Annamária

Published by 19angel52 in the blog 19angel52 blogja. Megtekintés: 758

Jatek_Babakocsi_Babaknak_Playto_Viola_Vilagos_Rozsaszin__Uj_768411377157276.jpg [​IMG]

Ötödik gyerekként nőtt fel a családban, négy fiú után, egyetlen kislányként. Az anyja csak azért szülte sorra őket, hogy ne kelljen dolgoznia. Az apa állandóan gürcölt, hogy megtömhesse a mindig éhes bendőket, szülői szeretetre már nem jutott energiája. Sajnos ezt az áhított szeretetet az anyja sem adta meg számára. A maga szappanoperás, zárt világa kirekesztett minden közeledést. Amióta az eszét tudta napról-napra éltek, hol jutott az asztalra valami, hol nem. Az anyja a bálabontások időpontjánál, csak a kedvenc tévéműsorainak kezdését tudta jobban. Ezen kívül más, soha nem érdekelte. Nem foglalkozott vele, hogy hol vannak a gyerekei, kész van-e a leckéjük. Szegényes otthonukat a maga komfortigényei szerint rendbe tartotta, mosott rájuk, néha még főzött is. Ennyi.
A fiúk gyorsan megérezték a szabadság lehetőségét, az utca nevelte őket. Ha éhesek voltak hazaszaladtak valami harapnivalóért, és uzsgyi vissza, bárhová. A kislánnyal nem törődött senki. Hamar ráérzett az olvasás örömére A könyvekhez menekült, ha fájt a magány, ha öröm vagy bánat érte. A sorok közt mindig megtalálta a gyógyírt bajaira. Olvasás közben vagy után, szeretett az ágyon fekve álmodozni. Felépített magának egy fantáziavilágot, amelyben minden tökéletes volt. Ilyenkor behunyta a szemét, mosollyal az arcán, magába szívta ezeknek a varázslatos pillanatoknak minden apró rezdülését.
Még egy dolog volt, amit nagyon szeretett: sétálni a zegzugos utcákon, csillogó kirakatokat bámulni. Elképzelte, hogy az üveg túloldalán lévő csecsebecsék, mind várják majd, ha hazaér. Persze a boldogságmámorlufi mindig kipukkant, amikor belépett a „valós élet” ajtaján.
Volt egy kedvenc helye, ahová gyakran vitték el a lábai: sok más gyönyörűséges játék között hívogatóan állt egy babakocsi. Számára, valami elképesztően szép volt. Amikor néha titkon imádkozott, azt kérte, hogy semmit nem kér soha többet, csak ez lehessen az övé.
Másnap, ahogy az „úri” negyedben sétált és befordult egy keskeny utcába, földbe gyökerezett a lába. Pár lépésnyire előtte, ott volt kirakatbéli álmának szakasztott mása. Sehol, senki a környéken. A szívdobbanásai egyre hevesebbek és hangosabbak lettek, szája kiszáradt. Hirtelen döntött: gyors léptekkel ott termett és már tolta is a szerzeményét, majd hirtelen mozdulattal befordult a sarkon. Amikor már biztonságban érezte magát, lelassított, majd megállt. Furcsa érzések kavarogtak benne. Egyrészről az öröm, hogy az övé végre a hőn áhított, de ugyanakkor bántotta a mód, ahogy hozzá jutott. Soha nem nyúlt senki máséhoz. Összezavarodott, hogy most miért lépte át mégis ezt a határt. Kezdte egyre rosszabbul érezni magát. Megfordította a kocsit és visszaindult a sarok felé, de újra megállt. Az jutott eszébe, hogy megnézi a babát a kocsiban. Úgy gondolta, hogy ilyen szép babakocsiban biztos valami nagyon szép babának kell lennie. Kiemelte a kocsitulajdonost és megnézte. Nagyon szép ruhába öltöztetet baba volt, gyönyörű szőke hajjal. Ahogy magához ölelte és jobban megnézte furcsa dolgokat fedezett fel: csak az egyik szeme csukódott be az alvósnak, a másik szeme nyitva maradt és úgy érezte vádló tekintettel, figyeli őt, valamint észrevette, hogy az egyik keze is hiányzik. Visszafektette a babát és eltolta a sarokig. Ott kileselkedett. A „rablás” helyszínén egy fürtös, szőke hajú kislány ült a járdán és keservesen sírt. Jólöltözött hölgy próbálta vigasztalni. Véglegesen döntött: befordul a sarkon, lök egyet a babakocsin, és azonnal elinal. De mégis másképp történt. Egyre határozottabb léptekkel közelített a jogos tulajdonos felé. Észre sem vették, csak már akkor, amikor teljesen odaért:
−Ne haragudj, csak megsétáltattam a babát, mert annyira sírt. – mondta.
A kislány ekkor vette észre. Könnyeit gyorsan letörölve, boldogan felugrott:
−Annamária! Végre, hogy megvagy! Csak egy pillanatra ugrottam vissza a cumijáért, mert tudod a nélkül nagyon nyugtalan. Amikor visszaszaladtam, szóltam anyának, hogy figyeljen rá, de Ő a szomszédasszonnyal pletykálkodott, és nem figyelt rendesen! – nézett vádlón az anyjára. Tudod Annamária nagyon sírós kislány. A nagyiék padlásán találtam, úgy tudom, hogy a nagyi nagyijáé volt. Sajnos valami rosszfiú megnyomorította szegényt, de én örökbe fogadtam, és most én gondoskodok róla. Van sok babám, de ő a kedvencem, szeretném, hogy annyi rossz után, jó is érje az életben. Nagyon oda kell rá figyelni!
Felvette a babát és nagy szeretettel magához ölelte.
Az anya kíváncsian figyelte a jelenetet, nem akart beleszólni, várta a végkifejletet.
A „vétkes” egyre kellemetlenebbül érezte magát. Megfordult és elindult.
−Várj! – érték utol a szavak. Nincs kedved máskor is megsétáltatni Annamáriát!? Találkozzunk holnap ugyanekkor, ugyanitt!


Így kezdődött el egy sírig tartó barátság.

  • khaty21
  • bogyomama
Hozzászólnál? Jelentkezz be...