazértis elkezdett dolgozni bennem és az utolsó pillanatban jelentkeztem én is. Persze nem kötöttem az orrukra, elővigyázatosságból hamis nevet és címet adtam meg. A zsűri úgy tűnik hozzáértő lehetett, mert a nagy reménnyel induló két boszikezdemény csúnyán elhasalt. A meghallgatás utolsó napjára jutottam. Iszonyúan izgultam, bár ahogy elkezdtem a dalom, megnyugodtam, de úgy éreztem, hogy nem úgy sikerült, mint az otthon biztonságot nyújtó védelmében. Ezért amikor befejeztem, otthagytam csapot-papot, és szabályosan elmenekültem. Amíg hazaértem, dolgozott bennem a düh, igazán nem tudtam mire, kire és miért haragudtam. Néhány napig a sarokban állt magányosan a gitárom, mintha ő tehetne mindenről. De rájöttem, hogy a hiba bennem volt, felkészületlen voltam, soha nem énekeltem még mások előtt. A hangszerem és én újra a régiek lettünk, kerestük egymás társaságát. Egyre jobban megfogalmazódott bennem, hogy a zenének szeretnék élni.
Egyik nap összefutottam egy régi, lelkitárs baráttal. Beszélgetésünk során kiderült, hogy egy kis bárt vezet a belvárosban. Amikor én meséltem neki az életemről, az álmaimról, legbensőbb titkaimról, figyelmesen végighallgatott, majd így szólt:
−Tudod, eljöhetnél hozzám zenélni, úgyis ilyen jellegű fellépő volt az elképzelésem.
Amikor először beléptem a hangulatos bárba, azonnal megfogott a hely varázsa, olyan érzésem volt, hogy régóta ismerem minden szegletét. Mindenki kedves volt, gyorsan feloldódtam, és újra önmagam lehettem, úgy éreztem, hazaértem. Minden nap alig vártam az estét, hogy végre adhassak és kaphassak is. Nagyon örültem, mert sokan már az én kedvemért tértek be egy kis esti lelkierő pótlásra.

Lassan már kezdtem feladni a reményt, hogy sikerül megtalálnom a lányt. Úgy éreztem mindent megpróbáltam már, de nem adtam fel, megszállottjává váltam. Egyik este összefutottam egy ősrégi baráttal. Vele még együtt játszottunk anno az első zenekaromban. A mi történt azóta veled, természetesen egy pohár mellett a legkedvesebb. Ahogy körül néztünk megpillantottunk egy behívogató kis bárt. Már a harmadik pohárnál tartottunk, amikor zenészfülem érzékelte, hogy egy kicsit lecsendesedik a háttérzaj, majd a hátam mögül a sarokból felcsendül egy dal. Megállt bennem az ütő, villámgyorsan megfordultam és a félhomályban, egy szál gitárral a kezében, egy bárszéken ülve ott volt Ő…

Csatolt fájlok:

Beka Holt kedveli ezt.
Hozzászólnál? Jelentkezz be...