Betegszoba

Published by platon in the blog Időskorúak öregek. Megtekintés: 874

BETEGSZOBA

Testem
Míg vizsgálgatják, méregethetem:
milyen középkor-képű, satnya test.
Ha most egy botot adnának nekem,
indulhatnék az égbe egyenest.

Betegszoba
Itt megpihensz. A környezet kiszolgál,
az ápolónak gondja van reád.
Mintha régi, beteg fiúcska volnál.
De - vén gyermek - mondd, hol maradt anyád?

Műtét
Rembrandt. Fekszem a műtő-asztalon,
mélyül a perc, mintha sűrítve élném.
Az orvos megnő, sorsos hatalom,
s életem ott remeg a kése élén.

Ennyi maradt
Az élet sebbe költözött, sajog.
Világom: tükör egy fehér falon.
A négyszögben szelíd felleg-rajok
vonulnak át szőkén, fiatalon.
Hogy „Ennyi maradt” költői metafora jól kifejezi léthelyzetem változásait. Az öregség, betegség kézen fogva jár. Az örökös jelen időt, a jövőnélküliséget, csupán a halványuló múltba révedés, és a boldogság furcsa, különleges szivárványa töri meg egyre ritkábban.
Egyetlen unokám és két dédunokám – útban a harmadik - érzem most családom valós kisközösségének.

Céljaim fogytán, elérésének eszköztára is. Utam vége felé nehezen tűröm a magányt, a szeretet és gondoskodás elégtelenségét. „Mi lesz velünk”? Sorsom, gyökértelenségem csupa kérdőjel. Már a háziorvosomnál kész az intézeti elhelyezési kérelmem. Nehezen dönt egyedül az ember.

Popper Péter pszichiátert kedvenc tanítóm intelmeire gondolok gyakran. Felidézem Őt, tanításait. Túléltem őt pedig egyidősek voltunk, halála után is egy az időnk, de intelmeit, nyitva hagyott kérdéseit máig kortársamnak tartom. Igyekszem keresni a választ az Ő és magam által fogalmazott kérdések megválaszolására.

„Minden változik, csak a változás örök” tanítottam én is.
„Minden változik, elmúlik, és helyet ad valami másnak. Leggyötrőbb helyzeteinket is észrevétlenül feloldja az idő.” Vallotta Ő. Vallom én is!

Szorongok és félek. Nehezen tudom elviselni érzelmeim hullámzásait, méltóságom olvadását.
Figyelem önmagam. Személyiségem változásait, és az azokra adott reakcióim. Belső utam ellentmondani látszanak a mottóként választott Goethei vers idézetnek.
„Élni való minden élet, csak magadhoz hű maradj
veszteség, nem érhet téged,
ha az leszel, aki vagy.”

Kérdőjelem itt is az idézett örökös változás. Már nem az vagyok, ami voltam, aki műtésre várt félve a haláltól, de élve maradt jövőtlenül.
Az „Ismerd meg önmagadat! S tudni fogod a jövőd is. (Gnothi szeauton)
Fogadd el önmagad, változtass magadon,” e bölcsesség jövőmre vonatkozóan nem ad elfogadható válaszokat. Félő, hogy a gyorsúló időben ismereteim elégtelenek az önismerethez, önmagam vállalásához. Szorongom! Nem lehetek semmilyen kohéziós erő a család összetartásához. Hogy tervezzem ezt a bizonytalan rövid jövő időt?

Ismételten hasonló most is a körülményeim halmaza. Az idei karácsonyi „fészek” az idén sem a családi melegség, a szeretet, az összetartozás találka helye. Csak valamilyen átmeneti szállás. Külön, külön jönnek a vérségi „falka tagok” Nem hozzánk az öreg falkából már kitaszítottakhoz. Ők alakítják már sorsunkat is értékeik, érdekeik szerint.

Mitévő legyek?
Kínba veszve létezem.
Depressziós létem.
Kínoz a vágy s
újra ezt érzem.
Pálfi.Marcsi kedveli ezt.
  • ilike46
  • István2013
  • SzK73
Hozzászólnál? Jelentkezz be...