A lehetőség

Published by 19angel52 in the blog 19angel52 blogja. Megtekintés: 639

[​IMG]

Vaknak született. Az apja nem sokáig tudta elviselni, hogy nem egészséges a gyermeke, elmenekült, otthagyta a családot. Az anyja, talán őt okolta, hogy így történt, egyre jobban ellene fordult, majd rövid úton megszabadulva tőle, állami gondozásba adta. A „Vakok Intézetébe” vezetett az útja. Szerencséjére egy jólelkű gondozónő óvó szárnyai alá került. Bözsi mama, -, ahogy itt nevezték- bőkezűen osztotta a szeretetet, jutott belőle mindenkinek, de különösen neki, aki a legkisebb volt. Annyira dallamosan tudta kiejteni a nevét /Annabella/, hogy mindig beleborzongott, amikor meghallotta. A termetes asszonyság gyakran magához ölelte és mély, búgó hangjával ringatta álomba. A többi sorstársának is kedvence lett a „kicsi”, mindenhova magukkal cipelték.
Különleges a vakok világa. A szervezet úgy védekezik a szem elvesztésére, hogy a többi érzékszerv érzékenységét felerősíti. Legfontosabb számukra a tapintás. Ahogy mindent aprólékosan végigtapogatnak, mozaikokból összerakják a teljes képet. Ehhez társul még az orr finom észlelése, amely hozzájárul ennek a képnek a teljessé tételéhez. A kis Bella hamar megszokta a környezetet, egyre otthonosabban mozgott ebben a közegben. A természet kárpótolta, mert észbeli képességével, messze felülmúlta társait. Nagyon gyorsan tanult, sok minden érdekelte. Ahogy magáévá tette a Braille-írást, szinte falta a könyveket. Széles látókörű, mindenhez hozzászólni tudó, okos lánnyá cseperedett. Egy akkoriban divatos terápia során került közelebbi kapcsolatba a lovakkal. A vakok egyensúlyérzékét próbálták fejleszteni azzal, hogy elvitték őket lovagolni. Amikor először felültették a lóra, rögtön megérezte, hogy az a hatalmas jószág mennyire óvatosan lépked alatta, vigyáz rá. Egyre biztonságosabban érezte magát, és amikor lekerült, azonnal végigtapogatta a természetnek ezt a csodálatos teremtményét. A ló békésen tűrte mindezt és mikor a fejéhez ért, barátságosan a kislány arcához nyomta az orrát. A lány érezte a nyugodt, meleg leheletet és boldogan magához ölelte. A lovat „Kedvesnek” hívták és ettől a naptól kezdve örök barátok lettek. Amikor csak lehetett elment hozzá. Ahogy Kedves meglátta, már futott is oda a karám széléhez, és üdvözölte a maga lónyelvén.
Telt az idő, Annabella széplánnyá serdült. A sors fintora, hogy csak mások elismerése által hitte el, hogy szép és formás, önmagát sohasem nézhette meg a tükörben. De Bözsi-mama bizony nem szórta csak úgy a dicséretét a vakvilágba, neki el kellett hinnie.
Történt, hogy egy nap új fiú került az intézetbe. Egy meggondolatlan szerencsétlenség által vesztette el a szeme világát. Egy balesetet az emberek sokféleképpen dolgozhatnak fel. Van, aki beletörődik a megváltozhatatlanba, de olyan is akad, aki lázad, a világot hibáztatja és ez által senkit, nem enged a maga közelébe. Ő az utóbbi csoporthoz tartozott. Minden jó szándékú közeledésre kiabálással, szitkozódással válaszolt. A gondozók ismerték ezt a típust, békén hagyták, várták, hogy lenyugodjon. Szép lassan elültek az agresszív magatartás hullámai, mély hallgatásba és letargiába fordultak át. Ebben az állapotában próbálták a többiek megközelíteni, de semmire és senkire nem reagált, így hát tudomásul vették, és úgy kerülgették, mint egy odakerült bútordarabot. Annabella érzékelte a jelenlétét, de érzékeny lelkét elriasztották a durva szavak és az erőszakos magatartás.
Egy tavaszi délelőtt az intézet parkjában sétált, magába szívta a virágok illatát. Hirtelen beleütközött valamibe.
