Ennek mindig nekifutunk

Published by Lovenista in the blog .Magyar Királyi Tébolyda. Megtekintés: 402

Egészen rejtély, miért nem használtam soha korábban itt times new romant - hogy az idegesítőbb kezdőfelütést, mint műfajt meghonosítsam a blogbejegyzések sorain túl is, erről emlékezzünk meg, mielőtt bűnbánni kezdek - mikor tikkel az összes szemem, ha nem azt raknak le elém, minden formázásom hivalkodik benne, látjátok, milyen konzervatív vagyok, csak várjátok ki, amíg meg is szólalok, az botrány lesz, skandalum és önismétlés, mert tulajdonképp ezért járok még ide, ha ezt lehet folyamatként leírni még.
Nem tudom továbbá, érdemes-e szólni, szólítani esetleg múzsákat ihletért, ha az ember élete nem mutat folytonosságot szigorúan a múlttal - most kevésbé elvontan, érdemes-e itt karaktereket csatasorba állítani, ha azok nem tartalmazzák már úgy valóságként az Eric nevű fiút - ő él és virul, köszöni szépen, pár hónapja legalábbis biztos így volt vele, beszélgetni nem igen tudunk már, mert nincs miről - a Bishopot - aki -II- vagy zsenge diákéveim vissza-visszatérő szálát a viszonzatlan szerelemről. Itt minden erről szól, ebből állok és ebben határozódom meg, most kicsit csiklandós, mint egy régi pillanatkép, frivol vagyok és cinkos, mindenre kész, de igazán semmire jobban, mint néhány ábrándos önbecsapásra Róla, és erről jó nosztalgiázni, csak még nem lehetek elég öreg hozzá, hogy maradéktalanul vidám is legyen. Nemigen tudnám megmondani, jó-e, rossz-e, álmos vagyok kellemetlenül, az vehetett rá a számadásra is, ilyenkor meg mindent ellep a megbocsájtás kényszere, pláne, ha magunkat kell feloldozni.

Azt még mindig furcsa elképzelni, hogy itt valóban nem ismer senki - sem a nevem, sem a tetteim, mindent külön kell leírni, mindennek van súlya, amit megosztok, nevetek, és okosnak gondolom magam, hogy milyen remekül elrejtőztem, de hát nagy tétje egyébként sem volt a játéknak, és akkor ugyan mi a fasz volna, ha épp valaki megtalálna, lepaccsolna, nem nagy titok ennyi idő távlatából, milyen volt az első igazi nagy szerelmem, nyilván, mint mindenkié, égszakadás-földindulás, a világirodalom drámai klasszikusai bőrbe kötve, 7 egész kötetként, dedikálva, semmi új a nap alatt, itt-ott hiánypótlással: most írni azért más, mert talán önzőségemben, de megvan az a sanda félelmem, hogy valaki olyan pillant majd be ezen az ablakon, akivel ugyan őszinte voltam, de akinek értelemszerűen mégsem mondtam el mindent. Férjhez mentem - mert ugyan rejtélyeskedhetnék itt kajánul, hogy de bizony fogalmad sincs a nememről, de az a hajó hangos fanfárok közepette rég távozott, együtt csaptunk pezsgőt az orrának a keresztségben - és nem az itt szereplő álnevesek dicső kompániájából valakihez, méltatlan őt nem emlegetni, de épp ennyire méltatlan nem emlegetni a második nagy szerelmet, aki, ha mondtam is neki többször - egészen megferdült személyiséggel, néha bőgve, máskor csak türelmesen, de sokszor, hozzám képest sokszor sokszor - úgysem hitte el, most pedig már nyilván, érthető módon nem hiszi el, mint levegőt vesznek mások. Természetes hát, hogy tartok tőle, de hiúság feltételezni, hogy követné a virtuális, és vidáman láthatatlan lábnyomaimat - ha én megpróbáltam az övét, szigorúan mások szemén át, mert félek tőle, valami ősi, zsigeri félelemmel, amivel írók adóznak örök inspirációjuknak.
Hogy egy józan mondat azért nyugodjon itt: nem hozzá mentem hozzá.

Még álneveket ajándékozni is félek - amúgy is találékonyabb volt nálam, emberibb, ha írásról esett szó, úgy összességében mindenből több volt benne, minden olyan tulajdonságból, ami tetszett másokban, nem feltétlenül romantikus, máshol erotikus értelemben, mint ember, és azt mondtam egy meggondolatlan pillanatomban (soha olyan megfontolt, eltervezett spontán, meggondolatlan pillanat) hogy ha valóban regényírásra vetemednék, annak bizonyára ihletője lesz, és azt válaszolta, biztosan találok jobb témát. Értelemszerűen nem találtam, ha barátok nem is tudunk lenni - mert rohadt ostobán hittem, hogy márpedig miért ne, de mert nem nehéz megérteni, ki volt a racionális, ki sejthette előre inkább, hogy elrontom ezt is, ha nem szándékosan is - azért most megint itt vagyok, szól a szokásos dallam, csak női hangon énekli valaki, simogatom a régi kedves emlékeket, és lógatom a lábam. Tulajdonképpen nem is tudom, én mit szólnék, ha hozzám írna valaki, emlegetne vagy megidézne előszóban, karakterben, elkeresztelne másképp, és megosztana az olvasóival: de mert engem nem ismernek, őt sem fogják.
Ő az Úr, mikor én a Játékos, akit mélységekig nem értettem meg - adja magát a felismerés, talán sok mást sem, valahogy az élmény, hogy mások is egészen teljes emberek, éveket váratott magára, és ugyan nem voltam vak vagy süket az érzéseik megléte felé, ez a tény, ez a konkrét tényszerűség bántóan későn jutott csak eszembe, megrendítő tapasztalni, azaz: megrendítő megsejteni, vagy épp olykor megérezni, hol érünk össze, és mennyire nem ugyanaz az ember ott, ahol tükröt hitt látni. Ő a mérték, ha irodalmi lépéseket kell számolni, szívesen vett témáim, toposzaim messzire visznek, Ő másnak ír, tapintható, érthető ott, ahol érintjük és tapintjuk lelkünkkel mások sorait, és milyen igaza volt, hogy engem az szórakoztat igazán, ha magammal állok szóba itt is, szenvedély főleg az, amit magamtól kapok, és eszembe jut még, mikor bizonyos napszakok járnak, olykor hogy ehhez, ahhoz mit szólna, és néha, mint eposzokban, félelemmel elkerülöm a dolgokat, amelyek élvezetében osztozhatunk, mert akkor ott áll Ő, akihez utóbb kevésnek bizonyultam, önerőből, nem az ő véleményéből.

Talán eltűnik Ő is, vele az a változatom, és lesz pillanat, amikor tényleg a jelenben leszek jelen, nem régi történeteket próbálok fiktív karakterek életében kicsíráztatni tanulságok nélkül - vagy a jövőre gondolok, ahogy kellene, és nem csak addig, míg dramaturgiailag a most elkövetkezője lehet.
Hát, ennek a blogolásnak mindig nekifutunk.
És mindig nagyot koppanunk, azután elhallgatunk.
prominor és RixavanDerMaat kedveli ezt.
  • RixavanDerMaat
  • Lovenista
Hozzászólnál? Jelentkezz be...