Dunnaágy az asztal alatt...

Published by Pálfi.Marcsi in the blog Pálfi.Marcsi blogja. Megtekintés: 1219

Annak idején mikor kislány voltam, sokszor elgondolkoztam: az idősebbek, számomra még annak idején,már öregeknek tűnő emberek,vajon miért beszélnek mindig annyit a múltról? Hétvégeken, no meg persze a nagyobb családi ünnepek alkalmával, mikor a család apraja-nagyja összejött, ilyenkor kerültek elő a családi archívumból a régi történetek, anekdoták. Ezen alkalmakkor néha unottan, máskor meg tátott szájjal hallgattam őket.Úgy 10 éves lehettem, s koromnál fogva nem ismert rokonokról, ismerősökről folyt a szó. Emlékszel amikor?...S most elhagyva az ötödik ikszet, azon kapom magam,hogy kis családom körében egyre többször utalok a régi időkre...s mesélek... eszembe jut a megváltozhatatlan múlt, általam kiszínezve mint egy gyermekrajz.
Lánykám szülinapját, valamint az ötvenedik szülinapomat, liliputi méretű albérletemben tartottuk.Nyár lévén az udvar szolgáltatott bőséges helyet, s mit ne mondjak ennél jobban nem is sikerülhetett volna! Ebből is anekdota lesz ha minden igaz...Miután a barátok, rokonok elmentek kis családommal nézegettük a pár órája készült vidám fotókat, majd helyfrekvenciás meghatározás következett...ki hol aludjon? Adott volt három heverő és öt zsibogó talpú, vidám, ám de fáradt emberke. A megoldás a múltamból jött elő...
Úgy hat éves lehettem, nevelőanyám unokája, István pedig,egy évvel volt idősebb nálam. Minden évben legalább kétszer elutaztunk az ő "Messzi mamájához" az Alföldre, Kunszentmártonba. Már napokkal az utazás előtt izgalomba voltunk...Jómagam az utazás, a reám váró élmények miatt, drága nevelőanyám meg azért, hogy miként fogom viselni az utat? Bizony, mivel, hogy minden autóút nem ment hányás nélkül...zacskókkal, tablettákkal felszerelkezve indultunk el...S nem mondták, hogy Marika ne egyél! Eszem a lelküket! Pedig nem ártott volna mivel mint egy jóllakott hóember, olyan kerekded voltam mindenhol...s ami a lényeg a házikolbászos vajas kenyér nagy tisztelője..és ugyebár ilyen hosszú úton enni is kell..Így tarkítva a majdnem hat órás utat...de végre valahára odaértünk. S én mint egy koplaltatott gyerek, már mondtam is: éhes vagyok! S nem is kellett sokáig várnunk. Messzi mama csodálatos tojásomlettel várt minket, amin mindig csodálkoztam: hogy lehet hat embernek 10 tojásból ilyen fenséges étket készíteni, amit zamatos, citromos teával kínált. Ugyan is liszttel, tejjel dúsította, s mikor megsült, házi piros paprikával,ellenállhatatlanná tette. A kiadós vacsora és terefere után jött az ágyazás. Messzi mamáék egy kicsi, ám de barátságos kétszobás házikóban éltek. A nagyszobában volt az otthonról is ismert nagy régimódi ágy, amin négyek is elférnek ha nem is terpeszkedve..nos itt aludt a nevelőapám,-anyám, lánya és a férje, ebben a sorrendben. Mi pedig az ágy előtt lévő hatalmas, régi nagy asztal alatt...Dunnaágyunk volt! Valami fenséges! Alattunk, felettünk dunna..na meg a jó öreg asztal...mennyit, de mennyit nevettünk mikor bebújtunk az "asztalágy" alá...Még mondták is viccesen, hogy nehogy púppal a fejünkön keljünk fel! Vigyázzunk rá, és ne az abroszba kapaszkodjunk, mert a zajtól megijedve annyi felé szaladunk, ahányan csak vagyunk...Varázslatos éjszakánk volt, búb nélkül, sőt még a máskor tiltott tévét is skubizhattuk az asztal alól..Másnap vidáman ébredtünk, kipihenve, és nagyon különlegesnek éreztük magunkat, mivel nem akárhol aludhattunk..ilyet nem mindenki mondhat el magáról...
Hát innen támadt az én ötletem...Dunnaágy! Az asztalt igaz arrébb kellett húznunk, de a többi stimmelt! Dunna alul, dunna felül...Felkelvén vidáman kávézott a kis csapat, a dunnaágy társaságában...sose szebb reggelt!
Együtt voltam a szeretteimmel, akik nekem a világot jelentik! Nincs holmi kényeskedés, hogy nincs hely, meg nem jó... mert a lényeg magába rejlik, ugye? Remélem ezt a kis történetet majd elmesélik a gyerekeim is mikor ők is "öregek" lesznek..Nem hiába a mondás: Sok jó ember kis helyen is elfér!
Úgy gondolom, hogy az emlékeink tükre az életünknek, s ez maga a csoda!
Hozzászólnál? Jelentkezz be...