F. SZABÓ MIHÁLY ESTHARANG Romantikus regény I. rész

Published by oregharcos in the blog oregharcos blogja. Megtekintés: 184

F. SZABÓ MIHÁLY
ESTHARANG
Romantikus regény I. rész

Előszó,

Véletlen volt, vagy nem, - mindenképpen ajándék a Sorstól, hogy találkoztam valakivel, aki megosztotta velem életének nagy titkát.
Azt meg egyenesen szerencsének tartom, hogy titkának részleteit is elmesélte nekem.
Megismerhettem egy tiszta, romantikus szerelem igaz történetét.
Sajnos, azt is, hogy – nagy szavakkal fogalmazva, - a történelem könyörtelenül elsöpörte, megakadályozta ennek a szerelemnek kiteljesedését.

Azt mondják, hogy „a fiatal ember terveiből, az idős ember pedig az emlékeiből él”...
Minél korosabb az ember, annál szívesebben gondol vissza élete elmúlt eseményeire és gyűjtögeti azok emlékeit, - hogy gondolatban újra átélve, szebbé, elviselhetőbbé tegye öregkori jelenét.
Ezt teszi ennek a könyvnek főszereplője is, Ida.
Szívesen bolyong, - főleg a szép - emlékeinek rengetegében.
A nehéz emlékek fájdalma idővel eltompul, a szépek emléke pedig egyre fényesebben ragyog.
Úgy vélem ez a történet sokak számára tanulságos lehet, ezért határoztam el, hogy leírom.

F. Szabó Mihály

F. Szabó Mihály:

ESTHARANG...

Kis falu templomának öreg harangja
Megkondul és szólít esti áhítatra.
Régi ház udvarán, vén diófa alatt,
Fáradt öregasszony ül és hallgatja azt.
A harang hangja belesimul a csendbe,
Hogy azt meg ne törje, még véletlenül se.

Az asszony szívében emlékek ébrednek,
Az arcára kövér könnycseppek gördülnek.
Mert arra gondol, hogy valamikor régen,
Valakivel együtt, némán, kéz a kézben
Hallották meg a kis harang hívó szavát,
S mondták el az első, közös esti-imát.

Aztán puszta kézzel végigsimít arcán.
Letörli könnyeit, és szótlanul némán,
- Ki tudja, hogy akkor hányadszor életében, -
Barangol most végig szép emlékeiben.
Végül, valakiért elmondja fohászát,
A legszebb, legszentebb esti imádságát.

TITOK,

Kérésére, meghívására látogattam meg tavaly ősszel Idát.
Hajlott gerincű öreg parasztház udvarán, egy vén diófa alatt beszélgettem akkor a nálam alig pár évvel fiatalabb, egyszerű falusi asszonnyal, - régi ismerősömmel, gyerekkori pajtásommal.
Alkonyodott.
Csend volt, amit néhány ügyetlenül tipegő kacsa hápogása zavart csak meg, amelyek a diófa mellett álló hatalmas eperfa alá hullott epret kapkodták fel egymás elől.
A kacsák aztán hamarosan eltűntek a nyitott ajtójú kacsa ólban. Egy-egy kutya időnként bele-bele vakkantott a csendbe, vagy rávonyított a felhők közül leselkedő teliholdra. Aztán azok is, szinte tisztelettel elhallgattak, mikor a falu kis templomának tornyában megszólalt az estharang.
A harang hangja szinte rásimult az esti csendre.
Az idős, fáradt öregasszony hirtelen elszomorodott, s amíg a harang szólt, ő, hallgatott.
Aztán, elcsukló hangon válaszolt a fel sem tett kérdésre.
- Tudod Miska, mindig összeszorul a szívem, ha meghallom az estharangot. És, naponta hallom. A hangja, szinte, a szívembe markol.
- De miért? Hiszen olyan szép és megnyugtató ez a hang.
- Igen. Mégis. Hosszú története van ennek. A történet azonban máig féltve őrzött titkom. Eddig, soha senkinek nem mondtam el, de neked most mégis el szeretném mondani.
- Köszönöm a bizalmadat Ida. Nehéz lehetett egy titkot ilyen hosszú időn keresztül megőrizni.
- Bizony nehéz, de megőriztem. Így volt helyes, hogy nem mondtam el senkinek. Nem zavartam meg vele senki lelki nyugalmát, és nem ébresztettem rossz érzést senkiben. A titoktartással pedig nem vétettem senki ellen, főleg nem a családom ellen, akik nagyon fontosak nekem.

