Balázs László - A SZÓ

Published by KABRI in the blog KABRI blogja. Megtekintés: 509




[​IMG]


(...)


Ma reggeli sétám során ,láttam egy koldust...

Szorosan ölelték egymást dideregve a kutyájával...

összetartozásuk..., a feltétel nélküli szeretet...ember és állat között...; -fájdalmasan megérintett...

(...)

Ez a történet jutott eszembe róluk...

[...]

Balázs László

A SZÓ

A pénztárak melletti saroknál ült hetek óta a koszos földön, mintha szégyellné magát, mélyen a szemébe húzott kalappal, teljesen mozdulatlanul.
Előtte az adományoknak kirakott kisebb kalap, akárhányszor is láttam, mindig üresen.
Az ,,üzlet" nem mehetett túl jól.

Megállapítottam, hogy talán a teljes arcát eltakaró nagy kalap lehet az oka, vagy a néma mozdulatlanság.
Üzleti tanácsokat nem akartam adni, de túl személytelen volt, hogy részvétet ébresszen.
Mások rá sem néztek.
Még a közterület-ellenőrök sem szóltak rá, pedig itt tilos volt a koldulás.
Mintha ott sem lett volna.

Én is csak azért néztem meg jobban, mert régen mindig itt vártam rád.
Pont ezen a helyen, ahol a tömeg nem sodort el és már messziről láthattalak, ahogy az aluljáróból feljössz...

Sokadik napja haladtam el előtte, sokadik napja foglalta el azt a helyet - és talán a még mindig itt lebegő varázs miatt - megszántam és először a járókelők közül, egy kétszázast dobtam az üres kalapba.
A koldus megmozdult.
Azt hittem megköszöni, de reszelős hangon csak annyit mondott:

- Kedves uram! Félreértett.

- Hát nem pénzre van szüksége? - kérdeztem finoman, hogy ne bántsam meg a kalapba burkolt önérzetét.

- Nem. Szavakat koldulok - válaszolta tagoltan, talán azért, hogy ne kérdezzek vissza.

Volt a hangban valami büszkeség, az alantas pénz megvetése.

- Szavakat? - kérdeztem empatikusan, belegondolva, hogy milyen magány kényszeríthet ki ilyesmit.

- Igen. Kérem, hogy egy olyan szót, amelyre esetleg már nincs szüksége, írjon fel egy darab papírra és tegye a kalapba.

Ez valami különös játék lesz...
Úgy döntöttem, hogy belemegyek, bár szavaimra sohasem néztem úgy, hogy adományozható tulajdonaim lennének.
A hely miatt hamar beugrott egy szó, amely számomra már elvesztette értékét.
Miközben visszaemlékezve ráncoltam a homlokom, önkéntelenül is az aluljáró kijáratát nézve, a koldus anélkül, hogy a fejét felemelte volna, megszólalt azon a különös hangján:

- Na de uram, az azért túlzás lesz... Meggondolta?

- Nekem már nem kell - mondtam egy gyermek dacosságával és felírtam a szót egy eldobott jegy hátuljára, majd beleejtettem a kalapba.
Végül is túl vagyok már rajtad.

Leírni még mindig könnyű volt, de elengedni már nagyon nehéz.

Pár perc múlva a HÉV-en már rosszul éreztem magam.
Néhány megálló után az ablak felé fordultam, hogy az utasok ne lássák az arcomat és mikor a gyorsítás miatt nagy volt a hangzavar megpróbáltam suttogva kimondani a szót.
Nem sikerült csak valami sziszegés lett belőle, próbáltam hangosabban.
Kétségbeestem.
Valami artikulátlan hang szakadt ki belőlem, mire a mellettem ülő felém fordult és megkérdezte, hogy rosszul érzem-e magam.

Megnyugtattam, bár folyt rólam a víz, de legalább kiderült, hogy még beszélni tudok.

Ekkor eszembe jutott, hogy talán egyszer találkozhatom még veled.

A következő megállónál másokat félrelökve ugrottam le, tiszta erőből futottam, hogy elérjem a szemközti megállóban a visszafelé tartó szerelvényt.
Átpréseltem magam a csukódó ajtón.
A visszaút óráknak tűnt.

Szaladtam a pénztárak felé, de a sarok már üres volt... megint.


(...)










[​IMG]







  • cipófej
  • asatgm
  • magnumUK
Hozzászólnál? Jelentkezz be...