–Ki az? – hallotta meg az érdes hangot. Egy pillanatra visszalépett, majd csendesen megszólalt:
–Annabella vagyok. –Ne haragudj, nem akartalak zavarni, csak a tavasz figyelmetlenné tett.
–Semmi baj, csak itt felejtettek ebben a tolókocsiban, azt hiszem pont az út közepén. –Egyébként Vajk a nevem, tudod István király pogány neve. –A szüleim, úgy látszik nacionalista hangulatban voltak, amikor nevet választottak nekem.
A lány leült a közeli padra. Lassan indult meg a beszélgetés fonala, de fokozatosan belemelegedtek. Észre sem vették, hogy cseperegni kezdett az eső. Egy gondozó érkezett sietős léptekkel, betolta a kerekes székes lábadozót. A elkövetkező időt sűrűn töltötték egymás társaságában. Vajk felépült sérüléseiből, „csak” a látását vesztette el örökre. Nagyon jól kiegészítették egymás tudását. A fiú próbálta elmesélni, hogy milyen a világ a látók szemével. Milyenek a színek, a kék ég, a nyüzsgő emberforgatag látványa, a napfelkelte, az illatozó mezei virágok sokszínűsége. A lány pedig a vakok különleges érzékvilágába vezette be a fiút. Neki volt nehezebb dolga, mert a fiú nagyon esetlenül mozgott ebben az új közegben. Ez a „bevezetés” gyakran járt személyes kontaktussal. Annabella egyszer úgy érezte, mintha az áram rázta volna meg. Bizsergető, de mégis jó érzés kerítette hatalmába. Soha nem érzett még hasonlót. Bözsi-mama széles vigyorral nézett rájuk, ha szerét ejthette egy kis leselkedésnek, a sok dolga közben.
Egyik nap Annabellát behívták az intézetvezetői irodába. Nagyon ritkán járt itt. A vezetőnő kedvesen fogadta és odavezette egy székhez, majd izgatottan belefogott a mondandójába:
–Kedves Annabella! –Itt van velem egy neves szemészprofesszor. –Átnézte a kartonjaitokat és kettőtöket kiválasztott, hogy egy teljesen új eljárás keretében, műtét segítségével visszanyerhetitek a látásotokat. –Egyenlőre, csak egy műtétre van pénz, mert nagyon költséges a kezelés. –A másik, aki szóba jöhet Zolika, de csak a vizsgálatok után, derül ki, hogy melyikkőtöknél látnak nagyobb esélyt a gyógyulásra. –Egy pár nap gondolkodási időt kaptok mindketten, és majd megbeszéljük, hogy vállaljátok-e.
Izgatottam ment le és azonnal a fiút kereste, neki akarta elmondani először a nagy hírt. A fiú figyelmesen végighallgatta, és tiszta szívéből vele örült a váratlan lehetőségnek.
Mint kiderült, mindketten örömmel vállalták a műtétet és a vizsgálatok is teljesen egyenlő esélyt, adtak nekik. Az intézményvezető úgy döntött, hogy sorsolással döntik el a kérdést. Ő lett a kedvezményezett. Az utolsó nap éjszakáján, izgatottan forgolódott az ágyában. Képek villantak be arról, ahogy elképzelte a színeket, Kedvesről, a lóról, hogy végre megláthatja a Napfelkeltét, és Vajk arcvonásait is. A műtét előtt egy órával már ott ült a professzor úr ajtaja előtti széken. Amikor az orvos megérkezett, barátságosan üdvözölte:
–Eljött a nagy nap, csak semmi pánik, minden rendbe lesz! –Egy hónap múlva már simán elolvassa a túloldali reklám feliratát. –Hajrá kislány! – veregette meg Annabella vállát.
Becsukta maga mögött az ajtót, átvette köpenyét és az elmaradt adminisztrációját próbálta bepótolni. Az óra kegyetlenül ketyegett a feje fölött. Az asszisztens szavára nézett csak fel:
–Itt az idő professzor úr!
–Rendben, készítsék elő a „kislányt”.
Az asszisztens kiment, de váratlanul, gyorsan vissza is tért:
–Professzor úr, senki nincs a folyóson…
  • öreg szivar
  • Luigi48
  • Claire 959
  • an-dy
Hozzászólnál? Jelentkezz be...