- Nem tudom Ida, mi lehet a titkod, de az a véleményem, hogy megtartásával tényleg nem ártottál senkinek.
- Te leszel az első és halálomig az egyetlen ember Miska, akinek én ezt elmondom, de kérve-kérlek, hogy te se add tovább, te se mondd el senkinek.
- Ida, megtisztelsz a bizalmaddal, természetesen, számíthatsz a titoktartásomra.
- Örülök, hogy ezt megígéred.
- Viszont megmondom őszintén, azt gondolom, hogy a titkolt történetedből írok majd egy novellát, vagy regényt, - (….” nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek…” ) . ha megengeded.
- Az Isten szerelmére Misi, azt meg ne tedd!
- Akkor se, ha úgy írom le a történteket, hogy senki ne ismerjen rád? Megváltoztatom a szereplők nevét, a falu nevét le se írom sehol. A történeted pedig örökre megmarad.
- Hát nem tudom,… nem tudom. Nem is tudom...! De így, talán jó lesz. Nem bánom Misi, írd le, ha akarod. Írd meg a könyvedet. Bár, azt gondolom, nagyon sok időt kell rászánnod arra, hogy ezt a történetet megismerd.
- Nem baj, szakítunk rá időt, hogy elmondhasd, ami történt, ami benned él, és ami máig nyomja a szívedet.
- Istenem! Ez jó lesz, mert már mázsás súllyal nyomja a szívemet-lelkemet. Jól fog esni, ha végre beszélhetek róla. Egyébként azt gondolom, amellett, hogy mindent elmesélek neked, azonnal odaadom a leveleket is, amiből a titkomat részleteiben is megismerheted. Jobban, mint ahogy én meg tudom fogalmazni, vagy el tudom mondani neked.
- Ezt, előre is köszönöm.

Ida szorosabbra kötötte, majd megigazította a fejkendőjét, felállt, körülnézett, és bement a házba.
Kis idő múlva egy gondosan csomagolt kartondobozzal jött vissza. Még alaposabban körülnézett, mintha félt volna, hogy a diófa vagy az eperfa árnyékából előlép valaki, és elveszi tőle a dobozát, vagy megkérdezi, hogy mi az.
De nem volt ott senki.
Ida, óvatosan az asztalra tette a dobozkát. Ismét megigazította a kendőjét, és újra körülnézett, aztán elcsukló hangon megszólalt:

- Misi, az életem egyetlen titkáról szóló leveleket adok a
kezedbe. Vigyázz rájuk, olvasd el, de kérlek, ne mutasd
meg senkinek.
- Megígérem, hogy úgy lesz.
- Hiszek neked!
- Én meg arra kérlek Ida, hogy továbbra is bízzál bennem! Mondd el nyugodtan, amit mondani kívántál.
Csak bólintott.
Többször is egymás után.
Aztán, matatott egy kicsit a levelekkel, kiválasztott pár darabot, és a kezembe adta. A többit pedig visszarakta a dobozba.
- Most biztos elég lesz ennyi, aztán eldöntöd, hogy le
- akarod-e írni, vagy nem. Kell-e a többi, vagy sem Majd meglátod.
Megint csak bólintott. Többször is egymás után.
Aztán halkan beszélni kezdett.

A TITOK KÖZELEBBRŐL.

- A titkom tulajdonképpen akkor kezdődött, amikor Bandival, a városi fiúval, aki itt nyaralt, a szüleim tudta nélkül kezdtünk találkozgatni, majd levelezni.
Amikor anyámék észrevették a levelezést, megkérdezték, miért jár hozzánk mostanában olyan gyakran a postás? Elmondtam nekik, hogy Bandi leveleit hozza. Később pedig, már Amerikából jöttek a levelek, azokat nem is lehetett volna eltitkolni előlük.. Az egész falu tudta.
- Igen? Hát akkor tulajdonképpen mi volt az igazi nagy
titkod?
- Az is titok volt, hogy anyámékon, meg a barátnőmön kívül soha nem mondtam senkinek semmit a levelezésemről.
Az igazi nagy titoktartás pedig akkor kezdődött, amikor tíz évvel később férjhez mentem. A férjemnek sem mondtam semmit. Bár, lehet, hogy anélkül is tudta, de ő sosem szólt semmit. Isten nyugosztalja. Ő volt a Józsi, a régi rajongóm, lehet, hogy ismerted is. Jó ember volt. Isten nyugosztalja.
A Bandi leveleit tartalmazó dobozomat jól eldugtam amikor férjhez mentem és új életet kezdtem. Magamban, akkor teljesen eltemettem ezeket az emlékeket.
Soha egyetlen levelet nem mutattam meg senkinek, és soha nem beszéltem róla senkivel. Sem a férjemmel, sem a gyerekeimmel, sem az unokáimmal. A titok bennem maradt, azt hittem, örökre.
- Nehéz lehetett ezt egész életeden át végig így csinálni.
- Igen, az volt. Nehéz volt, de hidd el, jó szándékból tettem, nem hamisságból. Azt hittem, hogy a férjemnek, meg a családomnak jobb lesz így. Ma is azt gondolom, így volt helyes. Nem beszéltem róla, hogy ne okozzak még véletlenül se neki, vagy nekik sebeket. Egyébként, talán meg se értették volna akkor, vagy bolondnak néztek volna, most pedig már késő. Ha most jönnék elő vele, már vén bolondnak tartanának.
- Ez nem biztos Ida, de elképzelhető.
- Szóval, úgy gondolom, jobb ha az egész továbbra is az én titkom és az én szomorúságom marad. Meg egy szép emlék, ami megszépíti öreg napjaimat, és megkönnyít majd a halált. De mit gondolsz te erről Miska? Mi a te véleményed? Ugye nem csaltam meg ezzel sem férjemet, sem a Családomat?
- Ugyan már Ida, hogy mondhatsz ilyet? Nem csaltál meg senkit, nem bántottál meg senkit. De azt gondolom, hogy most már jobb ha a titok, örökre titok marad, és most már, nem avatsz be senkit.
- Igen, de mi lesz, ha a leveleket egyszer mégis megtalálja valaki, amikor a halálom után rendezik a holmijaimat?
- Mi lenne? Remélem, hogy az, aki megtalálja, kicsit csodálkozva,esetleg irigykedve, de biztosan megértéssel gondol rád. Ennyi.
- Ne mondj ilyet Miska, nem volt irigyelhető az én életem.
Nehéz volt!
- Ha az egész életed talán nem is, de fiatal éveid és a tiszta, szép szerelmed, nagyon is irigyelhető volt.
- Tehát nem kell félnem, hogy valaki megbotránkozik, ha megtudja, hogy egész életemben ilyen titkot őriztem?
- Ugyan már?!..Dehogy! Ettől igazán nem kell félned, lehet, hogy el sem hiszik hogy létezett ilyen tiszta és mindent betöltő érzés. Nem mindenki éli, vagy élheti át ezt. Nagyon szép történet a tiéd, a tiétek Ida. Hidd el nekem, csak azért írom le, hogy az olvasókban is felébresszek néhány szép, de a mai világban el már se hihető, gondolatot, érzést.
Ilyen is volt.
Ilyen is létezett.
Ida, hosszan maga elé meredve töprengett, majd bátortalanul mesélni kezdett.

- Annyit beszéltünk már a titkomról Misi, hogy már azt hiheted, én találtam ki az egészet.
- Dehogy hiszem! Mostmár azonban, ne csak emlegessük, hanem mondd el végre teljes egészében. A leveleket pedig majd ha odaadod, hozzáolvasom.
- Jól van. Elég későre jár ugyan, de ha nem vagy álmos, elkezdem a mondókámat. Most.
- Álmos? Dehogyis vagyok álmos, kíváncsian hallgatlak.

Kezdett besötétedni, eltűntek az árnyékok. Jöttek a szúnyogok. Csend volt.
Valahol egy bagoly huhogott.
Ida némán, komoran nézett maga elé. Már attól féltem, hogy meggondolta magát, és nem mond el semmit.
De, bizonyára a gondolatait rendezte.
Aztán, váratlanul megenyhült az arca, mosolyogva nézett fel a holdra, és beszélni kezdett.
- Tudod Miska, én is voltam fiatal. Akár hiszed, akár nem. Nagyobb koromban, azt is mondták, hogy szép vagyok, de az engem, akkor, egyáltalán nem érdekelt. Soha nem nézegettem magam a tisztaszoba tükrében. De ez egyszercsak hirtelen megváltozott. Elkezdtem foglalkozni magammal. Szép akartam lenni!
- Igen? Mi okozta a változást?
- Kérdezhetnéd úgyis, hogy ki okozta?
- Akkor úgy kérdezem, ki okozta ezt a hirtelen változást Ida?
- Nagyon messziről indulva tudok válaszolni.
- Indulj, akár Ádám-Évától, - hiszen ráérünk.
- A falunkban Koszta tisztelendő úr sokat foglalkozott a fiatalokkal. Mindig kitalált valamilyen jó programot, amire szívesen elmentünk. Jól éreztük magunkat ott, együtt, és soha nem unatkoztunk.

Ida miután elkezdett beszélni, felbátorodott, de lényegében csak Koszta tisztelendő úrról beszélt.
Elmondta, hogy mi mindent csinált kedvükre.
Nemcsak a vasár- és ünnepnapi miséken voltak együtt a fiatalok, hanem egész évben rendszeresen találkoztak. Koszta tisztelendő úr közösséget épített, és össze is tartotta azt.
Megszerette őt az egész falú.
Ráadásul nemcsak a görög katolikusok, hanem a római katolikusok, sőt az evangélikusok, és reformátusok is eljártak hozzá. Nagyon népszerű volt. A fiatalok, egyenesen rajongtak érte.
Nagy segítségére volt ebben a felesége, aki korábban tanítónőként dolgozott a faluban, így különösen értett a fiatalok nyelvén. Ráadásul ő is örült, hogy ha az iskolában nem is, de mégiscsak foglalkozhat továbbra is a gyerekekkel, fiatalokkal.
Persze, különféle állami hivatalokból, és a püspökségről is többször megkeresték, és figyelmeztették őket, hogy ezt, vagy azt, - ne csinálják.
A vége pedig az lett, hogy évekkel később elhelyezték a tiszteletes urat a faluból, - a falu lakóinak minden tiltakozása ellenére.
Ida akkor, bizonyára nem gondolt az elhelyezés igazi okára, ahogy most sem gondolta, hogy az elbeszélése tulajdonképpen egy korrajz is, ami jól tükrözi az Állam és az Egyház, akkori viszonyát.
Persze arra sem gondolt, hogy engem pillanatnyilag nem is ez érdekelt legjobban, hanem a személyes története.
Ezért, rákérdeztem:
- Ida, térjünk rá vissza, és mondd el végre mi történt veled, és ki okozta benned akkor, azt a nagy változást?
- Nem akarlak bosszantani, de erre is csak messzebbről indulva tudok válaszolni.
- Nem bánom, de kezdd el végre.
- Jó. Mondom. 1952 nyarán két városi fiú nyaralt a falunkban, a tisztelendő úréknál. Mindig ott voltak velünk, közöttünk, a falusi fiatalok között. Bemutatkoztak nekünk, elmondták honnan jöttek, és, hogy abban az évben érettségiztek, hogy jelentkeztek a Miskolci Egyetem Gépészmérnöki karára.
- Jó. Ez rendben van, de ne haragudj, engem főképpen az érdekel, hogy ki okozta benned azt a hirtelen változást, és hogyan?
- Hát egy fiú Miska. Egy fiú! Aki ott nyaralt. A szolidabbik, a jámborabbik kinézetű fiú, aki állandóan engem bámult, ami zavart is először egy kicsit, de nem tagadom, nagyon jól is esett.
- Mért zavart? És mi volt ami jól esett?

Ida, nem a kérdésemre válaszolt, hanem a dobozból előkotort egy, rég megsárgult, sérült szélű fényképet, és odanyújtotta a következő szavakkal:
- Nézd meg te is Miska! Így néztem ki fiatal koromban, akkoriban veled nem találkoztunk, nem emlékezhetsz rám, hát így néztem ki, nézd csak meg. Bandi talán szépnek látott, amikor legelőször megpillantott. Ítéld meg te.
- Hááát, ...nem tévedett!
- Azt mondod?
- Igen! Ugyanakkor kérdezem, miért zavart téged, hogy egy fiú állandóan rajtad felejtette a szemét?
- Nem csak az zavart, hanem ami egyik vasárnap történt. Mise után, az a fiú odajött hozzám és megszólított.
- Mit mondott?
- Azt, hogy a tisztelendő úrtól már kérdezősködött felőlem, sok jót hallott rólam, szeretne bemutatkozni és máskor is szeretne találkozni velem.
- Te, erre mit válaszoltál?
- Én? Semmit, szó nélkül elszaladtam.
- Na, ez érdekes lehetett!
- Az volt! Később rettenetesen szégyelltem magam miatta, de a fiú, szerencsére nem adta fel.
- Másodszorra persze nem futottál el....-
- De nem ám!

ADDIG ISMERETLEN ÉRZÉS, ELSŐ SZERELEM:

Ida, mosolyogva folytatta.
- Akkor, hazafelé, futás közben éreztem, hogy sokkal erősebben ver a szívem, mint máskor. Sejtettem, hogy nemcsak a futástól. Otthon aztán egyenesen a tisztaszobába mentem, és belenéztem a tükörbe. Magam is elcsodálkoztam. Egy kipirosodott arcú szép lány nézett vissza rám. Alig akartam elhinni, hogy az én vagyok. Életemben először éreztem valamit, valami olyat, amit azelőtt soha.
Örültem, hogy tetszem annak a fiúnak, akire már hetek óta én is szívesen rá-rá néztem, méghozzá nem is úgy, mint eddig bármelyik fiúra az ismerőseim közül.
Hát, csak álltam a tükör előtt, néztem magamat, és Bandira gondoltam.
Valahogy így kezdődött, igen, …aztán csak erősödött, folyton erősödött, és soha többé el nem múlt.

Nem szóltam, nem kérdeztem semmit.
Jobb is volt, mert Ida úgy sem mondta volna ki, ami nyilvánvaló volt, hogy szerelmes lett abba a fiúba.
Hallgattunk, bámultuk az eget-
Aztán, teljesen megnyugodva folytatta Ida a mondókáját.

- Miután összeszedtem magam, bementem anyámékhoz a másik szobába, és elmondtam nekik mindent.
- Mit mondtak?
- Nagyon meglepődtek. Apám, csak hümmögött egy ideig, aztán kiment a házból. Anyám meg végül annyit mondott, „ lányom, jól vigyázz, mert nagy dolog történt veled. Olyasmi, amiről feltétlenül beszélni kell majd, de nem most. Most menj szépen, teríts meg, és ebédeljünk.
Holnap pedig beszélgetünk.”
Apám, közben visszajött. Gondterheltnek látszott, de nem szólt semmit. Leült az asztalhoz.
Biztosan éhes lehetett már. Az éhséget csak fokozta a tyúkleves illata.
Én teljesen zavart voltam, azt is elfelejtettem, hogy többen fogunk ma ebédelni, és több főre kell terítenem. Máshol járt az eszem.
Amikor megjöttek a bátyámék akkor jutott eszembe, hogy anyám őket is meghívta ebédre. Így hát kapkodnom kellett.
Miklós, a bátyám, szokásához híven megpaskolta kicsit az arcomat, magához ölelt, majd felemelt a mestergerendáig, és kuncogva mondta a feleségének: „ na, nézd már, hogy megnőtt ez a gyerek…!”
Marika, mintha rendre akarta volna utasítani, rászólt. „ Hagyd már békén ezt a kislányt! Soha nem tudod megállni, hogy ne bosszantsd, és ha jól megnézem, nem is olyan gyerek már!”
Hát még ha tudnátok, - gondoltam, - hogy mától kezdve én sem érzem magamat gyereknek.
Apám is rászólt a bátyámra: „ Miklós, ne piszkáld már a folyton a húgodat, anyád ebédelni hívott benneteket, nem azért, hogy Idával kötekedj.”
Apám, aztán a napbarnított erős kezével keresztet rajzolt a levegőbe a levesestál fölött, és elmondta az asztali áldást. Utána, mint egy vezényszóra csendben nekiláttunk a levesnek, ami nagyon finom volt.
Ettünk.
De én csak Bandira gondoltam, és időnként megállt a kezemben a kanál. Azt sem tudtam, hogy mit eszem. Csak ültem az asztalnál, mint egy riadt kismadár.
Ilyen hosszúnak, soha nem tűnt a vasárnapi ebéd.
Ebéd után, Miklós a jószág eladásról, és a házuk befejezéséről kezdett beszélgetni apámmal.
Én, untam már az egészet, de nem mertem megszólalni. Szerencsére anyám akaratlanul is kiszabadított ebből a nehéz helyzetből.
- Hagyjuk lányom a férfiakat beszélgetni, szedjük le az asztalt, mosogassunk el, és menjünk ki az udvarra, vagy induljunk el a vecsernyére.
- Tessék hagyni édesanyám, majd én elmosogatok, és a vecsernyére is elmegyek, utána pedig a tisztelendő úrékkal moziba megyünk.
Miklós felfigyelt Ida szavaira és újból bosszantani kezdte:

- Nocsak! Nocsak! Hallod ezt Marika? Moziba megy a gyerek! Irigyellek húgocskám! Te, moziba mégy, mi meg úgy szórakozunk, hogy a téglákat és cserepeket pakoljuk késő estig.
Marika megint védelmébe vett:
- „ most még csak hadd menjen moziba, majd nem megy ő sem, ha a saját családjának gondja a nyakába szakad. Én sem megyek ma vecsernyére, hívom Miklóst,
hazamegyünk és kihasználva a jó időt, dolgozunk.
- Nem szép, hogy vasárnap is dolgoztok! – jegyezte meg anyám, - A mi családunkban ez nem volt szokás. De ha már így adódott, legalább vigyázzatok magatokra. Ida, öltözz fel rendesen és menjünk.
Vecsernye után anyám elkísért a Parókiáig, ott pedig megismételte apám parancsát: „ mozi után ne maradj tovább, ne menj sehová, azonnal gyere haza.”
- Úgy lesz édesanyám!
- És, úgy lett? – kérdeztem, kétkedve.
- Igen, úgy lett. Hát, hogyan is lehetett volna másként?

Erre, nem tudtam mit mondani. Inkább, egészen mást kérdeztem.
- Mondd Ida, milyen volt szerelmesnek lenni? Mi volt az elképzelésed? Mit éreztél? Mit reméltél?
- Őszintén megmondom, azt éreztem, hogy jó együtt lenni Bandival, és azt reméltem, hogy örökké együtt maradunk.
- Nem vetted észre, hogy a szüleidnek más véleménye volt? Ők, nem igazán örülhettek annak, hogy újra találkoztál Bandival.
- Persze, hogy észrevettem. Nagyon is. Attól féltem, meg fogják tiltani, hogy találkozzunk. Mégsem gondoltam másra, csak arra, hogy mi szeretjük egymást Bandival.
- Szóval, ábrándoztál.
- Igen, ábrándoztam.
Láttam, hogy Ida zavarba jött.
Rádöbbent, hogy sokkal többet mondott, mint amennyit akart. Igyekeztem segíteni neki, és az ábrándozásából kizökkentő hangon kérdeztem tőle:
- Milyen volt a mozi látogatás? Hogyan telt a délután?
- Nagyon szépen! Nagyon jól! Bandi, úgy ügyeskedett, hogy az előadás alatt mellettem üljön. Ennek, nagyon örültem, de azért féltem is egy kicsit, pedig nem volt rá okom. Egész idő alatt, a kezemet se próbálta megfogni.
- Attól féltél, hogy úgy lesz?
- Igen. Most viccelődsz és mosolyogsz, de akkor még más volt a világ. Másként neveltek bennünket. Úgy, hogy egy lány, vigyázzon magára. Lehet, hogy túlzás volt, de én ezt úgy értettem, hogy a kezemet se engedjem megfogni.
- Hát igen, más volt a világ Ida, - de ne erről beszéljünk, hanem arról, hogy mi történt a mozielőadás után?
- Utána? ....A tisztelendő úrék azt kérték, hogy menjünk mindannyian a parókiára és beszélgessünk a filmről.
- De te megígérted, hogy „mozi után” hazamész.
- Igen. Mondtam is a tisztelendő úréknak, hogy nem kaptam kimenőt, haza kell mennem. Ők, ezt tudomásul vették, Bandi pedig azt mondta, akkor ő sem marad ott, hanem hazakísér engem.
- Megengedted?
- Még hogy megengedtem? Örültem, hogy hazáig együtt lehetünk. Repestem az örömtől.
- Anyádék nem vették észre, hogy nem egyedül mentél haza?
- Nem. Furcsamód, meg sem kérdezték, hogy találkoztam-e Bandival. Ennek ellenére, őszintén elmondtam, hogy az egész előadás alatt egymás mellett ültünk, előadás után pedig ő kísért haza.
- Őszinte kislány voltál!
- Nekem ez természetes volt.
- Anyádék mit szóltak hozzá? Mit kérdeztek?
- Azt mondhatnám, nem mondtak, és nem is kérdeztek semmit. Apám azt ugyan megkérdezte, hogy milyen volt a mozi, ( mármint az előadás ) Anyám viszont csak annyit mondott, hogy aludj jól kislányom, holnap majd beszélgetünk.
- Gondolom, örültél, hogy elmaradt akkor a „beszélgetés”.?
- Örültem. Korán lefeküdtem, de nem mondhatom, hogy jól aludtam volna. Inkább azt, hogy sehogy. Ébren álmodtam át vagyis inkább álmodoztam át az egész éjszakát.
- Szépeket álmodtál?
- Igen, csak arra gondoltam, aminek örültem, és csak azt álmodtam, amire gondoltam. - mondta szomorkás arccal, -majd folytatta - Hajnalban viszont felébredtem, és vártam anyámat. Nagyon féltem a beígért beszélgetéstől.

Anyám aztán jött is, - már pirkadatkor ott volt, - és leült az ágyam szélére.
Azonnal görcsberándult a gyomrom. Nem véletlenül.
Nagy és nehéz beszélgetés következett.

SZÜLŐI KIFOGÁSOK:

Hosszan beszélgettünk akkor anyámmal, bár többnyire csak ő beszélt. Én meg, remegve hallgattam.
- Tudod kislányom, - mondta – fiatal vagy még, nem sok mindent tudsz az életről. Most örülsz annak, ha egy fiú azt mondja: „szép vagy”, örülsz annak, ha azt mondja: sok szépet és jót hallott rólad”.
- Persze, hogy örülök.
- De arra nem gondolsz, hogy az a fiú nem hozzád való, Ő, esetleg csak egy kalandot keres, még akkor is, ha tiszteli az ártatlanságodat. Nagyon valószínű, hogy egy városi fiú azonnal elfelejt, ha visszamegy a városba. Ott is vannak szép lányok.

Egy darabig csak hallgattam, nem mertem megszólalni. Aztán, nagy nehezen összeszedtem minden bátorságomat és mégis megszólaltam.

- De édesanyám, Bandi igazán jó és őszinte fiú, többször is elmondta, hogy nemcsak szépnek lát, hanem szeret is engem. Igazán. Azt is mondta, hogy komoly szándéka vannak, és a szüleimnek is elmondaná, ha eljöhetne hozzánk.”
- Nahát, arról aztán, szó sem lehet! Majd beszélek én vele, meg a tisztelendő úrral is, hogy menjen csak haza és felejtsen el téged.
„Még, hogy komoly szándékai vannak!”…- dohogott, - Ezt, csak azért mondja, hogy megszédítsen téged, és ne utasítsd el a közeledését. Megmondom én annak a fiúnak, hogy átlátok rajta. Tudom én, hogy csak egy kalandot keres, és azonnal elfelejt téged, ha hazamegy. Megmondom én azt is, hogy egy egyszerű falusi lány nem való, egy úri fiúhoz. Nahát!...Beszélek én vele. Igen.
- És édesanyád tényleg beszélt Bandival?
- Nekem azt mondta, hogy csak akart, de nem sikerült. Ezért megkérte a tisztelendő urat, hogy ő mondja el Bandinak mindazt, amit anyám akart.
- És a tisztelendő úr teljesítette anyád kérését?
- Igen. Persze.
- És te?
- Én azt mondtam, hagyjanak engem békén. Életemben először éreztem, hogy egy fiú tetszik nekem, és akkor hirtelen mindenki az én érzéseimmel akar foglalkozni, és meg akarja változtatni azt. Ez borzasztó volt!
- Hidd el Ida, jó szándékkal figyelmeztettek arra, hogy az első szerelem fellobbanásakor korai mindjárt azt gondolni,hogy abból házasság lesz. Hogy az nem csak az első, hanem az egyetlen, s így, az utolsó is. Mi lett aztán a vége? Békén hagytak?
- Igen. De úgy hiszem, csak azért, mert Bandinak véget ért a nyaralása,és úgy gondolták, hogy szépen hazamegy, és nyomban elfelejt.
- És? Bandi is hallgatott rájuk?
- Mondhatnám azt, hogy igen, de azt is, hogy nem.
- Na ezt, nem értem.

Észrevettem, hogy Ida nem tud, vagy nem akar válaszolni.
Zavartan nézett hol a diófa ágai közt el-eltűnő és visszatérő holdra, hol, a holdvilág által megvilágított eperfára.
Egy idő után aztán, mégis megszólalt.
- Hát bizony, Bandi nyaralása után számomra kellemetlen,alig érthető 3 év következett. Úgy látszott, hogy a tisztelendő úr, anyám kérésének megfelelően mondhatott valamit neki, ami miatt nagyon tartózkodó lett.
- Hogy értsem ezt?
- Úgy, hogy a három év alatt egyszer sem jött a faluba, hiába vártam, de Húsvétra és karácsonyra azért küldött egy-egy üdvözlőlapot.
Egyik nyáron pedig, egy fényképből csinált üdvözlőlapot küldött egy kirándulásáról. Amikor azt a csoportképet megnéztem, akkor bizony nagyon elkeseredtem, azt is mondhatnám, hogy dühös lettem.
- Ugyan miért?
- Mert Bandi, egy szép, feketehajú lány mögött állt és annak a vállán pihentette a kezét.
- Féltékeny lettél.
- Alighanem. Bár, akkor még fogalmam sem volt arról, hogy mi a féltékenység, de most már azt mondanám, hogy igen. Féltékeny voltam. Annál is inkább, mert Bandi azt mondta nekem, hogy miután engem megismert, rá se néz többé a barna lányokra. Most pedig azt mondom, hogy nem volt sem okom, sem jogom a féltékenykedésre.
- Miért?
- Később ugyanis megtudtam, hogy a feketehajú lány Bandi húga volt.
- Úgy látom, nem tagadod, hogy az alatt a három év alatt is szerelmes voltál Bandiba, és mindvégig úgy gondoltál rá.
- Hát igen. Akkor ezt, magamnak sem mertem bevallani, most azonban nem tagadom. Így volt, és bizony, sokat szomorkodtam, sokat sírtam az alatt a három év alatt.

A szomorú három év után, aztán váratlanul, valamilyen nagy csoda történt.
Lehet, hogy nem is csoda volt, csak bebizonyosodott, hogy Bandi is mindvégig hasonló érzésekkel gondolt Idára.
Egyikük sem változott.
Ők, tényleg szerették egymást!
És, ez a szerelem, kiállta a hosszú évek, nehéz próbáit!.
Kinga19 és Beka Holt kedveli ezt.
Hozzászólnál? Jelentkezz be...